Népszabadság, 1978. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-14 / 217. szám

1978. szeptember 14., csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI­ könyvekről AZ ELMÉLET A GYAKORLATBAN A szocialista társadalom —A mai szovjet társadalom filozófiai problémái A történelemben a nagy válto­­zások sokszor nem látványos, nagy, dátumszerűen is rögzíthető történelmi eseményekhez kapcso­lódnak, hanem elrejtőznek a hét­köznapokban. A szocializmus épí­tése során napjainkban élünk át ilyen csendes korszakváltást , a fejlett szocialista társadalom épí­tésére való áttérést. A szocialista társadalom című kötetben tizen­egy szovjet filozófus ennek a fo­lyamatnak elméletileg is megra­gadható csomópontjait kísérelte meg felvázolni. Úgy tűnik fel, ennek a korszak­nak is egyik legfontosabb kérdé­se az elmélet és a gyakorlat vi­szonya, vagyis az, hogy az a szo­cialista társadalom mennyire azonos azzal a mozaikképpel, amely a marxizmus—leninizmus klasszikusainak műveiből összeál­lítható. A kérdés nemcsak azért vetődik fel mind élesebben, mert a polgári marxizáló irodalom gya­korta kétségbe vonja, hogy a szo­cialista országok társadalma a klasszikus elméleti örökségen épül, hanem azért is, mert a gya­korlati építőmunkában ma már olyan területekre „tévedtünk”, amelyeknek elméleti feltérképezé­se részleteiben a klasszikus iro­dalomban nem történt, nem is történhetett meg. Az elmélet és a gyakorlat vi­szonya igen bonyolult. A szerzők azt javasolják, hogy e bonyolult­ság megértő megragadása érdeké­ben a logikai és a történeti (azaz tulajdonképpen az általános és az egyes, az absztrakt és a konkrét) dialektikus kategóriapárt kell fo­galmi eszközként használni, és nyomatékkal felhívják a figyel­met arra, hogy a történetileg megvalósuló szocializmusnak nem­egyszer olyan feladatokat kellett és kell megoldania, amelyek világtörténelmileg a polgári tár­sadalom feladatai lennének. Más­felől kimondva és kimondatlanul utalnak a szerzők arra, hogy a valóságos szocializmus jövője nem valamiféle elvont elméleti mo­dell, hanem a saját talaján létre­jövő problémák elméleti és gya­korlati megoldása: a valóságos szocializmus maga programozza és tervezi saját haladását. Itt is megfigyelhető a szemlélet­­váltás: a régebbi politikai gyakor­lat és elmélet a fejlődést tartotta abszolút és kizárólagos kategóriá­nak, viszont manapság nagy fi­gyelmet kell szentelni „a szocia­lizmus mint rendszer optimá­lis funkcionálásával kapcsolatos problémáknak”. Az optimum ki­­fejlesztése a meglevőből, ez az, ami a valóságos fejlődés mozgató­rugója lehet. Úgy is fogalmazhat­nánk: a szerzők ennek az opti­mumnak a jegyében tekintették át a társadalmi élet legkülönbözőbb területeit, a politikai életet, az irányítást, az egyén és a közösség viszonyát, az életmód kérdéseit és így tovább. A teljesség igénye nélkül csak jelzésszerűen néhány probléma­kört említünk meg. A fejlett szo­cializmus építésének korára is ér­vényes az, ami az egész eddigi emberi történelemre, hogy a tör­ténelmi események menetét tény­legesen a néptömegek határozzák meg. Az optimum ebben a vonat­kozásban az, hogy a lenini prog­ramnak megfelelően a néptöme­geknek a politika objektumából az arc nélküli tömegből a politika „közvetlen szubjektumává” kell változniuk. Ez a fejlődésmenet szükségszerűen meghatározza az egyének változásának irányát is. Az ebben a vonatkozásban elér­hető optimum az, hogy az egyének váljanak igazi