Népszabadság, 1971. augusztus (29. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-28 / 202. szám
6 EGY KORMÁNYHATÁROZAT NYOMÁBAN Hol tart, milyen gondokkal küzd a gyermek- és ifjúságvédelem? Magyarországon több mint 35 ezer állami gondozott gyermek él, nem egészen másfél százaléka az azonos korú népességnek. A gyermekvédelmi szakemberek azzal számolnak, hogy a következő, ötödik ötéves tervidőszak kezdetére számuk mintegy 42 ezerre nő. Ennyi gyereket tudnak majd befogadni a gyarapodó férőhelyű nevelőotthonok; az állami gondozásra szoruló fiatalkorúak száma ennél várhatóan jóval nagyobb lesz. Természetesen nem az árvák vagy elhagyottak lesznek egyre többen, és nem is az anyagiak hiányáról van szó. Nemcsak nálunk, de világjelenség, hogy kibővülnek az állami gondozásba vétel szociális okai, ide értve a családi élet mai problémáit, a bűnözést és egyéb jelenségeket. Vonzó pálya lett a nevelőotthoni pedagógus. A számok tükrében még nagyobb jelentősége van annak a határozatnak, amelyet 1969 nyarán hozott a kormány a gyermekes ifjúságvédelem továbbfejlesztéséről. A Művelődésügyi Minisztérium gyermekvédelmi osztálya nemrégiben megvizsgálta, hogyan halad a határozat végrehajtása, milyen új problémák jelentkeznek. A határozatban kilátásba helyezett intézkedések mindenekelőtt az állami gondozott gyermekek jobb ellátására, a nevelőotthoni pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülésének gyökeres megjavítására s a gyermek- és ifjúságvédelemmel kapcsolatos intézmények fejlesztésére vonatkoztak. Rendkívül fontos a nevelőotthoni pedagógusok fizetésrendezése, általában élet- és munkakörülményeik lényeges megjavítása. Az elmúlt év őszétől csökkentették igen magas kötelező óraszámukat (heti 36-ról 30-ra), növelték évi szabadságukat (18 nappal, s ezzel hasonlóan a többi pedagógushoz, ezentúl őket is 48 nap szabadság illeti meg). Felemelték a nevelőotthoni pedagógusok ügyeleti díját és pótlékait. Ezekkel — beleértve a pedagógusbér-rendezést — mintegy 400—500 forinttal emelkedett havi átlagjövedelmük. Közismert, hogy nevelőotthoni pedagógusnak menni eddig valóságos misszionáriusi küldetésnek számított. Az említett intézkedések következtében remélhetőleg fokozatosan megszűnik a fluktuáció. Mindenesetre jó jel, hogy a Debrecenben épülő, hamarosan elkészülő gyermekvédő intézetbe a meghirdetett 23 helyre 87-en pályáztak! Táplálék, ruházat Két-három éve még meglehetősen nagy gondot jelentett a nevelőotthoni gyermekek megfelelő táplálása. Nem a mennyiséggel volt baj, az étkezések minősége, összetétele bizonyult gyengének. Korábban egy kaptafára szabták meg a nyersanyagnormát az óvodásoknak, a kisiskolásoknak és a 14—18 éveseknek. Most már ugyan differenciálnak, s több pénzt is fordíthatnak az élelmezésre, de az idősebb, 14—18 éves állami gondozottak tápláléka még ma sem mindenben megfelelő. Többnyire olyan intézetekben van ez így, amelyeknek semmilyen saját ellátást biztosító „hátterük” — baromfitelep, sertéshizlaló vagy kertészet — nincs, s a teljes szükségletüket a piacról kell kielégíteniük. Jó megoldás lenne — mondják a gyermekvédelmi szakemberek —, ha úgynevezett mozgó nyersanyagnormát alkalmazhatnának az intézetek, s az élelemre fordítandó költségek — hasonlóan a nyugdíjakhoz — évről évre lépést tartanának az árszínvonallal. Ha nem oldja is meg az öltöztetés gondját, mindenesetre jelentékeny segítség, hogy az intézet elhagyásakor minden állami gondozott 500 forint értékű új ruhaneműt kap. Egy további fontos intézkedés az állami gondozott gyermekek nevelését vállaló nevelőszülők gondozási díjának havi 200—300 forintos felemelése. De ezzel kapcsolatban is felvetődik — hasonlóan az élelmiszer nyersanyagnormákhoz — a mozgó díjak bevezetésének célszerűsége. Az otthonok zsúfoltsága közismert. Ezért és más okokból sem lehet