Népszabadság, 1982. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-03 / 1. szám

1982. január 3., vasárnap NÉPSZABADSÁG KUBA NEMZETI ÜNNEPÉN M­agyar vezetők üd­vözlő távirata az évfordulón A Kubai Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából Kádár János, a Ma­gyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és Lázár György, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke az alábbi táviratot küldte dr. Fidel Castro Ruznak, a Kubai Kommunista Párt Központi Bi­zottsága első titkárának, a Kubai Köztársaság Államtanácsa elnökének, a Minisztertanács elnökének Havannába. A Kubai Köztársaság nemzeti ünnepe, a felszabadulás napja alkalmá­ból a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Nép­­köztársaság Elnöki Tanácsa, Minisztertanácsa és egész dolgozó népünk ne­vében elvtársi üdvözletünket és szívből jövő jókívánságainkat küldjük ön­nek, a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottságának, a Kubai Köztár­saság Államtanácsának és Minisztertanácsának, a testvéri kubai népnek. A forradalmi Kuba létrejöttét, szocialista fejlődését kezdettől fogva a nemzeti függetlenség és társadalmi haladás híveinek őszinte érdeklődése és mély rokonszenve övezte. A magyar nép is elismeréssel tekint a kubai nép forradalmi vívmányaira, a szocialista társadalom építésében elért ered­ményeire, amelyek elválaszthatatlanul összeforrtak a Kubai Kommunista Párttal, annak következetes marxista■l leninista irányvonalával. Kuba ma megbecsült tagja a szocialista országok közösségének, amely­nek erősítésén odaadóan munkálkodik. Következetes békepolitikája, inter­nacionalista magatartása megérdemelt tekintélyt biztosít számára az el nem kötelezett országok mozgalmában, a béke, a függetlenség és társa­dalmi haladás hívei közt világszerte. Élvezi ezen erők széles nemzetközi szolidaritását nemzeti függetlensége és forradalmi vívmányai megvédéséért folytatott harcában is. A magyar kommunisták, a szocializmust építő ma­gyar nép teljes mértékben szolidáris, és támogatja azt a küzdelmet, ame­lyet az imperialista beavatkozási kísérletekkel és fenyegetésekkel szemben kommunista pártja vezetésével a kubai nép vív a békéért, a biztonságért, a függetlenségért és a szocializmusért. Nemzeti ünnepük alkalmából jóleső érzéssel gondolunk országaink sokoldalú és gyümölcsöző együttműködésére, amely a marxizmus-leniniz­­mus és a proletár internacionalizmus alapján ígéretesen fejlődik. Pártjaink és népeink barátságának további erősítése találkozik országaink érdekei­vel, jól szolgálja közös céljaink elérését. Kívánjuk önöknek, a kubai kommunistáknak és a testvéri kubai nép­nek, hogy sikerrel valósítsák meg a Kubai Kommunista Párt II. kongresz­­szusának határozatait hazájuk védelme, felvirágoztatása, a szocializmus és a béke javára.* Az évforduló alkalmából Apró Antal, az országgyűlés elnöke távirat­ban fejezte ki jókívánságait Flavio Bravónak, a Kubai Köztársaság népi hatalmi nemzetgyűlése elnökének. Táviratban köszöntötte a kubai partner­­szervezetet a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a SZOT, a KISZ, az Or­szágos Béketanács és a Magyar Nők Országos Tanácsa. (MTI) A forradalom győzelmének 23. évfordulóját ünnepli ezen a napon Kuba. Ebben a gyönyörű karib­­tengeri országban egy korszak for­dulójaként emlékeznek meg 1959. január elsejéről: ezen a napon vo­nult be Havannába Fidel Castro felkelő hadserege. A gyűlölt diktá­tor, Batista elmenekült, s az új évet a forradalom győzelmével együtt köszönthette Kuba. Az európai szocialista országok­ban s mindenekelőtt a Szovjet­unióban természetes szövetsége­sére lelt a távoli szigetország. Erre nagy szüksége is volt, mivel a ha­vannai fordulatot követően az Egyesült Államok és az akkor vele együttműködő latin-amerikai álla­mok többsége gazdasági blokád alá vette Kubát. Mindez nem riasztot­ta vissza Fidel Castrót és forra­dalmár társait attól, hogy azonna­li, radikális reformokat