Népszabadság, 1980. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-21 / 68. szám

1980. március 21., péntek Elluiin t dr. CaáBior Móim Dr. Gábor Mózes, aki 1914 óta vett részt a magyar és a nemzet­közi munkásmozgalomban, életé­nek kilencvenkettedik évében Bu­dapesten elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása­ március 28-án pénteken két órakor lesz a Far­kasréti temetőben. * Éppen két hónapja, hogy vis­­­szatért ifjúkori harcainak színte­rére, Budapestre. Ungváron szüle­tett 1888-ban, Budapesten kap­csolódott be a szocialista mozga­lomba 1914-ben. Jogásznak ké­szült, részt vett a Galilei-köz munkában, és tagja lett az MSZDP-nek. Az első világháború idején orosz hadifogságba esett, s ott részt vállalt a hadifoglyok kö­zött kibontakozott forradalmi mozgalomban, majd az internacio­nalista osztagok szervezésében. Harcolt a kolcsakisták és a fehér­gárdisták ellen. 1919 januárjában hazatért Magyarországra, és be­kapcsolódott a KMP munkájába. A Tanácsköztársaság megalakulá­sa után megbízták a nemzetközi ezredek szervezésével, május ele­jén kinevezték a hetedik hadosz­tály politikai biztosának. A Tanácsköztársaság megdönté­se után emigrált, több nyugat-eu­rópai országban részt vett a párt­szervező munkában. 1923-ban visszatért Ungvárra, ahol ügyvéd­ként dolgozott. Mint a CSKP tag­ja, a kommunista perek vádlott­jainak harcos védője lett. 1938- ban Angliába emigrált, ahonnan 1946 elején tért ismét haza Ung­­várra, ott folytatta jogászi és po­litikai tevékenységét, mint az SZKP tagja. Küzdelmes, harcos életének egy-egy jelentős mozza­natát örökítik meg folyóiratok­ban megjelent visszaemlékezései és a róla szóló A védő című élet­rajzi regény. Meghalt Földes­­ György A Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Hírlapkiadó Válla­lat és a Ludas Matyi szerkesztő­sége mély fájdalommal és meg­rendüléssel tudatja, hogy 75 éves korában hosszú, súlyos betegség után elhunyt Földes György Rózsa Ferenc-díjas újságíró, a Ludas Matyi nyugalmazott fő­szerkesztő-helyettese, a Ludas Magazin főszerkesztője. Temeté­séről később intézkednek. * Tizennyolc éves korától jelen­tek meg első írásai Pécsett; bal­oldali elkötelezettsége miatt azon­ban csak a felszabadulás után — már érett korában — válhatott a kommunista újságírás egyik vezető egyéniségévé. Gazdag mozgalmi tapasztalatait a köz­életben és a lapszerkesztésben egyaránt gyümölcsöztette. A magyar újságírás történeté­ben neve összeforrott az után­pótlás nevelésével. 1951-től 1953- ig a Bérc utcai újságíróiskolán, 1953 és 1955 között pedig az ELTE újságíró-tagozatának tanáraként ismertette meg a hallgatókat — elsősorban a munkás- és paraszt­fiatalokat — a szakma fogásai­val. Számosan dolgoznak a ma­gyar sajtóban ma is olyanok, akik őt, Gyuri bácsit tartják mesterüknek. Az újságíró-neve­lésben haláláig fontos szerepet játszott mint a MTJOSZ külön­böző vizsgabizottságainak szigo­rú, igényes, de mindig embersé­ges tagja. Az olvasók őt mint a Ludas Matyi főszerkesztő-helyet­tesét, majd a Ludas Magazin fő­­szerkesztőjét és kivált mint sze­líd, bölcs humorú írót ismerték meg. Több könyve jelent meg (Megmondom a magamét; Ne tessék mérgelődni; Síkos a pá­lya), és nemritkán hallhatták írásait a rádióhallgatók is. 1976-ban vonult nyugdíjba, de az újságírói munkában és a köz­életben továbbra is részt vett. Úgy őrizzük emlékét, szeretet­re méltó emberi egyéniségét, mint az ügyhöz mindig hű köz­életi személyiségét, újságíróét, szerkesztőét. sze, rózsaszínű hercegnét vont a műhelyébe, öreg