Népszabadság, 1978. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-14 / 217. szám
1978. szeptember 14., csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI könyvekről AZ ELMÉLET A GYAKORLATBAN A szocialista társadalom —A mai szovjet társadalom filozófiai problémái A történelemben a nagy változások sokszor nem látványos, nagy, dátumszerűen is rögzíthető történelmi eseményekhez kapcsolódnak, hanem elrejtőznek a hétköznapokban. A szocializmus építése során napjainkban élünk át ilyen csendes korszakváltást , a fejlett szocialista társadalom építésére való áttérést. A szocialista társadalom című kötetben tizenegy szovjet filozófus ennek a folyamatnak elméletileg is megragadható csomópontjait kísérelte meg felvázolni. Úgy tűnik fel, ennek a korszaknak is egyik legfontosabb kérdése az elmélet és a gyakorlat viszonya, vagyis az, hogy az a szocialista társadalom mennyire azonos azzal a mozaikképpel, amely a marxizmus—leninizmus klasszikusainak műveiből összeállítható. A kérdés nemcsak azért vetődik fel mind élesebben, mert a polgári marxizáló irodalom gyakorta kétségbe vonja, hogy a szocialista országok társadalma a klasszikus elméleti örökségen épül, hanem azért is, mert a gyakorlati építőmunkában ma már olyan területekre „tévedtünk”, amelyeknek elméleti feltérképezése részleteiben a klasszikus irodalomban nem történt, nem is történhetett meg. Az elmélet és a gyakorlat viszonya igen bonyolult. A szerzők azt javasolják, hogy e bonyolultság megértő megragadása érdekében a logikai és a történeti (azaz tulajdonképpen az általános és az egyes, az absztrakt és a konkrét) dialektikus kategóriapárt kell fogalmi eszközként használni, és nyomatékkal felhívják a figyelmet arra, hogy a történetileg megvalósuló szocializmusnak nemegyszer olyan feladatokat kellett és kell megoldania, amelyek világtörténelmileg a polgári társadalom feladatai lennének. Másfelől kimondva és kimondatlanul utalnak a szerzők arra, hogy a valóságos szocializmus jövője nem valamiféle elvont elméleti modell, hanem a saját talaján létrejövő problémák elméleti és gyakorlati megoldása: a valóságos szocializmus maga programozza és tervezi saját haladását. Itt is megfigyelhető a szemléletváltás: a régebbi politikai gyakorlat és elmélet a fejlődést tartotta abszolút és kizárólagos kategóriának, viszont manapság nagy figyelmet kell szentelni „a szocializmus mint rendszer optimális funkcionálásával kapcsolatos problémáknak”. Az optimum kifejlesztése a meglevőből, ez az, ami a valóságos fejlődés mozgatórugója lehet. Úgy is fogalmazhatnánk: a szerzők ennek az optimumnak a jegyében tekintették át a társadalmi élet legkülönbözőbb területeit, a politikai életet, az irányítást, az egyén és a közösség viszonyát, az életmód kérdéseit és így tovább. A teljesség igénye nélkül csak jelzésszerűen néhány problémakört említünk meg. A fejlett szocializmus építésének korára is érvényes az, ami az egész eddigi emberi történelemre, hogy a történelmi események menetét ténylegesen a néptömegek határozzák meg. Az optimum ebben a vonatkozásban az, hogy a lenini programnak megfelelően a néptömegeknek a politika objektumából az arc nélküli tömegből a politika „közvetlen szubjektumává” kell változniuk. Ez a fejlődésmenet szükségszerűen meghatározza az egyének változásának irányát is. Az ebben a vonatkozásban elérhető optimum az, hogy az egyének váljanak igazi