Népszabadság, 1971. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET ÖSSZEÁLLÍTOTTA: SERÉNY PÉTER A héten — a Béke-világtanács kez­deményezésére — világszerte az ame­rikai külpolitika agresszív irányzata el­leni tiltakozással emlékeztek meg Nixon elnök kormányzásának második évfordulójáról. Ezt azonban nemcsak az a formai ok indokolta, hogy az ilyen dátum mindig kínálkozó alkalom a mér­legkészítésre, hanem az is, hogy éppen az utóbbi időben a világpolitika kulcs­színterein különösen erőteljesen érez­tették hatásukat a Fehér Ház kurzusá­nak negatív elemei. Jól példázza ezt a Fehér Ház mind­jobban kibontakozó kambodzsai válsága. Miközben ugyanis az Egyesült Államok — a párizsi Vietnam-tárgyalások szá­zadik ülésének küszöbén — fokozta a VDK területe elleni légitámadásokat, s légiereje Laosz felszabadított területei­re is naponta ezer tonna bombát szórt, az indokínai háború harmadik frontján, Kambodzsában — a tavalyi intervenciót követő ígéretekkel ellentétben — min­den eddiginél nyíltabban beavatkozott a harcokba. A Pentagon szóvivője a hét elején — első ízben — beismerte, hogy az ameri­kai vadászbombázókon kívül most már ágyúkkal, rakétafegyverekkel és gép­fegyverekkel felszerelt helikoptereken amerikai tüzérség is részt vesz a kam­bodzsai harcokban, amelyek fő színte­re különben változatlanul a fővárost az ország egyik legfontosabb kikötőjével összekötő 4-es számú főútvonal, s ma­gának a fővárosnak a környéke, ahol a hazafias erők éppen a napokban lát­ványos támadásukkal — amerikai for­rások szerint — szinte teljes egészében megsemmisítették a kormányhadsereg repülőgépparkját. Ezzel párhuzamosan Laird hadügyminiszter nyilatkozatából ismeretessé vált az is, hogy az ameri­kai légierő kambodzsai bevetéseiben a tavalyi invázió óta gyakorlatilag soha­sem volt szünet. Mi több, Laird azt is hozzáfűzte, hogy az Egyesült Államok nem csupán Kambodzsában, hanem egész Indokínában továbbra is fel kí­vánja használni légierejét és haditenge­részetét. Amerikai összekötőtiszt (a kép bal szé­lén, a helikopter felé futva) a 4. sz. út birtokáért vívott harcok színterén. Minthogy a hadügyminiszter közvet­lenül indokínai szemleútjáról hazatér­ve nyilatkozott, szavai óhatatlanul az amerikai hadvezetés programjának be­nyomását keltették. Ezért fogadta az Egyesült Államokban különös nyugta­lanság Laird nyilatkozatának azt a mozzanatát, amely a Közel-Keleten a diplomácia eseményei álltak az ér­deklődés középpontjában a héten. Pod­­gornij szovjet államfő egyiptomi látoga­tásának záróakkordja, a Jarring-tárgya­­lások folytatása, egy jelentős egyiptomi kezdeményezés és egy fontos Paleszti­nai állásfoglalás — és természetesen az arab négyesszövetség kairói csúcstalál­kozója. Ketten a kairói négyes csúcsértekezlet részvevői közül: Nimeri szudáni és Sza­dat egyiptomi államfő. A Podgornij-látogatást követően ki­adott közös közleményből most csak két mozzanatot emelünk ki: azt, hogy a felek nézetei megegyeznek az impe­rializmus és a gyarmati rendszer ellen vívott harc elveit illetően, s azt, ami a gyakorlati politika nyelvére lefordít­va a közel-keleti válság vonatkozásá­ban abban a követelésükben is tükrö­ződik, hogy teljes egészében teljesíteni kell a Biztonsági Tanács ismert hatá­rozatát, valamint a Palesztinai arab nép törvényes jogait megerősítő ENSZ-dön­­téseket. Erre az álláspontra épül az az emlék­irat is, amelyet a héten az EAK Jar­­ring ENSZ-megbízotthoz eljuttatott a rendezés részleteire vonatkozó egyipto­mi felfogásról. Ez a Biztonsági Tanács határozatának megfelelően egyrészt kö­veteli, hogy az izraeli megszálló csa­patok térjenek vissza az 1967. június 5-i határokra, másrészt azonban elismeri Izraelnek azt a jogát, hogy „békésen, biztonságos és elismert határok között, fenyegetésektől, erőszakos cselekmé­nyektől mentesen együtt éljen” a többi közel-keleti országgal. Az EAK tárgyalási készségének ko­molyságát jelzi, hogy az emlékirat hoz­zájárul: szükség esetén hozzanak létre demilitarizált övezeteket az arab—iz­raeli határok mentén, s a térség bizton­ságát garantálják a négy nagyhatalom békefenntartó erői. Érdemes megjegyezni, hogy brit rész­ről máris érdeklődést mutattak az el­képzelés iránt, s London elvben hajlan­dó részt venni a javasolt békefenntartó erőben — ugyanakkor Izraelben eluta­sítóan nyilatkoznak az egyiptomi javas­latnak erről a mozzanatáról is. Mint­hogy az izraeli taktika — úgy látszik — változatlanul a két hét múlva lejá­ró tűzszünet tényleges meghosszabbítá­sával számol. Kairó a héten felkérte a Biztonsági Tanácsot, hogy a Jarring vezette tárgyalások kudarcának elkerü­lése végett határozottan lépjen közbe. Miként az egyiptomi emlékirat, ez a felkérés is azt tükrözi, hogy Kairóban komolyan veszik a válság politikai ren­dezésének gondolatát. Az EAK pozícióját kétségtelenül erősíti, hogy a Palesztinai ellenállási mozgalom a héten hivatalos nyilatkozatban adta tudtul: ellentétben korábbi érzelmi reagálásával, immár nem ellenzi, hogy az arab államok poli­tikai erőfeszítéseket tegyenek a válság felszámolására. (A mozgalom ugyanak­kor változatlanul folytatja fegyveres harcát „egész Palesztina felszabadítá­sáért”, s ezért a maga részéről eluta­sítja a Palesztinai probléma politikai rendezését, nem ismeri el sem a Bizton­sági Tanács 1967. november 22-i hatá­rozatát, sem a Rogers-tervet.) A fejle­mény annyiban mindenképpen jelen­tős, hogy egyrészt a mozgalmon belül kibontakozó realisztikusabb felfogásra vall az EAK magatartásának megítélé­sében, másrészt nyilvánvalóan az arab egység megszilárdításának irányában hat egy olyan pillanatban, amikor arra talán minden eddiginél nagyobb szük­ség van. Ez az egységtörekvés — és a nyomá­ban kialakult összehangolt cselekvés — avatja különösen jelentőssé a nemrég Szíriá­val kiegészült egyiptomi—szudáni —líbiai hármas szövetség e héten tar­tott csúcstalálkozóját, amelynek kairói színhelyén egyébként Arafat, a Palesz­tinai ellenállás vezetője is jelen volt. Az arab egységmozgalom előtörténeté­nek ismeretében valóban jelképes, hogy kairói lapértesülések szerint a „négyek” legközelebbi csúcstalálkozó­ját abban a Szíriában tartják, amely a két köztársaság átmenetinek bizonyult egyesülése után a legutóbbi időkig gyakran helyezkedett az egyiptomitól eltérő álláspontra. 1 jjjjjk , I. 17-23. Ami közös volt a Brit Nemzetközös­ség értekezletén... (A New Statesman karikatúrája.) a Nixon-doktrína átértékelésének — vagy talán éppenség­gel helyes értelmezésének — hat. Az el­nök guami doktrínája ugyanis vazallu­sainak katonai talpraállítását, a közvet­len amerikai részvétel fokozatos leépíté­sét, a gazdasági támogatás előtérbe ál­llítását tűzte ki célul. Ezen a doktrínán az első „lyuk” a Kambodzsa elleni invá­zió volt , s most ugyancsak Kambod­ ásával kapcsolatban Laird hadügymi­niszter tovább tágította a szavahihetősé­gi rést, amikor az elnöki doktrínát a kö­vetkező változatban idézte: „Az Egyesült Államok készen áll arra, hogy anyagi segítséget, továbbá légi és haditengeré­szeti támogatást nyújtson ázsiai szövet­ségeseinknek és barátainknak.” E ka­tonai jellegű betoldás azonban eddig nem szerepelt a doktrína szövegében. Természetesen felmerül a kérdés, hogy mi tette időszerűvé a Nixon­­doktrína legújabb „átírását”? A Ne­­w York Times véleménye szerint az a ket­tős megfontolás, hogy: 1. a Fehér Ház úgy érzi, „időt kell nyernie” Indokíná­ban és 2. erre most alkalmasabb a po­litikai pillanat, mert jövőre, az elnök­­választás évében még kockázatosabb volna a légi háború ilyen arányú foko­zása. Más lapra tartozik, hogy az esz­kaláció amerikai politikusok szerint sem célravezető eszköz, mint a demokrata párti elnökjelöltségre pályázó McGo­­vern szenátor mondotta. „Az Egyesült Államok ugyanazt az utat követi Kam­bodzsában, mint amelyet végigjárt Vietnamban.” A világpolitika másik érzékeny ideg­gócában. Ezen a héten érkeztek meg a részle­tes tudósítások 15 nyugat-európai kom­munista párt január 11. és 13. között Londonban tartott háromnapos tanács­kozásáról, amelynek napirendjén a szu­permonopóliumok fokozott ütemű „nem­­zetköziesedése” folytán a munkásosztály előtt felmerülő új problémák és tenni­valók elemzése szerepelt. Az alábbiakban a Morning Star és a Pravda tudósításai alapján kivonatosan ismertetjük a tanácskozáson elhangzot­takat NEM SEBEZHETETLENEK! G. Frischmann (Franciaország) a nemzetközi monopolista egyesülések ki­alakulásának gyorsuló ütemére hívta fel a figyelmet, de éppen a General Mo­torsnál lezajlott nagyszabású sztrájkra hivatkozva hangsúlyozta, hogy a nem­zetek feletti óriás cégek korántsem se­­bezhetetlenek. Nyugat-Európában Fran­ciaországban, Olaszországban, az NSZK- ban, Nagy-Britanniában, Belgiumban és másutt a munkásosztály fellépése máris fontos engedményekre kényszerítette a nemzetközi mammutvállalkozásokat. S. Peggio (Olaszország) kiemelte, hogy ezek a cégek voltaképpen korlá­tozzák a nemzeti államok szuverenitá­sát, különösen ott, ahol az amerikai mo­nopóliumok behatolása a legerőtelje­sebb. Egy másik, közvetlen veszélyre a Pirelli—Dunlop és Fiat—Citroen fúzió példájával utalt. A Fiat főnöke, Agnelli ugyanis kijelentette: a Citroennel meg­állapodva, adott esetben megteheti, hogy inkább Franciaországban fejleszt a ha­zai terep helyett, ahol összeütközésbe került munkásaival. J. Gollan (Nagy-Britannia) az ameri­kai nagytőke nyugat-európai behatolá­sának angliai adataiból ismertetett el­gondolkoztató számokat. Eszerint a szi­getország ipari termelésének 10, export­jának pedig mintegy 20 százalékát ame­rikai tulajdonú, illetve ellenőrzésű cé­gek tartják kezükben — a legfontosabb SZÁMOK ÉS TÉNYEK — A nemzetközi szupermonopóliu­mok össztőkéje 94 milliárd dollár. — Évi eladásaik ellenértéke na­gyobb, mint — az Egyesült Államo­kat kivéve — bármely tőkés állam évi nemzeti termelési értéke. — Évtizedünk