ember reszke­tett, haldokló aggodalmas kínban fetrengett, rabló kést fent és fü­­lönfúrt leánygyermek visított?... Mit sajnáljak a tegnap kincsei­ből, amelyet bárgyú boltos a ki­rakatába helyezett, amikor az éhségtől szinte hallhatóan csikor­gott az emberek gyomra... Sajnáljam tán a palotákat, a kerteket, a kastélyokat, amelyről az utazási könyvek azt írják, hogy benne a legszebb nők lak­nak?... Csak annyiban érdekel­tek ők, mint a csigák. Vajon mit csinál a csiga, midőn, behúzódik házába? Szenved, szeret, unatko­zik? A grófnék­, a kontesszek, a baronesszek és ők a többiek, aki­ket sohase láttunk a gyalogjá­rón, akik, mint babonás bálvá­nyok foglaltak helyet kocsijuk­ban, a lovak zabláját hajadonfő­vel tartja a nagyszakállú por­tás, eltanulhatatlan alázattal haj­lik az inas dereka, amíg a hin­tó ajtaját kitárja, meleg parfüm leng alá a palota belsejéből, ka­cagnak vagy zongoráznak az eme­leten, gitár peng vagy megvert komorna sírdogál, papírvékony talpán, orgona színű selymében, altwieni csészékből lefestett ar­cával, szórakozott tekintetével, őzlábával és finnyás kis piszé­jével hintájába száll a kisas­­­szony... Mit sajnáljak a kastélyokon, amelyekben szegény, mindennapi életünknek előkelő idegenjei lak­tak, akiknek legfeljebb hideg, le­sújtó arcát láthattuk egy másod­percre, de könnyüket vagy mo­solyukat soha? És miért búsulnék az egész el­merült világ után, amelynek fo­gatairól sár freccsent a kabátom­ra, páholyaiból elutasítóan fény­lett a fülbevaló és a szem, ma­gasan repülő paradicsom-mada­rai legfeljebb a kalapomat sze­­metezték be...? Vagy sajnáljam a korszak: kócsag érintetlensé­gével kérkedő, gyémánt könny­cseppekkel hajában megjelenő, tömzsi lábszárán ringó-rengő bankárnéját, bolyhos, elbizako­dott kisasszony-lányát a Lipótvá­rosnak, akiről egyformán zengtek a költők és humoristák, a divat­szalonok fecsegő látogatóit, fod­­rásznők, színházi hírhajhászók, ifjú nőorvosok pletykáin rágódó és izgult hölgyeit a horvorénak? A Sas utcai démonokat, a gyer­­mekarcú kéjelgőket, bankfiúk só­vár szeretőit, makrók etetőit, a regényből és színdarabból tanu­ló házasságtörőket, saját boldog­talanságuk ürügyével bujálkodó­­kat, öreg gazdag férfiak felszar­vazott, bivaly módjára húzó csa­ládapák nevető megcsalóit, a fe­ketéket, a szőkéket, a vöröseket, akik úgy rikácsoltak, hintáztak, bőrükben nem fértek a pénzt kotló háborús esztendők alatt, mint a hulla­madarak a csatatere­ken? Kit sajnáljak a fénylő és ostoba szeműek közül? Az özön­víz fuldoklói közül melyik kezet érdemes megragadni, hogy ki­rántsuk őt a partra, ahol az ázott szegények, a nincstelenek, az ék­szeres-láda és pénzes-zsák nél­küliek csendesen melegednek a káröröm halk és a kis pásztortü­­zénél? Miért sajnálnám ennek a régi világnak: színházát, — amely­be nem tudtam megvetés nélkül belépni, moziját, — amely elke­serített a pesti utcán, mint egy ocsmány átok; irodalmát, — amely oly közönséges és íztelen volt, hogy lejebb már nem csúsz­hatott; korzóját, szalonját, hit­vány mulatságát és társaságos életét, — amelyben a legordiná­­rébb emberek éltek, mutatkoztál?, nyüzsögtek, hivalkodtak, szok­nyát és tekintélyt emeltek...?, Miért sajnálnám a tegnapi Pes­tet, a zsebmetsző, sajtszagú, ocs­mány Pestet minden érdemes fiá­hoz perfid, bűneiben a kivégzés­re megérett régi Magyarorszá­got, — amikor csak amolyan mostoha gyermek voltam itt? (Ha lánynak születtem volna, ta­lán a fülemet is elfelejtik kifúr­ni.) (Magyarország, 1919. április 9.) NÉPSZABADSÁG 7 A nyolcvanas évtized