Népszabadság, 1974. április (32. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-28 / 98. szám
6 NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Tehén Újfent szertefoszlott egy legenda. Ezúttal az, amely szerint a pestiek, bizonyos koron felül, immár semmin sem tudnak csodálkozni, mert nagyjából mindent átéltek,sőt mindennek az ellenkezőjét is. Kedden azonban láttam, amint egyszerre több dörzsölt pesti álla is leesik. Szenzációkat hajhászó sajtónk jóvoltából azóta már sokan megtudták, hogy azon a bizonyos napon, déli fél tizenkettő előtt két perccel egy tehén közeledett a Dohány utca és a Nagykörút meglehetősen forgalmas kereszteződéséhez. Az újjávarázsolt Hungária kávéház előtt megtorpant, mintha azon töprengene, hogy bemenjen-e, majd mégis inkább nekivágott a pirosnak. A látványtól elképedt járókelők közül ebből jó néhányan arra következtettek, hogy bikával állnak szemben és rémülten futásnak eredtek. A jó erőben lévő magyartarka tehén bikaságát alátámasztani látszott az a körülmény, hogy orrában karikát viselt, amelyről szakadt kötél lógott le a földig. Az eseményről szóló közleményből sajnálatosan kimaradt több fontos részletkérdés, engedelmükkel most pótolom ezt a mulasztást. Tehát a bika-tehén, illetőleg a bikának nézett tehén, miután a piros lámpa mellett döntött, határozottan bengetett a Nagykörút úttestének közepéig, majd ott tétovázás nélkül balra fordult. Az időközben összegyűlt és a járdán álmélkodó tömeg csak lassan ocsúdott fel az első meglepetésből, de máris akadtak, akik azt kezdték firtatni, hogy ugyan miért éppen arra fordult és miért nem amarra. A főútvonalon szabad jelzéstkapott autók vezetői az első pillantásra feltehetőleg fantáziájuk szüleményének fogták föl a tehenet, ám nyomban ezután kétségbeesve a fékre léptek, talán mert eszükbe jutott, hogy milyen nehéz lesz utólag elhitetni a biztosítóval, miszerint a Nagykörúton egy tehén törte össze a kocsijuk elejét. A tehén az összetorlódott autók között kocogott, s ez újabb találgatásokra adott okot. A nézőközönség két táborra oszlott, némelyek szerint a magányos állat a Bástya moziba iparkodik, ahol az „Ó, maga rettenetes” című angol filmet vetítették éppen. Mások, akik látták a filmet, e feltevést kétségbevonták és fogadásokat ajánlottak arra, hogy a kerületi tanácsot fogja felkeresni, mert ott hívogatóan barátságos a földszinti fogadóhelyiség. Szóba jött még harmadik lehetőség is, miszerint a bikatehént sürgető természetes szükséglete a sarkon lévő nyilvános illemhely felé vezérli, s így abból, hogy melyik bejáratot választja, véglegesen tisztázni lehet nemi hovatartozását is, de ekkor váratlan közjáték zavarta meg az események menetét. A járókelők tétlen tömegéből kivált két fiatalember, a riadt jószághoz szaladt és levezette az úttestről. Az elismerő felkiáltásokat kisvártatva elmérgesedő vita követte arról, hogy a tehenet a járdán lévő szemétgyűjtőhöz vagy a lámpaoszlophoz célszerű-e ideiglenesen kikötni. Voltak, akik úgy vélték, hogy állatnak a járdán nincs semmi keresnivalója. Az ellentábor ezt nyomban személyeskedő célzásokkal kontrázta meg, kijelentve, hogy nem ez volna az egyetlen állat a pesti járdán. Talán mondanom sem kell, hogy nem azok vitatkoztak, akik a tehenet odavezették. Ők ugyanis elmentek telefonálni az állatorvosi egyetemre, ahonnan az állat feltehetőleg elszabadult. Eközben a vita mind hevesebbé vált, s a tehén egyelőre első lábaival a járdán, a hátsókkal az úttesten állt, a nézőközönség leghangosabb személyiségei pedig előadták, hogyan is kellett volna a szarvánál fogva szakszerűen megfékezni a gazdátlan állatot. Más szakemberek ezalatt fölfedezték a tehén tőgyét, ha nem is a szarva között. Aztán megérkezett a teherautó és a tehenet visszavitték az egyetemre. Azóta is tűnődöm, hogy az ottani portás ugyan mit gondolhatott, amikor távozni látta a tehenet. Úgy látszik, hogy