Népszabadság, 1970. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

4 E EZ TÖRTÉNT NÉHÁNY SZÓ EGY ISMERT KÉPHEZ gyszerű orosz szó: druzs­ba... barátság. Mennyi­szer hallottam e szót hu­szonöt év alatt itthon is és a Szovjetunióban. Mindannyiszor eszembe jut az a nap, amikor elő­ször hallottam a felszabadító szovjet katonák szájából. 1944. október 9-re virradó éjjel visszavonuló magyar­ katonák egy maradéka Tószegen levő házunk­ban vert tanyát. Megkérték édes­anyámat, süssön nekik kalácsot. Édesanyám hozzá is fogott az előkészületekhez, ám közben sür­gőssé vált az útjuk, nem tudták megvárni a kalács elkészülését. — Nem baj — mondta édes­anyám —, az oroszok is szeretik a kalácsot. Kora reggel a házunk udvarán keresztül rohanó géppisztolyos szovjet katonáknak furcsa lát­ványban volt részük. Az udvaron egy őszbecsavarodott parasztasz­­szony állt, kezében friss kalács­csal teli tál. Kínálgatta a katoná­i­­kat. Azok egy pillanatra megle­petten megtorpantak, majd felis­merve a helyzetet, így kiáltanak: — Harasó Mama ... csekáj má­­lé. Most még egy kis elintézni va­lónk van ... majd visszajövünk... Mire én is hazakeveredtem, te­le volt házunk jóízűen falatozó, a „mamát” ünneplő szovjet kato­nákkal. Majd előkerültek az üve­gek és a poharak is. Ekkor hang­zott el a szó: Druzsba ... Ezt a szót hallottam a szovjet orvostól is, akihez becipeltem az első se­besültet a tűzvonalon keresztül. Természetes, hogy mi is ezt mondtuk a szovjet katonáknak, akik anyámmal együtt kiástak a harmadik napon ránk dőlt falak alól... Mert a házunk­ az első­­ vonalban állt, és a löveg személy­zete onnan küldözgette „csomag­jait” Szolnok felé. (Vissza is kap­tuk csőstül...) A családban megszerveztük a munkamegosztást. A mama volt a szakácsnő, a nyersanyagot ven­dégeink hozták. Napközben, ha szükséges volt, az ágyút vontat­tuk közös erővel ,másik lőállásba. Este kukoricát morzsoltunk s az állatokat etettük együtt. Míg a mama a tehenet fejte, a katonák köpenyeikkel takarták el a lám­pást, nehogy kiszűrődjön a fény. Üzemzavar csak akkor állott be, amikor a Szolnok felől lövöldöző tüzérek házunk kéményét ledön­tötték. Ettől kezdve a szomszéd­ban kellett főzni, ám a katonák az ételt csak „otthon” voltak haj­landók elfogyasztani. Kilenc nap után egy azóta már ismert tény miatt vissza kellett húzódniuk a Tisza túlsó oldalára. (A szovjet hadvezetőség vissza­vonta csapatait, hogy lehetőséget adjon Horthynak a kiugrásra.) A falut egy időre német tüzérek vet­ték birtokukba, akik az első nap házunk elhagyására kényszerítet­tek bennünket. Fülünkbe jutott egyik szomszédunk megjegyzése­. Most majd megnézzük, kik barát­koztak az oroszokkal? Anyámmal együtt elindultunk a távoli tanyavilág felé. Sajnos egy nappal később ér­tünk haza, mint visszatérő bará­taink, akik nem találtak otthon bennünket. Kérdéseikre a szom­széd bácsi, nyelvismeret hiányá­ban, félreérthető választ adott. Azt mondta: „Nyemecki hajde, hajde" ... Ebből ők úgy értették, hogy a németek elhajtottak ben­nünket. A szomszéd bácsi el­mondta később: a sok halált és pusztulást látott katonák őszinte részvéttel és szomorúsággal vet­ték tudomásul, hogy a mama és Szása nincsenek többé! Valahányszor erre gondolok, összeszorul a szívem. Remélem, hogy kedves Fjodor, Iván, Vaszi­­lij és a többi, mint mi, Ti is élet­ben vagytok. Ti is jó szívvel gon­doltok ránk. A fénykép édesanyámat ábrá­zolja unokájával, szovjet katonák társaságában. Nem ismeretlen az olvasók előtt, többször megjelent már képeslapokban és tablókon. Édesanyámat az idén temettük el, nyolcvanéves korában. Sokszor emlegette életében az ő kedves orosz fiait.