Népszabadság, 1977. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-06 / 209. szám

6 Hozzászólások a Népszabadság cikkeihez ' y ^ .| ' ■_ ‘ ’ " \ ^ ^y y . . * l. - ^ ■ I ^ ■ L. .1 !u:t— ■ ué'lfAM^ ^ . *** “** *'‘4' 11 ' ' ■ -- . ....^ri*" '"'i' !■ ■ .iJíV.. . . ..' .. líivalos iskolák — isdinknerkölrs (1977. augusztus 10.) Iskola és Társadalom című rovatunkban jelent meg Süle Sándor pedagógus cikke, amelyben felhívja a figyelmet az iskolákban sok helyütt tapasztalható hamis státusszimbólum kergetésére, az „elit” iskolák laza munkafegyelmére, s az ebből adódó káros jelenségekre. Majd a papa elintézi „A cikkíró meglepő őszinteséggel beszél arról, hogy az utóbbi években sok baj van a tanulók munkafegyelmével — kezdi levelét Kis János tanár (Oroszlány). — Azért tartom meglepőnek ezt a nyílt őszinteséget, mert eddig ezekről a kérdésekről legfeljebb egymás között a tanári szobában szoktunk beszélgetni. Egyik iskola sem akar rossz bizonyítványtkiállítani magáról, mert ha elismerjük a tanulók lezserségét, abból azt a következtetést lehetne levonni, hogy a tantestület nem végzi el becsületesen a munkáját. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Ennek a jelenségnek társadalmi és oktatásügyi okai vannak. Csaknem huszonkét évi pedagógusi tapasztalat áll mögöttem. Az iskola hatalmas változáson és fejlődésen ment keresztül az utóbbi évtizedekben, de nem tagadhatjuk le azt a tényt sem, hogy mindig elmaradt a társadalmi, gazdasági és tudományos élet fejlődése mögött. A gyors fejlődéssel az iskola nem tudott lépést tartani. Nem véletlen, hogy hamarosan sor kerül az új tantervek bevezetésére. Ez persze megítélésem szerint önmagában nem oldja meg a gondokat. Szemléletbeli és módszerbeli megújulásra is feltétlen szükség van, mert másként szó sem lehet az iskolai demokratizmus kiteljesedéséről. Ezzel kapcsolatosan néhány kérdést szeretnék érinteni. Úgynevezett elit iskolában még nem tanítottam, de „elit” gyerekeket igen. Az ilyen tanulók szülei — tisztelet a kivételnek — nagyon meg tudják keseríteni a pedagógus életét. Ha nem tetszik nekik valami, ha csemetéjük rossz jegyet vagy intőt kap, már megy is a panasz az igazgatóhoz vagy még feljebb. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy az ilyen párbajban gyakran a pedagógus húzza a rövidebbet. Ennek hatása a gyerekre teljesen egyértelmű. Majd bolond lesz erőlködni, tanulni, rendesen viselkedni az órán a gyerek, ha bármi panasz van rá, a papa gyorsan elintézi! El is intézi, rövid távon a pedagógust, hosszú távon a saját gyermekét. Tehát szülői segédlettel kitermeljük az elégedetlen fiatalok seregét, másrészt növeljük a gerinctelen, követelni nem merő pedagógusok számát.” Ünnepi szám (1977. augusztus 20.) Az augusztus 20-i ünnepi számban megjelent írásaink a szokásosnál nagyobb érdeklődést váltottak ki olvasóink körében. Sok hozzászólás érkezett. Az alábbiakat ezekből választottuk ki. Sarlós Istvánnak A szocialista demokrácia útján című vezércikkéhez a többi között Szíva Mihály gödöllői olvasónk szólt hozzá. „Tanulságos, iránymutató az írás. A szocialista Magyarország meszsze felülmúlja a kapitalista államokat szociális létesítményeivel és az emberi jogok tiszteletben tartásával. Eszembe juttatta a cikk egy személyes tapasztalatomat. Amerikai és kanadai turisták jártak városunkban. Útbaigazítást kértek tőlem, hogy merre találjáka királyi nyaralót, s közben beszélgettünk. Az egyik aszszony, aki jól tudott magyarul, elragadtatással beszélt mindarról,amit rövid itt-tartózkodása alatt tapasztalt. »Nem is képzelik, milyen jó maguknak — mondta. — békében, nyugalomban élnek. Olyan ez az ország, mint ,egy szanatórium, míg nálunk odaát, este szürkület után, nem merünk kilépni a lakásból, félünk, hogy leütnek, kirabolnak bennünket.