Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-10 / 263. szám

6 Évtizedekkel ezelőtt született a mondás: „Adácson még a pap is vasutas; ha nem misézik, annak az az oka, hogy éppen Ferencvárosban van, szolgálatban.” S még ha nyil­vánvalóan túloz is a mondás — Adács vasutasfalu. A Keletitől a miskolci vonalon 91 kilométert megy a vonat, míg Adács­­ra ér. Pályaudvarán azonban hiába keresnénk állomásfőnököt, nincs. — Adács már régóta nem állomás, csak megállóhely — magyarázza Pé­ter Andrásné személypénztáros. — A füzesabonyi körzeti üzemfőnök­séghez, azon belül pedig Vámosgyörk állomáshoz tartozik. Itt csupán hár­man dolgozunk, a váltótársam, egy málházó és én. Adácsról eljárnak a vasutasok, Budapesten, Gyöngyösön, Hatvanban szolgálnak. A legtöbben a hajnali vonatokkal mennek, olyan korán, hogy nem is találkozom ve­lük. Ritka szabadnapok Adácson mindig sok az utas, a legtöbbnek persze szabadjegye van. Csak a személyvonatok állnak meg itt, ezek viszik­ hozzák a bejárókat, a piacozókat, a középiskolás diáko­kat, no meg az expresszárukat. Hogy mi mindent küldenek vagy kapnak vasúton az adácsiak? A napokban például feladtak 18 zsák kukoricát, négy zsák napraforgót, hat köteg deszkát, egy kétkerekű kézikocsit és egy bála tollat. Az érkező küldemé­nyek között most a káposzta és a krumpli vezet. — Kicsi ez a falu — folytatja Pé­ter Andrásné. — Cipőért, ruháért, mosógépért, televízióért, de gyakran még a zöldségért, a gyümölcsért is a városba kell utazni. A családban mindenki vasutas. Péter Andrásné tizenhárom eszten­deje, Vámosgyörkön kezdte szolgál­ni a MÁV-ot, volt kocsifelíró, aztán távirász. Adácson több mint tíz éve él, amióta ide jött férjhez. Persze a férje is vasutas, Hatvanban forgalmi oktató. Az anyósa, az apósa, az édes­apja pedig a MÁV-tól kapja a nyug­díjat. — Az egész életünk a vasúthoz igazodik — meséli tovább. — Ne­künk természetes, hogy amikor má­sok ünnepelnek, mi dolgozunk. Vagy az, hogy még soha nem kap­tunk egyszerre szabadságot a fér­jemmel. És mégis megszoktam, meg­szerettem a vasutat. Nem is tudom, miért? Itt a második otthonom, még akkor is, ha kicsit kopott otthon, hi­szen ennek a szobának a falait nyolc év óta még csak ki sem festették. Befut a Pest felől érkező délelőtti vonat, ezzel jönnek haza az éjszakai szolgálatból a vasutasok. Káli Osz­káron vadonatúj téli egyenruha, ke­zében az elmaradhatatlan füles táska. — Rákosrendezőn dolgozom már tizenkilenc éve, sarutok, váltót ke­zelek, mikor mit kell —­mondja, és nem kéreti magát sokáig, szívesen jön be egy kis beszélgetésre az út menti bisztróba. Pedig látnivaló: na­gyon fáradt. Tegnap délután fél 3- kor indult el a lakásáról és ma reg­gel 7-kor telt le a szolgálata. — Nem készültem vasutasnak, tej­átvevő voltam Boconádon — meséli. — Aztán ide helyeztek, Adácsra, tej­kezelőnek. Amikor megnősültem, ak­kor azt mondta a feleségem, helyez­kedjek el a vasútnál, kapunk szabad­jegyet, bejárhatjuk az országot. Hát voltunk is kétszer a Nyírségben, al­máért. Mikor utazhatna az ember? Ritkán kapok szabadnapot. Varga Jenő — általában Hát fejtse meg ezek után valaki, miért lett mégis vasutas szép sorban az egész család. A felesége most nyárig, míg csak nyugdíjba nem ment, a hatvani vasútállomásra járt, takarítani. A lányuk, akit kereske­dőnek szántak, Gyöngyösön lett vasúti raktárnok. A vejük, aki eddig villanyszerelő volt, mozdonyvezető­nek készül. — Én beszéltem rá — vallja be Káli Oszkár. — Mondtam neki: fiam, ott van pénz. És a mozdonyvezetők úriemberek. Hiába szidják, azért nem rossz cég a vasút. Mi is­ elbol­dogultunk. Szépen