Népszabadság, 1981. május (39. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

1981. május 10., vasárnap NÉPSZABADSÁG Nemzetiségi magyar tudomány Egy szlovákiai magyar tanulmánygyűjteményről A szlovákiai magyar szellemi élet­­ben erőteljes megtorpanás után ismét felerősödőben vannak a kor­szerű nemzetiségi kultúra megterem­tését célzó törekvések. A nemzetiségi múlt hat évtizede alatt több kísér­let született az irodalomközpontúság­ban megnyilvánuló féloldalas szelle­miség modernizálására, teljesebbé tételére. Ezek során mindig adott volt a felismerés: a kisebbségi tudomá­nyosság megteremtése, intézménye­sítése a vállalkozás sikerének rend­kívül fontos feltétele. Az irodalom ugyanis anélkül, hogy az a műalko­tás hitelességét és értékét ne csök­kentené, nem vállalhatja a valóság minden rétegének direkt feltárását, nem is beszélve a rendszeres és mód­szeres elemző kutatásról és az ered­mények hasznosításáról. Szlovákiában — Romániához ha­sonlóan — a nemzetiségi tudományos kutatás szakintézményi kereteit majd minden területen nélkülözve, az egyéni munka, a kimagasló tudósi pályák, az egyszeri „csúcsteljesítmé­nyek”, és az ezeket összefogó kiadói tevékenység jelentheti a nemzetiségi magyar kultúra megújulásának és a nemzetiségi tudomány ezzel szorosan összefüggő kibontakozásának lehető­ségét. A sikeres irodalomtudományi so­rozat, a reprezentatív jellegű váloga­tások és antológiák (Csallóköztől a Bodrogközig, Műhely) után a pozso­nyi Madách Kiadó legújabb vállalko­zása, a Zalabai Zsigmond által össze­állított Új Mindenes Gyűjtemény újabb bizonyítéka a szlovákiai ma­gyar kiadó egyre átgondoltabb ki­­adói-szervezői gyakorlatának. Az Új Mindenes Gyűjtemény­­ címével a magyar nyelvű sajtó és tudomány hőskorára, annak rövid életű komá­romi vállalkozásra utalóan — első ízben ad terjedelmesebb válogatást a szlovákiai magyar társadalomtudó­sok munkáiból. A kötet nyolc tanulmányából az el­ső öt történelmi feldolgozás. A szá­mos területen érvényesülő felkészült­ségével, kiváltképp céltudatos heral­dikai munkásságával jeles eredmé­nyeket elérő Püspöki Nagy Péter a boldogfai román stílusú templom fel­újítása során feltárt, az i. sz. II. szá­zad közepéről származó római sírfel­irat értelmezésével újabb bizonyíté­kokat sorakoztat fel amellett, hogy a római birodalom és a Barbaricum határa a Duna korabeli folyását kö­vetve a Csallóközt északról körülzáró mai Kis-Duna, illetve a Fekete-víz vonalával volt azonos. Drasko­vics József, a prágai Károly -*­* Egyetem professzora —, akinek készülő középkori török krónikafordí­tásáról a magyarországi lapok is hírt adtak — ezúttal az érsekújvári ejület két várost, négy falut, 11 pusztát ma­gába foglaló kegyes adományának 1673-­ban elvégzett összeírását, defte­rét és tartozékait (adománylevél, ha­tárleírás) közli magyar fordításban, eredeti török részletekkel, impozáns és tanulságos jegyzetanyag kíséreté­ben. Vadkerty Katalin, a SZITA Tör­ténettudományi Intézetének tudomá­nyos munkatársa a múlt század nyolcvanas éveiben a mai Szlovákia déli részein elterülő nagybirtokokon, illetve a közép- és nagyparaszti gaz­daságokban kezdetét vett agrokémiai kísérleteket, nevezetesen a műtrágyá­zás alkalmazását, elterjedését és an­nak eredményeit elemzi. Mácza Mi­hály, a komáromi Duna Menti Mú­zeum munkatársa a két világháború közötti komáromi politikai erőviszo­nyok alakulását javarészt a helyi saj­tó alapján követi nyomon. Minthogy azonban a komáromi viszonyok szá­mos vonatkozásban — egyrészt az el­lenzéki magyar polgári pártok fölé­nyében, másrészt a kommunista párt nagy tömegeket mozgósító erőteljes kibontakozásában — az egész Csalló­köz és Mátyusföld, sőt az egész ma­gyarlakta Dél-Szlovákia politikai ar­culatára jellemzőek voltak, a tanul­mány, különösen