Népszabadság, 1980. május (38. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-10 / 108. szám

1080. május 10., szombat NÉPSZABADSÁG GYE­NG­E FORMA Sajtótájékoztatón mutatták be tegnap az 1980-ban nívódíjjal ki­tüntetett formatervezők munkáit. Aki elmegy az Ipari Formaterve­zési Tájékoztató Központ (Buda­pest V., Gerlóczy utca 1.) kiállí­tási helyiségébe, nehezen fogja el­hinni, hogy a magyar ipar élen­járó termékeiből kapott váloga­tást. A bemutató igencsak gyen­ge, a BNV-k közönsége ezeknél szebb és praktikusabb hazai ter­mékeket láthat. Egyszerűen nem tudjuk, mit szóljunk a fényképeken bemuta­tott Selle és Firenze lakószobák­hoz vagy az irodabútor-család­hoz, amelyek, ahelyett, hogy ala­kítanák a vásárlók ízlését, a jó 10—15 évvel ezelőtti konzervatív ízlést szolgálják ki. Nehéz meg­érteni, miért állították ki a víz­analitikai készletet, amelynek tás­kája megoldatlan, színben nem illeszkedik a műszerhez, vagy miért kapott nívódíjat az a cse­peli szerszámgép, amelyet a bal­esetveszélyt jelző piros színre festettek; mi keresnivalója van egy ilyen kiállításon sárga k­iscsi­­bével díszített csecsemőruhának és így tovább. Igazán nyugodtan csak Szeke­res Károly lángálló keménycse­rép edénycsaládját dicsérhetjük, amely színében, anyagában, ki­alakításában egyaránt kiváló. Egy szépséghibája mindamellett van: sorozatgyártása még várat magá­ra. És dicsérnénk a Ganz Villa­mossági Művek nagy aszinkron­­motorjának formatervét is, ha nem zavarna bennünket, hogy aki tervezte, maga is tagja volt a KGM bíráló bizottságának. Er­re vigyázni kellene, a kettő nem fér össze. A gyenge formát eláruló kiál­lítás láthatólag műfaji zavarok­kal is küzd. Mert egyébként ho­gyan került volna ide a figurális díszműárunak számító Kavics­­figura-sorozat vagy az inkább csak a divatot reprezentáló ruha­összeállítás? Ez látható tehát a kiállításon, helyesebben ezek azok a termé­kek, amelyeket a nívódíj-pályáza­tot kiíró Könnyűipari Miniszté­rium, az ÉVM, a KGM és a NIM bíráló bizottságai a legjobbnak találták. Vajon hol van a hiba? Úgy gondoljuk, a minisztériumi közlönyökben meghirdetett pá­lyázati felhívás nem jut el min­den érdekelthez, s így fordulhat elő, hogy alig érkezik be több pá­lyamunka, mint ahány díjat a bi­zottságok odaítélhetnek. A for­matervezett gyártmányok többsé­ge tehát eleve kimarad a szűrés­ből. Ezen a kiírási gyakorlaton változtatni kellene. Valószínűleg eredményesebbé tenné a bizott­ságok munkáját az is, ha több szakértő, és kevesebb hivatalból delegált tagjuk lenne. Mert igaz, hogy a formatervezés terén nem állunk túl jól, de azért nem is olyan gyenge a bizonyítványunk, mint ahogyan ezt a június 27-ig nyitvatartó kiállítás alapján fel­tételezhetik rólunk. Tamás Mihály Megnyílt a cannes-i filmfesztivál Péntek este megnyílt a 23. can­nes-i filmfesztivál. A hivatalos filmszemle kere­tében, verseny­filmként vagy ver­senyen kívül, harminc alkotást mutatnak be a világ 18 országá­nak filmesei. A magyar verseny­produkciót, Mészáros Márta Örökség című filmjét ma mutat­ják be, de nagy érdeklődés előzi meg Huszárik Zoltán Csontváry­­filmjének Vetítését is. A rende­zők sorozatban mutatják be Ró­zsa János Vasárnapi szülők című alkotását. Az idei fesztiválnak olyan ne­vek adnak jelentőséget — ver­senyfilmekkel vagy versenyen kívül bemutatott alkotásokkal —, mint a japán Kuroszava, az olasz Federico Fellini, a francia A­lain Resnais, az olasz Ettore Scola, vagy a szereplők között Mast­­roianni, Gassmann, Trintignant, Gerard Depardieu és még sokan mások. A 18 részvevő között elő­ször szerepel Fülöp-szigeteki film, és hosszabb