Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-10 / 263. szám

1981. november 10., kedd NEPSZABADSAE Moszkva (nem) hisz a könnyeknek Szinte­ megszámlálhatatlan, hogy hány országban vásárolták meg ezt a kétrészes szovjet filmet. Mindeneset­re az Oscar-díj, amelyet az amerikai filmakadémia ítélt oda a tavalyi év legjobb külföldi alkotásának, jó ajánlólevélnek bizonyult. A Szovjet­unióban pedig nem egészen egy év alatt százmillió néző élménye volt Vlagyimir Menysov vállalkozása. A hazai elismerés sem váratott sokáig magára: éppen most olvasom, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forrada­lom évfordulója alkalmából a Moszk­va nem hisz a könnyeknek Állami Dí­jat kapott. S ha mindehhez hozzá­vesszük, hogy talán a legismertebb szovjet film ezekben a napokban ke­rült a magyar mozikba, akkor nyil­vánvaló, hogy a fiatal — rendezőnek legalábbis fiatal — Menysov figye­lemre méltó alkotással rukkolt elő. S mert vitatják is a huszadik századi karriertörténet hangvételét, a téma­közelítést, a befejezést, érdemes el­tűnődni a siker titkán. Tulajdonképpen egyetértenék azok­kal a szovjet és külföldi kritikusok­kal, akik azt írták, hogy ebben a filmben jócskán tetten érhetők a hollywoodi hagyományok, ha ezt a megállapítást nem csak elmaraszta­lásnak szánnák. Az ugyanis kétségte­len, hogy a „lent és fent” láttatása folyamatában a derűs végkifejlet a biztos sikerre törekvő nyugati pro­ducerek találmánya. Ez persze ko­rántsem jelenti azt, hogy szocialista országbeli művésznek tilos élnie ezekkel a hatáselemekkel. A Moszk­va nem hisz a könnyeknek esetében már csak azért sem jelentheti ezt, mert a rendező kikerekíti ugyan há­rom munkásszállási lány két évtize­det átívelő léttörténetét, de nem tor­zítja el. Fogalmazhatnám úgy is, hogy filmszerű módon emeli ki az említésre méltó — és általánosítha­tó — életmozzanatokat, hogy aztán az egyik sorsot (a leányanyából gyár­igazgatóvá emelkedett nő útját) esz­ményi példává nemesítse. A filmtörténet arról árulkodik, hogy az eszményítés még a legrealis­tább művésztől sem áll távol. Külö­nösen akkor nem, ha — mint ezúttal is — a színes, szélesvásznú karrier­rajz hátterében felvillannak a leg­utóbbi húsz esztendő történései. Méghozzá sajátos módon. Vlagyimir Menysov és munkatársai — minde­nekelőtt a forgatókönyvet jegyző Valentyin Csornih s a két nagyszerű színész, Vera Alfontova meg Alek­­szej Batalov — éppen azzal kölcsö­nöznek jelentőséget ennek a ponto­san végiggondolt és jól megcsinált filmnek, hogy visszalopják jogaiba a mesét. Kielégítik a mai néző már­­már csillapíthatatlan meseigényét, s ami legalább ennyire fontos: a ro­konszenves szereplők révén azonosu­lásra, a humánus értékek melletti kiállásra késztetik az érdeklődőt. S mert világszerte szükségünk van a humánus értékekre, csak örülhetünk, hogy otthon és külföldön is elisme­rik a szovjet alkotócsoport munká­ját. Zöldi László Régészeti leletek bemutatója Salgótarjánban (Tudósítónktól.) Az évenként megrendezett múzeu­mi és műemléki hónap célja, hogy a gyűjtőmunkát az adományok és a le­letbejelentések alapján is segítse. Nógrád megyében a legutóbbi f­él­­három esztendőben szegődött igazán a múzeumok segítőjéül a lakosság. A nógrádi táj régészeti lelőhelyek­ben gazdag. A salgótarjáni Patyolat Vállalat rekonstrukciója alkalmával például törökkori festett kerámiákat találtak, a leletről azonnal értesítet­ték a múzeumot. Ennél is sokkal je­lentősebb