Népszabadság, 1971. augusztus (29. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-28 / 202. szám

6 EGY KORMÁNYHATÁROZAT NYOMÁBAN Hol tart, milyen gondokkal küzd a gyermek- és ifjúságvédelem? Magyarországon több mint 35 ezer állami gondozott gyermek él, nem egészen másfél százaléka az azonos korú népességnek. A gyermekvédelmi szakemberek az­zal számolnak, hogy a következő, ötödik ötéves tervidőszak kezde­tére számuk mintegy 42 ezerre nő. Ennyi gyereket tudnak majd be­fogadni a gyarapodó férőhelyű nevelőotthonok; az állami gon­dozásra szoruló fiatalkorúak szá­ma ennél várhatóan jóval na­gyobb lesz. Természetesen nem az árvák vagy elhagyottak lesznek egyre többen, és nem is az anya­giak hiányáról van szó. Nemcsak nálunk, de világjelenség, hogy ki­bővülnek az állami gondozásba vétel szociális okai, ide értve a családi élet mai problémáit, a bűnözést és egyéb jelenségeket. Vonzó pálya lett a nevelőotthoni pedagógus. A számok tükrében még na­gyobb jelentősége van annak a határozatnak, amelyet 1969 nya­rán hozott a kormány a gyermek­es ifjúságvédelem továbbfejlesz­téséről. A Művelődésügyi Minisz­térium gyermekvédelmi osztálya nemrégiben megvizsgálta, hogyan halad a határozat végrehajtása, milyen új problémák jelentkez­nek. A határozatban kilátásba helyezett intézkedések mindenek­előtt az állami gondozott gyer­mekek jobb ellátására, a nevelő­­otthoni pedagógusok anyagi és er­kölcsi megbecsülésének gyökeres megjavítására s a gyermek- és ifjúságvédelemmel kapcsolatos intézmények fejlesztésére vonat­koztak. Rendkívül fontos a nevelőott­honi pedagógusok fizetésrende­zése, általában élet- és munka­­körülményeik lényeges megjaví­tása. Az elmúlt év őszétől csök­kentették igen magas kötelező óraszámukat (heti 36-ról 30-ra), növelték évi szabadságukat (18 nappal, s ezzel hasonlóan a többi pedagógushoz, ezentúl őket is 48 nap szabadság illeti meg). Fel­emelték a nevelőotthoni pedagó­gusok ügyeleti díját és pótlékait. Ezekkel — beleértve a pedagógus­bér-rendezést — mintegy 400—500 forinttal emelkedett havi átlag­­jövedelmük. Közismert, hogy ne­velőotthoni pedagógusnak menni eddig valóságos misszionáriusi küldetésnek számított. Az emlí­tett intézkedések következtében remélhetőleg fokozatosan meg­szűnik a fluktuáció. Mindeneset­re jó jel, hogy a Debrecenben épülő, hamarosan elkészülő gyer­mekvédő intézetbe a meghirde­tett 23 helyre 87-en pályáztak! Táplálék, ruházat Két-három éve még meglehető­sen nagy gondot jelentett a neve­lőotthoni gyermekek megfelelő táplálása. Nem a mennyiséggel volt baj, az étkezések minősége, összetétele bizonyult gyengének. Korábban egy kaptafára szabták meg a nyersanyagnormát az óvo­dásoknak, a kisiskolásoknak és a 14—18 éveseknek. Most már ugyan differenciálnak, s több pénzt is fordíthatnak az élelme­zésre, de az idősebb, 14—18 éves állami gondozottak tápláléka még ma sem mindenben megfelelő. Többnyire olyan intézetekben van ez így, amelyeknek semmilyen saját ellátást biztosító „hátte­rük” — baromfitelep, sertéshiz­laló vagy kertészet — nincs, s a teljes szükségletüket a piacról kell kielégíteniük. Jó megoldás