Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-19 / 91. szám

O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET SZER­GEJ ANTONOV: Találkozás a Kremlben Z­enin zsebre tett kézzel ott állt­ az­­ egyik ablaknál. A boltíves szoba hideg volt és nyirkos, az utolsó téli hetek újból erős fagyokat hoztak. Vlagyimir Iljics átnézett a gránátszi­lánkoktól sebzett Arzenálra, a Troickij­­toronyra, melyen a hatalmas sas kör­vonalai élesen rajzolódtak ki a szürke égen, és amely innen kevésbé magas­nak tűnt, mint a Manézs felől. Aztán a Kreml falára esett tekintete meg a kaszárnyákra. A tér macskaköves bur­kolata helyenként besüppedt. Sok hit­vány karóra emlékeztető lámpaoszlop húzódott az Arzenáltól a Nyikolszkij­­torony irányában. A Troickij-torony és az Arzenál felé vezető utakat, valamint a lámpákkal szegélyezett teret széttaposott, piszkos hó takarta. Csak a tetőkön és a Kreml falának párkányán őrizte meg fehérsé­gét és emlékeztetett friss cukrászsüte­ményre. A falon túl fagyba dermedt házak emelkedtek. A Múzeum és a Rumjan­­cev-könyvtár mögött kémények látszot­tak. De füstnek semmi nyoma, mert nem volt mivel tüzelni. Moszkvát körülzárta a téli hideg. Azokhoz az ellenségekhez, melyek a polgárháború által megviselt, kivérzett országot szorongatták, az éhséghez és a feldúltsághoz újabb is csatlakozott — a fagy. Az országban dühöngött a tífusz. Lenin mélyet sóhajtott. Aztán hirte­len mozdulattal kirántotta kezét a zse­béből és az íróasztalhoz ült. Az egyszerű acéltoll fürgén szántott végig a papíron, sok szót rövidítve. Gon­dolatai kergették egymást és a toll igye­kezett azokat rögzíteni: meg kellett vizs­gálni, hogy a gyermekotthonok számá­ra van-e tüzelő, ha nem, be kellett sze­rezni. Emelni kellett a kohóipar mun­kásainak cukor- és szaharinadagját. A Népművelési Népbiztosság késleltette a falusi lakosság számára írt könyvek kiadását­.Anatolij Lunacsarszkijjal kell beszélnie és rendet teremteni. Ismertet­ni kell az elvtársakkal egy új dekrétu­mot. Levelet kell írni Kamenyevnek. A külföld felajánlotta szolgálatait. Elfo­gadjuk vagy győzzük egyedül? A toll egy pillanatra megállt. Halkan kinyílt az ülésterembe nyíló viaszosvászonnal borított fehér ajtó, és belépett Lenin titkára. — Vlagyimir Iljics — jelentkezett hal­kan.­ De Lenin annyira elmélyedt a mun­kában, hogy nem hallotta. — Vlagyimir Iljics! Lenin felnézett és csak annyit mon­dott: — Igen, igen! — aztán újabb papírt vett elő és tovább írt. — Vlagyimir Iljics, Korsunov elvtárs keresi. — Jó. Alighogy a titkár mögött bezárult az ajtó, Lenin folytatta munkáját, mert be akarta fejezni Szergej Szergejevics Kamenyevhez intézett levelét. De mi­dőn az ajtókeretben megjelent a tudós szikár alakja kissé félénken és zavartan, Lenin felállt és a látogató elé ment — Tessék, jöjjön beljebb Leonyid Alekszejevics! — Lenin egy székre mu­tatott. — Foglaljon helyet! — Leonyid Korsunov a székhez sietett, leült és az asztal alá dugta lábait. Utólag restellte sietségét és újból zavarba jött. De ami­kor a nádszéken ülő Leninre nézett, minden elfogódottsága azon nyomban elszállt. _ — Hogy van egészségileg, Leonyid Alekszejevics? — érdeklődött Lenin. — Nincsenek panaszai? — Köszönöm, Vlagyimir Iljics, nem panaszkodhatom. — Az jó. Nehéz időket élünk Leonyid Alekszejevics, és valahogy