Népszabadság, 1972. október (30. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

O I­III y HM­­J —N IU S ci ~zte v› M ¦ н ♦ o m O › ca › N ma 'U Z ISZLAI ZOLTÁN: OLASZ IS­KOLA­PÉNZEK Szövetségünk titkára zseniálisan ki­­ötlötte: aki akar, saját pénzén utánamehet római világszimpozionunk­­ra. Az utazási megbeszélésen közhírré tettem: tekintettel a hölgyek megtisz­telően túlnyomó számára, koffert és csomagot senki helyett nem viszek. Jancsi azt mondta, ő előbb kimegy Ausztriába a rokonaihoz, neki csak ír­juk meg, mikor ér vonatunk Villachba, csatlakozik. Megírtam. A vonat rákap­csol. Szöszd nyűgös, aludni kellene, mert hajnalban igazán szép a táj. Most is szép, de nem látni. Margit morog, a cucctól nem lehet aludni. Tegyük föl. Jancsi üldögél. Fölpakolok. Téglák, vagy ólomtömbök? Jancsi vetkőzni akar. Lebeszélem, mert bevallja: a pi­zsamája alulra került. Egy üveg fölülre. Leveszem. Fancsali képpel kérdezi, hogy nem fázunk-e. Éjjel az Alpokban nincs vad meleg. Az üvegre Jungfrau­­milch vagy Klosterwasser van írva, kö­­pedelmes íze ellenére bevesszük. Szöszi kedvesen gügyög. Jancsi alszik. Margit elkezd Szöszi erkölcseire vigyázni. Álomba zötykölöm magam. A koffereket már akkor, álmomban utáltam. Rövidesen leérünk a venetói síkság­ra. Udinéban pihentünk meg. Jancsi a lábával együtt hátamra vágta szandál­ját. — Meg kellene borotválkozni — vél­te bűnbánat nélkül. A szám íze rossz volt. Fölkapaszkodtam, megpróbáltam kiráncigálni Jancsi bőröndjei közé szo­rult szatyromat. Ásványvizes üvegem az ülésre dőlt. Kiittam a maradékát. Jancsi a zsebrádióját recsegtette. Velencét tej­színű köd borította. Margit irigyen ösz­­szehúzta Szöszin a pongyolát. „Padovából Albanóba, Albanóból Ro­­vigóba, Rovigóból Polsellába megy a vonat.” A táj szép. Iszonyú szomjas va­gyok. Jancsi is azt mondja, meleg van. Marha nagy narancsot vesz elő. Meg­eszi. Említem, szomjas vagyok, hja, hja, ily hosszú úton gazdálkodni kell a fo­lyadékkal. Ferrarában leszállok. Pers­pektivikus peron. Vízcsap sehol, a vo­nat indul, vissza kell ugornom. — Questo é formaggio — szavalja Jancsi. Margit ránéz, kimegy Szöszi után a folyosóra. — Questo é formaggio — gyakorol Jancsi. — Nei facciamo il formaggio con il latte. Le mucche di danno il lat­­te. — Ne mondd, te már így tudsz? Én is éppen azon gondolkozom, mit jelent­het, hogy­ villanyborotva-csatlakozó. — Nem tudom. Ebben nincs benne — gyanakszik és odanyújtja képes olasz nyelvkönyvét. A százharmincegyedik oldalra Signor Bianchit rajzolták. És íme, ott vol­tak, ugyancsak lerajzolva, az ő barátai. És ő és az ő barátai köszöntek és sajt­ról, tejről meg tehénről cseréltek esz­mét. — Így könnyű — mondom —, ez a jó módszer. Én csak néhány kifejezést tanultam, strukturálisan. A villanybo­rotva-csatlakozó például: presa elettri­­ca per rasoi elettrici. — Tényleg? — irigykedik. — Ebben ez biztos nem lesz benne. — Majd az életben megtanulod — biztatom. — Ez pedig jó, gyakorlati, előfordul­hat — idegesíti magát. Baromi szomjas voltam. Firenzében Coca-colát vettem. Szöszit kihívtam, a felét neki adtam. Mikor Margit szima­tolva utánunk jött, az üveget kiejtettem az ablakon, hadd higgye, alkohollal itat­tam. Rómában szövetségi titkárunk