Népszabadság, 1975. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-12 / 36. szám
6 »■........................... ■■■NÉPSZABADSÁG 1995. február 12., szerda Szovjet katonák levelei a harminc év előtti napokról Magyar barátaink, emlékeztek-e ránk? Iván Mihajlovics Panacsev tartalékos mérnökszázados, egy tudományos kutatóintézet ötvenhárom éves munkatársának két fényképe fekszik előttünk. A moldovai Kisinyevből küldött leveléhez mellékelte az elsőt, s — kérésünkre — utólag a másikat. Elnézzük a fiatal főhadnagy tiszta tekintetét. A kép akkor készült róla, amikor a háborúnak vége lett, s ő már bizonyos volt abban, amiben a korábbi években hinni sem mert: túlélte a veszedelmeket, folytatódik az élete, amelybe a háború kíméletlenül belegázolt. Zubbonyán, hadikitüntetései között ott látható a „Budapest felszabadításáért” érdemérem. A második fénykép most, harminc év múltán készült róla. A levélíró felelevenítette egyik emlékét. Golyózápor közepette egy őrvezetővel együtt csónakon kelt át a Dunán Pestről Budára. A csónakot találat érte, felszerelésüket elvitte az ár. Ő könnyebb fejsebet kapott, de azért úszva elérték a partot, összevonta a századát, s katonáival előretört, hogy utolérjék az előttük átkelt egységet. Géppuskaropogás, fegyverzaj közepette lángoló épületek között rövid szökellésekkel hetvenméternyi veszélyes utat tett meg — ablakokból, padlásokról lőttek rájuk ■—, amikor kiáltozást hallott. Mintha gyerekhang lett volna. A sebtől erősen zúgott a feje és a füle, azt hitte képzelődik. Egy falrésbe húzódtak, s akkor újra hallották a kiáltozást. Olyan kétségbeesetten hangzott, hogy Panacsev érezte, segítenie kell még akkor is, ha a mellé csatlakozott három katonát, s magát súlyos veszélynek teszi ki. Át kellett szaladniuk egy nyitott térségen, hogy romokon át bejussanak a pincébe, ahonnan a kiáltozást hallották, ötévesnek látszó kisfiút találtak ott, az arca szederjes volt a hidegtől, átnedvesedett nadrágja jegesen ropogott, harisnya nélküli lábán vásott gumicsizmát viselt. Nem volt jártányi ereje. Amikor őket meglátta, még jobban megrémült, az anyja után kiáltozott. Valamilyen közelben talált ruhába bugyolálták, és úgy vitték ki a pincéből, hogy ne lássa meg a közelben fekvő harminc év körüli nő és férfi holttestét. Bizonyára a szülei voltak. Bevitték a kisfiút a parancsnokságra, ahonnan egy fiatal házaspárhoz került. Volt egy négyéves kislányuk, de vállalták, hogy gondoskodnak az árván maradt kis Jancsiról. Panacsev mérnök azt írja: nagyon örülne, ha megtudhatná, hol él János, mi lett a fiúcskából. Panacsev a megmentett felől érdeklődik, G. A. Szitkó, a karéliai drámai színház művésze, megmentőjéről szeretne hallani. Most harminc éve egy éjszaka öldöklő csata folyt Budán. Ő — a 108. gárdaezred katonája — tüdőlövést kapott. A jobb lábát is eltalálta egy lövedék. Kevés remény volt életben maradásához. De társai találtak egy magyar orvost, aki elsősegélyben részesítette, s kiragadta a halál karmaiból. Nem volt olyan állapotban, hogy megjegyezhette volna a nevét, de boldog lenne, ha egyszer kezet szoríthatna ezzel az orvossal. Százhatvannyolc nappalon és éjszakán át folytak a harcok Magyarország területén. 