Népszabadság, 1977. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-02 / 232. szám

16 Örömeink Némelyekkel ellentétben nekem tetszett a kedd esti tévéműsor is. Ha emlékeznek rá, különböző foglalkozású emberek ültek a stúdióban, de egyformán őrülteti. Hirtelenjében meg sem tudnám mondani, hogy melyikük örült a legjobban, mert örömük egymást múlta felül. Velük együtt örültem annak, hogy milliós nyilvánosság előtt így tudnak és mernek örülni, ezt manapság eléggé ritkán látni fő műsoridőben, ilyenkor a tévében inkább vívódni, fanyalogni, vagy komoran nevelni szoktak. Ők viszont minden percben úgy örültek, mintha az lett volna a műsor címe, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve. Öröm volt nézni ennyi örömöt, szavamra mondom, ha nem a saját szememmel látom, el sem hittem volna, hogy a világszerte rohamosan fejlődő televíziózás korában nekünk van a legvidámabb forgatócsoportunk. Hasonlóan szorgalmas tévénézők alighanem már ki is találták, hogy az Afrikai örömeink című hatrészes sorozatról beszélek, amelynek alkotói hat hétig forgattak Tanzániában és most hat héten át megosztják velükk ottani örömeiket. Ha jól számoltam, minden alkalommal hatan ülnek is be a stúdióba, eszerint ez lehet a szerencseszámuk, de ezt csak úgy mellékesen említem, mert nem lényeges. Fogadni mernék, hogy amikor a televízió illetékesei annak idején engedélyezték a forgatócsoport tanzániai utazását, legmerészebb álmaikban sem gondolták, hogy a fiúk ezt a gesztust hatrészes sorozattal hálálják majd meg. Rémlik is, mintha olvastam volna róla, hogy eredetileg két kisfilm elkészítésére szólt a megbízásuk, ám Afrikában akkora örömben lett részük, amekkorát a nézők legfeljebb hat estére elosztva tudnak csak elviselni. Ebben tényleg lehet valami, mert magam is hallottam, hogy olykor még az örömöt is adagolni kell, ha hirtelen szakad az emberre, esetleg el sem bírja. Nyilván ezért állították össze olyan kíméletesen az Afrikai örömeink hat részét, hogy azért mindegyikbe jusson egy kis tanzániai filmrészlet, de az idő nagyobb részét az örömökről szóló stúdióbeszélgetés töltse ki, amelynek keretében a forgatócsoport tagjai elmesélik egymásnak a közösen átélt élményeket, közte még egykori diákköri stikliket is. Szívemből irigylem őket a meghitt kacagásokért, miközben még a könnyük is kicsordul, legutóbb eszembe is jutott, hogy a mi érettségi találkozónkon szintén jókat nevettünk a Zombain, aki a fizikaórán fején felejtette a kalapot, hát ezen úgy mulattunk, hogy utána sokáig kellett a szemünket törölgetnünk, mégsem adott róla közvetítést a televízió, talán majd legközelebb több szerencsénk lesz. Persze, csak abban az esetben, ha előzőleg kimegyünk egy forgatócsoporttal Tanzániába. Bár ez sem biztos, mert a múlt hét végén közvetítette a tévé a Vidám Padlás műsorát is, pedig a szereplők előzőleg nem jártak együtt Tanzániában, de az is igaz, hogy ennek ellenére akkorákat nevettek egymás bemondásain, mintha tényleg ott jártak volna. Visszatérve azonban az Afrikai örömeinkhez, én még azt sem kifogásolom benne, amit sokan, nevezetesen, hogy az alkotók több örömöt hoztak haza, mint filmet. Ennél fontosabbnak tartom a jó szándékukat, kirobbanó örömük önzetlen közreadásában. Hátha példát adnak másoknak is, mondjuk külkereskedőinknek, akikkel a szóbeszédek szerint néha megesik, hogy a gyakoribb és huzamosabb külföldi tartózkodás után hazatérve több szóbeli magyarázatot hoznak, mint kézzelfogható üzletet, de személyes örömüket irigyen titkolják a nagy nyilvánosság előtt. Megfontolásra érdemes, hogy nem kellene egyiküketmásikukat felkérni stúdióbeszélgetésre, teszem azt Nyugat-európai örömeink címmel? Egyébiránt akkor is együttéreztem az Afrikában járt forgatócsoporttal, amikor egyikük elpanaszolta, hogy a babonásabb tanzénok közül sokan az istennek se akartak a felvevőgép elé állni. Tiszta szerencse, hogy a stáb tagjaira semmi sem ragadt át ebből a babonából. EGY:IS