Népszabadság, 1980. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-21 / 68. szám
1980. március 21., péntek Elluiin t dr. CaáBior Móim Dr. Gábor Mózes, aki 1914 óta vett részt a magyar és a nemzetközi munkásmozgalomban, életének kilencvenkettedik évében Budapesten elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása március 28-án pénteken két órakor lesz a Farkasréti temetőben. * Éppen két hónapja, hogy visszatért ifjúkori harcainak színterére, Budapestre. Ungváron született 1888-ban, Budapesten kapcsolódott be a szocialista mozgalomba 1914-ben. Jogásznak készült, részt vett a Galilei-köz munkában, és tagja lett az MSZDP-nek. Az első világháború idején orosz hadifogságba esett, s ott részt vállalt a hadifoglyok között kibontakozott forradalmi mozgalomban, majd az internacionalista osztagok szervezésében. Harcolt a kolcsakisták és a fehérgárdisták ellen. 1919 januárjában hazatért Magyarországra, és bekapcsolódott a KMP munkájába. A Tanácsköztársaság megalakulása után megbízták a nemzetközi ezredek szervezésével, május elején kinevezték a hetedik hadosztály politikai biztosának. A Tanácsköztársaság megdöntése után emigrált, több nyugat-európai országban részt vett a pártszervező munkában. 1923-ban visszatért Ungvárra, ahol ügyvédként dolgozott. Mint a CSKP tagja, a kommunista perek vádlottjainak harcos védője lett. 1938- ban Angliába emigrált, ahonnan 1946 elején tért ismét haza Ungvárra, ott folytatta jogászi és politikai tevékenységét, mint az SZKP tagja. Küzdelmes, harcos életének egy-egy jelentős mozzanatát örökítik meg folyóiratokban megjelent visszaemlékezései és a róla szóló A védő című életrajzi regény. Meghalt Földes György A Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Hírlapkiadó Vállalat és a Ludas Matyi szerkesztősége mély fájdalommal és megrendüléssel tudatja, hogy 75 éves korában hosszú, súlyos betegség után elhunyt Földes György Rózsa Ferenc-díjas újságíró, a Ludas Matyi nyugalmazott főszerkesztő-helyettese, a Ludas Magazin főszerkesztője. Temetéséről később intézkednek. * Tizennyolc éves korától jelentek meg első írásai Pécsett; baloldali elkötelezettsége miatt azonban csak a felszabadulás után — már érett korában — válhatott a kommunista újságírás egyik vezető egyéniségévé. Gazdag mozgalmi tapasztalatait a közéletben és a lapszerkesztésben egyaránt gyümölcsöztette. A magyar újságírás történetében neve összeforrott az utánpótlás nevelésével. 1951-től 1953- ig a Bérc utcai újságíróiskolán, 1953 és 1955 között pedig az ELTE újságíró-tagozatának tanáraként ismertette meg a hallgatókat — elsősorban a munkás- és parasztfiatalokat — a szakma fogásaival. Számosan dolgoznak a magyar sajtóban ma is olyanok, akik őt, Gyuri bácsit tartják mesterüknek. Az újságíró-nevelésben haláláig fontos szerepet játszott mint a MTJOSZ különböző vizsgabizottságainak szigorú, igényes, de mindig emberséges tagja. Az olvasók őt mint a Ludas Matyi főszerkesztő-helyettesét, majd a Ludas Magazin főszerkesztőjét és kivált mint szelíd, bölcs humorú írót ismerték meg. Több könyve jelent meg (Megmondom a magamét; Ne tessék mérgelődni; Síkos a pálya), és nemritkán hallhatták írásait a rádióhallgatók is. 1976-ban vonult nyugdíjba, de az újságírói munkában és a közéletben továbbra is részt vett. Úgy őrizzük emlékét, szeretetre méltó emberi egyéniségét, mint az ügyhöz mindig hű közéleti személyiségét, újságíróét, szerkesztőét. sze, rózsaszínű hercegnét vont a