Népszabadság, 1972. február (30. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-20 / 43. szám

A nemzetközi biológiai program ke­retében elkészült a föld természetvé­delmi területeinek világkatasztere. S bár ez egyetlen hatalmas listának tűnik, a földgömbre vetítve a védett területek már csak tűszúrásnyi, mákszemnyi pon­tok lesznek. A különböző módon védett területek között a legkiemelkedőbb jelentősé­gűek a nemzeti parkok. Ezek védelmét sajátos tudományos értékükre, egy­­egy nagyobb földrajzi terület jelleg­zetes tájképi értékének fenntartására tekintettel, úgyszólván mindenütt a kor­mány é,sigy a parlament rendeli el. A mintegy száz évvel ezelőtt a Yel­lowstone Nemzeti Park védelmével el­­indított­ gondolat az utóbbi évtizedekben nemzetipark-mozgalommá szélesedett, és a világban ma már 1300—1500 nem­zeti parkot, illetve ezzel egyenértékű területet tartanak nyilván. A nemzeti parkok yellowstone-i formáit a sűrűn lakott Európában természetszerűen nem vehették mintául. Nemzeti park név alatt többnyire emberi hatások által már érintett területeket helyeztek vé­delem alá. A legrégibb védett terület Európában valószínűleg a mintegy 1­20 ezer hektár­nyi Lüneburger Heide, amely 1910 óta védett. Számunkra figyelemre méltó a franciaországi Rhone-delta mintegy 100 négyzetkilométeres védett területe, Ca­­margue csakúgy, mint a spanyol tenger­parti Coto Donana rezervátum, s a ro­mániai Duna-delta. Lengyelországban 11 nemzeti park több mint 100 ezer hek­tárnyi területét védik. Bulgária 8 nagy nemzeti parkja közül különösen a ma­gas hegyvidéki területek még igazi ős­vadonként őrzik a természet pótolha­tatlan értékeit. A szomszédos Csehszlo­vákia legjelentősebb nemzeti parkja a Tátra Nemzeti Park, a Tanap, mely szervezetét tek­intve is többszöröse az egész magyar természetvédelemnek. A Szovjetunió hatalmas kiterjedésű nemzeti parkjai — mint például a Baj­­kál vidéke vagy a Kaukázus — jelle­gükben az amerikai nagy nemzeti par­kokhoz hasonló rezervátumok. Hazai viszonyaink között nemzeti park létesítésére ez ideig még nem ke­rült sor. A fennálló törvényes rendel­kezések a tavaly megjelent 12/1971. (IV. 1.) számú kormányrendelet érvénybe lé­­péséig csak természetvédelmi területe­ket és tájvédelmi körzeteket különböz­tettek meg. Az említett rendelet most nemzeti parkok létesítésének lehetősé­géről és módozatairól is intézkedik. Hazánk egyik legjellegzetesebb ősi alföldi tája a Hortobágy. E híres pusztai táj természetvédelme régi óhaja a hazai természettudományos fórumoknak, a néprajzi és idegenforgalmi szakembe­reknek, agrártörténészeknek, a megyei és országos közvéleménynek és a Ma­gyarország iránt érdeklődő nemzetközi , tudományos köröknek. A felszabadulás óta eltelt időszak je­lentős mezőgazdasági eredményei szá­mottevően csökkentették annak a lehe­tőségét, hogy hazánkat bárki is a Hor­tobágy régi, meghamisított romantiká­ján keresztül ismerje meg vagy érté­kelje. A Hortobágy gyorsan fejlődő ag­rárgazdasága ma gazdasági életünknek is szerves része. Nem hagyhatók azon­ban figyelmen kívül azok a változások sem, amelyek e nagy nemzeti értéket képviselő táj fennmaradását veszélyez­tetik. A gazdasági eredmények tovább­fejlesztése mellett fennáll a lehetősége annak is, hogy a Hortobágyon megvaló­sítsuk