Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-19 / 91. szám
O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET SZERGEJ ANTONOV: Találkozás a Kremlben Zenin zsebre tett kézzel ott állt az egyik ablaknál. A boltíves szoba hideg volt és nyirkos, az utolsó téli hetek újból erős fagyokat hoztak. Vlagyimir Iljics átnézett a gránátszilánkoktól sebzett Arzenálra, a Troickijtoronyra, melyen a hatalmas sas körvonalai élesen rajzolódtak ki a szürke égen, és amely innen kevésbé magasnak tűnt, mint a Manézs felől. Aztán a Kreml falára esett tekintete meg a kaszárnyákra. A tér macskaköves burkolata helyenként besüppedt. Sok hitvány karóra emlékeztető lámpaoszlop húzódott az Arzenáltól a Nyikolszkijtorony irányában. A Troickij-torony és az Arzenál felé vezető utakat, valamint a lámpákkal szegélyezett teret széttaposott, piszkos hó takarta. Csak a tetőkön és a Kreml falának párkányán őrizte meg fehérségét és emlékeztetett friss cukrászsüteményre. A falon túl fagyba dermedt házak emelkedtek. A Múzeum és a Rumjancev-könyvtár mögött kémények látszottak. De füstnek semmi nyoma, mert nem volt mivel tüzelni. Moszkvát körülzárta a téli hideg. Azokhoz az ellenségekhez, melyek a polgárháború által megviselt, kivérzett országot szorongatták, az éhséghez és a feldúltsághoz újabb is csatlakozott — a fagy. Az országban dühöngött a tífusz. Lenin mélyet sóhajtott. Aztán hirtelen mozdulattal kirántotta kezét a zsebéből és az íróasztalhoz ült. Az egyszerű acéltoll fürgén szántott végig a papíron, sok szót rövidítve. Gondolatai kergették egymást és a toll igyekezett azokat rögzíteni: meg kellett vizsgálni, hogy a gyermekotthonok számára van-e tüzelő, ha nem, be kellett szerezni. Emelni kellett a kohóipar munkásainak cukor- és szaharinadagját. A Népművelési Népbiztosság késleltette a falusi lakosság számára írt könyvek kiadását.Anatolij Lunacsarszkijjal kell beszélnie és rendet teremteni. Ismertetni kell az elvtársakkal egy új dekrétumot. Levelet kell írni Kamenyevnek. A külföld felajánlotta szolgálatait. Elfogadjuk vagy győzzük egyedül? A toll egy pillanatra megállt. Halkan kinyílt az ülésterembe nyíló viaszosvászonnal borított fehér ajtó, és belépett Lenin titkára. — Vlagyimir Iljics — jelentkezett halkan. De Lenin annyira elmélyedt a munkában, hogy nem hallotta. — Vlagyimir Iljics! Lenin felnézett és csak annyit mondott: — Igen, igen! — aztán újabb papírt vett elő és tovább írt. — Vlagyimir Iljics, Korsunov elvtárs keresi. — Jó. Alighogy a titkár mögött bezárult az ajtó, Lenin folytatta munkáját, mert be akarta fejezni Szergej Szergejevics Kamenyevhez intézett levelét. De midőn az ajtókeretben megjelent a tudós szikár alakja kissé félénken és zavartan, Lenin felállt és a látogató elé ment — Tessék, jöjjön beljebb Leonyid Alekszejevics! — Lenin egy székre mutatott. — Foglaljon helyet! — Leonyid Korsunov a székhez sietett, leült és az asztal alá dugta lábait. Utólag restellte sietségét és újból zavarba jött. De amikor a nádszéken ülő Leninre nézett, minden elfogódottsága azon nyomban elszállt. _ — Hogy van egészségileg, Leonyid Alekszejevics? — érdeklődött Lenin. — Nincsenek panaszai? — Köszönöm, Vlagyimir Iljics, nem panaszkodhatom. — Az jó. Nehéz időket élünk Leonyid Alekszejevics, és