­ ­ Varga Sándor Bp., XI., Bukarest u. 8—10. Druzsba MINDENFAJTA 'ÜVEGSZÁLVÁZ ERŐSÍTÉSŰ POLIÉSZTER PRÉSTÁRGY KÉSZÍTÉSÉT VÁLLALJUK Új, nagy teljesítményű présgépeinkre, 1970. évi teljesítésre megrendeléseket felveszünk. A megrendeléseket a következő címre szíveskedjék küldeni: NITROKÉMIA IPARTELEPEK FÜZFŐGYÁRTELEP Termelési Főosztály ZSEPSZABADSÁG 1970. január 1. csütörtök Termelési rekord :a dunaújvárosi­­ hideghengerműben A nagyüzem történetében eddig példátlan rekorddal zárták az 1989-es évet a Dunai Vasmű hi­deghengerművének dolgozói. De­cember elejétől összesen 37 ezer­­ tonna lemezt hengereltek s ez öt-­­ ezer tonnával meghaladja eddig i­gi legmagasabb — 1969 augusz­tusában elért — havi termelé­süket. A hengermű 1969-ben ösz­­szesen 354 000 tonna finomlemezt adott piacra s ez a mennyiség már csaknem 100 000 tonnával több a­­ hideghengermű tervezett kapaci­tásánál. A kapacitásnövekedés több műszaki intézkedés és mű­szaki fejlesztés eredménye. A du­­­­naújvárosi hideghengermű finom-­­­lemez-termelésének 37 százalé­kát exportálták. A­­munkásőrök ü­nnepi egységgy­ű­tésrn Január első napjaiban ország­szerte megkezdődnek a munkásőr­­egységgyűlések. Az ünnepi össze­jöveteleken összegezik majd az elmúlt kiképzési esztendő főbb ta­pasztalatait, meghallgatják a to­vábbi feladatokról szóló útmuta­­t­­ásokat. Értékelik a munkásőr-­­ egységek szervezettségét, fegyel- l­mét, harckészültségét, a személyi­­ állomány politikai aktivitását, er­kölcsi és eszmei egységét. Az ünnepi egységgyűléseken osztják ki a munkásőrségben ki-­­ bontakozott szocialista verseny-­­ mozgalom legjobbjai között a dí­­ja­kat, átadják a vándorserlegeket, vándorzászlókat, a kiváló pa­rancsnok és kiváló munkásőr jel­vényeket. Az újoncok az ünnepi egységgyűléseken teszik le az es­küt és veszik át a fegyvert az öt­vagy tízéves szolgálat után lesze­­relőktől, illetve azoktól, akik tar­talékállományba kerülnek. BOLDIZSÁR IVÁN: A FOGÉKONYSÁG Levél egy francia professzorhoz URAM ÉS KEDVES BARÁ­TOM, így szólítom önt francia módra, holott magyarul kereszt­nevünkön neveznék­ egymást és te­­geződnénk A magyar tegeződő nép, azazhogy tegeződő nemesség vala, mert a megyeházán az urak deákul tárgyaltak és diskuráltak is, márpedig a latin csak a te­geződő formát ismeri. Innen ma­radt meg a tegeződő szervusz kö­szöntés is, az urak azzal kedves­kedtek egymásnak, hogy szolgá­nak, „servus humillimus”-nak ti­tulálták magukat. A gentry tege­­ződését vette át, most már ma­gyarul a századforduló körül a felfelé asszimilálódó középosz­tály, a karrier lépcsője volt, ha egy úr letegezett egy polgárt. A munkások és a parasztok az én fiatalkoromban még majdnem olyan szigorúan magázódtak, mint ma Önök. (Vagy az Önök öre­gebbre, mert a fiatalok Párizsban is ismeretlenül is, mindjárt tege­­ződnek.) Mindezt nemcsak azért írom meg, mert barátságunk vé­rének az oxigénje az, már két év­tizede, hogy elmondjuk milyenek is vagyunk, és mit tanulhatunk egymástól mint személyek, mint család, mint magyarok vagy fran­ciák: ez a békés együttélés gya­korlata barátok között. De el­mondtam most azért is, mert a le­vélmegszólítás, a társasági tegező­­dés vagy magázódás illemtaná­­nak lankái mögött a másfajta tör­ténelmi és társadalmi fejlődés csúcsai és bércei láthatók. Ennek a hegyvonulatnak pedig más a léptéke, mint az Önök térképei­nek. Ez a más lépték az első fele­letem arra a kérdésére, amely legutóbb, alig egy hónapja Pá­rizsban voltaképpen válaszolatlan maradt. Azt kérdezte, ezúttal kur­tára sikerült beszélgetésünk vé­gén, fél lábbal már a taxiban, mi­vel magyarázom azt, hogy mosta­nában a magyar dolgok iránt Franciaországban nagy a fogé­konyság. A receptivité szóval eb­ben az értelemben most ismer­kedtem meg. Egyszerűség ked­véért fordítom fogékonysággal, bár ennél többet jelent: befoga­dókedvet, készséget, alkalmas talajt valaminek a befogadására, elfogadására. Ez a valami a mai magyar valóság. AKKOR CSAK AZT FELEL­TEM SEBTÉBEN, hogy több mint egy évtizede egyfolytában csiná­lunk valamit. „Persze”, mondta Ön és sietett, indult a gépe Nap­fényország felé (emlékszik egyik régebbi beszélgetésünkre, a heve­nyészve lefordított Ady-versre?), „persze, hiszen erről tudok”. „Tud róla és mégsem tudja.” Ez a válasz nemcsak Önnek szól, ha­nem sok nyugat-európai