a hazai és a nemzetközi tudo­mány szempontjából fölbecsülhetetlen mértékű természet- és környezetvédelmi elgondolásokat, és létrehozzuk e terü­leten hazánk legnagyobb összefüggő ter­mészetvédelmi komplexumát. A Hortobágy egy részének nemzeti parkká nyilvánítását a különleges táj természeti, történelmi és néprajzi érté­keinek megőrzése teszi szükségessé. A védelem egyik legfontosabb célja tehát a magyar pusztának, mint különleges geomorfológiai képződménynek és sa­játos tájformának megóvása. Ehhez­ ha­­sonló adottságokkal rendelkező terület ugyanis Európában nyugat felé haladva már nem található. A Hortobágy egykor a Tisza árterüle­te volt, s az Ős-Tisza emlékét őrzik a puszta még fennmaradt ősmocsarai. Természetvédelmi és tájképi szempont­ból egyaránt jelentősek azok a pusztai erdőfoltok, amelyek különböző ritka gémfélék és védett madarak fészkelő-, illetve leszállóhelyei. A tudományos megállapítások szerint a Hortobágy valamikor klimatikus er­­dős-sztyepptáj volt. Erről tanúskodnak a margittai és az ohati sziki tatárjuha­­ros tölgyesek, melyek rendkívül ritka növénytársulásuk miatt már védettek. A Hortobágy tájképi szépsége és jel­legzetes flóravilága mellett gazdag ál­latvilággal is rendelkezik. Jellemző az itt élő állatvilágra, hogy bámulatosan alkalmazkodik a puszta­­szélsőséges vi­szonyaihoz. A halak, kétéltűek, hüllők, madarak és emlős állatok kapcsán egy­aránt felmerülnek olyan természetvé­delmi szempontok, melyeknek kutatása a nemzeti park tudományos program­jának fontos részét fogja alkotni. Eddig például csak a Karcag környéki nagy­kunsági löszös ház szántóin került elő a legjellegzetesebb magyar rágcsáló, a földi kutya és a csíkos egér. Mindkettő tipikus ősi sztyepplakó állat. Itt figyel­ték meg a pusztai görényt is. A madárvilág szempontjából a Hor­tobágy nemcsak, különleges fészkelő fa­jok költőhelyeként érdekes, hanem Európa egyik legfontosabb, nemzetkö­zileg is számon tartott, vadrépe, vadlúd és daru gyülekező- és átvonulóterülete­ként. A pusztai táj ősztől tavaszig ritka ragadozó madarak — nagysasok, sóly­­­mok, pusztai ölyvek stb. — rendszeres tartózkodási helye, sőt, Dél-Európából olykor keselyűk is ellátogatnak ide. A terület védelmének további fon­tos feladataként kell réteg jelölni az ősi magyar háziállatok, a szürke magyar marha, a rackajuh, a magyar ló, a ko­mondor, a mangalica sertés, a kuvasz, puli, pumi, magyar vizsla, a parlagi ba­romfifaj­ták és esetleg a bivaly kipusz­tulásának megakadályozását. A tudományos szempontokon túl, e különleges és jellegzetes típusok mint élő „muzeális tárgyak’­, kulturális és idegenforgalmi szempontból is jelentő­sek. A szürke magyar gulyának, a kor­mos bikának, a méneseknek, a racka­nyájnak tájesztétikai jelentőségét még hangsúlyozni sem kell. A pásztorok szerepének a nemzeti parkban jelentősen növekednie kell. Helyzetük javítása, erkölcsi és anyagi megbecsülésük fokozása különlegesen fontos feladat. Megkülönböztetett fi­gyelmet kell fordítani közülük azokra, akik fafaragásaikkal s más alkotásaik­kal a népművészeti hagyományok örö­köseiként is dolgoznak. A pusztai állattartás és pásztor élet­forma ápolása és hiteles körülmények között történő bemutatása, néprajzi és művelődéstörténeti eredetiségének giccs­­től, torzításoktól