lemondani az állami gondozottak egy részének — mintegy 30 százalékának — kihelyezéséről nevelőszülőkhöz. S ha ez így van, az ellátmány összegével is ösztönözni kellene a gyermekszerető felnőtteket ilyen feladatok vállalására. Fokozott anyagi áldozatokkal Az említett és néhány más intézkedés együtt, mintegy 54 milliós évi többletköltséget igényelnek. Az állam, a társadalom ez idő szerint mintegy félmilliárd forintot fordít évente az állami gondozott gyermekekre, százmillióval többet, mint két esztendővel ezelőtt. S a központi erőfeszítések tovább növekszenek. A negyedik ötéves tervben eredetileg mintegy 470 millió forintot szántak az állami költségvetésből a nevelőotthoni hálózat fejlesztésére, újabb otthonok építésére és a meglevők bővítésére. Ezzel szemben végül is 620 milliós öszszeget hagytak jóvá e célra az illetékes szervek. Ez örvendetes. De az már nem, hogy mostanáig a tervezett nevelőotthoni beruházásoknak csak mintegy a felére akadt kivitelező. Ehhez hozzá kell tenni: az építőipari árak szüntelen növekedése miatt az is problémát jelentene, ha valamennyi terv kivitelezésére máris volna építési kapacitás. Közismert, hogy a nevelőotthonok építésében csakúgy, mint az iskolák, a bölcsődék létesítésében megoldatlan az építőipar érdekeltsége. Azt azonban aligha vitatja bárki is, milyen érdekeltsége fűződik e beruházásokhoz a társadalomnak. Mit lehet tenni? Nem utolsósorban valamennyi, az ügyben illetékes lelkiismeretére, felelősségérzetére apellálni. Az Országos Gyermekvédelmi Munkabizottság és a megyék ugyanilyen bizottságai sokat tehetnek ezért. A bizottságok tagjai ott élnek, dolgoznak szinte a társadalom minden területén, a népgazdaság minden ágában. A különböző szervek, vállalatok öszszefogásával, az erők összpontosításával és egybehangolásával sok mindent meg lehet oldani. Egy követendő kezdeményezés Szolgáljon példaként a Tatabányai Szénbányászati Vállalat esete. Ennek vezetői a következő ügyben keresték meg a Művelődésügyi Minisztériumot, mivel a vállalat nagy munkaerőhiánnyal küzd, küldjenek hozzájuk állami gondozott fiatalokat, akikből ők szakmunkásokat nevelnek. Egyúttal vállalják, hogy felépítenek a hozzájuk települő fiatalok számára egy ifjúmunkásotthont, ebben pedagógusok felügyeletével, irányításával élhetnek majd a fiatalok. Jó, hogy ma már több ilyen példa akad. A gyermek- és ifjúságvédelem nem lehet csupán a gyermekvédelmi szakemberek ügye, s ha elkoptatottnak hangzik, mégsem frázis: az egész társadalom összefogására van szükség. Terényi Éva NÉPSZABADSÁG 1971. augusztus 28. szombat Kedvezményes őszi turistautak nyugdíjasoknak A nyugdíjasok kérésére az IBUSZ már az idiámi nyáron is több kedvezményes utat szervezett a lengyel Tátrába, Ausztriába és a jugoszláv tengerpartra. A Zakopanei útra atervezett két csoport helyett a jelentkezők nagy számára való tekintettel négy nyugdíjas csoportot indítottak. A nyári kedvezményes akció után ősszel újabb hasonló utazásokat szerveznek az idősebb korosztály számára. A legnagyobb kedvezményt novemberben a jugoszláv tengerparti Rovinjba szervezett IBUSZ-túráknál kaphatják a nyugdíjasok: a tíznapos út 2750 forint helyett 2300 forintba kerül. A Zakopanéi utazás ára 1350 forint helyett 1200 forint. A lengyel Tátrába október 10. és 15., valamint 19. és 24. között utazhatnak kedvezményesen a nyugdíjasok. Kikutatás a Szovjetunióban Ezzel a címmel kétkötetes könyv jelent meg Moszkvában a Nauka kiadó gondozásában. Az összeállításban helyet kaptak a Vosztok, a Voszhod és a Szojuz típusú űrhajók felbocsátásáról és útjáról szóló TASZSZ-közlemények és sajtójelentések. A könyv tartalmazza az űrhajósok beszámolóit, a tudósoknak a sajtóértekezleteken elhangzott nyilatkozatait, a szakembereknek a sajtóban megjelent cikkeit és kommentárjait, többek között a Föld körüli térség, a Hold, a