Népszabadság, 1977. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-02 / 232. szám

1977. október 2., vasárnap NÉPSZABADSÁG Van farmer vagy nincs? Nem volt farmer, aztán lett farmer, és most megint nincs — foglalhatnánk össze a márkás importnadrágok két hét óta tartó árusításának tapasztalatait. Az illetékesek szerint még mindig van farmer, hiszen csak meg kell nézni a kirakatokat, és lám, némelyikben még ki is van téve néhány darab. Ez így igaz. Vi­szont az is igaz, hogy sok helyütt kis táblácskát is mellékeltek a nadrágokhoz, csak nagy mére­tekben. Szó se róla, még így is jó ér­zés a hazai kirakatokban látni a márkás farmert, amelyből az idén másfél milliót hoztak be. A nagykereskedelem megvárta egy viszonylag nagy tétel beér­kezését — okkal, nehogy a kis tételek egykettőre eltűnjenek a pultok alatt —, és látványosan egyszerre dobta ki a piacra a sok százezer darab, sokféle típusú, minőségű és árú farmert. Mindez jó dolog, de sajnos egy apróság beárnyékolja a far­merbehozatalt. A választékról van szó. Arról, hogy ott van a kirakatokban a keresett áru, csak nem olyan méretben, amely­re szükség lenne. A Levi’s típus­ból a 36—38-as számozásúak, az uruguayi Lee-ből pedig fordít­va, a nagyon kis méretek kap­hatók még. Vajon miért? — Új cikkről van szó — tájé­koztat a Belkereskedelmi Mi­nisztérium illetékese. — A keres­kedők a Levi’sből beérkezett mennyiség 60 százalékát a 30— 34-es, úgynevezett tömegmére­tekből rendelték, s a többi 40 százalék a 26-tól 38-ig tartó mé­retválaszték fennmaradó részét teszi ki. — Egyébként ne aggód­jon — nyugtatnak meg —, ez is elfogy, ha nem is két nap alatt. Nem is emiatt aggódunk. A gondot számunkra az okozza, hogy az arra hivatottak — gyár­tók, kereskedők — a jelek sze­rint még mindig nem tudják, hogy a lakosságnak milyen mé­retválasztékra van szüksége. Pe­dig az új mérettáblázat kidolgo­zásával évekig nagyon sok szak­ember foglalkozott, sok tízezer ember testalkatát mérték fel. Sajnos a hazai boltok választéka nem lett jobb ettől — az új mé­rettáblázattól többet vártunk. Véleményünk szerint ez, vagy ez is oka volt annak, hogy ennél az „új” terméknél sem sikerült el­találni a kínálatot úgy, hogy az egyezzék a kereslettel. Így aztán a farmerrel is úgy jártunk, mint sok más ruházati cikkel: van is, nincs is. E. Cs. A drágább olcsóbb? A gazdasági élet sokféle fur­csaságot, látszólagos ellentmon­dást produkál. A cím is erre utal, hisz a beruházási, termelé­si költségek kiszámításában já­ratos szakemberek előtt nem ti­tok: a drágább munka olykor hosszú távon végül is olcsóbb — mindenféle kérdőjel nélkül. Vizsgálódásunk kiindulópontja egy adat: hazánk teljes energia­felhasználásának egynegyedét az épületek fűtésére fordítják. Az Építésügyi és Városfejlesz­tési Minisztérium, valamint az Építéstudományi Intézet szak­értői — francia, svéd és kana­dai tapasztalatok nyomdokain haladva — laboratóriumi kísér­letekkel megállapították, hogy a falak korszerűbb szigetelésé­vel, jól záródó ajtók és ablakok beépítésével a lakások kielégítő fűtéséhez mintegy 50 százalék­kal kevesebb fűtőanyagot kelle­ne elégetni, mint most. Minthogy a laboratóriumi szá­mítások még nem bizonyító ere­jűek, a budapesti Centenárium lakótelepen most kísérleti szige­teléssel építenek fel egy házat, s állandóan ellenőrzik a tényle­ges energiamegtakarítást. De most jön a bökkenő, amely a cím után indokolta a kérdője­let. Az alaposabb szigetelés, az újfajta ablakok és ajtók meg­drágítják az építkezéseket. S nemcsak megdrágítják, hanem új beruházásokat is szükségessé tesznek, hiszen a tömegével épí­tett