Népszabadság, 1972. október (30. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
O IIII y HMJ —N IU S ci ~zte v› M ¦ н ♦ o m O › ca › N ma 'U Z ISZLAI ZOLTÁN: OLASZ ISKOLAPÉNZEK Szövetségünk titkára zseniálisan kiötlötte: aki akar, saját pénzén utánamehet római világszimpozionunkra. Az utazási megbeszélésen közhírré tettem: tekintettel a hölgyek megtisztelően túlnyomó számára, koffert és csomagot senki helyett nem viszek. Jancsi azt mondta, ő előbb kimegy Ausztriába a rokonaihoz, neki csak írjuk meg, mikor ér vonatunk Villachba, csatlakozik. Megírtam. A vonat rákapcsol. Szöszd nyűgös, aludni kellene, mert hajnalban igazán szép a táj. Most is szép, de nem látni. Margit morog, a cucctól nem lehet aludni. Tegyük föl. Jancsi üldögél. Fölpakolok. Téglák, vagy ólomtömbök? Jancsi vetkőzni akar. Lebeszélem, mert bevallja: a pizsamája alulra került. Egy üveg fölülre. Leveszem. Fancsali képpel kérdezi, hogy nem fázunk-e. Éjjel az Alpokban nincs vad meleg. Az üvegre Jungfraumilch vagy Klosterwasser van írva, köpedelmes íze ellenére bevesszük. Szöszi kedvesen gügyög. Jancsi alszik. Margit elkezd Szöszi erkölcseire vigyázni. Álomba zötykölöm magam. A koffereket már akkor, álmomban utáltam. Rövidesen leérünk a venetói síkságra. Udinéban pihentünk meg. Jancsi a lábával együtt hátamra vágta szandálját. — Meg kellene borotválkozni — vélte bűnbánat nélkül. A szám íze rossz volt. Fölkapaszkodtam, megpróbáltam kiráncigálni Jancsi bőröndjei közé szorult szatyromat. Ásványvizes üvegem az ülésre dőlt. Kiittam a maradékát. Jancsi a zsebrádióját recsegtette. Velencét tejszínű köd borította. Margit irigyen öszszehúzta Szöszin a pongyolát. „Padovából Albanóba, Albanóból Rovigóba, Rovigóból Polsellába megy a vonat.” A táj szép. Iszonyú szomjas vagyok. Jancsi is azt mondja, meleg van. Marha nagy narancsot vesz elő. Megeszi. Említem, szomjas vagyok, hja, hja, ily hosszú úton gazdálkodni kell a folyadékkal. Ferrarában leszállok. Perspektivikus peron. Vízcsap sehol, a vonat indul, vissza kell ugornom. — Questo é formaggio — szavalja Jancsi. Margit ránéz, kimegy Szöszi után a folyosóra. — Questo é formaggio — gyakorol Jancsi. — Nei facciamo il formaggio con il latte. Le mucche di danno il latte. — Ne mondd, te már így tudsz? Én is éppen azon gondolkozom, mit jelenthet, hogy villanyborotva-csatlakozó. — Nem tudom. Ebben nincs benne — gyanakszik és odanyújtja képes olasz nyelvkönyvét. A százharmincegyedik oldalra Signor Bianchit rajzolták. És íme, ott voltak, ugyancsak lerajzolva, az ő barátai. És ő és az ő barátai köszöntek és sajtról, tejről meg tehénről cseréltek eszmét. — Így könnyű — mondom —, ez a jó módszer. Én csak néhány kifejezést tanultam, strukturálisan. A villanyborotva-csatlakozó például: presa elettrica per rasoi elettrici. — Tényleg? — irigykedik. — Ebben ez biztos nem lesz benne. — Majd az életben megtanulod — biztatom. — Ez pedig jó, gyakorlati, előfordulhat — idegesíti magát. Baromi szomjas voltam. Firenzében Coca-colát vettem. Szöszit kihívtam, a felét neki adtam. Mikor Margit szimatolva utánunk jött, az üveget kiejtettem az ablakon, hadd higgye, alkohollal itattam. Rómában szövetségi titkárunk