Népszabadság, 1978. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-01 / 283. szám
1978. december 1., péntek NÉPSZABADSÁG Apró Alival Csongrádi megyében Apró Antal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, az országgyűlés elnöke csütörtökön Csongrád megyében tett látogatást. Elkísérte útjára Komócsin Mihály, a Csongrád megyei pártbizottság első titkára és Perjész László, a megyei tanács elnöke. Apró Antal elsőként Szentest kereste fel. A pártbizottság székházában a város párt- és állami vezetői tájékoztatták a párthatározatok végrehajtására tett helyi intézkedésekről, illetve azok eredményeiről. A Politikai Bizottság tagjának útja ezután a Termál Tsz-be, majd a Kontakta Alkatrészgyár szentesi üzemébe vezetett. Apró Antal megtekintette a gyár több, közelmúltban korszerűsített részlegét, élet- és munkakörülményeik alakulásáról beszélgetett munkásokkal, négy szocialista brigád naplójába pedig emléksorokat írt. Az országgyűlés elnöke Csongrád megyei látogatásának befejező programjaként a szegvári Puskin Tsz gazdálkodásával ismerkedett. Megtekintette a közös gazdaság termálvízzel fűtött üvegházait, fóliasátrait, és éppen bővítés alatt álló szarvasmarhatelepét. Győri Imire a XVI. kerületben Győri Imre, az MSZMP Központi Bizottságának titkára csütörtökön látogatást tett a főváros XVI. kerületében. Részt vett a látogatáson Uzsoki István, a budapesti pártbizottság osztályvezetője. A vendéget a kerületi pártszékházban Somogyi József első titkár és Tódika László, a városrész tanácselnöke fogadta. Tájékoztatták a Központi Bizottság titkárát a 80 ezer lakosú városrész politikai, társadalmi és gazdasági munkájáról, fejlődéséről. Győri Imre felkereste az Ikarus Karosszéria- és Járműgyárat, ahol Kovács György, a pártbizottság titkára és Toldi József vezérigazgató ismertette a kollektíva feladatait, majd a Központi Bizottság titkára üzemlátogatáson tájékozódott az autóbuszgyártás korszerű technológiájáról. Végezetül az Ikarus művelődési házában Győri Imre aktívaértekezleten adott tájékoztatást az agitációs és propagandamunka időszerű feladatairól. Ilie Verdet eligazol budapestről Csütörtökön elutazott Budapestről a román küldöttség, amely Ilie Verdetnek, a Román Szocialista Köztársaság miniszterelnöke első helyettesének, a Román Állami Tervbizottság elnökének vezetésével részt vett a magyar— román gazdasági együttműködési vegyes kormánybizottság 14. ülésszakán. A delegációt a Ferihegyi repülőtéren Marjai József miniszterelnök-helyettes, a vegyes kormánybizottság magyar tagozatának elnöke búcsúztatta. Jelen volt Rajnai Sándor, hazánk bukaresti, valamint Victor Bolojan, Románia budapesti nagykövete. Aláírták a magyar-román árucsere-forgalmi jegyzőkönyvet Tordai Jenő és Marin Traistaru külkereskedelmi miniszterhelyettesek csütörtökön Budapesten aláírták az 1979. évi magyar—román árucsere-forgalmi jegyzőkönyvet. Az aláírásnál jelen volt Bíró József külkereskedelmi miniszter, Bajnai Sándor hazánk bukaresti nagykövete, valamint Constantin Cimbru, a Román Szocialista Köztársaság budapesti nagykövetségének ügyvivője. Az okmány az árucsere-forgalom 8 százalékos növekedésével számol, és értéke eléri a 400 millió rubelt. Figyelemre méltóan növekedik a gépipari termékek kölcsönös szállítása, melyeknek részesedése eléri a 60 százalékot. A magyar gépipar jelentős mennyiségben szállít a román járműipar részére motorokat, hátsó hidakat és egyéb járműipari