HÉT ! él lÁyJhisfrh 'hsrk/2tUrf („Egy regény egyszeriben jobbá vázik, ha gyenge tévéfilmet csinálnak belőle.”) ősi színházi bölcsesség. Egy színész tehetsége nem abban mutatkozik meg, hogy mekkora tapsot kap a közönségtől, hanem abban, hogy mennyi köhögést tud visszafojtatni a nézőtéren. # öregszem, de szerencsére nem venni észre rajtam. A fiú, áld előttem ül az autóbuszban, az sem veszi észre. * Ne akarj lemászni egy létráról, amelyet előzőleg már te magad ellöktél. ★ Egyesek agya olyan, mint az expresszvonat. Olyan gyorsan száguld, hogy nem látni: üres. * Tanmese. Bármennyire zúgnak is a levelek a fán, erősen kapaszkodnak az ágakba. Sok nulla azzal dicsekszik, hogy megtízszerezi annak az értékét, aki mellé áll. Nemcsak zenére vonatkozik Stokowski mondása: „A legkellemetlenebbek azok a kritikusok, akik semmihez sem értenek, de jól írnak.”* „Az ember az egyetlen élőlény, amely el tud pirulni. De abban is különleges, hogy van oka rá.” Régész az, akinek jövője a múltban van. (H. K.)* „Maguknál mind kisebbek a húsadagok!” „Ez optikai csalódás. Megnagyobbítottuk az éttermet” * Aki italba akarja fojtani gondjait, téved. A gondok tudnak úszni. Minden generáció ellenkezik a szülőkkel és szövetséget köt a nagyszülőkkel.* A tények önmagukért beszélnek, igaz, néha elég unalmasan. ★ Jó ugrásszerűen fejlődni, csak nem lóugrásszerűen.* Apai intelem a fiúhoz. Jegyezd meg, a főnök olyan, mint a tűz. Ne kerülj túlságosan közel hozzá, mert könnyen megégetheted magad, de túl távol se legyél tőle, mert akkor megfagysz. * Az igazi vendéglátás művészete abban áll, hogy a vendég minden marasztalás ellenére is elmenjen. * Biztonságiöv-üzlet számára ajánlom a hirdetést: „Inkább fizessen nekünk hatszázat, mint nyolcezret a temetkezési intézetnek.” V. J. NÉPSZABADSÁG 1977. október 2. vasárnap / *6,- 7 — Mi részletes önéletrajzot kértünk, elvtárs. — Kérem szépen, ebben minden benne van. — Az nem lehetséges. Hiszenalig egy oldal. — Velem eddig nem történt semmi sem. — Azt is részletesen kérjük. (Párbeszéd egy személyzeti osztályon, 1040 tavaszán.) 1910. október hatodikán, a tizenhárom aradi vértanú halálának 61-ik évfordulóján születtem Budapesten, a VI. kerületben, pontosabban a Podmaniczky utca és Dalnok utca sarkán álló házban, még pontosabban a földszinten, hátul az udvarban, este fél tizenegykor. Jóatyám nem óhajtotta, hogy a születésem napján minden évben fekete zászlók lengjenek szerte az országban, ezért másnap az elöljáróságon azt állította, hogy éjfél után jöttem a világra; irataimban ezért a születésem napja mindmáig: október 7. Mi tagadás, jobban hangzik. Világrajöttemnek néhány nappal később gyümölcse mutatkozott: apám feleségül vette az anyámat. Nemzem még fiatalkorú lévén, apjának aláírását hamisítania kellett a szülői engedélyre, mert nagyatyám sohasem járult volna hozzá, hogy a fia szegény lányt vegyen feleségül, mivelhogy neki jó hírű vegyeskereskedése volt a Bérkocsis utcában. Hadd essem túl itt mindjárt az elején egy kínos vallomáson: szokatlanul rút csecsemő voltam. Fejecském a bába ügyetlenségéből kifolyólag deformálódott és feltűnően hosszúkás lett, olyannyira, hogy többen torzszülöttnek tartottak. Ez a nézet utóbb bizonyos fokig cáfolatot nyert, de addig anyám sok-sok hónapon át tolta zokogva a gyerekkocsit, miközben apám — érthető szégyenében — nem mellette, hanem néhány lépéssel mögötte haladt. Anyám kiskorától fogva egy vidéki árvaházban nőtt fel, ahol is fehérneművarrásban nyert képesítést. Szüleire ő maga is csak homályosan emlékezett, jómagam semmit sem tudok róluk, de azt, hogy az arisztokráciához vagy a finánctőke képviselőihez tartoztak volna, teljesen kizártnak tartom. Apai ágon származásomat a 18-ik század végéig tudom visszavezetni, onnan azonban — sajnos — nyoma vész. Ükapám, Benjámin, az ezerhétszázas évek végén érkezett Magyarországra Ausztriából, ahol jó hírű vegyeskereskedése volt. Számos gyermeke közül én Lipót nevű fiának