vezessenek be. A földosztás, az államosítások riadalmat keltettek Washington­ban, amely kiváltságos helyzete el­vesztésétől félt. S megszületett a döntés: a Kubából elmenekült em­berekből zsoldoscsapatot kell szer­vezni s megdönteni a törvényes havannai kormányt. Ám a Disznó­öbölben partra szálló zsoldosok ön­feláldozó, elszánt, hazájukat, sza­badságukat védő hazafiakkal talál­ták magukat szemben, s csúfos ve­reséget szenvedtek. Kuba számára — ha állandó fe­nyegetettség közepette is — meg­nyílt a szocialista építés lehetősé­ge. A néhány év alatt elért fejlő­dés eredményeit még a rendszer ellenségei sem képesek eltagadni: felszámolták az írástudatlanságot, s munkanélküliséget, fejlett isko­­la- és egészségügyi hálózatot te­remtettek. Az ország vezetése bátran szem­benézett a gondokkal, a hibákkal is, s különösen a Kubai Kommu­nista Párt 1975-ös első kongresz­­szusa óta következetesen fáradozik azok kiküszöbölésén. Küzd a la­kosság ellátásának javításáért, az ipar és a mezőgazdaság sokoldalú fejlesztéséért. Ezt az irányvonalat erősítette meg kubai testvérpár­tunk tavaly decemberi II. kong­resszusa is, amely az ország népe elé kiemelt feladatként a hatéko­nyabb munkát és az össznépi hon­védelmet állította. Az eltelt huszonhárom évben Kuba nagy tekintélyt vívott ki ma­gának a világban aktív, el nem kötelezett külpolitikájával. A fel­­szabadulásukért küzdő latin-ame­rikai és afrikai államok köszönet­tel szólnak a szigetország önzet­len, internacionalista segítségéről. Az Egyesült Államok viszont ép­pen ezt a magatartást nehezmé­nyezi, s az utóbbi időben mind fe­nyegetőbb magatartást tanúsít Ku­bával szemben. A magyar—kubai kapcsolatok gyümölcsözően fejlődtek az élet valamennyi területén, ugyanakkor mindkét fél hangsúlyozza, hogy to­vábbi fejlesztésükre sok még a le­hetőség. Népünk a forradalmi harc kezdetétől őszinte rokonszenvvel figyeli Kuba fejlődését, szocialista átalakulását, nemzetközi tekinté­lyének növekedését. Nemzeti ünnepén szívből kö­szöntjük Kuba népét, és további si­kereket kívánunk szocialista épí­­tőmunkájához. Holtponton a nyomozás a Dozier-ügyben A december 17-én elrabolt Dozier amerikai tábornok holléte utáni nyo­mozás eddigi eredménytelenségének első nyilvános beismeréseként Vero­nában a nyomozást irányító központ­ban szombaton bejelentették, hogy két milliárd líra jutalmat adnak annak, aki bármilyen információt szolgáltat Dozier fogvatartásának helyéről. A kétmilliárd lírát „Dozier tábornok baráti köre” ajánlotta fel —­de hogy közelebbről kik tartoznak ebbe a körbe, arról nincs információ. A hírt azonban a NATO dél-európai szárazföldi erői főparancsnokságának egyik tisztje jelentette be. (Dozier, mint ismeretes, főparancsnok-helyet­tes.) A nyomozás továbbra is nagy erő­vel folyik. Pillanatnyilag úgy tetszik, hogy két irányból közelítve keresik a foglyot és elrablóit. Az egyik az operatív módszer: ellenőrzéseket, házkutatásokat tartanak, és megha­tározott országrészeket fésülnek át. Ez mindeddig nem hozott eredményt. A legutóbbi fogásról, a Padovában letartóztatott, feltételezett „vörös brigádosokról" utólag kiderült, hogy semmi közük az ügyhöz, és legfeljebb csak felforgató tevékenység vádjá­val lehet bíróság elé állítani őket. A másik vonal az elemző munka: azoknak az írásos dokumentumok­nak és a tábornokról készült fotónak (vagy montázsnak) az analízise, ame­lyek lényegében az egyetlen tárgyi bizonyítékot jelentik az elrablókról. A feltételezések és a bizonytalan­ság 17 napja után arra számítanak, hogy a felajánlott kétmilliárd líra ta­lán előbbre viszi a nyomozást. A ju­talom kitűzésében az a számítás is meghúzódhat, hogy a „Vörös brigá­dok” különböző csoportjai közötti el­lentétek alapján remélnek informá­ciókhoz jutni Dozierről, illetve fog­vatartóiról. (MTI) Az olasz csendőrség különleges osztagai kutatnak a NATO-tábornok után. Az államcsíny után nyugalom Ghánában Egy nappal a szilveszteri katonai hatalomátvétel