Népszabadság, 1973. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-21 / 247. szám

X. 14-20. Összeállította: Rudnyánszky István Hétfő: Várnában megnyílt a szak­­szervezeti világkongresszus. — Le­mondott a thaiföldi katonai kor­mány. Kedd: Szadat elnök tűzszünetet és az ENSZ keretében tárgyalá­sokat javasolt. — Megkezdődött a vita az ENSZ-ben a szovjet le­szerelési javaslatról. Szerda: Az arab olajtermelő or­szágok csökkentették az Izraelt támogató országokba irányuló olajkivitelüket. Csütörtök: Scheel nyugatnémet külügyminiszter Varsóba érkezett. Péntek: Koszigin szovjet kor­mányfő hazatért kairói tárgyalá­sairól. — Pompidou alkotmány­módosító kísérlete kudarcot szen­vedett. Szombat: Kissinger amerikai kül­ügyminiszter Moszkvába utazott. A harmadik hetébe lépett közel-keleti háborúban heves harcok dúltak, mind a Sinai-félszigeten, mind a Golan-magas­­latok körzetében. A közel-keleti hadműveletek közül a legfontosabb alig­hanem az a páncéloscsata, amely a Si­­nai-front középső szakaszán napok óta dúl. Miközben az egyiptomi páncélosok hét izraeli harckocsizó dandárral állnak szemben a félszigeten, az izraeliek a Keserű-tavakon át kétéltű páncélosokon egy „különleges kommandóalakulatot” dobtak át a Szuezi-csatorna nyugati partjára. A szíriai fronton megfeneklett az északi szakaszon indított izraeli of­­fenzíva. A középső szektorban a szíriai területre behatolt támadókat az egye­sült szíriai—iraki—marokkói erők meg­állították. A Közel-Kelettel kapcsolatban a múlt héten erőteljes diplomáciai tevékenység volt kibontakozóban. Az alaphangot megütő Szadat elnök az egyiptomi par­lamentben bejelentette: kész tűzszünetre és az ENSZ keretében béketárgyalások­­ra, amennyiben Izrael hajlandó kiürí­teni a megszállt arab területeket. Dajan és más izraeli vezetők azonnal elutasí­tották ezt a kezdeményezést, magatar­tásukat nyilvánvalóan a fokozódó ame­rikai fegyverszállítás ösztönzi. Több légi hídon hatalmas mennyiségű fegyver és hadianyag áramlott Tel Avivba. Az amerikai UPI hírügynökség szerint „Iz­rael máris több Phantom gépet kapott az Egyesült Államoktól, mint amennyit a harcokban elveszített”. Az arab olajtermelő országok Kuvait­­ban elhatározták, hogy öt százalékkal csökkentik olajkivitelüket mindaddig, amíg Izrael nem vonul ki a megszállt területekről; ezt figyelmeztetésnek szán­ták az Egyesült Államok és az Izraelt támogató más országok számára. (Szaúd- Arábia tíz százalékkal csökkentette olaj­kivitelét, Líbia pedig felfüggesztette az Amerikába irányuló olajszállításokat.) A közel-keleti tűzszünet lehetőségével és az ezzel kapcsolatos tárgyalásos bé­kerendezéssel függ össze Koszigin szov­jet kormányfő kairói és Kissinger ame­rikai külügyminiszter moszkvai látoga­tása. Koszigin keddtől péntekig tartóz­kodott Egyiptomban, több ízben tanács­kozott Szadat elnökkel. Kissinger a hé­ten ismét találkozott Dobrinyinnal, a Szovjetunió washingtoni nagykövetével, majd szombaton vele együtt a szovjet fővárosba érkezett. A múlt héten heves vita mozgatta meg a francia belpolitika állóvizét. Az alkotmánymódosítás kérdésében tűzött össze az ellenzék a kormánypártokkal, amelyeknek sorai­ban egyébként hasadás keletkezett. Az alkotmányreformot Pompidou elnök kezdeményezte, anélkül, hogy megvilá­gította volna elképzeléseinek hátterét. Így a közönség jobbára csak a javaslat­nak arra a pontjára figyelt fel, amely a köztársasági elnök mandátumának időtartamát a jelenlegi