fődarabokat. A magyar export fontos tételei a szerszámgépek, a kohászati berendezések, a műszerek, az állattartási és mezőgazdasági, valamint a könnyű- és vegyipari gépek is. A román gépipar a magyar vasút részére 1890 tehervagont, valamint 450 lóerős dízelhidraulikus mozdonyokat szállít. Figyelemre méltóan nő a román szerszámgépek és villamos fogyasztásmérők importja. Építőipari gépekből, 45 lóerős traktorokból, kőolajipari berendezésekből és Dacia személygépkocsikból is tekintélyes tételeket vásárolunk. Növekszik a belkereskedelmi választékcsere és a határ menti megyék árucseréje, ezek együttes értéke országonként eléri a 20 millió rubelt. Összeül a Varsói Szerződés tagállamainak honvédelmi miniszteri bizottsága A Varsói Szerződés tagállamainak honvédelmi miniszteri bizottsága december első felében Berlinben tartja soron következő ülését, amelyen a terv szerint megvitatják a Varsói Szerződés katonai szervei tevékenységének időszerű kérdéseit. (MTI) A Finn KP nemzetközi kérdésekről Finnországnak az aktív békeszerető politika alapján a jövőben is az enyhülési folyamat elmélyüléséért kell síkraszállnia — szögezi le a Finn Kommunista Párt KB plénumának határozata. A finn kommunisták támogatásukról biztosítják az SZKP békeprogramját és a Varsói Szerződés tagállamainak a közelmúltban előterjesztett javaslatait. A határozat rendkívül pozitívan értékeli az SZKP és más szocialista országok kommunista pártjainak történelmi tapasztalatait és a szocialista társadalom építése során elért eredményeit. A kínai vezetésnek a nemzetközi kérdésekben folytatott politikája egyre növekvő aggodalmat kelt — állapítja meg a határozat, majd leszögezi: a Finn KP teljes mértékben támogatja Vietnam hősi népét. (TASZSZ) Izraeli békeküldöttség a Szovjetunióban A szovjet békebizottság meghívására tíznapos látogatást tett a Szovjetunióban az izraeli békeszerető erők küldöttsége. A látogatás befejeztével a parlamenti képviselőkből, társadalmi személyiségekből álló küldöttség nyilatkozatban foglalt állást a közel-keleti rendezés legfontosabb kérdéseivel kapcsolatban. A nyilatkozat szerint átfogó, igazságos és tartós rendezést csak akkor lehet elérni a Közel-Keleten, ha tiszteletben tartják a térség minden országának és népének, köztük a palesztin népnek a törvényes jogait. A küldöttség tagjai szovjet újságírókkal történt találkozásukkor rámutattak annak fontosságára, hogy a Szovjetunió is részt vegyen a közel-keleti probléma rendezésében. Taufik Tubi, az Izraeli Kommunista Párt Központi Bizottságának főtitkárhelyettese, a küldöttség tagja, arra hívta fel a figyelmet, hogy tartós békét nem lehet elérni különalkukkal, az ENSZ határozatainak és a palesztin problémának a figyelmen kívül hagyásával. (TASZSZ) Fejlődésünk mostani időszakában mind gazdasági, mind társadalmi érdekeink azt követelik, hogy jól mérjük fel szerteágazó igényeinket, helyesen igazodjunk el közöttük, és meglássuk összefüggésüket. Olyan témakörben és címmel, hogy igények és lehetőségek, újra meg újra jelentek meg ezt taglaló írások, alkalmasint mindenkor arra a következtetésre jutva, hogy lehetőségeink szőkébbek, mint igényeink. Ennek az állításnak az igaza vitathatatlan. Ez idő szerint mégsem érhetjük be vele, több okból sem. Legfőképpen azért nem, mert a felszabadulás óta eltelt egy emberöltő alatt megtett utunkat mindkét oldalon a már kielégített politikai-társadalmi és gazdasági igények, korszakalkotó vívmányok