lakásokhoz nem pottyannak le az égből megfelelő szigetelő­­anyagok, ajtók és ablakok. A kísérlet tehát arra ad választ, hogy az energiamegtakarítás hány esztendő alatt fizeti vissza a népgazdaságnak a lakások épí­tésének többletköltségeit. A kísérlet mindenképpen fi­gyelmet érdemel, már csak azért is, mert — mint említettük — az összes energiafelhasználás 25 százalékát a lakások fűtésére fordítjuk, ami meglehetősen nagy kiadást jelent. Ez pe­dig egyszersmind azt is megkö­veteli, hogy amíg a számítások egyértelmű választ adnak cím­beli kérdésünkre, külön beru­házás, kísérlet, különleges anya­gok és egyebek nélkül a megle­vő szigetelőanyagokkal, ajtók­kal és ablakokkal már most is eredményesebben kell a lakáso­kat szigetelni. Ez talán csak egy-, vagy félszázalékos megtakarítást tesz lehetővé, de ezért is érde­mes gondosabb munkát végezni. L. P. A gyógyszerészetben corrigen­­tiának nevezik azokat az ízjavító szereket, amelyek — a porok, a tabletták, az oldatok anyagába ke­verve — elviselhetőbbé teszik az átkozottul pocsék, keserű, büdös vagy taplóízű orvosságokat. Talán mert mostanában annyi mindent megetetnek velünk, amitől rossz a szánk íze, más szakmákban is lábra kapott a törekvés a corri­­gentiák alkalmazására. Kivált­képpen megkapó a húsipar pél­dája. Húsiparunk rövid egy-más­­fél évtizednyi tapasztalás alapján ráeszmélt, hogy akárminek hív­ják is a magyar felvágottakat — olasznak, soproninak, csabainak, veronainak, mortadellának, va­dásznak, sonkásnak —, teljesen egyforma és jellegtelen ízűek. Nemrég több sajtónyilatkozat és reklámkampány adta tudtul, hogy húsiparunk szeptembertől hadat üzen az íztelenségnek. Meg­jegyzem, amikor a hazai felvágot­tak elvesztették ízüket és jellegü­ket, nem volt sajtókonferencia és reklámhadjárat, úgyszólván nesz­telenül ment végbe a dolog. Mindegy, tekintsük az ízjavítási kampányt a minőségi fejlesztés­ben végrehajtott nagy ugrásnak, még ha tudjuk is, hogy a fűsze­rektől ízletes magyar felvágott nem vadonatúj találmány, s a bors, a köménymag, a szerecsen­dió, a mustármag, a majoránna, a gyömbér sem csupa frissen felfe­dezett corrigentia. Húsiparosaink kedves nagyszüleinek a kereszte­lői lakomáján már ezekkel a cor­ ÍZEK­ rigentiákkal ízesített húsféléket fogyasztott az örvendező rokon­ság. Miközben a húsipar gyomor­nedveinket apasztotta, gazdaság­­politikából szerencsére kikupál­­tak bennünket. Így hát nem ké­külünk meg a fejtöréstől, hogy hová tűnt a fűszer a felvágottak­ból. Tudjuk, hogy a fűszernövé­nyek gyökérzetét is az érdekeltsé­gi viszonyokban kell keresni. Mert például miért váltott fel egy-egy pakli indiai borsot egy-egy vödör vöröshagymálé? Mert a vörös­hagyma pontosan annyival ol­csóbb a borsnál, mint amennyivel Makó közelebb van hozzánk Cal­cuttánál. Milliónyi fogyasztót felvillanyo­zott az ízjavítási kampány híre, noha a húsipar egyik vezetője nyilatkozatában így óvott ben­nünket az illúzióktól: „Száznyolc­van fokos fordulatot nem lehet várni.” Ez túlzott szerénységnek tetszik. Ha ugyanis eddig kihagy­ták a fűszert a felvágottakból, ez­után meg majd beleteszik, ez igen­is száznyolcvan fokos fordulat! Miért volt olyan kishitű a nyilat­kozó? Mert éppen akkoriban be­szélt az egyik húsárugyárunk íze­sítő szakembereivel, akik még azt sem akarták elhinni neki, hogy ezt az egész ízjavítást komolyan kell venni. Hát itt van a fűszer eltemetve. A berzenkedő izmesterek kije­lentették, hogy nekik nagyon íz­lik a felvágott, semmi szükség sincs rá, hogy változtassanak a receptúrán. Mit tudhatja azt a lai­kus fogyasztó, hogy jóízű-e a fel­vágott? Ezt csak