Venus és a Mars tanulmányozására szolgáló automatikus űrállomások repüléséről. A válogatás áttekintést ad a szovjet űrprogram fő szakaszairól, megismertet a világűr meghódításának egyes eredményeivel és a nemzetközi együttműködésre vonatkozó dokumentumokkal. Tűnődés egy tűnődés felett Nemes György, az Élet és Irodalom főszerkesztője oly tapintatosan fogalmazza meg tűnődései eredményét az irodalmi hetilap augusztus 28-i számában, hogy voltaképpen érteni sem lehet, mit kifogásol Hámos Györgynek a Népszabadságban augusztus 20-án megjelent szatirikus írásában. Nem ért egyet azzal, amit Hámos az Élet és Irodalom filmkritikusának az Élet és Irodalom számára írott cikke ellenében mondott? Más a véleménye? Ezt a különvéleményt azonban nem közli olvasóival, tehát további találgatásokba kell bocsátkoznom. Talán az késztette tűnődésre, hogy Hámos nem nevezi néven vitapartnerét? De hiszen nem olyan ismeretlen újságírói fogás ez, s gyakorta alkalmazza az Élet és Irodalom is, igaz, egy másik rovatában, a Véleményünk szerintben. Vagy éppen az nem tetszik, hogy Hámos György, az Élet és Irodalom tévékritikusa egy másik lapban közöltette cikkét? Erre is volt már példa a magyar sajtó történetében, és az Élet és Irodalom sem utasítja szerzőit, amikor glosszát írnak, a megtámadott félhez, hanem boldogan közli ezeket az írásokat. Vagy netán arról van szó, hogy miért vitatkozik az Élet és Irodalom tévékritikusa az Élet és Irodalom filmkritikusával? Nem vitatkozhatnak egymással? Miért? Mellesleg ezekben a tűnődésekben az a legmeglepőbb, hogy a főszerkesztő mintegy a lap tulajdonasként emlegeti a szóban forgó személyeket. „Az ÉS tévékritikusa ...”, „az ÉS filmkritikusa ...” A két jeles kritikus különben az Élet és Irodalomnak nem belső munkatársa. Nem értem tehát, mit jelenthet e tény különös hangsúlyozása. Azt meg el sem merem hivni, hogy az Élet és Irodalom főszerkesztője ne vette volna észre. Hámos György, az Élet és Irodalom tévékritikusa, nem utolsósorban a Filmvilág főszerkesztője, hosszú-hosszú évek óta a Népszabadság munkatársa is. Állandó rovata van: E. F. P. Évadnyitó a budapesti művelődési házakban Ezekben a napokban a főváros több mint 70 művelődési otthonában készülnek az évadnyitásra. Az évente félmillió látogatót fogadó Fővárosi Művelődési Házban szeptemberben 42 klub és szakkör kezdi meg munkáját. A gyerekek hallásának, ritmusérzékének fejlesztésére ötvenes létszámú zenei óvodát indítanak, a fizikai dolgozók 14—18 esztendős gyermekei számára biológia, fizika, kémia és ásványgyűjtő szakköröket szerveztek. A felnőttek számára meghirdetett fórumtalálkozókon a lakosság találkozik majd a kerület vezetőivel. Zuglóban, a Gorkij Művelődési Központban szeptember 1-én hatodik osztályos kisdiákok részére indítanak fakultatív osztályokat, s a munkásszülők gyermekei a foglalkozásokon fizika-, számtan-, magyar- és történelemtudásukat gyarapíthatják. Hamarosan megkezdődnek a nyelvtanfolyamok, amelyeket ezúttal az orosz, a német, az angol és a francia nyelv elsajátítására hirdettek meg. Nagy az érdeklődés az idegen nyelvű filmklub iránt, amelyet ugyancsak ez év őszén nyitnak meg. A kispesti Ifjú Gárda Művelődési Ház ifjúsági klubjában a fiatalok a következő hetekben a népköltészet, a népzene, a népművészet témaköréből hallgathatnak előadásokat. Ugyancsak számukra rendezik meg a hazafiság, valamint az ifjúság és modernség kérdését napirendre tűző vitasorozatot. Balázs Jánost fölfedezték A történet nagyon szépen kezdődik: egy salgótarjáni cigányemberről hatvanhárom éves korában kiderült, hogy igazi festőtehetség — ez az első rész mondanivalója. Az embert Balázs Jánosnak hívják, s bár ott él a tarján! Cigánydomb putrirengetegében, korántsem olyan putrilakó, ahogy ezt az érzelmes meg gőgös cigányszemlélet elképzeli. Gyanítom, hogy a többi putrilakó