lenne — mondják a gyermekvé­delmi szakemberek —, ha úgy­nevezett mozgó nyersanyagnor­mát alkalmazhatnának az intéze­tek, s az élelemre fordítandó költ­­ségek —­ hasonlóan a nyugdíjak­hoz — évről évre lépést tartaná­nak az árszínvonallal. Ha nem oldja is meg az öltöz­tetés gondját, mindenesetre jelen­tékeny segítség, hogy az intézet elhagyásakor minden állami gon­dozott 500 forint értékű új ruha­neműt kap. Egy további fontos intézkedés az állami gondozott gyermekek nevelését vállaló ne­velőszülők gondozási díjának ha­vi 200—300 forintos felemelése. De ezzel kapcsolatban is felvető­dik — hasonlóan az élelmiszer nyersanyagnormákhoz — a mozgó díjak bevezetésének célszerűsége. Az otthonok zsúfoltsága közis­mert. Ezért és más okokból sem lehet lemondani az állami gon­dozottak egy részének — mintegy 30 százalékának — kihelyezéséről nevelőszülőkhöz. S ha ez így van, az ellátmány összegével is ösztö­nözni kellene a gyermekszerető felnőtteket ilyen feladatok válla­lására. Fokozott anyagi áldozatokkal Az említett és néhány más in­tézkedés együtt, mintegy 54 mil­liós évi többletköltséget igényel­nek. Az állam, a társadalom ez idő szerint mintegy félmilliárd forintot fordít évente az állami gondozott gyermekekre, százmil­lióval többet, mint két esztendő­vel ezelőtt. S a központi erőfe­szítések tovább növekszenek. A negyedik ötéves tervben eredeti­leg mintegy 470 millió forintot szántak az állami költségvetésből a nevelőotthoni hálózat fejleszté­sére, újabb otthonok építésére és a meglevők bővítésére. Ezzel szemben végül is 620 milliós ösz­­szeget hagytak jóvá e célra az il­letékes szervek. Ez örvendetes. De az már nem, hogy mostanáig a tervezett ne­velőotthoni beruházásoknak csak mintegy a felére akadt kivitelező. Ehhez hozzá kell tenni: az építő­ipari árak szüntelen növekedése miatt az is problémát jelentene, ha valamennyi terv kivitelezésére máris volna építési kapacitás. Közismert, hogy a nevelőottho­nok építésében csakúgy, mint az iskolák, a bölcsődék létesítésében megoldatlan az építőipar érde­keltsége. Azt azonban aligha vi­tatja bárki is, milyen érdekeltsé­ge fűződik e beruházásokhoz a társadalomnak. Mit lehet tenni? Nem utolsósorban valamennyi, az ügyben illetékes lelkiismereté­re, felelősségérzetére apellálni. Az Országos Gyermekvédelmi Munkabizottság és a megyék ugyanilyen bizottságai sokat te­hetnek ezért. A bizottságok tag­jai ott élnek, dolgoznak szinte a társadalom minden területén, a népgazdaság minden ágában. A különböző szervek, vállalatok ösz­­szefogásával, az erők összpontosí­tásával és egybehangolásával sok mindent meg lehet oldani. Egy követendő kezdeményezés Szolgáljon példaként a Tatabá­nyai Szénbányászati Vállalat ese­te. Ennek vezetői a következő ügyben keresték meg a Művelő­désügyi Minisztériumot, mivel a vállalat nagy munkaerőhiánnyal küzd, küldjenek hozzájuk állami gondozott fiatalokat, akikből ők szakmunkásokat nevelnek. Egy­úttal vállalják, hogy felépítenek a hozzájuk települő fiatalok szá­mára egy ifjúmunkásotthont, eb­ben pedagógusok felügyeletével, irányításával élhetnek majd a fiatalok. Jó, hogy ma már