Népszabadság, 1971. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
KÉT SZOVJET Író Állandó az igény: teljességében fedezzük fel a szovjet irodalmat. Ne csak azokat az írókat, akikről napi viták zajlanak, ne csupán a világhírességeket. Vannak talán nem olyan messze fénylő csillagok is, melyeknek megbízható világossága nélkül azonban az összkép lenne haloványabb. És ezeknek az életműveknek a tanulsága sem mellékes. A mechanikus másolásról már leszoktunk. Tegyük hozzá: hasznára volt ez a módszer a mi szellemi életünknek és kamatozott a szovjet irodalom magyarországi népszerűségében is. Alkotó módon: a párhuzamos vonalakat szeretnék felfedezni. Azokat a műveket, azokat a művészeket, akiknek a munkásságában az olyan célokat fedezzük fel, melyek számunkra is fontos törekvések. Ilyen művésznek tartom Raszul Gamzatovot és Dávid Szamojlovot. Azért sajnálom, hogy Szamojjov magyar kötete nem kapott eléggé hangos magyarországi fogadtatást a kritikától (a jó fordítások ellenére!), mert ez a költő otthon érzi magát a mi tájainkon: Közép-Európában. Sőt: tudatosan keresi itt, közöttünk a helyét. Költőként, mert a mi költőinket szólaltatja meg anyanyelvén. Raszul Gamzatovban pedig azt a példás öntudatot és szocialista nemzetvállalást tartom fontosnak, amelylyel a nagyon kis avar népnek a fia megtalálta a helyét a világban. És azért szeretném, ha végre kiadóink is felfedeznék őt. Az alábbi két portré tehát két kísérlet — két, a mi szocialista irodalmunkkal párhuzamos életmű jellemzésére. Nem példák ők, hanem társaink a közös célokban. Raszul Gamzatov Legbájosabb könyvében — a címe: Az én Dagesztánom — olvasható a következő történet. 1939-ben apját — az avar nép legnagyobb poétáját — Moszkvába hívatták. Kitüntetést vett át az öreg, s amidőn a falubelieknek mesélt erről, kiváltképp Kalinyint dicsérte: „A legfontosabb az volt, hogy Mihail Ivanovics Kalinyin nem oroszul, hanem avarul mondotta a nevemet. Cadasz Hamzatnak nevezett és nem csak úgy Hamzat Cadasznak.” Nevezzük hát mi is a 268 ezer avar nemzetiségű kaukázusi hegylakó 15 írószövetségi tagja közül a legkülönbet, a dagesztáni írószövetség elnökét, a Lenin-díjas költőt anyanyelvén és nő nevének oroszos formáján: Hamzatil Raszul a neve. Ami annyit jelent, mint Hamzat fia Raszul. Apját pedig Cadaról, a szülőfaluról nevezték meg: a Cadabeli Hamzat volt a neve. Ebből is látszik, hogy az avar irodalom erős keleti, főképp arab hatás alatt fejlődött: írásuk is arab volt 1927-ig, ekkor váltottak át a latin ábécére, majd 1938-ban a cirillre. Maga az irodalom nem fiatal már, s korántsem csak a népköltészetben valósult meg. A XV. századból származnak az első írásos emlékek, de úgy tűnik fel, mintha a népdal, a mese mindig erősen hatott volna, s hat ma is az írott szóra. Hamzatil Raszul költészete is példa erre. Már idézett könyvében olvasható ez a vallomás is: „Avar vagyok, avarnak születtem, s nem kívánok más lenni. Szemem kinyílván, az első emberek, kiket, láthattam, ugyancsak avarok voltak. Az első szavak, melyeket hallhattam, szintén avar szavak voltak. A dal, melyet bölcsőm felett dalolt anyám — ugyancsak avar dalocska lehetett. Az avar nyelv — anyanyelvem. Ez a legértékesebb tulajdonom, s nem csupán az enyém, hanem egész avar népemé. Nem sok avar él a földkerekségen, mindössze háromszázezer talán. Ám ez sem kevés. Dagesztánban vannak költők akik olyan nyelven írnak, melyet kétezer ember ismer...” Raszul úgy ír, ahogyan beszél. 