lakunk, rendbe hoztuk a házat, megtoldottuk egy kis melléképülettel. Nincs okunk pa­naszra. Azt azért nerti bánja Káli Oszkár, hogy jövőre letelik az utolsó év, és nyugdíjba megy. Mert ebben a kor­ban mind nehezebb a mindennapi utazás is, fárasztóbb a szolgálat is. És igaz, hogy meg lehet keresni egy hónapban a hatezer forintot, de ah­hoz sokat kell túlórázni. Hiába, a vasút, még ha akarná, sem tudná talán kímélni az embert. Rákosren­dezőn is mind kevesebb a sarus — de a vonatok azért nem várhatnak! — Te beszélsz, sógor? — áll meg az asztalnál egy távoli rokon, és il­lően bemutatkozik: — Varga Jenő vagyok. Általában. Mert a vasútnál Varga 11. Jenő a nevem.. — Aztán hosszasan ecseteli: ő, aki már har­minc esztendeje szolgál a MÁV-nál, s majd’ húsz éve Ferencvárosban dolgozik, erről azért csak többet ta­pasztalt. — Rendnek kell ott lenni — szögezi le. — De azért azt meg­nézném, meddig menne a vasút, ha betű szerint megtartanánk mindig minden előírást? Aztán kéri: beszélgessünk inkább náluk, itt lakik a szomszédban. Büszkén mutatja a kertet, a három szép szobát, a berendezésre váró für­dőszobát, az új bútorokat. Csillog, ragyog minden. A házigazda szemé­ből ki lehet olvasni. ..Ezért, ugye, érdemes dolgozni...” Ha ők nem volnának , Adácsi vagyok, hová is mehet­tem volna, ha nem a vasúthoz — folytatja a történetét. — A pálya­fenntartásnál kezdtem, de azóta sok helyen, sok beosztásban dolgoztam. A legizgalmasabb persze a Fradiban, itt nincs olyan fontos terület, ahol ne szolgáltam, volna. Nyugati rende­ző, Keleti rendező, Gubacs... A leg­nehezebb részek. Most meg a sze­mélypályaudvaron vagyok vonatme­­nesztő térfelvigyázó. Ez is kényes munka ilyen nagy forgalomban! De a fiaimnak mégis azt mondtam: gyertek a vasúthoz. A nagyobbik meg is fogadta a szavam, szintén Fe­­rencbe jár, a kicsi még tanul, s ta­lán ő is vasutas lesz. Adács hűségesen adja hát az utánpótlást a MÁV-nak. Az itteniek úgy gondolkodnak: a vasút kenyeret ad, tisztességes, biztos kenyeret. De vajon kap-e valami mást, va­lami többletet maga a falu is a MÁV-tól — ha már vasutasfalu? — Nem kap annyit, mint ameny­­nyit ad — véli Bodri Sándor közsé­gi tanácselnök. — Minden falugyű­lésen szóvá teszik például az embe­rek, hogy az állomáson nem építet­ték meg a magasperont. Szerintem ezt a kis kényelmet megérdemelné a falu. Igaz, azért kaptunk is a MÁV- tól: amikor korszerűsítették a mis­kolci vonalat, Adácsnak adták a ré­gi ágyazat anyagát. Ebből tudtunk a község belső részén hat kilométer hosszú útalapot készíteni. Később, ha jut rá pénzünk, ezeken pormentes útjaink lesznek. Adácson 3200—3300 ember lakik. Nincs pontos statisztika róla, há­nyan szolgálják közülük a MÁV-ot. De a falubeliek szilárdan vallják: ha ők nem volnának, Ferencvárosban megállna a vasút. Amiről persze szó sem lehet, a vasútnak mennie kell — ezért kelnek útra nap mint nap az adácsi vasutasok is. Medve Piroska A ház körül mindig akad tennivaló, Káli Oszkár és a veje szabad idejében sem unatkozik. ferkis emil felvételei Péter Andrásné NÉPSZABADSÁG 1981. november 10., kedd Gyógyítják a hidat Szeretem a hidakat, a csúnyákat is. Hát még a szépeket. Feltétlenül közéjük tartozik Győrött a Révfalu­­si-híd, amely hivatalosan Kossuth nevét viseli, de a helybeliek kivétel nélkül úgy emlegetik, ahogy itt írva van. Ékesen ível át a Mosoni-Duna fölött. Most gyógyítják, mert nagyon elfáradt, invalidussá lett az újjáépí­tését követő harmincesztendei, szó szerint nehéz szolgálattól. Nem tehetek róla, majdnem sze­relmes vagyok ebbe a hídba. Sok-sok személyes emlék fűz hozzá születé­sem