Népszabadság, 1973. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-21 / 247. szám
X. 14-20. Összeállította: Rudnyánszky István Hétfő: Várnában megnyílt a szakszervezeti világkongresszus. — Lemondott a thaiföldi katonai kormány. Kedd: Szadat elnök tűzszünetet és az ENSZ keretében tárgyalásokat javasolt. — Megkezdődött a vita az ENSZ-ben a szovjet leszerelési javaslatról. Szerda: Az arab olajtermelő országok csökkentették az Izraelt támogató országokba irányuló olajkivitelüket. Csütörtök: Scheel nyugatnémet külügyminiszter Varsóba érkezett. Péntek: Koszigin szovjet kormányfő hazatért kairói tárgyalásairól. — Pompidou alkotmánymódosító kísérlete kudarcot szenvedett. Szombat: Kissinger amerikai külügyminiszter Moszkvába utazott. A harmadik hetébe lépett közel-keleti háborúban heves harcok dúltak, mind a Sinai-félszigeten, mind a Golan-magaslatok körzetében. A közel-keleti hadműveletek közül a legfontosabb alighanem az a páncéloscsata, amely a Sinai-front középső szakaszán napok óta dúl. Miközben az egyiptomi páncélosok hét izraeli harckocsizó dandárral állnak szemben a félszigeten, az izraeliek a Keserű-tavakon át kétéltű páncélosokon egy „különleges kommandóalakulatot” dobtak át a Szuezi-csatorna nyugati partjára. A szíriai fronton megfeneklett az északi szakaszon indított izraeli offenzíva. A középső szektorban a szíriai területre behatolt támadókat az egyesült szíriai—iraki—marokkói erők megállították. A Közel-Kelettel kapcsolatban a múlt héten erőteljes diplomáciai tevékenység volt kibontakozóban. Az alaphangot megütő Szadat elnök az egyiptomi parlamentben bejelentette: kész tűzszünetre és az ENSZ keretében béketárgyalásokra, amennyiben Izrael hajlandó kiüríteni a megszállt arab területeket. Dajan és más izraeli vezetők azonnal elutasították ezt a kezdeményezést, magatartásukat nyilvánvalóan a fokozódó amerikai fegyverszállítás ösztönzi. Több légi hídon hatalmas mennyiségű fegyver és hadianyag áramlott Tel Avivba. Az amerikai UPI hírügynökség szerint „Izrael máris több Phantom gépet kapott az Egyesült Államoktól, mint amennyit a harcokban elveszített”. Az arab olajtermelő országok Kuvaitban elhatározták, hogy öt százalékkal csökkentik olajkivitelüket mindaddig, amíg Izrael nem vonul ki a megszállt területekről; ezt figyelmeztetésnek szánták az Egyesült Államok és az Izraelt támogató más országok számára. (Szaúd- Arábia tíz százalékkal csökkentette olajkivitelét, Líbia pedig felfüggesztette az Amerikába irányuló olajszállításokat.) A közel-keleti tűzszünet lehetőségével és az ezzel kapcsolatos tárgyalásos békerendezéssel függ össze Koszigin szovjet kormányfő kairói és Kissinger amerikai külügyminiszter moszkvai látogatása. Koszigin keddtől péntekig tartózkodott Egyiptomban, több ízben tanácskozott Szadat elnökkel. Kissinger a héten ismét találkozott Dobrinyinnal, a Szovjetunió washingtoni nagykövetével, majd szombaton vele együtt a szovjet fővárosba érkezett. A múlt héten heves vita mozgatta meg a francia belpolitika állóvizét. Az alkotmánymódosítás kérdésében tűzött össze az ellenzék a kormánypártokkal, amelyeknek soraiban egyébként hasadás keletkezett. Az alkotmányreformot Pompidou elnök kezdeményezte, anélkül, hogy megvilágította volna elképzeléseinek hátterét. Így a közönség jobbára csak a javaslatnak arra a pontjára figyelt fel, amely a köztársasági elnök mandátumának időtartamát a jelenlegi