Népszabadság, 1981. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
1981. május 10., vasárnap NÉPSZABADSÁG Nemzetiségi magyar tudomány Egy szlovákiai magyar tanulmánygyűjteményről A szlovákiai magyar szellemi életben erőteljes megtorpanás után ismét felerősödőben vannak a korszerű nemzetiségi kultúra megteremtését célzó törekvések. A nemzetiségi múlt hat évtizede alatt több kísérlet született az irodalomközpontúságban megnyilvánuló féloldalas szellemiség modernizálására, teljesebbé tételére. Ezek során mindig adott volt a felismerés: a kisebbségi tudományosság megteremtése, intézményesítése a vállalkozás sikerének rendkívül fontos feltétele. Az irodalom ugyanis anélkül, hogy az a műalkotás hitelességét és értékét ne csökkentené, nem vállalhatja a valóság minden rétegének direkt feltárását, nem is beszélve a rendszeres és módszeres elemző kutatásról és az eredmények hasznosításáról. Szlovákiában — Romániához hasonlóan — a nemzetiségi tudományos kutatás szakintézményi kereteit majd minden területen nélkülözve, az egyéni munka, a kimagasló tudósi pályák, az egyszeri „csúcsteljesítmények”, és az ezeket összefogó kiadói tevékenység jelentheti a nemzetiségi magyar kultúra megújulásának és a nemzetiségi tudomány ezzel szorosan összefüggő kibontakozásának lehetőségét. A sikeres irodalomtudományi sorozat, a reprezentatív jellegű válogatások és antológiák (Csallóköztől a Bodrogközig, Műhely) után a pozsonyi Madách Kiadó legújabb vállalkozása, a Zalabai Zsigmond által összeállított Új Mindenes Gyűjtemény újabb bizonyítéka a szlovákiai magyar kiadó egyre átgondoltabb kiadói-szervezői gyakorlatának. Az Új Mindenes Gyűjtemény címével a magyar nyelvű sajtó és tudomány hőskorára, annak rövid életű komáromi vállalkozásra utalóan — első ízben ad terjedelmesebb válogatást a szlovákiai magyar társadalomtudósok munkáiból. A kötet nyolc tanulmányából az első öt történelmi feldolgozás. A számos területen érvényesülő felkészültségével, kiváltképp céltudatos heraldikai munkásságával jeles eredményeket elérő Püspöki Nagy Péter a boldogfai román stílusú templom felújítása során feltárt, az i. sz. II. század közepéről származó római sírfelirat értelmezésével újabb bizonyítékokat sorakoztat fel amellett, hogy a római birodalom és a Barbaricum határa a Duna korabeli folyását követve a Csallóközt északról körülzáró mai Kis-Duna, illetve a Fekete-víz vonalával volt azonos. Draskovics József, a prágai Károly -** Egyetem professzora —, akinek készülő középkori török krónikafordításáról a magyarországi lapok is hírt adtak — ezúttal az érsekújvári ejület két várost, négy falut, 11 pusztát magába foglaló kegyes adományának 1673-ban elvégzett összeírását, defterét és tartozékait (adománylevél, határleírás) közli magyar fordításban, eredeti török részletekkel, impozáns és tanulságos jegyzetanyag kíséretében. Vadkerty Katalin, a SZITA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa a múlt század nyolcvanas éveiben a mai Szlovákia déli részein elterülő nagybirtokokon, illetve a közép- és nagyparaszti gazdaságokban kezdetét vett agrokémiai kísérleteket, nevezetesen a műtrágyázás alkalmazását, elterjedését és annak eredményeit elemzi. Mácza Mihály, a komáromi Duna Menti Múzeum munkatársa a két világháború közötti komáromi politikai erőviszonyok alakulását javarészt a helyi sajtó alapján követi nyomon. Minthogy azonban a komáromi viszonyok számos vonatkozásban — egyrészt az ellenzéki magyar polgári pártok fölényében, másrészt a kommunista párt nagy tömegeket mozgósító erőteljes kibontakozásában — az egész Csallóköz és Mátyusföld, sőt az egész magyarlakta Dél-Szlovákia politikai arculatára jellemzőek voltak, a tanulmány, különösen a