távollét után Brazília és India újra jelen van egy-egy alkotással. öreg úgy nekilendült, mintha nem is a hetvenötödikben járna, és mint aki most akarná gyorsan összegürülni magának a fél ha­tárt. A­ kocsiról most már sze­retettel beszélt, ha szóba került, sőt kijelentette, hogy ő is ott akar lenni a kiválasztásnál. Jó, gon­doltam, legalább helyreáll a csa­ládi béke, ha majd együtt jövünk benne hazafelé. Azt már nem akarom részle­tezni, kedves Józsi bátyám, hogy milyen cirkuszt csinált a tele­pen. Mindenki röhögte. Mintha lóvásárban lett volna. Belenézett a kocsikba, tapogatta őket alul­ról, nézegette, hogy milyen állá­súak, otthagyta, megint vissza­ment hozzá, a garázsmesterrel al­kudozni kezdett, hogy adja ol­csóbban. Képzelheti, mi volt! Hiába mondogattam neki, hogy itt nem lehet válogatni, megkap­tam, amilyet kértem, rátették a rendszámot, mehetünk. Csak ráz­ta a fejét. Nem tetszett neki. Ki­csinyemé. „Fiam — azt mondta ■—, ebbe még annyi sem fér el, mint egy sovány­­szekérderékban! Mit bír ez el?” Folyton egy Zsi­guli kombira mutogatott, hogy az kéne. Mondom neki, hogy az két­szer annyiba került volna. Hát aztán? Kértem volna tőle!,,Most aztán szerencsétlenkedhetsz evvel a kis kordéval!” — mondta, de azért szívesen beleült, mert még­iscsak a saját volt már, és benne a sok pénz. Otthon jó ebéddel vártak ben­nünket, ruhát vágtak, tortát sü­töttek, az asszonyok meg akarták ünnepelni a nagy napot, hogy az örökké koldus, csóró Ary csa­ládba is bevonult már a husza­dik század! Ezt nem ők mondták, hanem én, de tudom, hogy ez volt benne. Hazafelé jövet útközben vet­tünk pár üveg bort. Én ugyan nem ihattam, de az öreg hazáig szopogatta, közben tervezgetett. A fele útnál már határozottan ki­jelentette: „Még jó e!” Igaz, nem tudott, hogy a borra vagy a ko­csira éltette, én mindenesetre megtoldottam, hogy nekem is na­gyon tetszik, olyan szépen ment, duruzsolt, hogy öröm volt hall­gatni. Nem volt gond a vezetés, még a katonaságnál megtanul­tam, mutogattam is az öregnek, hogy megy az. Nem is volt semmi probléma, nagy egyetértésben voltunk, amíg a szomszéd falut el nem hagy­tuk. Akkor megdördült az ég. Rá­léptem fr pedálra, hogy még az eső előtt hazaérjünk. De akár­hogy iparkodtunk, éppen, amikor letértem a kövesútról a földútra, az utcánkba, megeredt a zápor. De olyan erősen meg sűrűn, hogy semmit nem lehetett látni. Meg­álltam a keményre szikkadt ke­réknyomban. Sejtettem, hogy baj lesz. Tudom, milyen ragacsos sár a mi földünk, ha megázik. Nem is telt bele negyedóra, sokat mon­dok, már agyig álltunk a latyak­ban. Csak ültünk, és hallgattunk. Nem így képzeltük el a dicső be­vonulást. És ahogy ott ültünk az utca közepén a kocsiban, tudtuk, m­­ert láttuk is, hogy a szomszé­dok leskelődnek kifelé a függöny mögül, és nevetnek rajtunk. Amikor a zápor elvonult, be­indítottam a motort. Azért mon­dom el magának ilyen részlete­sen, hogy megértse, kedves Józsi bátyám, mi ment végbe az em­berben. Egyszóval, beindítottam, de csak kotorta maga alatt a ka­­baricát, se előre, se hátra. És olyan mocskos lett pillanatok alatt, mint amikor a malac meg­­hentergőzik a sárban. Mondom az apósomnak, toljuk meg. Csak nézett rám nagy szemekkel. Lát­tam, hogy mozog benne a bics­ka. „Tolja az isten!” — így mond­ta. És még köpött is. Ez engem nagyon sértett. Hát akkor mi lesz itt velünk? Azt mondja erre: „Vettél volna olyat, amek ki tud mászni*a sárból a maga erejéből! Hogy akartál te ide bejárni ev­vel, ahol a marha is csülökig süllyed a latyakba?” Én csak ak­kor döbbentem rá, hogy milyen igaza van. Mert erre én eddig nem gondoltam. Csak arra, hogy