hét esztendőről öt évre kívánta leszállítani. Ez az indítvány az első pillantásra „demokratikusnak” tűnhet, s célja bizonyára az volt, hogy könnyen sikert arasson, s ezzel megszilárdítsa a kormány pozícióját. A baloldali pártok azonban azzal vádolták az államfőt, hogy a valójában jelentéktelen módosítással tartósítani akarja a korlátlan elnöki hatáskör nagyon is antidemokratikus gyakorlatát. A parlamenti vitában a kommunista, a szocialista és a baloldali radikális képviselők, majd a szenátorok is kifejtették: ma egyszemélyi hatalom érvényesül Franciaországban, minden lényeges problémáról az elnök dönt, s ezzel mind a kormány, mind a parlament szerepe tulajdonképpen formálissá, alárendeltté torzul. A nemzetgyűlés jelenlegi elnöke egyszer a parlamentet „alvók gyülekezetének” nevezte. Mint a L’Humanité írta: a rezsim azt szeretné, hogy a parlamenti álom mind mélyebb legyen. A gyakoribbá váló elnökválasztások fontosabbá válnának, s a képviselőválasztásokat még inkább háttérbe szorítanák. A baloldali pártok végeredményben látszatreformnak minősítették az elnök javaslatát és ellene fordultak. Ebben a kérdésben „ellenzéki” állást foglalt el a gaulleista „régi gárda” néhány tekintélyes képviselője és szenátora is, köztük De Gaulle két volt miniszterelnöke, Couve de Murville és Michel Debré. Szerintük Pompidou javaslatával eltért „a tábornok megjelölte úttól”, és így „halványítaná” az elnöki hatalmat. A vitát lezáró szavazás ezután megmutatta, hogy nem jött össze az alkotmánymódosításhoz előírt háromötödös többség: a nemzetgyűlésben csak 270 képviselő szavazott a javaslat mellett, 211 pedig ellene, a szenátusban 161-en mondtak igent, 112-en pedig nemet a tervezetre. Mivel a nemzetgyűlésnek és a szenátusnak együttes ülésen, az úgynevezett alkotmánymódosító kongresszuson kellett volna véglegesen döntenie s az alkotmányos többséghez 21 szavazat hiányzott, az elnök jobbnak látta, ha „leállítja” az alkotmánymódosító eljárást. Pham Van Dong, a VDK miniszterelnöke baráti látogatást tett Berlinben. Horst Lindermann, az NDK miniszterelnöke fogadta a repülőtéren. Pinochet tábornoknak a szeme sem rebbent, amikor az ellenforradalmi puccs első hónapjának öndicséretét megfogalmazta és kijelentette: „A munkások nyugodtak lehetnek, alapvető vívmányaikat ezután sem érintjük.” A junta főnöke tulajdonképpen ugyanazt mondta, amit az államcsíny megindokolásakor „az első számú közlemény” megígért. Vagyis azt, hogy „a demokráciát megvédik”, és hogy „nem nyúlnak a gazdasági és társadalmi vívmányokhoz”, amelyeket a Népi Egység kormányzata idején bevezettek. Nos, Pinochet tábornokot, úgy látszik, nem befolyásolják a tények, saját juntájának cselekedetei sem. A junta egyhónapos mérlegén nemcsak terror, jogtiprás, könyvégetés, megfélemlítés, sommás gyilkosságok sorozata a súlyos teher — ott vannak a demokrácia védelméről szóló álnok hazugságok mellett a szociális reformok viszszacsinálásának, a dolgozókat sújtó intézkedéseknek megdöbbentő példái is. A junta leckét akart adni a munkásosztálynak, a parasztságnak , a legszegényebb embereknek, akik mindig a Népi Egység pártjai mellé álltak. A büntetést a bányák és a nagy iparvállalatok munkásaival kezdték; az államosított üzemeket részben már viszszaadták a volt tulajdonosoknak. Kétszáz nagy- és középvállalat kerül ismét a tőkések kezébe. Ezután négy órával meghosszabbították a heti munkaidőt; ezt