a szakember bí­rálhatja el. Az pedig, hogy a fe­l­­vágottak­at nem lehet megkülön­böztetni egymástól, mondvacsi­nált kifogás. Hiszen mindegyik­nek külön neve van, a nevük rá van írva a töltődélre, az áruk is eltérő, még mi kellene? Talán mindegyikre különleges csomót is kössenek, hogy a vevők m­essziről megismerjék őket? A fűszer, hát persze ... Mit törődnek az egész­ségükkel a kedves fogyasztók! Kanállal ennék a gyomrot-májat roncsoló fűszereket, ha az ízesítő mesterek nem vigyáznának rájuk, mert a fűszer, ugye, ingyen van a felvágottban. A szakember azon­ban nagyon jól tudja, hogy mek­kora érték a fűszer! Sajnos, egyelőre nincsen rá tár­gyi bizonyítékom, hogy a húsipar vezetőinek mennyire sikerült át­törniük az íztelenség frontját, de nagyon drukkolok nekik. Belátom, annyi elvesztegetett idő után ne­héz visszakésztetni a kispórolt fű­szereket a töltelékárukba, ha azok a fűszerek már jobb helyet talál­tak maguknak. A már idézett nyi­latkozatban az is elhangzott, hogy a húsipar példát mutat ezzel a kezdeményezéssel. Kívánom, mi­előbb jöjjön el az idő, amikor a húsipar a felvágottakra is felvág­hat. Horváth József SIR CYRIL VETKE Nem egy Agatha Christie-re­­gény címe az, amely e cikk fölött áll. Nem, valóságos esetről van szó. Az évek óta lappangó és tudo­mányos körökben már korábban közbeszéd tárgyául szolgáló ügy a múlt ősszel jutott a nagyobb nyilvánosság tudtára, amikor egy nagy angol vasárnapi lap, a The Sunday Times megírta, hogy az 1971-ben, 88 éves korában elhunyt kiváló pszichológusnak, Sir Cyril Burtnek két állítólagos munka­társa, Miss Margaret Howard és Miss J. Conway — nem létezett! Legalábbis a lap munkatársa az angliai egyetemek nyilvántartásá­ban nem bukkant a nyomukra. Jóllehet két hét múlva ugyan­az a lap közölte John Coh­en pro­fesszor (manchesteri egyetem) levelét, aki közölte: ő nagyon jól emlékszik Miss Howardra, aki a harmincas évek végén a londoni egyetem munkatársa volt , a la­vina elindult. A vitathatatlan te­kintélyű Sir Cyril Bart munkás­sága körül olyan nyomós, szám­szerű kétségek kerültek napvilág­ra, amelyek nagy megrendülést keltettek. Az élő klasszikus Sir Cyril Nagy-Britannia egyik legismertebb pszichológusa volt a század első évtizedétől — első munkája 1909-ben jelent meg — haláláig, 1971-ig. Az utolsó 30 év­ben valóságos élő klasszikusnak számított. A „Sir”, azaz lovagi cí­met is tudományos munkássága el­ismerésképp kapta az uralkodótól. Munkásságának középpontjában az intelligencia örökletes voltának kérdése állt, pontosabban az, hogy milyen arányban örökletes erede­tű az intelligencia, és milyen mér­tékben befolyásolja a környezet, az oktatás, a nevelés. Az intelli­gencia mérésére többé-kevésbé egzakt módszere van a pszicholó­giának: bizonyos vizsgálatokat, teszteket végeznek az illetőkkel (kérdések, feladatok stb.), és en­nek alapján számmal kifejezhető értéket, intelligenciahányadost kapnak, amelyet — e fogalom an­gol kifejezésének rövidítéséből — IQ-nak neveznek. Bart 1913 és 1932 között hivata­los megbízásból végzett munkája során állítólag olyan adattömeget gyűjtött össze, amellyel azóta sem vetekedhet senkié. Ezekre építette következtetéseit. A harmincas és a negyvenes években a brit kor­mány hivatalos tanácsadója volt, emellett a londoni egyetem pro­fesszora. Burt tétele, amelyet hosszú te­vékenysége eredményeként szin­te világszerte elfogadtak, az volt, hogy az intelligenciát 80—85 szá­zalékban örökletes tényezők hatá­rozzák meg, és csak a maradék kis százalék a nevelés eredménye. Egyebek között ezt bizonyította nagyon meggyőzően az a pszicho­lógiában