több ilyen példa akad. A gyermek- és ifjú­ságvédelem nem lehet csupán a gyermekvédelmi szakemberek ügye, s ha elkoptatottnak hang­zik, mégsem frázis: az egész tár­sadalom összefogására van szük­ség. Terényi Éva NÉPSZABADS­ÁG 1971. augusztus 28. szombat Kedvezményes őszi turistautak nyugdíjasoknak A nyugdíjasok kérésére az IBUSZ már az idiámi nyáron is több kedvezményes utat szerve­zett a lengyel Tátrába, Ausztriá­ba és a jugoszláv tengerpartra. A Zakopanei útra a­­tervezett két csoport helyett a jelentkezők nagy számára való tekintettel négy nyugdíjas csoportot indítottak. A nyári kedvezményes akció után ősszel újabb hasonló utazá­sokat szerveznek az idősebb kor­osztály számára. A legnagyobb kedvezményt novemberben a ju­goszláv tengerparti Rovinjba szervezett IBUSZ-túráknál kap­hatják a nyugdíjasok: a tíznapos út 2750 forint helyett 2300 forint­ba kerül. A Zakopanéi utazás ára 1350 forint helyett 1200 forint. A lengyel Tátrába október 10. és 15., valamint 19. és 24. között utazhat­nak kedvezményesen a nyugdíja­sok. K­ikutatás a Szovjetunióban Ezzel a címmel kétkötetes könyv jelent meg Moszkvá­ban a Nauka kiadó gondozásában. Az összeállításban helyet kaptak a Vosztok, a Voszhod és a Szojuz típusú űrhajók felbocsátásáról és útjáról szóló TASZSZ-közlemé­­nyek és sajtójelentések. A könyv tartalmazza az űrha­jósok beszámolóit, a tudósoknak a sajtóértekezleteken elhangzott nyilatkozatait, a szakembereknek a sajtóban megjelen­t cikkeit és kommentárjait, többek között a Föld körüli térség, a Hold, a Ve­­nus és a Mars tanulmányozásá­ra szolgáló automatikus űrállo­mások repüléséről. A válogatás áttekintést ad a szovjet űrprogram fő szakaszai­ról, megismertet a világűr meg­hódításának egyes eredményei­vel és a nemzetközi együttmű­ködésre vonatkozó dokumentu­mokkal. Tűnődés egy tűnődés felett Nemes György, az Élet és Iro­dalom főszerkesztője oly tapinta­tosan fogalmazza meg tűnődései eredményét az irodalmi hetilap augusztus 28-i számában, hogy voltaképpen érteni sem lehet, mit kifogásol Hámos Györgynek a Népszabadságban augusztus 20-án megjelent szatirikus írásá­ban. Nem ért egyet azzal, amit Hámos az Élet és Irodalom film­­kritikusának az Élet és Irodalom számára írott cikke ellenében mondott? Más a véleménye? Ezt a különvéleményt azonban nem közli olvasóival, tehát további ta­lálgatásokba kell bocsátkoznom. Talán az késztette tűnődésre, hogy Hámos nem nevezi néven vitapartnerét? De hiszen nem olyan ismeretlen újságírói fogás ez, s gyakorta alkalmazza az Élet és Irodalom is, igaz, egy másik rovatában, a Véleményünk sze­­rintben. Vagy éppen az nem tet­szik, hogy Hámos György, az Élet és Irodalom tévékritikusa egy másik lapban közöltette cikkét? Erre is volt már példa a magyar sajtó történetében, és az Élet és Irodalom sem utasítja szerzőit, amikor glosszát írnak, a megtáma­dott félhez, hanem boldogan köz­li ezeket az írásokat. Vagy netán arról van szó, hogy miért vitatkozik az Élet és Irodalom tévékritikusa az Élet és Irodalom filmkritikusával? Nem vitatkoz­hatnak egymással? Miért? Mellesleg ezekben a tűnődé­sekben az a legmeglepőbb, hogy