értéket képviselnek a Szé­­csény melletti Ültetés-tetői neoliti­­kum korabeli településromok, ame­lyeket ugyancsak lakossági bejelentés nyomán tártak fel a régészek. Az ása­tásból többek közt újkőkori edény­maradványok, arcosedények s a ko­rabeli gazdálkodásról valló őrlőkö­vek kerültek elő. A legutóbbi évek legnagyobb szen­zációja a Nógrádsáp melletti Tatárka­­domb titkának feltárása volt. A köz­ség általános iskolás diákjai találták meg a honfoglalás korabeli elsőgene­rációs lovassírt, amelybe Hajdanán minden jel szerint nemzetségfőt te­mettek. Erre utalnak a míves lószer­számdíszek, az övcsatok, az aranyle­­mezkék. A lelet azért is rendkívül ér­dekes, mert megcáfolni látszik azt az állításit, miszerint honfoglaló eleink erre a vidékre csak néhány generá­cióval később jutottak el. Zömmel a leletbejelentések nyo­mán előkerült tárgyakból rendezte meg a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum régészeti időszakos kiállítá­sát, mely a múzeumi és műemléki hó­nap nógrádi kuriózuma. A már eddig is rendkívüli érdeklődésnek örvendő régészeti gyűjtemény az év végéig te­kinthető meg. . A kiállítás egy részlete. KULCSÁR JÓZSEF FELVÉTELE A RÁDIÓ MELLETT GROTESZK MISZTÉRIUM, ÉR­ZELMES FORDULATTAL. Szokat­lan szerkesztés, annyi szent, ám vé­gül­ is — pokolba a szabványosított hangjátékkal, ha meg lehet újítani! Mégis, tizenkét jelenetecske egybe­fűzve — megannyi tégla, melyet kü­­lön-külön nem is szabad vizsgálni, értékelni, hiszen nyilvánvalóan a belőlük készült épületről van szó, a műről, az egészről, amelynek jelen­tése felől Gyárfás Miklós nem hagy kétséget, a címmel együtt kezünkbe adja szándékának kulcsát, tessék, íme a „Kiskirály”. Félreértés ne es­sék, a kicsiny kiskirály, ezzel talál­kozunk naponként, nagyobbakkal ritkán. Valóban ilyen egyszerű volna az egész, típusok felvonultatása, a mi­nihatalom pozícióinak számbavéte­le, ismerős szekatúrák jellegzetes, jó esetben szellemes fölidézése? Úgy fest, hiszen ki vonja kétségbe a por­tás, a kabinos, az állatkerti felügye­lő, a parkolóőr sajátos privilégiumát; észleljük is — a darabban —, hogy némelyiküknek a híres tudós is ki­szolgáltatottja, a miniszter is leköte­lezettje! Az egzecíroztatót (aki oly­kor kegyes hangulatban méltóztatik lenni) végig Tomanek Nándor ala­kítja, s bizonyos aggodalommal fi­gyeljük, hány variációban jelenik még meg előttünk a hátralevő ké­pekben? Hál’ istennek a leltárkészí­tést idejében leállítják, s az írói vál­tás folytán basáskodónk személyessé válik annyiban, hogy — mint a fönti mesterségek valóságos végigpróbáló­­ja — nyugdíjas csőszként az ő, pa­dokra felosztott mikrokozmoszában mutatja be, hogyan tartaná kordá­ban a világot, hogyan méricskélne ki jogokat, tilalmakat, kötelmeket... Id­áig nemcsak elfogadjuk Gyárfás Miklós pöttyintgető módszerét, üd­vösnek is tartjuk e takarékos forma­bontást, mint a már sokszor ábrá­zolt erőszakos nyárspolgári menta­litás ötletesen újraszerkesztett tük­rét. A kurta jelzésekből magunk épí­tünk tovább egy teljesebb s a meg­szokottnál tán árnyaltabb képet. Ha... ha nem lépne színre ismét a vajszívű, a mindenkinek megbocsátó szerző. Aki újabb, immár megható­nak szánt fordulattal hirtelen meg­értésünkre apellál: a kiskirály csak kompenzál. Nem az s főleg nem olyan lenne, akivé vált, ha 1941-ben a villamos le nem vágja a karját... Nem tudok hinni ennek az egyéb­ként szépen előkészített misztikus­­allegorikus befejezésnek, ha kitágí­tom is értelmezhetőségének határait — ami különben kötelességünk. Hi­szen kit nem tépázott meg a háború, a történelem, jó néhány korosztály­ból kit nem tett ilyen-olyan mérté­kig testi vagy lelki sérültté? A ke­serűséget lehet vele indokolni, a ha­talommal való visszaélést nem. A „mentség” visszájára fordul, már nincs is kiskirály, csak a hajdani le­hetőségeit sirató mizantróp ... KISKIRÁLYOKRÓL SZÓL Vészi Endre is, gyönyörködtető című mun­kájában — Nyárközép csodái — me­lyet rádiókomédiának nevez. (Nem az,­ a cím sejtette költői hangulat meg éppen hiányzik belőle ...) Ezek a kis­királyok maffiaszerű összefonódás­ban és az erre a szervezetre jellemző alá- és fölérendeltségi viszonyban működnek együtt a pozíció megtar­tásáért, s középszerűségük, mondhat­ni­­képességhiányuk palástolásáért. Céljuk érdekében beosztottjaik ötle­teit, javaslatait, szellemi termékeit lopják el a szó valódi értelmében. A fantasztikum (és egy jól megfigyelt fizikai törvény) révén az egyik áldo­zat a vízvezeték hangközvetítésének útján kihallgatja a gátlástalan veze­tők titkait... Bizonnyal tragikus sza­tírát írna ebből Vészi, ha a benne munkálkodó indulat már átalakult volna olyan jellegűvé, minőségűvé — kellően hűvössé, áttekintővé, mond­hatni rendszerezetté —, hogy az iró­nia mezején boldoguljon vele! Felhá­borodása — mely akkor bújik elő a furcsán visszafogott hangütésből, ami­kor becsapott főhőse meghirdeti a te­hetségesek lázadását — viszont még érezhetően elementáris, talán a ma­gában tudatosított ellentmondás horderejétől! Ezt is lehetett volna ép­pen kedvezően hasznosítani, netán olyan (rádió)drámai műfajba terel­vén témáját, melyet gazdagít a pri­mer hevület. A hallott, bizonytalan profilú játékban azonban egyszerűsí­tésekre redukálódik, némileg sema­tizált példázatba szorul be egy (Vé­szinél mindig jelentős) konfliktus, melynek lényegére — és veszélyessé­gére — csak imitt-amott döbbenhet rá a hallgató. LEHETNE VALLOMÁS. Lehetne. A barátságról, illetve annak meg­szűnéséről. Vagy a slemilségről és az élelmességről. Vagy a bizalomról és szemérmes morálról, szembeállítva az ügyes érdekem­berek még ügyesebb önigazolásával. Vagy egyszerűen a végzetes félreértésről, egymás tévess megítéléséről, melyre oly hajlamosak vagyunk. De lehetne más is. Nem vallomás, csupán egy eszköz beiktatása közéd és körém, masina, mely látszólag szolgál minket, ám éppen azt szimbo­lizálja, hogy egyikünk közölnivalója már nincs szinkronban a másik meg­hallgatókészségével, mert nagyon saj­nálja, nincs itthon, dolga van, házon kívül tartózkodik, értekezletet tart, elutazott és majd visszahív, de nem hív vissza, vagy ha mégis, neked már nincs kedved beszólni. Persze az is lehet... lehetne csu­pán ötlet is, amibe Vámos Miklós végzetesen beleszeretett, annyira, hogy hangjátékot szült belőle. Hát hogyne, itt van ez az új vacak, ez a státusszimbólum, divatos találmány, üzenetrögzítő, vagy hogyan is hívják. A telefont már mindenki unja a rá­diódarabokban, no de ha a telefont kombináljuk ezzel az izével, az egé­szen más, mert feltaláljuk vele a kés­leltetett párbeszédet vagy rádiósze­­rűsített monológot; micsoda drama­­turgai fogás a szüntelen fáziskülönb­ség, vagy nem ? S valójában ez a sok-sok lehetne — mind igaz. Pontosabban a fenti gondolatfoszlányok mindegyike, kü­­lön-külön vagy egyszerre átfut az agyunkon, miközben hallgatjuk Pin­tye György és Gass Gábor, alias Kern András és Haumann