vagyok a dédunokája. Dédapám Százhalombattán élt, ahol jó hírű vegyeskereskedése volt. Birtokomban van egy róla készült olajportré, melyről egy fekete körszakállas, meleg tekintetű és megnyerő külsejű férfi tekint le az utókorra. Ez a festmény — a családi szájhagyomány szerint — egy ma már ismeretlen, ám annak idején világhírű piktor alkotása, aki adósságának fejében festette meg ősömet. Dédapám számos gyermeke közül én Albert nevű fiának vagyok az unokája. Nagyapám Budapesten alapított családot, nemkülönben vegyeskereskedést. Róla azonban festmény nem maradt fent, mert nála hitelbe vásárolni nem lehetett. Apám elfajzott őseitől: neki sohasem volt vegyeskereskedése. (Legyen szabad itt mindjárt megjegyeznem, hogy ezt a jellegzetes vonását örökül hagyta rám.) Iskolai tanulmányait elvégezvén (ezeknek eredményét ismertetni a szülői tisztelet tiltja), a magántisztviselői pályát választotta. Egy rendkívül különös okból kifolyólag roppant sokszor változtatott állást. Feltehetőleg ama sikerélmény hatásaként, mellyel apja nevének tökéletes hamisítása járt, szenvedélyévé lett az efféle időtöltés. Mindenkori főnökeinek aláírását oly kiválóan utánozta, hogy valamennyi állásából aránylag rövid időn belül elbocsátották. Kötelességem kijelenteni, hogy ezt a kivételes tehetségét sohasem használta fel gyakorlati célokra, csalásra, szélhámosságra a legkevésbé. Alkotóvágyának, művészi hajlamának hódolt vele, s a folytonos kirúgatásért bőven kárpótolta őt kollégáinak őszinte elismerése. Mint húszéves ifjú, de máris többszörös magántisztviselő, 1910 januárjában megjelent a postásbálon, ahol — nagyon szép ember volt! — anyám első látásra beleszeretett. Jómagam még azon az éjszakán fogantam egy Magdolna utcai találkahelyen. A sors iróniája, hogy a Magdolna utcában azóta nem jártam. Mint az eddigiekből nyilván kitűnik, kispolgári, sőt egészen kicsi polgári család sarja vagyok. Ennek ellenére apám művészi hajlamához hasonló adottság nyilvánult meg anyám fivérében, Berci bácsiban is. Berci bácsi még tízéves sem volt, amidőn egyszer nyomtalanul eltűnt szüleinek lakásáról. Csak két napig tartó keresgélés után akadtak rá a városligeti vurstliban, annak is legszerényebb mutatványos bódéjában, ahol mint „Meluzina, a habtestű lány”, fején szőke loknis parókával ejtette bámulatba a nagyérdemű közönséget. Ilyen lentről kezdte művészi pályafutását Berci bácsi, hogy rövid néhány évvel később már vízárusító fiú legyen a Barokaldi cirkuszban, ahol végül is az istállómester első helyettese lett. De családunk rajta kívül sem szűkölködött művészi tehetségekben. Legyen szabad megemlítenem mindenekelőtt Guszti bácsit, egy másik nagybátyámat, aki az első, vagyis békebeli világháborúból rokkantan tért haza, s hatósági engedéllyel házakhoz járt hegedülni, természetesen mindig csak az udvarban muzsikált, ahová tiszteletdíját papirosba göngyölve dobálták le a zeneértő mecénások. S nem hagyhatom említés nélkül anyámnak Károly nevezetű unokafivérét sem, aki késdobáló artistaként sikert sikerre halmozva járta a világot, s aki a Texas Bill művésznevet vette fel, mindnyájunk nagy büszkeségére. Károly bácsinak szép felesége volt, őt dobálta körül késekkel, de olyan gondosan, hogy az asszonynak soha baja nem esett. Ezért aztán Károly bácsit kiváltképpen tiszteltük, s mint a leggyengédebb férjet emlegettük. Itt az ideje, hogy rátérjek gyermekkorom, továbbá serdülőéveim részletes ismertetésére, melyekről — szerénytelenség nélkül szólva — csak a legnagyobb megelégedéssel beszélhetek. Életem első tizenöt évét időbeli sorrendben a cucli, a négykerekű bicikli, a rongylabda, a pingpong s végül a sakk szenvedélye jellemezte. Valami sokra egyikben sem vittem, mert többirányú tehetségemnek már aprócska gyermekkoromban megnyilvánuló lustaságom a gátja volt, eltekintve attól, hogy a sakkhoz türelmetlen, a pingponghoz fáradékony, a futballhoz bátortalan és a biciklihez véznácska voltam. Mindez