mentes fenntartása nemcsak elsőrendű nemzeti parki ér­dek, de ez az érdeke az idegenforga­lomnak is. A puszta idegenforgalmi vonzóerejének kihasználására a szom­szédos Ausztriában, a Fertő tó mellett „magyaros” jellegű pusztarezervátumot létesítettek. Ez még fontosabbá teszi, hogy a Hortobágy valóban, minden vo­natkozásban minél eredetibb formában mutassa be a hiteles magyar pusztát. Korábban már említettük, hogy a park létesítményei, épületei, mint szo­ciális szerkezet, a tájkép fontos kiegé­szítő és meghatározó tényezőivé lehet­nek. A pásztorépítmények — mint pél­dául a kunyhók, az ólak, az enyhelyek, a szárnyékok, a vasalók, a hodályok, a puszta lakóépületei, tanyái vagy a tör­ténelmi múltat is idéző csárdák, hidak alkotják a fentieket. Ezért megtartásuk, folyamatos karbantartásuk a táj hite­lességének és hangulatának megőrzése szempontjából is fontos. Ezekre a szem­pontokra a nemzeti parkba vont terü­letek jövőbeni építkezéseinél is nagy figyelemmel kell lenni. Az építkezéseknek a tájvédelemmel kapcsolatban jelentkező nehézségei miatt a nemzeti park határait már eleve úgy terveztük, hogy a közel 120 ezer hektárnyi összefüggő terület a közigaz­gatási egységek lakott területeit ne­fog­lalja magába. Így tulajdonképpen Hor­tobágy község az egyetlen nagyobb te­lepülés, melynek tervezésére és fejlesz­tésére a jövőben még az eddigieknél is nagyobb gondot kell fordítani. A Hortobágy-Puszta Nemzeti Park lesz az első magyar nemzeti park, amely nemcsak földrajzi táj, nemcsak termé­szeti érték, nemcsak néprajzi és gazda­ságfejlődési emlék, hanem nemzeti múltunk egy darabja, viharos történel­münk során elpusztult egykori 20 falu emléke is. A pusztává vált, de a pusz­tulásból virágzó külterjes pásztorkodás eredményeként újjászületett, hagyomá­nyait megtartó, a modern gazdálkodás­ban a magyar állattartás és állatte­nyésztés történelmi hagyományait őr­ző és folytató rezervátum is. A nemzeti parknak a folytatást is fémjeleznie kell. Minden szép és érdemes hagyomány folytatását!­ S. SZABÓ FERENC Hencegek Amikor Fejes Endre műve, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a televízió jó­voltából nemrég milliós közönség elé került, sokan kétkedve vitatták: létez­­­het-e, hogy egy srác így megjátssza magát s hogy annyian bedőljenek ne­ki? Szerintem igen. Jól ismert lélektani jelenség, hogy ha az ember borzasztóan el szeretne hinni valamit, akkor el is hiszi, tekintet nélkül a kilógó lólábra, ahogyan a pórul járt leányzók is bor­­■ zasztóan el akarták hinni maguknak Miszter Homéroszt, s ezzel erős hit­tel szemben a valóságérzékük tehetet­lennek bizonyult. Na jó, de hát a dör­zsölt főpincérek? Ugyan. Szeretném én látni azt a főpincért, aki egy százaso­mért el ne hinné nekem, hogy én va­gyok a kenti herceg! Egyébként az eszes álgörög egész jól csinálta. Jobban, mint sokan mások, akik, bár kevesebb lele­ménnyel, szintén megjátsszék magukat. Az ördög tudja, mostanság gyakran tapasztalom, hogy még a tárgyak is sze­retik megjátszani magukat. A múltkor beültem egy étterembe, könnyű vacso­rára. Az étlapot böngészve, megakadt a szemem az egyik étel nevén, azt mond­ja, „karettapuding”. Ez jó lesz, gondol­tam, ilyet még nem ettem. A pincér kihozta a karottapudingot. Fürkészem­, piszkálom, megkóstolom, az