1944 október huszonkilenctől kezdve száznyolc napon át küzdöttek a 2. Ukrán Front csapatai Budapest felszabadításáért. A. F. Szoldatyenko alezredes Rosztovból írt levelében leírja, hogyan, miként összpontosítja erejét és tudását a parancsnok, hogy a veszedelmes ellenség fölébe kerekedjék, s hogy ezt tette ő is, a Magyarországért vívott harcok idején. Megemlékezik N. J. Garkusa ezredesről, a Szovjetunió hőséről, aki Budapesten halt hősi halált. Szoldatyenko alezredes egyébként a Balaton és Velence térségében is harcolt, s ott volt, amikor a fasiszták nagyarányú ellentámadása kibontakozott. Levelében a szovjet hadsereg 337-es deszant egysége katonáinak elszántságáról ír. Nagy részük volt abban, hogy a fasiszták ellentámadása összeomlott. Zinaida Vasziljevna Svecova az ukrajnai Zaporozsjéből küldött levelében elmondja, hogy fivére A. F. Svecov a kaposvári harcokban esett el, sírját a városi gimnázium épületétől száz méternyire ásták meg. Az évforduló alkalmából arról érdeklődik, tudnak-e Kaposvárott testvére nyugvóhelyéről. Életben maradt bajtársaitól azt hallotta, hogy az említett helyen a 17. számú sírban nyugszik. Kéri, hogy egy magyar asszony az ő nevében tegyen a sírra néhány szál virágot az évfordulón. A taskenti terület Csircsik helységéből J. P. Iscsenko nyugállományú tiszt meghatottan emlékezik a budapesti harcokra. Megsebesült, sokáig ápolták hadikórházban. Gyógyulása után a harcoló egységektől átvezényelték a főváros katonai parancsnokságára. 1947-ig a Múzeum utcában dolgozott. Szeretettel gondol azokra a budapestiekre, akik velük együtt azon fáradoztak, hogy megkezdődhessék a békés alkotó munka. Ugyanerről ír N. J. Tyimosenko Nyikolajevből. Két férfival történt találkozását őrizte meg emlékezetében: a Parlament közelében, harc közben, az egyik lakóház pincéjében ismerkedett meg velük. Szabadulásuk fölött érzett határtalan örömük láttán kezdte igazán megérteni, mennyi szenvedést okozott a háború a magyar népnek is. A krasznodari terület Peradovaja községéből jött levél J. V. Pjatnyickijtől. A 7. tankhadosztály hadnagya volt, Debrecenben, Karcagon, Budapesten harcolt. Háborús emlékeiből — írja — kitörölhetetlenek azok a döbbenetes képek, melyeket a fasisztáktól feldúlt magyar földön látott. Az ivanovói terület Suja városának újságírói a segítségünket kérték, hogy felkutathassák földijük, Szemjon Mihajlovics Voronyin nyomait. Eddigi ismereteik szerint 1944. december 12-én esett el a Tolna megyei Decs községben. Az ottani temetőben nyugszik. Arra kértek bennünket: érdeklődjünk, nincs-e a harcoknak szemtanója, akinek segítségével talán fény derülhetne rá, hogy milyen ütközet folyt azon a napon, s hogyan esett el Sz. M. Voronyin. — Talán még ma is ott fekszik a Duna fenekén az a tank, amelynek Ráckeresztúrból kiindulva, egy megrongált hídon kellett volna átjutnia a folyón — írja A. Rozov Bakuból. — A híd leszakadt, háromfőnyi legénysége hősi halált halt. A parancsnok a barátom, Taraszov volt, a Szovjetunió hőse. Az Amur melletti Komszomolszkból színes, érdekes levelet írt Tamara Fjodorovna Lestajeva. A felszabadulás napjaiban fiatal lányként a hatvani hadikórházban szolgált mint ápolónő. Ott is, Szolnokon is sok ismerőst szerzett. Másolatot küldött két azóta őrzött fényképről. Az egyik egy akkor tizenöt éves Pista nevű fiú arcképe, a másikon ő látható Erzsikével és még két kislánnyal. Mind Hatvanban éltek. Őt fiatal barátai valamenynyien Mariskának hívták, minthogy a Tamara névnek nincs magyar megfelelője. „Szép ajándék lenne számomra — írja —, ha a felszabadulás évfordulójára valamelyiküktől hírt kaphatnék."’ Érdeklődő levelünkre válaszolt régi barátunk, V. M. Golovcov? Ivanovóból. Ő az az egykori fiatal frontharcos, akiről Kisfaludi Stróbl Zsigmond a gellérthegyi Felszabadulási Emlékmű katonaalakját mintázta. Jól élek — írja —, négy gyermekem közül három már felnőtt. Legidősebb lányom férjhez ment. Nős az egyik fiam is, s már nagyapa vagyok. A kisebbik lányom ugyanabban a textilkombinátban dolgozik, ahol a feleségem és én dolgozunk, kisebbik fiam még iskolás. Őszinte barátsággal gondolok mindenekelőtt az ősz Mesterre, aki mint értesültem róla, nemrég volt kilencven esztendős, és azokra az ismerősökre, akikkel tíz évvel ezelőtt budapesti látogatásomkor találkoztam, az iskolák tanáraira, tanulóira, a magyar énekesekre, zenészekre, akikkel Szocsiban és az Odessza—Volgográd—Budapest művészeinek fesztiválján 1972-ben, majd 1973- ban alkalmam volt találkozni. Azt kívánom Magyarországnak, hogy legyen mindig derült az ege, s lakói békében, boldogságban éljenek — írja Golovcov, aki — a róla szóló vers szavait idézve — „jelkép lett egy város homlokán”. Vadász Ferenc Az akkor 15 éves Pista. I. M. Panacsev .. ..és a tartalékos főhadnagy lslj-ben mérnökszázados — ma. Tamara és a hatvani lányok harminc évvel ezelőtt. Május 12-17. Kedden Miskolcon tartotta ülését az idén tizenötödik alkalommal megrendezendő miskolci filmfesztivál előkészítő bizottsága. Bejelentették, hogy öt kategóriában mintegy kilencven filmet mutatnak be a fesztiválon. Ezek között legnagyobb számban a rövid dokumentum-, valamint a népszerű tudományos- és animációs filmek szerepelnek. Hazánk felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából vetítéseket tartanak a harminc év filmalkotásaiból. Három tanácskozásra is sor kerül; a fesztivál alatt tartja ülését Miskolcon a nemzetközi népszerű tudományos filmszövetség, az AIDS elnöksége. Megbeszélést tartanak a szocialista országok népszerű tudományos filmszövetségeinek vezetői is. A részvevők ankéton vitatják meg a közművelődési program, valamint a filmgyártás kérdéseit. A bemutatásra kerülő filmeket tizenegy tagú zsűri bírálja el, amelynek elnöki tisztét Ortutay Gyula akadémikus látja el. Filmfesztivál Miskolcon NEVELÉSRŐL Fiúk és lányok a családban Azokban a családokban, ahol '*■ kétneműek a gyerekek, sok szülőnek okoz gondot együttes nevelésük. Hogyan bánjék velük? Mit engedjen meg nekik és mit követeljen meg tőlük? Egyáltalán, hogyan vegye figyelembe a nemükből fakadó különbözőségeket a nevelésben? Némelyik szülő felsóhajt. Menynyivel egyszerűbb volna, ha mindegyik lány vagy fiú volna! Pedig a testvérek nemi különbözőségének nem lebecsülendő előnyei is vannak, különösen akkor, ha nem nagy köztük a korkülönbség. Például a fiúk és a lányok együttes nevelése számottevő helyzeti előnyt jelent a nemi nevelés szempontjából, s így kedvező a családi életre nevelés számára is. A kezdettől együtt nevelkedő, szoros és mindennapos kapcsolatban élő fiúk és lányok számára a másik nem jelenléte természetes és megszokott dologgá válik. Így reálisabb képet alakíthatnak ki magukban a másik nemről, s emellett rendszeresen gyakorolhatják az egymás közötti helyes viselkedés formáit. Az említett előnyök azonban csak akkor érvényesülhetnek teljesen, ha a szülő képes felismerni és jól felhasználni a nevelési lehetőségeket. Ez nem mindig könynyű. Már csak azért sem, mert a családi nevelésnek még ma is erős konzervatív hagyományai vannak, amelyek megnehezítik például az egyik legfontosabb, korszerű alapelv, az egyenlő bánásmód megvalósítását. Megmutatkozhat ez már abban is, hogy sok szülő nem egyformán örül a különböző nemű gyermekei megszületésének. (Olykor még mindig a fiúgyermeknek szoktak jobban örülni, mert régen a férfinemet tartották értékesebbnek, a „teremtés koronájának”.) Ismertem szülőket, akik egészen el voltak keseredve amiatt, hogy „csak” lányuk született. Nem ritkaság, hogy a fiúval valahogy másképpen bánnak, mint a kislánnyal. Ez általában nem tudatos elhatározás következménye, hanem rég beidegzett, öntudatlan beállítottságokon alapul. De épp ezért nehéz