a főszerkesztő mintegy a lap tu­lajdonasként emlegeti a szóban forgó személyeket. „Az ÉS tévé­kritikusa ...”, „az ÉS filmkritiku­sa ...” A két jeles kritikus külön­ben az Élet és Irodalomnak nem belső munk­atársa. Nem értem te­hát, mit jelenthet e tény különös hangsúlyozása. Azt meg el sem merem hivni, hogy az Élet és Iro­dalom főszerkesztője ne vette vol­na észre. Hámos György, az Élet és Irodalom tévékritikusa, nem utolsósorban a Filmvilág főszer­kesztője, hosszú-hosszú évek óta a Népszabadság munkatár­sa is. Állandó rovata van: E. F. P. Évadnyitó a budapesti művelődési házakban Ezekben a napokban a főváros több mint 70 művelődési otthoná­ban készülnek az évadnyitásra. Az évente félmillió látogatót fogadó Fővárosi Művelődési Ház­ban szeptemberben 42 klub és szakkör kezdi meg munkáját. A gyerekek hallásának, ritmusérzé­kének fejlesztésére ötvenes lét­számú zenei óvodát indítanak, a fizikai dolgozók 14—18 esztendős gyermekei számára biológia, fizi­ka, kémia és ásvány­gyűjtő szak­köröket szerveztek. A felnőttek számára meghirdetett fórumtalál­kozókon a lakosság találkozik majd a kerület vezetőivel. Zuglóban, a Gorkij Művelődési Központban szeptember 1-én ha­todik osztályos kisdiákok részére indítanak fakultatív osztályokat, s a munkásszülők gyermekei a foglalkozásokon fizika-, számtan-, magyar- és történelemtudásukat gyarapíthatják. Hamarosan meg­kezdődnek a nyelvtanfolyamok, amelyeket ezúttal az orosz, a né­met, az angol és a francia nyelv elsajátítására hirdettek meg. Nagy az érdeklődés az idegen nyelvű filmklub iránt, amelyet ugyancsak ez év őszén nyitnak meg. A kispesti Ifjú Gárda Művelődé­si Ház ifjúsági klubjában a fiata­lok a következő hetekben a nép­­költészet, a népzene, a népművé­szet témaköréből hallgathatnak előadásokat. Ugyancsak számukra rendezik meg a hazafiság, vala­mint az ifjúság és modernség kér­dését napirendre tűző vitasoroza­tot. Balázs Jánost fölfedezték A történet nagyon szépen kez­dődik: egy salgótarjáni cigány­emberről hatvanhárom éves ko­rában kiderült, hogy igazi festő­tehetség — ez az első rész mon­danivalója.­­ Az embert Balázs Jánosnak hívják, s bár ott él a tarján! Ci­gánydomb putrirengetegében, korántsem olyan putrilakó, ahogy ezt az érzelmes meg gőgös ci­­gányszemlélet elképzeli. Gyaní­tom, hogy a többi putrilakó sem egészen olyan, de Balázs János­ról ezt most már biztosan állít­hatom. Nemcsak festői talentuma miatt: nagyon tájékozott, okos, bölcs öregember, aki egyebek közt három napilapot olvas rend­szeresen, históriákat tud és his­tóriákat ír folyamatosan versben, füzetszámra, és általában nagy intelligenciával, rugalmas hely­zetismerettel áldotta meg a sor­sa. Erre a helyzetismeretre és böl­csességre, mint alább kiderül, nagy szüksége is van mostaná­ban, de nyilván korábbi élete fejlesztete ki benne. Életének el­ső 63 évében egyébként nem tör­tént vele semmi különleges, szü­letett 1905-ben, k­ét és fél évig járt iskolába, aztán élte a felső­­magyarországi cigányok életét. Válogatott a bányák meddőhá­nyóján, gombát, rőzsét gyűjtött az erdőn, kéményt és hangszere­ket, cipőt és tetőt