Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-10 / 263. szám
6 Évtizedekkel ezelőtt született a mondás: „Adácson még a pap is vasutas; ha nem misézik, annak az az oka, hogy éppen Ferencvárosban van, szolgálatban.” S még ha nyilvánvalóan túloz is a mondás — Adács vasutasfalu. A Keletitől a miskolci vonalon 91 kilométert megy a vonat, míg Adácsra ér. Pályaudvarán azonban hiába keresnénk állomásfőnököt, nincs. — Adács már régóta nem állomás, csak megállóhely — magyarázza Péter Andrásné személypénztáros. — A füzesabonyi körzeti üzemfőnökséghez, azon belül pedig Vámosgyörk állomáshoz tartozik. Itt csupán hárman dolgozunk, a váltótársam, egy málházó és én. Adácsról eljárnak a vasutasok, Budapesten, Gyöngyösön, Hatvanban szolgálnak. A legtöbben a hajnali vonatokkal mennek, olyan korán, hogy nem is találkozom velük. Ritka szabadnapok Adácson mindig sok az utas, a legtöbbnek persze szabadjegye van. Csak a személyvonatok állnak meg itt, ezek viszik hozzák a bejárókat, a piacozókat, a középiskolás diákokat, no meg az expresszárukat. Hogy mi mindent küldenek vagy kapnak vasúton az adácsiak? A napokban például feladtak 18 zsák kukoricát, négy zsák napraforgót, hat köteg deszkát, egy kétkerekű kézikocsit és egy bála tollat. Az érkező küldemények között most a káposzta és a krumpli vezet. — Kicsi ez a falu — folytatja Péter Andrásné. — Cipőért, ruháért, mosógépért, televízióért, de gyakran még a zöldségért, a gyümölcsért is a városba kell utazni. A családban mindenki vasutas. Péter Andrásné tizenhárom esztendeje, Vámosgyörkön kezdte szolgálni a MÁV-ot, volt kocsifelíró, aztán távirász. Adácson több mint tíz éve él, amióta ide jött férjhez. Persze a férje is vasutas, Hatvanban forgalmi oktató. Az anyósa, az apósa, az édesapja pedig a MÁV-tól kapja a nyugdíjat. — Az egész életünk a vasúthoz igazodik — meséli tovább. — Nekünk természetes, hogy amikor mások ünnepelnek, mi dolgozunk. Vagy az, hogy még soha nem kaptunk egyszerre szabadságot a férjemmel. És mégis megszoktam, megszerettem a vasutat. Nem is tudom, miért? Itt a második otthonom, még akkor is, ha kicsit kopott otthon, hiszen ennek a szobának a falait nyolc év óta még csak ki sem festették. Befut a Pest felől érkező délelőtti vonat, ezzel jönnek haza az éjszakai szolgálatból a vasutasok. Káli Oszkáron vadonatúj téli egyenruha, kezében az elmaradhatatlan füles táska. — Rákosrendezőn dolgozom már tizenkilenc éve, sarutok, váltót kezelek, mikor mit kell —mondja, és nem kéreti magát sokáig, szívesen jön be egy kis beszélgetésre az út menti bisztróba. Pedig látnivaló: nagyon fáradt. Tegnap délután fél 3- kor indult el a lakásáról és ma reggel 7-kor telt le a szolgálata. — Nem készültem vasutasnak, tejátvevő voltam Boconádon — meséli. — Aztán ide helyeztek, Adácsra, tejkezelőnek. Amikor megnősültem, akkor azt mondta a feleségem, helyezkedjek el a vasútnál, kapunk szabadjegyet, bejárhatjuk az országot. Hát voltunk is kétszer a Nyírségben, almáért. Mikor utazhatna az ember? Ritkán kapok szabadnapot. Varga Jenő — általában Hát fejtse meg ezek után valaki, miért lett mégis vasutas szép sorban az egész család. A felesége most nyárig, míg csak nyugdíjba nem ment, a hatvani vasútállomásra járt, takarítani. A lányuk, akit kereskedőnek szántak, Gyöngyösön lett vasúti raktárnok. A vejük, aki eddig villanyszerelő volt, mozdonyvezetőnek készül. — Én beszéltem rá — vallja be Káli Oszkár. — Mondtam neki: fiam, ott van pénz. És a mozdonyvezetők úriemberek. Hiába szidják, azért nem rossz cég a vasút. Mi is elboldogultunk. Szépen