az istállóig köves út van, oda én majd ki tudok járni. Majdnem elsírtam magamat a tehetetlen­ségtől. Hát hogy van ez, kedves Józsi bátyám, a jószágnak van jó út, az embernek meg nincs? Ne is vegye rossznéven, ha én ezt a levelemet panaszbeadványnak is küldöm. Mert ez a helyzet na­gyon fonák, hát nem az ember a fontosabb? Na, de folytatom, mert most jön a lényeg. Elmentem az egyik ut­cabelihez, Balizsékhoz. Tudtam, hogy annak még van egy lova, az utolsó maszek ló tán az egész fa­luban. Más egyébre nem számít­hattam, dologidőben ember, gép kint a határban. Balizs ellenben nem volt otthon, csak a lova, meg a felesége. Most mi legyen? Az asszony adta volna szívesen a lo­vat, de én még lovat nem szer­számoztam fel, géphez, tehénhez értek, de lóval világéletemben nem volt dolgom. Valahogy azért rátettük ketten. Amikor kivezet­tem, utánam szólt az asszony, hogy vigyázzak, mert a bal szeme vak a Miskának, úgy kell majd kormányozni. Mikor az apósom meglátott a vak lóval, csúnyán elkáromkodta magát. Ugyanis­ ezt Józsi bátyám nem tudhatja, azért jegyzem meg, régről haragban voltak ők, valami földügy miatt, és sosem békültek ki, erre én most éppen­ a Barizs lovát hozom, hogy kirángasson bennünket a­­sárból. Ráadásul akkor már ott tolongott, nevetett rajtunk a sok bámész - gyerek, meg asszony. Nem érdekelt. Rákötöttem az istrángot a kocsi elejére. .Szóltam a köly­­köknek, tolják meg, gondolva, hogy ezzel is könnyebb­­lesz a ló­nak. Én meg beindítottam a mo­tort. Erre az a szerencsétlen állat annyira megrémült attól, hogy valami­ ott felbúgott a faránál, hogy eltépte a kötelet, benyargalt egyenesen a Bálla Sándor nyitott udvarába, neki a kertajtónak, mert, hogy vak, és meg sem állt a paradicsomültetés közepéig. Bálla persze rögtön ott termett felvörösödve, hogy a kárát pedig azonnal térítsem meg, addig a lo­vat ki nem adja. Mondtam, rend­ben van, csak most más a bajom. Erre az apósom is rákezd­te, a Bálla pártját fogta, hogy nem elég a pénzkidobás, most még itt ez a kár is, meg a harag is, minden­nek a tetejébe a Barizs vak lova. Valamit feleltem rá, amikor ép­pen odaért az anyósom, és azt mondta kemény hangon, mert na­gyon kardos asszony: „Hagyjátok itt, ahol van! Megfőtt az ebéd!” Biztosan az lehetett a szándéka, hogy elterelje a figyelmünket, nehogy összemenjünk, de én ak­kor, ott, annyira bántónak talál­tam, hogy meg is mondtam neki magyarul, mit csináljon az ebéd­jével, hát nem látja, hogy va­gyunk? Ekkor ütött meg az apó­som. Elterültem a sárban. Hal­lom, most azt mondogatja, hogy én meglöktem. De ez nem igaz. Csak megcsúsztam a sárban. Ő ezt félreérthette. És nem ütöttem vissza. Nem is voltam abban a helyzetben, mert a földön hasal­tam. Ez történt, kedves Józsi bá­tyám, így, ahogy én most el­mondtam magának, erre akár meg is esküszöm. Csúnya volt, akárhogy volt. De mégis azt mon­dom, majd elfelejtődik. A seb is begyógyul. A harag is elszállhat még. Hanem énvelem mi lesz? Nem akarom a gondomat a maga nyakába akasztani, van egy ja­vaslatom: salakot kéne oda hor­­datni, és feltölteni az utcát, leg­alább annyira, hogy bebukdácsol­jon rajta az a kis autó, ha már megvan. És lehet ott még másnak is a mi utcánkban. Tehát ez már közügy! Vállalom, hogy társa­dalmi munkában, néhány jó ba­rátommal megcsináljuk mi azt, csak gép legyen meg salak. Úgy gondolom, ennyit csak megér ma­gának, meg a téesznek egy jó te­henész, akinek tavaly a Parla­mentben adták át a kitüntetését. Tisztelettel köszönti kedves csa­ládjával együtt: ifj. Ary János. TÖRTETŐK Illés E­ndre színműve a debreceni Csokonai Színházban I­gy tetszik: Illés