Népszabadság, 1980. május (38. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-10 / 108. szám
1080. május 10., szombat NÉPSZABADSÁG GYENGE FORMA Sajtótájékoztatón mutatták be tegnap az 1980-ban nívódíjjal kitüntetett formatervezők munkáit. Aki elmegy az Ipari Formatervezési Tájékoztató Központ (Budapest V., Gerlóczy utca 1.) kiállítási helyiségébe, nehezen fogja elhinni, hogy a magyar ipar élenjáró termékeiből kapott válogatást. A bemutató igencsak gyenge, a BNV-k közönsége ezeknél szebb és praktikusabb hazai termékeket láthat. Egyszerűen nem tudjuk, mit szóljunk a fényképeken bemutatott Selle és Firenze lakószobákhoz vagy az irodabútor-családhoz, amelyek, ahelyett, hogy alakítanák a vásárlók ízlését, a jó 10—15 évvel ezelőtti konzervatív ízlést szolgálják ki. Nehéz megérteni, miért állították ki a vízanalitikai készletet, amelynek táskája megoldatlan, színben nem illeszkedik a műszerhez, vagy miért kapott nívódíjat az a csepeli szerszámgép, amelyet a balesetveszélyt jelző piros színre festettek; mi keresnivalója van egy ilyen kiállításon sárga kiscsibével díszített csecsemőruhának és így tovább. Igazán nyugodtan csak Szekeres Károly lángálló keménycserép edénycsaládját dicsérhetjük, amely színében, anyagában, kialakításában egyaránt kiváló. Egy szépséghibája mindamellett van: sorozatgyártása még várat magára. És dicsérnénk a Ganz Villamossági Művek nagy aszinkronmotorjának formatervét is, ha nem zavarna bennünket, hogy aki tervezte, maga is tagja volt a KGM bíráló bizottságának. Erre vigyázni kellene, a kettő nem fér össze. A gyenge formát eláruló kiállítás láthatólag műfaji zavarokkal is küzd. Mert egyébként hogyan került volna ide a figurális díszműárunak számító Kavicsfigura-sorozat vagy az inkább csak a divatot reprezentáló ruhaösszeállítás? Ez látható tehát a kiállításon, helyesebben ezek azok a termékek, amelyeket a nívódíj-pályázatot kiíró Könnyűipari Minisztérium, az ÉVM, a KGM és a NIM bíráló bizottságai a legjobbnak találták. Vajon hol van a hiba? Úgy gondoljuk, a minisztériumi közlönyökben meghirdetett pályázati felhívás nem jut el minden érdekelthez, s így fordulhat elő, hogy alig érkezik be több pályamunka, mint ahány díjat a bizottságok odaítélhetnek. A formatervezett gyártmányok többsége tehát eleve kimarad a szűrésből. Ezen a kiírási gyakorlaton változtatni kellene. Valószínűleg eredményesebbé tenné a bizottságok munkáját az is, ha több szakértő, és kevesebb hivatalból delegált tagjuk lenne. Mert igaz, hogy a formatervezés terén nem állunk túl jól, de azért nem is olyan gyenge a bizonyítványunk, mint ahogyan ezt a június 27-ig nyitvatartó kiállítás alapján feltételezhetik rólunk. Tamás Mihály Megnyílt a cannes-i filmfesztivál Péntek este megnyílt a 23. cannes-i filmfesztivál. A hivatalos filmszemle keretében, versenyfilmként vagy versenyen kívül, harminc alkotást mutatnak be a világ 18 országának filmesei. A magyar versenyprodukciót, Mészáros Márta Örökség című filmjét ma mutatják be, de nagy érdeklődés előzi meg Huszárik Zoltán Csontváryfilmjének Vetítését is. A rendezők sorozatban mutatják be Rózsa János Vasárnapi szülők című alkotását. Az idei fesztiválnak olyan nevek adnak jelentőséget — versenyfilmekkel vagy versenyen kívül bemutatott alkotásokkal —, mint a japán Kuroszava, az olasz Federico Fellini, a francia Alain Resnais, az olasz Ettore Scola, vagy a szereplők között Mastroianni, Gassmann, Trintignant, Gerard Depardieu és még sokan mások. A 18 részvevő között először szerepel Fülöp-szigeteki film, és hosszabb távollét