az egyetemre csak bejutni nehéz. ÁRKUS JÓZSEF Az ünnepség egy kicsit mindig feszélyezi. Most is mindenkin sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő, fényes, fekete cipő. A miniszter beszél. Egyenként méltatja az Eötvös-díjjal kitüntetettek munkásságát. őrá kerül a sor. — Zámbó István elvtárs húsz esztendeje igazgatója a Bihari Állami Gazdaságnak. Nemzetközi mércével mérve is nagyot alkottak ebben a nagyüzemben. Hallgatja a róla szóló szabatos, mégis oly közvetlen barátsággal csengő mondatokat, s nem tudni, miért a százötven holdas tó tizenöt vagy tizenhat esztendővel ezelőtti őszi lehalászása jut eszébe. A vagont már napokkal korábban megrendelték, s meg is érkezett. Igen ám, de a vízzel — mert ez a nagy tó most került először lehalászásra — elszámították magukat. A vagon megérkezésének napján bizony még elég magas volt a tó vízszintje, de várni nem lehetett. Hideg is volt, a gazdaság központjában összeverbuválódott brigád a víztől is félt, s csak ott toporogtak hálóval közben a parton, vele, az igazgatóval együtt. Azt nem mondhatta, hogy emberek, menjenek már a vízbe, kezdjék, csak azt: gyerünk, jöjjenek... A vagon — megrakva hallal — még aznap elment. Határozottan Halk, kissé éneklő hanglejtésű mondatainak természetes nyíltsága határozottságot vagy talán egy kevéssel ennél is többet, enyhe szigort sugároz. Azok az emberek állnak hozzá legközelebb, akik helyt tudnak állni magukért. — Én gyerekkoromban azokkal a társaimmal pajtáskodtam a legszívesebben, akik beleélték magukat a játékba, szívvel-lélekkel, teljes odaadással tették, amit tettek — említi beszélgetésünk során a régi időket. — Édesapám Visnyén meg Váradújpusztán volt számadó kanász. Ezért aztán a kommenció, amelyhez mindennap heten ültünk asztalhoz, fél hold kukoricával meg két mázsa búzával volt nagyobb, mint a többi cselédnél. Egyszer kubikosok dolgoztak a major környékén. Valamelyik ígéretét nem tartotta be az uraság. Abba is hagyták a munkát, igazukért együttesen léptek fel. Ez nekem új volt, mert a cselédek csak maguk között pusmogtak. Ettől kezdve mindig kubikos-csapatvezető szerettem volna lenni. Gyermekkori álma nem teljesült, kubikoscsapatnak soha nem lett vezetője. De szinte bizonyos, hogy azoknak a régi kubikosoknak a hatására vert benne mély gyökeret a határozottság, az emberek igazáért való kiállás nemes erénye. S ez mindig tettekre ösztönözte. Mintha csak ennek bizonyságául mondaná Bikáira kerülésének történetét. — Húsz esztendővel ezelőtt az Állami Gazdaságok Minisztériumában vidéki munkára jelentkeztem. Volt választási lehetőségem, s én Bikáit választottam. Tudtam, hogy itt rosszak a gazdálkodás feltételei, soványak a talajok, de azért itt is kell kenyér az embereknek. — Ezek szerint a nehezebb helyzetet választotta? — Igen. De ez sem áldozat, sem hősködés nem volt az én részemről. Nem kötődtem én Pesthez, szívesen jöttem vidékre, hisz amikor 1953-ban Somogy megyéből, ahol parasztifjúsági titkár voltam, a minisztériumba irányítottak dolgozni, a feleségem Kaposváron maradt. — S mit talált itt? — Lovas kocsi jött elém Dombóvárra. Egész úton szakadt az eső, bőrig áztam azon a délutánon. Még rendesen meg sem száradtam, amikor este tíz körül a munkásszállásról jött értem egy ember azzal, hogy nem tudnak aludni, annyira dáridóznak a szomszédban. Valóban: a munkásszálláson lakók egy része részegen, asztalon, földön henteregve, szinte eszét vesztve énekelt, káromkodott, ordibált. Betyár egy világ volt, nehéz elmondani is. A világ végén A fölöttes hatóságoknál, intézményeknél szemében is kinevették, amikor azt mondta, hogy a bikali gazdaságnak a bólyival kell versenyre kelni. Kinevették és sokanleírták azzal, hogy úgy látszik, megszédült valamitől. A gazdaságon belül csak a háta mögött viszték kinevetni. S ilyesfajta kérdéseket tettek fel: hát van ennek az embernek fogalma a gazdálkodásról? Bolyban