Endre szín­­művei egyik vonulatának leg­fontosabb kelléke az íróasztal. Az íróasztal Illés Endre drama­turgiai leleménye, mert helyzete­ket épít fel, embereket ültet és ál­lít köré, hogy azután a pszicholó­gus emberismeretével és alapossá­gával megvallassa őket. Rendsze­rint kedvencét, Ádámot vallatja kitartóan, akinek más-más szemé­lyiséget kölcsönöz például a Tör­tetőkben, a Festett egekben vagy a Névtelen levelekben, hogy al­kalmat nyújtson az író etikai né­zeteinek kifejtésére. Mert Illés Endre drámái elsőd­legesen erkölcsrajzok, alakjai in­kább meseszerűek, semmint való­ságosak, külön-külön hordozzák magukban az író megfejtendő tár­sadalmi üzenetét. E drámavonulatban különösen érdekes visszatekinteni az elsőre, a harmincas évek végén írt s elő­ször 1941-ben bemutatott Törte­tökre (eredeti címén Kártyavár), mert utólag felfedezhető az a gon­dolati egység és dramaturgiai ha­sonlóság, amely több, későbbi Illés-drámához köti. Az ősbemu­tató után nem kisebb kritikusok méltatták értékeit, mivel Schöpflin Aladár, Németh László, Kárpáti Aurél, tetten érve benne a jellem­ző korrajzot, az 1941-es demagóg „őrségváltás” leleplezését. A mű kérdése persze egészen más; hasonló az 1969-ben feltett­­hez, amikor a Madách Színház Kamaraszínháza felújította a Tör­tetőket. Megőrizte-e aktualitását a darab egy történelmi sorsforduló után, amely elsöpörte a drámá­ban ábrázolt társadalmi viszonyo­kat? Az akkori válasz egyértel­műen igen volt; a bizonyíték meg­hökkenésüket sem palástolva hangsúlyozták az illési erkölcs­rajz és figyelmeztetés időben to­vábbélő jogosultságát. Nem a kor­rajz, hanem az etikai jelenségek és ítéletek vonatkozásában. A debreceni előadás arról győ­zött meg, hogy a Törtetők látlelete — ha más vonásai látszanak is erősebbnek vagy gyöngébbnek — ma is ismert kort emel fénybe. Titka abban rejlik, hogy Illés Endre már a megíráskor eleve ki­tágította a pillanat és a helyzet igazságát, a moliére-i általánosí­tás irányába emelte a jellemeket. A karrierizmus, törtetés, gyáva meghunyászkodás és másra nem tekintő önérdek tartós betegség­nek bizonyul. A Törtetőket ismét Lengyel György állította színpadra (most Balogh Gábor főiskolai hallgató asszisztálásával), mint 1969-ben, a Madách Kamarában. Könnyítette vagy nehezítette helyzetét ez a ré­gebbi ismeretség? Talán: is-is. Az eredmény mindenesetre jó elő­adás, némi ritmusegyen ellenség­gel, az expozíció hosszadalmassá­gával. Ami feltétlenül sikerült neki: a komédiát az irónia és a szatíra felé „élesítve”, rendezői eszközökkel is kiemelte a nap­jainkhoz közelítő aktualitásokat. Alkotótársai közül Körösi Sándor díszletei úgy kötődhetnének job­ban napjainkhoz­, mint Szabó Ág­nes elegáns, jellemfestő ruhái. A színészek közül Cseke Péter Beniczky Ádám-alakítása kíván­kozik az élre. Szemérmetlenül nyílt úrhatnámsága, svádás büsz­kesége, linkségbe oltott rámenős­­sége, simulékony gerinctelensége tenyérbemászóan pontos jellemet rajzol fel. Cseminszky, a másik törtető szerepében Csíkos Sándor naivabb figurát láttat a kelleténél, de sunyi hatalomvágya, csúszó­mászó akarnoksága így is sejteti a figura veszélyességét. Korcsmáros Jenő, úgy tetszik, komoly nyeresége a társulatnak:­­ elegánsan alakítja a fölényesen gondolkodó, nagyvilági vezérigaz­gató ősz-ravasz rezonőr-típusát. Odaillő, rezignált szatírai hangvé­tel jellemezte Kiss László, Köti Árpád és Markovits Bori alakítá­sát is. Tetszett Vándor Éva az el­kényeztetett Dzsini Tonró-taszító szerepében és egy-egy felvillanás­ban Kállay Bori,­Matkó Sándor, Havas Ervin ­ Az olvasásszociológia már régen rájött arra, hogy egy-egy