után Brazília és India újra jelen van egy-egy alkotással. öreg úgy nekilendült, mintha nem is a hetvenötödikben járna, és mint aki most akarná gyorsan összegürülni magának a fél határt. A kocsiról most már szeretettel beszélt, ha szóba került, sőt kijelentette, hogy ő is ott akar lenni a kiválasztásnál. Jó, gondoltam, legalább helyreáll a családi béke, ha majd együtt jövünk benne hazafelé. Azt már nem akarom részletezni, kedves Józsi bátyám, hogy milyen cirkuszt csinált a telepen. Mindenki röhögte. Mintha lóvásárban lett volna. Belenézett a kocsikba, tapogatta őket alulról, nézegette, hogy milyen állásúak, otthagyta, megint visszament hozzá, a garázsmesterrel alkudozni kezdett, hogy adja olcsóbban. Képzelheti, mi volt! Hiába mondogattam neki, hogy itt nem lehet válogatni, megkaptam, amilyet kértem, rátették a rendszámot, mehetünk. Csak rázta a fejét. Nem tetszett neki. Kicsinyemé. „Fiam — azt mondta ■—, ebbe még annyi sem fér el, mint egy soványszekérderékban! Mit bír ez el?” Folyton egy Zsiguli kombira mutogatott, hogy az kéne. Mondom neki, hogy az kétszer annyiba került volna. Hát aztán? Kértem volna tőle!,,Most aztán szerencsétlenkedhetsz evvel a kis kordéval!” — mondta, de azért szívesen beleült, mert mégiscsak a saját volt már, és benne a sok pénz. Otthon jó ebéddel vártak bennünket, ruhát vágtak, tortát sütöttek, az asszonyok meg akarták ünnepelni a nagy napot, hogy az örökké koldus, csóró Ary családba is bevonult már a huszadik század! Ezt nem ők mondták, hanem én, de tudom, hogy ez volt benne. Hazafelé jövet útközben vettünk pár üveg bort. Én ugyan nem ihattam, de az öreg hazáig szopogatta, közben tervezgetett. A fele útnál már határozottan kijelentette: „Még jó e!” Igaz, nem tudott, hogy a borra vagy a kocsira éltette, én mindenesetre megtoldottam, hogy nekem is nagyon tetszik, olyan szépen ment, duruzsolt, hogy öröm volt hallgatni. Nem volt gond a vezetés, még a katonaságnál megtanultam, mutogattam is az öregnek, hogy megy az. Nem is volt semmi probléma, nagy egyetértésben voltunk, amíg a szomszéd falut el nem hagytuk. Akkor megdördült az ég. Ráléptem fr pedálra, hogy még az eső előtt hazaérjünk. De akárhogy iparkodtunk, éppen, amikor letértem a kövesútról a földútra, az utcánkba, megeredt a zápor. De olyan erősen meg sűrűn, hogy semmit nem lehetett látni. Megálltam a keményre szikkadt keréknyomban. Sejtettem, hogy baj lesz. Tudom, milyen ragacsos sár a mi földünk, ha megázik. Nem is telt bele negyedóra, sokat mondok, már agyig álltunk a latyakban. Csak ültünk, és hallgattunk. Nem így képzeltük el a dicső bevonulást. És ahogy ott ültünk az utca közepén a kocsiban, tudtuk, mert láttuk is, hogy a szomszédok leskelődnek kifelé a függöny mögül, és nevetnek rajtunk. Amikor a zápor elvonult, beindítottam a motort. Azért mondom el magának ilyen részletesen, hogy megértse, kedves Józsi bátyám, mi ment végbe az emberben. Egyszóval, beindítottam, de csak kotorta maga alatt a kabaricát, se előre, se hátra. És olyan mocskos lett pillanatok alatt, mint amikor a malac meghentergőzik a sárban. Mondom az apósomnak, toljuk meg. Csak nézett rám nagy szemekkel. Láttam, hogy mozog benne a bicska. „Tolja az isten!” — így mondta. És még köpött is. Ez engem nagyon sértett. Hát akkor mi lesz itt velünk? Azt mondja erre: „Vettél volna olyat, amek ki tud mászni*a sárból a maga erejéből! Hogy akartál te ide bejárni evvel, ahol a marha is csülökig süllyed a latyakba?” Én csak akkor döbbentem rá, hogy milyen igaza van. Mert erre én eddig nem gondoltam. Csak arra, hogy az