Népszabadság, 1978. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-01 / 283. szám

1978. december 1., péntek NÉPSZABADSÁG Apró Alival Csongrádi megyében Apró Antal, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, az ország­­gyűlés elnöke csütörtökön Csong­­rád megyében tett látogatást. El­kísérte útjára Komócsin Mihály, a Csongrád megyei pártbizottság első titkára és Perjész László, a megyei tanács elnöke. Apró Antal elsőként Szentest kereste fel. A pártbizottság székházában a város párt- és állami vezetői tájékoz­tatták a párthatározatok végrehaj­tására tett helyi intézkedésekről, illetve azok eredményeiről. A Politikai Bizottság tagjának útja ezután a Termál Tsz-be, majd a Kontakta Alkatrészgyár szente­si üzemébe vezetett. Apró Antal megtekintette a gyár több, közel­múltban korszerűsített részlegét, élet- és munkakörülményeik ala­kulásáról beszélgetett munkások­kal, négy szocialista brigád napló­jába pedig emléksorokat írt. Az országgyűlés elnöke Csong­rád megyei látogatásának befeje­ző programjaként a szegvári Pus­kin Tsz gazdálkodásával ismerke­dett. Megtekintette a közös gazda­ság termálvízzel fűtött üvegházait, fóliasátrait, és éppen bővítés alatt álló szarvasmarhatelepét. Győri Imi­re a XVI. kerületben Győri Imre, az MSZMP Köz­ponti Bizottságának titkára csü­törtökön látogatást tett a főváros XVI. kerületében. Részt vett a lá­togatáson Uzsoki István, a buda­pesti pártbizottság osztályvezetője. A vendéget a kerületi pártszék­házban Somogyi József első titkár és Tódika László, a városrész ta­nácselnöke fogadta. Tájékoztatták a Központi Bizottság titkárát a 80 ezer lakosú városrész politikai, társadalmi és gazdasági munkájá­ról, fejlődéséről. Győri Imre fel­kereste az Ikarus Karosszéria- és Járműgyárat, ahol Kovács György, a pártbizottság titkára és Toldi József vezérigazgató ismertette a kollektíva feladatait, majd a Köz­ponti Bizottság titkára üzemláto­gatáson tájékozódott az autóbusz­­gyártás korszerű technológiájáról. Végezetül az Ikarus művelődési házában Győri Imre aktívaérte­kezleten adott tájékoztatást az agitációs és propagandamunka időszerű feladatairól. Ilie Verdet eligazol b­udapestről Csütörtökön elutazott Budapest­ről a román küldöttség, amely Ilie Verdetnek, a Román Szo­cialista Köztársaság miniszterel­nöke első helyettesének, a Román Állami Tervbizottság elnökének vezetésével részt vett a magyar— román gazdasági együttműködési vegyes kormánybizottság 14. ülés­szakán. A delegációt a Ferihe­gyi repülőtéren Marjai József miniszterelnök-helyettes, a vegyes kormánybizottság magyar tagoza­tának elnöke búcsúztatta. Jelen volt Rajnai Sándor, hazánk buka­resti, valamint Victor Bolojan, Románia budapesti nagykövete. Aláírták a magyar-román árucsere-forgalmi jegyzőkönyvet Tordai Jenő és Marin Traistaru külkereskedelmi miniszterhelyet­tesek csütörtökön Budapesten alá­írták az 1979. évi magyar—román árucsere-forgalmi jegyzőkönyvet. Az aláírásnál jelen volt Bíró Jó­zsef külkereskedelmi miniszter, Bajnai Sándor hazánk bukaresti nagykövete, valamint Constantin Cimbru, a Román Szocialista Köz­társaság budapesti nagykövetségé­nek ügyvivője. Az okmány az áru­csere-forgalom 8 százalékos növe­kedésével számol, és értéke eléri a 400 millió rubelt. Figyelemre méltóan növekedik a gépipari ter­mékek kölcsönös szállítása, me­lyeknek részesedése eléri a 60 szá­zalékot. A magyar gépipar jelen­tős mennyiségben szállít a román járműipar részére motorokat, hát­só hidakat és egyéb járműipari fő­darabokat. A