Népszabadság, 1974. április (32. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-28 / 98. szám

6 NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Tehén Újfent szertefoszlott egy legenda. Ez­úttal az, amely szerint a pestiek, bizo­nyos koron felül, immár semmin sem tudnak csodálkozni, mert nagyjából mindent átéltek,­sőt mindennek az el­lenkezőjét is. Kedden azonban láttam, amint egyszerre több dörzsölt pesti ál­la is leesik. Szenzációkat hajhászó sajtónk jóvol­tából azóta már sokan megtudták, hogy azon a bizonyos napon, déli fél tizen­kettő előtt két perccel egy tehén köze­ledett a Dohány utca és a Nagykörút meglehetősen forgalmas kereszteződé­séhez. Az újjávarázsolt Hungária ká­véház előtt megtorpant, mintha azon töprengene, hogy bemenjen-e, majd mégis inkább nekivágott a pirosnak. A látványtól elképedt járókelők közül ebből jó néhányan arra következtettek, hogy bikával állnak szemben és ré­mülten futásnak eredtek. A jó erőben lévő magyartarka tehén bikaságát alá­támasztani látszott az a körülmény, hogy orrában karikát viselt, amelyről szakadt kötél lógott le a földig. Az eseményről szóló közleményből sajnálatosan kimaradt több fontos rész­letkérdés, engedelmükkel most pótolom ezt a mulasztást. Tehát a bika-tehén, illetőleg a bikának nézett tehén, mi­után a piros lámpa mellett döntött, határozottan bengetett a Nagykörút út­testének közepéig, majd ott tétovázás nélkül balra fordult. Az időközben összegyűlt és a járdán álmélkodó tö­meg csak lassan ocsúdott fel az első meglepetésből, de máris akadtak, akik azt kezdték firtatni, hogy ugyan miért éppen arra fordult és miért nem amar­ra. A főútvonalon szabad jelzést­­ka­pott autók vezetői az első pillantásra feltehetőleg fantáziájuk szüleményé­nek fogták föl a tehenet, ám nyomban ezután kétségbeesve a fékre léptek, talán mert eszükbe jutott, hogy mi­lyen nehéz lesz utólag elhitetni a biz­tosítóval, miszerint a Nagykörúton egy tehén törte össze a kocsijuk elejét. A tehén az összetorlódott autók kö­zött kocogott, s ez újabb találgatások­ra adott okot. A nézőközönség két tá­borra oszlott, némelyek szerint a ma­gányos állat a Bástya moziba iparkodik, ahol az „Ó, maga rettenetes” című an­gol filmet vetítették éppen. Mások, akik látták a filmet, e feltevést kétség­bevonták és fogadásokat ajánlottak ar­ra, hogy a kerületi tanácsot fogja fel­keresni, mert ott hívogatóan barátsá­gos a földszinti fogadóhelyiség. Szóba jött még harmadik lehetőség is, mi­szerint a bikatehént sürgető természe­tes szükséglete a sarkon lévő nyilvá­nos illemhely felé vezérli, s így abból, hogy melyik bejáratot választja, vég­legesen tisztázni lehet nemi hovatar­tozását is, de ekkor váratlan közjáték zavarta meg az események menetét. A járókelők tétlen tömegéből kivált két fiatalember, a riadt jószághoz sza­ladt és levezette az úttestről. Az elismerő felkiáltásokat kisvártat­va elmérgesedő vita követte arról, hogy a tehenet a járdán lévő szemét­­gyűjtőhöz vagy a lámpaoszlophoz cél­­szerű-e ideiglenesen kikötni. Voltak, akik úgy vélték, hogy állatnak a jár­dán nincs semmi keresnivalója. Az el­lentábor ezt nyomban személyeskedő célzásokkal kontrázta meg, kijelentve, hogy nem ez volna az egyetlen állat a pesti járdán. Talán mondanom sem kell, hogy nem azok vitatkoztak, akik a tehenet oda­vezették. Ők ugyanis elmentek telefo­nálni az állatorvosi egyetemre, ahon­nan az állat feltehetőleg elszabadult. Eközben a vita mind hevesebbé vált, s a tehén egyelőre első lábaival a jár­dán, a hátsókkal az úttesten állt, a nézőközönség leghangosabb személyi­ségei pedig előadták, hogyan is kellett volna a szarvánál fogva szakszerűen megfékezni a gazdátlan állatot. Más szakemberek ezalatt fölfedezték a te­hén tőgyét, ha nem is a szarva között. Aztán megérkezett a teherautó és a tehenet visszavitték az egyetemre. Az­óta is tűnődöm, hogy az ottani portás ugyan mit gondolhatott, amikor tá­vozni látta a tehenet. Úgy