a fordulatot követő események bemutatásában, alapvető jelentőségű. Ugyanakkor a téma megközelítésében, feldolgozásában rejlő további lehetőségek is föltárul­nak — a példa követése minden bi­zonnyal másutt is hasznos vállalko­zás lenne. Popély Gyula, a szlovák szakszer­vezetek központi iskolájának előadó­ja a közeljövőben Magyarországon megjelenő monográfiájának előtanul­mányát közli az 1931-ben önállósult pozsonyi Bartók Béla Dalegyesület­ről. Az 1871-ben megalakult Toldy Kör keretében 1924-től működött Né­met István László vezetésével egy férfikar. A tanulmány e kar sikeres fellépéseit, önállósulási törekvéseit, Bartókkal való együttműködését elemzi. A kisebbségi vox humana je­gyében tevékenykedő együttes szer­vezeti önállósulását a rendőrség szá­mos gáncsa után hagyták jóvá. A sok nehézség árán létrejött dalegyesület tagjai 1931. március 4-én találkoztak Bartókkal. K­­ét tanulmány képviseli a törté­ne netírás mellett a néprajzot. Do­­deikné Chovam Ilima a koloni lyukas hímzésről készített leíró tanulmányát negyven pompás felvétel teszi érzék­letessé. A szerző az adatközlők sza­vain keresztül bepillantást enged a napjainkra nyelvszigetté zsugorodott Nyitra környéki magyarság hagyo­mányőrző erejének forrásaiba. B. Ko­vács István egy magát megnevezni nem kívánó, cigány származású, ma­gyar anyanyelvű mesemondó mese­kincsének műfaji és stílusproblé­máit, palóc és cigány sajátosságait vázolja fel szövegközlése bevezetőjé­ben. A Világ Fája címmel közre­adott mese elolvastával kedvünk tá­mad a rimaszécsi mesemondó archai­kus ízektől zamatos meséinek alapo­sabb megismerésére. A kötet zárótanulmánya — Mihá­lyi Géza munkája — A társadalmi át­alakulás és a gazdasági fellendülés hatása a népesedési folyamatok ala­kulására Dél-Szlovákiában cím alatt a szlovákiai magyar nemzetiség alap­vető demográfiai jellemzőit tekinti át. A 13 dél-szlovákiai vegyes lakos­ságú járásban, valamint Pozsonyban és Kassán és Szlovákia lakosságának 12,2 százaléka, a szlovákok 34,4, a magyarok 99,2 százaléka. A szerző hangsúlyozza a vizsgált terület gaz­dasági fellendülésével összefüggő po­zitív népesedési tényeit. A magyar lakosság korösszetétele az 1970-es adatok szerint a 30,7 éves átlagélet­­korral a szlovák mögött a második helyet jelenti. A szerző derűlátó előrejelzései a terület gazdasági felemelkedése és a magyar nemzetiség népesedése közöt­ti összefüggésben kétségkívül jogos reményeket takarnak, ugyanakkor épp a legutóbbi adatok bizonyítják, hogy a nemzetiségi népesedés kedve­ző alakulása nem kizárólag gazdasá­gi tényezőktől függ. Rendkívül fon­tos szerep és feladat hárul a nem­zetiségi műveltségre, az anyanyelvi kultúrára. A Madách Kiadó sokat ígérő vál­­a­lalkozása kétségkívül a kezdeti lépések egyike. Gondoljunk csupán a természettudományi és a műszaki értelmiség anyanyelvű publikációs fórumainak hiányára, a javarészt vi­déki körülmények közt, másodállás­ban kutató értelmiségiek, főként a tanártársadalom támogatásának itt­hon sem megoldott gondjaira. Az Új Mindenes Gyűjtemény a maga nemében bizony hőskori vállalkozás. A sikeres bemutatkozás azonban egy­úttal a továbblépés lehetőségét is jel­lemzi. S így a remélhetően rendsze­res megjelenés, a legkülönbözőbb te­rületeken működő magyar nemzeti­ségű kutatók bekapcsolódása révén az Új Mindenes Gyűjtemény fontos fórumává válhat a szlovákiai magyar kultúrának. Szarka László / GÁBOR MARIANNE: ROMA PARNASSZUS NA­PL­ÓJEG­YZE­TEK SIETESEK. Mondják, a költő a po­kolban is költő. Honnan hát akkor a nem gyehennás időszakokban — ép­pen az élet és a pálya jó szakaszai­ban — sokaknál az a nagy sietség? A „gyerünk, amíg így van” sürgeté­se, és rá a lendület? Miféle szorongás fordul át ilyenkor meglepő aktivitás­ba, már-már szupercselekvésbe? Minden