valahogy át kell vészelni. Miután Lenin elhallgatott, Korsunov belekezdett mondókájába: — Egy esetleges szibériai expedíció ügyében jövök, Vlagyimir Iljics. Nyilván tudja, hogy 1908. június 30-án egy, a tudomány szempontjából rendkívül érdekes esemény történt. Mind méreteiben, mind jelentőségében igen ritka tünemény volt annak a meteoritnak a lehullása, amely a szibériai tajgára esett. — Korsunov Leninre tekintett és észrevette, hogy Vlagyimir Iljics nagy figyelemmel hallgatja. Úgy tűnt neki, hogy Lenin ismeri ennek a meteoritnak a történetét és sejti a kutató kívánságát, aki kérelmével csak elrabolja ennek a nagyon elfoglalt embernek az idejét Korsunov tétovázott — Ez a meteorit — de hiszen ön is jól tudja ezt! — Téved, Leonyid Alekszejevics! — vallotta be Lenin. — Nem tudok róla többet, mint hogy valahol leesett egy meteorit. Kissé félrehajtott fejjel nézett a tudósra és mosolyogva jegyezte meg: — Még az évre sem emlékeztem! Korsunov is elmosolyodott. — Furcsa dolog ez! — mondta Lenin most már komolyan. — Az emberek azt hiszik, hogy a Népbiztosok Tanácsának elnöke és a népbiztosok mindent tudnak! Ez persze ostobaság! Vajmi keveset tudunk, szégyenletesen keveset! És minél többet jövünk össze önökkel, ez annál nyilvánvalóbb! Folytassa csak Leonyid Alekszejevics, mondjon el mindent részletesen. Korsunov ezen felbátorodva kifejtette gondolatait, amelyeket már úgyis régen közölni akart Leninnel. — Az eddig ismert meteoritokkal öszszehasonlítva, a szibériai valóság is óriásnak tűnik, ha meggondoljuk, hogy az eddig talált legnagyobb meteorit 36 és fél tonnát nyom, míg a nagyságban utána következő mexikóinak súlya mindössze 27 tonna. Csak az a baj, hogy még mindig nem tudjuk, hogy ez az óriás pontosan hol ért földet. — És ön oda akar utazni, hogy megkeresse?"— kérdezte Lenin, amikor Korsunov szünetet tartott. — Igen, helyes. Meg akarom találni! — majd hozzátette: — Megértem, hogy ma fontosabb dolgok is vannak ... de mégiscsak szomorú, hogy külföldön társaságokat alapítanak meteorunk felkutatására, míg mi... — Nem, nem! — intette le Lenin. — A külföldnek ehhez semmi köze. Ezt verjék ki a fejükből. Mire van szüksége az expedíciójához? — Feljegyeztem a legszükségesebbeket — szólalt meg Korsunov és kabátja zsebéből kihúzott néhány összehajtott papírlapot. — Szerény leszek, Vlagyimir Iljics. Lenin elolvasta a feljegyzést és arckifejezése mindjobban elkomorult. Letette a papírokat az asztalra és bal kezével végigsimított rajtuk. Aztán komoly, gondterhelt arccal nézett a tudósra. Korsunov tétovázva megjegyezte: — Természetesen a lista lényegesen megrövidíthető. Kevesebb kenyérrel is beérhetjük és ami a műszereket illeti — talán az egyik teodolit is elhagyható, ezenkívül... Lenin a szoba sarkát fürkészte és úgy látszott, hogy nem figyel látogatójára. — ... Az egyik teodolitot elhagyni — ismételte, miközben összeráncolt szemöldökkel tekintett Korsunovra. Majd hirtelen hátratolta székét, ráütött kezével az előtte fekvő papírlapokra és kilépett íróasztala mögül. Nadrágzsebébe süllyesztve kezét fel s alá járkált a szobában. — Az arra a tajga — kezdte Lenin tárgyilagos hangon, mintha segíteniakarna a kutatónak, hogy felfogja a helyzetet. — Több ezer verszt, áthatolhatatlan bozót, rohanó