látszik, hogy az egyetemre csak bejutni nehéz. ÁRKUS JÓZSEF Az ünnepség egy kicsit mindig feszé­lyezi. Most is mindenkin sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő, fényes, fekete ci­pő. A miniszter beszél. Egyenként mél­tatja az Eötvös-díjjal kitüntetettek mun­kásságát. őrá kerül a sor. — Zámbó István elvtárs húsz eszten­deje igazgatója a Bihari Állami Gaz­daságnak. Nemzetközi mércével mérve is nagyot alkottak ebben a nagyüzem­ben. Hallgatja a róla szóló szabatos, mégis oly közvetlen barátsággal csengő mon­datokat, s nem tudni, miért a százötven holdas tó tizenöt vagy tizenhat eszten­dővel ezelőtti őszi lehalászása jut eszé­be. A vagont már­­ napokkal korábban megrendelték, s meg is érkezett. Igen ám, de a vízzel — mert ez a nagy tó most került először lehalászásra — el­számították magukat. A vagon megér­kezésének napján bizony még elég ma­gas volt a tó vízszintje, de várni nem lehetett. Hideg is volt, a gazdaság köz­pontjában összeverbuválódott brigád a víztől is félt, s csak ott toporogtak há­lóval közben a parton, vele, az igazga­tóval együtt. Azt nem mondhatta, hogy emberek, menjenek már a vízbe, kezd­jék, csak azt: gyerünk, jöjjenek... A vagon — megrakva hallal — még aznap elment. Határozottan Halk, kissé éneklő hanglejtésű mon­datainak természetes nyíltsága határo­zottságot vagy talán egy kevéssel ennél is többet, enyhe szigort sugároz. Azok az emberek állnak hozzá legközelebb, akik helyt tudnak állni magukért. — Én gyerekkoromban azokkal a tár­saimmal pajtáskodtam a legszívesebben, akik beleélték magukat a játékba, szív­vel-lélekkel, teljes odaadással tették, amit tettek — említi beszélgetésünk so­rán a régi időket. — Édesapám Visnyén meg Váradújpusztán volt számadó ka­nász. Ezért aztán a kommenció, amely­hez mindennap heten ültünk asztalhoz, fél hold kukoricával meg két mázsa bú­zával volt nagyobb, mint a többi cse­lédnél. Egyszer kubikosok dolgoztak a major környékén. Valamelyik ígéretét nem tartotta be az uraság. Abba is hagyták a munkát, igazukért együttesen léptek fel. Ez nekem új volt, mert a cselédek csak maguk között pusmogtak. Ettől kezdve mindig kubikos-csapatve­zető szerettem volna lenni. Gyermekkori álma nem teljesült, ku­bikoscsapatnak soha nem lett vezetője. De szinte bizonyos, hogy azoknak a régi kubikosoknak a hatására vert benne mély gyökeret a határozottság, az em­berek igazáért való kiállás nemes eré­nye. S ez mindig tettekre ösztönözte. Mintha csak ennek bizonyságául mon­daná Bikáira kerülésének történetét. — Húsz esztendővel ezelőtt az Állami Gazdaságok Minisztériumában vidéki munkára jelentkeztem. Volt választási lehetőségem, s én Bikáit választottam. Tudtam, hogy itt rosszak a gazdálkodás feltételei, soványak a talajok, de azért itt is kell kenyér az embereknek. — Ezek szerint a nehezebb helyzetet választotta? — Igen. De ez sem áldozat, sem hős­ködés nem volt az én részemről. Nem kötődtem én Pesthez, szívesen jöttem vidékre, hisz amikor 1953-ban Somogy megyéből, ahol parasztifjúsági titkár voltam, a minisztériumba irányítottak dolgozni, a feleségem Kaposváron ma­radt. — S mit talált itt? — Lovas kocsi jött elém Dombóvárra. Egész úton szakadt az eső, bőrig áztam azon a délutánon. Még rendesen meg sem száradtam, amikor este tíz körül a munkásszállásról jött értem egy ember azzal, hogy nem tudnak aludni, annyi­ra dáridóznak a szomszédban. Valóban: a munkásszálláson lakók egy része ré­szegen, asztalon, földön henteregve, szinte eszét vesztve énekelt, káromko­dott, ordibált. Betyár egy világ volt, ne­héz elmondani is. A világ végén A fölöttes hatóságoknál, intézmények­nél szemében is kinevették, amikor azt mondta, hogy a bikali gazdaságnak a bólyival kell versenyre kelni. Kinevet­ték és sokan­­leírták azzal, hogy úgy látszik, megszédült valamitől. A gazda­ságon belül csak a háta mögött visz­­ték kinevetni. S ilyesfajta kérdéseket tettek fel: hát van ennek az embernek fogalma a