küszöbén A HETVENES ÉVEK CÍMŰ KÖTET ALKALMÁBÓL Mire megjelent, különös idő­szerűsége lett ennek a kötetnek. A szerkesztő, amikor utószavát lejegyezte, joggal írhatta, hogy a „hetvenes évek” kifejezés „ugyan indokoltan jelzi egy sajátos iro­dalmi szakasz létét, de ez a sza­kasz kronológiailag korántsem esik egybe az 1971-gyel kezdődő évtizeddel: korábban kezdődött, s bizonyosan tovább is tart”. Amikor e sorok papírra vetőd­tek, nem lehetett előre látni, hogy mire kinyomtatódnak, olyan gazdasági és politikai események fognak lejátszódni a világban, amelyek mindenképpen történel­mi cezúrát fognak jelenteni, s amelyeknek nyilván meglesznek a következményeik művészetek­ben, irodalomban is. Azt a jö­vő, a korunkra vonatkozó elmé­lyült kutatások fogják eldönteni, hogy a napjainkban folyó válto­zást milyen jelző illeti, hogy mi­lyen mély lesz az az árok, amely a nyolcvanas éveket a hetvene­sektől elválasztja, az azonban mindenképpen indokoltnak tet­szik, hogy valamilyen mértékben új szakasznak lássuk, ami most kezdődik, s ezzel együtt valame­lyest történelmi, irodalomtörténe­ti értelemben is lezártnak érez­zük a hetvenes éveket. Alig hi­hető persze, hogy új korszak kü­szöbén állnánk, nem valószínű, hogy pontot kellene tennünk az évtized végén, de vessző, pon­tosvessző vagy gondolatjel min­denképpen kívánkozni fog ide — ha egyáltalán jogosult a történe­lem folytonosságát egy mondat folytonosságához hasonlítani. A feltételezhető lezárulás té­nye, még ha — ismétlem — e lezárulás fokát, mélységét, nem is láthatjuk ma még, mindenkép­pen fokozza az összefoglalás, az áttekintés fontosságát, s egyút­tal sajátos, új jelentést ad a ki­tűnően szerkesztett kötetben egy­más után sorjázó dolgozatoknak. S mielőtt kísérletet tennénk a hetvenes évek irodalma e kötet­ből kibontakozó főbb kérdései­nek felvázolására, illő tiszteleg­nünk a Kossuth Kiadó és Agárdi Péter szerkesztő munkája előtt, amely lehetővé teszi, hogy az új szakasz új jelenségeit várva, még egyszer áttekintsük az előző idő­szak fejleményeit. Összevetés a hatvanas évekkel Természetes dolog, hogy a kö­tetbe gyűjtött írások szerzői szin­te valahányszor meg akarják ra­gadni az adott időszak legfonto­sabb vonásait, mindannyiszor megkísérlik a megelőző időszak­ra vonatkoztatni. Ez gyakran ve­zet vélt értékbeli különbségek felleléséhez is, de mindenképpen és mindig hangsúlyozódik a két összehasonlított periódus, a hat­vanas és a hetvenes évek közöt­ti különbség, pontosabban a hat­vanas évek első fele és az azt követő, nagyjából napjainkig tartó időszak közötti eltérés. Elis­meréssel kell visszamenőleg adóz­nunk azoknak az értékféltő és figyelemfelkeltő indulatoknak, amelyek egyértelműen hanyat­lást láttak az újabb fejlemények­ben. Magam mégis inkább haj­lok arra az­ álláspontra, hogy el­sősorban változásnak lássuk azt, ami a hatvanas évek végén tör­tént, tudomásul véve, hogy nincs változás valamilyen mértékű vál­ság nélkül. A hatvanas évek végére egyéb­ként a változás azért is vonha­tott maga után szükségképpen válságtüneteket is, mert lénye­gükben új kérdések elé került a társadalom és a művészet egy­aránt. A hatvanas évek elejének irodalmi-művészeti fellendülését sokféle okkal magyarázták, ezek egyike volt az, hogy akkor bon­takozhatott ki mindaz az alkotó­erő, amely korábban nem jutha­tott lélegzethez, akkor lehetett elmondani sok mindent, ami ko­rábban már megfogalmazódhatott a lelkekben, az agyakban, de a politikai helyzet mind megfo­galmazódásukat, mind publiká­ciójukat lehetetlenné