személyiségekké, a társadalmasított termelési eszközök tulajdonosává. Ez pedig úgy következhet be, ha „részt vállal a társadalom ügyeinek igazgatásában, ha hordozója lesz annak a politikai, gazdasági és állampolgári hatalomnak, amelynek révén önmagát megóvja attól, hogy bérrabszolgává váljék, az új termelési viszonyokat pedig attól, hogy elidegenült és felette uralkodó társadalmi erőkké változzanak”. S végül még egy gondolat, amely vezérfonalként végigvonul a könyvön. Szocializmust csakis tudatosan lehet építeni. Ezt a tudatosságot kívánja erősíteni a szerzőgárda ezzel a művel is. (Kossuth) Erdős Ferenc 80 HUSZÁR Csoóri Sándor, a film egyik írója (a másik, Sára Sándor, a rendező) A történelem metaforája című műhelytanulmányában (amely az Objektív stúdió kritikusoknak szánt gyűjteményében látott napvilágot, de bízvást megjelenhetett volna valamelyik folyóiratunkban is) tiszteletre méltó őszinteséggel ad számot arról a visszhangról, amely a forgatókönyvet fogadta. „Az egyik hang az elismerésé, sőt hellyel-közzel az átfűtött örömé volt: végre egy film az 1848-as időkről! Ráadásul nem a közismert események sorozatából kiszakított történetlánc, amelynek csörrenését iskolás álmaink óta halljuk, de olyan mellékága a nagysodrú folyamnak, amely mégis az egész korszakot elénk tudja idézni. A másik hang ennek az ellenkezőjét fogalmazta meg sajnálkozva: ismét egy ómódi film a magyar történelemről! Ismét egy Székely Bertalanos látomás a dicsőséges, de zokogtató múltról.” Melyik „verzió” valósult meg? Csoóri — alkotói célként — egy harmadik lehetőséget jelöl meg, amely sem nem „hazafias kalandfilm”, sem nem történelmi parabola: „olyan metaforát, amelyben »a történelem lelke-'-' nyilatkozik meg”. Vagy ahogy a cikke végén — kissé szokatlanul, már magát a teljesítményt értékelve — összegezi: „A drámai és testi kínlódások a film végére észrevétlenül összeadódnak. S maga a film úgy zuhan elénk, mintha egy szikladarab hasadna ki a hegyből, amelynek neve: magyar történelem.” A nézők azon rétegéhez tartozom, amelyet „átfűt az öröm”, ha film készül a negyvennyolcas időkről (még ha az „csak” egy hazafias kalandfilm is), amely nem idegenkedik a történelmi parabolától sem, sőt — horribile dictu — még egy Székely Bertalan-os látomást is szívesen visel el, ha annak Sára Sándor a Székely Bertalanja. Amiben azonban nem tudok hinni, az, hogy a történelemnek „lelke” volna, amely egy metaforával kifejezhető. A történelemnek van tényanyaga, vannak törvényszerűségei, korszakai, lehet jellege is — lélekkel azonban csak egy mitikus szemlélet ruházhatja fel, amely önálló alannyá teszi azt, ami számos önálló alany — tudatos és öntudatlan — tevékenységének a tárgya, a végeredménye. Hogy még világosabban beszéljek: bármennyire tragikus és megrendítő legyen is egy nép története, nem tudok egyetérteni azzal a törekvéssel, amely a megvertség végzetét oltaná be tudatába — tekintené történelme „lelkének” —, mert ilyen népi fatalitás nem létezik. Maga a film is igazolja ezt. Nem azzal, hogy végül is a kivételeset veszi tárgyául — hiszen a legtöbb magyar huszárezred sikeresen hazatért és végigharcolta a szabadságharcot — a statisztikai igazság nem esztétikai érv. Hanem azzal, hogy minden szabadságharc és minden forradalom közös és szükségszerű kísérő jelenségét és hősi áldozatát ábrázolja. Vérrel és vassal torolták meg a déliek is azoknak