órájától, hiszen rajta gördült át a mentőkocsi vajúdó anyámmal a decemberi és hóharmatos csendjében. S jártam a hídon fülledt nyári éjsza­kán, elcsigázott katonaként, amikor sorköteles társaimmal a révfalusi hídfőben lélekszakadva szereltük össze a pontonokat, s mire az utol­só csavart is megerősítettük, derék­szíjig álltunk a vízben — az árvíz­ben, amely Bácsa felől hömpölygött ránk, mint az óceán­­hullámfala. Emlékszem, egyszer — úgy négy­éves lehettem — ünneplőben, húsvét vasárnapján mentem át a hídon. Ta­lán innen van, hogy azóta is mindig ünnepnek érzem kissé az alkalmat, ha átballaghatok a győri belvárosból Révfaluba a hídjárda kellemes ívű domborulatán, mégpedig azon az ol­dalon, amerről a vizek érkeznek. Jobbról a Duna zöldesen áttetsző, gleccserszínű áramlása tódul a híd alá. Balról a Rába örvényei gomo­lyognak bele iszaposan a Duna nyu­godt tisztaságába. Már javában a Duna partjai közt folyik a Rába, de még védekezőn vigyáz a saját mele­gebb, zavarosabb színeire. Olyan mintázatokat fodroz bele az oldott agyag, amilyenek a gomolyfelhők pu­ha dudorai. Ha netalán megérném az öregkort, s elnézhetném a hídról az áramló ör­vények birkózását, a jégzajlás csen­des mámorba röpítő káprázatát, vagy csupán az apadt folyók egészen egyhangú vonulását, akkor se lennék kevésbé gyermek és kevésbé önfe­ledt, mint négyesztendős koromban, azon a húsvétvasárnapon. Hogyne örülnék, hogy jó munkás­orvosok gyógyítják kedves ihidamat? * Most pedig stílust váltok: az érzel­mes hangvétel után következzék a tárgyilagos hangvétel, mert Győr leg­szebb hídjának nemcsak lírai törté­nete van, hanem mindenekelőtt igen tanulságos történelmi története. Az első adat hatszáztíz esztendős. 1271-ben járt erre hódítani Ottokár cseh király, és úgy elpusztította a környéket, hogy pora se maradt. Ti­vadar győri püspök 1296-ban keltet­te életre új lakókkal Tőkés, Felfalu, Malomsok községeket — vagyis a folyó szigetközi partján levő ama te­lepüléseket, amelyek a későbbi Rév­faluba olvadtak. A püspök örök vám­­mentességet adott védenceinek a Győrrel való közlekedésben, sőt ők szedhettek vámot a reájuk bízott fon­tos révhelyen. Innen az oklevélben említett település új neve : Rév­falu. Sokáig elidőzhetnénk a ziva­taros századoknál, az átkelőhely Jó­­kai-regényekbe illő fordulatos törté­neténél, jelesen a hódoltsági idők epizódjainál, de vágjuk át a kanya­rokat, és lépjünk partra mindjárt a XIX. század harmadik felében. Mert hiszen épp az a legérdekesebb a do­logban, hogy a Tivadar püspök kan­celláriáján fogalmazott segédlapot — legalábbis annak lényege — érvény­ben maradt egészen a modern polgá­ri idők kezdetéig. A polgárosodó város és a nemesi vármegye között Mária Terézia ko­ra óta tartott a kutya-macska vi­szony, a nyílt torzsalkodás. Mindig a vármegye kényszerült meghátrál­ni, de­ fog­csikorgató védekezése újra és újra verejtékes viadalra kénysze­rítette a polgárvárost. Az utolsó nagy küzdelem éppen a Révfalusi-híd tu­lajdonjoga körül dúlt, jellegzetes ma­gyarországi harcmodorban a késői feudalizmus és a polgári ambíciók bajvívói között. Révfalu közönsége, mint az átke­lőhely ősi gazdája, 1873-ban építtet­te a sokadik, s immár utolsó hajó­hidat. Tizenkét dereglyén nyugodott ez a középen szétszedhető híd, me­lyet dereglyéstül, mindenestül a Ráb­cára szoktak menekíteni a jégzajlás elől. A város, kézbe óhajtván venni a Szigetközből érkező s oda irá­nyuló forgalom ellenőrzését, szeret­te volna megszerezni az akkor még önálló Révfalutól a híd- és vámjo­got. Ám a vármegye előnyösebb helyzetben volt, hatáskörébe tarto­zandó közigazgatásilag