a négy órát mindenki vasárnap köteles ledolgozni. A cinikus indokolás: „A szabadságnak ára van.” A tőkés res- JEGYZET LECKE, NEMCSAK CHILÉNEK taurálás „szabadságának” árát is a dolgozókkal akarják megfizettetni, azokkal, akik a külvárosokban, a vörös övezetekben mindig „balra” szavaztak. Hatvan közszükségleti cikk és élelmiszerfajta árát emelték fel, esetenként két-három-négyszáz százalékkal is. A Népi Egység éppen a legszegényebbek érdekében szállította le az alapvető élelmiszerek árát. Chile történetében először élhettek könnyebben, ehettek-ihattak emberhez méltó módon ezek a százezrek — ezentúl nem fizethetik meg azt, amit korábban a feketepiac burjánzása idején is hatósági áron vásárolhattak meg. A kenyér ára kilónként 11 escudóról 40-re emelkedett. Egy liter tej a junta rendelete óta nem nyolc, hanem 30 escudo. Allende kormánya ingyen osztott minden gyereknek naponta fél liter tejet. Tejet ihattak a külvárosok sovány gyerkőcei, akik azelőtt sohasem jutottak hozzá. Az orvosok megállapították: a Népi Egység kormányának első évében csupán ez a tejakció több mint kétezer gyereket mentett meg a lassú éhhaláltól. A csecsemőtápszer ára megtízszereződött, a cukoré megötszöröződött. A legelterjedtebb „népi ital”, a tea ára háromszorosára emelkedett. Egy pár cipőt 2000 escudóért meg lehetett venni, most a legolcsóbb ára is 7000 escudónál kezdődik. A fűtőolaj 700 százalékkal, az étolaj 600 százalékkal lett drágább. És ugyanakkor „befagyasztották” a béreket. Allende kormánya az emelkedő árakhoz igyekezett igazítani a béreket. Ugyanakkor 300 ezer új munkahely létrehozásával Chile történetében az eddigi legalacsonyabb szintre, 3,7 százalékra csökkentette a munkanélküliséget. Most nincs többé mozgó bérskála és az üzemekből a puccs óta több mint százezer munkást tettek az utcára. Nem feledkeztek meg a szegényparasztokról sem. Calonge százados, a junta mezőgazdasági szakértője a minap közölte, hogy „minden földbirtokos visszakapja korábbi tulajdonát”. Nemcsak a Népi Egység agrárreformját csinálják vissza, hanem azt a földreformot is, amelyet még Frei elnöksége alatt a kereszténydemokraták kezdeményeztek. Ez nemcsak az újra földtelenné váló szegényparasztok számára lecke, hanem elgondolkoztathatja azokat is, akik a polgári pártok soraiban évtizedek óta sürgették a nagybirtokok felszámolását. Pinochet tábornok ígéreteinek semmi hitelük. A chilei dolgozók saját bőrükön tapasztalhatják, milyen következményekkel jár a haladó pártok üldözése, mit jelent az ellenforradalmárok „demokráciája” és „szabadsága”. De a chilei leckéből egész Latin-Amerikábn s világszerte is levonhatják a tanulságot az emberek. NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Szomszédok Gondolom, mire eddig lapoztak az újságban, már észrevették, hogy vasárnapi mellékletünkben a szokásosnál több írás szól a békéről. Tekintve, hogy nyitott szemmel olvasok, ugyanez nekem is föltűnt, s nem akarván kilógni a sorból, szintén békés témát választottam a heti értekezés tárgyául. Ez pedig nem más, mint a békés egymás mellett élés a mi házunkban. Az erről folytatandó elmélkedést időszerűvé teszi, hogy amúgy is pezsgő közéletünk mostanában kifejezetten forrásba jött. Megkezdődtek a lakóbizottsági választások. Természetesen nálunk is sor kerül a nagy eseményre, s ez jó alkalom, hogy mérlegeljük az elmúlt időszak gazdag eredményeit, nem elhallgatva azonban a gondokat és a fogyatékosságokat sem. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy a mi házunk eléggé nagy ház. Valaha az is ki volt írva a kapu fölé, hogy ezen ház békeház, s akkoriban gyakorta előfordultak veszekedések, de többnyire nem hallatszottak ki az utcára, erre azért ügyeltek. Arra meg különösen, hogy a szomszéd házban lakók lehetőleg semmit se tudjanak meg időnkénti nézeteltéréseinkből. Egy időben, igaz, hogy régen, érvényben is volt egy olyan rendelkezés, mely szerint a mi házunkban lakóknak adott jelre ki kellett nézniük lakásuk ablakán, mégpedig nem is akárhogyan. Az előírás úgy szólt, hogy saját lakótársainkra testvériesen mosolyogni kellett, miközben a szemekből az egymás iránti feltétlen szeretet és a közös jövő fölötti öröm sugárzott. Ugyanakkor a másik házban lakókra harcosan megvető, ám gúnyosan elzárkózó tekinteteknek kellett vetődniük. Ezt azonban végül is célszerű volt beszüntetni, mert kiváltképp a hideg időszakban dermesztő szelek süvítettek befelé, némelyik lakótársunk úgy elgémberedett, hogy kis híján kiesett az ablakon. Még szerencse, hogy segítő kezek jókor megfogták. Régen volt, tán igaz sem volt, mindenesetre a házbeli gyerekek hitetlenkedve hallgatják az öregebbek erről szóló elbeszéléseit, mert ők már más világban nőnek föl. Számukra az a természetes, hogy a házban fokozatosan eltűnnek az egyes lakások közti különbségek, már ami a berendezést illeti. A bútorok ugyan nem egyformák, a lakók különféleképpen öltözködnek, a háztartások gépesítése ugyan még nem egyenlő színvonalú, de már mindenütt van mosógép, hűtőszekrény, rádió, televízió vagy porszívó. Ennek ellenére olykor megesik, hogy valamelyik lakó az ablakban rázza a rongyot, de a többiek rendszerint rászólnak, mire abbahagyja. Elég sok autó is áll a házunk előtt, főleg Skodák, Zsigulik és Trabantok. S bár a másik ház előtt szebb és nagyobb kocsik szoktak parkolni, azért a mieink már nem állják körül őket szájtátva. Mint ahogyan más tekintetben is normalizálódott a kapcsolat a másik házbeliekkel. A legtöbb szülő például megengedi a gyerekeinek, hogy időnként átmenjenek játszani a szomszédba is, a lelkükre kötve, hogy időben itthon legyenek. A rendes gyerekek rendszerint haza is jönnek, s alig győzik mesélni élményeiket. Bölcs szüleik legfeljebb arra intik őket, hogy azért hasra ne essenek a látottak miatt, s oda jók lesznek, megint átmehetnek, sőt visszahívhatják vendégeskedni az ottaniakat. Nem szeretném persze, ha mindebből bárki valamiféle felhőtlen boldogságra következtetne; akadnak azért mostanában is házon kívüli, sőt belüli nézeteltérések. Emeleti szomszédunk például meglehetősen kacér teremtés, a háta mögött azt mondják rá, hogy szerelemből foglalkozik a férfiakkal, csak az idejét kell megfizetni, egyszóval az illető gyakran kiül az ablakba és csábos pillantásokat küldözget jobbra-balra, de főként kifelé, mi viszont nem szeretjük, ha a házba mindenféle alakok bejárnak. Különben is, a vékony falakon minden áthallatszik. Egy másik lakó, apró termetű ember, szintén sok gondot okoz, mert izgága, gyakran rázza az öklét felénk, és csúf szavakkal illet bennünket. Talán majd a gyerekeink összebékülnek. Mi, házbeliek, egyébként úgy vélekedünk, hogy jó helyen lakunk. A házirendet — már akik eljárunk a lakógyűlésekre — közösen dolgoztuk ki, és így az mindenkire egyformán kötelező. ÁRKUS JÓZSEF EGY HÉT