1967- ben jelent meg Az én Dagesztánom. A világ egyik legkülönösebb tájáról vall, a Kaukázus hegyei között rejtőző vidékről, melynek lakosai avarul, darginul, kumikul, lakkul, lezginül, tabaszaranul és tatul beszélnek. Olyan története ez a mű hazájának, népének, irodalmának, amelyet lakomák szüneteiben, víg borozások közben mondanak el. Tehát igaz történet. Anekdoták, váratlan találkozások, példabeszédek, közmondások, utazások emlékei keverednek benne. Szokatlan olvasmány az európai ember számára. Azaz talán a középeurópai mégis ismerősnek véli az ilyen könyvet, hiszen akár a magyar, akár a román, akár a szlovák próza kezdetein az anekdotát, az emlékezést fedezzük fel, mint tollpróbáló világot közvetítő műfajt. És milyen gazdagok e látszatra véletlen történetek. Csupán egy történetet e gazdag és izgalmas kötetből, mely egyszerre kuriózum és kritika is. Benne található a kor jellemzése is, az avar nép sajátos észjárása is. „Nemrég a dagesztáni könyvkiadó új avar fordításban jelentette meg a Hadzsi Murátot. Olvasni kezdtem, s hamarost látom, hogy a Hadzsi Murát két fejezettel hoszszabb lett. Kérdem a fordítót: »Honnan vetted ezt a két fejezetet?« "De Tolsztoj még az októberi forradalom előtt írta ezt a kisregényét. Ezért aztán helytelen nézetek is találhatók benne. Ezenkívül Hadzsi Murát fejének és Hadzsi Murát utódainak további sorsát is el kellett mesélnem az olvasóknak .. Raszul 1923-ban született, 1944 óta párttag. Előbb falusi tanító, majd elvégzi a moszkvai Makszim Gorkij Irodalmi Főiskolát. Első verse 14 esztendős korában jelent meg nyomtatásban, első kötete pedig 1943-ban. Húsz évvel később kapta meg a Lenin-díjat. Nem túlzás azt állítani, hogy Raszul a legnépszerűbb szovjet költők egyike. Orosz fordításában óriási példányszámokban látnak napvilágot versei, kötetei. Az ok valószínűleg ugyanannak az életbölcsességnek a megérzése — mert lehetetlen nem felfedezni ezt —, amelyet Az én Dagesztánomban is tapasztalhattunk. Raszul versei nemcsak a népdalok naiv frisseségét közvetítik, hanem eredeti látásukat is átveszik. Tömör életfilozófiát hirdet — szigorú népi realizmussal teljes minden dala, költeménye. Örül az életnek, de nem abból a hamis hurrá-optimizmusból kiindulva, amely a személyi kultusz illusztratív irodalmának sajátossága volt, hanem a népmesék bajokat is látó, de a veszedelmeken győzedelmeskedő optimizmusa szerint. Egyik epigrammaszerűen tömör versében arról olvashatunk, hogy a XX. század annyi hazugságot és vért produkált, mint más korok sohasem — s a század fiai szégyenkezzenek emiatt. De ugyanez a század folytatódik a vers — úgy harcol a hazugság és a gonosz ellen, mint talán soha még. Máskor emberi archoz hasonlítja a földgömböt. Ismét máskor a tiszta dal örömét zengi. És valahogyan mindig, bármiről beszél, bármi téma vetődik fel benne — egy sokat szenvedett kis nép igazi arcát próbálja megrajzolni. Ebben a sikerben annak is része lehet, hogy Raszulnak nincsenek kisebbségi komplexumai. Egyenrangúnak érzi magát és népét más népekkel a vers, a történelem erejénél fogva. Bizonyításként Az én Dagesztánom egy anekdotája álljon itt. Az avar költő Moszkvában járt. Az utcán megállít valakit, hogy megtudakolja