a várossal pártszomszéd Révfalu. Addig-addig szorongatta vásárlási ajánlatával a községet, hogy végül ötvenkétezer koronáért megszerezte a rév- és partjogot, a hídbéres hajóhidat a hozzá tartozó révházzal. Mindjárt el is határozta a tekintetes vármegye egy állandó jellegű, úgynevezett cö­­löpjármos híd építtetését. Az ácsmester Hets testvérek által szerkesztett alkotmány csúnyára si­került, a vízállás ingadozása miatt ösztövér-magas cölöpökre fektették, miért is csak „kecskehíd”-nak csú­folták. Gyenge is volt, csupán gya­logosok használhatták, leszámítva a városi tisztiorvost, aki sürgős ese­tekben hintával is áthajthatott raj­ta. 1899-ben készült el, építtetése 76 635 korona 36 fillérbe került, de a könyörtelen vármegyei urak 65 000 korona hozzájárulást vasaltak be az ellenlábas városon, amiért megen­gedték, hogy a kecskehíd tartsa a vízmű főnyomócsövét, amely Sziget­közből szállította Győrnek a jó ivó­vizet. Voltaképpen tehát megfizet­tették a várossal a Révfalunak adott teljes vételárat, s 13 000 koronát még kerestek is az üzleten. Ezt követően még egyszer, de utol­jára eret vágott Győr városán a helyzeti hátrányba kerülő vármegye. 1905. január 1-ével — országgyűlési törvény alapján — Győr-Szigettel együtt Révfalut is a városhoz csa­tolták. Közmű jellegű objektumok nem maradhattak a vármegye tulaj­donában, viszont igényt tarthatott a kártérítésre. Ennek összegét a Rév­falusi-híd esetében 113 313 korona és 11 fillérben állapították meg, hoz­záadva a törlesztési időtartam alatti 5 százalék kamatot. Gyönyörű pénz volt ez a gyarló kecskehídért, amely toldozva, toldozva nagy nehezen ki­húzta mindaddig, amíg meg nem épült a mostani, igazán pompás al­kotás. S mert valóban az, írjuk ide, hogy esztétikai tervezője Déri Jó­zsef egykori városi műszaki taná­csos; építői Zsigmondi Béla mér­nök-vállalkozó, Hlatky-Schlichter és Fia Rt., illetve a Magyar Vagon- és Gépgyár. 1928. július 17-én, keddi napon adták át a forgalomnak. Győr összes korábban épült acélhídját Re­­sicán gyártották. A révfalusi az el­ső, amelynek szerkezete a vagon­gyárban készült. Még annyit: az ere­deti révfalusi acélhidat 1945. már­cius 27-én robbantották fel a né­metek. Ráadásul, azzal súlyosbult a rombolás, hogy a szerkezet szinte hozzáférhetetlenül zuhant a Mosoni- Duna triedrébe. Három évig kínlód­tak vasasok, hajósok, búvárok, mire az utolsó roncsdarabot is kiemelték. Aztán kezdődhetett az újjáépítés — 1950-ben, régi szépségében adhat­ták át ismét a forgalomnak. Mostani gyógyulásával már egy újabb emberöltő jövendőjéhez fiata­lodik vissza. Hiszen éppen ezért be­széltem a múltjáról. Illik ismerni a levegőt, amely a tüdőnket öblíti, a vizet, amely szomjunkat oltja, a ke­nyeret, amely éhünket csillapítja; ugyanígy a gyárat, amelyben a ru­hánkat készítik, a bányákat, ahon­nan otthonunk melege származik, és a hidakat, amelyeken járunk. Egy­szóval : tudjunk pontosabbat mindar­ról, amit ismerni vélünk, akár híd, akár folyó, akár ég, akár föld. Va­lószínű, így jobban tudjuk szeretni közös sajátunkat, s amit jobban sze­retünk, annak a gyógyulása is sze­mélyesebb örömünk. Ugyanis az ilyen szeretet nélkül holtak, árvák és romlandóbbak a tárgyak. Lám, ezeket sugallja nekem a na­pokban egészségesen átadandó ked­ves hidam. Hallgatok rá, hiszen szü­letésemtől a javamat szolgálja. Gerencsér Miklós Új Corso cipőüzlet a IX., Üllői út 109. sz. alatt. Már árusítunk! Újból kapható az AKIAK színes vízhatlan csizma műszőrme­géléssel Hétköznapra és a téli sportot kedvelőknek, 22-es mérettől 40-es méretig. Corso cipőben, Corso cipővel jól jár

Next