Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-29 / 280. szám

12 Árkus József mm mm Kajman Megkerült a kajmán, vége az országos rettegésnek. Most már bevallhatom, hogy öt hosszú na­pon át bennem is lappangott a fé­lelem, hogy megesz a kajmán, amely köztudomásúlag veszélyes ragadozó. Ha máshonnan nem, az újságból is megtudhattam ezt a fölöttébb aggasztó tulajdonságát. Sőt még a lexikonban is megnéz­tem a kajmánt, ott meg egyene­sen azt írták róla, hogy vérszom­jas ragadozó. Maradjunk azonban a hírlapnál, mert belőle értesül­tem, hogy egy budai díszállat-ke­reskedő üzletének kirakatát az éj­szaka sötétjében valaki kővel be­zúzta, és kilopott belőle egy fekete kajmánt. Valószínűleg napirendre is tér­tem volna az eset felett, ha csak ennyit ír róla az újság. Ám ennél sokkal többet írt. Megszámoltam, kereken 137 sort, és már számolás közben is úgy éreztem, mintha je­ges kéz markolászná a torkom. Azt mondtam magamnak, hogy jó lesz vigyázni, fiacskám, itt kajmán képében valami minden eddiginél nagyobb veszély leselkedhet ránk, ha egyszer az újság 137 sort áldoz az ellopásának tényére. Aggodal­maim csak súlyosbodtak, amikor átlapoztam az újságot, és azt kel­lett észlelnem, hogy egy indiai fa­luban lezajlott vérengzés 24 áldo­zata ugyanabban a számban mindössze nyolc sort kapott, és nem sokkal többet egy kigyulladt francia autóbusz sem, amelyben öt fiatal lelte halálát. Ez a kajmán eszerint csakis kü­lönlegesen vérszomjas ragadozó lehet, állapítottam meg, és ekkor­ra az a bizonyos jeges kéz már a szívem körül kezdett markolászni. Pedig elhihetik, hogy nem vagyok túlzottan ijedős, annak idején még attól sem féltem, amit nem írtak meg az újságok. Mindössze az a körülmény mentett meg a teljes pániktól, hogy, mint olvastam, a szóban forgó kajmán legfeljebb 50 centiméter hosszú, lévén még csak kamaszkorú. Igaz, azt is hozzá­tették, hogy ez a fajta akár négy­méteresre is megnőhet, és veszé­lyessége a növekedésével egyenes arányban fokozódik. Viszont me­gint csak higgadni kezdtem, ami­kor végiggondoltam, hogy ha a kajmánt november 13-án lopták el, és ezt az újság csupán 20-án közölte, akkor talán mégsem va­gyunk közvetlen életveszélyben, mert a vérszomjas ragadozó azért nem egy hét alatt nő meg négy­méteresre. Ezzel együtt határozottan nyug­talanított ez a kajmánügy egy olyan országban, mint a miénk, ahol köztudomásúlag jó a közbiz­tonság, az állampolgárok már el­szoktak a félelem légkörétől, gya­nakvás nélkül nézhetnek egymás szemébe. Illetve csak nézhettek, mert amióta közügy lett ez a csú­nya lopás, azóta bárki önkéntele­nül is kajmántolvajt láthat a má­sikban. Arról nem is szólva, hogy külföldről újabban nagyon figyel­nek bennünket, és ebből a ma­gyar kajmánkrimiből homlok­­egyenest ellenkező következteté­sekre juthatnak. Jóindulatúbbak arra, hogy ahol ekkora szenzáció kerekedik egy félméteres állat el­lopásából, ott nyilván csupa be­csületes ember él, a tolvaj pedig ritka, mint a fekete kajmán. Ke­vésbé jóindulatúak, a kajmánko­­dók, akarom mondani, kajánko­­dók viszont arra gyanakodhatnak, hogy kajmánra inkább csak ott fanyalodnak rá a tolvajok, ahol már minden mást elloptak. Az sem közömbös persze, hogy a külföld mit gondol rólunk, de mégiscsak fontosabb ennél a sa­ját közvéleményünk, amely szo­rongással fogadta a nagyszabású kajmánlopás hírét. Közösségi em­berekről lévén szó, a legtöbben nem is annyira