műhelyébe, öreg ember reszketett, haldokló aggodalmas kínban fetrengett, rabló kést fent és fülönfúrt leánygyermek visított?... Mit sajnáljak a tegnap kincseiből, amelyet bárgyú boltos a kirakatába helyezett, amikor az éhségtől szinte hallhatóan csikorgott az emberek gyomra... Sajnáljam tán a palotákat, a kerteket, a kastélyokat, amelyről az utazási könyvek azt írják, hogy benne a legszebb nők laknak?... Csak annyiban érdekeltek ők, mint a csigák. Vajon mit csinál a csiga, midőn, behúzódik házába? Szenved, szeret, unatkozik? A grófnék, a kontesszek, a baronesszek és ők a többiek, akiket sohase láttunk a gyalogjárón, akik, mint babonás bálványok foglaltak helyet kocsijukban, a lovak zabláját hajadonfővel tartja a nagyszakállú portás, eltanulhatatlan alázattal hajlik az inas dereka, amíg a hintó ajtaját kitárja, meleg parfüm leng alá a palota belsejéből, kacagnak vagy zongoráznak az emeleten, gitár peng vagy megvert komorna sírdogál, papírvékony talpán, orgona színű selymében, altwieni csészékből lefestett arcával, szórakozott tekintetével, őzlábával és finnyás kis piszéjével hintájába száll a kisasszony... Mit sajnáljak a kastélyokon, amelyekben szegény, mindennapi életünknek előkelő idegenjei laktak, akiknek legfeljebb hideg, lesújtó arcát láthattuk egy másodpercre, de könnyüket vagy mosolyukat soha? És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent a kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magasan repülő paradicsom-madarai legfeljebb a kalapomat szemetezték be...? Vagy sajnáljam a korszak: kócsag érintetlenségével kérkedő, gyémánt könnycseppekkel hajában megjelenő, tömzsi lábszárán ringó-rengő bankárnéját, bolyhos, elbizakodott kisasszony-lányát a Lipótvárosnak, akiről egyformán zengtek a költők és humoristák, a divatszalonok fecsegő látogatóit, fodrásznők, színházi hírhajhászók, ifjú nőorvosok pletykáin rágódó és izgult hölgyeit a horvorénak? A Sas utcai démonokat, a gyermekarcú kéjelgőket, bankfiúk sóvár szeretőit, makrók etetőit, a regényből és színdarabból tanuló házasságtörőket, saját boldogtalanságuk ürügyével bujálkodókat, öreg gazdag férfiak felszarvazott, bivaly módjára húzó családapák nevető megcsalóit, a feketéket, a szőkéket, a vöröseket, akik úgy rikácsoltak, hintáztak, bőrükben nem fértek a pénzt kotló háborús esztendők alatt, mint a hullamadarak a csatatereken? Kit sajnáljak a fénylő és ostoba szeműek közül? Az özönvíz fuldoklói közül melyik kezet érdemes megragadni, hogy kirántsuk őt a partra, ahol az ázott szegények, a nincstelenek, az ékszeres-láda és pénzes-zsák nélküliek csendesen melegednek a káröröm halk és a kis pásztortüzénél? Miért sajnálnám ennek a régi világnak: színházát, — amelybe nem tudtam megvetés nélkül belépni, moziját, — amely elkeserített a pesti utcán, mint egy ocsmány átok; irodalmát, — amely oly közönséges és íztelen volt, hogy lejebb már nem csúszhatott; korzóját, szalonját, hitvány mulatságát és társaságos életét, — amelyben a legordinárébb emberek éltek, mutatkoztál?, nyüzsögtek, hivalkodtak, szoknyát és tekintélyt emeltek...?, Miért sajnálnám a tegnapi Pestet, a zsebmetsző, sajtszagú, ocsmány Pestet minden érdemes fiához perfid, bűneiben a kivégzésre megérett régi Magyarországot, — amikor csak amolyan mostoha gyermek voltam itt? (Ha lánynak születtem volna, talán a fülemet is elfelejtik kifúrni.) (Magyarország, 1919. április 9.) NÉPSZABADSÁG 7 A nyolcvanas évtized küszöbén A HETVENES ÉVEK