Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-10 / 263. szám
1981. november 10., kedd NEPSZABADSAE Moszkva (nem) hisz a könnyeknek Szinte megszámlálhatatlan, hogy hány országban vásárolták meg ezt a kétrészes szovjet filmet. Mindenesetre az Oscar-díj, amelyet az amerikai filmakadémia ítélt oda a tavalyi év legjobb külföldi alkotásának, jó ajánlólevélnek bizonyult. A Szovjetunióban pedig nem egészen egy év alatt százmillió néző élménye volt Vlagyimir Menysov vállalkozása. A hazai elismerés sem váratott sokáig magára: éppen most olvasom, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából a Moszkva nem hisz a könnyeknek Állami Díjat kapott. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy talán a legismertebb szovjet film ezekben a napokban került a magyar mozikba, akkor nyilvánvaló, hogy a fiatal — rendezőnek legalábbis fiatal — Menysov figyelemre méltó alkotással rukkolt elő. S mert vitatják is a huszadik századi karriertörténet hangvételét, a témaközelítést, a befejezést, érdemes eltűnődni a siker titkán. Tulajdonképpen egyetértenék azokkal a szovjet és külföldi kritikusokkal, akik azt írták, hogy ebben a filmben jócskán tetten érhetők a hollywoodi hagyományok, ha ezt a megállapítást nem csak elmarasztalásnak szánnák. Az ugyanis kétségtelen, hogy a „lent és fent” láttatása folyamatában a derűs végkifejlet a biztos sikerre törekvő nyugati producerek találmánya. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy szocialista országbeli művésznek tilos élnie ezekkel a hatáselemekkel. A Moszkva nem hisz a könnyeknek esetében már csak azért sem jelentheti ezt, mert a rendező kikerekíti ugyan három munkásszállási lány két évtizedet átívelő léttörténetét, de nem torzítja el. Fogalmazhatnám úgy is, hogy filmszerű módon emeli ki az említésre méltó — és általánosítható — életmozzanatokat, hogy aztán az egyik sorsot (a leányanyából gyárigazgatóvá emelkedett nő útját) eszményi példává nemesítse. A filmtörténet arról árulkodik, hogy az eszményítés még a legrealistább művésztől sem áll távol. Különösen akkor nem, ha — mint ezúttal is — a színes, szélesvásznú karrierrajz hátterében felvillannak a legutóbbi húsz esztendő történései. Méghozzá sajátos módon. Vlagyimir Menysov és munkatársai — mindenekelőtt a forgatókönyvet jegyző Valentyin Csornih s a két nagyszerű színész, Vera Alfontova meg Alekszej Batalov — éppen azzal kölcsönöznek jelentőséget ennek a pontosan végiggondolt és jól megcsinált filmnek, hogy visszalopják jogaiba a mesét. Kielégítik a mai néző mármár csillapíthatatlan meseigényét, s ami legalább ennyire fontos: a rokonszenves szereplők révén azonosulásra, a humánus értékek melletti kiállásra késztetik az érdeklődőt. S mert világszerte szükségünk van a humánus értékekre, csak örülhetünk, hogy otthon és külföldön is elismerik a szovjet alkotócsoport munkáját. Zöldi László Régészeti leletek bemutatója Salgótarjánban (Tudósítónktól.) Az évenként megrendezett múzeumi és műemléki hónap célja, hogy a gyűjtőmunkát az adományok és a leletbejelentések alapján is segítse. Nógrád megyében a legutóbbi félhárom esztendőben szegődött igazán a múzeumok segítőjéül a lakosság. A nógrádi táj régészeti lelőhelyekben gazdag. A salgótarjáni Patyolat Vállalat rekonstrukciója alkalmával például törökkori festett kerámiákat találtak, a leletről azonnal értesítették a múzeumot. Ennél is sokkal jelentősebb