magyar export fon­tos tételei a szerszámgépek, a ko­hászati berendezések, a műszerek, az állattartási és mezőgazdasági, valamint a könnyű- és vegyipari gépek is. A román gépipar a ma­gyar vasút részére 1890 teherva­gont, valamint 450 lóerős dízel­­hidraulikus mozdonyokat szállít. Figyelemre méltóan nő a ro­mán szerszámgépek és villamos fogyasztásmérők importja. Építő­ipari gépekből, 45 lóerős trakto­rokból, kőolajipari berendezések­ből és Dacia személygépkocsikból is tekintélyes tételeket vásárolunk. Növekszik a belkereskedelmi vá­lasztékcsere és a határ menti me­gyék árucseréje, ezek együttes értéke országonként eléri a 20 millió rubelt. Összeül a Varsói Szerződés tagállamainak honvédelmi miniszteri bizottsága A Varsói Szerződés tagállamai­nak honvédelmi miniszteri bizott­sága december első felében Ber­linben tartja soron következő ülé­sét, amelyen a terv szerint megvi­tatják a Varsói Szerződés katonai szervei tevékenységének időszerű kérdéseit. (MTI) A Finn KP nemzetközi kérdésekről Finnországnak az aktív béke­szerető politika alapján a jövőben is az enyhülési folyamat elmélyü­léséért kell síkraszállnia — szöge­zi le a Finn Kommunista Párt KB plénumának határozata. A finn kommunisták támogatásukról biz­tosítják az SZKP békeprogramját és a Varsói Szerződés tagállamai­nak a közelmúltban előterjesztett javaslatait. A határozat rendkívül pozitívan értékeli az SZKP és más szocialis­ta országok kommunista pártjai­nak történelmi tapasztalatait és a szocialista társadalom építése so­rán elért eredményeit. A kínai vezetésnek a nemzetkö­zi kérdésekben folytatott politiká­ja egyre növekvő aggodalmat kelt — állapítja meg a határozat, majd leszögezi: a Finn KP teljes mér­tékben támogatja Vietnam hősi népét. (TASZSZ) Izraeli békeküldöttség a Szovjetunióban A szovjet békebizottság meghí­vására tíznapos látogatást tett a Szovjetunióban az izraeli békesze­rető erők küldöttsége. A látoga­tás befejeztével a parlamenti kép­viselőkből, társadalmi személyisé­gekből álló küldöttség nyilatko­zatban foglalt állást a közel-ke­leti rendezés legfontosabb kérdé­seivel kapcsolatban. A nyilatkozat szerint átfogó, igazságos és tartós rendezést csak akkor lehet elérni a Közel-Kele­ten, ha tiszteletben tartják a tér­ség minden országának és népé­nek, köztük a palesztin népnek a törvényes jogait. A küldöttség tagjai szovjet új­ságírókkal történt találkozásukkor rámutattak annak fontosságára, hogy a Szovjetunió is részt vegyen a közel-keleti probléma rendezé­sében. Taufik Tubi, az Izraeli Kommu­nista Párt Központi Bizottságának főtitkárhelyettese, a küldöttség tagja, arra hívta fel a figyelmet, hogy tartós békét nem lehet elér­ni különalkukkal, az ENSZ hatá­rozatainak és a palesztin problé­mának a figyelmen kívül hagyá­sával. (TASZSZ) Fejlődésünk mostani időszaká­ban mind gazdasági, mind társa­dalmi érdekeink azt követelik, hogy jól mérjük fel szerteágazó igényeinket, helyesen igazodjunk el közöttük, és meglássuk össze­függésüket. Olyan témakörben és címmel, hogy igények és lehetősé­gek, újra meg újra jelentek meg ezt taglaló írások, alkalmasint mindenkor arra a következtetésre jutva, hogy lehetőségeink szőkéb­bek, mint igényeink. Ennek az állításnak az igaza vi­tathatatlan. Ez idő szerint mégsem érhetjük be vele, több okból sem. Legfőképpen azért nem, mert a felszabadulás óta eltelt egy ember­öltő alatt megtett utunkat mind­két oldalon a már kielégített poli­tikai-társadalmi és gazdasági igé­nyek, korszakalkotó vívmányok