a szökését, akik át akartak állni az északiakhoz Lincoln háborújában, tizedeltek a cári tisztek is az orosz forradalomban. De ilyen eszközökkel él mondjuk Somoza diktatúrája is a mai Nicaraguában, sőt élünk a gyanúval, hogy azok már Julius Caesar és Nagy Sándor hadjárataiban sem voltak ismeretlenek. A tragédia ettől persze nem lesz kisebb, vagy esetünkben kevésbé nemzeti, kevésbé a mienk. De a „szikladarab” abból a hegyből hasadt ki, és hullt a magyar földre, amelynek neve: emberi vagy világtörténelem. Vagy jelző nélkül: a történelem. Csoóri és Sára realizmusa azonban sokkal nagyobb formátumú annál, hogy sem egy „győz, győz a magyar” vagy „veszt, veszt a magyar” típusú romantikus sematikus történelemszemlélet kereteibe belegyömöszölhető lenne. Éppen idegeikben, élményvilágukban hordott kötődésük a szegényparasztság világához, küzdelmeihez — válik a gátjává annak, hogy egy „ómódi filmet” készítsenek. Ahhoz viszont ez a csak emocionális kapcsolódás kevés gondolati anyagot nyújt, hogy „újmódi” elemzését adják — akár metaforikus-parabolisztikus, akár realista formában — történelmi metszetükkel a kornak, amelyet ábrázolnak. A film műfaja bizony a „hagyományos” kalandfilm, amely abban különbözik a filmtörténet romantikus korszakának alkotásaitól, hogy — a mai kalandfilmek szemléletének megfelelően — fordulatainak, epizódjainak realisztikus veretet ad (tehát a valószínűtlen hepiendet is a valószerű bukás erkölcsi győzelme váltja fel). A film hagyományos műfajáról beszéltünk, de ugyanígy nevezhettük volna klasszikus műfajának is. Vagyis a kalandfilm — szemünkben — nem leminősítés, nem valamiféle rangos művészekhez méltatlan vállalkozás — ha merik és tudják vállalni. S itt azt is le kell szögeznünk, hogy az a minőségigény, az a műgond és tehetség, amely mind a forgatókönyvi, mind a rendezői vagy operatőri munkában megnyilvánul, messze kiemeli azokat a magyar film átlagteljesítményei sorából, s a műfaj ez ideig legigényesebb hazai megvalósulásává teszi. A probléma abból adódik, hogy helyenkként mintha az alkotók maguk szégyellenék vállalkozásukat. Pedig a forgatókönyv legnagyobb értéke éppen abban rejlik, ahogy a műfaji stilizáció törvényszerűségeit egy nagy és szép gondolat átvilágítására használja fel: arra, hogy az az emberség és tisztesség, amely a kis közösséghez — a családhoz — köt, mint tágul ki nemzeti érzéssé, hazaszeretetté, és a haza iránti kötődés — a történelem progresszív folyamataiban — mint válik integráns részévé egy magasabb rendű emberségnek és tisztességnek, amely már a más népekkel való szolidaritást is magában foglalja. Ez a gondolat azonban — a műfaj kötelmeinek megfelelően — kiszűrt, idealizált formában jelenik meg, s ettől az alkotók időnként megijednek. S ilyenkor megterhelik a történetet a „komoly” történelmi drámákból ismert fordulatokkal, dialógusokkal, amelyek sem nem eléggé eredetiek, sem nem eléggé hitelesek, csak elnehezítik, vontatottá teszik a filmet Ugyanez a kettősség nyilvánul meg a rendezői és operatőri munkában is. Hogy Sára Sándor varázslatos mestere a képek költészetének, azt nem kell bizonygatnunk. E film „nagyoperai” képi hangszerelése is erről tanúskodik, és különösen azokban a jelenetekben, amelyekben az emberi szenvedés és megalázottság új és eredeti arculatait tárja fel. Mégis ez a mindig gyönyörködtető képköltészet, a maga végig egyformán temperált