istállóig köves út van, oda én majd ki tudok járni. Majdnem elsírtam magamat a tehetetlenségtől. Hát hogy van ez, kedves Józsi bátyám, a jószágnak van jó út, az embernek meg nincs? Ne is vegye rossznéven, ha én ezt a levelemet panaszbeadványnak is küldöm. Mert ez a helyzet nagyon fonák, hát nem az ember a fontosabb? Na, de folytatom, mert most jön a lényeg. Elmentem az egyik utcabelihez, Balizsékhoz. Tudtam, hogy annak még van egy lova, az utolsó maszek ló tán az egész faluban. Más egyébre nem számíthattam, dologidőben ember, gép kint a határban. Balizs ellenben nem volt otthon, csak a lova, meg a felesége. Most mi legyen? Az asszony adta volna szívesen a lovat, de én még lovat nem szerszámoztam fel, géphez, tehénhez értek, de lóval világéletemben nem volt dolgom. Valahogy azért rátettük ketten. Amikor kivezettem, utánam szólt az asszony, hogy vigyázzak, mert a bal szeme vak a Miskának, úgy kell majd kormányozni. Mikor az apósom meglátott a vak lóval, csúnyán elkáromkodta magát. Ugyanis ezt Józsi bátyám nem tudhatja, azért jegyzem meg, régről haragban voltak ők, valami földügy miatt, és sosem békültek ki, erre én most éppen a Barizs lovát hozom, hogy kirángasson bennünket asárból. Ráadásul akkor már ott tolongott, nevetett rajtunk a sok bámész - gyerek, meg asszony. Nem érdekelt. Rákötöttem az istrángot a kocsi elejére. .Szóltam a kölyköknek, tolják meg, gondolva, hogy ezzel is könnyebblesz a lónak. Én meg beindítottam a motort. Erre az a szerencsétlen állat annyira megrémült attól, hogy valami ott felbúgott a faránál, hogy eltépte a kötelet, benyargalt egyenesen a Bálla Sándor nyitott udvarába, neki a kertajtónak, mert, hogy vak, és meg sem állt a paradicsomültetés közepéig. Bálla persze rögtön ott termett felvörösödve, hogy a kárát pedig azonnal térítsem meg, addig a lovat ki nem adja. Mondtam, rendben van, csak most más a bajom. Erre az apósom is rákezdte, a Bálla pártját fogta, hogy nem elég a pénzkidobás, most még itt ez a kár is, meg a harag is, mindennek a tetejébe a Barizs vak lova. Valamit feleltem rá, amikor éppen odaért az anyósom, és azt mondta kemény hangon, mert nagyon kardos asszony: „Hagyjátok itt, ahol van! Megfőtt az ebéd!” Biztosan az lehetett a szándéka, hogy elterelje a figyelmünket, nehogy összemenjünk, de én akkor, ott, annyira bántónak találtam, hogy meg is mondtam neki magyarul, mit csináljon az ebédjével, hát nem látja, hogy vagyunk? Ekkor ütött meg az apósom. Elterültem a sárban. Hallom, most azt mondogatja, hogy én meglöktem. De ez nem igaz. Csak megcsúsztam a sárban. Ő ezt félreérthette. És nem ütöttem vissza. Nem is voltam abban a helyzetben, mert a földön hasaltam. Ez történt, kedves Józsi bátyám, így, ahogy én most elmondtam magának, erre akár meg is esküszöm. Csúnya volt, akárhogy volt. De mégis azt mondom, majd elfelejtődik. A seb is begyógyul. A harag is elszállhat még. Hanem énvelem mi lesz? Nem akarom a gondomat a maga nyakába akasztani, van egy javaslatom: salakot kéne oda hordatni, és feltölteni az utcát, legalább annyira, hogy bebukdácsoljon rajta az a kis autó, ha már megvan. És lehet ott még másnak is a mi utcánkban. Tehát ez már közügy! Vállalom, hogy társadalmi munkában, néhány jó barátommal megcsináljuk mi azt, csak gép legyen meg salak. Úgy gondolom, ennyit csak megér magának, meg a téesznek egy jó tehenész, akinek tavaly a Parlamentben adták át a kitüntetését. Tisztelettel köszönti kedves családjával együtt: ifj. Ary János. TÖRTETŐK Illés Endre színműve a debreceni Csokonai Színházban Igy tetszik: Illés