tette. A fel­halmozódott gondolatoknak, ener­giáknak ez a gátszakítása bizo­nyára valóban fontos tényezője volt annak, hogy akkor több je­lentős mű született, talán való­ban több, mint a megelőző és a következő időszakokban. Mégis úgy vélem, nem ez volt a dön­tő. Talán fontosabb ennél, hogy abban az időszakban határozott értékrend, világos eszményrend­szer állt szemben nemcsak az írók és művészek, de az egész társadalom tudatában az élet va­lóságával. Határozott elképzelé­seink voltak a szocialista er­kölcsről, a szocialista életformá­ról, s a művek java része ezek­nek az elképzeléseknek a szem­szögéből egyfajta nemes pátos­­­szal bírálta a valóságot, a gya­korlati megvalósulást, illetve meg nem valósulást; ebből a néző­pontból tekintett a történelmi múltra, értékelte át vagy kezd­te átértékelni a nemzeti törté­nelmet. A társadalmiság csökkenése — individualizálódás Az évtized végére azonban ki­tűnt: anélkül, hogy a szocializ­mus alapvető eszményei megkér­dőjeleződtek volna — legalább­is társadalmilag szélesnek te­kinthető körben —, életünknek sok konkrét mozzanata mellé egy-egy kérdőjel került, mégpe­dig nem abban az értelemben, mint korábban, hogy ez a gya­korlat megfelel-e eszményeink­nek, hanem abban az értelem­ben, hogy ebben az adott hely­zetben, vonatkozásban vajon mi is lehet az eszményi, a helyes magatartás. Ez az értékválság sok vitával járt, és több téves néze­tet hozott magával, s a vélt vá­kuumban igyekeztek teret nyer­ni különféle, a szocializmusétól többé-kevésbé eltérő értékren­dek. Ezek előretörése sok ve­szélyt, de sok hasznot is rejtett magában, mert például amennyi­re veszedelmes volna, ha gon­dolkodásunkban központi helyre a nemzeti folytonosság kerülne, annyira szükséges, hogy a nem­zeti értékek megtalálják méltó helyüket a szocializmus érték­rendjében. Vagy ugyancsak ve­szedelmes, a gazdasági növeke­dést megbénító lehetne, ha er­kölcsi értékrendünk centrumába valamiféle puritanizmus, a fo­gyasztás, a javak élvezésének el­utasítása kerülne, de aligha le­het kétséges, hogy a gazdasági szabályozók, ösztönzők mellett nem mondhatunk le az erkölcsi normák fegyelmező erejéről sem. Ezek kiragadott példák, bár alig­hanem a legjellegzetesebbek. Nem azért citáltam elő őket, hogy a körülöttük ma is folyó polémiát folytassam. Mindössze azért, hogy jelezzem azt a hátteret, amelyben bekövetkezett irodalmunknak a „hetvenes években” oly sokat em­legetett „hanyatlása”. Megítélé­sem szerint nem az irodalom ál­talában hanyatlott, hanem egy­fajta irodalom jelentősége csök­kent csak, igaz, a másfajta, a fel­váltásul érkezett irányok, törek­vések még nem hoztak olyan ki­forrott eredményeket, mint ami­lyenek az előző évtized elején szü­lettek. A hetvenes évek című kötetben a leghatározottabban megfogal­mazott válságtünet a líra válsága, a költői személyiség szerepének lényeges átalakulása. De aligha­nem hasonló okokra vezethető vissza más irodalmi műfajok sa­játos helyzete, helyzetük alaku­lása is. Okos dolgozatokat olvas­hatunk arról, hogy míg korábban a költő bizonyos értelemben vala­milyen nagyobb közösség, akár nemzet, akár osztály érzéseinek, gondolatainak kifejezésére vállal­kozhatott, addig a hetvenes évek­re éppen az vált kérdésessé, hogy az egyént élete valamennyi vo­natkozásában eligazíthatják-e a közösség „irányelvei”, amelyhez tartozik. A költő, ha akár a nem­zet, akár az osztály, akár az össz­népi szocialista állam eszményei­ről vagy gondjairól énekel, ezzel nem tud választ adni a köznapi életének