és egy kis köpcös integetett. — Saluti, compagni! — rikkantja Jancsi, és a kezét nyújtja. — Il ghiacco e caldo, eh? — Mi van? — kérdi aggódva a köpcs és Szöszi aranypihés lábikrájára sandít. Jancsi motyogva visszamegy a csomagjaiért. Többször fordul velük. A trolin jó sokan voltak, de azért Szöszi bőröndjét csak elvittem. Margit inkább a trolit is maga cipelte volna. Amikor szállásunkra, a Pensione Rotondához értünk, Szöszit rögtön a szobájukba cipelte. Aludni. Hogy jól kihasználhassák a másnapot. Pedig már megegyeztünk Szöszivel, hogy aVia Venetót és a Trevi-kutat rögtön megnézzük. Kénytelenségből Jancsival mentem sétálni. Egy szobába kerültünk. Odamenet vidámkodott, visszafelé kezdett nagyon lassan jönni. A Santa Maria della Concezione temploma előtt azt mondta: itt négyezer barát csontja van befalazva. Fülzúgást kaptam a csontjaitól, a trolimegállót kerestem. Jancsi egy fal előtt vert gyökeret. A falra kis papírt ragasztottak. Rajta, körülbelül két centiméteres, kékesfekete betűkkel öt nyomtatott sor. Egy szó nagyobb betűkkel, a szöveg elején: SPAZZATURA. — Mi az? — kérdezem Jancsit. — Nem tudom pontosan — töpreng. — Olyasmi, hogy mikor szedik a szemetet. A részletek még nem tiszták. Például spargere vietato, ez valami tilos — bök a falra. — Csak nem tudom, mi. — Idővel rájössz. — Bizakodók, mert már látom a trolit. — Gondold át nyugodtan. Húsz perccel utánam érkezett haza. A szimpozion fő ülése után Jancsit gondosan kerülve jártam a várost. Egy délelőtt Szöszivel nézelődtünk a Fórumon. Margit vele jött. Szöszit is kerülni kezdtem. Sokat fagylaltozott, utána azon nyafogott, hogy ragad a keze. Negyednap este a szakma színe-javát egy államtitkár valamilyen castellóban fogadta. Cserébe háromnegyed órát beszélt franciául. Az asztaloknak rontottunk. Jancsi óriási halat hozott francia garnirunggal, én — kezdetnek — négy pohár Bourbon whiskyvel gyarapítottam a kátéesz vagyonát. A whiskyt megittuk, megettük a halat, féltve őrzött lőrésünkbe gyönyörű tortát is vittünk. Jancsi kivel-kivel a maga nyelvén társalgott. Én főként ezt mondtam: Bleistrift, vagy: Blechstiftung. Légkörünk ennek ellenére népszerű, nemzetközi volt. Véreres szemmel a bástyafokhoz vonom Jancsit. — Mondja, maga minden nyelvet tud? — kérdezem barátilag. Ragyog. — Uram, melyiket parancsolja meg? — kiáltja hálásan. — Mutasson be négereknek, négerül — mondom ellágyulva, elhamarkodottan. Odahoz három fahéjszínű nőt és egy — szemhéját rettentő erőfeszítéssel emelgető — kövér szakállast. Valahogy körém állítja őket és eléggé folyamatosan így tesz: — Háj vas dzmm hdexlek met spansz ön seppan kul hvattár, izé, hvattár öjt di brhn. A szakállas apatikusan billeg. A nők nevetnek. Az egyik — feltűnő, zöld ruhában — a kezem rángatja, és számhoz tolja a magáét. — That is, why haven’t we a sip? — Van pia, csak ne kétkedj — feleltem. A szakállas titkárnője vagy felesége. A szakállast mi ketten vittük haza a szállodájukba, mert a mellvédre mászott. A troliról a Pensione Rotonda ágyába szálltam. Arra ébredtem, hogy Szöszi az ágyam szélén üldögél és néz, néz, olyan piros, frottír halászingben. Csupán. — Szia, mi van? — hülyéskedtem. — Margit? — Szia — mondta idegenül. Az orromra bámult. — Mi van ott? Hány óra? — kérdeztem. — Nem ma van a hangverseny? — Olyan szúrós vagy — húzta végig keze fejét az államon. — Ne bőgj, mindjárt megborotválkozom — próbálkoztam, de láttam, a néger lány egyelőre betette az ajtót Margit szemrehányásainak. A búcsúestén Szöszi agyonkarmolta a kezemet és a vállamba harapott. Hazafelé Jancsi oldalára szédültem. — Positano — rebegi vörösborszagúan. — Sorrentótól tizenöt kilométerre. Egy fecskefészek. Mediterrán. — Én is. — Van egy kétszemélyes positanói penzióm. Ingyen. Három nap — mondja hirtelen. — Nem jössz el? Soltival találkoztam, ő adja át. A felesége vakbélgyulladást kapott. — Isten gyógyítsa — mondom —, röpülünk a fecskékhez. Hajnalban indultunk. Jancsi ügyesen, de hosszadalmasan rendezte el holmiját a két utazóbőröndben. A hatalmas ponyvaszatyrot én tömtem degeszre, hogy megszabaduljunk a kisebb csomagoktól. Mire Nápolyba értünk, a nap már jól sütötte a vonatot. — Megnézzük a várost — mondja —, aztán megyünk. Megmarkolja szatyrát és az egyik bőröndöt. Elindul. — Betesszük ide, a ruhatárba, a sorrentói vonatnál — véli bizakodva. — Da dove parte il treno a Sorrento? — szótagolom egy nőnek. Nem válaszol. Helyette két férfi akarja kiszedni kezemből Jancsi bőröndjét és vadul mutogatnak mindenfelé. * — Hagyjatok már a frászba — mondom és az egyiknek a lábára ejtem a bőröndöt. — Mi van? — pillant föl Jancsi verejtékezve. — Át kell menni a másik állomásra. A taxi olcsó. Nagyon szerencsétlenül nézett, így aztán vittem neki a bőröndjét, gyalog. Rohadt volt, minden csomagra egy-egy önkéntes hordár akaszkodott. Az úgynevezett Vezúv körüli vasút állomásán Jancsi sorbaállt a ruhatár előtt. Fölfedeztem a positanói busz menetrendjét. A térről indult. — Nem lenne most jobb rögtön menni a busszal? — kérdeztem. — Ötszázhúsz líra. Sorrentótól úgysincs vonat. Jancsi elképedve néz. — Minek vettem a csirkolárét akkor, ha buszra költöm a lírát? — Nekem nincs csirkolárém — mondom. — Neked is fogni kell a pénzt — utasít rendre. — A csomagok is ötven lírába kerülnek. — A buszon nem — mondom kevés meggyőződéssel. A térre mentünk. Az Anjou-vár előtt, a gyepen vőlegények és menyasszonyok várakoztak. — Nézd, fényképeznek. Ez itt egy régi helyi szokás — bámészkodik. — Középkori — mondom. Alig lehetett elhúzni. A kikötőnél megnéztem, amikor indul hajó Capriba. A jegyet még Pesten vettük, forintért. Lekéstünk. — Majd visszafelé — mondom. — Mehetünk. Este lesz, mire Positanóba érünk. Itt a megse tudunk fürödni. Egy kis táblára mutat. — Hajós körséta az öbölben! — Capriba is ebből az öbölből fogunk menni — figyelmeztetem. — Nem jössz? — kérdi izgatottan és a jegyváltó bódé felé siet. — Egy órára csak kétszázötven líra! Csodálatos kilátás a városra és az öbölre! Olvasd! — Az öbölből bemegyek a kastélyba — mondom. — Egy óra múlva találkozunk. Kár,hogy nem két egyszemélyes penziód van. A diadalívet nagy látószögű lencsével se tudtam befogni. A vonathoz rohanni kellett. Jancsitól még kétszáz lírát kértek, a délutáni megőrzés külön ment. A két dögöt a poggyásztartóba nyomtuk. Jött a kalauz. Odaadtam a jegyemet. Jancsi is tenyerébe