értéket képviselnek a Szécsény melletti Ültetés-tetői neolitikum korabeli településromok, amelyeket ugyancsak lakossági bejelentés nyomán tártak fel a régészek. Az ásatásból többek közt újkőkori edénymaradványok, arcosedények s a korabeli gazdálkodásról valló őrlőkövek kerültek elő. A legutóbbi évek legnagyobb szenzációja a Nógrádsáp melletti Tatárkadomb titkának feltárása volt. A község általános iskolás diákjai találták meg a honfoglalás korabeli elsőgenerációs lovassírt, amelybe Hajdanán minden jel szerint nemzetségfőt temettek. Erre utalnak a míves lószerszámdíszek, az övcsatok, az aranylemezkék. A lelet azért is rendkívül érdekes, mert megcáfolni látszik azt az állításit, miszerint honfoglaló eleink erre a vidékre csak néhány generációval később jutottak el. Zömmel a leletbejelentések nyomán előkerült tárgyakból rendezte meg a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum régészeti időszakos kiállítását, mely a múzeumi és műemléki hónap nógrádi kuriózuma. A már eddig is rendkívüli érdeklődésnek örvendő régészeti gyűjtemény az év végéig tekinthető meg. . A kiállítás egy részlete. KULCSÁR JÓZSEF FELVÉTELE A RÁDIÓ MELLETT GROTESZK MISZTÉRIUM, ÉRZELMES FORDULATTAL. Szokatlan szerkesztés, annyi szent, ám végül is — pokolba a szabványosított hangjátékkal, ha meg lehet újítani! Mégis, tizenkét jelenetecske egybefűzve — megannyi tégla, melyet külön-külön nem is szabad vizsgálni, értékelni, hiszen nyilvánvalóan a belőlük készült épületről van szó, a műről, az egészről, amelynek jelentése felől Gyárfás Miklós nem hagy kétséget, a címmel együtt kezünkbe adja szándékának kulcsát, tessék, íme a „Kiskirály”. Félreértés ne essék, a kicsiny kiskirály, ezzel találkozunk naponként, nagyobbakkal ritkán. Valóban ilyen egyszerű volna az egész, típusok felvonultatása, a minihatalom pozícióinak számbavétele, ismerős szekatúrák jellegzetes, jó esetben szellemes fölidézése? Úgy fest, hiszen ki vonja kétségbe a portás, a kabinos, az állatkerti felügyelő, a parkolóőr sajátos privilégiumát; észleljük is — a darabban —, hogy némelyiküknek a híres tudós is kiszolgáltatottja, a miniszter is lekötelezettje! Az egzecíroztatót (aki olykor kegyes hangulatban méltóztatik lenni) végig Tomanek Nándor alakítja, s bizonyos aggodalommal figyeljük, hány variációban jelenik még meg előttünk a hátralevő képekben? Hál’ istennek a leltárkészítést idejében leállítják, s az írói váltás folytán basáskodónk személyessé válik annyiban, hogy — mint a fönti mesterségek valóságos végigpróbálója — nyugdíjas csőszként az ő, padokra felosztott mikrokozmoszában mutatja be, hogyan tartaná kordában a világot, hogyan méricskélne ki jogokat, tilalmakat, kötelmeket... Idáig nemcsak elfogadjuk Gyárfás Miklós pöttyintgető módszerét, üdvösnek is tartjuk e takarékos formabontást, mint a már sokszor ábrázolt erőszakos nyárspolgári mentalitás ötletesen újraszerkesztett tükrét. A kurta jelzésekből magunk építünk tovább egy teljesebb s a megszokottnál tán árnyaltabb képet. Ha... ha nem lépne színre ismét a vajszívű, a mindenkinek megbocsátó szerző. Aki újabb, immár meghatónak szánt fordulattal hirtelen megértésünkre apellál: a kiskirály csak kompenzál. Nem az s főleg nem olyan lenne, akivé vált, ha 1941-ben a villamos le nem vágja a karját... Nem tudok hinni ennek az egyébként szépen előkészített misztikusallegorikus befejezésnek, ha kitágítom is