Népszabadság, 1977. augusztus (35. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-26 / 200. szám

A 1977. augusztus 26., péntek NÉPSZABADSÁG . Amit eszünk — és simit kellene ennünk Beszélgetés dr. Tarján Róberttal, az OÉTTI igazgatójával Tarján Róbert, az orvostudo­mányok doktora, a megalakulás óta igazgatója az Országos Élel­mezés- és Táplálkozástudományi Intézetnek. — Ha a lakosság jelenlegi élel­miszer-fogyasztásáról akarunk képet adni, nem hagyhatjuk fi­gyelmen kívül a korábbi fejlődé­si szakaszokat sem. Mi jellemez­te a lakosság élelmezését a fel­­szabadulás előtti és utáni idő­szakban? — Az idősebbek még jól emlé­keznek arra, hogyan táplálko­zott a lakosság a felszabadu­lás előtt. Ennek ismerete nélkül azonban a mai helyzetet sem érthetjük meg. A korabeli vizs­gálatok szerint a harmincas­negyvenes években a lakosság harmada alig ismerte a jóllakott­ságot, gyakran éhezett, a többi ugyan rendszeresen jóllakott, de mégis hiányosan, helytelenül táp­lálkozott. A második világháború alatt, majd a felszabadulás utá­ni években is a súlyos károk olyan ellátási nehézségekkel jár­tak, melytől leginkább a városi lakosság szenvedett, de a falusiak is megérezték. Ezért is érthető, hogy a vágy a jóllakás és a jó ételek fogyasztása iránt — azt hiszem — mélyen belevésődött az emberek tudatába, s talán ez az egyik oka a jelenlegi inkább túl­zott, mint egészséges táplálkozás­nak. Az 1960-ig terjedő időszakot lassan javuló és időnként vissza­eső élelmiszer-ellátási helyzet jel­lemezte. A lakosság ebben az időben különösen kevés állati terméket: húst, tojást, tejet fo­gyasztott, s nem volt kielégítő a zöldség- és a gyümölcsfogyasztás sem. Következésképpen a lakos­ság meglehetősen széles rétegei­nek fehérje-, vitamin- és ásvá­­nyianyag-ellátottsága is hiányos volt. Ezért leginkább az olcsó kenyér és tészta, a zsiradékok, a burgonya és a rizs volt a legfontosabb táplálék, összességé­ben tehát a lakosság élelmiszer­­fogyasztását a felszabadulás utá­ni 15 évben a lassan javuló, meny­­nyiségileg kielégítő, de minőségi­leg inkább hiányos táplálkozás jellemezte. Kétes értékű rekord — A táplálkozásban a fordulat tehát a hatvanas években kezdő­dött, párhuzamosan az emelkedő életszínvonallal és az élelmiszer­­ellátás lényeges és tartós javulá­sával. Ekkor azonban már egy — legalábbis kétes értékű — re­kordot is elértünk: az egy főre jutó kalóriafogyasztásban megha­ladtuk a legtöbb nyugat-európai országét. Mi a következménye ezeknek a változásoknak és ho­gyan értékelhetjük a jelenlegi helyzetet? — Az általában kedvező irányú fejlődéssel együtt járó túlzott ka­lóriafogyasztás következménye volt, hogy gyarapodott a túltáp­­lált emberek száma, és — saját megfigyeléseink szerint is — a felnőtt lakosság 30—40 százaléka elhízott. Élelmiszer-fogyasztá­sunkban ugyanis túlzott szerepe van a kenyérnek és a tésztáknak, a cukornak, a zsíros húsoknak, a zsiradékoknak, örvendetesen kez­dett azonban növekedni a tej és a tejtermékek, s az utóbbi idő­ben a gyümölcs és a zöldség fo­gyasztása is. Lassan, és inkább csak a városokban terjed az egész­ségügyi szempontból kívánatos növényiolaj-fogyasztás. Ugyan­akkor megmaradtak a helytelen táplálkozási szokások és elmaradt a táplálkozási kultúra is. — Maradjunk még az elhízás­nál. Vajon van-e közvetlen kap­csolat az elhízás és bizonyos be­tegségek