Népszabadság, 1971. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

KÉT SZOVJET Író Állandó az igény: teljességében fe­dezzük fel a szovjet irodalmat. Ne csak azokat az írókat, akikről napi viták zajlanak, ne csupán a világhírességeket. Vannak talán nem olyan messze fénylő csillagok is, melyeknek megbízható vi­lágossága nélkül azonban­­ az összkép lenne haloványabb. És ezeknek az élet­műveknek a tanulsága sem mellékes. A mechanikus másolásról már leszok­tunk. Tegyük hozzá: hasznára volt ez a módszer a mi szellemi életünknek és kamatozott a szovjet irodalom magyar­­országi népszerűségében is. Alkotó mó­don: a párhuzamos vonalakat szeretnék felfedezni. Azokat a műveket, azokat a művészeket, akiknek a munkásságában az olyan célokat fedezzük fel, melyek számunkra is fontos törekvések. Ilyen művésznek tartom Raszul Gam­­zatovot és Dávid Szamojlovot. Azért sajnálom, hogy Szamojjov magyar kö­tete nem kapott eléggé hangos magyar­­országi fogadtatást a kritikától (a jó fordítások ellenére!), mert ez a költő otthon érzi magát a mi tájainkon: Kö­­zép-Európában. Sőt: tudatosan keresi itt, közöttünk a helyét. Költőként, mert a mi költőinket szólaltatja meg anya­nyelvén. Raszul Gamzatovban pedig azt a példás öntudatot és szocialista nem­zetvállalást tartom fontosnak, amely­­lyel a nagyon kis avar népnek a­­ fia megtalálta a helyét a világban. És azért szeretném, ha végre kiadóink is felfe­deznék őt. Az alábbi két portré tehát két kísér­let — két, a mi szocialista irodalmunk­kal párhuzamos életmű jellemzésére. Nem példák ők, hanem társaink a kö­zös célokban. Raszul Gamzatov Legbájosabb könyvében — a címe: Az én Dagesztánom — olvasható a kö­vetkező történet. 1939-ben apját — az avar nép legnagyobb poétáját — Moszk­vába hívatták. Kitüntetést vett át az öreg, s amidőn a falubelieknek mesélt erről, kiváltképp Kalinyint dicsérte: „A legfontosabb az volt, hogy Mihail Iva­­novics Kalinyin nem oroszul, hanem avarul mondotta a nevemet. Cadasz Hamzatnak nevezett és nem csak úgy Hamzat Cadasznak.” Nevezzük hát mi is a 268 ezer avar nemzetiségű kauká­zusi hegylakó 15 írószövetségi tagja kö­zül a legkülönbet, a dagesztáni írószö­vetség elnökét, a Lenin-díjas költőt anyanyelvén és nő nevének oroszos for­máján: Hamzatil Raszul a neve. Ami annyit jelent, mint Hamzat fia Raszul. Apját pedig Cadaról, a szülőfaluról ne­vezték meg: a Cadabeli Hamzat volt a neve. Ebből is látszik, hogy az avar iroda­lom erős keleti, főképp arab hatás alatt fejlődött: írásuk is arab volt 1927-ig, ekkor váltottak át a latin ábécére, majd 1938-ban a cirillre. Maga az irodalom nem fiatal már, s korántsem csak a népköltészetben valósult meg. A XV. századból származnak az első írásos em­lékek, de úgy tűnik fel, mintha a nép­dal, a mese mindig erősen hatott vol­na, s hat ma is az írott szóra. Ham­zatil Raszul költészete is példa erre. Már idézett könyvében olvasható ez a vallomás is: „Avar vagyok, avarnak születtem, s nem kívánok más lenni. Szemem kinyílván, az első emberek, kiket, láthattam, ugyancsak avarok vol­tak. Az első szavak, melyeket hallhat­tam, szintén avar szavak voltak. A dal, melyet bölcsőm felett dalolt anyám — ugyancsak avar dalocska lehetett. Az avar nyelv — anyanyelvem. Ez a leg­értékesebb tulajdonom, s nem csupán az enyém, hanem egész avar népemé. Nem sok avar él a földkerekségen, mindössze háromszázezer talán. Ám ez sem kevés. Dagesztánban vannak köl­tők akik olyan nyelven írnak, melyet kétezer ember ismer...” Raszul úgy ír, ahogyan beszél. 