át kell vé­szelni. Miután Lenin elhallgatott, Korsunov belekezdett mondókájába: — Egy esetleges szibériai expedíció ügyében jövök, Vlagyimir Iljics. Nyil­ván tudja, hogy 1908. június 30-án egy, a tudomány szempontjából rendkívül érdekes esemény történt. Mind mére­teiben, mind jelentőségében igen ritka tünemény volt annak a meteoritnak a lehullása, amely a szibériai tajgára esett. — Korsunov Leninre tekintett és észrevette, hogy Vlagyimir Iljics nagy figyelemmel hallgatja. Úgy tűnt neki, hogy Lenin ismeri en­nek a meteoritnak a történetét és sejti a kutató kívánságát, aki kérelmével csak elrabolja ennek a nagyon elfoglalt embernek az idejét Korsunov tétová­zott — Ez a meteorit — de hiszen ön is jól tudja ezt! — Téved, Leonyid Alekszejevics! — vallotta be Lenin. — Nem tudok róla többet, mint hogy valahol leesett egy meteorit. Kissé félrehajtott fejjel nézett a tu­dósra és mosolyogva jegyezte meg: — Még az évre sem emlékeztem! Korsunov is elmosolyodott. — Furcsa dolog ez! — mondta Lenin most már komolyan. — Az emberek azt hiszik, hogy a Népbiztosok Tanácsának elnöke és a népbiztosok mindent tud­nak! Ez persze ostobaság! Vajmi keve­set tudunk, szégyenletesen keveset! És minél többet jövünk össze önökkel, ez annál nyilvánvalóbb! Folytassa csak Leonyid Alekszejevics, mondjon el min­dent részletesen. Korsunov ezen felbátorodva kifejtet­te gondolatait, amelyeket már úgy­is régen közölni akart Leninnel. — Az eddig ismert meteoritokkal ösz­­szehasonlítva, a szibériai valóság is óriásnak tűnik, ha meggondoljuk, hogy az eddig talált legnagyobb meteorit 36 és fél tonnát nyom, míg a nagyságban utána következő mexikóinak súlya mindössze 27 tonna. Csak az a baj, hogy még mindig nem tudjuk, hogy ez az óriás pontosan hol­ ért földet. — És ön oda akar utazni, hogy meg­keresse?"— kérdezte Lenin, amikor Kor­sunov szünetet tartott. — Igen, helyes. Meg akarom talál­ni! — majd hozzátette: — Megértem, hogy ma fontosabb dolgok is vannak ... de mégiscsak szomorú, hogy külföldön társaságokat alapítanak meteorunk fel­kutatására, míg mi... — Nem, nem! — intette le Lenin. — A külföldnek ehhez semmi köze. Ezt verjék ki a fejükből. Mire van szüksége az expedíciójához? — Feljegyeztem a legszükségesebbe­ket — szólalt meg Korsunov és kabát­ja zsebéből kihúzott néhány összehaj­tott papírlapot. — Szerény leszek, Vla­gyimir Iljics. Lenin elolvasta a feljegyzést és arcki­fejezése mindjobban elkomorult. Letet­te a papírokat az asztalra és bal kezé­vel végigsimított rajtuk. Aztán komoly, gondterhelt arccal nézett a tudósra. Korsunov tétovázva megjegyezte: — Természetesen a lista­ lényegesen megrövidíthető. Kevesebb kenyérrel is beérhetjük és ami a műszereket illeti — talán az egyik teodolit is elhagyható, ezenkívül... Lenin a szoba sarkát fürkészte és úgy látszott, hogy nem figyel látogató­jára. — ... Az egyik teodolitot elhagyni — ismételte, miközben összeráncolt szem­öldökkel tekintett Korsunovra. Majd hirtelen hátratolta székét, ráütött kezé­vel az előtte fekvő papírlapokra és ki­lépett íróasztala mögül. Nadrágzsebébe süllyesztve kezét fel s alá járkált a szobában. — Az arra a tajga — kezdte Lenin tárgyilagos hangon, mintha segíteni­­akarna a kutatónak, hogy felfogja a helyzetet. — Több ezer verszt, áthatol­hatatlan bozót, rohanó hegyipatakokkal, ismeretlen