klímájával, nemcsak fárasztóvá válik kissé, de valahogy „bebalzsamozza”, élettelenné is teszi az ábrázolt történetet. Elvonja a figyelmet annak emberi tartalmáról. Lehet, hogy ez a stilizálás tudatos, s éppen a mitizáló szándékból — a történelem lelkének visszaadásából — ered. Mi azonban mégis úgy véljük, hogy több egyéni tő közeli vagy félközeli kép, nagyobb életközelségbe hozta volna a film hőseinek drámáját, éppen mert nyolcvan huszár — vagyis egy kollektivitás — az igazi hőse. összegezve: egy szemet gyönyörködtető, tiszta és szép alapmondanivalójú filmet láttunk nyolcvan magyar huszár küzdelmes kálváriájáról, hogy Galíciából hazatérjen, harcolni a szabadságharcban. S egy figyelemre méltó, számos értéket felmutató kísérlet tanúi lehettünk a realista hangvételű magyar kalandfilm megteremtésére, amelynek azonban vannak fogyatékosságai is. De a tanulsága mégis egyértelmű: a kísérletet folytatni kell, mert érdemes folytatni. Gyertyán Ervin A RIPORTER EMLÉKEI A zárójeles H betű a címben: komplikált, kimondhatatlan. De nem megbocsáthatatlan — a könyv ugyanis jó. Izgatott írás, gondolkodásra ösztönöz. Műfaja szerint dokumentumregénynek jelöli Bokor László, de nincs egészen igaza, nem dokumentumregény, inkább egy újságíró — képességei szerint kiváló publicista — vallomása az élményeiről. Amelyek annyira dúsak, hogy a vázlatos felsorolásuk is lehetetlen. Bokor László mint filmriporter, újságíró egy ideig külföldön dolgozó sajtódiplomataként sok helyen ott volt, ahol az utóbbi huszonöt-harminc évben érdemes volt ott lenni. Államfők találkozóján, politikusok tanácskozásain, a Lukács Györggyel készített budapesti interjúnál és Berlinben a Check Point Charlie-nál, Belgrádban és Tokióban, Kairóban és Dél-Amerikában ... S rendszerint olyamikor, amikor valami történt a világban. Amikor mozdult egyet a politika, Bokor jól tudja, hogy e mozdulások folyamata a történelem. Eszerint veszi szemügyre az élményeit. Az események már elmúltak. A tanulságuk megmaradt. Bokor László, az egykori kíváncsi, szemfüles újságíró is „elmúlt és megmaradt” — a szakma és a futó évek törvényei szerint figyelmes politikai kommentátor lett belőle. (Nem foglalkozást, hanem szellemiséget és magatartást értve ezen.) Könyvében értelmezi az egykori eseményeket, ismét megforgatja élményeit, s azok ismét vallomást tesznek. Felélednek az egykori filmsztorik, laptudósítások, rádiójegyzetek. Egy-egy mai hírtől, mai válságtól, mai politikai eseménytől új fényt kapnak. Néha sötét fényt. Bokor nem titkolja aggodalmát és szorongásait. Ismeri azokat a rossz erőket, amelyeknek befolyásuk van a világ sorsára: ismeri a szellemi diverzió nyugati műhelyeit, a hazug propaganda vegykonyháit. Élénken, felelősen, gondolkodva és gondolkodtatva kalauzolja az olvasóját. Egy-egy röpke beszélgetésből — például Heikallal, az Al Ahram egykori neves főszerkesztőjével — a pánarab mozgalom és a hírközlő-hírszerző műholdak összefüggését bontja ki; egy mai találkozásból, történetesen befolyásos nyugatnémet Bokor László, (H)idegháború politikussal, visszakövetkeztet a máig kísértő múltra. Beszél Csou En-lajról és Trumanról, az új „Hitler-hullámról” a filmekben. Olykor szeszélyesen, témák, gondolatok, ötletek, hirtelen jött aszszociációk vibrálásában. De mindig értelmesen, tisztán és világosan. A könyve a hidegháború és az idegháború ellen szól Tapasztalt politikai