bará­tomnak. Tudják, hogy Magyaror­szágon sok minden megváltozott, de ennek felméréséhez sincsen léptékük: a hidegháborús propa­ganda úgy beleégett az agyukba, hogy fekete-fehérben látnak még ma is mindent, még akkor is, ha már szeretnék nem így látni. A negyvenes évek végének, az öt­venes évek elejének hibái tulaj­donképpen leginkább az Önök tu­datában élnek tovább, mondhat­nám némiképpen provokatív, de főképpen baráti túlzással, hiszen az ön említette fogékonyság ez ellen szól. Ezért ütött ez a fogékonyság szó szöget a fejembe. A nyugati értelmiség hosszú ideig nem akar­ta a magyarországi változásokat elismerni — mit elismerni? Még Önnel is mennyit vitatkoztam és veszekedtem, kedves barátom, hogy egyáltalán felismerje a vál­tozások tényét, pedig Ön közel áll a szocializmushoz. Talán itt van a fogékonyság nyitja. Nem­csak ön, hanem a nyugati értel­miség java, mindenki, akinek ,„szíve a középtől balra van”, szó­val mindaz, aki méltó az értel­miségi névre, a szocializmus kö­rül kering. Ha minden értelmisé­gi kis önálló világnak tekinti ma­gát — mit tagadjuk. Ön is, én is —, ne tiltakozzunk a keringés el­len, hiszen naprendszerünk kö­zéppontjában a szocializmus áll. Önök hosszú időn át — mi is olykor — a napfogyatkozásokból ítélték meg a Napot. Miközben a maguk társadalma számára meg­oldásokat kerestek, újabban egye­nesen eltakarták a szemüket, kü­lönben meg kellett volna látniuk — mit is? Ön most a régi stílus­ban rávágná: „persze eredmé­nyeiket, vívmányaikat, nagyszerű sikereiket”! Nem, kedves bará­tom, ezt hagyjuk a nagy la­pok tudósítóinak, akik újabban megint felfedeznek — gyakran „felfedeznek” — bennünket. Mi TERMELÉKENYEBB GÉPEK A Budapesti Finomkötöttáru Gyár pesterzsébeti gépjavító üze­mében saját tervezésű, a gyár igényeinek megfelelő, korszerű, új síkkötő gépeket gyártanak és automatákká alakítják át a régebbi típusokat. A nemrégen alakult és a szocialista brigád cím elnye­réséért versenyző Petőfi brigád terven felül felajánlotta, hogy az ország felszabadulásának 25. évfordulója tiszteletére még 5 sík­­kötő gépet alakítanak át automatikára. Képünkön: Korszerűsítik a régebbi típusú síkkötő gépeket. u ri •sii iii h­im tj.'i :cr ti mii­g ugar—finn rissiinsgliiihini A Magyar Népköztársaság és a Finn Köztársaság között a vízum­­kényszer megszüntetése tárgyá­ban Budapesten 1969. október 1-én aláírt egyezmény csütörtö­kön lép hatályba. Az egyezmény­nek megfelelően 1970. január 1-től érvényes útiokm­ány birtokában vízum nélkül utazhatnak a ma­gyar állampolgárok a Finn Köz­társaságba, illetve a finn állam­polgárok a Magyar Népköztársa­ság területére. (MTI) I­­tt lép életbe az “­ Mint ismeretes, a közlekedés- és , postaügyi miniszternek nyáron ki­adott rendelkezése szerint 1970. január 1-én lép életbe az új távbeszélő sza­bályzat. Eszerint ha a különvonalú telefont a posta hivatalból ikresíti — hogy új állomást adhasson az igény­lőknek —, akkor megtéríti a régi kü­lönvonalú állomás szerelési költségé­nek — ha ez az összeg meghaladja a 200 forintot — 40 százalékát. Eddig­­ ikresítéskor nem adtak költségtérítést, s így az új ikertárs járt jól, mert a­­ korábban kiépített telefonvonal sze- r relési költségeit az önálló vonalú tele­­­­fontulajdonos viselte. Az új szabályzat megtiltja az iker-­­ társaknak a telefon használatának i­ ­ á v íw* s lé I zabái r/a i akadályozását. Tilos a kagylót a ké­szülék mellé tenni, s ezzel szándéko­san vagy feledékeny­ségből meghiúsí­tani az ikertárs telefonálását vagy felhívását. A telefonálók érdekeit szolgálja az a rendelkezés is, amely szerint a nagyobb alközpontokat mun­kanapokon reggel 7 és délután 6 óra között csak képesített személyek ke­zelhetik. A telefonközpontok kezelői­nek gyakorlatlansága ugyanis kése­delmes kapcsolásokat, felesleges vára­kozásokat okozott. Az új távbeszélő-szabályzatba bárki betekinthet a postahivataloknál, s aki igényt tart rá, megvásárolhatja a Bu­dapest 72-es számú postahivatalban.

Next