lakunk, rendbe hoztuk a házat, megtoldottuk egy kis melléképülettel. Nincs okunk panaszra. Azt azért nerti bánja Káli Oszkár, hogy jövőre letelik az utolsó év, és nyugdíjba megy. Mert ebben a korban mind nehezebb a mindennapi utazás is, fárasztóbb a szolgálat is. És igaz, hogy meg lehet keresni egy hónapban a hatezer forintot, de ahhoz sokat kell túlórázni. Hiába, a vasút, még ha akarná, sem tudná talán kímélni az embert. Rákosrendezőn is mind kevesebb a sarus — de a vonatok azért nem várhatnak! — Te beszélsz, sógor? — áll meg az asztalnál egy távoli rokon, és illően bemutatkozik: — Varga Jenő vagyok. Általában. Mert a vasútnál Varga 11. Jenő a nevem.. — Aztán hosszasan ecseteli: ő, aki már harminc esztendeje szolgál a MÁV-nál, s majd’ húsz éve Ferencvárosban dolgozik, erről azért csak többet tapasztalt. — Rendnek kell ott lenni — szögezi le. — De azért azt megnézném, meddig menne a vasút, ha betű szerint megtartanánk mindig minden előírást? Aztán kéri: beszélgessünk inkább náluk, itt lakik a szomszédban. Büszkén mutatja a kertet, a három szép szobát, a berendezésre váró fürdőszobát, az új bútorokat. Csillog, ragyog minden. A házigazda szeméből ki lehet olvasni. ..Ezért, ugye, érdemes dolgozni...” Ha ők nem volnának , Adácsi vagyok, hová is mehettem volna, ha nem a vasúthoz — folytatja a történetét. — A pályafenntartásnál kezdtem, de azóta sok helyen, sok beosztásban dolgoztam. A legizgalmasabb persze a Fradiban, itt nincs olyan fontos terület, ahol ne szolgáltam, volna. Nyugati rendező, Keleti rendező, Gubacs... A legnehezebb részek. Most meg a személypályaudvaron vagyok vonatmenesztő térfelvigyázó. Ez is kényes munka ilyen nagy forgalomban! De a fiaimnak mégis azt mondtam: gyertek a vasúthoz. A nagyobbik meg is fogadta a szavam, szintén Ferencbe jár, a kicsi még tanul, s talán ő is vasutas lesz. Adács hűségesen adja hát az utánpótlást a MÁV-nak. Az itteniek úgy gondolkodnak: a vasút kenyeret ad, tisztességes, biztos kenyeret. De vajon kap-e valami mást, valami többletet maga a falu is a MÁV-tól — ha már vasutasfalu? — Nem kap annyit, mint amenynyit ad — véli Bodri Sándor községi tanácselnök. — Minden falugyűlésen szóvá teszik például az emberek, hogy az állomáson nem építették meg a magasperont. Szerintem ezt a kis kényelmet megérdemelné a falu. Igaz, azért kaptunk is a MÁV- tól: amikor korszerűsítették a miskolci vonalat, Adácsnak adták a régi ágyazat anyagát. Ebből tudtunk a község belső részén hat kilométer hosszú útalapot készíteni. Később, ha jut rá pénzünk, ezeken pormentes útjaink lesznek. Adácson 3200—3300 ember lakik. Nincs pontos statisztika róla, hányan szolgálják közülük a MÁV-ot. De a falubeliek szilárdan vallják: ha ők nem volnának, Ferencvárosban megállna a vasút. Amiről persze szó sem lehet, a vasútnak mennie kell — ezért kelnek útra nap mint nap az adácsi vasutasok is. Medve Piroska A ház körül mindig akad tennivaló, Káli Oszkár és a veje szabad idejében sem unatkozik. ferkis emil felvételei Péter Andrásné NÉPSZABADSÁG 1981. november 10., kedd Gyógyítják a hidat Szeretem a hidakat, a csúnyákat is. Hát még a szépeket. Feltétlenül közéjük tartozik Győrött a Révfalusi-híd, amely hivatalosan Kossuth nevét viseli, de a helybeliek kivétel nélkül úgy emlegetik, ahogy itt írva van. Ékesen ível át a Mosoni-Duna fölött. Most gyógyítják, mert nagyon elfáradt, invalidussá lett az újjáépítését követő harmincesztendei, szó szerint nehéz szolgálattól. Nem tehetek róla, majdnem szerelmes vagyok ebbe a hídba. Sok-sok személyes emlék fűz hozzá