a saját életüket féltették, mint inkább attól tartot­tak, hogy a vérengző hüllő besza­badul valamelyik főhatóság épü­letébe, amely egy idő után majd úgy elnéptelenedik, akár a néhai Munkaügyi Minisztérium. Nem csoda hát, hogy a kajmán megkerülésének hírére egyetlen megkönnyebbült sóhaj volt az or­szág. A tolvajt őrizetbe vették, a kajmán ismét a tulajdonosé, ha eléggé megviselt állapotban is, mi­vel ellopása óta, 12 napon át egy falatot sem evett. Szerencsére belőlünk se. Ezt is megúsztuk, és ki tudja, meddig kell várnunk egy újabb hazai szenzációra. KÖZÚTI NAPLÓ Lakókörzetben E hét péntekjén húsz súlyos személyi sérülést, két halálos közlekedési balesetet jegyeztek fel a krónikák. Zömmel sze­mélygépkocsi gázolt gyalogost a bel­területen. Lapozzunk vissza csütör­tökre, amikor Gödöllőn a központ­ban, Budapesten az Üllői úton szen­vedtek súlyos sérülést járókelők; szerdán a József Attila utcában és a Komárom megyei Szák főutcáján kö­vetkezett be egy-egy halálos gázo­lás, kedden a III. kerületi Szőlő ut­cában és Baja főútvonalán, hétfőn a Békés megyei Gádoros belterületén vesztették életüket elütött járókelők. A „lakott terület” kategóriájából is hétről hétre kiemelkedően sok a bal­eset az úgynevezett lakókörzetekben. Ezeket a hazai közlekedés kutatói így jellemzik: „A városi terület ré­szei, amelyek magukban foglalnak egy vagy több olyan közutat, ahol a lakófunkciónak kiváltképp előnyben kell részesülnie a közlekedés rovásá­ra.” Kell, vagyis kellene, ezért is szor­galmazzák a közlekedésbiztonsági szakemberek a nemzetközi tapaszta­latok alapján már bevált építési meg­oldásokat, különleges közlekedési korlátozó szabályokat, jelzésrend­szereket. Közéjük tartozik az a kí­vánalom, hogy ahol mód van rá, csak a gyalogosok használhassák a közút teljes szélességét, magyarán: alakítsanak ki sétálóutcákat, vagy Behajtani tilos­ táblával akadályoz­zák meg a gépjárműforgalmat. Nem­csak a budapesti vagy megyeszék­helybeli belvárosok egyes utcái jö­hetnek számításba, hanem lakótelepi útvonalak is. Aztán: Európa számos városában húsz kilométeres, majdhogynem lé­pésben haladásra késztetik az autó­sokat a jellegzetesen lakóövezeti köz­utakon, s ehhez nem tartják elégsé­gesnek a táblát. „Fondorlatos” eszkö­zökkel késztetik a sebesség megtar­tására a járművezetőket, mestersé­ges bukkanókkal, keresztben húzódó kis árkokkal, útszűkületekkel. Ezek­nél kellemesebb gyógyírként alkal­mazzák a járókelők biztonságára fák, utcabútorok, növényládák telepítését, nemcsak pszichikai okokból, a gya­logosok közérzetét javítandó, hanem azért is, hogy a szabálytalan és sok­szor veszélyt előidéző parkolást az örökösen semmibe vett tilalmi táb­lák helyett „finomabb” eszközökkel akadályozzák meg. Van erre példa nálunk is: a Nemzeti Színház előtt, az Izabella téren, ahol a tágas járda­szigetet egy-két éve még valósággal eltorlaszolták a parkoló kocsik, ma nincs tiltó jelzés, viszont a sűrűn ki­tett növényládák közé még egy mo­torkerékpár sem fér be. A lakókörzetekben nem a jármű­vek gyors haladása, hanem a járóke­lők és a gyermekek biztonsága a leg­fontosabb követelmény. Ami a gye­rekeket illeti, e tekintetben érdemes felfigyelni arra, hogy a halálos kime­netelű gyermekbalesetek nyolcvan százaléka a gyermekek otthonának közvetlen közelében történik, vi­szonylag csekély forgalmú utcákban. Ezeknek a baleseteknek az elkerülése nem jelzéstechnikai