azonban senkit sem búsított, mert amidőn a Szív utcai elemiiskola első osztályát tiszta kitűnővel végeztem, nyilvánvalóvá lett, hogy nem sportbajnok, hanem a szellem embere leszek. Ennek egyébként már háromesztendős koromban biztató jelet adtam, amidőn kedves szüleimet teljesen, váratlanul egy költői alkotással leptem meg. A költemény természetesen rövid, mindössze kétsoros volt, de családi otthonunk atmoszféráját hitelesen érzékeltette. Így hangzott: Lesi, vári kapi, Mikor jön az Ungvári Ez a poéma anyámról szólt, s a költemény második sorában említett Ungvári az az idős és szorgos részletügynök volt, aki családunkat mindenféle iparcikkel ellátta, soha véget nem érő havi részletfizetésre. Talán nem hat dicsekvésnek, ha rámutatok az anyám élethelyzetét ábrázoló verses zsánerkép példás tömörségére. Illő azonban, hogy hozzáfogjak iskolai tanulmányaim részletes és őszinte ismertetéséhez. Mint fentebb már említettem, az első elemit tiszta kitűnővel végeztem, onnan kezdve azonban egyre hanyatlottam. Hanyatlásomat siettette az a körülmény, hogy másodikos koromban, alig nyolcéves fejjel halálosan beleszerettem Sch. Gizellába, a tanítónőnkbe. Ő akkoriban már legalább harmincéves lehetett, érzelmeimnek kifejezést adnom a jelentékeny korkülönbség miatt céltalannak látszott, így aztán némán szenvedtem három hosszú tanéven át, csak a nyári vakációkban lelvén némi enyhülést. A negyedik elemi záróvizsgáján Petőfi Sándor Már minékünk ellenségünk ... című költeményét kellett volna interpretálnom, de szavalatom már a második strófa elején zokogásba fulladt. Könnyeim áradatát a jelenlevő hallgatóság egy érző hazafi fájdalmának tulajdonította, csak én, egyedül én tudtam, hogy a Gizi nénitől vett kényszerű búcsú rendített meg. Bár életem hátralevő részét Gizi néni nélkül reménytelenül sivárnak, sőt fölöslegesnek találtam, azért — szüleim unszolására — beiratkoztam a Barcsay utcai gimnázium I. b. osztályába. E jó hírű tanintézet ódon falai között nyolc kemény esztendőt ültem le, s végül jó magaviseletemért 1948-ban pótérettségivel szabadultam. Jó magaviseletemet büszkén hangsúlyozom, mert mint lusta, tanulni nem szerető, de csendes és jóindulatú diákot tanáraim valójában kedveltek. Hogy nem a szédelgő öndicséret beszél belőlem, azt bizonyítja gimnáziumi indexem, melybe jellemzésemül már az első tanév végén ezt írta be N. Márk, az osztályfőnököm: „Jó felfogású, de nem elég szorgalmas. Szerény és jómodorú.” (Ez a zöld kötésű index máig is birtokomban van, s kívánatra bármikor bemutathatom.) Való igaz, hogy nyolc esztendő alatt egyetlen tanítási napot sem hiányoztam; az iskolakerülőket szívem mélyéből megvetettem, mert azt vallottam, hogy a rendhagyó latin igék ragozását megtanulni nem mindenki képes, de mindenkinek kötelessége jelen lenni, amikor mások ragozzák őket. Sugárzóan tisztességes felfogásomnak köszönhetően két jelentékeny kedvezményben részesültem. Úgymint: 1. Noha az érettségin algebrából vallottam csúfos kudarcot, történelemből buktattak meg, hogy a pótérettségi letételére legyen némi esélyem. 2. Annak ellenére, hogy az érettségin megbuktam, részt vehettem az érettségi banketten, mely egy júniusi estén zajlott le a budai éttermek egyikének kerthelyiségében, hűvös, esős időben. Magamba roskadtan ültem vidáman banázó osztálytársaim között, a még akkor sem lett jobb kedvem, amikor pótérettségim várható sikerére koccintottak. A zord időjárásra való tekintettel az osztály már jóval éjfél előtt felkerekedett, és levonult az Angol Parkba, hogy ott az Alpesi falu nevezetű, műsoros vendéglőben folytassa a mulatozást. S alighogy leültem e szerény igényű szórakozóhely nézőterének asztalához, mit láttam a színpadon? Károly bácsi dobálta körül késekkel hőn szeretett feleségét, a nagyközönség önfeledt tapsviharának közepette. Zaklatott bensőm máris megnyugodott egy kissé: íme, nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. (Előbb-utóbb folytatom.) 3 .