-* Jólesett hallani az elismerő szavakat, s büszkén mutattam a kastélyra, mondván: ez már nem a kiváltságosok szórakozóhelye, hanem munkában elfáradt, megöregedett dolgozók kényelmesen berendezett otthona.” Dr. Körösi József budapesti olvasónkat a Nemzetek és nemzetiségek (Nádor Tamás beszélgetése Csatári Dániellel) címmel megjelent interjú késztette hozzászólásra. „Időszerű volt erről a témáról nyíltan beszélni — írja. — A turizmus fellendülése akarva-akaratlanul magával hozza, hogy jobban megismerjük a szomszédos országokban élő magyarok életét. Sok a mendemonda ezzel kapcsolatban, s megítélésünk nemegyszer politikai problémákhoz, értetlenségekhez vezet. Többet kellene foglalkozni a sajtó hasábjain is a nemzetiségi kérdésekkel, s a szocialista országok egymás iránti hagyománytiszteletével. Meggyőződésem, hogy a mi internacionalizmusunk az igazi egyetemes humanizmuson alapszik. Éppen ezért tartanám szükségesnek, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk a még fellelhető visszásságokról is, mert ez segítené a néhány napra, vagy hétre kiránduló emberek tisztánlátását, eligazodását a nemzetiségi politikát illetően.” „De szép a szép! című cikkében Buzási János említést tesz a Rákóczi úti megújult házakról. Gratulálok a cikk írójának — kezdi levelét Benjámin István Gyomáról. — Legyen szabad bemutatnom a nálunk épült gyönyörű lakótelepet. Szebbnél szebb háromemeletes házak, modern, új bölcsőde, önkiszolgáló bolt, eszpresszó. Tehát minden, ami egy lakótelepen kell. Ám, az itt lakó emberek mégsem érzik jól magukat! Amerre néznek, kosz, piszok, derékig érő, elburjánzott gaz látható. A szemetet hetente egyszer viszik el, a kukás edények mellől szertefújja a szél. A lakótelep óriási öszszegbe került, s nem kellene sok, a cikk szavaival élve,naponta egypár perc-*, hogy a lakóházakhoz méltó legyen a környezet is.” „Nem szeretek a kákán csomót keresni — olvassuk Papp Péter budapesti lakos levelében. — Hogy mégis írok, az azért van, mert bosszantó, ha egy ünnepi lap egyébként szép cikkében hibát talál az ember. A Városok, címerek című írásban az áll, hogy a Kossuth-címer az 1848-as szabadságharc zászlóin tűnt fel. Ezzel szemben, ha a jó másfél évszázaddal korábbi Rákóczi-szabadságharc pénzeit megnézzük, ott láthatjuk az Árpád-házi sávos félpajzsból és a másik félpajzson hármashalom kettős keresztből álló országjelvényt. Ezután még megjegyezném, hogy korunkban éppúgy, mint régebben, nem a hazafiasság — mint a cikkíró fogalmaz —, hanem a hazafiság erényeit gyakorló állampolgárokra van szükség.” Nagyvonalúság ■— közpénzen (1977. augusztus 25.) A cím önmagáért beszél, könynyű következtetni belőle a tartalmára. Fejér Gyula a pazarlást, a közvagyon herdálását tűzi tollhegyre. Több olyan jelenséget ostoroz, amely arra enged következtetni, hogy még mindig sok helyen kezelik Csáki szalmájaként a közösség vagyonát. Kerül, amibe kerül? A cikk bevezető sorai felkeltették az érdeklődésemet, s gondolom, így volt ezzel sok más olvasó is. — írja K. Nagy Imre, a hajdúböszörményi városi könyvtár igazgatója. — Kínek ne akadt volna meg a szeme azon a mondaton, hogy »Vajon milyen messze van Maputo Budapesttől?