bizonnyal a világgal való telítettségnek a mámora az, ami nem akar engedni pihenőt. Az a ritk­a ál­lapot, amelyben megadatik a lírikus­nak az érzés, hogy nem őt kénysze­ríti erre vagy arra­ az élet, hanem ő maga dirigál annak, az egészet ő ve­zényli. Nem drámák nélkülien — ha így volna, mániáról beszélhetnénk csak és nem költészetről —, hanem drámák fölöttien. Uraként az összes ellentétes helyzeteknek, a meglevő és elképzelhető disszonanciáknak. Azok­nak is, amelyeket már megélt, s azoknak is, amelyek még csak azután fogják őt elérni. Ezt a felettébb dinamikus egység­érzetet kívánják ilyenkor minél job­ban megdolgoztatni a lírikusok, sejtve, hogy az effajta hatalom­érzetnek — ha igazi versek támad­nak belőle, akkor nem csupán illuzó­rikus, hanem valódi szabadságnak — a tartama korlátozott. A mindenna­pi — a tartósabbik — valóság szer­kezete olyan, hogy a magas mámort, a fölajzott ösztönös erőkkel és a fel­serkent intellektuális energiákkal va­ló tüntetést előbb-utóbb megtorpant­­ja. Rádöbbenti a személyt, hogy nem ő mozgatja azt a kereket, amelyen forog. Ami után már másfajta játék kö­vetkezik. Ha előzőleg — abban a jó passzban — a költő rohanhatta le a világot dús képekkel, utána a világ rohanja le őt: alkotói pozíciója már nem lehet a tántoríthatatlan — olyan­nak tetsző — pszichikumé és biologi­­kumé. Militánsul szólva: addig meg­előző háborút vívhatott a költő az élet romboló erői ellen, utána már a védekezőre, a visszacsapóra kell be­rendezkednie. Tudom, vannak, akik úgy tartják, hogy még ez sem indokolná a sietést, hiszen az esztétikum szempontjából mindegy, milyen szellemi-pszichikai pozícióból írják a verset. Nem hin­ném, hogy annyira mindegy volna ez az esztétikum szempontjából. Ha esztétikumon nem csupán akárminek a remek kifejezését értjük, hanem a minden emberi lényegesre kiterjedő kifejezésbeli remekelést — érték­­adást az összes létező és lehetséges életérzésből, világnézeti vagy akár egyszerűen csak­ közérzeti pozíció­ból —, akkor fel kell tételezni, hogy esztétikailag sem közömbös nekünk az a dolog. Régebben sem volt ez mindegy, ma pedig, amikor — tudósi vizsgálatok szerint ki is mutathatóan — csök­kent az esély az örömelvű életérzé­kelésre és kifejezésre (az emberek átlagos életidejére kivetítve az egy főre jutó örömmennyiség jóval alat­ta van az egy főre jutó örömtelen­­ségnek), még kevésbé lehet az. Gyakran emlegetik az értékek plu­ralizmusát. Azt hiszem, ezt is féltik azok a költők, akik jó passzaikban annyira nekilendülnek. Akarják, hogy semmi se szenvedjen csorbát Hogy az se hiányozzék az egészhez, amit az említett telítettség ritkábbik állapota teremthet meg mint lehet­ségesből valóságossá vált különös és külön világot. „A múzsát nem lehet siettetni.” Hát nem is. A múzsa szokta siettetni ilyen esetekben a költőt * „GRÖNLANDRA!” Mindig mon­dom, hogy a nemzethaláltól való fé­lelem nem valamiféle magyar költői sajátosság. Hasonló szorongást átél­nek még azoknak a kisebb népeknek a poétái is, amelyeket a magabiztos­ság, a­­kitartó, pontos munkálkodás, a józan szorgalom példájaként szoktak emlegetni. Szardínián együtt vendé­geskedtem egy dán költővel. Interjút készítettek a dánnal. Íme, egy rész­let a nyilatkozatából, éppen a haza­­tértésről s persze az önféltésről: „Hogy min dolgozom? Egyelőre az életművem megmentésén. Hazámban, Dániában nem érzem biztosítottnak azt, hogy amit írtam, és amit külön­ben elismernek, meg is tudják őriz­ni. Hogy miért nem? Idézzék maguk elé Európa hegy- és vízrajzi térké­pét. Láthatják, hogy Dánia, az a te­nyérnyi hely Európa falitérképén, mennyire síkföld. Nos, gondolják meg, mit jelent ez egy nukleáris há­borúban. Velünk mint nemzettel egyetlen, a szomszédba ledobott szu­perbomba is végezhet. Vannak íróink, akik