hét esztendőről öt évre kívánta leszállítani. Ez az indít­vány az első pillantásra „demokratikus­nak” tűnhet, s célja bizonyára az volt, hogy könnyen sikert arasson, s ezzel megszilárdítsa a kormány pozícióját. A baloldali pártok azonban azzal vádolták az államfőt, hogy a valójában jelenték­telen módosítással tartósítani akarja a korlátlan elnöki hatáskör nagyon is antidemokratikus gyakorlatát. A parlamenti vitában a kommunista, a szocialista és a baloldali radikális képviselők, majd a szenátorok is kifej­tették: ma egyszemélyi hatalom érvé­nyesül Franciaországban, minden lénye­ges problémáról az elnök dönt, s ezzel mind a kormány, mind a parlament szerepe tulajdonképpen formálissá, alá­rendeltté torzul. A nemzetgyűlés jelenlegi elnöke egy­szer a parlamentet „alvók gyülekezeté­nek” nevezte. Mint a L’Humanité írta: a rezsim azt szeretné, hogy a parlamenti álom mind mélyebb legyen. A gyako­ribbá váló elnökválasztások fontosabbá válnának, s a képviselőválasztásokat még inkább háttérbe szorítanák. A bal­oldali pártok végeredményben látszatre­formnak minősítették az elnök javasla­tát és ellene fordultak. Ebben a kérdés­ben „ellenzéki” állást foglalt el a gaul­­leista „régi gárda” néhány tekintélyes képviselője és szenátora is, köztük De Gaulle két volt miniszterelnöke, Couve de Murville és Michel Debré. Szerin­tük Pompidou javaslatával eltért „a tá­bornok megjelölte úttól”, és így „hal­ványítaná” az elnöki hatalmat. A vitát lezáró szavazás ezután megmutatta, hogy nem jött össze az alkotmánymódo­sításhoz előírt háromötödös többség: a nemzetgyűlésben csak 270 képviselő szavazott a javaslat mellett, 211 pedig ellene, a szenátusban 161-en mondtak igent, 112-en pedig nemet a tervezetre. Mivel a nemzetgyűlésnek és a szenátus­nak együttes ülésen, az úgynevezett al­kotmánymódosító kongresszuson kellett volna véglegesen döntenie s az alkot­mányos többséghez 21 szavazat hiány­zott, az elnök jobbnak látta, ha „leál­lítja” az alkotmánymódosító eljárást. Pham Van Dong, a VDK miniszterelnöke baráti látogatást tett Berlinben. Horst Lindermann, az NDK miniszterelnöke fogadta a repülőtéren. Pinochet tábornoknak a szeme sem rebbent, amikor az ellenforradalmi puccs első hónapjának öndicséretét megfogalmazta és kijelentette: „A mun­kások nyugodtak lehetnek, alapvető vív­mányaikat ezután sem érintjük.” A jun­ta főnöke tulajdonképpen ugyanazt mondta, amit az államcsíny megindoko­lásakor „az első számú közlemény” megígért. Vagyis azt, hogy „a demok­ráciát megvédik”, és hogy „nem nyúl­nak a gazdasági és társadalmi vívmá­nyokhoz”, amelyeket a Népi Egység kormányzata idején bevezettek. Nos, Pinochet tábornokot, úgy látszik, nem befolyásolják a tények, saját juntájá­nak cselekedetei sem. A junta egyhónapos mérlegén nem­csak terror, jogtiprás, könyvégetés, meg­félemlítés, sommás gyilkosságok soro­zata a súlyos teher — ott vannak a de­mokrácia védelméről szóló álnok hazug­ságok mellett a szociális reformok visz­­szacsinálásának, a dolgozókat sújtó in­tézkedéseknek megdöbbentő példái is. A junta leckét akart adni a munkás­­osztálynak, a parasztságnak , a legsze­gényebb embereknek, akik mindig a Népi Egység pártjai mellé álltak. A büntetést a bányák és a nagy ipar­­vállalatok munkásaival kezdték; az ál­lamosított üzemeket részben már visz­­szaadták a volt tulajdonosoknak. Két­száz nagy- és középvállalat kerül ismét a tőkések kezébe. Ezután négy órával meghosszabbították a heti