állatvilággal és az utak tel­jes hiánya. Száz meg száz versztnyire nem találkozik egyetlen emberrel... — Tudja, hogy ez mit jelent? — kérdezte. Majd újra belenézett a papírlapokba: — Naponta egy font kenyér és mind­­annyiuk részére 5 font cukor, dohány... — Hangját szomorúság árnyékolta be. — A cukor esetleg elhagyható, de a dohány — bocsásson meg — az feltét­lenül kell, mert megment a szúnyogok­tól — jegyezte meg a tudós. Lenin, mintha nem hallotta volna, folytatta: — Bőrök a műszerek huzatai számá­ra... — majd megismételte: — ...a műszerek számára. Korsunov felállt, szemüvegében tük­röződtek az ablakok. Mindenre elszán­tan mondta: — Vlagyimir Iljics, Lenin elvtárs! Va­lakinek Szibériába kell utaznia! Értse meg, micsoda szerencse! Nem másutt, hanem a mi országunkban esett le ez a meteorit, a világűrnek ez a ritka ven­dége. Képzelje el, hány expedíció siet­ne a helyszínre, ha ilyesmi Francia­­országban vagy Amerikában'' történt volna. És mi? Tudom, koldusszegények vagyunk, éhezünk és fojtogatnak az intervenciósok, de mégis — nem sza­bad lebecsülnünk és kihasználatlanul hagyni ezt a lehetőséget, amellyel a vé­letlen megajándékozott A világ tudo­mánya nem tehet arról, hogy ilyen sze­gények vagyunk. Értse meg, Vlagyimir Iljics, valakinek oda kell utaznia! Korsunov leült — Hát persze! — kiáltott fel Lenin és a tudós mellé lépett. — Természetes, hogy valakinek oda kell utaznia, Leo­nyid Alekszejevics, maga csodálatos em­ber! Megkapja, amit kér. De ez nem elég. Ki utazik ilyen felszereléssel Szi­bériába?! Ez talán megfelel egy Moszk­va környéki kirándulásra, de nem a taj­­gába. Hiszen ez szánalmasan kevés, egyszerűen siralmas! — ismételte Lenin és Korsunov megértette, hogy Vlagyi­mir Iljics mit fájlal. — Keserves számunkra, hogy olyan embereknek, mint önnek, nem adhatjuk meg mindazt, amit megérdemelnének. De ez megváltozik, csak egy kis türe­lem! K­orsunov meglepetten nézett Lenin­re. Mondani akart valamit, de az­tán csak megkönnyebbülten sóhajtott és kezével végigsimított verejtékes homlo­kán. Lenin a kutató elé állt és megkér­dezte : * — Leonyid Alekszejevics, és ha csak azt tudjuk önnek adni, amit ezen a több mint szerény listán felsorolt? — kezé­vel Korsunov papírjaira mutatott. — Akkor is utazik? — Vlagyimir Iljics, többről nem is álmodnék. Amint elolvadt a hó, fel­készülünk és elindulunk. Nem kell ne­künk egyéb. Úgyis annyian zaklatják önt kérésekkel. Hornnét teremtse elő mindazt? — Szóval, utazik? — szólt közbe Le-­ nin. — Igen, utazom. — És egyébre nincsen szüksége? — Nincs.­­ — Semmi egyébre, Leonyid Alek­szejevics? — ismételte Lenin. — Nem, semmi egyébre. Lenin bosszúsan köhintett, majd az asztal alá nézve mosoly lopódzott ar­cára. — Kedves barátom — szólt vidáman —, jöjjön csak egy kicsit ehhez az ab­lakhoz. — Miért, Vlagyimir Iljics? Ha egyet­ért az expedícióval, nem akarom több idejét elrabolni. — Még nem egyeztem bele — mond­ta Lenin jókedvűen. — Jöjjön csak előbb ide az ablakhoz, kedves Leonyid Alekszejevics. Korsunov kelletlenül feállt és vára­kozó pillantást vetett Leninre. Lenin a tudós lábaira nézett, mielőtt megszólalt: — Na tessék! Ilyen lábbeliben akar a tajgába utazni? Hiszen ezek a szakadt cipők öt versztnyire Moszkvától fel­mondják a szolgálatot. — Majd csak megleszek velük — vé­dekezett Korsunov. — Majd jól átkö­töm őket spárgával. Belül jó kapca, kí­vül spárga, eltart így egy ideig. — Úgy, úgy... szóval ezekben is tud majd utazni — ismételte Lenin elgon­dolkodva. — Nyilván nincs jobb cipője? — Honnan is lenne ? a többi rég tönk­rement, ezeket még kímélem. — Bocsásson meg, Leonyid Alekszeje­vics. — Korsunov vállára tette a kezét és kedvesen visszanyomta a székbe. Mi­után egy futó pillantással meggyőződött róla, hogy nem bántotta meg a tudóst, járkálni kezdett a szobában. — Micsoda rendkívüli emberek is akadnak nálunk — mondta. — Itt van ez a Ciolkovszkij. Képzeljen el egy orosz vidéki kisvárost. Valami régi fa­házikóban, amely valószínűleg egy gaz­zal benőtt utcában áll, ahol libák meg disznók futkosnak, és egy öreg matema­tikatanár. Szegényes élelmiszeradagján tengődik, kenyéren és heringen és az űrrepülés kérdéseivel foglalkozik. Laká­sa ráadásul valószínűleg nincs is fűt­ve. Maga is ez a fajta, kedves barátom: szakadt lábbeliben akar elindulni a né­hány ezer versztre, Szibériába, a taj­gába! „És ön, Vlagyimir Iljics?” — gondol­ta magában Korcsunov. „Egy ország­ban, amelyben sokan el sem tudják ol­vasni a szocializmus szavát, belekezd annak felépítésébe!” Korsunov hirtelen rádöbbent, mi az, ami őt és Lenint összekötötte: az, hogy mind a ketten ugyanazon a feladaton dolgoztak, és­ hogy ez a feladat volt annak a Kalugában élő, a világűrt ost­romló Ciolkovszkijnak is az életcélja, meg azoké az éhező munkásoké, akik újjáépítették az üzemeket és a parasz­toké, akik faekével szántották a földet. A tudós meghatottan és boldogan tá­vozott. Végigment a Kreml folyo­sóin, kilépett a Vörös térre és a hol­napra gondolt, amikor megvalósul az álma. Eljön majd az idő, hogy újból füs­tölnek az országban a gyárkémények, azoké is, amelyeket még fel kell építe­ni. Traktorgyárak és autóművek, ame­lyeknek terve annak a férfinak az agyá­ban született meg, aki abban a hideg, boltíves szobában dolgozik... Puskin és Tolsztoj szavai mindenkihez eljut­nak majd, mert az elmaradott, sötét Oroszország általános műveltségű ál­lammá fejlődik. Expedíciók nyomulnak előre az Északi-sarkig, sőt talán valaki még az óceán fenekére is lemerül, vagy meghódítja a világűrt. És az expedí­ciók vezetőinek nem lesz többé szüksé­gük arra, hogy egy kis darab kenyé­­­rért vagy napi dohányadagért a hatal­mas új állam fejét zaklassák .­.. Új ge­neráció nő majd fel, amelynek más fo­galmai lesznek az emberi hivatásról.­ Holnap minden valósággá válik ... Egyelőre azonban vastag hóréteg bo­­­rította az utcákat, hideg és fagy kínoz­ta az embereket, fáradtan poroszkáltak a kocsisoktól biztatott lovak és a be­zárt boltok fölött ott lógtak a régi cég­­tulajdonosok névtáblái. Egy csoport vörösgárdista vascsöveket szállított egy szánon. Rakományuk vé­gigcsörömpölt az utcán. Valami javítás­hoz vagy építkezéshez volt rá szükség. Egy nyitott irodaablakon át Marx Ká­roly képe felett transzparens látszott, mely ezekkel a szavakkal kezdődött: „Éljen ..Egy vörös főkötős asszony házról házra járt. A Kremlben, a hatalmas ország szí­vében, alacsony termetű ember járkált a szobájában, gondolkodott és gyors mozdulattal jegyzeteket vetett papírra. Oroszország átalakításának nagy művén dolgozott. BOLDOG BALÁZS fordítása FERENCZY BENI: LEN­IN-ÉREM (1930)

Next