klasszikusnak számító kísérletsorozata, amelyet volta­képpen nagyrészt már visszavonu­lása után publikált. Ebben egype­téjű, de más családokban nevel­kedett ikrek IQ-ját hasonlította össze, ugyanakkor megvizsgálta milyen az összefüggés és arány (korreláció) az egypetéjű és együtt felnőtt ikreké között. Csak most derült ki, hogy ezek­nek a vizsgálatoknak az eredmé­nyeit már Burt életében is egye­sek legalábbis különösnek talál­ták. Philip Vernon, aki Burtnek akkoriban munkatársa volt, ma azt mondja: „Az adatok nagyon valószínűtlennek tűntek, súlyos kétségek voltak, de senki sem merte leírni: Burtnek borzasztó hatalma volt." Az első kavics Hogyan indult el végül is — már Burt halála után — a lavina? Arthur Jensen, a kaliforniai egye­tem professzora még 1969-ben cik­ket írt a Harvard Educational Review című folyóiratba, és eb­ben Burt adatait is bizonyítékul használva azt fejtegette: az ame­rikai néger gyerekek számára lé­tesített úgynevezett kiegészítő ok­tatás rendszere csődöt mondott, és nem is lehet őket felemelni a fehér gyerekek szintjére, de nem azért, mintha az oktatást rosszul szervezték volna meg, hanem azért, mert az intelligencia nagy­részt örökletes. Vagyis Jensen még túl is hajtotta Burt tanítását, és politikailag is kihasználható, fajelméleti, de oly mértékben ret­­rográd következtetéseket vont le belőlük, hogy még az Egyesült Ál­lamokban is vitát kavart. A Princeton Egyetem profesz­­szora, León Kamin, 1972-ben elolvasta Búrt egyik tanulmá­nyát Talán éppen azért, mert Kamin más területen dolgozott, friss szemmel olvasta, és saját szavai szerint tíz perc múlva vi­lágossá vált előtte, hogy Búrt csaló volt: a tanulmány hemzse­gett a belső ellentmondásoktól és a módszertani hanyagság is lát­ható volt! Kamin elővette Burt más munkáit is, és lesújtó véle­ményét szakemberek több tanács­kozásán részletesen kifejtette. Jensen Bur­ttel élete utolsó évei­ben ismerkedett meg, első mes­tere, H. J. Eysenck révén, aki jelenleg a londoni Pszichiátriai Intézet vezetője, akit viszont Burt legkiválóbb tanítványának tartot­tak. Nagy tisztelője lett Burtnek, éppen ezért az említett cikke kö­rüli éles vita arra késztette, hogy 1972 tavaszán Angliába utazzon, és összegyűjtsön Burt valameny­­nyi művéből egy-egy példányt Visszatérve az Egyesült Államok­ba, elkezdte az adatokat feldol­gozni, és nagy meglepődésére ugyanazokat az ellentmondásokat volt kénytelen felfedezni, ame­lyekre Kamin rámutatott. Az ellentmondó adatok az egy­petéjű ikrek IQ-jának arányára vonatkoztak. Sir Cyril 1955-ben 21, azután 1958-ban „több mint harminc” (így!), majd 1966-ban 53 ikerpár adatait közölte. Amit így utólag meglepőnek, sőt hihetetlennek találtak, az volt, hogy a külön nevelt ikrek IQ-já­­nak aránya pontosan ugyanannyi, számszerűen 0,771 volt — mindhá­rom vizsgálatnál, függetlenül at­tól, hogy a vizsgált ikerpárok szá­ma lényegesen megváltozott! Az együtt nevelt ikrekre vonatkozó IQ-arány is mindig változatlan volt Búrt szerint: 0,944. Már ez is valószínűtlen, de azután sok ha­sonló egyezés mellett föltűnt, hogy Burt nem közölte — nem jegyezte föl? — a vizsgált ikrek nemét, azt sem, hogy hány éves korukban vizsgálták az IQ-jukat. Szenvedélyes vita tört ki, amely­ben jó néhányan — Kaminnal az élükön — azt állították: Bart so­ha nem is végezte el idézett vizs­gálatait, hanem kitalálta, hami­sította a számokat, és első művé­től kezdve csaló volt. Mások, köz­tük Burt egykori tanítványai és hívei, bár elismerik, hogy Burt adatai pontatlanok, felhasznál­­­hatatlanok, magyarázatokat ad­nak, habár ez a védelem sokszor