Endre színművei egyik vonulatának legfontosabb kelléke az íróasztal. Az íróasztal Illés Endre dramaturgiai leleménye, mert helyzeteket épít fel, embereket ültet és állít köré, hogy azután a pszichológus emberismeretével és alaposságával megvallassa őket. Rendszerint kedvencét, Ádámot vallatja kitartóan, akinek más-más személyiséget kölcsönöz például a Törtetőkben, a Festett egekben vagy a Névtelen levelekben, hogy alkalmat nyújtson az író etikai nézeteinek kifejtésére. Mert Illés Endre drámái elsődlegesen erkölcsrajzok, alakjai inkább meseszerűek, semmint valóságosak, külön-külön hordozzák magukban az író megfejtendő társadalmi üzenetét. E drámavonulatban különösen érdekes visszatekinteni az elsőre, a harmincas évek végén írt s először 1941-ben bemutatott Törtetökre (eredeti címén Kártyavár), mert utólag felfedezhető az a gondolati egység és dramaturgiai hasonlóság, amely több, későbbi Illés-drámához köti. Az ősbemutató után nem kisebb kritikusok méltatták értékeit, mivel Schöpflin Aladár, Németh László, Kárpáti Aurél, tetten érve benne a jellemző korrajzot, az 1941-es demagóg „őrségváltás” leleplezését. A mű kérdése persze egészen más; hasonló az 1969-ben feltetthez, amikor a Madách Színház Kamaraszínháza felújította a Törtetőket. Megőrizte-e aktualitását a darab egy történelmi sorsforduló után, amely elsöpörte a drámában ábrázolt társadalmi viszonyokat? Az akkori válasz egyértelműen igen volt; a bizonyíték meghökkenésüket sem palástolva hangsúlyozták az illési erkölcsrajz és figyelmeztetés időben továbbélő jogosultságát. Nem a korrajz, hanem az etikai jelenségek és ítéletek vonatkozásában. A debreceni előadás arról győzött meg, hogy a Törtetők látlelete — ha más vonásai látszanak is erősebbnek vagy gyöngébbnek — ma is ismert kort emel fénybe. Titka abban rejlik, hogy Illés Endre már a megíráskor eleve kitágította a pillanat és a helyzet igazságát, a moliére-i általánosítás irányába emelte a jellemeket. A karrierizmus, törtetés, gyáva meghunyászkodás és másra nem tekintő önérdek tartós betegségnek bizonyul. A Törtetőket ismét Lengyel György állította színpadra (most Balogh Gábor főiskolai hallgató asszisztálásával), mint 1969-ben, a Madách Kamarában. Könnyítette vagy nehezítette helyzetét ez a régebbi ismeretség? Talán: is-is. Az eredmény mindenesetre jó előadás, némi ritmusegyen ellenséggel, az expozíció hosszadalmasságával. Ami feltétlenül sikerült neki: a komédiát az irónia és a szatíra felé „élesítve”, rendezői eszközökkel is kiemelte a napjainkhoz közelítő aktualitásokat. Alkotótársai közül Körösi Sándor díszletei úgy kötődhetnének jobban napjainkhoz, mint Szabó Ágnes elegáns, jellemfestő ruhái. A színészek közül Cseke Péter Beniczky Ádám-alakítása kívánkozik az élre. Szemérmetlenül nyílt úrhatnámsága, svádás büszkesége, linkségbe oltott rámenőssége, simulékony gerinctelensége tenyérbemászóan pontos jellemet rajzol fel. Cseminszky, a másik törtető szerepében Csíkos Sándor naivabb figurát láttat a kelleténél, de sunyi hatalomvágya, csúszómászó akarnoksága így is sejteti a figura veszélyességét. Korcsmáros Jenő, úgy tetszik, komoly nyeresége a társulatnak: elegánsan alakítja a fölényesen gondolkodó, nagyvilági vezérigazgató ősz-ravasz rezonőr-típusát. Odaillő, rezignált szatírai hangvétel jellemezte Kiss László, Köti Árpád és Markovits Bori alakítását is. Tetszett Vándor Éva az elkényeztetett Dzsini Tonró-taszító szerepében és egy-egy felvillanásban Kállay Bori,Matkó Sándor, Havas Ervin Az olvasásszociológia már régen rájött arra, hogy egy-egy