és egy kis köpcös integetett. — Saluti, compagni! — rikkantja Jancsi, és a kezét nyújtja. — Il ghiacco e caldo, eh? — Mi van? — kérdi aggódva a köp­­cs és Szöszi aranypihés lábikrájára san­dít. Jancsi motyogva visszamegy a cso­magjaiért. Többször fordul velük. A trolin jó sokan voltak, de azért Szöszi bőröndjét csak elvittem. Margit inkább a trolit is maga cipelte volna. Amikor szállásunkra, a Pensione Ro­­tondához értünk, Szöszit rögtön a szo­bájukba cipelte. Aludni. Hogy jól ki­használhassák a másnapot. Pedig már megegyeztünk Szöszivel, hogy a­­Via Venetót és a Trevi-kutat rögtön meg­nézzük. Kénytelenségből Jancsival men­tem sétálni. Egy szobába kerültünk. Odamenet vidámkodott, visszafelé kez­dett nagyon lassan jönni. A Santa Ma­ria della Concezione temploma előtt azt mondta: itt négyezer barát csontja van befalazva. Fülzúgást kaptam a csontjai­tól, a trolimegállót kerestem. Jancsi egy fal előtt vert gyökeret. A falra kis pa­pírt ragasztottak. Rajta, körülbelül két centiméteres, kékesfekete betűkkel öt nyomtatott sor. Egy szó nagyobb be­tűkkel, a szöveg elején: SPAZZATURA. — Mi az? — kérdezem Jancsit. — Nem tudom pontosan — töpreng. — Olyasmi, hogy mikor szedik a sze­metet. A részletek még nem tiszták. Például spargere vietato, ez valami ti­los — bök a falra. — Csak nem tudom, mi. — Idővel rájössz. — Bizakodók, mert már látom a trolit. — Gondold át nyu­godtan. Húsz perccel utánam érkezett haza. A szimpozion fő ülése után Jancsit gondosan kerülve jártam a várost. Egy délelőtt Szöszivel nézelődtünk a Fórumon. Margit vele jött. Szöszit is kerülni kezdtem. Sokat fagylaltozott, utána azon nyafogott, hogy­ ragad a ke­ze. Negyednap este a szakma színe-javát egy államtitkár valamilyen castellóban fogadta. Cserébe háromnegyed órát be­szélt franciául. Az asztaloknak rontot­tunk. Jancsi óriási halat hozott francia garnirunggal, én — kezdetnek — négy pohár Bourbon whiskyvel gyarapítot­­tam a kátéesz vagyonát. A whiskyt megittuk, megettük a halat, féltve őr­zött lőrésünkbe gyönyörű tortát is vit­tünk. Jancsi kivel-kivel a maga nyel­vén társalgott. Én főként ezt mondtam: Bleistrift, vagy: Blechstiftung. Légkö­rünk ennek ellenére népszerű, nemzet­közi volt. Véreres szemmel a bástyafokhoz vo­nom Jancsit. — Mondja, maga minden nyelvet tud? — kérdezem barátilag. Ragyog. — Uram, melyiket parancsolja meg? — kiáltja hálásan. — Mutasson be négereknek, négerül — mondom ellágyulva, elhamarkodot­tan.­­ Odahoz három fahéjszínű nőt és egy — szemhéját rettentő erőfeszítéssel emelgető — kövér szakállast. Valahogy körém állítja őket és eléggé folyama­tosan így tesz: — Háj vas dzmm hdexlek met spansz ön seppan kul hvattár, izé, hvattár öjt di brhn. A szakállas apatikusan billeg. A nők nevetnek. Az egyik — feltűnő, zöld ru­hában — a kezem rángatja, és szám­hoz tolja a magáét. — That is, why haven’t we a sip? — Van pia, csak ne kétkedj — felel­tem. A szakállas titkárnője vagy felesége. A szakállast mi ketten vittük haza a szállodájukba, mert a mellvédre má­szott. A troliról a Pensione Rotonda ágyába szálltam. Arra ébredtem, hogy Szöszi az ágyam szélén üldögél és néz, néz, olyan piros, frottír halászingben. Csupán. — Szia, mi van? — hülyéskedtem. — Margit? — Szia — mondta idegenül. Az or­romra bámult. — Mi van ott? Hány óra? — kérdez­tem. — Nem ma van a hangverseny? — Olyan szúrós vagy — húzta végig keze fejét az államon. — Ne bőgj, mindjárt megborotválko­zom — próbálkoztam, de láttam, a né­ger lány egyelőre betette az ajtót Mar­git szemrehányásainak. A búcsúestén Szöszi agyonkarmolta a kezemet és a vállamba harapott. Haza­felé Jancsi oldalára szédültem. — Positano — rebegi vörösborsza­­gúan. — Sorrentótól tizenöt kilométer­re. Egy fecskefészek. Mediterrán. — Én is. — Van egy kétszemélyes positanói penzióm. Ingyen. Három nap — mond­ja hirtelen. — Nem jössz el? Soltival találkoztam, ő adja át. A felesége vak­bélgyulladást kapott. — Isten gyógyítsa — mondom —, rö­pülünk a fecskékhez. Hajnalban indultunk. Jancsi ügye­­sen, de hosszadalmasan rendezte el holmiját a két utazóbőröndben. A ha­talmas ponyvaszatyrot én tömtem de­geszre, hogy megszabaduljunk a kisebb csomagoktól. Mire Nápolyba értünk, a nap már jól sütötte a vonatot. — Megnézzük a várost — mondja —, aztán megyünk. Megmarkolja szatyrát és az egyik bő­röndöt. Elindul. — Betesszük ide, a ruhatárba, a sor­­rentói vonatnál — véli bizakodva. — Da dove parte il treno a Sorren­­to? — szótagolom egy nőnek. Nem vá­laszol. Helyette két férfi akarja kiszed­ni kezemből Jancsi bőröndjét és vadul mutogatnak mindenfelé. * — Hagyjatok már a frászba — mon­dom és az egyiknek a lábára ejtem a bőröndöt. — Mi van? — pillant föl Jancsi ve­rejtékezve. — Át kell menni a másik állomásra. A taxi olcsó. Nagyon szerencsétlenül nézett, így az­tán vittem neki a bőröndjét, gyalog. Ro­hadt volt, minden csomagra egy-egy önkéntes hordár akaszkodott. Az úgynevezett Vezúv körüli vasút állomásán Jancsi sorbaállt a ruhatár előtt. Fölfedeztem a positanói busz me­netrendjét. A térről indult. — Nem lenne most jobb rögtön men­ni a busszal? — kérdeztem. — Ötszáz­húsz líra. Sorrentótól úgysincs vonat. Jancsi elképedve néz. — Minek vettem a csirkolárét akkor, ha buszra költöm a lírát? — Nekem nincs csirkolárém — mon­dom. — Neked is fogni kell a pénzt — uta­sít rendre. — A csomagok is ötven lí­rába kerülnek. — A buszon nem — mondom kevés meggyőződéssel. A térre mentünk. Az Anjou-vár előtt, a gyepen vőlegények és menyasszonyok várakoztak. — Nézd, fényképeznek. Ez itt egy ré­gi helyi szokás — bámészkodik. — Középkori — mondom. Alig lehetett elhúzni. A kikötőnél megnéztem, a­mikor indul hajó Capriba. A jegyet még Pesten vettük,­ forintért. Lekéstünk. — Majd visszafelé — mondom. — Mehetünk. Este lesz, mire Positanóba érünk. Itt a megse tudunk fürödni. Egy kis táblára mutat. — Hajós körséta az öbölben! — Capriba is ebből az öbölből fo­gunk menni — figyelmeztetem. — Nem jössz? — kérdi izgatottan és a jegyváltó bódé felé siet. — Egy órára csak kétszázötven líra! Csodálatos kilá­tás a városra és az öbölre! Olvasd! — Az öbölből bemegyek a kastély­ba — mondom. — Egy óra múlva ta­lálkozunk. Kár,­hogy nem két egysze­mélyes penziód van. A diadalívet nagy látószögű lencsé­vel se tudtam befogni. A vonathoz rohanni kellett. Jancsi­­tól még kétszáz lírát kértek, a dél­utáni megőrzés külön ment. A két dö­göt a poggyásztartóba nyomtuk. Jött a kalauz. Odaadtam a jegyemet. Jancsi is