között? — Hosszú ideig a súlytöbbletet hajlamosak voltunk csupán „koz­metikai” jelenségnek tekinteni. Pedig ennél jóval többről van szó. A nagy nyugati életbiztosító társaságok az elhízott embereket már évtizedek óta csak magasabb összegért biztosítják, mert sok millió adat feldolgozása után megállapították, hogy a kövér emberek általában a soványaknál rövidebb ideig élnek. A gyógyító orvosok pedig saját betegeiken megfigyelték, hogy az elhízottak hajlamosabbak bizonyos betegsé­gekre. Ezek a megfigyelések azon­ban még nem alapultak rendsze­res tudományos vizsgálatokon. 1963-ban Müller NDK-beli pro­fesszor feldolgozta a klinikáján fekvő elhízott és sovány betegek megbetegedési statisztikáját. Ez a több száz emberre kiterjedő vizs­gálat arra utalt, hogy bizonyos megbetegedések, így a magas­vérnyomás, az érelmeszesedés jó­val gyakrabban fordul elő az el­hízottak, mint a soványak között. Közismert a cukorbaj és az elhí­zás közötti kapcsolat is, bár itt még nem teljesen világos, hogy azért hízik-e el a beteg, mert cu­korbajos, vagy azért lesz cukor­bajos, mert elhízott. Messzire ve­zetne, ha beszámolnánk azokról a kísérletekről, amelyeket világ­szerte folytatnak a kutatók annak eldöntésére, hogy miért hízik el valaki vagy miért marad so­vány. Bizonyosnak tekinthető azonban, hogy az elhízás általá­ban egyfelől a helytelen táplál­kozás következménye, de ehhez másfelől hozzájárul a helytelen életmóddal összefüggő kényel­messég, mozgáshiány. Amiben hiányt szenvedünk — Jelenleg tehát eléggé általá­nos a túltápláltság. Kizárja-e ez az állapot, hogy a lakosság egy része hiányosan táplálkozik és ez­zel összefüggő egészségi ártalmak lépjenek fel? — Huszonhat éve rendszeresen és folyamatosan folytatunk ha­zánkban szűrővizsgálatokat. Vizs­gáljuk a különböző korú, foglal­kozású embereket, hogy felderít­sük a táplálkozásuk és egészségi állapotuk közötti kapcsolatokat. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a fiatal és az idősebb nők kö­­zött is elég gyakori a vashiány. És mind ritkább, de még mindig van tavasszal C-vitaminhiány is. A vashiányos nők táplálkozását megfigyelve úgy látjuk, hogy a táplálék vastartalma ugyan ele­gendő, de az okozza valószínűleg a problémát, hogy a vas túlnyo­mó része növényi táplálékban fordul elő, és ennek felszívódása és a szervezetbe való beépülése nem megfelelő. Ezért szükséges­nek látszik, hogy táplálkozásuk­ban nagyobb szerepet kapjon a hús és a belsőségek.­­ A táplálkozástudomány ta­lán legfontosabb feladata, hogy sajátos módszereivel kutassa és kidolgozza az adott feltételeknek legjobban megfelelő, korszerű táplálkozás fő vonásait. Ennek el­engedhetetlen feltétele a táp­anyagszükséglet ismerete. Hol tar­tanak jelenleg az ilyen irányú kutatások? — A táplálkozástudomány még nincs százéves, így hiba lenne azt hinni, hogy már mindent tudunk a szervezet tápanyagszükségleté­ről. Kezdetben, mikor felfedez­ték, hogy a táplálékban kémiai energia van, mely az emésztés és a felszívódás után a szervezetnek energiát ad, az emberek élelmi­szer-fogyasztásukat mint kalória­forrást értékelték. Miután felfe­dezték a vitaminokat, ezek kerül­tek előtérbe a vizsgálatoknál is. Ezt követte az értékes és érték­telen fehérje felismerése után az állatifehérje-korszak, míg jelen­leg — kissé leegyszerűsítve — az ásványianyag-„korszakban” va­gyunk, amikor