születésem órájától, hiszen rajta gördült át a mentőkocsi vajúdó anyámmal a decemberi és hóharmatos csendjében. S jártam a hídon fülledt nyári éjszakán, elcsigázott katonaként, amikor sorköteles társaimmal a révfalusi hídfőben lélekszakadva szereltük össze a pontonokat, s mire az utolsó csavart is megerősítettük, derékszíjig álltunk a vízben — az árvízben, amely Bácsa felől hömpölygött ránk, mint az óceánhullámfala. Emlékszem, egyszer — úgy négyéves lehettem — ünneplőben, húsvét vasárnapján mentem át a hídon. Talán innen van, hogy azóta is mindig ünnepnek érzem kissé az alkalmat, ha átballaghatok a győri belvárosból Révfaluba a hídjárda kellemes ívű domborulatán, mégpedig azon az oldalon, amerről a vizek érkeznek. Jobbról a Duna zöldesen áttetsző, gleccserszínű áramlása tódul a híd alá. Balról a Rába örvényei gomolyognak bele iszaposan a Duna nyugodt tisztaságába. Már javában a Duna partjai közt folyik a Rába, de még védekezőn vigyáz a saját melegebb, zavarosabb színeire. Olyan mintázatokat fodroz bele az oldott agyag, amilyenek a gomolyfelhők puha dudorai. Ha netalán megérném az öregkort, s elnézhetném a hídról az áramló örvények birkózását, a jégzajlás csendes mámorba röpítő káprázatát, vagy csupán az apadt folyók egészen egyhangú vonulását, akkor se lennék kevésbé gyermek és kevésbé önfeledt, mint négyesztendős koromban, azon a húsvétvasárnapon. Hogyne örülnék, hogy jó munkásorvosok gyógyítják kedves ihidamat? * Most pedig stílust váltok: az érzelmes hangvétel után következzék a tárgyilagos hangvétel, mert Győr legszebb hídjának nemcsak lírai története van, hanem mindenekelőtt igen tanulságos történelmi története. Az első adat hatszáztíz esztendős. 1271-ben járt erre hódítani Ottokár cseh király, és úgy elpusztította a környéket, hogy pora se maradt. Tivadar győri püspök 1296-ban keltette életre új lakókkal Tőkés, Felfalu, Malomsok községeket — vagyis a folyó szigetközi partján levő ama településeket, amelyek a későbbi Révfaluba olvadtak. A püspök örök vámmentességet adott védenceinek a Győrrel való közlekedésben, sőt ők szedhettek vámot a reájuk bízott fontos révhelyen. Innen az oklevélben említett település új neve : Révfalu. Sokáig elidőzhetnénk a zivataros századoknál, az átkelőhely Jókai-regényekbe illő fordulatos történeténél, jelesen a hódoltsági idők epizódjainál, de vágjuk át a kanyarokat, és lépjünk partra mindjárt a XIX. század harmadik felében. Mert hiszen épp az a legérdekesebb a dologban, hogy a Tivadar püspök kancelláriáján fogalmazott segédlapot — legalábbis annak lényege — érvényben maradt egészen a modern polgári idők kezdetéig. A polgárosodó város és a nemesi vármegye között Mária Terézia kora óta tartott a kutya-macska viszony, a nyílt torzsalkodás. Mindig a vármegye kényszerült meghátrálni, de fogcsikorgató védekezése újra és újra verejtékes viadalra kényszerítette a polgárvárost. Az utolsó nagy küzdelem éppen a Révfalusi-híd tulajdonjoga körül dúlt, jellegzetes magyarországi harcmodorban a késői feudalizmus és a polgári ambíciók bajvívói között. Révfalu közönsége, mint az átkelőhely ősi gazdája, 1873-ban építtette a sokadik, s immár utolsó hajóhidat. Tizenkét dereglyén nyugodott ez a középen szétszedhető híd, melyet dereglyéstül, mindenestül a Rábcára szoktak menekíteni a jégzajlás elől. A város, kézbe óhajtván venni a Szigetközből érkező s oda irányuló forgalom ellenőrzését, szerette volna megszerezni az akkor még önálló Révfalutól a híd- és vámjogot. Ám a vármegye előnyösebb helyzetben volt, hatáskörébe tartozandó