* Ám érdeklődésem hamar lelohadt. Nem vitatom, a cikk témája fontos és a társadalom minden rétegét érinti. A pazarlás, az anyagi javak herdálása ma is élő probléma. Tehát vétek lenne szó nélkül hagyni, hogy egyesek passzióból csaknem világkörüli útra mennek közpénzen, nem törődve azzal, hogy ez mennyibe kerül, milyen megterhelést jelent a népgazdaságnak. Kérdés: melyik ez a vállalat? Ez volna a lényeges, de a cikkből nem derül ki. Az ügy hiába van érdekfeszítően, izgalmasan megírva, hatástalan marad.” Ezen akadt meg Tatai Imre (Budapest XI., Fehérvári út 88.) is. „A cikkben egyetlen konkrét példa sincs — írja. — Tudom, hogy az utóbbi években valamelyest csökkent a nagyvonalúság, a rongyrázás, de azért még ma is sok helyen felfedezhetjük a skerül, amibe kerül a jeleit. A takarékoskodást, a közvagyon védelmét állandóan napirenden kell tartani, s nem szabadna elnézőnek lenni azokkal szemben, akik saját hitbizományuknak tekintik a közösség vagyonát. De ha nem nevezzük nevén a gyereket, senki sem ért belőle. Sőt. Az olvasók azt hihetik, hogy a szerző azért nem írta ki a nagyvonalúak, a herdálok nevét, mert kitalált történeteket írt meg.” NÉPSZABADSÁG 1917. szeptember 6., kedd JEGYZETEK A VOLKSSTIMME FESZTIVÁLJÁRÓL SZOMBAT DÉLI 12 ÓA. Az idő ragyogó, a meleg júliusi. A Hauptallén parkolóhelyet találni már művészet, és mostantól kezdve a Jesuitenwiese, ez a több Nagyrétet kitevő zöld térség a bécsi Fráterban két napig osztrák testvérlapunké, a Volksstimméé. Az úton hömpölyög a tömeg. Kétoldalt rögtönzött sátrak és színpadok, a szocialista országok testvérlapjainak fényképkiállítással kombinált pavilonjai. Néhány feltűnő színfolt: bőrnadrágos stájerek, harisnyájukon harsány színű csimbókok, a kalapokon tucatnyi jelvény és vendégmunkások, törökök, jugoszlávok, családostul piknikelnek. A lacikonyhák előtt máris sorba állnak, amit nem lehet csodálni, az árak 30 százalékkal olcsóbbak, mint a városban. A lacikonyhákat a tartományi és a kerületi pártszervezetek működtetik, egyetemisták, háziasszonyok és munkások sütik a kolbászt, mosogatnak, és mérik a fröccsöt, sort; a bevétel a pártszervezeteké. A vásárosok bódéi és a pavilonok közt rögtönzött plakátkiállítások. A fő téma: küzdelem az igazságtalan adórendepr plaon DÉLUTÁN 3 ÓRA. A szorító közelébe, ahol az NDK-beli Franz és a magyar Veres vívja küzdelmét, egyáltalán nem lehet odaférkőzni. Nem messze onnan fényképkiállítás: az 1927-es tömeggyilkosság emlékét idézik. Rendőrök az attak pillanatában, az áldozatok a sortűz után, véres az utcakő. Korabeli lapkivágások, szenvedélyes, antifasiszta harcra mozgósító felhívások. A szomszéd stand fő plakátja egy nagyméretű nyílt levél. ..James Carternek, az Egyesült Államok elnökének a Fehér Házba. Igen tisztelt Elnök Úr! Mi Bécs lakosai, tiltakozunk a neutronbomba embertelen terve ellen.” Mi sem jellemzőbb a Volkstimme-ünnepély évtizedek óta nem szűnő vonzerejére, hogy az idén a szociáldemokraták, ifjúsági szervezetük nevében afféle ellenfesztivált rendeztek a Donauturm környékén. De az is jellemző, hogy miféle fesztivált. A plakátokon a legnagyobb betűkkel — ami biztos, az biztos — Suzy Quatro neve szerepel; mellette, amolyan kísérőműsornak, Wolfgang Biermannt vonultatták fel. A közönség zömét az utóbbi azonban — bármennyire igyekezett is a szocialista valóságot gúnyoló dalaival a kedvében járni — nem érdekelte. Néhány száz ultrabalos aktivistán kívül a többiek alig várták, mikor jön már a közkedvelt Suzy. Ez a rendezvény más közönségnek szólt, mint a kommunisták népünnepélye, így hát célját — elvonni a politikailag érdeklődő fiatalokat — nem is érte el. VASÁRNAP DÉLELŐTT TÍZ ÓRA : Franz Muhrl elvtárssal beszélgetünk a Volksstimme színpadánál. A színpadnál a felirat vörös alapon fehér