az ország egyik legjobb állami gazdasága működik. Az ottani talajok összehasonlíthatatlanul jobbak, a terület zöme gyönyörű sík vidék. Itt meg domb hátán domb. Bolyban nagy a termés, itt meg a kukorica 2, a búza pedig 5 mázsával fizet holdanként. Csak egyvalamivel emelkedett Bikás messze a többiek fölé. Az ezerhétszáz hektáros gazdaság 12 millió forintos rekordveszteséggel rukkolt ki. Ekkoriban terjedt el a faluban a nézet: ez az állam mindent kibír. Nem sokkal maradt el Bikaltól a szomszédos Nemerő sem. Nemerőn 10 millió forint veszteséggel zárták az évet. S ez utóbbi gazdaságot azért említem csak, mert 1954-ben egyesült Bikallal. Mintha ott nem lett volna gond, baj ezönnyi. — Ma nem mosolyog senki, ha a bólyi gazdasággal vetjük össze a bikalit, pedig az elmúlt két évtizedben ott is nagy léptekkel haladtak előre. A bólyi tavaly is az elsők között volt — szól a saját maga által felállított mérce teljesítéséről Zámbó István. — Mi a méreteket tekintve Bolyhoz képest kis gazdaság vagyunk, de az egy főre jutó termelési értéket tekintve elértük őket. Ugyanez a helyzet az egy főre jutó nyereséggel is. Tavaly búzából 47 mázsát, kukoricából 55 mázsát termettek a bikali domboldalak. Ami itt két évtized során történt, az — itt helyén van ez a jelző — szinte hihetetlen! Hiszen tavaly 162 millió forint termelési érték mellett 25 millió forint nyereséggel zárták az évet. Ebben nagy része van Zámbó Istvánnak, aki szinte a végtelenségig szívós, ha igaz, jó ügy képviseletéről van szó. Ilyenné nevelte az élet, sorsa, fiatalsága. Tizenhat éves fejjel lett önálló kereső a pusztákat behálózó gazdasági kisvasút pályafenntartásán. Közben magánúton elvégzi a polgári iskolát. Húszéves fejjel, 1943 őszén behívják katonának. Katonaként alig több, mint egy esztendőt húzott le, de hadifogolyként hármat. — Ott a fogságban, az antifasiszta iskolán hallottam először társadalmi formákról, a társadalom életének törvényeiről. Negyvennyolc tavaszán jöttem haza Váradújpusztára. Édesapám földet kapott negyvenötben, s hazaértemkor a kommunista párt titkáraként dolgozott. Én is beléptem a pártba, s lassacskán átvettem édesapámtól a titkári teendőket. Nem telt el egy esztendő. Somogyban az EPOSZ megyei titkára lettem. Onnan kerültem aztán ötvenkettő augusztusában az Állami Gazdaságok Megyei Igazgatóságára, majd fél év múlva a minisztériumba. Jókora út ez egy cselédgyermek számára. A világ arra forgott, amerre a fiatal Zámbó eleinte a helyzetéből fakadó ösztöne, később az egyre nagyobb tudatossága révén maga is törekedett: a szorgalmas szegények, a kétkezi dolgozók csillaga jött fel. A hallal elsők Hogy mi volt Bikason az első lépése? Az éjszakai dáridózókat halk szóval is lecsendesítette. Másnap reggel az egyik vezető rontott rá felelősségrevonó hangon: — Miféle dolog az, hogy nem hagyod az embereket szórakozni? — Ha azt akarod, hogy válaszoljak, menj ki. Előbb kopogj az ajtón, s aztán gyere be. A nagyhangú fiatalember egy pillanat alatt felmérte, hogy itt bizony az új igazgatóval változnak a dolgok. Szép csendesen kiment, úgy, hogy vissza se tért. — Én azt akartam — mondja most az igazgató —, hogy Bikás jó gazdaság legyen. Ehhez rend, fegyelem kellett ebben az elmaradott sártengerben. A Puchner báró, akié ez a kis kastély volt, megengedhette magának, hogy tönkremenjen. Ez az ő személyes ügye volt. Nekünk viszont úgy kell termelni — vallottam mindig —, hogy az ország közössége általunk ne gyengébb, hanem erősebb legyen. Minderre jó példa az, ami a halastavakkal történt. Ezen a vidéken sem nagyobb tó, sem érdemleges vízfolyás nincs. Így aztán a haltenyésztés számára a dimbes-dombos északbaranyai táj szűz terület volt. Az első völgyzáró gátakat 1955 tavaszára építettük a nagyhajmási völgyben. Három kis tó keletkezett a gátak felett, összesen 12 hektáron. Olyan terület, amelyen csak rossz, sásos széna termett, ha