szegélyezik. Némely igényt sikerült teljesen vagy magasabb fokon, másokat még csak részben és alacsonyabb színvonalon kielégíteni. Torzítóan egyoldalú tehát az olyan számvetés, amely nem tartalmazza azt, amit már elértünk, hanem csakis a kívánságlistát. De ettől függetlenül: az igényeknek az a felfogása, hogy okvetlenül nagyobbak, mint a lehetőségek, különben sem helytálló. Egyrészt azért nem, mert az igényeket és a lehetőségeket egyoldalúan mint pusztán anyagiakban megtestesülő mennyiségi fogalmakat érzékelteti, másrészt meg azért, mert az általános megfogalmazás összemossa a kielégíthetőt , amelyhez megvannak az eszközök és az elhatározások, de emberi gyöngeségek miatt csorbát szenved — és a kielégíthetetlent, amelyet nem tudunk, részben nem is akarunk teljesíteni. Nemcsak anyagiak Érdemes áttekinteni a sokféle igényt, már csak azért is, mert az igény, mondhatni, hangulati tényező is. Az olyan igény, amely valamelyest megelőzi a teljesülést, rendszerint előrevisz, serkent, mert kielégítésének útja-módja közösségi és egyéni értelemben egyaránt egybevág a szocialista építéssel, a gazdaságosabb, hatékonyabb munkával, elosztási módszereink tökéletesítésével. Ha azonban az igények messze elszakadnak a valóságtól, akkor a kielégületlenség, a hiábavalóság” érzete nem előrevisz, hanem leszerel. Tény, hogy jelenleg az igénylista erősen kötődik az anyagi javakhoz, s ez részben érthető. Az anyagi gondtalanságra való törekvésről „lebeszélni” az embereket éppoly bőre moralizálás volna, mint azt hinni, hogy az emberi kapcsolatokban kifejeződő szocialista erkölcsi normák teljesítését csak akarni kell, s ha másképpen nem megy, kemény szóval, ökölrázással vagy asztalcsapkodással. Mindamellett egyoldalúság volna megtapadni az igények anyagi oldalánál, és beérni olyan közhelybölcsességgel, hogy amit nem tudunk kielégíteni ma, arra majd jutni fog holnap vagy holnapután. Vannak ugyanis szép számmal olyan igények — és itt most néhány, anyagiakkal legfeljebb áttételesen összefüggőt említünk —, amelyek kielégítésének megkövetelése már most, tömegméretekben indokolt.. Ilyen igény, például, az állampolgári, a szocialista demokrácia, benne a munkahelyi demokrácia előírásainak következetes megtartása és továbbfejlesztése. A munkások tömegeinek a népgazdaság érdekeivel megegyező igénye, hogy javítsák meg a munka- és üzemszervezést, mindenütt szilárdítsák meg a munkafegyelmet és a vállalatok egymás közti szerződéses fegyelmét. Vagyis hogy időrabló várakozások és zökkenők nélkül, termelékenyen lehessen dolgozni, s ennek megfelelően keresni. Ennek az igénynek a teljesítése nemhogy nem kerül sok pénzbe, hanem éppenséggel felmérhetetlen mértékű anyagiakat szabadítana fel. Ugyanilyen általános igény, hogy mindent, amire érvényes határozat, előírás van, aszerint hajtsanak végre, hogy jog és kötelesség egymással párhuzamban és egyensúlyban legyen. Még hosszan lehetne sorolni, hányféle olyan jogos igény van, amelynek kielégítéséhez nem pénz igéngeink kell, hanem felkészültség, következetes magatartás, erkölcsi szilárdság. Sokfelé hallani, olvasni mostanában, hogy az igényeket rangsorolni kell. Megszívlelendő tanács ez mind a közösségi pénzeszközök, mind a családi költségvetés tekintetében. Mivel az utóbbi közelebb áll a mindennapi emberekhez, említsünk innen példát. A lakás — akárcsak az élelem és a ruházkodás —, tudjuk, a legelső létszükségletekhez tartozik. Mégsem ritka, hogy