értelmezhetőségének határait — ami különben kötelességünk. Hiszen kit nem tépázott meg a háború, a történelem, jó néhány korosztályból kit nem tett ilyen-olyan mértékig testi vagy lelki sérültté? A keserűséget lehet vele indokolni, a hatalommal való visszaélést nem. A „mentség” visszájára fordul, már nincs is kiskirály, csak a hajdani lehetőségeit sirató mizantróp ... KISKIRÁLYOKRÓL SZÓL Vészi Endre is, gyönyörködtető című munkájában — Nyárközép csodái — melyet rádiókomédiának nevez. (Nem az, a cím sejtette költői hangulat meg éppen hiányzik belőle ...) Ezek a kiskirályok maffiaszerű összefonódásban és az erre a szervezetre jellemző alá- és fölérendeltségi viszonyban működnek együtt a pozíció megtartásáért, s középszerűségük, mondhatniképességhiányuk palástolásáért. Céljuk érdekében beosztottjaik ötleteit, javaslatait, szellemi termékeit lopják el a szó valódi értelmében. A fantasztikum (és egy jól megfigyelt fizikai törvény) révén az egyik áldozat a vízvezeték hangközvetítésének útján kihallgatja a gátlástalan vezetők titkait... Bizonnyal tragikus szatírát írna ebből Vészi, ha a benne munkálkodó indulat már átalakult volna olyan jellegűvé, minőségűvé — kellően hűvössé, áttekintővé, mondhatni rendszerezetté —, hogy az irónia mezején boldoguljon vele! Felháborodása — mely akkor bújik elő a furcsán visszafogott hangütésből, amikor becsapott főhőse meghirdeti a tehetségesek lázadását — viszont még érezhetően elementáris, talán a magában tudatosított ellentmondás horderejétől! Ezt is lehetett volna éppen kedvezően hasznosítani, netán olyan (rádió)drámai műfajba terelvén témáját, melyet gazdagít a primer hevület. A hallott, bizonytalan profilú játékban azonban egyszerűsítésekre redukálódik, némileg sematizált példázatba szorul be egy (Vészinél mindig jelentős) konfliktus, melynek lényegére — és veszélyességére — csak imitt-amott döbbenhet rá a hallgató. LEHETNE VALLOMÁS. Lehetne. A barátságról, illetve annak megszűnéséről. Vagy a slemilségről és az élelmességről. Vagy a bizalomról és szemérmes morálról, szembeállítva az ügyes érdekemberek még ügyesebb önigazolásával. Vagy egyszerűen a végzetes félreértésről, egymás tévess megítéléséről, melyre oly hajlamosak vagyunk. De lehetne más is. Nem vallomás, csupán egy eszköz beiktatása közéd és körém, masina, mely látszólag szolgál minket, ám éppen azt szimbolizálja, hogy egyikünk közölnivalója már nincs szinkronban a másik meghallgatókészségével, mert nagyon sajnálja, nincs itthon, dolga van, házon kívül tartózkodik, értekezletet tart, elutazott és majd visszahív, de nem hív vissza, vagy ha mégis, neked már nincs kedved beszólni. Persze az is lehet... lehetne csupán ötlet is, amibe Vámos Miklós végzetesen beleszeretett, annyira, hogy hangjátékot szült belőle. Hát hogyne, itt van ez az új vacak, ez a státusszimbólum, divatos találmány, üzenetrögzítő, vagy hogyan is hívják. A telefont már mindenki unja a rádiódarabokban, no de ha a telefont kombináljuk ezzel az izével, az egészen más, mert feltaláljuk vele a késleltetett párbeszédet vagy rádiószerűsített monológot; micsoda dramaturgai fogás a szüntelen fáziskülönbség, vagy nem ? S valójában ez a sok-sok lehetne — mind igaz. Pontosabban a fenti gondolatfoszlányok mindegyike, külön-külön vagy egyszerre átfut az agyunkon, miközben hallgatjuk Pintye György és Gass Gábor, alias Kern András és Haumann Péter kedvesen