szegélyezik. Némely igényt sike­rült teljesen vagy magasabb fo­kon, másokat még csak részben és alacsonyabb színvonalon kielé­gíteni. Torzítóan egyoldalú tehát az olyan számvetés, amely nem tartalmazza azt, amit már elér­tünk, hanem csakis a kívánságlis­tát. De ettől függetlenül: az igé­nyeknek az a felfogása, hogy ok­vetlenül nagyobbak, mint a lehe­tőségek, különben sem helytálló. Egyrészt azért nem, mert az igé­nyeket és a lehetőségeket egyol­dalúan mint pusztán anyagiak­ban megtestesülő mennyiségi fogal­makat érzékelteti, másrészt meg azért, mert az általános megfogal­mazás összemossa a kielégíthetőt , amelyhez megvannak az eszközök és az elhatározások, de emberi gyöngeségek miatt csorbát szen­ved — és a kielégíthetetlent, ame­lyet nem tudunk, részben nem is akarunk teljesíteni. Nemcsak anyagiak Érdemes áttekinteni a sokféle igényt, már csak azért is, mert az igény, mondhatni, hangulati té­nyező is. Az olyan igény, amely valamelyest megelőzi a teljesü­lést, rendszerint előrevisz, serkent, mert kielégítésének útja-módja közösségi és egyéni értelemben egyaránt egy­bevág a szocialista épí­téssel, a gazdaságosabb, hatéko­nyabb munkával, elosztási módsze­reink tökéletesítésével. Ha azon­ban az igények messze elszakad­nak a valóságtól, akkor a kielégü­­letlenség, a hiábavalóság” érzete nem előrevisz, hanem leszerel. Tény, hogy jelenleg az igénylista erősen kötődik az anyagi javak­hoz, s ez részben érthető. Az anya­gi gondtalanságra való törekvés­ről „lebeszélni” az embereket épp­oly bőre moralizálás volna, mint azt hinni, hogy az emberi kapcso­latokban kifejeződő szocialista er­kölcsi normák teljesítését csak akarni kell, s ha másképpen nem megy, kemény szóval, ökölrázás­sal vagy asztalcsapkodással. Mindamellett egyoldalúság vol­na megtapadni az igények anyagi oldalánál, és beérni olyan köz­helybölcsességgel, hogy amit nem tudunk kielégíteni ma, arra majd jutni fog holnap vagy holnapután. Vannak ugyanis szép számmal olyan igények — és itt most né­hány, anyagiakkal legfeljebb át­tételesen összefüggőt említünk —, amelyek kielégítésének megköve­telése már most, tömegméretekben indokolt.. Ilyen igény, például, az állampolgári, a szocialista demok­rácia, benne a munkahelyi demok­rácia előírásainak következetes megtartása és továbbfejlesztése. A munkások tömegeinek a népgaz­daság érdekeivel megegyező igé­nye, hogy javítsák meg a munka- és üzemszervezést, mindenütt szi­lárdítsák meg a munkafegyel­met és a vállalatok egymás közti szerződéses fegyelmét. Vagyis hogy időrabló várakozások és zök­kenők nélkül, termelékenyen le­hessen dolgozni, s ennek megfele­lően keresni. Ennek az igénynek a teljesítése nemhogy nem kerül sok pénzbe, hanem éppenséggel fel­mérhetetlen mértékű anyagiakat szabadítana fel. Ugyanilyen általános igény, hogy mindent, amire érvényes határo­zat, előírás van, aszerint hajtsa­nak végre, hogy jog és kötelesség egymással párhuzamban és egyen­súlyban legyen. Még hosszan lehetne sorolni, hányféle olyan jogos igény van, amelynek kielégítéséhez nem pénz­ igé­ngeink kell, hanem felkészültség, követ­kezetes magatartás, erkölcsi szi­lárdság. Sokfelé hallani, olvasni mosta­nában, hogy az igényeket rangso­rolni kell. Megszívlelendő tanács ez mind a közösségi pénzeszközök, mind a családi költségvetés tekin­tetében. Mivel az utóbbi közelebb áll a mindennapi emberekhez, em­lítsünk innen példát. A lakás — akárcsak az élelem és a ruházko­dás —, tudjuk, a legelső létszük­ségletekhez tartozik. Mégsem rit­ka, hogy