kérdés. A lakó­körzetek új balesetvédelmi közleke­dési rendjének kialakítása sajátos megoldásokat igényel, mégpedig egy­értelműen a járművekre vonatkozó korlátozások jegyében. Ennek a szándéknak a helyességét látszanak igazolni azok a kutatások, melyeket a budapesti XI. kerületi — jó néhány lakótelep található itt — általános iskolák környékén végeztek a balesetelemzők. A tapasztalatok ál­talában kedvezőek voltak, a gyerme­kek viszonylag veszélytelen útvona­lakon juthatnak az iskolába, de ko­ránt sincs kihasználva az átkelőhe­lyek megfelelő forgalomszabályozá­sában rejlő megannyi lehetőség. Ér­demes e vizsgálódások egyik fontos következtetését megszívlelni: az is­kolai közlekedési oktatásban a sza­bályok és jelzések ismerete mellett sokkal nagyobb hangsúlyt kell kap­nia az adott környék forgalmi sajá­tosságaihoz alkalmazkodva a gyakor­lati közlekedési helyzetek megérte­tésének. F. G. NÉPSZABADSÁG 1981. november 29., vasárnap 2 0­0­0­. TÍZ ÉVES A REGGELI KRÓNIKA A közmondás szerint „ki korán kel, aranyat lel”. És bár mi korán kelő or­szág vagyunk, sőt divattá vált az aranymosás (erről, az ácsi kincskere­sőkről is beszámolt még a nyáron a Reggeli Krónika), a koránkelők több­ségének ritkán telik aranyra. Az azonban csaknem biztos, hogy ki ko­rán kel, bekapcsolja a rádiót. Hogy mikor? A Tömegkommunikációs Kutató Központ „panelja” szerint mindjárt 4 óra 25-kor a hallgatók öt, 5 órakor nyolc, fél 6-kor tizenkettő, 6-kor ti­zennyolc, fél 7-kor húsz, 7 órakor huszonkettő, fél 8-kor tizenhét száza­léka szobájában, konyhájában stb. szól a készülék. A műsor három és fél órás, és hogy ki mikor kapcsolja be rádióját, az attól függ, hogy mi­kor és meddig készülődik a munká­ba indulásra. Vagy — nyugdíjasok­ról lévén szó — mennyire kíváncsi a világ dolgaira. A Reggeli Krónika — mint a szombat reggeli műsorvezető szerkesztő, Király Edit is megemlé­kezett róla — tíz esztendeje született ennek az igénynek a kielégítésére, annak az új tömegtájékoztató kor­szaknak a termékeként, amelyet a te­levízió elterjedése jelentett. Az em­berek, akik este látták már a világ állapotát, reggel is tudni akarták és akarják, amit tudniuk kell. Délelőtti műszak 02 órától Tíz esztendeje hát, hogy hajnali 2 órakor megérkezik az alighanem egyik legkorábban kelő délelőtti mű­szakos magyar dolgozó munkahelyé­re, a Bródy Sándor utca 5—7. szám alá. Nincs könnyű dolga. El kell ol­vasnia az összes budapesti reggeli na­pilapot. És megállapítania, hogy me­lyek a leglényegesebb cikkek legfon­tosabb részei. Két perc, esetleg 140 másodperc áll rendelkezésére, hogy mindezt az ország tudomására hoz­za. Mire fél 4-kor, vagyis mintegy egy órával az adásidő előtt megérkezik az ügyeletes szerkesztő-műsorvezető, az ügyeletes riporter, valamint az asz­­szisztens, ő már rendszerint túl van a nehezén, kész a sajtószemle. A szerkesztő munkához lát. Illető­leg: folytatja, amit előző este, esetleg a késő éjszakai órákban abbahagyott. Egy órája van a Jó reggelt! című mű­sor kezdetéig, de természetesen mind­ez nem egy óra alatt készül. Már na­pokkal előbb összeállított a várható események alapján egy előzetes tük­röt. Beszélt a külföldi és a vidéki tu­dósítókkal, akik az eseményektől füg­gően már vagy bejelentkeztek, vagy éppen most várják adásaikat innen vagy onnan. Legelőször New Yorkot — ott ilyenkor még tegnap van — szokták kapcsolni az erősítőbe. Rö­viddel