fiatal párok, miközben nekikeseredve panaszolják lakáshelyzetüket, nem takarékoskodnak rá, hanem gépkocsit vásárolnak, drága külföldi utakra mennek stb. Félreértés ne legyen: az autó iránti óhaj és a világ megismerésének vágya is érthető. De a lakás mégiscsak előbbrevaló. Hasonló példák szép számmal adódnak a közpénzek hovafordításában is. Rangsorolni, de mit? A helyi tanácsok és más, az anyagiakról 00010" szervek általában körültekintően, a lakosság bevonásával, a reális szükségletek tekintetbevételével határoznak. Mégis megesik, hogy presztízsvagy egyéb okokból nem jól állapítják,meg a sorrendet. Célszerű hát mindenütt áttekinteni a terveket, s ha úgy látják jónak, cseréljék meg a sorrendet, sőt egyetmást el is odázhatnak későbbre. Ennyit a rangsorolás szükségességéről. De esetleg nem minden igényt kell rangsorolni. Vannak olyanok is, amelyeket — természetük, polgári szemléletet tükröző mivoltuk miatt — el kell vetni, mert szocialista társadalomban sohasem teljesíthetők, és olyanok is, amelyeket különféle okokból nem lehet társadalmi méretekben teljesíteni. Érthető például, hogy pártunk politikájának, társadalmunk szocialista jellegének megfelelően, az alkotmányban rögzített pihenési jog kielégítésének közösségi formáira, a szakszervezeti, vállalati, szövetkezeti üdülők építésére és fenntartására, társadalmi forrásokból sok milliót költünk. Természetesen kinek-kinek joga van saját telken saját nyaralót építenie — de egyfelől, nem lehet kirekeszteni az üdülési jog gyakorlásából azokat, akiknek erre nem telik, másfelől meg hiába a nyaralóépítés mindenkire érvényes joga, sűrűn lakott országunkban hely sincs elég arra, hogy minden családnak saját nyaralója legyen. Ez nemzeti, tájvédelmi szempontból is fontos, nehogy kincsnek számító telkek úgy szétaprózódjanak, korunkhoz nem méltó építményekkel csúffá váljanak, mint a Balaton-part vagy a Duna-kanyar némelyik szakasza. A szocializmus sok egyébben sem követheti a tőkés társadalom fogyasztási eszményét, a személyi tulajdonú javak végtelen szaporítását. A mi rendszerünk minőségi fölénye mind jellemzőbben abban is kifejeződik, hogy a dolgozó ember mint a köztulajdon részese anélkül is használója, élvezője lehet az életet könnyítő, szépítő javaknak, hogy saját magának egyénileg kellene megvásárolnia őket. A juttatások köre Szokás emlegetni, hogy a reáljövedelem fogalmába a társadalmi juttatások is beletartoznak. De kevesebb szó esik arról, mit tekintünk társadalmi juttatásnak. Csak a társadalombiztosítást, az üzemi ebédhez való hozzájárulást, a szervezett üdülést és hasonlókat, vagyis a munka jogán, illetve állampolgári jogon járó, általában szociális juttatásokat, vagy egy szélesebb értelmű kört? Helyesebb az utóbbival számolni. Általában nem helyénvaló szembeállítani egymással a munkabért és az egyéb juttatásokat, mert ezek nem vagy-vagy, hanem együttesen fejlődnek és határozzák meg az életszínvonalat. Mostanában mégis nagyon sürgető az igény az összefoglaló néven kommunális szolgáltatásoknak, infrastruktúrának (háttérágazatoknak) a fejlesztése iránt. Íme, csak néhány példa. Mindenki tudja, látja a lakóházak tatarozásának meggyorsulását. Mégis indokolt kívánság, hogy ezen óriási nemzeti vagyonnak az állagmegóvására még nagyobb gondot fordítsunk. Vagy: tovább kell fejlesztenünk a kórházak és a rendelőintézetek hálózatát. Továbbá: nemrég egy tévéműsorban a közlekedés- és postaügyi miniszter