hegyipatakokkal, ismeretlen állatvilággal és az utak teljes hiánya. Száz meg száz versztnyire nem találkozik egyetlen emberrel... — Tudja, hogy ez mit jelent? — kérdezte. Majd újra belenézett a papírlapokba: — Naponta egy font kenyér és mindannyiuk részére 5 font cukor, dohány... — Hangját szomorúság árnyékolta be. — A cukor esetleg elhagyható, de a dohány — bocsásson meg — az feltétlenül kell, mert megment a szúnyogoktól — jegyezte meg a tudós. Lenin, mintha nem hallotta volna, folytatta: — Bőrök a műszerek huzatai számára... — majd megismételte: — ...a műszerek számára. Korsunov felállt, szemüvegében tükröződtek az ablakok. Mindenre elszántan mondta: — Vlagyimir Iljics, Lenin elvtárs! Valakinek Szibériába kell utaznia! Értse meg, micsoda szerencse! Nem másutt, hanem a mi országunkban esett le ez a meteorit, a világűrnek ez a ritka vendége. Képzelje el, hány expedíció sietne a helyszínre, ha ilyesmi Franciaországban vagy Amerikában'' történt volna. És mi? Tudom, koldusszegények vagyunk, éhezünk és fojtogatnak az intervenciósok, de mégis — nem szabad lebecsülnünk és kihasználatlanul hagyni ezt a lehetőséget, amellyel a véletlen megajándékozott A világ tudománya nem tehet arról, hogy ilyen szegények vagyunk. Értse meg, Vlagyimir Iljics, valakinek oda kell utaznia! Korsunov leült — Hát persze! — kiáltott fel Lenin és a tudós mellé lépett. — Természetes, hogy valakinek oda kell utaznia, Leonyid Alekszejevics, maga csodálatos ember! Megkapja, amit kér. De ez nem elég. Ki utazik ilyen felszereléssel Szibériába?! Ez talán megfelel egy Moszkva környéki kirándulásra, de nem a tajgába. Hiszen ez szánalmasan kevés, egyszerűen siralmas! — ismételte Lenin és Korsunov megértette, hogy Vlagyimir Iljics mit fájlal. — Keserves számunkra, hogy olyan embereknek, mint önnek, nem adhatjuk meg mindazt, amit megérdemelnének. De ez megváltozik, csak egy kis türelem! Korsunov meglepetten nézett Leninre. Mondani akart valamit, de aztán csak megkönnyebbülten sóhajtott és kezével végigsimított verejtékes homlokán. Lenin a kutató elé állt és megkérdezte : * — Leonyid Alekszejevics, és ha csak azt tudjuk önnek adni, amit ezen a több mint szerény listán felsorolt? — kezével Korsunov papírjaira mutatott. — Akkor is utazik? — Vlagyimir Iljics, többről nem is álmodnék. Amint elolvadt a hó, felkészülünk és elindulunk. Nem kell nekünk egyéb. Úgyis annyian zaklatják önt kérésekkel. Hornnét teremtse elő mindazt? — Szóval, utazik? — szólt közbe Le- nin. — Igen, utazom. — És egyébre nincsen szüksége? — Nincs. — Semmi egyébre, Leonyid Alekszejevics? — ismételte Lenin. — Nem, semmi egyébre. Lenin bosszúsan köhintett, majd az asztal alá nézve mosoly lopódzott arcára. — Kedves barátom — szólt vidáman —, jöjjön csak egy kicsit ehhez az ablakhoz. — Miért, Vlagyimir Iljics? Ha egyetért az expedícióval, nem akarom több idejét elrabolni. — Még nem egyeztem bele — mondta Lenin jókedvűen. — Jöjjön csak előbb ide az ablakhoz, kedves Leonyid Alekszejevics. Korsunov kelletlenül feállt és várakozó pillantást vetett Leninre. Lenin a tudós lábaira nézett, mielőtt megszólalt: — Na tessék! Ilyen lábbeliben akar a tajgába utazni? Hiszen ezek a szakadt cipők öt versztnyire Moszkvától felmondják a szolgálatot. — Majd csak megleszek