gondjaival, erkölcsi, ér­zelmi, gondolati és — nem utolsó­sorban — gyakorlati kérdéseivel küszködő egyénnek. A „mégis-vá­­teszség” itt éppúgy nem látszik gyümölcsöző útnak, mint a szél­sőséges magába zárkózás, hisz az évtized egyik sajátos élménye ép­pen az, hogy a makroközösség gondjai csaknem olyan távol ke­rültek az egyéntől, mint a másik egyén problémái. Ez az atomizáló­dás persze idegen a szocializmus eszméitől, terjedését azonban nem volna szerencsés letagad­nunk. Valaha a pénzgazdálkodást és a piacra termelést is idegen­nek tekintettük a szocializmustól, ma ezek gazdasági életünk, gazda­sági szemléletünk alapjai közé tar­toznak. Úgy tetszik ahhoz, hogy az eddigieknél magasabb rendű, iga­zán szocialista közösségek alakul­janak ki, hogy szabad szellemű, független egyéniségek fejlődjenek, akik azután megalkothatják eze­ket a kollektívákat, elkerülhetet­len az egyén magáramaradásának, az atomizálódásnak a sokkja. Én nem a régi típusú közösségi esz­mények felelevenítésében, hanem éppen ebben az átmeneti indivi­dualizálódásban látom az újfajta közösségek kialakulásának egyik feltételét. Semmiképpen sem ta­gadva a valaha volt és ma is meg­levő közösségek, közösségi hagyo­mányok fontos szerepét az új kö­zösségek kialakításában. Mindebből következik, hogy a líra individualizálódásában nem kell közvetlenül a társadalmiság hanyatlását látnunk. A hanyatlás csak akkor következik be, ha az előbbiekben emlegetett értékvál­ság kiterjed az esztétikai értékek­re is, és létrejön a Domokos Má­tyás által szellemesen leírt „vers­író gép”, a formák és a formátlan­­ságok sztereotípiáiból szinte auto­matikusan születnek a vershe­gyek, amelyeknek a szó igazi ér­telmében sem közösségi, sem egyé­ni, sem társadalmi, sem indivi­duális tartalmuk nincsen. Ez a veszély nemcsak a lírában fenye­get, hisz az individualizálódás, az önkifejeződés, a kitárulkozás igé­nye, bizonyos körökben követel­ménye, mind viszonylagosabbak­­ká teszi a kisepikai formákat is, sőt fenyeget, hogy a terjedelme­sebb prózai és verses formákra is kiterjed a közvetlen érthetőség igényének nagyvonalú mellőzése. Új évtized küszöbén Mindezt azonban csak járulé­kos veszélynek érzem, és nem hi­szem, hogy a hetvenes években végbement — ha ugyan nem csak megindult — folyamatnak ezek a negatívumok lennének a megha­tározó jegyei. Bízom benne, hogy a hetvenes évek szellemi fejlődé­sének meghatározóbb vonatkozá­sait jelentik az individualizálódás imént jelzett pozitívumai. Annál is inkább, mert az utolsó hetve­nes esztendőben felszínre került belső gazdasági és világpolitikai nehézségek fokozni fogják az egyén függését attól a makrokö­­zösségtől, amelyhez tartozik. Az osztály, az állam, a szocialista tá­bor egészének viselkedése a mos­tani helyzetben sokkal közvetle­nebbül fogja befolyásolni az egyén életét, mint a megnyugtató gaz­dasági prosperitás és a nem ke­vésbé megnyugtató világpolitikai enyhülés légkörében. A közösségi gondolkodás újabb fellendülésére számíthatunk tehát, s ezzel együtt az irodalomban a közérthetőbb, realisztikusabb törekvések felerő­södésére is. Nem mindegy azon­ban, hogy milyen lesz ez a közös­ségi gondolkodás, hogy milyen lesz az ezt kifejező művészet, irodalom. Jó volna, ha ez nem bizonyos régi elképzelésekhez, avult normákhoz való visszamenekülést, hanem a hetvenes évek „individualizáló­­dási” hullámának eredményeit magába szívó, új közösségi eszmé­nyek kialakulását eredményezné, s ezzel együtt az irodalomban,­ a művészetekben is új realista mi­nőség jelenne meg. Zappe László

Next