fordulatot követő események bemutatásában, alapvető jelentőségű. Ugyanakkor a téma megközelítésében, feldolgozásában rejlő további lehetőségek is föltárulnak — a példa követése minden bizonnyal másutt is hasznos vállalkozás lenne. Popély Gyula, a szlovák szakszervezetek központi iskolájának előadója a közeljövőben Magyarországon megjelenő monográfiájának előtanulmányát közli az 1931-ben önállósult pozsonyi Bartók Béla Dalegyesületről. Az 1871-ben megalakult Toldy Kör keretében 1924-től működött Német István László vezetésével egy férfikar. A tanulmány e kar sikeres fellépéseit, önállósulási törekvéseit, Bartókkal való együttműködését elemzi. A kisebbségi vox humana jegyében tevékenykedő együttes szervezeti önállósulását a rendőrség számos gáncsa után hagyták jóvá. A sok nehézség árán létrejött dalegyesület tagjai 1931. március 4-én találkoztak Bartókkal. Két tanulmány képviseli a történe netírás mellett a néprajzot. Dodeikné Chovam Ilima a koloni lyukas hímzésről készített leíró tanulmányát negyven pompás felvétel teszi érzékletessé. A szerző az adatközlők szavain keresztül bepillantást enged a napjainkra nyelvszigetté zsugorodott Nyitra környéki magyarság hagyományőrző erejének forrásaiba. B. Kovács István egy magát megnevezni nem kívánó, cigány származású, magyar anyanyelvű mesemondó mesekincsének műfaji és stílusproblémáit, palóc és cigány sajátosságait vázolja fel szövegközlése bevezetőjében. A Világ Fája címmel közreadott mese elolvastával kedvünk támad a rimaszécsi mesemondó archaikus ízektől zamatos meséinek alaposabb megismerésére. A kötet zárótanulmánya — Mihályi Géza munkája — A társadalmi átalakulás és a gazdasági fellendülés hatása a népesedési folyamatok alakulására Dél-Szlovákiában cím alatt a szlovákiai magyar nemzetiség alapvető demográfiai jellemzőit tekinti át. A 13 dél-szlovákiai vegyes lakosságú járásban, valamint Pozsonyban és Kassán és Szlovákia lakosságának 12,2 százaléka, a szlovákok 34,4, a magyarok 99,2 százaléka. A szerző hangsúlyozza a vizsgált terület gazdasági fellendülésével összefüggő pozitív népesedési tényeit. A magyar lakosság korösszetétele az 1970-es adatok szerint a 30,7 éves átlagéletkorral a szlovák mögött a második helyet jelenti. A szerző derűlátó előrejelzései a terület gazdasági felemelkedése és a magyar nemzetiség népesedése közötti összefüggésben kétségkívül jogos reményeket takarnak, ugyanakkor épp a legutóbbi adatok bizonyítják, hogy a nemzetiségi népesedés kedvező alakulása nem kizárólag gazdasági tényezőktől függ. Rendkívül fontos szerep és feladat hárul a nemzetiségi műveltségre, az anyanyelvi kultúrára. A Madách Kiadó sokat ígérő válalalkozása kétségkívül a kezdeti lépések egyike. Gondoljunk csupán a természettudományi és a műszaki értelmiség anyanyelvű publikációs fórumainak hiányára, a javarészt vidéki körülmények közt, másodállásban kutató értelmiségiek, főként a tanártársadalom támogatásának itthon sem megoldott gondjaira. Az Új Mindenes Gyűjtemény a maga nemében bizony hőskori vállalkozás. A sikeres bemutatkozás azonban egyúttal a továbblépés lehetőségét is jellemzi. S így a remélhetően rendszeres megjelenés, a legkülönbözőbb területeken működő magyar nemzetiségű kutatók bekapcsolódása révén az Új Mindenes Gyűjtemény fontos fórumává válhat a szlovákiai magyar kultúrának. Szarka László / GÁBOR MARIANNE: ROMA PARNASSZUS NAPLÓJEGYZETEK SIETESEK. Mondják, a költő a pokolban is költő. Honnan hát akkor a nem gyehennás időszakokban — éppen az élet és a pálya jó szakaszaiban — sokaknál az a nagy sietség? A „gyerünk, amíg így van” sürgetése, és rá a lendület? Miféle szorongás fordul át ilyenkor meglepő aktivitásba, már-már szupercselekvésbe? Minden bizonnyal