ott találhatók már a nagyvilág könyvespolcán. An­dersen, Kierkegard: ők megmarad­nak, a maradék emberiség valame­lyik féltekén majdcsak rájuk talál. De mi, akik még csak otthon léte­zünk! Fizikailag semmisülhetnek ve­lünk együtt a könyveink is: ha akar­nánk, akkor sem találhatna rájuk a későbbi emberiség. Így aztán­­ ma­gukra bízom, minek tekintik ezt, bo­­londériának-e vagy jogos önvéde­lemnek), s persze ama nyelv védel­mének, amelyen írtam — elhatároz­tam, hogy én magam teszek valami radikálisat a műveim érdekében. Történelmileg úgy alakult, hogy megmaradt nekünk, dánoknak Grön­­land. A lakossága gyér, mindössze ötven-hatvanezer ember él ott, de a Nem vette észre az a rengeteg aka­démikus ember, hogy ezekkel a so­rokkal nem egy eredeti k­öltő nyilat­kozott meg, hanem egy tanköltemény készült Edgar Allan Poe Holló című versének, az azóta nálunk is híressé lett költeményének a mintájára. Két­ségtelenül szerencsésnek és eredeti­nek minősítették ezt az egyáltalán nem eredeti és nem is oly szerencsé­set,­­miközben ugyanabban a könyv­ben Petőfiről azt siettek közölni: kí­sérletet ten ... „Felhők” czímű tan­költeményével, s „Útijegyzetei”­ és „Úti levelei”-vel.... de mindezek­ben, kivéve dalait, kétes szerencsé­vel. DIALEKTIKA. Nem tudom, hogy az ellentettségnek s az abból össze­álló egységességnek hányféle formá­ját és módozatát különbözteti meg ma a dialektikus logika tudománya. Azt azonban látom, hogy e tekintet­ben a jól szerkesztett és amúgy is jó verseket tartalmazó verseskötetek valóságos példatárként szolgálhatná­nak! Hogyan készül azokban a kötetek­ben a már készből különös, jó eset­ben mindig nagyon eleven folyama­tosság? A többi között az éles kont­­rasz­tosítás módszerével. Az egymás után sorakozó versek közül az egyik­ben például nagyon él, nagyon ele­mében van a költő, nagyon érzi, hogy a világban maga is világ, a másik­ban meg — és éppen a rá követke­zőben — nagyon esett és esendő. Az egyik versben nagyon szikrázó, csil­log a szavaival, mint Uccello híres csataképén az a sok pajzs, sisak, lándzsa, lobogó, a másikban, a szom­szédosban pedig csupa hervad­ás, csu­pa gyászszín. Az egyikben tüntetően dallamtalan, a másikban csupa buj­káló, feltörni kész, csak erővel meg­fékezhető dallamosság. És így to­vább, egymás mellé helyezve, egy­másra ráfeleltetve azt, amit valami­lyen dimenzióban — istenem, meny­nyi dimenzió! — mint összeütközést és ezen át való kapcsolódást, egysé­gesülést érzékelhetünk. Amihez persze helyenként hozzá­járul annak a tudása vagy érzése is, hogy ezt sem lehet mindig ugyan­úgy: a szervességhez szükség van az effajta ellentétességek időnkénti fel­függesztésére, megtörésére. Hogy békés párhuzamok is lehetségesek, nemcsak veszekvők, összevillogók, és szükségesek is azok, mert külön­ben kilógna a lóláb: kiszámíthatóvá válna az, ami éppen a meglepetés elemeként kívánna szolgálni. Az igazi verseskönyvekben a ver­sek a helyükről így aztán el nem mozdíthatók. Az egész kötet látná kárát annak, ha az egyik vers helyét fölcserélnék a másikéval. Régebben többnyire az időrendi elv volt a versesrendező. Tudjuk, so­kaknál ez is adhatta — és adta is — a meglepőt, a változatosat, az ellenté­teset, az elevent. De mennyivel fel­terület! Az hatalmas, azt nem lehet — és a legjobb tudomásom szerint egyelőre nem is érdek — szétroncsol­ni. Csináltatok hát néhány ólomlá­dát, a nagyobb biztonság kedvéért hármat. Azokba zárom a könyvei­met, mindegyikből egy-egy példányt. Az egyiket a grönlandi VI. Frigyes­parton helyezem el, a másodikat a IX. Keresztély-parton, a harmadikat a X. Keresztély-földön. Szóval most ezen fáradozom. Újat csak, ha mind­ezzel elkészültem, azután írok.” * SZERENCSÉK. A hazai irodalom­­kritikának sosem volt erős oldala a világirodalmi