valamely utca pontos helyét. A megszólított angol volt, tehát nem érthette az orosz szóval hozzá forduló kaukázusit. Az angol franciával próbálkozott, a kaukázusi az avarral, az angol német tudását vette elő, a kaukázusi a lezgint, aztán a spanyol, illetve a sakk következett, s így vették sorra az általuk ismert nyelveket. Amikor otthon elmesélte, miként nem értették meg egymást, valaki kioktatta: Lásd, ez a kultúra. Az angol mennyi sok nyelven tudott... Mire a költő így válaszolt: „Miért lenne kulturáltabb az az angol? Hiszen ő sem értette azokat a nyelveket, amelyeken én próbálkoztam vele.” Raszul ezzel az öntudattal él, ezzel az öntudattal képviseli népét a világban. Sikerrel ményét. Ennek utószavaként írta: „1920- ban születtem, de ez aligha érdekel valakit. Mint költő, a háború után születtem meg. Addig iskolás gyerek voltam, olyan, akár a többi, majd egyetemi hallgató, később katona. Nem vagyok büszke rá, hogy a háború csinált költőt belőlem, hiszen nem magam választottam születésem helyét és idejét. De arra büszke vagyok, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely ifjúságának legszebb éveiben tisztességgel megállta a helyét. Én egyébként úgy gondolom, hogy bármely nemzedék bármely korban megállhatja a helyét, és én nem szeretném, ha a háború szülné a költőket ...” Ehhez még adatszerűen annyit kiegészítésként, hogy 1958-ban, tehát viszonylag elkésve jelent meg első kötete, a Közeli országok, s 1963-ban A második orom címmel jelentkezett második könyvével. Azóta folyóiratok — főképp a moszkvai Novij Mir és a novoszibirszki Szibirszkije Ognyi — adták közre munkáit. Az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy intellektuális költő. Élményei elsősorban történelmi és irodalmi benyomásokból adódnak. A háborúról meglepően keveset írt — kortársaival, nemzedéktársaival ellentétben. Költőkről, történelmi személyiségekről írott verseiben, Száraz láng című verses történelmi játékában egyaránt az érdekli, ami műfordításaiban: megérteni a cselekvések rugóit, felfogni, hogy a valóság kritikus pontjain ki miként cselekedett és helyesen tette-e. A megszenvedett emberség oldalán áll. „Add, hogy megszenvedjem versemet!” — fohászkodik a Boldogság című költeményében. És ötvenesztendősen sem fél kimondani: „Csak holnapra leszek mester ..Vágya: „a nemzedék nagy regényét” elsuttogni. Műfordítói érdeklődése ellenére — meglepően tradicionális eszközökkel él. Hangulatok kísértik, a szenvedő ember képét mutatja meg. A törékenység a legdöntőbb élménye: az élet gyors múlása, a művészet egyszeri csodája. Ezt a pillanatot akarja megragadni. A híd című verse művészi hitvallását summázza: „Karcsú híd, nyúlt csipke-acél alak, / égi kékből rajta ezernyi üvegdarab. / A kék égből ragadd / ki, rajta, a hidat! — / csupasz lesz s puszta minden. / Ez a művészet éppen.” (Lothár László fordítása.) Számomra legjellemzőbb verse A vakok otthonában címet hordozza. Prózai fordításban idézem: „Az otthonban több szólam dalol, de nem gyújtanak fényt. A vakok otthonában a Bandeira rossát éneklik, de nem ismerik ezt a színt... Azt hiszem, létezik a szín eszméje, ha szín nem is látható. Azt hiszem, létezik a repülés eszméje, ha az ember földhöz kötött is. Azt hiszem, létezik a földön valami, ami jóról és rosszról beszél. És a születéstől vakok, a sors üldözöttjei — azt