rajta változtatni. Külső szemlélő gyakran könynyebben észreveszi, hogy melyik az apa vagy anya kedvenc gyermeke, vagy hogy mi a különbség a fiukkal, illetve lányukkal kapcsolatos bánásmódjukban. Szinte általános, hogy a lánynak jóval többet kell segítenie a háztartásban, mint a fiúnak, sőt nemritkán csak neki kell segítenie. Ami esetleg elvonja a lányt a tanulástól — de hát a hagyományos felfogás szerint egy lánynak úgyis fölösleges dolog tanulni; tanuljon csak a fiú, ő többre viheti. Az ilyen felfogás napjainkban nemcsak idejétmúlt, hanem káros is, mert csökkenti a lányok továbbtanulási esélyeit. Pedig a jövő asszonyai már nem a főzőkanál mellett fogják megtalálni a boldogságukat, s gyakran már az egészen kisgyermekeknél is megfigyelhető a szülői bánásmód különbözősége. A fiúknak nagyobb szabadságot engednek, nem bánják, ha csintalankodik, könnyebben megbocsátják, ha bepiszkítja vagy elszakítja a ruháját, ha visszafelesel vagy makacskodik stb., hiszen „elvégre fiúgyerek”. Szinte el is várnak tőle egy kis vadságot, harciasságot, nemegyszer éppenséggel biztatják, hogy üssön oda, ne hagyja magát. Az eredmény az, hogy ezek a hagyományos, „férfias” vonások erősödnek meg a fiúkban. Később aztán esetleg panaszkodik az édesanya, hogy „nem bírok ezzel a gyerekkel” — pedig valójában ő maga nevelte ilyenné. A lányával nem azért nincs baja, mert az lány, hanem mert nem kapatta el, ésszerűbb korlátok között, segítésre és engedelmességre szoktatva, ügyesebben nevelte. Vajon hány szülőnek jut eszébe, amikor kineveti a babával játszó, mosni próbáló kisfiát vagy kizavarja őt a konyhából, ahol segíteni szeretne, hogy éppen arra neveli: ne segítsen majd a feleségének a gyermekgondozásban, a háztartásban? Különösen ha azt tapasztalja a fiú, hogy az a húgának vagy nővérének a „reszortja”. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha az ilyen tapasztalatok alapján rögződik a fiúkban a hagyományos, merev szerep- és munkamegosztás, s adott esetben ők is kinevetik lánytestvérüket, ha az valami „fiús” tevékenységet próbálgat, például barkácsolni akar. Természetesen nem arról van szó, hogy mostantól kezdve szerepet cseréljenek, vagy hogy a fiúkat „lányosan”, a lányokat pedig „fiúsan” kell nevelni. De a szerepeket nem árt rugalmasan kezelni, hogy szükség esetén helyettesíteni tudják egymást a családi és később a házassági munkamegosztásban. Ez egyrészt azzal érhető el, hogy igyekszünk példát mutatni a „szereprugalmasságban” fiainknak és lányainknak, másrészt kisgyermekkortól kezdve arányosan és nemüktől függetlenül bevonjuk őket a háztartási, családi feladatok megoldásába, éspedig lehetőleg úgy, hogy a feladatok bizonyos rendszerességgel váltakozzanak. Sok szülőnek gondot okoz például az egymás előtti öltözés, vetkőzés, fürdés problémája. Hiszen csaknem elkerülhetetlen, különösen egy kis lakásban. A kádban együtt fürdő kisfiú és kislány természetesen észreveszi a köztük meglevő testi különbséget és szeretné tudni a magyarázatát. Ennek az érthető kíváncsiságnak a kielégítése igen fontos, mert így jobban megértik, mit jelent fiúnak, illetve lánynak lenni. Ha megkapják a koruknak megfelelő, egyszerű, őszinte, ízléses magyarázatot, akkor már sokkal kevésbé izgatja őket a testi különbözőség; természetesnek veszik és megszokják. A dolog lényege az, hogy ne csináljanak a nemek különbözőségéből a családban fétist, titkot, mesterséges tilalomfák ne akadályozzák a felvilágosítást, a felvilágosulást. A családtagok viselkedjenek egyszerűen, természetesen egymás előtt. Ez az egészséges összetartozás alapja. Dr. Szilágyi Vilmos szerkesztő, Tankönyvkiadó