gazdálkodásról? Bolyban az ország egyik legjobb állami gazdasága működik. Az ottani talajok összehason­líthatatlanul jobbak, a terület zöme gyönyörű sík vidék. Itt meg domb há­tán domb. Bolyban nagy a termés, itt meg a kukorica 2, a búza pedig 5 má­zsával fizet holdanként. Csak egyvalamivel emelkedett Bikás messze a többiek fölé. Az ezerhétszáz hektáros gazdaság 12 millió forintos re­kordveszteséggel rukkolt ki. Ekkoriban terjedt el a faluban a nézet: ez az ál­lam mindent kibír. Nem sokkal maradt el Bikaltól a szomszédos Nemerő sem. Nemerőn 10 millió forint veszteséggel zárták az évet. S ez utóbbi gazdaságot azért említem csak, mert 1954-ben egye­sült Bikallal. Mintha ott nem lett vol­na gond, baj ezönnyi. — Ma nem mosolyog senki, ha a bó­­lyi gazdasággal vetjük össze a bikalit, pedig az elmúlt két évtizedben ott is nagy léptekkel haladtak előre. A bólyi tavaly is az elsők között volt — szól a saját maga által felállított mérce telje­sítéséről Zámbó István. — Mi a mére­teket tekintve Bolyhoz képest kis gaz­daság vagyunk, de az egy főre jutó ter­melési értéket tekintve elértük őket. Ugyanez a helyzet az egy főre jutó nye­reséggel is. Tavaly búzából 47 mázsát, kukoricából 55 mázsát termettek a bi­kali domboldalak. Ami itt két évtized során történt, az — itt helyén van ez a jelző — szinte hihetetlen! Hiszen tavaly 162 millió fo­rint termelési érték mellett 25 millió forint nyereséggel zárták az évet. Ebben nagy része van Zámbó Istvánnak, aki szinte a végtelenségig szívós, ha igaz, jó ügy képviseletéről van szó. Ilyenné nevelte az élet, sorsa, fiatalsága. Tizenhat éves fejjel lett önálló kere­ső a pusztákat behálózó gazdasági kis­vasút pályafenntartásán. Közben ma­gánúton elvégzi a polgári iskolát. Húsz­éves fejjel, 1943 őszén behívják katoná­nak. Katonaként alig több, mint egy esztendőt húzott le, de hadifogolyként hármat. — Ott a fogságban, az antifasiszta is­kolán hallottam először társadalmi for­mákról, a társadalom életének törvé­nyeiről. Negyvennyolc tavaszán jöttem haza Váradújpusztára. Édesapám földet kapott negyvenötben, s hazaértemkor a kommunista párt titkáraként dolgozott. Én is beléptem a pártba, s lassacskán átvettem édesapámtól a titkári teendő­ket. Nem telt el egy esztendő. Somogy­ban az EPOSZ megyei titkára lettem. Onnan kerültem aztán ötvenkettő augusztusában az Állami Gazdaságok Megyei Igazgatóságára, majd fél év múlva a minisztériumba. Jókora út ez egy cselédgyermek szá­mára. A világ arra forgott, amerre a fiatal Zámbó eleinte a helyzetéből fa­kadó ösztöne, később az egyre nagyobb tudatossága révén maga is törekedett: a szorgalmas szegények, a kétkezi dol­gozók csillaga jött fel. A hallal elsők Hogy mi volt Bikason az első­ lépése? Az éjszakai dáridózókat halk szóval is lecsendesítette. Másnap reggel az egyik vezető rontott rá felelősségrevonó han­gon: — Miféle dolog az, hogy nem hagyod az embereket szórakozni? — Ha azt akarod, hogy válaszoljak, menj ki. Előbb kopogj az ajtón, s aztán gyere be. A nagyhangú fiatalember egy pilla­nat alatt felmérte, hogy itt bizony az új igazgatóval változnak a dolgok. Szép csendesen kiment, úgy, hogy vissza se tért. — Én azt akartam — mondja most az igazgató —, hogy Bikás jó gazdaság legyen. Ehhez rend, fegyelem kellett ebben az elmaradott sártengerben. A Puchner báró, akié ez a kis kastély volt, megengedhette magának, hogy tönkre­menjen. Ez az ő személyes ügye volt. Nekünk viszont úgy kell termelni — vallottam mindig —, hogy az ország kö­zössége általunk ne gyengébb, hanem erősebb legyen. Minderre jó példa az, ami a halastavakkal történt. Ezen a vi­déken sem nagyobb tó, sem érdemleges vízfolyás nincs. Így aztán a haltenyész­tés számára a dimbes-dombos észak­baranyai táj szűz terület volt. Az első völgyzáró gátakat 1955 tavaszára épí­tettük a nagyhajmási völgyben. Három kis tó keletkezett a gátak felett, össze­sen 12 hektáron. Olyan terület, ame­lyen csak rossz, sásos széna termett, ha