CÍMŰ KÖTET ALKALMÁBÓL Mire megjelent, különös időszerűsége lett ennek a kötetnek. A szerkesztő, amikor utószavát lejegyezte, joggal írhatta, hogy a „hetvenes évek” kifejezés „ugyan indokoltan jelzi egy sajátos irodalmi szakasz létét, de ez a szakasz kronológiailag korántsem esik egybe az 1971-gyel kezdődő évtizeddel: korábban kezdődött, s bizonyosan tovább is tart”. Amikor e sorok papírra vetődtek, nem lehetett előre látni, hogy mire kinyomtatódnak, olyan gazdasági és politikai események fognak lejátszódni a világban, amelyek mindenképpen történelmi cezúrát fognak jelenteni, s amelyeknek nyilván meglesznek a következményeik művészetekben, irodalomban is. Azt a jövő, a korunkra vonatkozó elmélyült kutatások fogják eldönteni, hogy a napjainkban folyó változást milyen jelző illeti, hogy milyen mély lesz az az árok, amely a nyolcvanas éveket a hetvenesektől elválasztja, az azonban mindenképpen indokoltnak tetszik, hogy valamilyen mértékben új szakasznak lássuk, ami most kezdődik, s ezzel együtt valamelyest történelmi, irodalomtörténeti értelemben is lezártnak érezzük a hetvenes éveket. Alig hihető persze, hogy új korszak küszöbén állnánk, nem valószínű, hogy pontot kellene tennünk az évtized végén, de vessző, pontosvessző vagy gondolatjel mindenképpen kívánkozni fog ide — ha egyáltalán jogosult a történelem folytonosságát egy mondat folytonosságához hasonlítani. A feltételezhető lezárulás ténye, még ha — ismétlem — e lezárulás fokát, mélységét, nem is láthatjuk ma még, mindenképpen fokozza az összefoglalás, az áttekintés fontosságát, s egyúttal sajátos, új jelentést ad a kitűnően szerkesztett kötetben egymás után sorjázó dolgozatoknak. S mielőtt kísérletet tennénk a hetvenes évek irodalma e kötetből kibontakozó főbb kérdéseinek felvázolására, illő tisztelegnünk a Kossuth Kiadó és Agárdi Péter szerkesztő munkája előtt, amely lehetővé teszi, hogy az új szakasz új jelenségeit várva, még egyszer áttekintsük az előző időszak fejleményeit. Összevetés a hatvanas évekkel Természetes dolog, hogy a kötetbe gyűjtött írások szerzői szinte valahányszor meg akarják ragadni az adott időszak legfontosabb vonásait, mindannyiszor megkísérlik a megelőző időszakra vonatkoztatni. Ez gyakran vezet vélt értékbeli különbségek felleléséhez is, de mindenképpen és mindig hangsúlyozódik a két összehasonlított periódus, a hatvanas és a hetvenes évek közötti különbség, pontosabban a hatvanas évek első fele és az azt követő, nagyjából napjainkig tartó időszak közötti eltérés. Elismeréssel kell visszamenőleg adóznunk azoknak az értékféltő és figyelemfelkeltő indulatoknak, amelyek egyértelműen hanyatlást láttak az újabb fejleményekben. Magam mégis inkább hajlok arra az álláspontra, hogy elsősorban változásnak lássuk azt, ami a hatvanas évek végén történt, tudomásul véve, hogy nincs változás valamilyen mértékű válság nélkül. A hatvanas évek végére egyébként a változás azért is vonhatott maga után szükségképpen válságtüneteket is, mert lényegükben új kérdések elé került a társadalom és a művészet egyaránt. A hatvanas évek elejének irodalmi-művészeti fellendülését sokféle okkal magyarázták, ezek egyike volt az, hogy akkor bontakozhatott ki mindaz az alkotóerő, amely korábban nem juthatott lélegzethez, akkor lehetett elmondani sok mindent, ami korábban már megfogalmazódhatott a lelkekben, az agyakban, de a politikai helyzet mind megfogalmazódásukat, mind publikációjukat lehetetlenné tette. A