tenyerébe ejtette a csirkaláréját. A ka­lauz megnézte. Rózsaszín nyomtatvány­tömböt vett elő. Golyóstollal kitöltötte, és hüvelykujjával keményen Jancsi markába nyomott egy (rózsaszín) cédu­lát. Jancsi elégedetten bólintott, és zseb­re vágta. A kalauz a fejét rázta. Bal keze hüvelykét behajlította, négy sza­badon maradt ujját kétszer Jancsi felé közelítette. — Quattrocento. E quindici — tette hozzá mély hangon. Jancsi rám néz. — Úgy látszik, nem állami a vonat — világosítom fel. — A csirkoláré ma­gánra nem érvényes. A kalauz hevesen bólogat, a fejét rázza. — Si, si. Quattrocento. E quindici. — Érdekes — mondom —, csak ti­zenöt lírával kér többet, mint a pénz­tár. Ha Sorrentóból gyalog megyünk Positanóba, és a csomagmegőrzést nem számítjuk, tényleg olcsóbb a busznál. Jancsi megnézte a csirkolárét, eltette. Ezerlírást kotort elő. Mire odaadta a kalauznak, egészen átnedvesedett. Sorrentóba nyolckor érkeztünk. Az utolsó positanói busz hét-húszkor ment el. —­­Nincs véletlenül a szelvényedre ír­va, mi volt a ma esti ingyen menü a penzióban? — érdeklődtem a hotelnév­jegyzéket böngészve. — Négyezren alul nehéz itt szobát kapni. Megfogtam a szatyrom és elindultam. Féltíz is volt, amikor egy szolidabb kül­sejű szállodában letehette három da­rabból álló útipoggyászát. Elalvás előtt még hosszan, töprengve írt valamit. Reggel fehér kartont emeltem föl az ágya mellől. Ez volt rajta: 150 deposito dei bagagli 150 deposito dei bagagli 250 battello di diporto 415 biglietto ferroviario 2100 fattura d’albergo A papírlapot az éjjeliszekrényre tet­­­tem és lementem megnézni, mi­kor indul a buszunk. Annyira elbámész­kodtam, hogy megint átvettem egy bő­röndjét és cipeltem az autóbuszig. Positano szép. Csak egy baja van. Aki nem ismeri rövid útjait és ravasz lép­csőit, akár éhen is halhat spirális, ön­magába visszatérő főútján, ahol kis zöld busz teljesít szolgálatot. A megállóknál vígan dudál. Jancsi — takarékosság okából — mellőzte. Úti célunk, a Conca d’Oro, azaz: Arany Kagyló penzió a térképen igen közel, van. Lentről is lehet látni csíkozott vá­szontetős, fehér cirádás vasrácsokkal körülvett teraszait. A konok Jancsi negyvenfokos melegben, hatalmas kof­ferjeit cipelve, egynapos késedelemmel és 3165 líra többletköltséggel súlyosbít­va közeledett feléje. Izzadtam a szatyrokkal, de lelkesen nézegettem a bárhonnan jó kilátást. Ámbár Jancsi feszülő, lucskos nyaka kissé zavarta az élvezetemet. Mikor a Conca d’Oro fölé kerültünk, előreszól­tam és leültem. Pontosan hat perc múl­va ért vissza, vitte a lendülete. Csönd­ben indultunk lefelé. Akárhogy figyel­tem, kérlelhetetlenül kiindulópontunk­ra értünk. — A buszon megmondják, hol lehet fölmenni — véltem. — Ezek akár száz lírát is elkérnek — nyögte és újból a három csomag kö­zé állt. Mikor újra a teraszokra láttunk, háromnegyed tizenkettő volt. Leejtette a bőröndöket. Kimódolt , olaszsággal egy szivaccsá szikkadt fér­fiúhoz fordult, kinek panamakalapját elöl valaki kettéhasította. A szivacs há­rom lépésre, egy hosszú lépcső aljába vitte a koffereket. — Scalináta a Conca d’Oro — hirdet­te. Tenyerét Jancsi felé fordítva több­ször ég felé emelte. Vállára csapta a koffereket. Jancsi erőtlenül bólintott. Felmásztunk