ejtette a csirkaláréját. A kalauz megnézte. Rózsaszín nyomtatványtömböt vett elő. Golyóstollal kitöltötte, és hüvelykujjával keményen Jancsi markába nyomott egy (rózsaszín) cédulát. Jancsi elégedetten bólintott, és zsebre vágta. A kalauz a fejét rázta. Bal keze hüvelykét behajlította, négy szabadon maradt ujját kétszer Jancsi felé közelítette. — Quattrocento. E quindici — tette hozzá mély hangon. Jancsi rám néz. — Úgy látszik, nem állami a vonat — világosítom fel. — A csirkoláré magánra nem érvényes. A kalauz hevesen bólogat, a fejét rázza. — Si, si. Quattrocento. E quindici. — Érdekes — mondom —, csak tizenöt lírával kér többet, mint a pénztár. Ha Sorrentóból gyalog megyünk Positanóba, és a csomagmegőrzést nem számítjuk, tényleg olcsóbb a busznál. Jancsi megnézte a csirkolárét, eltette. Ezerlírást kotort elő. Mire odaadta a kalauznak, egészen átnedvesedett. Sorrentóba nyolckor érkeztünk. Az utolsó positanói busz hét-húszkor ment el. —Nincs véletlenül a szelvényedre írva, mi volt a ma esti ingyen menü a penzióban? — érdeklődtem a hotelnévjegyzéket böngészve. — Négyezren alul nehéz itt szobát kapni. Megfogtam a szatyrom és elindultam. Féltíz is volt, amikor egy szolidabb külsejű szállodában letehette három darabból álló útipoggyászát. Elalvás előtt még hosszan, töprengve írt valamit. Reggel fehér kartont emeltem föl az ágya mellől. Ez volt rajta: 150 deposito dei bagagli 150 deposito dei bagagli 250 battello di diporto 415 biglietto ferroviario 2100 fattura d’albergo A papírlapot az éjjeliszekrényre tettem és lementem megnézni, mikor indul a buszunk. Annyira elbámészkodtam, hogy megint átvettem egy bőröndjét és cipeltem az autóbuszig. Positano szép. Csak egy baja van. Aki nem ismeri rövid útjait és ravasz lépcsőit, akár éhen is halhat spirális, önmagába visszatérő főútján, ahol kis zöld busz teljesít szolgálatot. A megállóknál vígan dudál. Jancsi — takarékosság okából — mellőzte. Úti célunk, a Conca d’Oro, azaz: Arany Kagyló penzió a térképen igen közel, van. Lentről is lehet látni csíkozott vászontetős, fehér cirádás vasrácsokkal körülvett teraszait. A konok Jancsi negyvenfokos melegben, hatalmas kofferjeit cipelve, egynapos késedelemmel és 3165 líra többletköltséggel súlyosbítva közeledett feléje. Izzadtam a szatyrokkal, de lelkesen nézegettem a bárhonnan jó kilátást. Ámbár Jancsi feszülő, lucskos nyaka kissé zavarta az élvezetemet. Mikor a Conca d’Oro fölé kerültünk, előreszóltam és leültem. Pontosan hat perc múlva ért vissza, vitte a lendülete. Csöndben indultunk lefelé. Akárhogy figyeltem, kérlelhetetlenül kiindulópontunkra értünk. — A buszon megmondják, hol lehet fölmenni — véltem. — Ezek akár száz lírát is elkérnek — nyögte és újból a három csomag közé állt. Mikor újra a teraszokra láttunk, háromnegyed tizenkettő volt. Leejtette a bőröndöket. Kimódolt , olaszsággal egy szivaccsá szikkadt férfiúhoz fordult, kinek panamakalapját elöl valaki kettéhasította. A szivacs három lépésre, egy hosszú lépcső aljába vitte a koffereket. — Scalináta a Conca d’Oro — hirdette. Tenyerét Jancsi felé fordítva többször ég felé emelte. Vállára csapta a koffereket. Jancsi erőtlenül bólintott. Felmásztunk a szikkadt után a lépcsőn, aztán lefelé mentünk, végül ismét föl. Berúgott egy ajtót, és molett, barna háziasszonyunk előtt találtuk magunkat. A férfiú az egyik koffert Jancsi lábai elé puffantotta, markát egyidejűleg az orra alá lökte. Jancsi piros, de üres szemeivel rábámult. Nem bírtam megállni. — A csirkoláré itt se érvényes — mondtam. De azért odébbhúzódtam. Szegény Jancsi a sorrentói kalauz bankjegyeit adta oda. A barna nő megmutatta a szobánkat. Mire lezuhanyoztam, Jancsinak is sikerült befejeznie a tárgyalást. A teraszra mentem. Lent a szerpentinen elképesztően nagy, porlepett, divatjamúlt, piros sportkocsi vánszorgott. — Hispano Suiza. Ez már ritka — világosított föl Jancsi, de már aludtam. Kolompolásra ébredtem. Fehér kartonjára új sort jegyeztem: 400 — útbaigazítás Az ebédlőben egy üveg chiantit kérek. Neki. — Ez nincs benne az ellátásban — figyelmedet. Ebéd után Brahms d-moll zongoraversenyét fogtam zsebrádióján. — Jó itt — dörzsöli fejét elégedetten. — Két napig is tiszta haszon. Sőt, a szoba még két napig szabad. Elintéztem. Azt te fizeted. Akkor kvittek vagyunk. Igaz? A Benedictus-téma hirtelen felerősödött és elnyomta a Sgambati-darab banalitásait. — Persze — helyeslek —, stimmel. Nélkülem most lenne egy fölösleges, ingyen ágyad. Nevet. Amikor elaludt, fogtam a fürdőnadrágomat és leugráltam a lépcsőn. Az aprócska strandon majdnem Szöszire léptem. Feje ismerős szalmakalap alól bukkant elő. Óvatosan szétnéztem. — Margit? — Idegeimre ment a kotkodáccsal — magyarázta Szöszi. — Barna vagyok? Hogy tetszik a karkötőm? Húszezer líra volt. — A szandál se rossz. Ezekkel a láncokkal — mondtam. — De hol a dagadt, vén kéjenc kapitalista? — Fuj! Minek nézel te engem? Ez egy édes, buta, nagy darab fej. Holland. Délre mindig állatira siker. Jégkockával issza a Scotchot. — A jeget némileg rajtad is érzem — jeleztem, amikor szembekerültünk. — Jössz velünk, cica, ne búsulj — huhogta. — Becidiizek, mikor ezen a kanyargós úton félelem bérét játszik és a tenger lent ötszáz méter. Úgyis sofőrt akar fogadni. Ránk beszéltek. — Rájön, hogy nem vagyunk jó testvérek — latolgattam. — Legföljebb otthagyjuk — biztatott. — Az ékszereket is eladhatjuk. És azonkívül minden létező alkalommal fizet. Mielőtt lehozod a cuccodat, bemutatlak. Kérsz kis előleget. Kértem. — Hová megyünk? — érdeklődött Szöszi, mikor a srácot nagynehezen a hátsó ülésbe fektettük. — Alberobellóba vagy ilyesmi — feleltem. — Jurtaszerű házai vannak. — Az jó, ha nincs állati meleg — szagolt a frizsiderbe. — Vicces, hogy Jancsi föl sem ébredt, mikor fölmentél. Meg fog lepődni. .Kérsz még egy jégkrémet? — A matematika kimerítő — oktattam Szöszit és ráadtam a gyújtást. A Hispano csak harmadszorra ugrott be. — Ki van az akku — állapítottam meg. — Igen? — kérdezte Szöszi és kalapját a holland srác fejére dobta. Haját fölkapta a meleg szél. Négerbarna volt.Visszafelé, közvetlenül Firenze előtt, már a vonaton balhéztunk össze. Zsebembe gyűrt ötven dollárt, és morcosán a másik kupéba vonult. Firenzében tizenöt napig nyomorogtam a Campanile mellett. Az útról készített fényképeimből Jancsi hatszázért vásárolt. Forintot is elfogadtam.