fiatal párok, miközben nekikeseredve panaszolják lakás­­helyzetüket, nem takarékoskod­nak rá, hanem gépkocsit vásárol­nak, drága külföldi utakra men­nek stb. Félreértés ne legyen: az autó iránti óhaj és a világ megis­merésének vágya is érthető. De a lakás mégiscsak előbbrevaló. Ha­sonló példák szép számmal adód­nak a közpénzek hovafordításá­­ban is. Rangsorolni, de mit? A helyi tanácsok és más, az anyagiakról 00010" szervek általá­ban körültekintően, a lakosság be­vonásával, a reális szükségletek tekintetbevételével határoznak. Mégis megesik, hogy presztízs­vagy egyéb okokból nem jól álla­pítják,meg a sorrendet. Célszerű hát mindenütt áttekinteni a terve­ket, s ha úgy látják jónak, cserél­jék meg a sorrendet, sőt egyet­­mást el is odázhatnak későbbre. Ennyit a rangsorolás szükséges­ségéről. De esetleg nem minden igényt kell rangsorolni. Vannak olyanok is, amelyeket — termé­szetük, polgári szemléletet tükrö­ző mivoltuk miatt — el kell vetni, mert szocialista társadalomban so­hasem teljesíthetők, és olyanok is, amelyeket különféle okokból nem lehet társadalmi méretekben tel­jesíteni. Érthető például, hogy pártunk politikájának, társadalmunk szo­cialista jellegének megfelelően, az alkotmányban rögzített pihenési jog kielégítésének közösségi for­máira, a szakszervezeti, vállalati, szövetkezeti üdülők építésére és fenntartására, társadalmi forrá­sokból sok milliót költünk. Termé­szetesen kinek-kinek joga van sa­ját telken saját nyaralót építenie — de egyfelől, nem lehet kire­­keszteni az üdülési jog gyakorlá­sából azokat, akiknek erre nem telik, másfelől meg hiába a nya­­ralóépítés mindenkire érvényes joga, sűrűn lakott országunkban hely sincs elég arra, hogy minden családnak saját nyaralója legyen. Ez nemzeti, tájvédelmi szempont­ból is fontos, nehogy kincsnek szá­mító telkek úgy szétaprózódjanak, korunkhoz nem méltó építmé­nyekkel csúffá váljanak, mint a Balaton-part vagy a Duna-kanyar némelyik szakasza. A szocializmus sok egyébben sem követheti a tőkés társadalom fogyasztási eszményét, a személyi tulajdonú javak végtelen szaporí­tását. A mi rendszerünk minőségi fölénye mind jellemzőbben abban is kifejeződik, hogy a dolgozó em­ber mint a köztulajdon részese anélkül is használója, élvezője le­het az életet könnyítő, szépítő ja­vaknak, hogy saját magának egyé­nileg kellene megvásárolnia őket. A juttatások köre Szokás emlegetni, hogy a reál­­jövedelem fogalmába a társadalmi juttatások is beletartoznak. De kevesebb szó esik arról, mit tekin­tünk társadalmi juttatásnak. Csak a társadalombiztosítást, az üzemi ebédhez való hozzájárulást, a szer­vezett üdülést és hasonlókat, vagyis a munka jogán, illetve ál­lampolgári jogon járó, általában szociális juttatásokat, vagy egy szélesebb értelmű kört? Helyesebb az utóbbival számolni. Általában nem helyénvaló szem­beállítani egymással a munkabért és az egyéb juttatásokat, mert ezek nem vagy-vagy, hanem együttesen fejlődnek és határoz­zák meg az életszínvonalat. Mos­tanában mégis nagyon sürgető az igény az összefoglaló néven kom­munális szolgáltatásoknak, infra­struktúrának (háttérágazatoknak) a fejlesztése iránt. Íme, csak né­hány példa. Mindenki tudja, látja a lakóhá­zak tatarozásának meggyorsulá­sát. Mégis indokolt kívánság, hogy ezen óriási nemzeti vagyonnak az állagmegóvására még nagyobb gon­dot fordítsunk. Vagy: tovább kell fejlesztenünk a kórházak és a ren­delőintézetek hálózatát. Továbbá: nemrég egy tévéműsorban a köz­lekedés- és postaügyi miniszter nyilatkozatából