hiszem, a látás eszméjét bírják, mint a rabok a szabadság ideáját.” Ez a humanista tartás jellemzi Szamojlov eredeti költészetét. Az emberi sors teljes vállalása, a gondolat szabadságának kikövetelése. Ebben látja meg a szenvedés értelmét, mert semmilyen kín nem lehet önmagáért való. A költő váltsa meg az emberiséget. Ebben segítene Dávid Szamojlov is. Verseivel éppen úgy, mint nagyszerű műfordításaival. E. FEHÉR PÁL Dávid Szamojlov Amikor Moszkvában könyvsorozatot indítottak A műfordítás mesterei címmel, az első kötet Dávid Szamojlov Kortárs költők című gyűjteménye volt. Lengyel, cseh, szlovák, magyar költők verseinek tolmácsolása adta a füzet jelentős részét, s itt is roppant céltudatosságot figyelhetünk meg, hiszen a XX. század új utat törő poétái érdeklik őt. Tuwim és Galczynski, Wolker és Nezval, József Attila és Illyés Gyula verseinek orosz megszólaltatása leginkább és a legsikeresebben az ő érdeme. És ne feledjük azt se, hogy a felsorolt költők mindegyike a szürrealizmus iskolájában tanulta meg a stílus új eszközeit, s a munkásmozgalom harcai közepette a valóságlátás modern követelményeit. Tudjuk azt is Szamojlovról, hogy kitűnő esszéket vetett papírra József Attiláról és Illyésről, Volkerről és Nervalról. Tehát nem csupán érzi, hanem érteni is kívánja — érti is! — a középkelet-európai új lírát. Élete? A fekete nyírfa címmel kiadták válogatott verseinek magyar gyűjtő Dzsuhan Muldagalijev: Lódobogás Korbács sivít, sereg nyargal veszetten, tölgyfahusáng alatt koponya reccsen, harácson osztozók ricsaját hallom én, saját portyának, gyors rajtaütésnek, és őseimet látom — újra élnek, valahányszor csak ló dobog felém, dübörgő vágta. Völgyek, medrek, tavak, szurdoknyílások, horhosok, tengerek és vízmosások — árkok-barázdák földem tenyerén — minthogyha mind időkön átrobogva viharzó táltos patanyoma volna, úgy látom, mikor ló dobog felém, viharzó vágta. Bozót gubanca vergődik ziláltan a ködös, zúgó erdei homályban, mint szélröptette paripasörény. Az égen felhőrongyok gomolyognak, mint habos nyeregtakarók, lobognak, valahányszor csak ló dobog felém, dübörgő vágta. Évszázadok rabsága-lázadása között voltál az ember igaz társa, szilajkezes ló, pajzs voltál, remény, bár sokszor hajnalig sajgott a hátad. Emlékeimben, táltos újra látlak, valahányszor csak ló dobog felém viharra vágta. Népem milyen erő hajtotta-űzte, amikor, zászlókat nyeregbe tűzve, az októberi harcok mezején száguldott, rivalogva-éljenezve, zúdult, mintha lavina görgedezne — hallom, amikor ló dobog felém, győzelmes vágta. Tág ég alatt ragyog a végtelen tér, fölötte elsuhamlott mennyi nyár, tél, ménes röpült, rengett a föld felé, a csikós lelke összenőtt lovával. — Ráró! — súgta a sólymász, hogyha távol lódobogást hallott, s repült felé viharra vágta. Lovastorna kavarog a mezőben, legények szállnak, lányokat űzőben, férfipróba ez, pusztai, kemény. Pata zuhog, csikó sörénye szálldos, öreg mondákból röppen ki a táltos, valahányszor csak ló dobog felém, gyönyörű vágta. Én is ettől az égtől ittasultam, a lóval élni-halni itt tanultam, ébredtem büszkén új kor reggelén. Pusztai nap önt el mindent ragyogva. Mintha kazah népem szíve dobogna, valahányszor csak ló dobog felém, viharra vágta! RAB ZSUZSA fordítása © BERKI VIOLA: HAGYMAKUPOLÁK NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET