Népszabadság, 1971. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET ÖSSZEÁLLÍTOTTA: SERÉNY PÉTER A héten — a Béke-világtanács kezdeményezésére — világszerte az amerikai külpolitika agresszív irányzata elleni tiltakozással emlékeztek meg Nixon elnök kormányzásának második évfordulójáról. Ezt azonban nemcsak az a formai ok indokolta, hogy az ilyen dátum mindig kínálkozó alkalom a mérlegkészítésre, hanem az is, hogy éppen az utóbbi időben a világpolitika kulcsszínterein különösen erőteljesen éreztették hatásukat a Fehér Ház kurzusának negatív elemei. Jól példázza ezt a Fehér Ház mindjobban kibontakozó kambodzsai válsága. Miközben ugyanis az Egyesült Államok — a párizsi Vietnam-tárgyalások századik ülésének küszöbén — fokozta a VDK területe elleni légitámadásokat, s légiereje Laosz felszabadított területeire is naponta ezer tonna bombát szórt, az indokínai háború harmadik frontján, Kambodzsában — a tavalyi intervenciót követő ígéretekkel ellentétben — minden eddiginél nyíltabban beavatkozott a harcokba. A Pentagon szóvivője a hét elején — első ízben — beismerte, hogy az amerikai vadászbombázókon kívül most már ágyúkkal, rakétafegyverekkel és gépfegyverekkel felszerelt helikoptereken amerikai tüzérség is részt vesz a kambodzsai harcokban, amelyek fő színtere különben változatlanul a fővárost az ország egyik legfontosabb kikötőjével összekötő 4-es számú főútvonal, s magának a fővárosnak a környéke, ahol a hazafias erők éppen a napokban látványos támadásukkal — amerikai források szerint — szinte teljes egészében megsemmisítették a kormányhadsereg repülőgépparkját. Ezzel párhuzamosan Laird hadügyminiszter nyilatkozatából ismeretessé vált az is, hogy az amerikai légierő kambodzsai bevetéseiben a tavalyi invázió óta gyakorlatilag sohasem volt szünet. Mi több, Laird azt is hozzáfűzte, hogy az Egyesült Államok nem csupán Kambodzsában, hanem egész Indokínában továbbra is fel kívánja használni légierejét és haditengerészetét. Amerikai összekötőtiszt (a kép bal szélén, a helikopter felé futva) a 4. sz. út birtokáért vívott harcok színterén. Minthogy a hadügyminiszter közvetlenül indokínai szemleútjáról hazatérve nyilatkozott, szavai óhatatlanul az amerikai hadvezetés programjának benyomását keltették. Ezért fogadta az Egyesült Államokban különös nyugtalanság Laird nyilatkozatának azt a mozzanatát, amely a Közel-Keleten a diplomácia eseményei álltak az érdeklődés középpontjában a héten. Podgornij szovjet államfő egyiptomi látogatásának záróakkordja, a Jarring-tárgyalások folytatása, egy jelentős egyiptomi kezdeményezés és egy fontos Palesztinai állásfoglalás — és természetesen az arab négyesszövetség kairói csúcstalálkozója. Ketten a kairói négyes csúcsértekezlet részvevői közül: Nimeri szudáni és Szadat egyiptomi államfő. A Podgornij-látogatást követően kiadott közös közleményből most csak két mozzanatot emelünk ki: azt, hogy a felek nézetei megegyeznek az imperializmus és a gyarmati rendszer ellen vívott harc elveit illetően, s azt, ami a gyakorlati politika nyelvére lefordítva a közel-keleti válság vonatkozásában abban a követelésükben is tükröződik, hogy teljes egészében teljesíteni kell a Biztonsági Tanács ismert határozatát, valamint a Palesztinai arab nép törvényes jogait megerősítő ENSZ-döntéseket. Erre az álláspontra épül az az emlékirat is, amelyet a héten az EAK Jarring ENSZ-megbízotthoz eljuttatott a rendezés részleteire vonatkozó egyiptomi felfogásról. Ez a Biztonsági Tanács határozatának megfelelően egyrészt követeli, hogy az izraeli megszálló csapatok térjenek vissza az 1967. június 5-i határokra, másrészt azonban elismeri Izraelnek azt a jogát, hogy „békésen, biztonságos és elismert határok között, fenyegetésektől, erőszakos cselekményektől mentesen együtt éljen” a többi közel-keleti országgal. Az EAK tárgyalási készségének komolyságát jelzi, hogy az emlékirat hozzájárul: szükség esetén hozzanak létre demilitarizált övezeteket az arab—izraeli határok mentén, s a térség biztonságát garantálják a négy nagyhatalom békefenntartó erői. Érdemes megjegyezni, hogy brit részről máris érdeklődést mutattak az elképzelés iránt, s London elvben hajlandó részt venni a javasolt békefenntartó erőben — ugyanakkor Izraelben elutasítóan nyilatkoznak az egyiptomi javaslatnak erről a mozzanatáról is. Minthogy az izraeli taktika — úgy látszik — változatlanul a két hét múlva lejáró tűzszünet tényleges meghosszabbításával számol. Kairó a héten felkérte a Biztonsági Tanácsot, hogy a Jarring vezette tárgyalások kudarcának elkerülése végett határozottan lépjen közbe. Miként az egyiptomi emlékirat, ez a felkérés is azt tükrözi, hogy Kairóban komolyan veszik a válság politikai rendezésének gondolatát. Az EAK pozícióját kétségtelenül erősíti, hogy a Palesztinai ellenállási mozgalom a héten hivatalos nyilatkozatban adta tudtul: ellentétben korábbi érzelmi reagálásával, immár nem ellenzi, hogy az arab államok politikai erőfeszítéseket tegyenek a válság felszámolására. (A mozgalom ugyanakkor változatlanul folytatja fegyveres harcát „egész Palesztina felszabadításáért”, s ezért a maga részéről elutasítja a Palesztinai probléma politikai rendezését, nem ismeri el sem a Biztonsági Tanács 1967. november 22-i határozatát, sem a Rogers-tervet.) A fejlemény annyiban mindenképpen jelentős, hogy egyrészt a mozgalmon belül kibontakozó realisztikusabb felfogásra vall az EAK magatartásának megítélésében, másrészt nyilvánvalóan az arab egység megszilárdításának irányában hat egy olyan pillanatban, amikor arra talán minden eddiginél nagyobb szükség van. Ez az egységtörekvés — és a nyomában kialakult összehangolt cselekvés — avatja különösen jelentőssé a nemrég Szíriával kiegészült egyiptomi—szudáni —líbiai hármas szövetség e héten tartott csúcstalálkozóját, amelynek kairói színhelyén egyébként Arafat, a Palesztinai ellenállás vezetője is jelen volt. Az arab egységmozgalom előtörténetének ismeretében valóban jelképes, hogy kairói lapértesülések szerint a „négyek” legközelebbi csúcstalálkozóját abban a Szíriában tartják, amely a két köztársaság átmenetinek bizonyult egyesülése után a legutóbbi időkig gyakran helyezkedett az egyiptomitól eltérő álláspontra. 1 jjjjjk , I. 17-23. Ami közös volt a Brit Nemzetközösség értekezletén... (A New Statesman karikatúrája.) a Nixon-doktrína átértékelésének — vagy talán éppenséggel helyes értelmezésének — hat. Az elnök guami doktrínája ugyanis vazallusainak katonai talpraállítását, a közvetlen amerikai részvétel fokozatos leépítését, a gazdasági támogatás előtérbe álllítását tűzte ki célul. Ezen a doktrínán az első „lyuk” a Kambodzsa elleni invázió volt , s most ugyancsak Kambod ásával kapcsolatban Laird hadügyminiszter tovább tágította a szavahihetőségi rést, amikor az elnöki doktrínát a következő változatban idézte: „Az Egyesült Államok készen áll arra, hogy anyagi segítséget, továbbá légi és haditengerészeti támogatást nyújtson ázsiai szövetségeseinknek és barátainknak.” E katonai jellegű betoldás azonban eddig nem szerepelt a doktrína szövegében. Természetesen felmerül a kérdés, hogy mi tette időszerűvé a Nixondoktrína legújabb „átírását”? A New York Times véleménye szerint az a kettős megfontolás, hogy: 1. a Fehér Ház úgy érzi, „időt kell nyernie” Indokínában és 2. erre most alkalmasabb a politikai pillanat, mert jövőre, az elnökválasztás évében még kockázatosabb volna a légi háború ilyen arányú fokozása. Más lapra tartozik, hogy az eszkaláció amerikai politikusok szerint sem célravezető eszköz, mint a demokrata párti elnökjelöltségre pályázó McGovern szenátor mondotta. „Az Egyesült Államok ugyanazt az utat követi Kambodzsában, mint amelyet végigjárt Vietnamban.” A világpolitika másik érzékeny ideggócában. Ezen a héten érkeztek meg a részletes tudósítások 15 nyugat-európai kommunista párt január 11. és 13. között Londonban tartott háromnapos tanácskozásáról, amelynek napirendjén a szupermonopóliumok fokozott ütemű „nemzetköziesedése” folytán a munkásosztály előtt felmerülő új problémák és tennivalók elemzése szerepelt. Az alábbiakban a Morning Star és a Pravda tudósításai alapján kivonatosan ismertetjük a tanácskozáson elhangzottakat NEM SEBEZHETETLENEK! G. Frischmann (Franciaország) a nemzetközi monopolista egyesülések kialakulásának gyorsuló ütemére hívta fel a figyelmet, de éppen a General Motorsnál lezajlott nagyszabású sztrájkra hivatkozva hangsúlyozta, hogy a nemzetek feletti óriás cégek korántsem sebezhetetlenek. Nyugat-Európában Franciaországban, Olaszországban, az NSZK- ban, Nagy-Britanniában, Belgiumban és másutt a munkásosztály fellépése