közigazgatásilag a várossal pártszomszéd Révfalu. Addig-addig szorongatta vásárlási ajánlatával a községet, hogy végül ötvenkétezer koronáért megszerezte a rév- és partjogot, a hídbéres hajóhidat a hozzá tartozó révházzal. Mindjárt el is határozta a tekintetes vármegye egy állandó jellegű, úgynevezett cölöpjármos híd építtetését. Az ácsmester Hets testvérek által szerkesztett alkotmány csúnyára sikerült, a vízállás ingadozása miatt ösztövér-magas cölöpökre fektették, miért is csak „kecskehíd”-nak csúfolták. Gyenge is volt, csupán gyalogosok használhatták, leszámítva a városi tisztiorvost, aki sürgős esetekben hintával is áthajthatott rajta. 1899-ben készült el, építtetése 76 635 korona 36 fillérbe került, de a könyörtelen vármegyei urak 65 000 korona hozzájárulást vasaltak be az ellenlábas városon, amiért megengedték, hogy a kecskehíd tartsa a vízmű főnyomócsövét, amely Szigetközből szállította Győrnek a jó ivóvizet. Voltaképpen tehát megfizettették a várossal a Révfalunak adott teljes vételárat, s 13 000 koronát még kerestek is az üzleten. Ezt követően még egyszer, de utoljára eret vágott Győr városán a helyzeti hátrányba kerülő vármegye. 1905. január 1-ével — országgyűlési törvény alapján — Győr-Szigettel együtt Révfalut is a városhoz csatolták. Közmű jellegű objektumok nem maradhattak a vármegye tulajdonában, viszont igényt tarthatott a kártérítésre. Ennek összegét a Révfalusi-híd esetében 113 313 korona és 11 fillérben állapították meg, hozzáadva a törlesztési időtartam alatti 5 százalék kamatot. Gyönyörű pénz volt ez a gyarló kecskehídért, amely toldozva, toldozva nagy nehezen kihúzta mindaddig, amíg meg nem épült a mostani, igazán pompás alkotás. S mert valóban az, írjuk ide, hogy esztétikai tervezője Déri József egykori városi műszaki tanácsos; építői Zsigmondi Béla mérnök-vállalkozó, Hlatky-Schlichter és Fia Rt., illetve a Magyar Vagon- és Gépgyár. 1928. július 17-én, keddi napon adták át a forgalomnak. Győr összes korábban épült acélhídját Resicán gyártották. A révfalusi az első, amelynek szerkezete a vagongyárban készült. Még annyit: az eredeti révfalusi acélhidat 1945. március 27-én robbantották fel a németek. Ráadásul, azzal súlyosbult a rombolás, hogy a szerkezet szinte hozzáférhetetlenül zuhant a Mosoni- Duna triedrébe. Három évig kínlódtak vasasok, hajósok, búvárok, mire az utolsó roncsdarabot is kiemelték. Aztán kezdődhetett az újjáépítés — 1950-ben, régi szépségében adhatták át ismét a forgalomnak. Mostani gyógyulásával már egy újabb emberöltő jövendőjéhez fiatalodik vissza. Hiszen éppen ezért beszéltem a múltjáról. Illik ismerni a levegőt, amely a tüdőnket öblíti, a vizet, amely szomjunkat oltja, a kenyeret, amely éhünket csillapítja; ugyanígy a gyárat, amelyben a ruhánkat készítik, a bányákat, ahonnan otthonunk melege származik, és a hidakat, amelyeken járunk. Egyszóval : tudjunk pontosabbat mindarról, amit ismerni vélünk, akár híd, akár folyó, akár ég, akár föld. Valószínű, így jobban tudjuk szeretni közös sajátunkat, s amit jobban szeretünk, annak a gyógyulása is személyesebb örömünk. Ugyanis az ilyen szeretet nélkül holtak, árvák és romlandóbbak a tárgyak. Lám, ezeket sugallja nekem a napokban egészségesen átadandó kedves hidam. Hallgatok rá, hiszen születésemtől a javamat szolgálja. Gerencsér Miklós Új Corso cipőüzlet a IX., Üllői út 109. sz. alatt. Már árusítunk! Újból kapható az AKIAK színes vízhatlan csizma műszőrmegéléssel Hétköznapra és a téli sportot kedvelőknek, 22-es mérettől 40-es méretig. Corso cipőben, Corso cipővel jól jár