személyiségekké, a társadalmasított termelési eszkö­zök tulajdonosává. Ez pedig úgy következhet be, ha „részt vállal a társadalom ügyeinek igazgatásá­ban, ha hordozója lesz annak a politikai, gazdasági és állampol­gári hatalomnak, amelynek révén önmagát megóvja attól, hogy bér­rabszolgává váljék, az új terme­lési viszonyokat pedig attól, hogy elidegenült és felette uralkodó társadalmi erőkké változzanak”. S végül még egy gondolat, amely vezérfonalként végigvonul a könyvön. Szocializmust csakis tudatosan lehet építeni. Ezt a tu­datosságot kívánja erősíteni a szerzőgárda ezzel a művel is. (Kossuth) Erdős Ferenc 80 HUSZÁR Csoóri Sándor, a film egyik író­ja (a másik, Sára Sándor, a ren­dező) A történelem metaforája cí­mű műhelytanulmányában (amely az Objektív stúdió kritikusoknak szánt gyűjteményében látott nap­világot, de bízvást megjelenhetett volna valamelyik folyóiratunkban is) tiszteletre méltó őszinteséggel ad számot arról a visszhangról, amely a forgatókönyvet fogadta. „Az egyik hang az elismerésé, sőt hellyel-közzel az átfűtött örömé volt: végre egy film az 1848-as időkről! Ráadásul nem a közis­mert események sorozatából ki­szakított történetlánc, amelynek csörrenését iskolás álmaink óta halljuk, de olyan mellékága a nagysodrú folyamnak, amely mégis az egész korszakot elénk tudja idézni. A másik hang en­nek az ellenkezőjét fogalmazta meg sajnálkozva: ismét egy ómó­di film a magyar történelemről! Ismét egy Székely Bertalan­os lá­tomás a dicsőséges, de zokogtató múltról.” Melyik „verzió” valósult meg? Csoóri — alkotói célként — egy harmadik lehetőséget jelöl meg, amely sem nem „hazafias kalandfilm”, sem nem történelmi parabola: „olyan metaforát, amely­ben »a történelem lelke-'-' nyilat­kozik meg”. Vagy ahogy a cikke végén — kissé szokatlanul, már magát a teljesítményt értékelve — összegezi: „A drámai és testi kínlódások a film végére észre­vétlenül összeadódnak. S maga a film úgy zuhan elénk, mintha egy szikladarab hasadna ki a hegyből, amelynek neve: magyar történe­lem.” A nézők azon rétegéhez tarto­zom, amelyet „átfűt az öröm”, ha film készül a negyvennyolcas időkről (még ha az „csak” egy ha­zafias kalandfilm is), amely nem idegenkedik a történelmi parabo­lától sem, sőt — horribile dictu — még egy Székely Bertalan-os láto­mást is szívesen visel el, ha an­nak Sára Sándor a Székely Berta­lanja. Amiben azonban nem tudok hinni, az, hogy a történelemnek „lelke” volna, amely egy metafo­rával kifejezhető. A történelem­nek van tényanyaga, vannak tör­vényszerűségei, korszakai, lehet jellege is — lélekkel azonban csak egy mitikus szemlélet ruházhatja fel, amely önálló alannyá teszi azt, ami számos önálló alany — tudatos és öntudatlan — tevé­kenységének a tárgya, a végered­ménye. Hogy még világosabban beszéljek: bármennyire tragikus és megrendítő legyen is egy nép története, nem tudok egyetérteni azzal a törekvéssel, amely a meg­­vertség végzetét oltaná be tudatá­ba — tekintené történelme „lelké­nek” —, mert ilyen népi fatalitás nem létezik. Maga a film is igazolja ezt. Nem azzal, hogy végül is a kivé­teleset veszi tárgyául — hiszen a legtöbb magyar huszárezred sike­resen hazatért és végigharcolta a szabadságharcot — a statisztikai igazság nem esztétikai érv. Ha­nem azzal, hogy minden szabad­ságharc és minden forradalom közös és szükségszerű kísérő je­lenségét és hősi áldozatát ábrázol­ja. Vérrel és vassal torolták meg a déliek is azoknak a