idegesítő, szomorkásan mulatságos s végkicsengésében végtelenül optimista perpatvarát, melyben a link magabiztosságú hűtlen Gass — de mégsem olyan hűtlen, mint azt Pintye hiszi — fokról fokra veszít pimasz fölényéből, a volt barátjához való, szinte alázatos megtérésig. Nem a „duma” érvei által inkább az élet töri meg, a magány, az öregedés, mert amit mi folyamatos jelennek észlelünk, az időben nagyon is tagolt, csak Szörény Rezső rendezése bízik benne, hogy ezt nem szükséges külön jeleznie... Anélkül nem megy. Hogy ezt már más is mondta? Hogy mind több művész voksol az egocentrizmus ellen? Ha az érzelmi szükségletet ilyen szinten fogalmazzák meg, örüljünk neki. És ha itt a dramaturg s a rendező mer kegyetlen lenni íróhoz, színészhez, a sikerültnél is magasabb minősítést adhatnánk közös erőfeszítésükre! Hegedűs Tibor KISZ-alapszervezetek, ifjúsági brigádok, ifjúsági klubok részére Könyvterjesztési verseny (Munkatársunktól.) Az utóbbi évben a KISZ-szervezetek öszesen több mint két és félmillió forint értékű könyvet adtak el. Az újabb sikerek a jövőben is az alapszervezetek kezdeményezőkészségén, vállalkozó kedvén és a boltokkal való jó együttműködésen múlik. A Könyv és ifjúság akció keretében a KISZ KB kulturális osztálya, az Állami Könyvterjesztő Vállalat, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat és a Könyvértékesítő Vállalat ismételten meghirdette a bizományosi könyvterjesztési versenyt. A verseny célja, hogy a fiatalok segítségével lehetőleg mindenhova jusson el a könyv, hiszen sok helyen a bizományosi ellátás még ma is megoldatlan. A verseny meghirdetői szeretnék elérni, hogy akiknek tanulásához, szakmai továbbképzéséhez, munkájuk színvonalasabb végzéséhez, hobbijukhoz vagy szórakozásukhoz szükséges, jussanak hozzá a keresett irodalomhoz. Meg kell teremteni a könyvvásárlási lehetőséget a községekben, a tanyaközpontokban, a bejáró dolgozókat szállító vonatokon, minden munkahelyén és középiskolában. A most meghirdetett könyvterjesztési verseny időtartama 1981 novemberétől 1982. december 31-ig tart. Ezen időszak alatt köthet bármelyik ifjúsági közösség vagy annak vállalkozó kedvű tagja bizományosi szerződést a könyvterjesztő vállalatok és az áfészek kijelölt boltjaival. A boltok gondoskodnak a bizományosok rendszeres áruellátásáról. Az eladott könyvek értékének 10 százalékát az alapszervezetek, könyvjutalom formájában, 1983 januárjában kapják meg. A könyvterjesztési verseny értékelése a boltok és vállalatok elszámolása alapján történik. 7 KÖNYVSZEMLE ta: Bírósági ítélet nyugtatja meg immár H. Gy. író (mint felperes) mindkét nembeli rajongóit: nem az alkotóra, csupán egyik alkotására értendő Sz. K. kritikus (mint pervesztett alperes) kritikájában a se füle, se farka minősítés. Nem zárhatjuk ki azt sem, hogy ennek az épületes pernek az anyagát fogják legizgatottabban böngészgetni az olvasók, ha kézbe veszik A MŰVÉSZETKRITIKÁRÓL című gyűjteményt. így jártam magam is (mint esetleges alperes), s nemcsak azért, mert az alpári pikantériának mindig van bizonyos vonzereje, hanem azért is, mert kulturális életünk és viaskodásaink szélsőséges tünetének tartom ezt a cirkuszt. Néhány más szemelvényben is felbukkan ugyanis a személyeskedési kár is volna elhallgatni. Nyilvánvaló viszont, hogy a kritika hivatását, helyzetét és feladatait a tudományos objektivitás igényével — ha nem is mindig annak