bizony kö­zönséges sárgarépa-főzelék volt. Vagy­is a sárgarépa-főzelék karottapudingnak adta ki magát. Csodálom, hogy a kony­hafőnök nem vette észre ezt a trükköt. Ugyanezen az étlapon még egy furcsa nevű eledel kellette magát, azt mond­ja, „burgonyasodorvány”­. Hajtott a kí­váncsiság, rendeltem egy adag burgo­­nyasodorványt, mire a pincér kihozott egy tányér krumplinudlit. A krumpli­­nudli ugyanis burgonyasodorványnak adta ki magát. Most már nem tágított tőlem a felfedező szenvedély, étlap sze­rint kértem egy porció „morzsás sodra­­lékot” is. Néhány perc múlva már tud­tam, hogy a morzsás sodralék nem más, mint angyalbögyörö. Szinte nevetséges, hogy az étlapíró bedőlt ennek a fenn­héjázó angyalbögyörönek, amely mor­zsás sodraléknak adta ki magát. Bizo­nyára belátják, hogy a kis álgörög ön­­megjátszása a kazottapuding, a burgo­nyasodorvány és a morzsás sodralék trükkjéhez képest ártatlan svindli volt. Az elvi következetesség megkívánja, hogy viharsarki szülőföldem némely étkeinek visszataszító, csalfa hencegé­séről se hallgassak. Évtizedek óta fővá­rosi lakos vagyok, és mindennapos tej­­ivó. Jól tudom hát, milyen a tej, mi­lyennek kell lennie. Amikor azonban szülőföldemre látogatok, reggelente egy különös folyadékot itatnak velem. Ha­tározottan állítják, hogy az tej. Én sze­líden elmosolyodom: az a folyadék lehet ez is, lehet az is, de tej nem lehet, mert nem is hasonlít az igazihoz, a pesti tej­hez. Vagyis­­nem tej, csak tejnek adja ki magát, a jó földiek meg bedőlnek neki. De ez még nem minden, ott az­­ úgynevezett tejhez egy jó nagy karéj, habkönnyű, likacsos, sült tésztafélét, ad­nak, mondván, hogy az kenyér. Pedig hát az lehetetlen, az a karéj tészta csu­pán megjátssza magát, engemet azon­ban nem lehet átejteni, én tudom, mi­lyen az igazi kenyér, azt a Százados úton sütik. Említettem ezt a földieknek, de azt felelték: talán tévedek, valószí­nűbb, hogy a pesti tej és a Százados úti kenyér adja ki magát másnak, mint ami. Megígértem, hogy majd utánané­zek. Ezzel m­ég mindig nem fogytam ki a szülőföldemen szerzett asztali élmé­nyekből. Nemrég is májgombóclevest kaptam ebédre. Aki főzte, erősködött, hogy vett a hentesnél egy darabka disz­nómájat s abból készítenie a májgom­bócot. Szegény, naív falusiak, milyen könnyű átejteni őket! Nem is sejtem, mi lehetett az, ami disznómájnak adta ki magát, de mint régi pesti, "tudom, hogy a disznónak évtizedek óta nincsen mája,, akárcsak Mátyás korában sem volt a csőri csukának. Ha a viharsarki disznók mégis a májukkal kérkednek, az kegyes csalás, akkor a disznók is csak megjátsszák magukat. Még egy utolsó érvet az álgörög ál­­diplom­ata mentségére. A közeli játszó­tér pázsitján a minap egy jól fésült, be­­hemót kutya bogarászott. Gazdája, egy koros, hűvösen előkelő tartású hölgy, kedvtelve nézegette,, majd megszólalt: „Charlie, drágám, légy szíves­...” A ku­tya csakugyan Charlie névre hallgat! Semmi kétség, hogy egy kutya nem le­het „Charlie, drágám”, csupán ennek adja ki magát, a jóhiszemű hölgy pedig bedőlt neki. De kérdem én: ha elhihető, hogy egy kutya „Charlie, drágám”, miért ne lett volna hihető, hogy az a talpraesett srác attasé a görög követsé­gen? HORVÁTH JÓZSEF □ NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next