Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-19 / 91. szám

NI­COLÁS GUILLÉN: A vérünkből sarjadó tavasz M­elyik párizsi lakossal nem történt még meg, hogy a taxisofőr hangjá­ban sajátos, nem éppen francia kiejtést érzékelt? Ha az utas jól ismeri ezt a nyelvet, minden különösebb nehézség nélkül rájöhet a sofőr származására. Orosz. Tízből legalább kilenc nemes vagy II. Miklós hadseregének tisztje volt. Emberi hordalékok, amit az októ­beri forradalom hullámverése idegen partokra vetett. Grófok, tárók, százado­sok, hercegek, tábornokok ... 1917-ben mentek el, s biztosak voltak a visszaté­résben. Meghalt a cár? Tehát: éljen a cár! Nemsokára visszatér a régi rend­szer, hogy ismét jogaiba lépjen. Hogyan is tudna ez a rongyos tömeg, amit egy fanatikus vezet — gondolták —, valaha­­ is kormányt alkotni, megsemmisítve a mélységes nemzeti lélekbe gyökeredzett évszázados hagyományokat? Csakhogy, mivel a helyzet pillanatnyilag nem tűnt túl kényelmesnek, lévén, hogy „a nem­­zeti lélek” puskát fogott és vörös zász­lókat lengetve az utcára vonult, a leg­okosabb volt elmenni — de nem túl messzire. Például Párizsba. Bármilyen állás jó lesz arra a néhány hónapra, amíg a forradalom alámerül. Sofőr, ét­termi pincér, házvezetőnő, szállodai szolga. Annyi baj legyen! Nem tart so­káig a távollét. Évek teltek el. Sokan, akik már öre­­­gén hagyták el hazájukat, meghaltak, abban az országban, amelyet „a válto­zás” kivárására választottak. Mások még élnek, nyomorogva, reménytelenül,­­ az Operától a Montparnasse-ig, a Gare d’Orleans-tól az V. György szállodáig futkározva. — Ön francia, uram? ■— Nem, uram, orosz vagyok.. A­lig több mint fél évszázad, ötven­három év választ el bennünket azoktól a drámai napoktól, amikor a forradalom ismét a történelem bábája­ként szolgált. E néhány nap alatt a nép, amely századokon át a nyomortól földre görnyedve élt, egy csapással az emberiség élére került. Azok a városi munkások, azok az éhező parasztok, analfabéták és babonák rabjai nem­csak társadalmi forradalmat vittek véghez, hanem éppen azzal, hogy alap­jaiban borítottak fel egy rendet, amely a legfelháborítóbb előjogokon alapult, forradalmat hajtottak végre a kultúrá­ban is. Azok, akik a nép győzelmétől megrettenve, emigráltak, s úgy élnek Párizsban, ahogyan hajdani kizsákmá­­nyoltjaik éltek Szentpétervárott, rej­tett szomorúsággal olvasták, hogy az első szputnyik fellövése vagy a csodá­latos ugrás a végtelen űrben nem privi­legizált nemesek (ma sofőrök) hőstette, hanem igazi sofőrök fiainak, kőműve­seknek, ácsoknak, egyszerű és dolgos embereknek, egyszóval olyanoknak mű­ve, akiknek számára az élet nem a ré­gi társadalmat, az arisztokrata dolce vitát, nem a henyélését és dőzsölését je­lenti. De nemcsak erről van szó. Október példája elterjedt a világon, ösztökélte más népek lázadását, nem egy nép for­radalmát. Országok születtek újjá a marxizmus—leninizmus alkalmazásá­ból, eltörölve azt az életmódot, amely a keveseknek kedvezett a többséggel szemben. S hogy minden ország meg­őrzi nemzeti sajátosságait? Valóban. El­kerülhetetlen — és helyes —, hogy így legyen. De Lenin hangja egyetemes. *S­okszor voltam a Szovjetunióban. Sok barátom van ott. Többször láttam a nép lassú és lelkes menetét a Vörös téren november hetedikén. A hidegtől megdermedve éreztem, ahogy a trópusi vér felforr ereimben, látva a férfiak és asszonyok ezreit — dolgozók ezreit —, akik forradalmukat ünnepük, a forra­dalmat, amely mindazoké, akik a föld­nek már sok pontján éneklik anyanyel­vükön: „Fel, fel, ti rabjai a földnek, fel, fel, te éhes proletár...” Tény, hogy Amerikában még csak Kuba emelte fel puskaportól fekete, szabad homlokát és taposott rá az igára, hogy Marti sorai­ba emlékezve, a csillagokba nézzen. De mint ahogy 1917-ben Európában — s nemcsak Európában, hanem a világon — nem volt, csak a Szovjetunió, úgy a mi meggörnyedt Amerikánk is ki fog egyenesedni. Senki sem háríthatja el