a világgal való telítettségnek a mámora az, ami nem akar engedni pihenőt. Az a ritka állapot, amelyben megadatik a lírikusnak az érzés, hogy nem őt kényszeríti erre vagy arra az élet, hanem ő maga dirigál annak, az egészet ő vezényli. Nem drámák nélkülien — ha így volna, mániáról beszélhetnénk csak és nem költészetről —, hanem drámák fölöttien. Uraként az összes ellentétes helyzeteknek, a meglevő és elképzelhető disszonanciáknak. Azoknak is, amelyeket már megélt, s azoknak is, amelyek még csak azután fogják őt elérni. Ezt a felettébb dinamikus egységérzetet kívánják ilyenkor minél jobban megdolgoztatni a lírikusok, sejtve, hogy az effajta hatalomérzetnek — ha igazi versek támadnak belőle, akkor nem csupán illuzórikus, hanem valódi szabadságnak — a tartama korlátozott. A mindennapi — a tartósabbik — valóság szerkezete olyan, hogy a magas mámort, a fölajzott ösztönös erőkkel és a felserkent intellektuális energiákkal való tüntetést előbb-utóbb megtorpantja. Rádöbbenti a személyt, hogy nem ő mozgatja azt a kereket, amelyen forog. Ami után már másfajta játék következik. Ha előzőleg — abban a jó passzban — a költő rohanhatta le a világot dús képekkel, utána a világ rohanja le őt: alkotói pozíciója már nem lehet a tántoríthatatlan — olyannak tetsző — pszichikumé és biologikumé. Militánsul szólva: addig megelőző háborút vívhatott a költő az élet romboló erői ellen, utána már a védekezőre, a visszacsapóra kell berendezkednie. Tudom, vannak, akik úgy tartják, hogy még ez sem indokolná a sietést, hiszen az esztétikum szempontjából mindegy, milyen szellemi-pszichikai pozícióból írják a verset. Nem hinném, hogy annyira mindegy volna ez az esztétikum szempontjából. Ha esztétikumon nem csupán akárminek a remek kifejezését értjük, hanem a minden emberi lényegesre kiterjedő kifejezésbeli remekelést — értékadást az összes létező és lehetséges életérzésből, világnézeti vagy akár egyszerűen csak közérzeti pozícióból —, akkor fel kell tételezni, hogy esztétikailag sem közömbös nekünk az a dolog. Régebben sem volt ez mindegy, ma pedig, amikor — tudósi vizsgálatok szerint ki is mutathatóan — csökkent az esély az örömelvű életérzékelésre és kifejezésre (az emberek átlagos életidejére kivetítve az egy főre jutó örömmennyiség jóval alatta van az egy főre jutó örömtelenségnek), még kevésbé lehet az. Gyakran emlegetik az értékek pluralizmusát. Azt hiszem, ezt is féltik azok a költők, akik jó passzaikban annyira nekilendülnek. Akarják, hogy semmi se szenvedjen csorbát Hogy az se hiányozzék az egészhez, amit az említett telítettség ritkábbik állapota teremthet meg mint lehetségesből valóságossá vált különös és külön világot. „A múzsát nem lehet siettetni.” Hát nem is. A múzsa szokta siettetni ilyen esetekben a költőt * „GRÖNLANDRA!” Mindig mondom, hogy a nemzethaláltól való félelem nem valamiféle magyar költői sajátosság. Hasonló szorongást átélnek még azoknak a kisebb népeknek a poétái is, amelyeket a magabiztosság, akitartó, pontos munkálkodás, a józan szorgalom példájaként szoktak emlegetni. Szardínián együtt vendégeskedtem egy dán költővel. Interjút készítettek a dánnal. Íme, egy részlet a nyilatkozatából, éppen a hazatértésről s persze az önféltésről: „Hogy min dolgozom? Egyelőre az életművem megmentésén. Hazámban, Dániában nem érzem biztosítottnak azt, hogy amit írtam, és amit különben elismernek, meg is tudják őrizni. Hogy miért nem? Idézzék maguk elé Európa hegy- és vízrajzi térképét. Láthatják, hogy Dánia, az a tenyérnyi hely Európa falitérképén, mennyire síkföld. Nos, gondolják meg, mit jelent ez egy nukleáris háborúban. Velünk mint nemzettel egyetlen, a szomszédba ledobott szuperbomba is végezhet. Vannak íróink, akik ott találhatók már a nagyvilág könyvespolcán. Andersen, Kierkegard: ők megmaradnak, a maradék emberiség valamelyik féltekén majdcsak rájuk talál. De mi, akik még csak otthon létezünk! Fizikailag semmisülhetnek velünk együtt a könyveink is: ha akarnánk, akkor sem találhatna rájuk a későbbi emberiség. Így aztán magukra bízom, minek tekintik ezt, bolondériának-e vagy jogos önvédelemnek), s persze ama nyelv védelmének, amelyen írtam — elhatároztam, hogy én magam teszek valami radikálisat a műveim érdekében. Történelmileg úgy alakult, hogy megmaradt nekünk, dánoknak Grönland. A lakossága gyér, mindössze ötven-hatvanezer ember él ott, de a Nem vette észre az a rengeteg akadémikus ember, hogy ezekkel a sorokkal nem egy eredeti költő nyilatkozott meg, hanem egy tanköltemény készült Edgar Allan Poe Holló című versének, az azóta nálunk is híressé lett költeményének a mintájára. Kétségtelenül szerencsésnek és eredetinek minősítették ezt az egyáltalán nem eredeti és nem is oly szerencséset,miközben ugyanabban a könyvben Petőfiről azt siettek közölni: kísérletet ten ... „Felhők” czímű tankölteményével, s „Útijegyzetei” és „Úti levelei”-vel.... de mindezekben, kivéve dalait, kétes szerencsével. DIALEKTIKA. Nem tudom, hogy az ellentettségnek s az abból összeálló egységességnek hányféle formáját és módozatát különbözteti meg ma a dialektikus logika tudománya. Azt azonban látom, hogy e tekintetben a jól szerkesztett és amúgy is jó verseket tartalmazó verseskötetek valóságos példatárként szolgálhatnának! Hogyan készül azokban a kötetekben a már készből különös, jó esetben mindig nagyon eleven folyamatosság? A többi között az éles kontrasztosítás módszerével. Az egymás után sorakozó versek közül az egyikben például nagyon él, nagyon elemében van a költő, nagyon érzi, hogy a világban maga is világ, a másikban meg — és éppen a rá következőben — nagyon esett és esendő. Az egyik versben nagyon szikrázó, csillog a szavaival, mint Uccello híres csataképén az a sok pajzs, sisak, lándzsa, lobogó, a másikban, a szomszédosban pedig csupa hervadás, csupa gyászszín. Az egyikben tüntetően dallamtalan, a másikban csupa bujkáló, feltörni kész, csak erővel megfékezhető dallamosság. És így tovább, egymás mellé helyezve, egymásra ráfeleltetve azt, amit valamilyen dimenzióban — istenem, menynyi dimenzió! — mint összeütközést és ezen át való kapcsolódást, egységesülést érzékelhetünk. Amihez persze helyenként hozzájárul annak a tudása vagy érzése is, hogy ezt sem lehet mindig ugyanúgy: a szervességhez szükség van az effajta ellentétességek időnkénti felfüggesztésére, megtörésére. Hogy békés párhuzamok is lehetségesek, nemcsak veszekvők, összevillogók, és szükségesek is azok, mert különben kilógna a lóláb: kiszámíthatóvá válna az, ami éppen a meglepetés elemeként kívánna szolgálni. Az igazi verseskönyvekben a versek a helyükről így aztán el nem mozdíthatók. Az egész kötet látná kárát annak, ha az egyik vers helyét fölcserélnék a másikéval. Régebben többnyire az időrendi elv volt a versesrendező. Tudjuk, sokaknál ez is adhatta — és adta is — a meglepőt, a változatosat, az ellentéteset, az elevent. De mennyivel felterület! Az hatalmas, azt nem lehet — és a legjobb tudomásom szerint egyelőre nem is érdek — szétroncsolni. Csináltatok hát néhány ólomládát, a nagyobb biztonság kedvéért hármat. Azokba zárom a könyveimet, mindegyikből egy-egy példányt. Az egyiket a grönlandi VI. Frigyesparton helyezem el, a másodikat a IX. Keresztély-parton, a harmadikat a X. Keresztély-földön. Szóval most ezen fáradozom. Újat csak, ha mindezzel elkészültem, azután írok.” * SZERENCSÉK. A hazai irodalomkritikának sosem volt erős oldala a világirodalmi tájékozottság. A