betűkkel: Minden dolgozónak — Volksstimmét! — Elégedett, Muhrl elvtárs? — Most beszéltem a rendőri készültség vezetőjével. Harmincezerre becsülik a tegnapi részvevők létszámát. Ma alighanem még többen lesznek 45 000—50 000 ember. Kulturális és sportünnepség ez, a dolgozó emberek vidám fesztiválja, de olyan rendezvény, amelynek erős és határozott politikai karaktert szeretnénk adni. Itt is folytatódik az aláírások gyűjtése, az adóreformért. A 81 ezer aláírás mögött több százezernyi beszélgetés áll, a pártak,tivisták fáradhatatlan munkája. Külön öröm hogy az idei fesztiválon a korábbihoz képest több a fiatal, a közreműködők és a látogatók között. A fesztivál egyik hagyományos vonása a testvérpártok lapjainak, köztük a Népszabadságnak a részvétele. VASÁRNAP DÉLELŐTT 11 ÓRA. A szabad ég alatti politikai vitaklubban a disputa a nők erdőiről kezdődött, de ahogy ez gyakran történik, messzire elágazik. Idősebb férfi kér és kap szót, mint utóbb kiderül, először van a Volksstimme fesztiválján. „Iparos vagyok, nyolc emberrel. És ha hiszik, ha nem, van olyan munkásom, aki többet keres nálam, vagy legalább is nem marad kevesebb pénze az adó levonása után.” Az első sorban 20 év körüli sovány fiatalasszony. „Én 6500 schillinget keresek havonta, és 2600-at fizetek a lakásért. Tényleg azt gondolja, hogy nekem marad több?” Franz Muhri ott ül a harmadik sorban, és bekapcsolódik a vitába: „Van olyan munkás, aki ennél többet keres, noha a munkások többségére nem ez a jellemző. És viszont nagyon sok olyan kisiparos van, mint ön. Mi nem ellenfélnek tekintjük önt, hanem szövetségesnek. Akik ellen mi harcolunk, a multinacionális monopóliumok, a trösztök, amelyek tudományos tökélyrefejlesztették, miként kell kibújni az adózás alól. S a rendszer olyan, hogy tehetik.” Az idős férfi bólogat , talán eljön a jövő évi fesztiválra is. DÉLUTÁN 2 ÓRA. A Népszabadság pavilonja erősítést kap ajándéktárgyakból és prospektusokból, jóformán minden elfogyott. A bécsiek fáradhatatlan érdeklődők és feljegyezzük a kérdéseket elhangzásuk sorrendjében, amelyeket öt perc alatt kapunk. Igaz-e, hogy megszűnik a kötelező valutabeváltás a Magyarországra utazóknak? Mikor jön Kádár János legközelebb Bécsbe? Tanulnak-e Magyarországon németül? Hol lehet Bécsben magyarul tanulni? Olcsóbb-e a szárnyashajó Pestre, mint a gyorsvonat? A véletlen úgy hozta, hogy a szomszéd pavilon szomszédunké, Burgenlandé. Vinzenz Böröcz, a párt tartományi vezetője a csirkesütőkre felügyel, miközben villáminterjút ad: — A tartomány most szerepel először a Volksstimme fesztiválján. Fiatal aktivistáink egész éjjel dolgoztak, hogy felhúzzák a sátrat. A párt ereje szerény, de a dolgok jobban mennek, mint néhány éve. Abban, hogy az atmoszféra, amely a pártot körülveszi, jobb, annak is szerepe van, amit odaát, maguknál látnak az emberek. Soha ennyien nem utaztak Burgenlandból Magyarországra. És a tények a legjobb agitátorok. Böröcz elvtárs előtt kis formátumú tartományi pártlap. Egy cikk a burgenlandi segédmunkások és női munkások jövedelmét (ami az országos átlagnál alacsonyabb) elemzi, és összehasonlításul a magyar helyzetre hivatkozik. DÉLUTÁN ÖT ÓRA. Megjött a zivatar, szakad, mintha dézsából öntenék. A további programokat, köztük az Omega együttesét, amelyet az itteni fiatalok annyira vártak, már elmossa az eső. De a jókedvet nem mosta el, és amikor végre kiderül, ezrek dagasztják kedélyesen a sarat, jövőre ilyenkor újra találkozunk a Fráterban, a Volksstimme ünnepén. Vajda Péter Ili ismri Muhri elvtárs — fiatal vendégekkel. A Népszabadság pavilonja.