a szikkadt után a lépcsőn, aztán lefelé mentünk, végül ismét föl. Berúgott egy ajtót, és molett, barna há­ziasszonyunk előtt találtuk magunkat. A férfiú az egyik koffert Jancsi lá­bai elé puffantotta, markát egyidejűleg az orra alá lökte. Jancsi piros, de üres szemeivel rábá­mult. Nem bírtam megállni. — A csirkoláré itt se érvényes — mondtam. De azért odébbhúzódtam. Szegény Jancsi a sorrentói kalauz bankjegyeit adta oda. A barna nő meg­mutatta a szobánkat. Mire lezuhanyoz­tam, Jancsinak is sikerült befejeznie a tárgyalást. A teraszra mentem. Lent a szerpentinen elképesztően nagy, porle­pett, divatjamúlt, piros sportkocsi ván­­szorgott. — Hispano Suiza. Ez már ritka — világosított föl Jancsi, de már aludtam. Kolompolásra ébredtem. Fehér kar­tonjára új sort jegyeztem: 400 — útbaigazítás Az ebédlőben egy üveg chiantit ké­rek. Neki. — Ez nincs benne az ellátásban — figyelmedet. Ebéd után Brahms d-moll zongora­­versenyét fogtam zsebrádióján. — Jó itt — dörzsöli fejét elégedet­ten. — Két napig is tiszta haszon. Sőt, a szoba még két napig szabad. Elintéz­tem. Azt te fizeted. Akkor kvittek va­gyunk. Igaz? A Benedictus-téma hirtelen felerősö­dött és elnyomta a Sgambati-darab ba­nalitásait. — Persze — helyeslek —, stimmel. Nélkülem most lenne egy fölösleges, in­gyen ágyad. Nevet. Amikor elaludt, fogtam a fürdőnad­rágomat és leugráltam a lépcsőn. Az aprócska strandon majdnem Szö­­szire léptem. Feje ismerős szalmakalap alól bukkant elő. Óvatosan szétnéztem. — Margit? — Idegeimre ment a kotkodáccsal — magyarázta Szöszi. — Barna vagyok? Hogy tetszik a karkötőm? Húszezer lí­ra volt. — A szandál se rossz. Ezekkel a lán­cokkal — mondtam. — De hol a da­gadt, vén kéjenc kapitalista? — Fuj! Minek nézel te engem? Ez egy édes, buta, nagy darab fej. Holland. Délre mindig állatira siker. Jégkockával issza a Scotchot. — A jeget némileg rajtad is érzem — jeleztem, amikor szembekerültünk. — Jössz velünk, cica, ne búsulj — huhogta. — Becidiizek, mikor ezen a kanyargós úton félelem bérét játszik és a tenger lent ötszáz méter. Úgyis sofőrt akar fogadni. Ránk beszéltek. — Rájön, hogy nem vagyunk jó test­vérek — latolgattam. — Legföljebb otthagyjuk — biztatott. — Az ékszereket is eladhatjuk. És azon­kívül minden létező alkalommal fizet. Mielőtt lehozod a cuccodat, bemutatlak. Kérsz kis előleget. Kértem. — Hová megyünk? — érdeklődött Szöszi, mikor a srácot nagynehezen a hátsó ülésbe fektettük. — Alberobellóba vagy ilyesmi — fe­leltem. — Jurtaszerű házai vannak. — Az jó, ha nincs állati meleg — szagolt a frizsiderbe. — Vicces, hogy Jancsi föl sem ébredt, mikor fölmentél. Meg fog lepődni. .Kérsz még egy jég­krémet? — A matematika kimerítő — oktat­tam Szöszit és ráadtam a gyújtást. A Hispano csak harmadszorra ugrott be. — Ki van az akku — állapítottam meg. — Igen? — kérdezte Szöszi és kalap­ját a holland srác fejére dobta. Haját fölkapta a meleg szél. Négerbarna volt.­­Visszafelé, közvetlenül Firenze előtt,­­ már a vonaton balhéztunk össze. Zsebembe gyűrt ötven dollárt, és mor­cosán a másik kupéba vonult. Firenzében tizenöt napig nyomorog­tam a Campanile mellett. Az útról ké­szített fényképeimből Jancsi hatszázért vásárolt. Forintot is elfogadtam.

Next