azután következik Moszkva, a világpolitika másik fővárosa — itt meg két órával előbbre jár —, ahol a Magyar Rádiónak két tudósítója is működik. Más fővárosokból a szük­ség és az események szerint érkez­nek a tudósítások. Akárcsak a vidé­ki tudósítóktól, akik szintén hajnali kelők. Jól összetanult csapat dolgozik, megy minden, mint a karikacsapás. Három Reggeli Krónika, közben rövid hírek, időjárás-jelentés, időközlés, Szót kérek, Reggeli párbeszéd, ki ne tudná? A szerkesztő vezeti a műsort, a technikusok nyomják a gombokat, a hírszerkesztő­n­ő egész éjjel bent volt, és legfeljebb a karosszékében szundikált néhány percet, amíg fel nem riadt a telexgépek újabb katto­gására — megfogalmazza a legújabb, az előző híradás óta érkezett híreket. A hangok nyugodtak, magabiztosak: egyáltalán nem mindegy, hogy a nap indulásakor miként szólnak az embe­rekhez. Minden rádióhallgatónak jo­ga van bal lábbal felkelni, legfel­jebb közvetlen környezete hangulatát ronthatja el, de a műsorvezetőnek egy egész ország aznapjára van be­folyása. Óriási koncentrációt igénylő fel­adat ez, s bár azt hihetné az ember, hogy öreg szakmai rókák játszi köny­­nyedséggel birkóznak meg vele, er­ről szó sincs. Az SZTK újságírókat kezelő orvosainak és Bereczky Gyu­lának, az aktuális adások irányítójá­nak véleménye szerint is hajnali hír­nökeink terhelése a legnehezebb mun­kákéhoz hasonlítható. A cél az, hogy lehetőleg negyven év feletti kolléga már ne legyen kitéve ilyen megpróbál­tatásoknak. Az ilyesmi a fiatalabb, de már eléggé tapasztalt évjáratúaknak való. Ami egyben azt jelenti, hogy a műsorvezető-szerkesztők — és nem alkalmatlanság okából — elég gyor­san cserélődnek. Hiszen a rádiósmes­terség elsajátítását, amelynek talán legnehezebb műfaja a reggeli élő működés, csak diploma birtokában kezdheti, és a tanulóévek után kerül­het sor arra, hogy először a Jó reg­gelt! szavakra formálják beszédtech­­nikailag is iskolázott vagy legalább­is korrigált alkukat. Milyen a „Jó reggelt!”? Hát ez az. Hogyan legyen valóban jó a reggel, amikor nem éppen jó világra virradunk? E műsor első év­tizedének első felében ez kevesebb problémát okozott. Igaz, az érdeklő­dés sem volt akkora, mint a máso­dik öt esztendőben. A hallgatottság akkor nőtt meg rohamosan, amikor — a külpolitikai szakértők nyelvén szólva — „az enyhülési folyamat el­lenségei teret nyertek a világban”. Márpedig a Magyar Rádió alapelve, hogy az igazat és csakis az igazat mondja. Akkor is, ha a munkába in­duló ember szívesebben hallana ked­vezőbb információkat. Nagyon sok levél érkezik a szerkesztőséghez, amelynek írói szeretnének csupa jó hírből álló reggeli műsort hallani. A szerkesztők, rádiósok, munkatár­sak, szakértők boldogan eleget ten­nének ennek a kérésnek. Csak hát éppen nincs módjuk a világ megvál­toztatására, és nincs joguk sem arra, hogy honfitársaik elől elhallgassák az igazságot. Az alapelv azonban az, hogy egy mindenek ellenére békésen élő, a dolgok jobbra fordulásában nemcsak bizakodó, hanem azért dol­gozó ország felnőtt lakosságához szóljanak, így hát a híradásokban megfelelő helyet kapnak az eredmé­nyek, sőt az életnek olyan szépségei is, amelyek ugyan nem emberi tet­tek eredményei, de szerencsére hoz­zá tartoznak az élethez, mint például az első ibolya kinyílása, a cseresz­nyefák virágzása, a fecskék érkezé­se ... A másik, ami sűrűn kifogásoltatik a hallgatók leveleiben: a