egyesek aszerint ítélik meg a táplálkozást, hogy tartalmaz-e elegendő ásványi anyagot, vagy sem. Persze min­den egyoldalúság a táplálkozás­ban hiba, és tudnunk kell, hogy az emberi szervezetnek egyaránt szüksége van kalóriára, vitami­nokra, fehérjékre és ásványi anyagokra és más vegyületekre is, melyeket még nem ismerünk. In­tézetünk egyébként hosszú évek óta rendszeresen kidolgozza a la­kosság és egyes csoportjai, a kü­lönböző korú és foglalkozású em­berek tápanyagszükségletét, mely fontos útbaigazítást adhat a he­lyes táplálkozáshoz. — Nyilvánvaló, a kutatásokat megnehezíti, hogy vizsgálataik során kísérleti állatokkal dolgoz­nak. — Valóban. Tudjuk ugyan, hogy a kísérleti egér, patkány vagy nyúl anyagcseréje eltér az em­berétől, embereken viszont kí­sérleteket nem végzünk, s így kö­vetkeztetéseinket is csak óvato­san lehet felhasználni. Erre egy példát említek meg. A közismer­ten növényevő kísérleti nyúlnak a kutatók nagy mennyiségű, ki­zárólag állati szervezetben levő zsiradékot, koleszterint adtak. A nyúl érrendszere a számára szo­katlan és idegen anyagtól az em­beri érelmeszesedéshez hasonló jelenséget mutatott. A kutatók en­nek alapján a koleszterint és az azt tartalmazó élelmiszereket az ember számára is károsnak tar­tották, s több országban széles körű propaganda kezdődött a nagy koleszterintartalmú élelmi­szerek, különösen a tojás, a vaj fogyasztása ellen. A legutóbbi táplálkozástudományi kongresz­­szuson amerikai kutatók beszá­moltak saját, embereken végzett megfigyeléseik eredményeiről. Ezek alapján arra a következte­tésre jutottak, hogy nem mutat­ható ki közvetlen összefüggés a tojásfogyasztás és a koleszterin­szint emelkedése között. A ha­sonló nehézségek nagy óvatosság­ra intenek. Csecsemőkoszt és közétkeztetés — Beszélgetésünkből kiviláglik, hogy a tudományosan megalapo­zott táplálkozástól még messze vagyunk. Befejezésül kérem, szól­jon arról, melyek a legfontosabb feladatok a lakosság táplálkozá­sának megjavításában? — A jelenlegi táplálkozási hi­báknak nem az az oka, hogy va­lamilyen fontos élelmiszer nem kapható, vagy az embereknek nincs anyagi lehetőségük azok megvásárlására. Leginkább a hi­bás szokások megrögződése a lu­das a helytelen táplálkozásban. Ennek megváltoztatására a kö­vetkezőket tartom a legfonto­sabbnak: az újszülött csecsemő számára mindenekelőtt biztosíta­ni kell a legfontosabb táplálékot, az anyatejet. S bár jó dolog, hogy sikerült megoldanunk a korszerű csecsemőtápszerek gyártását és ellátását, azonban utalok arra, hogy rohamosan csökken az anya­tejen nevelt és azzal táplált cse­csemők száma és aránya, holott az anyatej olyan alkotórészeket is tartalmaz, melyek nélkülözhe­tetlenek a csecsemő egészséges fejlődése­­ és ellenállóképessége szempontjából. Ezeket még a leg­jobb csecsemőtápszerek sem tud­ják pótolni. Helytelen szokásainkon változ­tatni csak akkor tudunk, ha egyebek között a társadalmi ét­keztetésben, az üzemi konyhá­ban, a vendéglőkben és az üdü­lőkben új, tápláló ételekkel is­mertetjük meg a fogyasztókat. Az élelmiszeripar korszerűsítése eredményes. A tejipar kedvező eredményeit az üzletekben és a háztartásokban már látjuk. Érde­mes lenne a kenyérrel is foglal­kozni, mert hazánkban nem is an­nyira a kenyér fogyasztása a sok, hanem annak vásárlása. A maradék kenyér ugyanis falun gyakran állatok takarmányozá­sára