felhalmozódott gondolatoknak, energiáknak ez a gátszakítása bizonyára valóban fontos tényezője volt annak, hogy akkor több jelentős mű született, talán valóban több, mint a megelőző és a következő időszakokban. Mégis úgy vélem, nem ez volt a döntő. Talán fontosabb ennél, hogy abban az időszakban határozott értékrend, világos eszményrendszer állt szemben nemcsak az írók és művészek, de az egész társadalom tudatában az élet valóságával. Határozott elképzeléseink voltak a szocialista erkölcsről, a szocialista életformáról, s a művek java része ezeknek az elképzeléseknek a szemszögéből egyfajta nemes pátosszal bírálta a valóságot, a gyakorlati megvalósulást, illetve meg nem valósulást; ebből a nézőpontból tekintett a történelmi múltra, értékelte át vagy kezdte átértékelni a nemzeti történelmet. A társadalmiság csökkenése — individualizálódás Az évtized végére azonban kitűnt: anélkül, hogy a szocializmus alapvető eszményei megkérdőjeleződtek volna — legalábbis társadalmilag szélesnek tekinthető körben —, életünknek sok konkrét mozzanata mellé egy-egy kérdőjel került, mégpedig nem abban az értelemben, mint korábban, hogy ez a gyakorlat megfelel-e eszményeinknek, hanem abban az értelemben, hogy ebben az adott helyzetben, vonatkozásban vajon mi is lehet az eszményi, a helyes magatartás. Ez az értékválság sok vitával járt, és több téves nézetet hozott magával, s a vélt vákuumban igyekeztek teret nyerni különféle, a szocializmusétól többé-kevésbé eltérő értékrendek. Ezek előretörése sok veszélyt, de sok hasznot is rejtett magában, mert például amennyire veszedelmes volna, ha gondolkodásunkban központi helyre a nemzeti folytonosság kerülne, annyira szükséges, hogy a nemzeti értékek megtalálják méltó helyüket a szocializmus értékrendjében. Vagy ugyancsak veszedelmes, a gazdasági növekedést megbénító lehetne, ha erkölcsi értékrendünk centrumába valamiféle puritanizmus, a fogyasztás, a javak élvezésének elutasítása kerülne, de aligha lehet kétséges, hogy a gazdasági szabályozók, ösztönzők mellett nem mondhatunk le az erkölcsi normák fegyelmező erejéről sem. Ezek kiragadott példák, bár alighanem a legjellegzetesebbek. Nem azért citáltam elő őket, hogy a körülöttük ma is folyó polémiát folytassam. Mindössze azért, hogy jelezzem azt a hátteret, amelyben bekövetkezett irodalmunknak a „hetvenes években” oly sokat emlegetett „hanyatlása”. Megítélésem szerint nem az irodalom általában hanyatlott, hanem egyfajta irodalom jelentősége csökkent csak, igaz, a másfajta, a felváltásul érkezett irányok, törekvések még nem hoztak olyan kiforrott eredményeket, mint amilyenek az előző évtized elején születtek. A hetvenes évek című kötetben a leghatározottabban megfogalmazott válságtünet a líra válsága, a költői személyiség szerepének lényeges átalakulása. De alighanem hasonló okokra vezethető vissza más irodalmi műfajok sajátos helyzete, helyzetük alakulása is. Okos dolgozatokat olvashatunk arról, hogy míg korábban a költő bizonyos értelemben valamilyen nagyobb közösség, akár nemzet, akár osztály érzéseinek, gondolatainak kifejezésére vállalkozhatott, addig a hetvenes évekre éppen az vált kérdésessé, hogy az egyént élete valamennyi vonatkozásában eligazíthatják-e a közösség „irányelvei”, amelyhez tartozik. A költő, ha akár a nemzet, akár az osztály, akár az össznépi szocialista állam eszményeiről vagy gondjairól énekel, ezzel nem tud választ adni a köznapi életének gondjaival, erkölcsi, érzelmi, gondolati