nyilatkozatából részletesen tájékozódhattunk az ágazat helyzetéről. Ki ne tudná, mennyire szükség van még több jó útra, tíz- és százezrek várnak telefonra, mind tömegközlekedésünk, mind a távolsági közlekedés új meg új követelményeket támaszt. Valamennyi megoldása sok-sok milliárdba kerül. És ez csak egyetlen tárca. Úgyhogy nagyon kívánatos, hogy az állam kezében meglegyenek a fokozatos kielégítésükhöz szükséges pénzeszközök. Annál nagyobb azoknak a felelőssége, akik közpénzekkel bánnak. A túlzott igényeket nem lehet teljesíteni, de ellentétük nem az igénytelenség, hanem a szerénység. Éspedig mindenkire nézve kötelezően. E tekintetben is elengedhetetlen a példamutatás. Most, amikor a beruházásokkal és minden forinttal minden eddiginél megfontoltabban kell gazdálkodni, nem a kacsalábon forgó irodaházak építésének ideje van; nem annak, hogy intézmények kiselejtezzenek kifogástalan irodabútorokat és berendezési tárgyakat. Mindig is szemet szúrt, most végképp elítélendő az indokolatlan mértékű reprezentáció, bankettozás, egymás megajándékozása. Most igazán nem a reprezentációs költségek növelésének, a mondvacsinált, „jubileum” címén közpénzen rendezett eszem-iszomnak az ideje van. Elsősorban nem is az összegszerűség miatt — bár együttesen az sem csekélység —, hanem mert aláássa politikánk hitelét, a szavak és a tettek egységét. Miféle erkölcsi alapon követelhet, várhat el takarékoskodást az anyag minden grammjával, az energia minden cseppjével, a munkaidő minden percével, a költségvetés minden forintjával az, aki maga szemlátomást ellenkező gyakorlatot követ? A példamutatásról szólva ide kívánkozik az igényességnek még egy roppant fontos fajtája, amelynek teljesítését senki sem háríthatja másra. Ez pedig az önmagunkkal szembeni igényesség. Ugyan ki akadályozhat meg bárkit is, hogy fegyelmezetten, pontosan, hivatástudattal végezze dolgát, hogy szüntelenül továbbképezze magát, hogy növelje társadalmi aktivitását, hogy segítőkész és figyelmes legyen mások iránt? Frázisnak hangzik, de így igaz: ha ezekben a dolgokban ki-ki legelőbb önmagában teremt rendet — és nem másokra vagy fölfelé mutogat —, már mások őiránta támasztott igényeit is jórészt kielégíti. Tisztánlátás, cselekvés Végül, de nem utolsósorban, már most érdemes felhívni a figyelmet egy nagyon valószínű, az elgondolásokkal ellentétes és csak zavart keltő magatartásra. Arra, amely teljesen jogos, megalapozott és kielégíthető igényekre is nemet mond, „a helyzetre való tekintettel”. Megismételve, hogy a túlzott, nem időszerű igények kielégítését érvelően bár, de kereken meg kell tagadni, szükséges azt is leszögezni, hogy valódi, s nem látszattakarékosság szükséges. Az áltakarékosság lejáratja a helyes célokat, s ürügyül szolgálhat a helyzettől független tunyaságnak, nemtörődömségnek, tehetetlenségnek. Teljesen indokolt igény, hogy az ilyen hányaveti magatartás ellen minden felelős szerv és személy lépjen fel hatáskörében. Egészen bizonyos, hogy a gazdasági kérdések előtérbe kerülésével sok gyűlés, beszélgetés tárgya lesz mindaz, amiről szóltunk. Szükséges is, hogy párttagságunk és az egész közvélemény kialakítsa a jobb megértés és az egységes cselekvés szolgálatában álló szemléletet, a közhangulat alakulásának e fontos elemét. Mert az igények mind jobb és teljesebb kielégítését mindig is, most különösképpen, csak jól szervezett, egy irányba torkolló tettektől, tehát önmagunktól várhatjuk. Szántó Jenő 3