szolgál, városban pedig a szemétbe kerül, pedig a más­napos kenyér fogyasztása egész­ségesebb, mint a friss, me­leg kenyéré. Végezetül arra hí­vom fel a figyelmet, hogy a válto­zatos, korszerű táplálkozás, új, még ismeretlen ételek megkedve­lése is szerez örömet, élvezetet az embernek és erről is kár lenne le­mondani. Az elhízás gyakran a kisgyermekkorban kezdődik a „túletetéssel”, a főétkezések kö­zötti édességevéssel, s mindez fel­nőttkorra már elhízáshoz vezet­het. A kövér, az elhízott ember lefogyasztása az orvostól, a be­tegtől és a családjától gyakran nagy erőfeszítést követel és nem is mindig eredményes. Földünk kétharmadán az em­berek százmilliói éheznek. Éhez­nek még súlyosabban, mint a ma­gyar nincstelenek a múltban. A szocializmus tizenöt-húsz év alatt megteremtette az egészséges táp­lálkozás lehetőségét. Éljünk vele — mondotta befejezésül dr. Tar­ján Róbert. Kovács Dénes I „LELKES ANDRÁSNAK” „Lelkes András Budapesten, a XXII. kerület Hosszú út 12-ben is­meretlen”— írta válaszlevelünk borítékjára a postai kézbesítő, így hát levelére küldött soraink olvasatlanok maradtak. Közzétesszük, itt majd ön is elolvassa őket, s Lelkes elvtársnak szólítjuk, mert ezzel írta alá hozzánk intézett levelét. Miről szólt ez a levél? Elismerésre méltó tárgyilagossággal arról, hogy némely vállalatnál és intézménynél szebb a kirakat, mint az, ami mögötte van; továbbá arról, hogy még mindig gyakori a bírálat elutasítása, mert — így mondják — kárára van a hivatali vezető, a vállalat vagy az intézmény tekintélyének; továbbra is kákán csomót keresőnek mondják azt, aki valamit szóvá tesz, még akkor is, ha véleményét „ostyába csomagolja”. Arról is írt, tisztelt „Lelkes elv­társ”, hogy az emberek mindennapi foglalatosságában sok a látszat­­tevékenység, s ez az érdemleges munka rovására megy, hogy túlsá­gosan sokan vannak, akik érvényesülésükért erkölcstelen módszerek­kel küzdenek. Bizonyosak vagyunk afelől, hogy ön tudja: a mi figyelmünket sem kerülik el az ilyen jelenségek. Ha átnézi az utóbbi évek-hónapok sajtóját — korábbi lappéldányainkat —, számot ugyan nem tudunk mondani, de jelentékeny mennyiségben fedezheti fel a különböző műfajú olyan írásokat, melyek az ilyen visszásságokat érik tetten, tárják fel konkrétan. De ezzel nem érik be: megmutatják a hátteret, az okokat, a körülményeket, az összefüggéseket, amelyek létrejöttü­ket kiváltották, lehetővé tették, s leleplezésüket hátráltatták, meg­szüntetésüket gátolták. Ezek az írások abban különböznek az ön levelétől, hogy nem csupán általánosságban keseregnek az ilyen és hasonló dolgok miatt. ön írt nekünk egy értelmes, higgadt levelet, aláírt egy kitalált nevet, menjünk és keressük önt a budapesti XXII. kerületben, a Hosszú út 12-ben. Nincs ott, nem is létezik. Nyilván úgy érzi, elmond­ta, ami a szívét nyomta, a többi ránk tartozik, csináljunk rendet. Megtisztelő a bizalma, de gondolja el, mi lenne, ha mindenki így­ járna el. Nem egyszerűbb és nem logikusabb, hogy ha az, aki fel­háborodik, a lehetőségeihez mérten cselekszik is? Cselekszik a jó ügyért és nem éri be annyival, hogy „kiöntöttem a szívemet”, hanem azt mondja: itt és ott ezt és azt a helytelenséget láttam, lépjünk fel ellene, csináljuk együtt, te és én, ti és mi. Ha ez olykor sziszifuszi fáradozásnak tetszik is, mégis csak az egyedüli célravezető út. Azt