szökését, akik át akartak állni az északiak­hoz Lincoln háborújában, tizedel­tek a cári tisztek is az orosz for­radalomban. De ilyen eszközökkel él mondjuk Somoza diktatúrája is a mai Nicaraguában, sőt élünk a gyanúval, hogy azok már Julius Caesar és Nagy Sándor hadjára­taiban sem voltak ismeretlenek. A tragédia ettől persze nem lesz ki­sebb, vagy esetünkben kevésbé nemzeti, kevésbé a mienk. De a „szikladarab” abból a hegyből ha­sadt ki, és hullt a magyar földre, amelynek neve: emberi vagy vi­lágtörténelem. Vagy jelző nélkül: a történelem. Csoóri és Sára realizmusa azon­ban sokkal nagyobb formátumú annál, hogy sem egy „győz, győz a magyar­” vagy „veszt, veszt a magyar” típusú romantikus sema­tikus történelemszemlélet keretei­be belegyömöszölhető lenne. Ép­pen idegeikben, élményvilágukban hordott kötődésük a szegénypa­rasztság világához, küzdelmeihez — válik a gátjává annak, hogy egy „ómódi filmet” készítsenek. Ahhoz viszont ez a csak emocio­nális kapcsolódás kevés gondolati anyagot nyújt, hogy „újmódi” elemzését adják — akár metafo­­rikus-parabolisztikus, akár realis­ta formában — történelmi met­szetükkel a kornak, amelyet ábrá­zolnak. A film műfaja bizony a „hagyományos” kalandfilm, amely abban különbözik a filmtörténet romantikus korszakának alkotá­saitól, hogy — a mai kalandfil­mek szemléletének megfelelően — fordulatainak, epizódjainak rea­lisztikus veretet ad (tehát a való­színűtlen hepiendet is a valószerű bukás erkölcsi győzelme váltja fel). A film hagyományos műfa­járól beszéltünk, de ugyanígy ne­vezhettük volna klasszikus műfa­jának is. Vagyis a kalandfilm — szemünkben — nem leminősítés, nem valamiféle rangos művészek­hez méltatlan vállalkozás — ha merik és tudják vállalni. S itt azt is le kell szögeznünk, hogy az a minőségigény, az a műgond és te­hetség, amely mind a forgató­könyvi, mind a rendezői vagy operatőri munkában megnyilvá­nul, messze kiemeli azokat a ma­gyar film átlagteljesítményei so­rából, s a műfaj ez ideig legigé­nyesebb hazai megvalósulásává teszi. A probléma abból adódik, hogy helyenkként mintha az alkotók ma­guk szégyellenék vállalkozásukat. Pedig a forgatókönyv legnagyobb értéke éppen abban rejlik, ahogy a műfaji stilizáció törvényszerű­ségeit egy nagy és szép gondolat átvilágítására használja fel: arra, hogy az az emberség és tisztesség, amely a kis közösséghez — a csa­ládhoz — köt, mint tágul ki nem­zeti érzéssé, hazaszeretetté, és a haza iránti kötődés — a történe­lem progresszív folyamataiban — mint válik integráns részévé egy magasabb rendű emberségnek és tisztességnek, amely már a más népekkel való szolidaritást is ma­gában foglalja. Ez a gondolat azonban — a műfaj kötelmeinek megfelelően — kiszűrt, idealizált formában jelenik meg, s ettől az alkotók időnként megijednek. S ilyenkor megterhelik a történetet a „komoly” történelmi drámákból ismert fordulatokkal, dialógusok­kal, amelyek sem nem eléggé ere­detiek, sem nem eléggé hitelesek, csak elnehezítik, vontatottá teszik a filmet Ugyanez a kettősség nyilvánul meg a rendezői és operatőri mun­kában is. Hogy Sára Sándor va­rázslatos mestere a képek költé­szetének, azt nem kell bizonygat­nunk. E film „nagyoperai” képi hangszerelése is erről tanúskodik, és különösen azokban a jelenetek­ben, amelyekben az emberi szen­vedés és megalázottság új és ere­deti arculatait tárja fel. Mégis ez a mindig gyönyörködtető képköl­­tészet, a maga végig egyformán temperált klímájával, nemcsak