és — nem utolsósorban — gyakorlati kérdéseivel küszködő egyénnek. A „mégis-váteszség” itt éppúgy nem látszik gyümölcsöző útnak, mint a szélsőséges magába zárkózás, hisz az évtized egyik sajátos élménye éppen az, hogy a makroközösség gondjai csaknem olyan távol kerültek az egyéntől, mint a másik egyén problémái. Ez az atomizálódás persze idegen a szocializmus eszméitől, terjedését azonban nem volna szerencsés letagadnunk. Valaha a pénzgazdálkodást és a piacra termelést is idegennek tekintettük a szocializmustól, ma ezek gazdasági életünk, gazdasági szemléletünk alapjai közé tartoznak. Úgy tetszik ahhoz, hogy az eddigieknél magasabb rendű, igazán szocialista közösségek alakuljanak ki, hogy szabad szellemű, független egyéniségek fejlődjenek, akik azután megalkothatják ezeket a kollektívákat, elkerülhetetlen az egyén magáramaradásának, az atomizálódásnak a sokkja. Én nem a régi típusú közösségi eszmények felelevenítésében, hanem éppen ebben az átmeneti individualizálódásban látom az újfajta közösségek kialakulásának egyik feltételét. Semmiképpen sem tagadva a valaha volt és ma is meglevő közösségek, közösségi hagyományok fontos szerepét az új közösségek kialakításában. Mindebből következik, hogy a líra individualizálódásában nem kell közvetlenül a társadalmiság hanyatlását látnunk. A hanyatlás csak akkor következik be, ha az előbbiekben emlegetett értékválság kiterjed az esztétikai értékekre is, és létrejön a Domokos Mátyás által szellemesen leírt „versíró gép”, a formák és a formátlanságok sztereotípiáiból szinte automatikusan születnek a vershegyek, amelyeknek a szó igazi értelmében sem közösségi, sem egyéni, sem társadalmi, sem individuális tartalmuk nincsen. Ez a veszély nemcsak a lírában fenyeget, hisz az individualizálódás, az önkifejeződés, a kitárulkozás igénye, bizonyos körökben követelménye, mind viszonylagosabbakká teszi a kisepikai formákat is, sőt fenyeget, hogy a terjedelmesebb prózai és verses formákra is kiterjed a közvetlen érthetőség igényének nagyvonalú mellőzése. Új évtized küszöbén Mindezt azonban csak járulékos veszélynek érzem, és nem hiszem, hogy a hetvenes években végbement — ha ugyan nem csak megindult — folyamatnak ezek a negatívumok lennének a meghatározó jegyei. Bízom benne, hogy a hetvenes évek szellemi fejlődésének meghatározóbb vonatkozásait jelentik az individualizálódás imént jelzett pozitívumai. Annál is inkább, mert az utolsó hetvenes esztendőben felszínre került belső gazdasági és világpolitikai nehézségek fokozni fogják az egyén függését attól a makroközösségtől, amelyhez tartozik. Az osztály, az állam, a szocialista tábor egészének viselkedése a mostani helyzetben sokkal közvetlenebbül fogja befolyásolni az egyén életét, mint a megnyugtató gazdasági prosperitás és a nem kevésbé megnyugtató világpolitikai enyhülés légkörében. A közösségi gondolkodás újabb fellendülésére számíthatunk tehát, s ezzel együtt az irodalomban a közérthetőbb, realisztikusabb törekvések felerősödésére is. Nem mindegy azonban, hogy milyen lesz ez a közösségi gondolkodás, hogy milyen lesz az ezt kifejező művészet, irodalom. Jó volna, ha ez nem bizonyos régi elképzelésekhez, avult normákhoz való visszamenekülést, hanem a hetvenes évek „individualizálódási” hullámának eredményeit magába szívó, új közösségi eszmények kialakulását eredményezné, s ezzel együtt az irodalomban, a művészetekben is új realista minőség jelenne meg. Zappe László