1967- ben jelent meg Az én Dagesztánom. A világ egyik legkülönösebb tájáról vall, a Kaukázus hegyei között rejtőző vidékről, melynek lakosai avarul, dar­­ginul, kumikul, lakkul, lezginül, taba­­szaranul és tatul beszélnek. Olyan tör­ténete ez a mű hazájának, népének, iro­dalmának, amelyet lakomák szünetei­ben, víg borozások közben mondanak el. Tehát igaz történet. Anekdoták, vá­ratlan találkozások, példabeszédek, köz­mondások, utazások emlékei keverednek benne. Szokatlan olvasmány az európai ember számára. Azaz talán a közép­európai mégis ismerősnek véli az ilyen könyvet, hiszen akár a magyar, akár a román, akár a szlovák próza kezdetein az anekdotát, az emlékezést fedezzük fel, mint tollpróbáló világot közvetítő műfajt. És milyen gazdagok e látszat­ra véletlen történetek. Csupán egy tör­ténetet e gazdag és izgalmas kötetből, mely egyszerre kuriózum és kritika is. Benne található a kor jellemzése is, az avar nép sajátos észjárása is. „Nemrég a dagesztáni könyvkiadó új avar fordí­tásban jelentette meg a Hadzsi Murá­­tot. Olvasni kezdtem, s hamarost látom, hogy a Hadzsi Murát két fejezettel hosz­­szabb lett. Kérdem a fordítót: »Honnan vetted ezt a két fejezetet?« "De Tolsz­toj még az októberi forradalom előtt írta ezt a kisregényét. Ezért aztán helytelen nézetek is találhatók benne. Ezenkívül Hadzsi Murát fejének és Hadzsi Murát utódainak további sorsát is el kellett mesélnem az olvasók­nak .. Raszul 1923-ban született, 1944 óta párttag. Előbb falusi tanító, majd el­végzi a moszkvai Makszim Gorkij Iro­dalmi Főiskolát. Első verse 14 esztendős korában jelent meg nyomtatásban, első kötete pedig 1943-ban. Húsz évvel ké­sőbb kapta meg a Lenin-díjat. Nem túlzás azt állítani, hogy Raszul a legnépszerűbb szovjet költők egyike. Orosz fordításában óriási példányszá­mokban látnak napvilágot versei, kö­tetei. Az ok valószínűleg ugyanannak az életbölcsességnek a megérzése — mert lehetetlen nem felfedezni ezt —, amelyet Az én Dagesztánomban is ta­pasztalhattunk. Raszul versei nemcsak a népdalok naiv frisseségét közvetítik, hanem eredeti látásukat is átveszik. Tömör életfilozófiát hirdet — szigorú népi realizmussal teljes minden dala, költeménye. Örül az életnek, de nem abból a hamis hurrá-optimizmusból ki­indulva, amely a személyi kultusz il­lusztratív irodalmának sajátossága volt, hanem a népmesék bajokat is látó, de a veszedelmeken győzedelmeskedő op­timizmusa szerint. Egyik epigramma­­szerűen tömör versében arról olvasha­tunk, hogy a XX. század annyi hazug­ságot és vért produkált, mint más ko­rok sohasem — s a század fiai szégyen­kezzenek emiatt. De ugyanez a század folytatódik a vers — úgy harcol a ha­zugság és a gonosz ellen, mint talán soha még. Máskor emberi archoz ha­sonlítja a földgömböt. Ismét máskor a tiszta dal örömét zengi. És valahogyan mindig, bármiről beszél, bármi téma vetődik fel benne — egy sokat szenve­dett kis nép igazi arcát próbálja meg­rajzolni. Ebben a sikerben annak is része le­het, hogy Raszulnak nincsenek kisebb­ségi komplexumai. Egyenrangúnak ér­zi magát és népét más népekkel a vers, a történelem erejénél fogva. Bizonyí­tásként Az én Dagesztánom egy anek­dotája álljon itt. Az avar költő Moszk­vában járt. Az utcán megállít valakit, hogy