munkaidőt; ezt a négy órát mindenki vasárnap kö­teles ledolgozni. A cinikus indokolás: „A szabadságnak ára van.” A tőkés res- JEGYZET LECKE, NEMCSAK CHILÉNEK taurálás „szabadságának” árát is a dol­gozókkal akarják megfizettetni, azok­kal, akik a külvárosokban, a vörös öve­zetekben mindig „balra” szavaztak. Hatvan közszükségleti cikk és élelmi­szerfajta árát emelték fel, esetenként két-három-négyszáz százalékkal is. A Népi Egység éppen a legszegényebbek érdekében szállította le az alapvető élel­miszerek árát. Chile történetében elő­ször élhettek könnyebben, ehettek-ihat­­tak emberhez méltó módon ezek a száz­ezrek — ezentúl nem fizethetik meg azt, amit korábban a feketepiac burján­zása idején is hatósági áron vásárolhat­tak meg. A kenyér ára kilónként 11 es­­cudóról 40-re emelkedett. Egy liter tej a junta rendelete óta nem nyolc, ha­nem 30 escudo. Allende kormánya ingyen osztott minden gyereknek naponta fél liter te­jet. Tejet ihattak a külvárosok sovány gyerkőcei, akik azelőtt sohasem jutottak hozzá. Az orvosok megállapították: a Népi Egység kormányának első évében csupán ez a tejakció több mint kétezer gyereket mentett meg a lassú éhhaláltól. A csecsemőtápszer ára megtízszerező­dött, a cukoré megötszöröződött. A leg­elterjedtebb „népi ital”, a tea ára há­romszorosára emelkedett. Egy pár cipőt 2000 escudóért meg lehetett venni, most a legolcsóbb ára is 7000 escudónál kez­dődik. A fűtőolaj 700 százalékkal, az ét­olaj 600 százalékkal lett drágább. És ugyanakkor „befagyasztották” a béreket. Allende kormánya az emelkedő árak­hoz igyekezett igazítani a béreket. Ugyanakkor 300 ezer új munkahely lét­rehozásával Chile történetében az eddigi legalacsonyabb szintre, 3,7 százalékra csökkentette a munkanélküliséget. Most nincs többé mozgó bérskála és az üze­mekből a puccs óta több mint százezer munkást tettek az utcára. Nem feledkeztek meg a szegénypa­rasztokról sem. Calonge százados, a jun­ta mezőgazdasági szakértője a minap közölte, hogy „minden földbirtokos visszakapja korábbi tulajdonát”. Nem­csak a Népi Egység agrárreformját csi­nálják vissza, hanem azt a földreformot is, amelyet még Frei elnöksége alatt a kereszténydemokraták kezdeményeztek. Ez nemcsak az újra földtelenné váló szegényparasztok számára lecke, ha­nem elgondolkoztathatja azokat is, akik a polgári pártok soraiban évtizedek óta sürgették a nagybirtokok felszámolását. Pinochet tábornok ígéreteinek semmi hitelük. A chilei dolgozók saját bőrükön tapasztalhatják, milyen következmé­nyekkel jár a haladó pártok üldözése, mit jelent az ellenforradalmárok „de­mokráciája” és „szabadsága”. De a chilei leckéből egész Latin-Ame­­rikábn s világszerte is levonhatják a tanulságot az emberek. NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET ­ Szomszédok Gondolom, mire eddig lapoztak az új­ságban, már észrevették, hogy vasárna­pi mellékletünkben a szokásosnál több írás szól a békéről. Tekintve, hogy nyi­tott szemmel olvasok, ugyanez nekem is föltűnt, s nem akarván kilógni a sorból, szintén békés témát választottam a heti értekezés tárgyául. Ez pedig nem más, mint a békés egymás mellett élés a mi házunkban. Az erről folytatandó elmél­kedést időszerűvé teszi, hogy amúgy is pezsgő közéletünk mostanában kifejezet­ten forrásba jött. Megkezdődtek a lakó­bizottsági választások. Természetesen nálunk is sor kerül a nagy eseményre, s ez jó alkalom, hogy mérlegeljük az elmúlt időszak gazdag eredményeit, nem elhallgatva azonban a gondokat és a fogyatékosságokat sem. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy a mi házunk eléggé nagy ház. Valaha az is ki volt írva a kapu fölé, hogy ezen ház békeház, s akkoriban gyakorta előfor­dultak veszekedések, de többnyire nem hallatszottak ki az utcára, erre azért ügyeltek. Arra meg különösen, hogy a szomszéd házban lakók lehetőleg sem­mit se tudjanak meg időnkénti nézetel­téréseinkből. Egy időben, igaz, hogy ré­gen, érvényben is volt egy olyan rendel­kezés, mely szerint a mi házunkban la­kóknak adott jelre ki kellett nézniük la­kásuk ablakán, mégpedig nem is akárho­gyan. Az előírás úgy szólt, hogy saját lakótársainkra testvériesen mosolyogni kellett, miközben a szemekből az egy­más iránti feltétlen szeretet és a közös jövő fölötti öröm sugárzott. Ugyanakkor a másik házban lakókra harcosan meg­vető, ám gúnyosan elzárkózó tekintetek­nek kellett vetődniük. Ezt azonban végül is célszerű volt beszüntetni, mert kivált­képp a hideg időszakban dermesztő sze­lek süvítettek befelé, némelyik lakótár­sunk úgy elgémberedett, hogy kis híján kiesett az ablakon. Még szerencse, hogy segítő kezek jókor megfogták. Régen volt, tán igaz sem volt, minden­esetre a házbeli gyerekek hitetlenkedve hallgatják az öregebbek erről szóló elbe­széléseit, mert ők már más világban nő­nek föl. Számukra az a természetes, hogy a házban fokozatosan eltűnnek az egyes lakások közti különbségek, már ami a berendezést illeti. A bútorok ugyan nem egyformák, a lakók különféleképpen öltözködnek, a háztartások gépesítése ugyan még nem egyenlő színvonalú, de már mindenütt van mosógép, hűtőszek­rény, rádió, televízió vagy porszívó. En­nek ellenére olykor megesik, hogy vala­melyik lakó az ablakban rázza a ron­gyot, de a többiek rendszerint rászólnak, mire abbahagyja. Elég sok autó is áll a házunk előtt, főleg Skodák, Zsigulik és Trabantok. S bár a másik ház előtt szebb és nagyobb kocsik szoktak parkolni, azért a mieink már nem állják körül őket szájtátva. Mint ahogyan más tekintetben is normalizálódott a kapcsolat a másik házbeliekkel. A legtöbb szülő például megengedi a gyerekeinek, hogy időnként átmenjenek játszani a szomszédba is, a lelkükre kötve, hogy időben itthon le­gyenek. A rendes gyerekek rendszerint haza is jönnek, s alig győzik mesélni él­ményeiket. Bölcs szüleik legfeljebb arra intik őket, hogy azért hasra ne essenek a látottak miatt, s od­a jók lesznek, me­gint átmehetnek, sőt visszahívhatják vendégeskedni az ottaniakat. Nem szeretném persze, ha mindebből bárki valamiféle felhőtlen boldogságra következtetne; akadnak azért mostaná­ban is házon kívüli, sőt belüli nézetelté­rések. Emeleti szomszédunk például meglehetősen kacér teremtés, a­ háta mö­gött azt mondják rá, hogy szerelemből foglalkozik a férfiakkal, csak az idejét kell megfizetni, egyszóval az illető gyak­ran kiül az ablakba és csábos pillantá­sokat küldözget jobbra-balra, de főként kifelé, mi viszont nem szeretjük, ha a házba mindenféle alakok bejárnak. Kü­lönben is, a vékony falakon minden át­­hallatszik. Egy másik lakó, apró terme­tű ember, szintén sok gondot okoz, mert izgága, gyakran rázza az öklét felénk, és csúf szavakkal illet bennünket. Talán majd a gyerekeink összebékülnek. Mi, házbeliek, egyébként úgy véleke­dünk, hogy jó helyen lakunk. A házi­rendet — már akik eljárunk a lakógyű­lésekre — közösen dolgoztuk ki, és így az mindenkire egyformán kötelező. ÁRKUS JÓZSEF EGY HÉT

Next