velük — védekezett Korsunov. — Majd jól átkötöm őket spárgával. Belül jó kapca, kívül spárga, eltart így egy ideig. — Úgy, úgy... szóval ezekben is tud majd utazni — ismételte Lenin elgondolkodva. — Nyilván nincs jobb cipője? — Honnan is lenne ? a többi rég tönkrement, ezeket még kímélem. — Bocsásson meg, Leonyid Alekszejevics. — Korsunov vállára tette a kezét és kedvesen visszanyomta a székbe. Miután egy futó pillantással meggyőződött róla, hogy nem bántotta meg a tudóst, járkálni kezdett a szobában. — Micsoda rendkívüli emberek is akadnak nálunk — mondta. — Itt van ez a Ciolkovszkij. Képzeljen el egy orosz vidéki kisvárost. Valami régi faházikóban, amely valószínűleg egy gazzal benőtt utcában áll, ahol libák meg disznók futkosnak, és egy öreg matematikatanár. Szegényes élelmiszeradagján tengődik, kenyéren és heringen és az űrrepülés kérdéseivel foglalkozik. Lakása ráadásul valószínűleg nincs is fűtve. Maga is ez a fajta, kedves barátom: szakadt lábbeliben akar elindulni a néhány ezer versztre, Szibériába, a tajgába! „És ön, Vlagyimir Iljics?” — gondolta magában Korcsunov. „Egy országban, amelyben sokan el sem tudják olvasni a szocializmus szavát, belekezd annak felépítésébe!” Korsunov hirtelen rádöbbent, mi az, ami őt és Lenint összekötötte: az, hogy mind a ketten ugyanazon a feladaton dolgoztak, és hogy ez a feladat volt annak a Kalugában élő, a világűrt ostromló Ciolkovszkijnak is az életcélja, meg azoké az éhező munkásoké, akik újjáépítették az üzemeket és a parasztoké, akik faekével szántották a földet. A tudós meghatottan és boldogan távozott. Végigment a Kreml folyosóin, kilépett a Vörös térre és a holnapra gondolt, amikor megvalósul az álma. Eljön majd az idő, hogy újból füstölnek az országban a gyárkémények, azoké is, amelyeket még fel kell építeni. Traktorgyárak és autóművek, amelyeknek terve annak a férfinak az agyában született meg, aki abban a hideg, boltíves szobában dolgozik... Puskin és Tolsztoj szavai mindenkihez eljutnak majd, mert az elmaradott, sötét Oroszország általános műveltségű állammá fejlődik. Expedíciók nyomulnak előre az Északi-sarkig, sőt talán valaki még az óceán fenekére is lemerül, vagy meghódítja a világűrt. És az expedíciók vezetőinek nem lesz többé szükségük arra, hogy egy kis darab kenyérért vagy napi dohányadagért a hatalmas új állam fejét zaklassák ... Új generáció nő majd fel, amelynek más fogalmai lesznek az emberi hivatásról. Holnap minden valósággá válik ... Egyelőre azonban vastag hóréteg borította az utcákat, hideg és fagy kínozta az embereket, fáradtan poroszkáltak a kocsisoktól biztatott lovak és a bezárt boltok fölött ott lógtak a régi cégtulajdonosok névtáblái. Egy csoport vörösgárdista vascsöveket szállított egy szánon. Rakományuk végigcsörömpölt az utcán. Valami javításhoz vagy építkezéshez volt rá szükség. Egy nyitott irodaablakon át Marx Károly képe felett transzparens látszott, mely ezekkel a szavakkal kezdődött: „Éljen ..Egy vörös főkötős asszony házról házra járt. A Kremlben, a hatalmas ország szívében, alacsony termetű ember járkált a szobájában, gondolkodott és gyors mozdulattal jegyzeteket vetett papírra. Oroszország átalakításának nagy művén dolgozott. BOLDOG BALÁZS fordítása FERENCZY BENI: LENIN-ÉREM (1930)