megtudakolja valamely utca pon­tos helyét. A megszólított angol volt, tehát nem érthette az orosz szóval hoz­zá forduló kaukázusit. Az angol fran­ciával próbálkozott, a kaukázusi az avarral, az angol német tudását vette elő, a kaukázusi a lezgint, aztán a spa­nyol, illetve a sakk következett, s így vették sorra az általuk ismert nyelve­ket. Amikor otthon elmesélte,­ miként nem értették meg egymást, valaki ki­oktatta: Lásd, ez a kultúra. Az angol mennyi sok nyelven tudott... Mire a költő így válaszolt: „Miért lenne kultu­ráltabb az az angol? Hiszen ő sem értet­te azokat a nyelveket, amelyeken én próbálkoztam vele.” Raszul ezzel az öntudattal él, ezzel az öntudattal képviseli népét a világban. Sikerrel­ ményét. Ennek utószavaként írta: „1920- ban születtem, de ez aligha érdekel va­lakit. Mint költő, a háború után szület­tem meg. Addig iskolás gyerek voltam, olyan, akár a többi, majd egyetemi hall­gató, később katona. Nem vagyok büsz­ke rá, hogy a háború csinált költőt be­lőlem, hiszen nem magam választottam születésem helyét és idejét. De arra büszke vagyok, hogy ahhoz a nemze­dékhez tartozom, amely ifjúságának legszebb éveiben tisztességgel megállta a helyét. Én egyébként úgy gondolom, hogy bármely nemzedék bármely kor­ban megállhatja a helyét, és én nem szeretném, ha a háború szülné a költő­ket ...” Ehhez még adatszerűen annyit kiegészítésként, hogy 1958-ban, tehát vi­szonylag elkésve jelent meg első köte­te, a Közeli országok, s 1963-ban A má­sodik orom címmel jelentkezett máso­dik könyvével. Azóta folyóiratok — fő­képp a moszkvai Novij Mir és a novo­­szibirszki Szibirszkije Ognyi — adták közre munkáit. Az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy intellektuális költő. Élményei elsősor­ban történelmi és irodalmi benyomá­sokból adódnak. A háborúról meglepően keveset írt — kortársaival, nemzedék­társaival ellentétben. Költőkről, törté­nelmi személyiségekről írott verseiben, Száraz láng című verses történelmi já­tékában egyaránt az érdekli, ami mű­fordításaiban: megérteni a cselekvések rugóit, felfogni, hogy a valóság kritikus pontjain ki miként cselekedett és he­lyesen tette-e. A megszenvedett ember­ség oldalán áll. „Add, hogy megszen­vedjem versemet!” — fohászkodik a Boldogság című költeményében. És öt­­venesztendősen sem fél kimondani: „Csak holnapra leszek mester ..Vá­gya: „a nemzedék nagy regényét” elsut­togni. Műfordítói érdeklődése ellenére — meglepően tradicionális eszközökkel él. Hangulatok kísértik, a szenvedő em­ber képét mutatja meg. A törékenység a legdöntőbb élménye: az élet gyors múlása, a művészet egyszeri csodája. Ezt a pillanatot akarja megragadni. A híd című verse művészi hitvallását sum­mázza: „Karcsú híd, nyúlt csipke-acél alak, / égi kékből rajta ezernyi üveg­darab. / A kék égből ragadd / ki, rajta, a hidat! — / csupasz lesz s puszta min­den. / Ez a művészet éppen.” (Lothár László fordítása.) Számomra legjellemzőbb verse A va­kok otthonában címet hordozza. Pró­zai fordításban idézem: „Az otthonban több szólam dalol, de nem gyújtanak fényt. A vakok otthonában a Bandeira rossát éneklik, de nem ismerik ezt a színt... Azt hiszem, létezik a szín esz­méje, ha szín nem is látható. Azt hi­szem, létezik a repülés eszméje, ha az ember földhöz kötött is. Azt hiszem, lé­tezik a földön valami, ami jóról és rosszról beszél. És a születéstől vakok, a sors üldözöttjei — azt hiszem, a látás eszméjét bírják, mint a rabok a szabad­ság ideáját.” Ez a humanista tartás jel­lemzi Szamojlov eredeti költészetét. Az emberi sors teljes vállalása, a gondo­lat szabadságának kikövetelése. Ebben látja meg a szenvedés értelmét, mert semmilyen kín nem lehet önmagáért való. A költő váltsa meg az emberisé­get. Ebben segítene Dávid Szamojlov is. Verseivel éppen úgy, mint nagyszerű műfordításaival. E. FEHÉR PÁL Dávid Szamojlov Amikor Moszkvában könyvsorozatot indítottak A műfordítás mesterei cím­mel, az első kötet Dávid Szamojlov Kortárs költők című gyűjteménye volt. Lengyel, cseh, szlovák, magyar költők verseinek tolmácsolása adta a füzet je­lentős részét, s itt is roppant céltuda­tosságot figyelhetünk meg, hiszen a XX. század új utat törő poétái érdeklik őt. Tuwim és Galczynski, Wolker és Nez­­val, József Attila és Illyés Gyula ver­seinek orosz megszólaltatása leginkább és a legsikeresebben az ő érdeme. És ne feledjük azt se, hogy a felsorolt köl­tők mindegyike a szürrealizmus iskolá­jában tanulta meg a stílus új eszközeit, s a munkásmozgalom harcai közepette a valóságlátás modern követelményeit. Tudjuk azt is Szamojlovról, hogy kitű­nő esszéket vetett papírra József Atti­láról és Illyésről, Volkerről és Nerval­­ról. Tehát nem csupán érzi, hanem ér­teni is kívánja — érti is! — a közép­­kelet-európai új lírát. Élete? A fekete nyírfa címmel kiad­ták válogatott verseinek magyar gyűjtő­ Dzsuhan Muldagalijev: Lódobogás Korbács sivít, sereg nyargal veszetten, tölgyfahusáng alatt koponya reccsen, harácson osztozók ricsaját hallom én, saját portyának, gyors rajtaütésnek, és őseimet látom — újra élnek, valahányszor csak ló dobog felém, dübörgő vágta. Völgyek, medrek, tavak, szurdoknyílások, horhosok, tengerek és vízmosások — árkok-barázdák földem tenyerén — minthogyha mind időkön átrobogva viharzó táltos patanyoma volna, úgy látom, mikor ló dobog felém, viharzó vágta. Bozót gubanca vergődik ziláltan a ködös, zúgó erdei homályban, mint szélröptette paripasörény. Az égen felhőrongyok gomolyognak, mint habos nyeregtakarók, lobognak, valahányszor csak ló dobog felém, dübörgő vágta. Évszázadok rabsága-lázadása között voltál az ember igaz társa, szilaj­kezes ló, pajzs voltál, remény, bár sokszor hajnalig sajgott a hátad. Emlékeimben, táltos újra látlak, valahányszor csak ló dobog felém viharra vágta. Népem milyen erő hajtotta-űzte, amikor, zászlókat nyeregbe tűzve, az októberi harcok mezején száguldott, rivalogva-éljenezve, zúdult, mintha lavina görgedezne — hallom, amikor ló dobog felém, győzelmes vágta. Tág ég alatt ragyog a végtelen tér, fölötte elsuhamlott mennyi nyár, tél, ménes röpült, rengett a föld felé, a csikós lelke összenőtt lovával. — Ráró! — súgta a sólymász, hogyha távol lódobogást hallott, s repült felé viharra vágta. Lovastorna kavarog a mezőben, legények szállnak, lányokat űzőben, férfipróba ez, pusztai, kemény. Pata zuhog, csikó sörénye szálldos, öreg mondákból röppen ki a táltos, valahányszor csak ló dobog felém, gyönyörű vágta. Én is ettől az égtől ittasultam, a lóval élni-halni itt tanultam, ébredtem büszkén új kor reggelén. Pusztai nap önt el mindent ragyogva. Mintha kazah népem szíve dobogna, valahányszor csak ló dobog felém, viharra vágta! RAB ZSUZSA fordítása © BERKI VIOLA: HAGYMAKUPOLÁK NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next