zenei prog­ram. Azzal mindenki egyetért, hogy legelőször a Rákóczi-induló hangzik fel (4 óra 25-kor), és abban is, hogy a hagyomány szerint a legelső ze­neszám magyaros, egy palotás vagy egy csárdás. (Már ezt mintegy 350 ezer—400 ezer ember hallgatja!) Ab­ban azonban eltérnek­ a vélemények, hogy később a mintegy összesen 100 percnyi zenei műsorban kiknek te­gyenek inkább eleget. Azoknak a fia­taloknak, akik különben a Komjáthy­­műsorokat kedvelik, vagy azoknak az idősebbeknek, akik vagy az Örök­zöld dallamok vagy pláne az idő­sebbek hullámhosszán összeállítá­soknál szokták felhangosítani a ké­szülékeiket A zenei szerkesztő igyek­szik megfelelő arányokat kialakíta­ni. A rádiósok nagyjából elégedet­tek ezzel, a hallgatók egy része — ki ezért, ki azért — elégedetlen. Ez le­gyen azonban a népen belüli legna­gyobb ellentmondás. Újdonságok Azoknak a leveleknek azonban, amelyek szintén nem kis számmal érkeznek, és amelyekben több vi­dámságot kérnek, hamarosan eleget tesznek a hajnali szerkesztők. A szó­rakoztató osztály segítségével megin­dul a Humor éhgyomorra című ro­vat Három, öt perc, szelídebb vagy vaskosabb humor, régi kabarétréfák, Új krokik, klasszikus szatírák, majd kiderül, hogy mit hogyan fogad a közönség. A címet egyébként nem kell szó szerint venni. Nyugodtan lehet köziben reggelizni, vagy eset­leg éppen reggeli után időt szakíta­ni a meghallgatására. Talán ez is se­gít abban, hogy jókedvűen induljunk munkába. Premier a jövő évben. Más, kisebb változtatásokat is ter­veznek. A krónikák 5-kor, 6-kor és 7-kor továbbra is éppúgy elhangza­nak, mint ahogy félóránként az egé­szen rövid hírek, de egyébként más­nak nem lesz­ kötött ideje. Az érde­kesség dönti majd el például, hogy 6 óra 45 perckor, mint most is, egy kis publicisztikát hallunk-e (most Szót kérek a címe), vagy a Reggeli párbeszéd, esetleg egy külpolitikai vagy gazdaságpolitikai szakértő hír­magyarázata hangzik majd­ el. Az eddiginél nagyobb figyelmet fordíta­nak majd az évfordulókra, a ma­gyar történelem eseményeire. Megin­dul a reggeli naptár, felidézve nem­zeti történelmünk nagyjait és történ­éseit, emlékeztetve a múltra azokat, akik a jelenben élnek és azon dolgoznak. Nem titok, hogy a műsor szerkesztői ettől is azt remé­lik: segítenek vele az embereknek jobban szembenézni ország-világ je­lenlegi bajaival, reálisabban becsül­ni a mát és jobban bizakodni a jö­vőben. A rádiósok — 35 fős a Krónika közvetlen stábja, de mindent egybe­vetve legalább két-háromszázan vesz­nek részt a hajnali műsorok elkészí­tésében, adásában — minden gond­juk, bajuk ellenére szeretik a haj­nalt. És főként: szeretik azokat a hallgatókat, akiket egyre ritkábban a kakas és egyre sűrűbben a rádió ébreszt, Így hát azzal az elhatározás­sal indulnak a második évtizednek, hogy még gyorsabbak, alaposabbak, körültekintőbbek lesznek. A hallga­tókkal együtt remélik, hogy ismét egyre több jobb, derűlátásra okot adó hírt közölhetnek a Kossuth rá­dió hullámhosszán. ígérik: éppúgy nem hallgatnak el egyetlenegyet sem közülük, mint ahogyan most is igyekeznek a rendelkezésükre álló, soknak tűnő, de mégis gyorsan el­repülő reggelek­kénti három és fél órában elmondani mindent, amit tudnunk kell és ami hasznunkra le­het. Pintér István Adás közben a Jó reggelt! műsora. Király Edit és Mester Ákos az első reggeli hírekkel. BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELEI

Next