szeretnénk, ha „Lelkes András” levelét az ön igazi nevével és címével aláírt, olyan levél követné, amelyben általános ténymeg­állapításokon túlmenően arról lenne szó, hogy hol, milyen ügyben — nyilván vannak személyes tapasztalatai — milyen visszás dologban kellene a társadalom pozitív erőinek fellépniük, rendet csinálniuk. Persze, az ön kezdeményezésére, önnel együtt. Vadász Ferenc Emléksorok egy orvosról Szerényen, hi­vatásának élve dolgozott a buda­pesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. szá­mú Belgyógyá­szati Kliniká­ján dr. Somogyi György docens, kandidátus. Csak kevesen tudták, családtagjai, szűk baráti köre s egy­némely elöljáró­ja, hogy ez a halk szavú ember mi­re vállalkozott négy évtizeddel ezelőtt. Akkor kezdő­dött orvosi pá­lyafutása. De hol és hogyan? Itthon nem vet­ték fel az egye­temre, az olasz­­országi Bologná­ban végezte tanulmányait, ott vette kézhez diplomáját. Budapes­ten már középiskolás korában részt vett a kommunista ifjúsági mozgalomban, odakint, a fasiszta Olaszországban, az egyetem ma­gyar diákjaiból marxista kört szervezett. Harminchatban haza­tért, azon a nyáron robbant ki a fasiszta tábornokok ellenforradal­mi felkelése a Spanyol Köztársa­ság ellen. Éppen csak annyi ide­je maradt, hogy belépjen a szo­ciáldemokraták hetedik kerületi ifjúsági csoportjába, hamarosan útnak indult, hogy ott kezdje el hivatása gyakorlását, ahol a gyó­gyítás már nem csupán az egyes embert szolgálja, hanem közvet­lenül az emberiség legnagyobb ve­szedelme, a fasizmus elleni har­cot is. Harminchét májusában Barcelo­nában a katalán ifjúkommunis­tákból szerveződött zászlóalj kö­telékében ment a frontra. Néhány hónap alatt kiérdemelte, hogy fel­vegyék a Spanyol Kommunista Pártba. Előbb a 146. brigádnak, majd a dandárnak lett belgyó­gyászorvosa, századosi rangban. Harmincnyolc elején a 11. nem­zetközi brigádhoz került, Münnich Ferenc elvtárs parancsnoksága alá. A nemzetközi brigádok vissza­vonása után ő is megjárta a fran­ciaországi internáló táborokat. Harminckilenc őszén, tizenhárom orvostársával együtt, arra vállal­kozott, hogy Kínába utazik, ott folytatja azt a munkát, melyet a spanyol fronton félbehagyott. Az utazást egy angol, illetve norvég antifasiszta bizottság tette lehető­vé. Somogyi György, a fegyveres erők soraiban, amint ezt a Kínai KP igazolása is tanúsította, tisz­teletet érdemlő bátorsággal állt helyt hosszú éveken át. A felszabadult országba 1947 őszén tért haza. Civil lett, és „csak” orvos. Különböző intézmé­nyeknél dolgozott, mindaddig míg megvalósulhatott az a terve, hogy egy szakterülettel, a radiológiával — a radioaktív izotópok gyógyí­tási célra történő alkalmazásával — foglalkozzék. A klinika izotóp­laboratóriumának vezetője lett. Kutatásairól több mint félszáz közleményt jelentetett meg hazai és külföldi szaklapokban, s három könyvet írt. Internacionalista forradalmi te­vékenységéért és orvosi érdemei elismeréséül, több magas állami kitüntetésben részesült. Négy év­tizeden át hű tagja volt a párt­nak, áldozatkész részvevője a nemzetközi munkásmozgalomnak. Elvtársai és barátai ma délután háromkor búcsúznak tőle a Far­kasréti temetőben. V. F. A franciaországi gyűjtőtáborokból orvosokat küldenek Kínába, a kínai nép szabadságharcá­nak támogatására. Dr. Somogyi Györgyöt (kö­zépen, öltönyben) bajtársai búcsúztatják.

Next