után Ghánában a je­lek szerint nyugodt a helyzet. A meg­döntött Limani elnök sorsa továbbra is ismeretlen. A Jerry Rawlings egykori repülő­százados által vezetett ideiglenes nemzeti védelmi, tanács napnyugtá­tól napkeltéig tartó kijárási tilalmat rendelt el, lezárta az ország határait, felfüggesztette a nemzetközi telefon- és telex-összeköttetést. A lakosságot a fegyverek beszolgáltatására szólítot­ták fel. A védelmi tanács egy másik felhívásában a közlekedési viteldí­jak és a piaci árak mérséklésére hí­vott fel, „hogy az egyszerű szegény dolgozók is megfizethessék őket”. Ghánában becslések szerint egy év alatt megduplázódtak az árak, és a lakosság széles rétegeinek jövedelme nem tart lépést velük. A szomszédos Togóban levő megfigyelők nem két­­lik, hogy a gazdasági helyzet állandó romlása késztette ismét hatalomát­vételre a hadsereget. Rádióbeszédében Rawlings elnyo­mónak nevezte a polgári kormány­zatot, megbélyegezte a közállapoto­kat, a korrupciót, s felszólította a külföldi országokat, hogy ne avat­kozzanak bele a helyzet javítására, a „valódi demokrácia megteremtésé­re” tett kísérletébe, amelynek sike­réért — mint mondotta — „életével felel”. Egyben azonban kíméletre szó­lított fel a megdöntött elnök iránt, s azt tanácsolta a parlamenti képvise­lőknek, hogy forduljanak szükség esetén védelemért a fegyveres erők­höz. Az accrai rádió Londonban lehall­gatott adása szerint letartóztatták a Népi Nemzeti Párt három vezetőjét az államcsínnyel kapcsolatos hamis információk terjesztése miatt. Hilla Limann megdöntött elnöknek és kor­mánya tagjainak sorsáról nincs hír. A katonai szolgálatot teljesítő szemé­lyek és a rendőrök parancsot kap­tak arra, hogy haladéktalanul jelent­kezzenek egységeiknél. Jerry Rawlings 1979 júniusában szervezte első katonai államcsínyét, katonai kormányzata azonban még ugyanazon év októberében polgári kormányzatnak adta át helyét. . Az életkörülményeket meghatáro­zó tényezők között kiemelkedő je­lentősége van a szabadidőnek. A he­ti munka utáni aktív pihenés, az évi szabadság hasznos eltöltése mind azt a célt szolgálja, hogy az emberi szervezet felfrissüljön és felkészül­jön újabb feladatainak elvégzésére. Az ötnapos munkahét bevezetése, valamint a fizetett szabadság új rendje mindenekelőtt életszínvonal­politikai szempontból jelentős. Az áttérés tapasztalatai A társadalmi, gazdasági fejlődés­sel szorosan összefügg és együtt jár a heti munkaidő változása. Hazánk­ban e módosítás tervszerű, politikai­lag előre, tudatosan meghatározott folyamat. 1968-ban értünk el olyan szintre, hogy módunk volt a heti 48 órás munkaidőt 44 órára mérsékelni és ezzel együtt a munkarendet úgy kialakítani, hogy minden második szombat szabad legyen. E munka­rendre való áttérés több évet vett igénybe, mivel egy-egy ágazatban az áttérés feltételeit csak fokozatosan lehetett megteremteni. A továbblépést, az ötnapos munka­hét bevezetését már a hetvenes évek közepén meghirdettük. Már akkor lát­hatók voltak azonban azok a társadal­mi, gazdasági feltételek és életszín­vonal-politikai követelmények, ame­lyeknek megfelelően csak a hatodik ötéves terv­ben számolhattunk az új munkarend bevezetésével. És vilá­gos volt az is, hogy ez nem járhat a törvényes munkaidő számottevő és széles körű csökkentésével. Elsősor­ban a termelékenység viszonylag alacsony szintje, másodsorban a mun­kaidőalap demográfiai okokból be­következő mérséklődése miatt. Az ötnapos munkahétre való átté­rés, mint ismeretes, 1981. július el­sejétől megkezdődött, és az eredeti elképzeléseknek megfelelően 1982. június végéig befejeződik. Ezzel a heti munkaidő 42 óra — a több mű­szakban, illetve folyamatos munka­rendben dolgozóké pedig 40—42 óra — lesz. Ez nemzetközi összehasonlí­tásban is figyelemre méltó. Az új munkarend és a heti törvé­nyes munkaidő újbóli megállapítása alkalmat adott arra, hogy megold­juk az ebédidők kiadásának egysé­gesítését. Hazánkban eddig ugyanis a