végére — nyugati közgazdászok számításai szerint — a 300 legnagyobb nemzetközi monopo­lista egyesülés fogja kezében tartani a tőkés világ ipari termelésének 75 százalékát. ágazatok, mint például az elektronika esetében azonban ez az arány 50 száza­lék. A TÖMBPOLITIKA BÁZISAI • F. Hager (Ausztria) hangot adott an­nak az aggodalmának, hogy a nemzet­közi monopóliumok, elsősorban a nyu­gatnémet tőke behatolása gyakorlatilag veszélyezteti az osztrák államszerző­dést, s ezzel az ország semlegességét. Közölte egyébként, hogy Ausztriában az összes külföldi tőkebefektetések 25 szá­zaléka az NSZK-ból származik. L. Müller (NSZK) felhívta a figyel­met, hogy az Egyesült Államok, az NSZK, Anglia és más tőkésországok katonai-ipari komplexuma fékezni igyekszik az európai enyhülés folya­matát. A Messerschmitt—Bolkow— Blohm és az AEG—Telefunken mam­­mutcégekben képviselt agresszív körök például fellépnek a szovjet—nyugatné­met és a lengyel—nyugatnémet szerző­dés ratifikálása ellen. A felszólalók megállapították, hogy a nemzetközi monopóliumok az agresz­­szív katonai tömbök megszilárdítására törekszenek, veszélyeztetik a békét, a demokráciát, a társadalmi haladást, s a fejlődő országokban az újgyarmatosító politika bázisául szolgálnak. A brit, a dán és néhány más felszólaló hangsú­lyozta, hogy a NATO militarista körei a saját céljaikra akarják felhasználni a Közös Piacot. GYAKORLATI JAVASLATOK A tanácskozáson számos gyakorlati javaslat hangzott el. A francia és a nyugatnémet testvérpárt képviselője javasolta, hogy egy-egy világcég külön­böző országokban dolgozó kommunistái találkozzanak és így határozzák meg, milyen közös akciót tartanak szükséges­nek. Az olasz delegáció — utalva az olasz és a francia szakszervezetek je­lenlétére a Közös Piac egyes szervei­ben — harcot hirdetett azért, hogy minden érintett nyugat-európai kom­munista párt képviseltethesse magát e tőkésországok döntési joggal felruházott közös testületeiben. A brit és több más küldött szorgalmazta a nemzetközi mo­nopóliumok államosítását. A 15 párt londoni tanácskozásának befejeztével kommünikét adtak ki (eh­hez a holland delegátus nem csatlako­zott). Eszerint a nemzetközi monopóliu­mok fejlődése tanúsítja, hogy a mono­póliumok uralma alatt a tőkés terme­lés nemzetközivé vált. Ez a folyamat veszélyezteti a munkásosztály és a la­kosság más rétegeinek helyzetét és ér­dekeit, valamint a demokráciát és az érintett tőkésországok nemzeti függet­lenségét is. Nyugat-Európa munkás- és demokratikus mozgalmában terjed a felismerés, hogy az imperializmus el­leni harcban lehetséges és szükséges az akcióegység. Mindez összecseng a kom­munista és munkáspártok 1969. évi moszkvai tanácskozásának állásfoglalá­sával, amely korunk valamennyi forra­dalmi erejének összefogásában jelölte meg az agresszív imperialista körök megfékezéséért, a monopóliumok ural­ma ellen vívott harc sikerének a leg­fontosabb feltételét. A 15 nyugat-euró­pai testvérpárt londoni tanácskozásáról kiadott közlemény ugyanebben a szel­lemben az antiimperialista küzdelem alkotórészének tekinti a nyugat-euró­pai tőkésországok munkásosztályának a nemzetközi monopóliumok tevékeny­ségével szembeni ellenállását. HÁTTÉR NEMZETKÖZI AKCIÓEGYSÉGBEN­­ A NEMZETKÖZI MONOPÓLIUMOK ELLEN

Next