részletesen tájé­kozódhattunk az ágazat helyze­téről. Ki ne tudná, mennyire­ szük­­ség van még több jó útra, tíz- és százezrek várnak telefonra, mind tömegközlekedésünk, mind a tá­volsági közlekedés új meg új kö­vetelményeket támaszt. Vala­mennyi megoldása sok-sok mil­­liárdba kerül. És ez csak egyetlen tárca. Úgyhogy nagyon kívána­tos, hogy az állam kezében meg­legyenek a fokozatos kielégíté­sükhöz szükséges pénzeszközök. Annál nagyobb azoknak a fele­lőssége, akik közpénzekkel bán­nak. A túlzott igényeket nem le­het teljesíteni, de ellentétük nem az igénytelenség, hanem a sze­rénység. Éspedig mindenkire néz­ve kötelezően. E tekintetben is elengedhetetlen a példamutatás. Most, amikor a beruházásokkal és minden forinttal minden eddiginél megfontoltabban kell gazdálkodni, nem a kacsalábon forgó irodahá­zak építésének ideje van; nem an­nak, hogy intézmények kiselejtez­zenek kifogástalan irodabútorokat és berendezési tárgyakat. Mindig is szemet szúrt, most végképp el­ítélendő az indokolatlan mértékű reprezentáció, bankettozás, egy­más megajándékozása. Most iga­zán nem a reprezentációs költsé­gek növelésének, a mondvacsi­nált, „jubileum” címén közpén­zen rendezett eszem-iszomnak az ideje van. Elsősorban nem is az összegszerűség miatt — bár együt­tesen az sem csekélység —, hanem mert aláássa politikánk hitelét, a szavak és a tettek egységét. Mi­féle erkölcsi alapon követelhet, várhat el takarékoskodást­­ az anyag minden grammjával, az energia minden cseppjével, a munkaidő minden percével, a költségvetés minden forintjával az, aki maga szemlátomást ellen­kező gyakorlatot követ? A példamutatásról szólva ide kívánkozik az igényességnek még egy roppant fontos fajtája, amely­nek teljesítését senki sem háríthat­ja másra. Ez pedig az önmagunk­kal szembeni igényesség. Ugyan ki akadályozhat meg bárkit is, hogy fegyelmezetten, pontosan, hivatás­­tudattal végezze dolgát, hogy szüntelenül továbbképezze magát, hogy növelje társadalmi aktivitá­sát, hogy segítőkész és figyelmes legyen mások iránt? Frázisnak hangzik, de így igaz: ha ezekben a dolgokban ki-ki legelőbb önma­gában teremt rendet — és nem másokra vagy fölfelé mutogat —, már mások őiránta támasztott igé­nyeit is jórészt kielégíti. Tisztánlátás, cselekvés Végül, de nem utolsósorban, már most érdemes felhívni a figyelmet egy nagyon valószínű, az elgondo­lásokkal ellentétes és csak zavart keltő magatartásra. Arra, amely teljesen jogos, megalapozott és kielégíthető igényekre is nemet mond, „a helyzetre való tekintet­tel”. Megismételve, hogy a túl­zott, nem időszerű igények kielé­gítését érvelően bár, de kereken meg kell tagadni, szükséges azt is leszögezni, hogy valódi, s nem lát­szattakarékosság szükséges. Az áltakarékosság lejáratja a helyes célokat, s ürügyül szolgálhat a helyzettől független tunyaság­nak, nemtörődömségnek, tehetet­lenségnek. Teljesen indokolt igény, hogy az ilyen hányaveti magatar­tás ellen minden felelős szerv és személy lépjen fel hatáskörében. Egészen bizonyos, hogy a gaz­dasági kérdések előtérbe kerülé­sével sok gyűlés, beszélgetés tár­gya lesz mindaz, amiről szóltunk. Szükséges is, hogy párttagságunk és az egész közvélemény kialakít­sa a jobb megértés és az egységes cselekvés szolgálatában álló szem­léletet, a közhangulat alakulásá­nak e fontos elemét. Mert az igé­nyek mind jobb és teljesebb ki­elégítését mindig is, most külö­nösképpen, csak jól szervezett, egy irányba torkolló tettektől, tehát önmagunktól várhatjuk. Szántó Jenő 3

Next