Péter kedvesen idegesítő, szomorkásan mulatságos s végkicsengésében végtelenül optimis­ta perpatvarát, melyben a link ma­­gabiztosságú hűtlen Gass — de még­sem olyan hűtlen, mint azt Pintye hi­szi — fokról fokra veszít pimasz fö­lényéből, a volt barátjához való, szin­te alázatos megtérésig. Nem a „du­ma” érvei által­ inkább az élet töri meg, a magány, az öregedés, mert amit mi folyamatos jelennek észle­lünk, az időben nagyon is tagolt, csak Szörény Rezső rendezése bízik benne, hogy ezt nem szükséges külön jeleznie... Anélkül nem megy. Hogy ezt már más is mondta? Hogy mind több művész voksol az egocentrizmus ellen? Ha az érzelmi szükségletet ilyen szinten fogalmazzák meg, örül­jünk neki. És ha itt a dramaturg s a rendező mer kegyetlen lenni íróhoz, színészhez, a sikerültnél is magasabb minősítést adhatnánk közös erőfeszí­tésükre! Hegedűs Tibor KISZ-alapszervezetek, ifjúsági brigádok, ifjúsági klubok részére Könyvterjesztési verseny (Munkatársunktól.) Az utóbbi évben a KISZ-szerveze­­tek öszesen több mint két és félmil­lió forint értékű könyvet adtak el. Az újabb sikerek a jövőben is az alapszervezetek kezdeményezőkészsé­gén, vállalkozó kedvén és a boltok­kal való jó együttműködésen múlik. A Könyv és ifjúság akció keretében a KISZ KB kulturális osztálya, az Ál­lami Könyvterjesztő Vállalat, a Mű­velt Nép Könyvterjesztő Vállalat és a Könyvértékesítő Vállalat ismételten meghirdette a bizományosi könyvter­jesztési versenyt. A verseny célja, hogy a fiatalok se­gítségével lehetőleg mindenhova jus­son el a könyv, hiszen sok helyen a bizományosi ellátás még ma is meg­oldatlan. A verseny meghirdetői sze­retnék elérni, hogy akiknek tanulásá­hoz, szakmai továbbképzéséhez, mun­kájuk színvonalasabb végzéséhez, hobbijukhoz vagy szórakozásukhoz szükséges, jussanak hozzá a keresett irodalomhoz. Meg kell teremteni a könyvvásárlási lehetőséget a közsé­gekben, a tanyaközpontokban, a be­járó dolgozókat szállító vonatokon, minden munkahelyén és középisko­lában. A most meghirdetett könyv­terjesztési verseny időtartama 1981 novemberétől 1982. december 31-ig tart. Ezen időszak alatt köthet bár­melyik ifjúsági közösség vagy an­nak vállalkozó kedvű tagja bizomá­nyosi szerződést a könyvterjesztő vál­lalatok és az áfészek kijelölt boltjai­val. A boltok gondoskodnak a bizo­mányosok rendszeres áruellátásáról. Az eladott könyvek értékének 10 szá­zalékát az alapszervezetek, könyvju­talom formájában, 1983 januárjában kapják meg. A könyvterjesztési ver­seny értékelése a boltok és vállalatok elszámolása alapján történik. 7 KÖNYVSZEMLE ta: Bírósági ítélet nyug­tatja meg im­már H. Gy. író (mint felperes) mind­két nembeli rajongóit: nem az alko­tóra, csupán egyik alkotására érten­dő Sz. K. kritikus (mint pervesztett alperes) kritikájában a se füle, se farka minősítés. Nem zárhatjuk ki azt sem, hogy ennek az épületes per­nek az anyagát fogják legizgatottab­­ban böngészgetni az olvasók, ha kézbe veszik A MŰVÉSZET­­KRITIKÁRÓL című gyűjteményt. így jártam ma­gam is (mint esetleges alperes), s nemcsak azért, mert az alpári pikan­tériának mindig van bizonyos vonz­ereje, hanem azért is, mert kulturá­lis életünk és viaskodásaink szélső­séges tünetének tartom ezt a cir­kuszt. Néhány más szemelvényben is felbukkan ugyanis a személyeskedés­i kár is­ volna elhallgatni. Nyilván­való viszont, hogy a kritika hivatá­sát, helyzetét és feladatait a tudomá­nyos objektivitás igényével — ha nem is mindig