el nem vitte a domboldalról lezúduló esők vize. Bőven tettünk halat az új tóba, s volt is mit eladni. Az első sikereken felbuzdultak, s minden lehetséges területen halastavat építettek. Halastavak létesítése ott, ahol ez korábban senkinek nem jutott eszébe. Ez egy kicsit jellemző a bikali igazgató­ra. De még jellemzőbb, ami a tavakkal vagy pontosabban : a tavakban történt. S tüzetes magyarázat következik a tó vizében lejátszódó, szabad szemmel gyakran észrevehetetlen folyamatokról, az intenzív halhústermelés bikali mód­szeréről. Van ilyen módszer. Ennek se­gítségével tavaly hektáronként tizenki­lenc és fél mázsa halhúst termeltek — több mint kétszer annyit, mint az or­szág más halastavas gazdaságai. Volt 140 hektár tavuk, amelyen harminc mázsa halhús termett átlagosan. Harminc má­zsa — olyan mennyiség, amelynek több hazai halgazdaság ma is csak a tizedét éri el, olyan mennyiség, amely pár éve még búzából is jó termésnek számított. Ha a harminc mázsa halhúst takar­mányra számítjuk vissza, akkor ez megfelel vagy százhúsz mázsa kukori­cának. Ráadásul gyakorlatilag termé­ketlen területről. Ezt az eredményt va­lóban csak új termelési módszerekkel, aprólékosan pontos munkával, olyan munkastílussal lehetett elérni, amely Zámbó István sajátja. Tavaly 258 hektár halastavuk volt, az idén csaknem ezer hektár, mert átvet­ték a Baranya megyei állami gazdasá­gok halastavait. Miért becsülik? — S a nyúl hogyan került a gazda­ságba? — kérdezem. — Külkereskedelmi tanfolyamon vol­tam. Ott hallottam, hogy a pecsenye­nyúl mennyire keresett, milyen drága, és sajnos nagyüzemben nem termelhető. Mégis meg kellene próbálni, véleked­tem. Mi a termelési értéket csak akkor növelhetjük tovább, ha új ágazatot, egy nagyon intenzív ágazatot állítunk be. Ezt magyaráztam a gazdaság vezetőinek. S kiderült, nemcsak a nyulat nem isme­rem a nagyüzemben, hanem a vezetőtár­saimat sem eléggé ... Ekkor már régen nyereséges volt a gazdaság, hiszen lESSS-et írtunk. Rendjén ment minden, kaptuk a nyereségrészesedést, a dicsérő szót, s kollégáim közül többen nagyon, de nagyon elégedettek lettek. Féltek az­ új vállalkozástól, a vele járó ú­j terhek­től, kockázattól... Nem sorolom végig, milyen módon for­dította meg a gazdaságban a nyúllal kapcsolatos hangulatot. Megbeszélések, viták, közös fejtörés egy-egy lehetséges jobb megoldásért — egymást követték. — Fél év múlva mindenki fantáziát látott a nyúlban. Kevéssel kezdtük, de az emberek szándéka, akarata, hite megvolt. Ezért voltam én teljesen biz­tos abban, ha mindenki belebukott is eddig, mi nem fogunk. Tavaly Bikábról több mint kétszáz­ezer pecsenyenyulat vittek exportra és hazai továbbtenyésztésre. A nyulászat árbevétele 24 millió forint, nyeresége 5,3 millió forint lett. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a nagy, négyszázas, jó közepes tehenés­zet 18 millió forint árbevételt ért el.) S terveik? — Bár ekkora telepen tudtunkkal még sehol nem sikerült a pecsenyenyúl-ter­­melés és -tenyésztés, mi még bővítünk, hogy a tavalyi 15 ezer helyett az idén 50 ezer anyát adjunk el a hazai kiste­­nyésztőknek, s vágóra is több jusson. Ha az ember csinál valamit, azt tegye szíves-lélekkel. Ez él benne gyermek­kora óta. Ezért van ma halastó — s rá­adásul olyan, amilyen — Bikaion, ezért a nagyüzemi nyúltelep, a kitűnő termés, s a szintén nagy termelési értéket kép­viselő komlóskert. Ezért lett mára a mezőgazdasági üzemek között Bikai ne­ve fogalom. Ezért választották meg leg­utóbb már harmadik alkalommal a me­gyei párt-végrehajtóbizottság tagjának. Ezért tisztelik, becsülik munkatársai, a gazdaság dolgozói, mindenki, akivel kapcsolatba kerül. — Egy gazdaságvezető a holnap em­bere kell hogy legyen — vallja. — Ak­kor teremthet ma jobb életet, akkor adhat ma többet az ország közösségé­nek, mint tavaly. Igaza van. Ehhez legfeljebb még azt lehet hozzátenni, hogy ő ilyen. ALMÁSI ISTVÁN A holnap emberének lenni

Next