foglalkoztatottaknak felénél (fő­ként nem fizikai munkakörökben) az ebédidő benne volt a heti törvé­nyes munkaidőben, másik részénél viszont nem. Ennek következtében az előbbiek tényleges munkaideje általában heti 41,5 óra, az utóbbia­ké pedig 44 óra volt. A hátrányosan érintett dolgozók jogosan tartották igazságtalannak a hosszabb munkaidőt. Ma az ebéd­időt egységesen a heti törvényes munkaidőn kívül kell kiadni. Ebből következik, hogy a tényleges mun­kaidő csak azon dolgozók esetében csökken, akiknél eddig az ebédidő a törvényes munkaidőn kívül volt. Az általános munkarendben foglalkoz­tatott többi dolgozónál pedig az ed­digi 41,5 óra munkaidő egységesen ugyancsak 42 óra. Sok tapasztalatot adott az eddigi áttérés. Jó, hogy a pozitívumok mel­lett a negatív jelenségek is szó­ba kerültek, ezzel segítve az ez évi át­térés lebonyolítását. Nem vagyunk azonban még a végén, hiszen hátra­van az államigazgatás februári, egy­­egy termelési egység későbbi és az oktatás szeptemberi áttérése, továb­bá a mezőgazdasági dolgozóknál a jövő évre is áthúzódhat az új mun­karend kialakítása. Mindezek mel­lett figyelemmel kell kísérni első­sorban a már áttért szolgáltató egy­ségek munkarendjét, tevékenységét, és a tapasztalatok alapján a szüksé­ges kiigazítást el kell végezni, hogy mind a lakossági ellátást, mind a termelési kapcsolatokat optimálisan lehessen biztosítani. Az ötnapos munkahétre való át­térés társadalompolitikai jelentősége egyértelmű, hiszen több szabadidőt teremt a dolgozók számára. Az utób­bi években — még heti 48 órás tör­vényes munkaidő alkalmazása mel­lett is — nagyon sok gazdálkodó szerv szeretett volna áttérni a rövi­­debb munkahétre, illetve — enge­déllyel — esetleg anélkül — be is vezette azt. Ugyanis Valamennyiünk számára rendkívül kedvező például, hogy hetenként tizenkettő helyett cs­ak tízszer kell megtennünk a la­kásuk és a munkahelyük közötti utat. Talán még ennél is nagyobb jelentőségű, hogy a kétnapos (zömé­ben egybefüggő) szabadidőt gazda­ságosabban használhatjuk fel. Az ötnapos munkahétre való áttérés életkörülményeiket javító hatása te­hát vitathatatlan. Több lehetőséget ad a pihenésre, továbbképzésre, szó­rakozásra, családi együttlétre. Nekünk, állampolgároknak, nem­csak mint termelőknek, hanem mint fogyasztóknak is alkalmazkodnunk kell az új munkarendhez. Megválto­zik életrendünk, napi időbeosztá­sunk, vásárlási lehetőségünk stb. Az alkalmazkodás biztosan nem megy majd egyik napról a másikra. Ezért sok türelemre, megértésre és saját magunk és környezetünk átalakítá­sára is szükség van. Saját erőből Az új munkarend bevezetésének szigorú gazdálkodási feltételei van­nak. Ezek lényege: önerőből, a telje­sítmény csökkenése nélkül kell meg­valósítani. Ez nagy felelősséget ró a dolgozókra és vezetőkre egyaránt, mivel az egyén, illetve a kollektíva egységnyi időre jutó teljesítményé­nek a növelésére van szükség. En­nek mértéke gazdálkodó egységen­ként attól függően eltérő, hogy mi­lyen arányú volt a törvényes mun­kaidő-csökkentés hatása. Nem kevés olyan vállalat van, ahol 4-5 száza­léknyi kieső munkaidő pótlásáról kell gondoskodni. Az új heti munkarend és törvé­nyes munkaidő bevezetéséről szóló döntés annak tudatában született, hogy termelő és nem termelő szer­vezeteinkben van annyi belső tarta­lék, hogy a kieső munkaidőt pótolni tudják. Ennek nagy része adódik a munkaidő-veszteségek csökkentésé­ből, a munka-, és az ügyvitelszerve­zés lehetőségeiből, az egyéni teljesít­mények ésszerű növeléséből. Az eddigi tapasztalatok azt bizo­nyítják, hogy a gazdálkodó szervek képesek a tartalékok feltárására. Ehhez azonban szükség van részle­tes intézkedési terv kidolgozására, feladatmeghatározásra. Az is be­bizonyosodott, hogy a dolgozók szé­les körű bevonása nélkül nem old­ható meg e feladat. Más oldalról az is nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgo­zói kollektívák konkrétan meghatá­rozott feladatok és kézzelfogható cé­lok