el nem vitte a domboldalról lezúduló esők vize. Bőven tettünk halat az új tóba, s volt is mit eladni. Az első sikereken felbuzdultak, s minden lehetséges területen halastavat építettek. Halastavak létesítése ott, ahol ez korábban senkinek nem jutott eszébe. Ez egy kicsit jellemző a bikali igazgatóra. De még jellemzőbb, ami a tavakkal vagy pontosabban : a tavakban történt. S tüzetes magyarázat következik a tó vizében lejátszódó, szabad szemmel gyakran észrevehetetlen folyamatokról, az intenzív halhústermelés bikali módszeréről. Van ilyen módszer. Ennek segítségével tavaly hektáronként tizenkilenc és fél mázsa halhúst termeltek — több mint kétszer annyit, mint az ország más halastavas gazdaságai. Volt 140 hektár tavuk, amelyen harminc mázsa halhús termett átlagosan. Harminc mázsa — olyan mennyiség, amelynek több hazai halgazdaság ma is csak a tizedét éri el, olyan mennyiség, amely pár éve még búzából is jó termésnek számított. Ha a harminc mázsa halhúst takarmányra számítjuk vissza, akkor ez megfelel vagy százhúsz mázsa kukoricának. Ráadásul gyakorlatilag terméketlen területről. Ezt az eredményt valóban csak új termelési módszerekkel, aprólékosan pontos munkával, olyan munkastílussal lehetett elérni, amely Zámbó István sajátja. Tavaly 258 hektár halastavuk volt, az idén csaknem ezer hektár, mert átvették a Baranya megyei állami gazdaságok halastavait. Miért becsülik? — S a nyúl hogyan került a gazdaságba? — kérdezem. — Külkereskedelmi tanfolyamon voltam. Ott hallottam, hogy a pecsenyenyúl mennyire keresett, milyen drága, és sajnos nagyüzemben nem termelhető. Mégis meg kellene próbálni, vélekedtem. Mi a termelési értéket csak akkor növelhetjük tovább, ha új ágazatot, egy nagyon intenzív ágazatot állítunk be. Ezt magyaráztam a gazdaság vezetőinek. S kiderült, nemcsak a nyulat nem ismerem a nagyüzemben, hanem a vezetőtársaimat sem eléggé ... Ekkor már régen nyereséges volt a gazdaság, hiszen lESSS-et írtunk. Rendjén ment minden, kaptuk a nyereségrészesedést, a dicsérő szót, s kollégáim közül többen nagyon, de nagyon elégedettek lettek. Féltek az új vállalkozástól, a vele járó új terhektől, kockázattól... Nem sorolom végig, milyen módon fordította meg a gazdaságban a nyúllal kapcsolatos hangulatot. Megbeszélések, viták, közös fejtörés egy-egy lehetséges jobb megoldásért — egymást követték. — Fél év múlva mindenki fantáziát látott a nyúlban. Kevéssel kezdtük, de az emberek szándéka, akarata, hite megvolt. Ezért voltam én teljesen biztos abban, ha mindenki belebukott is eddig, mi nem fogunk. Tavaly Bikábról több mint kétszázezer pecsenyenyulat vittek exportra és hazai továbbtenyésztésre. A nyulászat árbevétele 24 millió forint, nyeresége 5,3 millió forint lett. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a nagy, négyszázas, jó közepes tehenészet 18 millió forint árbevételt ért el.) S terveik? — Bár ekkora telepen tudtunkkal még sehol nem sikerült a pecsenyenyúl-termelés és -tenyésztés, mi még bővítünk, hogy a tavalyi 15 ezer helyett az idén 50 ezer anyát adjunk el a hazai kistenyésztőknek, s vágóra is több jusson. Ha az ember csinál valamit, azt tegye szíves-lélekkel. Ez él benne gyermekkora óta. Ezért van ma halastó — s ráadásul olyan, amilyen — Bikaion, ezért a nagyüzemi nyúltelep, a kitűnő termés, s a szintén nagy termelési értéket képviselő komlóskert. Ezért lett mára a mezőgazdasági üzemek között Bikai neve fogalom. Ezért választották meg legutóbb már harmadik alkalommal a megyei párt-végrehajtóbizottság tagjának. Ezért tisztelik, becsülik munkatársai, a gazdaság dolgozói, mindenki, akivel kapcsolatba kerül. — Egy gazdaságvezető a holnap embere kell hogy legyen — vallja. — Akkor teremthet ma jobb életet, akkor adhat ma többet az ország közösségének, mint tavaly. Igaza van. Ehhez legfeljebb még azt lehet hozzátenni, hogy ő ilyen. ALMÁSI ISTVÁN A holnap emberének lenni