kompromittálóbb, mint a vádak. „Ha Burt hamisítani akart volna — írja Jensen —, akkor ő, akinek olyan statisztikai tapasztalatai voltak, jobban csinálta volna.” G. C. Drew professzor, Burt utó­da londoni egyetemi tanszékén: „öregedett... emlékezett a régi számokra korábbi műveiből. Burt mélységesen meg volt győződve nézeteinek helyességéről.” H. J. Eysenck így mentegeti: „Hogy megtakarítsa a korrelációk újra­­számolásának fáradságát, Burt egyszerűen átvett adatokat ko­rábbi műveiből.” Fél tucat teásláila Persze egyszerűnek tetszik a megoldás: elő kell venni az ere­deti adatokat. Csakhogy azok nin­csenek meg. Burt halála után a házvezetőnője több tudóst hívott el Sir Cyril házába, hogy ha eset­leg volt ott például kölcsön adott könyvük, keressék ki. Ezek egyi­ke, Liam Hudson, az edinburghi egyetem professzora utóbb el­mondta: a házvezetőnő megkér­dezte, mit csináljon a fél tucat nagy teásládát megtöltő papírtö­meggel. Ebben — Hudson sze­rint — csak maga Burt tudott volna eligazodni, ő ezért azt mondta, hogy nyugodtan égesse el. Talán ezekben voltak a kriti­kus adatfelvételi kérdőívek? Hud­son azt mondja: ő nem tudja! Mindehhez jön még a beveze­tőben említett két hölgy, akiknek neve társszerzőként Burt több munkáján szerepelt, s akik közül legföljebb az egyiknek a létezé­sére van nem túl meggyőző bizo­nyíték. Ez a két hölgy utóbb, az ötvenes években néhány könyvis­mertetést jelentetett meg a Sir Cyril által szerkesztett folyóirat­ban, és stílusuk meglepően egye­zik Bart jellegzetes irályával... Igaz, ez lehet az erőteljes szer­kesztői kéz műve is, de sok más tény mégis kétségessé teszi a két munkatárs, s ezzel együtt az „ál­taluk” végzett munka létezését. A véget nem érő polémiában, a millió apró részletben kár volna jobban elmélyedni. Ami az ese­tet érdekessé teszi, az néhány, be­lőle elkerülhetetlenül adódó kér­dés. Mindenekelőtt az: hogyan le­hetséges, hogy ezek a hibák év­tizedekig nem szúrtak szemet senkinek? Hogyan lehet megaka­dályozni a hasonló, neves tudó­sok által elkövetett — ■ ezért a tudomány hitelét veszélyeztető — hamisításokat? A professzor is a csatornatisztító Az, hogy Sir Cyril Bart, a re­mek tollú szerző, a kitűnő előadó sokakat megnyert és meggyőzött, érthető. Hogy senki sem merte bí­rálni hibáit — még ha észrevette is —, az is érthető. Mint profesz­­szor, mint szerkesztő is, a kor­mány tanácsadójaként is sok be­folyásos ismerősre tett szert, bele­szólása volt kinevezésekbe, előlép­tetésekbe , és hívei szerint sem tűrte a bírálatot: aki ellene for­dult, könyörtelenül üldözte. A legnehezebb: megelőzni a ha­sonló hamisításokat a jövőben. Ennek módszereiről a tudományos körökben élénk vita folyik, s ez valóban rájuk tartozik. Általános tanulságként egyet lehet érteni dr. Czeizel Endrével, a televíziós előadásaiból ismert genetikussal, aki­­egy, a Magyar Tudomány ha­sábjain történt futólagos említés után) először írt az ügyről, az Élet és Irodalomban: „Megenged­hetetlen, hogy a tudományban bármiféle — nagyságból, életkor­­ból, pozícióból vagy egyebekből eredő — tekintélytisztelet úgy el­uralkodjék, hogy az a tisztánlá­tást, a kritikai szemléletet meg­zavarhassa.” Még érdekesebb, hogy miért hitték el Bart nézeteit az intel­ligencia örökletességéről. Erre León Kamin ad frappáns választ: „Elhitték — mert el akarták hin­ni. Hiszen minden professzor tud­ja, hogy az ő gyermekei kiválób­bak, mint a csatornatisztító gye­rekei !” Az osztályszemléletnek, osztály-előítéletnek az ilyen, min­den tudományos lelkiismeretessé­get is legyőző ereje ijesztő, habár nem meglepő. Pető Gábor Pál 15

Next