köny­vet különböző szinten lehet ol­vasni. Legalábbis ha az illető könyv elég gazdag tartalommal, elég számos jelentésréteggel bír. S különösképpen akkor, ha a kü­lönböző jelentésrétegek nem mon­danak ellent egymásnak, mint az manapság gyakorta előfordul, nem is rejtvényszerűen bonyolult a kapcsolatrendszerük, hanem egye­nes út vezet a felszíntől a mély fe­lé, ha a könyv, regény vertikális felépítése ugyanolyan szabályos, szimmetrikus harmóniát mutat, mint hosszanti építkezése, ha az egyéni és társadalmi, az érzelmi és gondolati, a nyelvi és filozófiai szintek éppúgy megfelelnek egy­másnak és kiegészítik egymást, mint ahogy a cselekmény gördül előre, ahogyan az elindul, kibonta­kozik, bonyolódik, s végül egyet­len aktussal minden lezárul, s ma­ga a cselekmény, a talán triviális emberi történet is jelképes, sőt fi­lozofikus értelmet nyer. Az ilyen művet lehet műveltsé­gi állapottól, ízléstől, világnézettől függően más és másféleképpen ol­vasni, értelmezni — s most nem is gondolok a művet meghamisító, eredeti jelentéséből, mondanivaló­jából alapvetően kiforgató értel­mezésekre. Mindössze arra — s itt éppen az Anna Karenina az egyik leggyakrabban emlegetett példa —, hogy a különböző műveltségű, különböző ízlésű, különböző szem­léletű olvasó ugyanazt más szin­ten érti meg, fogja fel. Felméré­sek bizonyítják, hogy az Anna Ka­renina olvasóinak jó része ugyan­olyan módon számol be a Tolsztoj klasszikus munkájától kapott él­ményről, mint bármely érzelgős szerelmi történetről. Azt viszont már az olvasásszociológus is nehe­zen derítheti fel,­ hogy vajon a nem­­túl kulturált olvasó kifejezé­si korlátozottsága miatt kerül-e egy szintre Tolsztoj Courths- Mahlerrel, vagy valóban nem kü­lönbözik számára a kétféle iroda­lom nyújtotta élmény. Lehet, sőt valószínű, hogy még az ilyen ol­vasó számára is hasznosabb, ha Tolsztojt olvassa. A televíziós sorozat viszont bár­mihez nyúljon is, alapvetően ponyvaműfaj. E kifejezés minden előnyével és hátrányával együtt. Azért merem ezt a kifejezést egy­általán említeni, mert remélem, hogy már rég túl vagyunk azon, amikor a ponyva egyértelműen megvető, lekezelő jelzőként volt használatos. Szokás emlegetni, hogy a maga idejében Shakespeare is ponyva volt, azaz nem valami­féle előkelő irodalmi elit szellemi tápláléka, hanem kocsisok és mes­terlegények szórakozása. Igazi író­nak, normális művelődési közszel­lem mellett nem is lehet más am­bíciója, mint hogy „ponyvára ke­rüljön”, azaz tömegek olvasmá­nya, tömegek szórakozása és ta­nulsága legyen. Ma a ponyva sze­repét lényegében átvette a képer­nyő. Nem a­ könyvesboltok filléres vagy pengős regényei hozzák az igazi olcsó kultúrát vagy álkultú­rát, hanem a televízió. Éppen ezért nem mindegy, hogy mi kerül a ponyvára, mi kerül a képernyőre. Igaz, a klasszikusok majdnem kivétel nélkül a „lektűr” szintjére egyszerűsödnek a televí­zióban, valamennyire is színvona­las feldolgozás esetében azonban mégis megőriznek legalább vala­mi halvány derengést az eredeti gazdag sugárzásából. Az első rész után úgy érzem, az új sorozat, az Anna Karenina tízrészes angol változata a szükséges mennyiséget megőrizte Tolsztoj szelleméből, noha világa természetesen sokkal szűkösebb, sokkal felszínesebb. De még így is mennyivel gazdagabb, hogy az ízlésességről ne is beszél­jek, mint mondjuk a Napóleon és a szerelemé volt! Lehet persze szomorkodni azon a veszteségen, amit a televízióban elszenved a regény, de talán még­is helyesebb örülnünk annak a nyereségnek, amit egy viszoonylag hűségesnek ígérkező adaptáció je­lenthet. Zappe László ÚJ SOROZATI jMJM fJrM tJSiii

Next