könyvet különböző szinten lehet olvasni. Legalábbis ha az illető könyv elég gazdag tartalommal, elég számos jelentésréteggel bír. S különösképpen akkor, ha a különböző jelentésrétegek nem mondanak ellent egymásnak, mint az manapság gyakorta előfordul, nem is rejtvényszerűen bonyolult a kapcsolatrendszerük, hanem egyenes út vezet a felszíntől a mély felé, ha a könyv, regény vertikális felépítése ugyanolyan szabályos, szimmetrikus harmóniát mutat, mint hosszanti építkezése, ha az egyéni és társadalmi, az érzelmi és gondolati, a nyelvi és filozófiai szintek éppúgy megfelelnek egymásnak és kiegészítik egymást, mint ahogy a cselekmény gördül előre, ahogyan az elindul, kibontakozik, bonyolódik, s végül egyetlen aktussal minden lezárul, s maga a cselekmény, a talán triviális emberi történet is jelképes, sőt filozofikus értelmet nyer. Az ilyen művet lehet műveltségi állapottól, ízléstől, világnézettől függően más és másféleképpen olvasni, értelmezni — s most nem is gondolok a művet meghamisító, eredeti jelentéséből, mondanivalójából alapvetően kiforgató értelmezésekre. Mindössze arra — s itt éppen az Anna Karenina az egyik leggyakrabban emlegetett példa —, hogy a különböző műveltségű, különböző ízlésű, különböző szemléletű olvasó ugyanazt más szinten érti meg, fogja fel. Felmérések bizonyítják, hogy az Anna Karenina olvasóinak jó része ugyanolyan módon számol be a Tolsztoj klasszikus munkájától kapott élményről, mint bármely érzelgős szerelmi történetről. Azt viszont már az olvasásszociológus is nehezen derítheti fel, hogy vajon a nemtúl kulturált olvasó kifejezési korlátozottsága miatt kerül-e egy szintre Tolsztoj Courths- Mahlerrel, vagy valóban nem különbözik számára a kétféle irodalom nyújtotta élmény. Lehet, sőt valószínű, hogy még az ilyen olvasó számára is hasznosabb, ha Tolsztojt olvassa. A televíziós sorozat viszont bármihez nyúljon is, alapvetően ponyvaműfaj. E kifejezés minden előnyével és hátrányával együtt. Azért merem ezt a kifejezést egyáltalán említeni, mert remélem, hogy már rég túl vagyunk azon, amikor a ponyva egyértelműen megvető, lekezelő jelzőként volt használatos. Szokás emlegetni, hogy a maga idejében Shakespeare is ponyva volt, azaz nem valamiféle előkelő irodalmi elit szellemi tápláléka, hanem kocsisok és mesterlegények szórakozása. Igazi írónak, normális művelődési közszellem mellett nem is lehet más ambíciója, mint hogy „ponyvára kerüljön”, azaz tömegek olvasmánya, tömegek szórakozása és tanulsága legyen. Ma a ponyva szerepét lényegében átvette a képernyő. Nem a könyvesboltok filléres vagy pengős regényei hozzák az igazi olcsó kultúrát vagy álkultúrát, hanem a televízió. Éppen ezért nem mindegy, hogy mi kerül a ponyvára, mi kerül a képernyőre. Igaz, a klasszikusok majdnem kivétel nélkül a „lektűr” szintjére egyszerűsödnek a televízióban, valamennyire is színvonalas feldolgozás esetében azonban mégis megőriznek legalább valami halvány derengést az eredeti gazdag sugárzásából. Az első rész után úgy érzem, az új sorozat, az Anna Karenina tízrészes angol változata a szükséges mennyiséget megőrizte Tolsztoj szelleméből, noha világa természetesen sokkal szűkösebb, sokkal felszínesebb. De még így is mennyivel gazdagabb, hogy az ízlésességről ne is beszéljek, mint mondjuk a Napóleon és a szerelemé volt! Lehet persze szomorkodni azon a veszteségen, amit a televízióban elszenved a regény, de talán mégis helyesebb örülnünk annak a nyereségnek, amit egy viszoonylag hűségesnek ígérkező adaptáció jelenthet. Zappe László ÚJ SOROZATI jMJM fJrM tJSiii