publicista: tudja, hogy a mai világ tele van veszélyekkel, a múlt és a jelen politikai kártevéseiből fakadó veszélyekkel. Adatokat, tényeket közöl arról, hogy mit művelnek napjainkban a háborúban érdekelt világkonszernek, hírszerző apparátusok, információs központok. Az adatokhoz és a tényekhez glosszákat fűz — ezek azonban nem szólamok, hanem érvek és gondolatok. Bokor László könyvének olvasása közben felötlött bennem még valami, elmondom. Az, hogy az újság-, a rádió- és a filmtudósítóknak mennyivel több élményük van, mint amennyit az alkalmi beszámolóikban elmondhatnak. S ez nemcsak terjedelem kérdése, hanem a színesebb, fordulatosabb gondolatoktól való szerkesztői vonakodásé is. Magyar államférfiaknak azokat a találkozásait, beszélgetéseit például, amelyekről Bokor kifejező és fontos epizódokat mond el, jó lett volna akkor olvasni, látni... Ezt csak mellékesen említettem meg. De azért érdemes lenne egyszer nem mellékesen beszélni róla. (Zrínyi) Tamás István MÚLT ÉS JELEN * Újpest története [négy és fél ezer éve él — ismerteteink szerint — ember azon a területen, amelyet ma Újpestnek, a főváros IV. kerületének neveznek. Hogyan fejlődött az elszórt szálláshelyekből, majorokból, uradalmi kis „gyarmatból” a múlt század első felében elővárossá, majd községgé, később várossá, Újpestté, végül Budapest egyik legnagyobb, csaknem százezer lakosú munkáskerületévé — erről szól ez a könyv. A Gerelyes Ede szerkesztésében megjelent mű világos, áttekinthető tagolásban ismerteti a fejlődés útját: az elővárosi kis település gazdasági életének részletes leírása átvezeti az olvasót a gyárváros kialakulásához, a mai nagyüzemek elődeinek létrejöttéhez. Ezzel párhuzamosan bemutatja a gyárakat alapító kereskedő-tőkéseket és társadalmukat, a várossá szerveződés küzdelmeit, különösen pedig a fejlődés igazi hordozóját, az újpesti proletariátust. Képet ad a korán kezdődő osztályküzdelmekről, a Tanácsköztársaság alatti helytállásról, arról, hogy hogyan vett részt a munkásság a két világháború közötti évtizedekben a várospolitikában. Az ellenállás idején — az illegális kommunista párt által irányított partizánmozgalom kibontakozásakor — már a tőkésektől és hatalmi szervezeteiktől megszabadítandó városért, dolgozóinaklakóinak szabad életéért folyt a harc. S ezért nem véletlen, hogy olyan kommunista polgármestert választottak Újpesten a felszabadulás után — Döbrentei Károlynét, az első magyarországi női polgármestert —, aki tudatosan „kikereste és vállalta a gondokat”, s együttesen oldotta meg a város munkásaival, dolgozóival. Szép összefoglalást találhatunk a kötetben az újpesti kulturális életről, a plgári-kispolgári művelődés tarka jelenségeiről, a munkás-olvasókörökről és a híres Munkásotthonról, majd a Tanácsköztársaság nagyobb szabású kultúrpolitikai terveiről és a két világháború közötti kulturális fejlődésről. Az oktatás, az egészségügy, a sajtó, a sport fejlődéséről a felszabadulás utáni évtizedeket bemutató fejezetek is részletesen szólnak. Ezek az összefoglalások valósággal enciklopédikus jellegűek: megtalálható bennük az ipar, a kereskedelem, a közlekedés fejlődésének valamennyi lényeges adata; pontos fejlődésrajzot nyújtanak a város (1950-től: a IV. kerület) társadalmáról, politikai életéről, a várospolitikáról és a városépítés-lakásfejlesztés legújabb eredményeiről is. (Közgazdasági és Jogi.) Mucsi Ferenc 7