költőknek néhány év, olykor néhány hónap is elég volt ahhoz, hogy tudomást szerezzenek arról az újról, ami a szomszédban, vagy éppen nem ott, hanem messze, akár egy másik földrészen történt a költészetben, a kritikusoknak viszont még egy-két évtized sem volt ehhez elég. Abszurdumok is támadtak ebből. Eredeti, sajátosan magyar költőknek ismertek el például olyanokat, akik titkon lekoppintották valamely egyedi — megismételhetetlen — költői idomot, szigorúan személyhezkötött formát, így lett az egyik ügyes verselőből a múlt század hatvanas éveiben sokak szemében nem akármilyen költői egyéniség. Lázár Miklósnak hívták azt a derék embert (született 1814- ben, Nádudvaron). Sikerét, amelynek alapján belevették őt az 1868-ban kiadott, a félgimnáziumi és félreáltanodai tanulók számára ajánlott kézikönyvbe, főként a Megnyugvás című versének köszönhette. Íme, ebből a versiből egy strófadúsítóbb, élénkítőbb az az elrendezés, amelyben az életidő és a pályaidő rendjét a lélek , azaz a versállapotok rendje váltja föl. Ahol a versek egymásra következésének, a felsorakoztatásnak a módjával is beszélhet a költő. ., * KÖNYVCÍMEK. Ki volt az, aki először személyes címet adott a verseskötetének, nem elégedve meg azzal, hogy a neve alá odanyomtassák azt, hogy Versek, vagy azt, hogy Dalok, Ódák, Elégiák, Szatírák? Hirtelen nem tudnám megmondani. De talán nem tévedek nagyot, ha a lírai köteteket tekintve Baudelaire-t tartom az első igazi címadónak. A romlás virágai — ha azt tartom, hogy ebben volt meg az a kihívás, amely azóta is ambíciója a legtöbb költőnek. Ez kezdte el azt, aminek olyan folytatása lett, mint nálunk a Vér és arany, A sátán műremekei, a Versben bujdosó és még annyi más. Nem mintha nem lehetett volna kihívót, feltűnőt, a tekintetet odavonzót adni más, szerényebb címszavakkal is. Walt Whitman verseskönyvének a címe, a Fűszálak például ugyancsak remek. A torlódó, képtorlasztó, monumentális lélegzetű versek élén áll az az egyszerű szó. Elsőre úgy fest, mintha semmiség volna, de aztán rájövünk, az a szó ott nem hagyja magát, azoknak a tartalmas verseknek az élén mássá lesz, maga is monumentálissá válik. Mi ma a jó cím? Állítják néha, hogy majdnem bármi. Hogy a legszürkébb szó, például a Helyzet is jó köteteimmé válhat, ha az a vers, amelyet jelöl, s amelyre a kötetet forgatva rálapozhatunk, új hangzást, különös telítettséget ad neki. Mindez, szerintem, csak bizonyos megszorítással érvényes. Mivel a szónak, ha könyveimként áll, minden tulajdonsága aktivizálódik, a példaként említett Helyzet jellemző és jó lehet olyan versek élén, amelyekben valamilyen nyelvi, logikai szárazsággal tüntet a költő. De ha képdúsabb versek fölé kerül az a szó! Akkor bizony már se nem jó, se nem jellemző. Akkor már félrevezető, s még talán az is: lefokozó. A szerkesztők jó köteteimet kívánnak, eredetit, hatásosat. Igazuk többnyire igazságosan érvényesül. A dolog végül is úgy szokott alakulni, hogy az eredeti és erőteljes kötet elnyeri jutalmát: jó — egyszerre eredeti és egyszerre jellemző — címét, mint ahogyan a közepes is a magáét, ha valamiképpen feltűnőt, akkor is közepeset. És amiről ritkán esik szó: fontos, hogy valamilyen belső kapcsolódás is legyen a költő már megjelent köteteinek és új kötetének a címe között. Hogy rávalljanak azok a címek; öthat kötet után már lehessen beszélni arról is, az ő címadásáról, mint különös jellemzőről. Héra Zoltán Ha kínok, aggodalmak vad viharként rám rohannak, S közepette annyi bajnak csüggedezve kérdezem: Nincs tehát, nincs-e segélyem sem földön, sem az égben; S míg el nem jön kínos végem, könnyben úszik-e szemem. Hang felel e bús sóhajra, halk-suttogva édesen. Mennyben a díj nagy leszen. 13