érdekében aktív részesei lehet­nek a tartalékok feltárásának. A rövidebb munkahét bevezetését a dolgozók általában örömmel fo­gadták. A téma széles körű érdeklő­dést, aktív vitát váltott ki: élénk termelési tanácskozások, testületi vi­ták folytak. Ennek eredménye, hogy a dolgozók tudomásul vették az öt­napos munkahét bevezetésével kap­csolatban rájuk háruló feladatokat, megértették az áttérés politikai-gaz­dasági követelményeit. Sok helyen a dolgozók tették szóvá, hangsúlyoz­ták, hogy az ötnapos munkahétre való áttérést fel kell használni a gaz­dálkodás, eredményességének javítá­sára is, ötle­teket adtak, és nem egy helyen a teljesítmények további nö­velésére is vállalkoztak. Új szabadságolási rendszer Az ötnapos munkarendre való át­téréssel lehetségessé, s egyben szük­ségessé vált, hogy a fizetett szabad­ság új rendjét is bevezessük. Figye­lembe véve a társadalompolitikai igényeket, valamint a jelentősen megnövekedett szabadidőt, kétirá­nyú változás következett be 1982. január elsejével. Egyrészt vala­mennyi dolgozót egységesen kedve­zően érinti az, hogy az eddigi ket­tő helyett három hét — 15 munka­nap — az alapszabadság. Ugyancsak kedvező irányú változás, hogy az alap- és a munkaviszonyban töltött idő alapján járó pótszabadság együttes maximális mértékét 24 munkanapban határozták meg. Ez azt jelenti, hogy a korábbi egybe­függő négy hét helyett ma — egy nap híján — öt hét az ilyen szabad­ság felső határa. Ez a módosítás a mindenki számára egységesen járó alap- és munkaviszonyban töltött idő után járó pótszabadság tekinte­tében a mainál több szabadságot je­lent, egyes korosztályoknál pedig a mai mértéket hagyja meg. A szabadidő növekedése módot adott arra is, hogy rendet teremt­sünk az­ elburjánzott egyéb pót- és rendkívüli szabadságok között. A rendteremtés lényege: egyes jogcí­meken járó szabadságok megszűn­nek, másoknál a szabadság mérté­két mérsékeltük. Megszüntettük azo­kat a szabadságokat, amelyek fenn­tartása a mai társadalmi és gaz­dasági körülmények között nem indokolt. Ilyenek például a jutalom­szabadságok, az egyes miniszteri rendelkezések alapján juttatott rendkívüli szabadságok stb. A több szabadidőre való tekintettel mérté­kében kisebb lett a munkaköri pót­szabadságok egy része is; a tanul­mányi szabadság, a sportolók rend­kívüli szabadsága és még néhány jogcímen adott pótszabadság. Fennmaradtak és naptári napok­ban — hetekben — kifejezve nem változtak azok a szabadságok, ame­lyek társadalompolitikai szempont­ból juttatják előnyhöz az érintett dolgozókat. Ilyenek példáull a fiatal­korú dolgozók, az anyák, a vakok, a bányászok és mások pótszabadsága. Nem célom részleteiben ismertet­ni a fizetett szabadság új rendsze­rét. Gondolom, az elmondottakból megállapítható, hogy amíg a min­denkit egységesen érintő szabadság­­napok száma növekszik, addig egyes pót- és rendkívüli szabadságok meg­szüntetése, illetve mértékének csök­kentése több területen (elsősorban nem fizikai munkakörökben) a dol­gozók eddigi szabadságidejét csök­kenti. Mérséklődik továbbá egy-egy társadalmilag támogatott tevékeny­séghez kapcsolódó szabadságidő. Ezt nagymértékben ellensúlyozza az ötnapos munkahét bevezetésével megnövekedett szabadidő. A szabadságidő új rendszere egy­értelműen javítja az életkörülmé­nyeket, társadalmilag igazságos és megfelel az élettanilag indokolt mér­tékeknek, valamint a nemzetközileg elfogadott normáknak. Előnye az is, hogy egyszerűsödött, megszűnt a kéthetenkénti egy szabadnap sza­badságba való beszámítása. Mindent összevetve 1982. január­tól évente átlagosan 240 napon kell dolgozni. E munkaidőt a lehető leg­gazdaságosabban és hatékonyan kell ledolgoznunk, hogy ezzel biz­tosítsuk országunk gazdasági céljai­nak elérését, életkörülményeink ja­vulását, a pihenésre megmaradó, kö­rülbelül 125 nap hasznos eltöltését. Munkaidő és szabadidő Írta: Rácz Albert államtitkár, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke

Next