tájékozottság. A köl­tőknek néhány év, olykor néhány hó­nap is elég volt ahhoz, hogy tudo­mást szerezzenek arról az újról, ami a szomszédban, vagy éppen nem ott, hanem messze, akár egy másik föld­részen történt a költészetben, a kriti­kusoknak viszont még egy-két évti­zed sem volt ehhez elég. Abszurdu­mok is támadtak ebből. Eredeti, sa­játosan magyar költőknek ismertek el például olyanokat, akik titkon le­koppintották valamely egyedi — megismételhetetlen — költői idomot, szigorúan személyhez­­kötött formát, így lett az egyik ügyes verselőből a múlt század hatvanas éveiben sokak szemében nem akármilyen költői egyéniség. Lázár Miklósnak hívták azt a derék embert (született 1814- ben, Nádudvaron). Sikerét, amelynek alapján belevették őt az 1868-ban ki­adott, a félgimnáziumi és félreálta­­nodai tanulók számára ajánlott kézi­könyvbe, főként a Megnyugvás című versének köszönhette. Íme, ebből a versiből egy strófa­­dúsítóbb, élénkítőbb az az elrende­zés, amelyben az életidő és a pálya­idő rendjét a lélek , azaz a vers­állapotok rendje váltja föl. Ahol a versek egymásra következésének, a felsorakoztatásnak a módjával is be­szélhet a költő. ., * KÖNYVCÍMEK. Ki volt az, aki először személyes címet adott a ver­seskötetének, nem elégedve meg az­zal, hogy a neve alá odanyomtassák azt, hogy Versek, vagy azt, hogy Da­lok, Ódák, Elégiák, Szatírák? Hirte­len nem tudnám megmondani. De talán nem tévedek nagyot, ha a lírai köteteket tekintve Baudelaire-t tar­tom az első igazi címadónak. A rom­lás virágai — ha azt tartom, hogy ebben volt meg az a kihívás, amely azóta is ambíciója a legtöbb költő­nek. Ez kezdte el azt, aminek olyan folytatása lett, mint nálunk a Vér és arany, A sátán műremekei, a Vers­ben bujdosó és még annyi más. Nem mintha nem lehetett volna kihívót, feltűnőt, a tekintetet oda­­vonzót adni más, szerényebb címsza­vakkal is. Walt Whitman verses­könyvének a címe, a Fűszálak pél­dául ugyancsak remek. A torlódó, képtorlasztó, monumentális lélegze­tű versek élén áll az az egyszerű szó. Elsőre úgy fest, mintha semmiség volna, de aztán rájövünk, az a szó ott nem hagyja magát, azoknak a tartalmas verseknek az élén mássá lesz, maga is monumentálissá válik. Mi ma a jó cím? Állítják néha, hogy majdnem bármi. Hogy a leg­szürkébb szó, például a Helyzet is jó köteteimmé válhat, ha az a vers, amelyet jelöl, s amelyre a kötetet forgatva rálapozhatunk, új hangzást, különös telítettséget ad neki. Mindez, szerintem, csak bizonyos megszorítással érvényes. Mivel a szónak, ha könyveimként áll, minden tulajdonsága aktivizálódik, a példa­ként említett Helyzet jellemző és jó lehet olyan versek élén, amelyekben valamilyen nyelvi, logikai szárazság­gal tüntet a költő. De ha képdúsabb versek fölé kerül az a szó! Akkor bi­zony már se nem jó, se nem jellem­ző. Akkor már félrevezető, s még ta­lán az is: lefokozó. A szerkesztők jó köteteimet kíván­nak, eredetit, hatásosat. Igazuk több­nyire igazságosan érvényesül. A do­log végül is úgy szokott alakulni, hogy az eredeti és erőteljes kötet el­nyeri jutalmát: jó — egyszerre ere­deti és egyszerre jellemző — címét, mint ahogyan a közepes is a magáét, ha valamiképpen feltűnőt, akkor is közepeset. És amiről ritkán esik szó: fontos, hogy valamilyen belső kapcsolódás is legyen a költő már megjelent köte­teinek és új kötetének a címe között. Hogy rávalljanak azok a címek; öt­hat kötet után már lehessen beszél­ni arról is, az ő címadásáról, mint különös­ jellemzőről. Héra Zoltán Ha kínok, aggodalmak vad viharként rám rohannak, S közepette annyi bajnak csüggedezve kérdezem: Nincs tehát, nincs-e segélyem sem földön, sem az égben; S míg el nem jön kínos végem, könnyben úszik-e szemem. Hang felel e bús sóhajra, halk-suttogva édesen. Mennyben a díj nagy leszen. 13

Next