sem egészen olyan, de Balázs Jánosról ezt most már biztosan állíthatom. Nemcsak festői talentuma miatt: nagyon tájékozott, okos, bölcs öregember, aki egyebek közt három napilapot olvas rendszeresen, históriákat tud és históriákat ír folyamatosan versben, füzetszámra, és általában nagy intelligenciával, rugalmas helyzetismerettel áldotta meg a sorsa. Erre a helyzetismeretre és bölcsességre, mint alább kiderül, nagy szüksége is van mostanában, de nyilván korábbi élete fejlesztete ki benne. Életének első 63 évében egyébként nem történt vele semmi különleges, született 1905-ben, két és fél évig járt iskolába, aztán élte a felsőmagyarországi cigányok életét. Válogatott a bányák meddőhányóján, gombát, rőzsét gyűjtött az erdőn, kéményt és hangszereket, cipőt és tetőt javított, mint afféle ezermester. Festékhez és ecsethez véletlenül jutott ezelőtt három évvel, első műveit a cigánydombi szomszédoknak, gimnazistagyerek ismerőseinek adogatta ajándékba, levesért, festékért, barátságiból, míg föl nem fedezték. Fölfedezése még mindig igen szép történet, pozitív társadalmi tanulsággal. A salgótarjáni Cigánydomb ugyanis — igazi szimbolikus fotótéma egy képes hetilap ünnepi riportjához — minden átmenet nélkül kapcsolódik a vadonatúj Pécskő utcai lakásokhoz, jelképes hát, ha tetszik, hogy az egyik nyolcemeletes új ház lakójának tűnt fel a szomszédos putrinegyed izgalmasan jó képeket festő tehetsége. Néhány képet elküldtek a Nemzeti Galériához, a Nemzeti Galéria egyik munkatársa leutazott Balázs Jánosihoz, megállapította, hogy képei valóban kitűnőek, elhatározta, hogy kiállítást csinál belőlük, s mindez megjelent a Nők Lapja képes riportjában, amely nagyjából azt mondta el, amit én most megismételtem ebben az első részben. Mielőtt folytatnám a históriát, hadd mondjam el, hogy a képek nagyszerűek. Kétkedve és fanyalogva fogadok minden korunkbeli úgynevezett naiv festőt, mert nem hiszek, nem hihetek abban, hogy a század utolsó harmadának Európájában bárki, bármilyen életmódban érintetlen maradhasson az úgynevezett „magas kultúrától”; a naiv festőkre mindig úgy tekintek, mint a zsugorított japán törpefákbra, amelyeket egy akaimok ízlés kedvéért tartanak, kényszerítenek természetelleniesien fejletlen állapotban. Balázs János mégis igazi naiv festő, erről a képek is, életének eseményei is meggyőztek. A legősibb gyűjtögetés meg a legmodernebb ipari társadalom életformája között kószáló cigányélet, a verbális-leírt kultúrával még csak-csak találkozó, de vizuális művészeti élményeket, televíziót, reprodukciót, pláne kiállítást, „nagyművészetet” nem ismerő elzártság az ő életében — igaza van kiállítása katalógusának — mégiscsak realitás. Semmi érthetetlen nincs hát abban, hogy megfesthette a Szent Péter esernyőjét („tudja, Mikszáth után”), s hogy ez a tudatos irodalmi élmény bőségesen áradó, spontán-szép színekben, önfeledten burjánzó formákban fogalmazódik meg. De fest Balázs János Virágzó romokat, amelyek valóban, sziromzuhatagba borulnak, festi ősi erőkkel teli Napimádót, aki marokra fogja a sugarak nyalábjait, s fest Pipázókat, akiknek összeérő két cser éppipájától, gyümölcsikosár és mesebéli szarvaskoponya, meg abból kinövő színes bogyóság bodorodik. Színei tüzesek, elfogódottság nélkül élénkek, de mindig megvesztegetően szépek és harmonikusaik, kompozícióiban igazi művészek biztonságával épít szerkezetet, és azt a kis dekomponáltságot is, ami az iskoláján szerkesztett műveket a valódi, természetesen épülő jó képtől megkülönbözteti. Egyszóval igazi festő lakik a tarjáni Cigánydombon, és erre nálam hamarabb rájöttek olyanok, akik előtti jobb, ha mindez titokban marad. A szépen kezdődő történet ugyanis nagyon csúnyán folytatódik: az emberi kapzsiság, a műpártolásnak álcázott kalmárlélek hajmeresztő, messzire merészkedik, ha úgy érzi, nem