egy minden ízében széthulló gát átsza­kadását. A Lenin-centenáriumot sok elnyomott nép a zsarnokai ellen folytatott harccal ünnepli. Jó néhányuknak hátravan még a Bastille lerombolása, másutt már hallatszanak a Nyevszkij sugárúti lövé­sek ... Elszántságuk és győzni akará­suk biztosíték vereségük ellen. A vég­ső győzelem többé vagy kevésbé távoli, hiszen az egyes országok körülményei­től, jellegzetességeitől függ. De az impe­rializmust földre terítik, szétzúzzák, megsemmisítik, mint ahogy megsemmi­sült a cárizmus. A néptömegek állnak majd a parancsnoki hídra, mint ahogy ők álltak ott fél évszázada a régi Orosz­országban, amikor széthullott a Roma­­novok korrupt birodalma. A mi konti­­nesünkön Kuba mutatta meg azt, hogy ez lehetséges. A második függetlenségi háború megindult, hogy legtávolabbi céljáig juttassa el az elsőt, Bolivárét, Morelosét, Martiét. Az amerikai Nagy: Október nem késik. Lehet, hogy az ős­erdőben is ősszel jön el, de mindenkép­pen, mindig vérünkből sarjadó tavasz lesz. SZIL PÉTER fordítása Barta Sándor: Lenin Egyetlen holtat dajkál a föld, s lámpátlanabb még sohsem volt az ember.­­ Lenin, szegény, görös szívű ember, hombárnyi homlokod alatt a tűz emésztő pipacsával, te ezerszer elátkozott, leköpdösött, te „hideg gépember”, te „logikus önző kalkulátor”, te „vörös cár”, „akasztófák karmestere”, „báránykáid elvesztője”, ó, Te, ki az egész világ nyomorultjait dajkáltad tenyérnyi szíveden, elégtél nyomorultul a halálban. Ó, hasztalan jajonganak a viskók a hózivatarok ölében, és hasztalan zokognak fel a metropoliszok gyárnegyedei, és hasztalan menetelnek feléd legdrágább csodafüveikkel parasztjaid, és a folyók hasztalan sodorják eléd legszebb fövenyüket, és a szelek a déli óceánok sóhaját, te csak heversz mozdíthatatlan, mindent tudó homlokkal a tenyereddel elvetett gránitoszlopok között, ■ szemeid érett gyümölcsét mi örökre kiejtettük lázbeteg kezeinkből. Most csak állunk, mérhetetlen folyókban hömpölygünk fel a paloták hónaljáig,­­ az ég hömpölyög fölöttünk tutajaival, s csak a hold harangja kong, mint kimért, hideg rajongás. Az óra mutatója lehullott. De az idő pereg tovább. Benne mi, s bennünk Te. Ladányi Mihály: Lenin Szavaidat gyűrt sapkaként Itt forgatom a kezemben, Lenin, oly esetlenül, mint öreg zsellér az esőtől cserzett kalapot, mert annyiszor kioktattak nevedben, mikor beszélgetni szerettem volna csak veled, pedig nem vagy te isten, hogy kövér papok dübörögjék szerteszét igédet, nem vagy te bonviván, hogy minden operettben énekelj, és nem vagy népszínművek díszparasztja sem. Tudom, te voltál, akit nem ismétel meg már a század. Úgy fáj, hogy éles hangod hanglemezről hallhatom ma már csak. Pedig ha visszajöhetnél egyetlen napra is a mi Jeruzsálemünk templomaiba ! Naponta erre gondolok, hisz nem balzsamozva vágylak látni én sem, hisz ember voltál, aki bujdosva élt és rozskenyéren . Szavaidat gyűrt sapkaként itt szorongatom szívem fölött, Lenin, azzal köszönök a jövőnek majd, ha véletlenül felém tekint. Füst Milán: A jelenés□ „As bal­ám az I szárnyalt rágását.” Szelőéi. L. M. Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot? Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete fény­korért , a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükben repülnek S elfödvén szegény szemüket: — Szent, szent, szent, — kiáltják odafenn a sugaraknak. S a sugarak megtorpannak előttük, igen. S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap meg a Hold S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. S ők mégis mily komorak! No de mert csontokon átúl volt repülésük A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak. Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség sandított fel a mezőkön. Mondom, a csontok mezején. S mégis még ott is visszhangzott a kiáltás: — Mert: — szent, szent, szent, — felelének nékik e csontok is a mezőkről, igen. Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz , holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még... Óh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen? Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átul s marad meg a csontok velejében, ami nincs már? Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hűségre, hogy ha szomorún is, komoran is és végleg elkeseredve De még a veleje se felejti, hogy bár rettenetes is, de szent a neve, mert háromszor szent az Úr? Oh felelj hát, aki vajszivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi az Eszme. Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót akar, azért annyira kegyetlen. Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap. Büntettél, aki jó voltál,­­ mint a hegység, oly nagy volt benned a jószándék S mint a felhő, amely megöli a hegyét, a borulat is oly nagy volt homlokodon. Oh Vladimír Iljics, vajon lehet-e segíteni az emberi lényen? Hiába idézlek: — Tavasszal még mélyebb a borulat s az éjszaka mélyebb, És nincs felelet e világ völgyeiben. S hiába ülök itt s várok már oly régen jelenést, Itt semmi se mozdul. Csak a képed bólogat olykor s szomorú szemed Int És gigászi munkád. Simon István: A Péter-Pál erődben Vigasztalan fal. Az ajtó is hol nyílt, hol csukódott, de zárva sose volt. S a cella (amely Uljanovot, Gorkijt benyelte) és a szürke folyosók . Igen, ezek voltak a katedrális égbe csillámló tű­ tornya alatt, ahogy gondolták és hitte a cár is, a szellemen még a biztos lakat. Szorongása csak neki volt, az őrnek, csengette hát patkóját délcegen, magában mormogva: itt ki nem törnek! Pedig ültek csak bent a priccseken. Kergeti mégis az a láthatatlan kétely ördöge, a hideglelés, kardja, mert meghajol, bokája csattan, míg a kémlelőnyíláson, benéz. (A tornyok kint az egész órát csengték, elhullajtva, mint fák a levelet. És közelgett, ha lassan is, tizenhét, s látja, hajnal jön, pirkad már kelet) Elmondjam neki utólag, mit érez? A vas nehéz és nehéz a fogoly téli fákként bepólyált feje, véres foltokat láthat. Tovább rostokol. De tudja, bármi szűk a cella, gólya ahogy nem hozhat végül gyereket elgondolja, míg útját föl-le rója, hogy minden új még kínban született , benéz újra... Mily fényesség vakít! Megtántorul — a gyötrelemtől sárga szempárból gyémánt-tűz ragyog: a hit falat­ törő örök világossága ... Leningrád, 1965. október, tűnő percekben, hogy ne lássa földi. Majakovszkij halott. Most vitrin őrzi egy múzeumban gyilkos pisztolyát. Apám sem él, a régi kisdiák. Maradtam én, őrizni azt a csendet, két óra közt, ha jövőmről merengek. Negyven év után A történelem életemhez ér,­­ egyszerre érzem, nincs kivel beszéljek. Elhagy apám, a költő s a vezér, magam vagyok. Közöttem gyors veszélyek. Sokáig tart, míg valamit megértek a sok zavartól, mi elmébe fér, míg érthető lesz majd, akár az élet, a hosszú sor, a szürkülő kenyér, a sok faház, a koldusok, a részeg ünnepnapok, hogy már messzebbre nézzek. Lenint lássam az ablaknál. Kezét a hordszék sima karfájára hajtja. Gondjaimon is átsüt örök arca.­­Milyen kevés volt ez a negyven év! 1922. augusztus Lenint látni az ablaknál. Nehéz kezét a hordszék karfájára hajtja, betegség, gond redőin átsüt arca, az elmúláson át, amint kinéz,­ Majakovszkij beszél. A termet és a hang a hallgatókat fogvatartja, aztán verset mond; szókat görget ajka, földrészeket, világokat igéz. A Gorkij utcán, sápadt-mozdulatlan, rongyos gyerekek fürösztik a napban éhségben élő, fonnyadt arcukat. Plakát kiált: „Segíts az éhezőknek!” Új rend! Jövőnk! Csak ennyi volt belőled,­­ már volt ki látta, mélyed mit mutat. Negyven éve Apám kamasz volt akkor, kisdiák. S két óra közt, ha néha elmerengett, talán elképzelt engem is, fiát, amíg az óra lassan újra csengett. Lenin halott azóta. Hosszú fák őrzik a város szélén azt a csendet, mint álló órák. Velük a világ a múlhatatlant méri, végtelennek Dalos György: Két hátUUL KÖZÖtt NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next