a szintjén — vizsgálgató elemzések, viták, újságcikkek értéke a súlyosabb. Nyílt szóval, okos szenvedéllyel pásztázzák át a kritikai munka eredményeit és megbicsaklásait, például annak okait, hogy legkiválóbb irodalomtudósaink némelyike miért hagyta abba a kortársi művek véleményezését. Mindez azonban csak sommás méltatása ennek a „Vélemények — Viták” sorozatban kiadott, Nyerges András szerkesztette gyűjteménynek. Nem tagadom, bóbiskolva olvastam egyik-másik fejezetét, nevezetesen a „lelkiző” eszmefuttatásokat, és azokat, amelyek az 1972. évi párthatározat felhígításánál torpantak meg. Vitatható a cím és a koncepció is, minthogy az írások nagy többsége az irodalomkritikával foglalkozik; talán helyesebb is lett volna erre korlátozni az anyagot és külön kötetekbe gyűjteni a képzőművészetre, illetve a színházra, filmre, rádióra, televízióra vonatkozó írásokat. (Kossuth) A múltból is, a jelenből is sok életmű példázza, hogy a kritika és az IRODALOMTÖRTÉNET kulcsolódása megtermékenyíti a szempontokat s finomítja a látásmódot. Változatlanul igaz Belinszkij mondása: az irodalomkritika nem más, mint mozgó esztétika, emez pedig a kultúra mozgásából leszűrt eredményeket általánosítja. Mihályi Gábornak a Roger Martin du Gard életéről és műveiről írt monográfiája (Az életkudarcok írója) is mutatja, hogy bármennyire nehéz is egyazon időben művelni a két műfajt, a kitartó munkaszeretet előbb-utóbb maradandó eredménnyel jár. Csaknem húsz éve, hogy egy kisebb könyvben és kandidátusi értekezésében térképezte fel kedves regényírójának a pályáját, alapos és tisztességes kutatóra vall, hogy nemcsak bővítette és mélyítette az anyagot, hanem — ha mai felfogása és a tudóstársak véleményének helyeslő vagy vitázó számbavétele úgy követelte — önkritikusan merte módosítani is egykori nézeteit. Elsőrendű érdemének tetszik, hogy szerteágazó — szükség esetén: aprólékos — életrajzi, eszmetörténeti és személyiségrajzi elemzésekkel cáfolja meg A Thibault család és nem egy más remekmű írójának a „megkésett XIX. századi naturalista” beskatulyázását, lebecsülését. Mihályi őszintén szereti könyvének a hősét, indokoltan lelkesedik tehát érte — de végig józan és higgadt érveléssel. Meggyőzők az arányok is. Ne tűnjék okvetetlenkedésnek, ha egy vonatkozásban mégis ellenvéleményt fogalmazok meg: szervesebb lenne a pályakép,ha nem külön-külön, hanem természetes egységében tárgyalná az életrajzot és az életművet; igaz, ennek is lett volna hátránya, hiszen épp a nagy regényfolyam elemzését bontaná, meg az efféle kapcsolás. (Akadémiai) Úgy hiszem, sokan vagyunk, akik Kai Laitinen bőséges anyagú és szép áttekintését (A finn irodalom története) lapozgatva mindenekelőtt a köszönet és az elismerés szavát keressük — szakszerűen sem méltatni, sem bírálni nem tudjuk. Hasznos ez a hazájában is kedvelt, a magyar olvasók számára pedig indokoltan módosított összefoglalás, s ez tetszik a legfontosabbnak — miért fontoskodjék hát a recenzens, hogy szívesen olvasott volna alaposabb ismertetést a finn verselésről, vagy hogy ő (a laikus!) többre becsüli Sillanpaä regényeit, mint a hivatott tudós? Az ilyen könyvekre szokták alkalmazni a „hézagpótló” jelzőt, s ha a tárgyi értékhez a megírás kulturáltságát is hozzávesszük, szükségtelen is részletezni a méltánylást. (Gondolat) A szakemberek szűkebb köre számára jelent élményt, szellemi izgalmat az AKADÉMIAI