máris fontos engedményekre kényszerítette a nemzetközi mammutvállalkozásokat. S. Peggio (Olaszország) kiemelte, hogy ezek a cégek voltaképpen korlátozzák a nemzeti államok szuverenitását, különösen ott, ahol az amerikai monopóliumok behatolása a legerőteljesebb. Egy másik, közvetlen veszélyre a Pirelli—Dunlop és Fiat—Citroen fúzió példájával utalt. A Fiat főnöke, Agnelli ugyanis kijelentette: a Citroennel megállapodva, adott esetben megteheti, hogy inkább Franciaországban fejleszt a hazai terep helyett, ahol összeütközésbe került munkásaival. J. Gollan (Nagy-Britannia) az amerikai nagytőke nyugat-európai behatolásának angliai adataiból ismertetett elgondolkoztató számokat. Eszerint a szigetország ipari termelésének 10, exportjának pedig mintegy 20 százalékát amerikai tulajdonú, illetve ellenőrzésű cégek tartják kezükben — a legfontosabb SZÁMOK ÉS TÉNYEK — A nemzetközi szupermonopóliumok össztőkéje 94 milliárd dollár. — Évi eladásaik ellenértéke nagyobb, mint — az Egyesült Államokat kivéve — bármely tőkés állam évi nemzeti termelési értéke. — Évtizedünk végére — nyugati közgazdászok számításai szerint — a 300 legnagyobb nemzetközi monopolista egyesülés fogja kezében tartani a tőkés világ ipari termelésének 75 százalékát. ágazatok, mint például az elektronika esetében azonban ez az arány 50 százalék. A TÖMBPOLITIKA BÁZISAI • F. Hager (Ausztria) hangot adott annak az aggodalmának, hogy a nemzetközi monopóliumok, elsősorban a nyugatnémet tőke behatolása gyakorlatilag veszélyezteti az osztrák államszerződést, s ezzel az ország semlegességét. Közölte egyébként, hogy Ausztriában az összes külföldi tőkebefektetések 25 százaléka az NSZK-ból származik. L. Müller (NSZK) felhívta a figyelmet, hogy az Egyesült Államok, az NSZK, Anglia és más tőkésországok katonai-ipari komplexuma fékezni igyekszik az európai enyhülés folyamatát. A Messerschmitt—Bolkow— Blohm és az AEG—Telefunken mammutcégekben képviselt agresszív körök például fellépnek a szovjet—nyugatnémet és a lengyel—nyugatnémet szerződés ratifikálása ellen. A felszólalók megállapították, hogy a nemzetközi monopóliumok az agreszszív katonai tömbök megszilárdítására törekszenek, veszélyeztetik a békét, a demokráciát, a társadalmi haladást, s a fejlődő országokban az újgyarmatosító politika bázisául szolgálnak. A brit, a dán és néhány más felszólaló hangsúlyozta, hogy a NATO militarista körei a saját céljaikra akarják felhasználni a Közös Piacot. GYAKORLATI JAVASLATOK A tanácskozáson számos gyakorlati javaslat hangzott el. A francia és a nyugatnémet testvérpárt képviselője javasolta, hogy egy-egy világcég különböző országokban dolgozó kommunistái találkozzanak és így határozzák meg, milyen közös akciót tartanak szükségesnek. Az olasz delegáció — utalva az olasz és a francia szakszervezetek jelenlétére a Közös Piac egyes szerveiben — harcot hirdetett azért, hogy minden érintett nyugat-európai kommunista párt képviseltethesse magát e tőkésországok döntési joggal felruházott közös testületeiben. A brit és több más küldött szorgalmazta a nemzetközi monopóliumok államosítását. A 15 párt londoni tanácskozásának befejeztével kommünikét adtak ki (ehhez a holland delegátus nem csatlakozott). Eszerint a nemzetközi monopóliumok fejlődése tanúsítja, hogy a monopóliumok uralma alatt a tőkés termelés nemzetközivé vált. Ez a folyamat veszélyezteti a munkásosztály és a lakosság más rétegeinek helyzetét és érdekeit, valamint a demokráciát és az érintett tőkésországok nemzeti függetlenségét is. Nyugat-Európa munkás- és demokratikus mozgalmában terjed a felismerés, hogy az imperializmus elleni harcban lehetséges és szükséges az akcióegység. Mindez összecseng a kommunista és munkáspártok 1969. évi moszkvai tanácskozásának állásfoglalásával, amely korunk valamennyi forradalmi erejének összefogásában jelölte meg az agresszív imperialista körök megfékezéséért, a monopóliumok uralma ellen vívott harc sikerének a legfontosabb feltételét. A 15 nyugat-európai testvérpárt londoni tanácskozásáról kiadott közlemény ugyanebben a szellemben az antiimperialista küzdelem alkotórészének tekinti a nyugat-európai tőkésországok munkásosztályának a nemzetközi monopóliumok tevékenységével szembeni ellenállását. HÁTTÉR NEMZETKÖZI AKCIÓEGYSÉGBEN A NEMZETKÖZI MONOPÓLIUMOK ELLEN