annak a szintjén — vizsgálgató elemzések, viták, újság­cikkek értéke a súlyosabb. Nyílt szó­­val, okos szenvedéllyel pásztázzák át a kritikai munka eredményeit és megbicsaklásait, például annak okait, hogy legkiválóbb irodalomtudósaink némelyike miért hagyta abba a kor­társi művek véleményezését. Mindez azonban csak sommás mél­tatása ennek a „Vélemények — Vi­ták” sorozatban kiadott, Nyerges András szerkesztette gyűjteménynek. Nem tagadom, bóbiskolva olvastam egyik-másik fejezetét, nevezetesen a „lelkiző” eszmefuttatásokat, és azo­kat, amelyek az 1972. évi párthatá­rozat felhígításánál torpantak meg. Vitatható a cím és a koncepció is, minthogy az írások nagy többsége az irodalomkritikával foglalkozik; talán helyesebb is lett volna erre korlátozni az anyagot és külön köte­tekbe gyűjteni a képzőművészetre, illetve a színházra, filmre, rádióra, televízióra vonatkozó írásokat. (Kos­suth) A múltból is, a jelenből is sok élet­mű példázza, hogy a kritika és az IRODALOMTÖRTÉNET kulcsolódása megtermékenyíti a szempontokat s finomítja a látás­módot. Változatlanul igaz Belinszkij mondása: az irodalomkritika nem más, mint mozgó esztétika, emez pe­dig a kultúra mozgásából leszűrt eredményeket általánosítja. Mihályi Gábornak a Roger Martin du Gard életéről és műveiről írt monográfiá­ja (Az életkudarcok írója) is mutat­ja, hogy bármennyire nehéz is egy­azon időben művelni a két műfajt, a kitartó munkaszeretet előbb-utóbb maradandó eredménnyel jár. Csak­nem húsz éve, hogy egy kisebb könyv­ben és kandidátusi értekezésében tér­képezte fel kedves regényírójának a pályáját, alapos és tisztességes kuta­tóra vall, hogy nemcsak bővítette és mélyítette az anyagot, hanem — ha mai felfogása és a tudóstársak véle­ményének helyeslő vagy vitázó szám­bavétele úgy követelte — önkritiku­san merte módosítani is egykori né­zeteit. Elsőrendű érdemének tetszik, hogy szerteágazó — szükség esetén: aprólékos — életrajzi, eszmetörténe­ti és személyiségrajzi elemzésekkel cáfolja meg A Thibault család és nem egy más remekmű írójának a „megkésett XIX. századi naturalis­ta” beskatulyázását, lebecsülését. Mi­hályi őszintén szereti könyvének a hősét, indokoltan lelkesedik tehát ér­te — de végig józan és higgadt ér­veléssel. Meggyőzők az arányok is. Ne tűnjék okvetetlenkedésnek, ha egy vonatkozásban mégis ellenvéle­ményt fogalmazok meg: szervesebb lenne a pályakép,­­ha nem külön-kü­­lön, hanem természetes egységében tárgyalná az életrajzot és az életmű­vet; igaz, ennek is lett volna hátrá­nya, hiszen épp a nagy regényfolyam elemzését bontaná, meg az efféle kapcsolás. (Akadémiai) Úgy hiszem, sokan vagyunk, akik Kai Laitinen bőséges anyagú és szép áttekintését (A finn irodalom tör­ténete) lapozgatva mindenekelőtt a köszönet és az elismerés szavát ke­ressük — szakszerűen sem méltatni, sem bírálni nem tudjuk. Hasznos ez a hazájában is kedvelt, a magyar ol­vasók számára pedig indokoltan mó­dosított összefoglalás, s ez tetszik a legfontosabbnak — miért fontoskod­jék hát a recenzens, hogy szívesen olvasott volna alaposabb ismertetést a finn verselésről, vagy hogy ő (a laikus!) többre becsüli Sillanpaä re­gényeit, mint a hivatott tudós? Az ilyen könyvekre szokták alkalmazni a „hézagpótló” jelzőt, s ha a tárgyi értékhez a megírás kulturáltságát is hozzávesszük, szükségtelen is részle­tezni a méltánylást. (Gondolat) A szakemberek szűkebb köre szá­mára jelent élményt, szellemi izgal­mat az AKADÉMIAI