KIADÓ két újdonsága. Ezért fogom rövidre a híradást, az említést azonban okvetlenül megérdemlik — már csak azért is, mert közvetve (talán „aprópénzre váltva”) távolabbra gyűrűzhet a hatásuk. A kommunikáció új meg új eszközei serkentik a jelek mibenlétével és funkcióival foglalkozó kutatásokat, mindenekelőtt magát a jeltudományt, a szemiotikát. Szemiotika és művészet címmel már korábban jelent meg kötet; az új tanulmánygyűjtemény szerzői a kultúra és szemiotika bonyolult összefüggéseit vizsgálják — a tánc és a zene szimbolikájától a nyelvi (különösen költői) közlés sajátságaiig. Megannyi fejezetét jellemzi a kutatás és bizonyítás magas nívója — bizonyára magamra vessek, ha egyiket-másikat magasröptűnek is találom. Attól azonban tarthatunk, hogy a vizsgálatok differenciálódása a már-már megfoghatatlan elméletieskedésnek kedvez, s bizonyos alapkérdésekről (például a beszéddel, mozdulatokkal, képekkel való jelzés filozófiai vizsgálatáról) elterelődik a figyelem. Szili József értekezése (A művészi visszatükrözés szerkezete) az esztétika közelmúltbeli történetének fontos csomóját bogozza ki, amikor Caudwell és Lukács György ismeretelméleti állásfoglalását veti össze. Lukács ugyanis — s nem egyedül — élesen bírálta az angol marxista következetlennek ítélt módszerét. Ennél lényegesebb azonban, s ezt emeli ki a szerző, hogy a valóság művészi tükrözésében mindketten és különös nyomatékkal hangsúlyozták a személyes aktivitást, ami egyedivé tesz és világformáló erővé avathat minden igazi alkotást. Pár évtizede még afféle gyerekes dolognak hittük, ha valaki először a képekre, nem a szövegre, figyel, mihelyt képeskönyvet kaparint kézbe — a képregényeket pedig a kultúra megrontóinak, akár a minőségüktől függetlenül is. Két friss könyv erősíti meg azt a tapasztalatot, hogy a látnivaló szépségének és az okos mondanivalónak a társítása, tehát a JÓ KÉPEK + JÓ SZÖVEG megoldás mennyire hasznos a tudományos ismeretterjesztés számára. 1150 színes illusztrációval jelent meg három csehszlovák szerző, Tornán, Félix és Hísek testes könyve, A természet képekben. Világos áttekintéssel, feszes stílusban mutatják be Közép- és Kelet-Európa (tehát korántsem a földkerekség!) 500 növény- és 700 állatfajtáját. Lexikális pontosság jellemzi az osztályok, alosztályok, rendek, családok, „családtagok” bemutatását. Arra is kiterjedt a figyelmük, hogy némely állatok védettségére felhívják a figyelmet. — íróasztal mellett is élvezetesek az áttekintés tanulságai, de még inkább a természetjárók számára. (Natura) Ugyancsak csehszlovák tudósok — az őskorkutató Josef Wolf és a fantáziaképeiről világhírű Zdenek Burian — könyve Az őskori ember. Néhány éve vettük kézhez Spinar és Burian Élet az ember előtt című, lenyűgözően érdekes, hatalmas sikert arató munkáját. Ezt a kiadványt is csak dicséret illetheti, nem bírálat, bár technikailag gyöngébb. A szöveget óriási anyagának okos tagolása, a szakmai és elvi biztonság, valamint a stílus kellemessége mondatja kiválónak. A színes illusztrációk pedig úgy varázsolják életszerűvé elődeink testi valóját, környezetét, foglalatosságait, iszonyatosan nehéz küzdelmét a természettel, hogy szinte magunk is részeseivé válunk a hajdani drámáknak. — Szószaporítás lenne a bemutatás folytatása. Csak annyit még, hogy a mostani kiadás 60 ezres szériájának sem jósolok hosszú pihenést a könyvesboltok polcain. (Gondolat)