javított, mint afféle ezermester. Festékhez és ecsethez véletlenül jutott ezelőtt három évvel, első műveit a ci­gánydombi szomszédoknak, gim­­nazistagyerek ismerőseinek ado­gatta ajándékba, levesért, festé­kért, barátságiból, míg föl nem fedezték. Fölfedezése még mindig igen szép történet, pozitív társadalmi tanulsággal. A salgótarjáni Ci­gánydomb ugyanis — igazi szim­bolikus fotótéma egy képes heti­lap ünnepi riportjához — min­den átmenet nélkül kapcsolódik a vadonatúj Pécskő utcai laká­sokhoz, jelképes hát, ha tetszik, hogy az egyik nyolcemeletes új ház lakójának tűnt fel a szom­szédos putrinegyed izgalmasan jó képeket festő tehetsége. Né­hány képet elküldtek a Nemzeti Galériához, a Nemzeti Galéria egyik munkatársa leutazott Ba­lázs Jánosihoz, megállapította, hogy képei valóban kitűnőek, elhatározta, hogy kiállítást csinál belőlük, s mindez megjelent a Nők Lapja képes riportjában, amely nagyjából azt mondta el, amit én most megismételtem ebben az első rész­ben.­­ Mielőtt folytatnám a históriát, hadd mondjam el, hogy a képek nagyszerűek. Kétkedve és fanya­logva fogadok minden korunk­­beli úgynevezett naiv festőt, mert nem hiszek, nem hihetek abban, hogy a század utolsó harmadá­nak Európájában bárki, bármi­lyen életmódban érintetlen ma­radhasson az úgynevezett „magas kultúrától”; a naiv festőkre min­dig úgy tekintek, mint a zsugo­rított japán törpefákbra, amelye­ket egy akaimok ízlés kedvéért tartanak, kényszerítenek termé­­szetelleniesien fejletlen állapot­ban. Balázs János mégis igazi naiv festő, erről a képek is, életének eseményei is meggyőztek. A leg­ősibb gyűjtögetés meg a legmo­dernebb ipari társadalom élet­formája között kószáló cigány­élet, a verbális-leírt kultúrával még csak-csak találkozó, de vi­zuális művészeti élményeket, te­levíziót, reprodukciót, pláne ki­állítást, „nagyművészetet” nem ismerő elzártság az ő életében — igaza van kiállítása katalógusá­nak — mégiscsak realitás. Semmi érthetetlen nincs hát abban, hogy megfesthette a Szent Péter esernyőjét („tudja, Mikszáth után”), s hogy ez a tu­datos irodalmi élmény bőségesen áradó, spontán-szép színekben, önfeledten burjánzó formákban fogalmazódik meg. De fest Balázs János Virágzó romokat, amelyek valóban, szi­­romzuhatagba borulnak, festi ősi erőkkel teli Napimádót, aki ma­rokra fogja a sugarak nyalábjait, s fest Pipázókat, akiknek össze­érő két cser épp­­ip­áj­ától, gyü­­mölcsikosár és mesebéli szarvas­koponya, meg abból kinövő szí­nes­ bogyós­ág bodorodik. Színei tüzesek, elfogódottság nélkül élénkek, de mindig megvesztege­­tően szépek és harmonikusaik, kompozícióiban igazi művészek biztonságával épít szerkezetet, és azt a kis dekomponáltságot is, ami az iskoláján szerkesztett műveket a valódi, természetesen épülő jó képtől megkülönbözteti. Egyszóval igazi festő lakik a tarjáni Cigánydombon, és erre nálam hamarabb rájöttek olya­nok, a­ki­k előtti jobb, ha mindez titokban marad.­ A szépen kezdődő történet ugyanis nagyon csúnyán folyta­tódik: az emberi kapzsiság, a műpártolásnak álcázott kalmár­­lélek hajmeresztő, messzire merészkedik, ha úgy érzi, nem

Next