KIADÓ két újdonsága. Ezért fogom rövidre a híradást, az említést azonban ok­vetlenül megérdemlik — már csak azért is, mert közvetve (talán „apró­pénzre váltva”) távolabbra gyűrűz­het a hatásuk. A kommunikáció új meg új eszkö­zei serkentik a jelek mibenlétével és funkcióival foglalkozó kutatáso­kat, mindenekelőtt magát a jeltudo­mányt, a szemiotikát. Szemiotika és művészet címmel már korábban je­lent meg kötet; az új tanulmány­gyűjtemény szerzői a kultúra és sze­miotika bonyolult összefüggéseit vizsgálják — a tánc és a zene szim­bolikájától a nyelvi (különösen köl­tői) közlés sajátságaiig. Megannyi fe­jezetét jellemzi a kutatás és bizonyí­tás magas nívója — bizonyára ma­gamra vessek, ha egyiket-másikat magasröptűnek is találom. Attól azon­ban tarthatunk, hogy a vizsgálatok differenciálódása a már-már meg­foghatatlan elméletieskedésnek ked­vez, s bizonyos alapkérdésekről (pél­dául a beszéddel, mozdulatokkal, ké­pekkel való jelzés filozófiai vizsgála­táról) elterelődik a figyelem. Szili József értekezése (A művészi visszatükrözés szerkezete) az eszté­tika közelmúltbeli történetének fon­tos csomóját bogozza ki, amikor Caudwell és Lukács György ismeret­­elméleti állásfoglalását veti össze. Lukács ugyanis — s nem egyedül — élesen bírálta az angol marxista kö­vetkezetlennek ítélt módszerét. En­nél lényegesebb azonban, s ezt emeli ki a szerző, hogy a valóság művészi tükrözésében mindketten és különös nyomatékkal hangsúlyozták a szemé­lyes aktivitást, ami egyedivé tesz és világformáló erővé avathat minden igazi alkotást. Pár évtizede még afféle gyerekes dolognak hittük, ha valaki először a képekre, nem a szövegre, figyel, mi­helyt képeskönyvet kaparint kézbe — a képregényeket pedig a kultúra megrontóinak, akár a minőségük­től függetlenül is. Két friss könyv erősíti meg azt a tapasztalatot, hogy a látnivaló szépségének és az okos mondanivalónak a társítása, tehát a JÓ KÉPEK + JÓ SZÖVEG megoldás mennyire hasznos a tudo­mányos ismeretterjesztés számára. 1150 színes illusztrációval jelent meg három csehszlovák szerző, To­rnán, Félix és Hísek testes könyve, A természet képekben. Világos átte­kintéssel, feszes stílusban mutatják be Közép- és Kelet-Európa (tehát korántsem a földkerekség!) 500 nö­vény- és 700 állatfajtáját. Lexikális pontosság jellemzi az osztályok, al­osztályok, rendek, családok, „család­tagok” bemutatását. Arra is kiterjedt a figyelmük, hogy némely állatok védettségére felhívják a figyelmet. — íróasztal mellett is élvezetesek az át­tekintés tanulságai, de még inkább a természetjárók számára. (Natura) Ugyancsak csehszlovák tudósok — az őskorkutató Josef Wolf és a fantáziaképeiről világhírű Zdenek Burian — könyve Az őskori ember. Néhány éve vettük kézhez Spinar és Burian Élet az ember előtt című, le­nyűgözően érdekes, hatalmas sikert arató munkáját. Ezt a kiadványt is csak dicséret illetheti, nem bírálat, bár technikailag gyöngébb. A szöve­get óriási anyagának okos tagolása, a szakmai és elvi biztonság, valamint a stílus kellemessége mondatja kivá­lónak. A színes illusztrációk pedig úgy varázsolják életszerűvé elődeink testi valóját, környezetét, foglalatos­ságait, iszonyatosan nehéz küzdelmét a természettel, hogy szinte magunk is részeseivé válunk a hajdani drá­máknak. — Szószaporítás lenne a be­mutatás folytatása. Csak annyit még, hogy a mostani kiadás 60 ezres szé­riájának sem jósolok hosszú pihenést a könyvesboltok polcain. (Gondolat)

Next