fárasztóvá válik kissé, de vala­hogy „bebalzsamozza”, élettelen­né is teszi az ábrázolt történetet. Elvonja a figyelmet annak emberi tartalmáról. Lehet, hogy ez a sti­lizálás tudatos, s éppen a mitizáló szándékból — a történelem lelké­nek visszaadásából — ered. Mi azonban mégis úgy véljük, hogy több egyéni tő közeli vagy félkö­zeli kép, nagyobb életközelségbe hozta volna a film hőseinek drá­máját, éppen mert nyolcvan hu­szár — vagyis egy kollektivitás — az igazi hőse. összegezve: egy szemet gyönyör­ködtető, tiszta és szép alapmon­­danivalójú filmet láttunk nyolc­van magyar huszár küzdelmes kálváriájáról, hogy Galíciából ha­zatérjen, harcolni a szabadság­­harcban. S egy figyelemre méltó, számos értéket felmutató kísérlet tanúi lehettünk a realista hangvé­telű magyar kalandfilm megte­remtésére, amelynek azonban vannak fogyatékosságai is. De a tanulsága mégis egyértelmű: a kí­sérletet folytatni kell, mert érde­mes folytatni. Gyertyán Ervin A RIPORTER EMLÉKEI A zárójeles H betű a címben: komplikált, kimondhatatlan. De nem megbocsáthatatlan — a könyv ugyanis jó. Izgatott írás, gondolkodásra ösztönöz. Műfaja szerint dokumentumregénynek jelöli Bokor László, de nincs egé­szen igaza, nem dokumentumre­gény, inkább egy újságíró — ké­pességei szerint kiváló publicista — vallomása az élményeiről. Amelyek annyira dúsak, hogy a vázlatos felsorolásuk is lehetet­len. Bokor László mint filmripor­ter, újságíró egy ideig külföldön dolgozó sajtódiplomataként sok helyen ott volt, ahol az utóbbi huszonöt-harminc évben érdemes volt ott lenni. Államfők találko­zóján, politikusok tanácskozásain, a Lukács Györggyel készített bu­dapesti interjúnál és Berlinben a Check­ Point Charlie-nál, Belgrád­­ban és Tokióban, Kairóban és Dél-Amerikában ... S rendszerint olyam­ikor, amikor valami történt a világban. Amikor mozdult egyet a politika, Bokor jól tudja, hogy e moz­dulások folyamata a történelem. Eszerint veszi szemügyre az él­ményeit. Az események már elmúltak. A tanulságuk megmaradt. Bokor László, az egykori kíváncsi, szem­füles újságíró is „elmúlt és meg­maradt” — a szakma és a futó évek törvényei szerint figyelmes politikai kommentátor lett belő­le. (Nem foglalkozást, hanem szel­lemiséget és magatartást értve ezen.) Könyvében értelmezi az egykori eseményeket, ismét meg­forgatja élményeit, s azok ismét vallomást tesznek. Felélednek az egykori filmsztorik, laptudósítá­sok, rádiójegyzetek. Egy-egy mai hírtől, mai válságtól, mai politi­kai eseménytől új fényt kapnak. Néha sötét fényt. Bokor nem tit­kolja aggodalmát és szorongásait. Ismeri azokat a rossz erőket, amelyeknek befolyásuk van a vi­lág sorsára: ismeri a szellemi di­­verzió nyugati műhelyeit, a ha­zug propaganda vegykonyháit. Élénken, felelősen, gondolkod­va és gondolkodtatva kalauzol­ja az olvasóját. Egy-egy röpke beszélgetésből — például Heikal­­lal, az Al Ahram egykori neves főszerkesztőjével — a pánarab mozgalom és a hírközlő-hírszerző műholdak összefüggését bontja ki; egy mai találkozásból, törté­netesen befolyásos nyugatnémet Bokor László, (H)idegháború politikussal, visszakövetkeztet a máig kísértő múltra. Beszél Csou En-lajró­l és Trumanról, az új „Hitler-hullámról” a filmekben. Olykor szeszélyesen, témák, gon­dolatok, ötletek, hirtelen jött asz­­szociációk vibrálásában. De mindig értelmesen, tisztán és világosan. A könyve a hidegháború és az idegháború ellen szól Tapasztalt politikai publicista: tudja, hogy a mai világ tele van veszélyek­kel, a múlt és a jelen politikai kártevéseiből fakadó veszélyek­kel. Adatokat, tényeket közöl ar­ról, hogy mit művelnek napjaink­ban a háborúban érdekelt világ­­konszernek, hírszerző apparátusok, információs központok. Az ada­tokhoz és a tényekhez glosszákat fűz — ezek azonban nem szóla­mok, hanem érvek és gondolatok. Bokor László könyvének olva­sása közben felötlött bennem még valami, elmondom. Az, hogy az újság-, a rádió- és a filmtudósítók­nak mennyivel több élményük van, mint amennyit az alkalmi beszámolóikban elmondhatnak. S ez nemcsak terjedelem kérdése, hanem a színesebb, fordulatosabb gondolatoktól való szerkesztői vonakodásé is. Magyar államfér­fiaknak azokat a találkozásait, beszélgetéseit például, amelyek­ről Bokor kifejező és fontos epi­zódokat mond el, jó lett volna akkor olvasni, látni... Ezt csak mellékesen említettem meg. De azért érdemes lenne egyszer nem mellékesen beszélni róla. (Zrínyi) Tamás István MÚLT ÉS JELEN * Újpest története [n­égy és fél ezer éve él — isme­rt­­eteink szerint — ember azon a területen, amelyet ma Újpestnek, a főváros IV. kerületé­nek neveznek. Hogyan fejlődött az elszórt szálláshelyekből, majo­rokból, uradalmi kis „gyarmat­ból” a múlt század első felében elővárossá, majd községgé, később várossá, Újpestté, végül Budapest egyik legnagyobb, csaknem száz­ezer lakosú munkáskerületévé — erről szól ez a könyv. A Gerelyes Ede szerkesztésében megjelent mű világos, áttekinthe­tő tagolásban ismerteti a fejlődés útját: az elővárosi kis település gazdasági életének részletes leírá­sa átvezeti az olvasót a gyárváros kialakulásához, a mai nagyüze­mek elődeinek létrejöttéhez. Ezzel párhuzamosan bemutatja a gyá­rakat alapító kereskedő-tőkéseket és társadalmukat, a várossá szer­veződés küzdelmeit, különösen pe­dig a fejlődés igazi hordozóját, az újpesti proletariátust. Képet ad a korán kezdődő osztályküzdel­mekről, a Tanácsköztársaság alat­ti helytállásról, arról, hogy ho­gyan vett részt a munkásság a két világháború közötti évtizedek­ben a várospolitikában. Az ellenállás idején — az ille­gális kommunista párt által irá­nyított partizánmozgalom kibon­takozásakor — már a tőkésektől és hatalmi szervezeteiktől megsza­badítandó városért, dolgozóinak­­lakóinak szabad életéért folyt a harc. S ezért nem véletlen, hogy olyan kommunista polgármestert választottak Újpesten a felszaba­dulás után — Döbrentei Károly­­nét, az első magyarországi női polgármestert —, aki tudatosan „kikereste és vállalta a gondokat”, s együttesen oldotta meg a város munkásaival, dolgozóival. Szép összefoglalást találhatunk a kötetben az újpesti kulturális életről, a p­­lgári-kisp­olgári mű­velődés tarka jelenségeiről, a munkás-olvasókörökről és a híres Munkásotthonról, majd a Tanács­­köztársaság nagyobb szabású kul­túrpolitikai terveiről és a két vi­lágháború közötti kulturális fej­lődésről. Az oktatás, az egészség­ügy, a sajtó, a sport fejlődéséről a felszabadulás utáni évtizedeket bemutató fejezetek is részletesen szólnak. Ezek az összefoglalások valóság­gal enciklopédikus jellegűek: megtalálható bennük az ipar, a kereskedelem, a közlekedés fejlő­désének valamennyi lényeges ada­ta; pontos fejlődésrajzot nyújta­nak a város (1950-től: a IV. kerü­let) társadalmáról, politikai éle­téről, a várospolitikáról és a vá­rosépítés-lakásfejlesztés legújabb eredményeiről is. (Közgazdasági és Jogi.) Mucsi Ferenc 7

Next