Népszabadság, 1983. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-25 / 20. szám
6 Hat évtized a szakszervezetben Rokonszenves, nyílt tekintet, hófehér haj, naprakész tájékozottság. Miközben az egyszerűen, de barátságosan berendezett Néphadsereg utcai lakás egyik szobájában a higgadt, megfontolt beszélgető partner szavait jegyezzük, egyre csak arra gondolunk: a szemközti fotelban ülő valóban már 80 éves lenne? Üveglappal borított íróasztalán — családi emlékeket idéző, megsárgult fotók között — a friss reggeli lapok, könyvespolcán a legújabb kiadású kötetek, s naptárjában a szerdai napnál egy bejegyzés: HVDSZ, Benczúr utca, 9 óra. Merthogy Seprényi Sándor, a Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezetének tiszteletbeli elnöke, aki még ma is aktív, gyakran felszólaló részvevője a központi vezetőségi üléseknek, hozzászokott ahhoz, hogy rendszeresen felkeresi egykori munkahelyét, s elmondja véleményét mai kérdésekről. Mai kérdezők — Tudja, mindebben számomra az a legnagyobb megtiszteltetés, hogy valóban érzem, nem pusztán udvariasságból kíváncsiak a véleményemre — mondja Seprényi Sándor. — A vezetőségi ülések előtt és után is gyakran körülvesznek a fiatalok, a mai tisztségviselők, s olyan kérdéseket tesznek föl, amelyekre nem lehet, és úgy érzem, nem is szabad közhelyszerű, sztereotip válaszokat adni. Igyekszem őszintén felelni nekik, felhasználva gazdag történelmi tapasztalataimat. Jólesik, amikor a múltról érdeklődnek, mert az én nemzedékem nemcsak magáért, hanem elsősorban az utánunk következőkért harcolt. S ahhoz, hogy ne csupán az életutam miatt, tiszteletből tekintsenek partnerüknek, ma is tájékozódnom kell, friss információkra van szükségem. A reggel számomra mindig az újságok olvasásával, a rádió meghallgatásával kezdődik. Seprényi Sándort a közelmúltban köszöntötték 80. születésnapján a SZOT és a HVDSZ tisztségviselői, akik egy rendkívül eseménydús s kezdettől fogva elkötelezett életút előtt tisztelegtek. A Békés megyei Szeghalomból származó, szegényparaszti családban nevelkedett Seprényi Sándor édesapja, aki télen vasúti pályamunkás volt, a többi évszakban pedig földműves napszámosként dolgozott, a Tanácsköztársaság idején a helyi direktórium egyik tagja volt. Ez a megbízatása azonban rövid ideig tartott. A Magyar Tanácsköztársaság leverése után édesapját Romániába száműzték, s hazajövetele után hosszú hónapokig vasárnaponként jelentkeznie kellett a csendőrségen. A vasúthoz nem vették viszsza, így napszámba járt dolgozni, abból tartotta el szűkösen a családját. S az apa a sok megpróbáltatás következtében, valamint az első világháborúban szerzett betegségében 1923-ban meghalt. Seprényi Sándor egyetlen testvére valamivel később szintén hasonló sorsra jutott. — Apám segítségével kerültem kapcsolatba a mozgalommal, s ez később nagy hatással volt rám — emlékezik Seprényi Sándor. — Soha nem felejtem el, amikor 17 éves fiatalemberként több társammal együtt lőszert és utánpótlást hordtunk a Tiszánál a Vörös Hadseregnek. Persze, akkor még nem elvi meggyőződésből, csak azért, mert akkor számomra, a fiatal, nincstelen parasztnak ez jelentette az ország védelmét. Az elemi iskolát kitűnő eredménynyel fejezte be, s Mezőberényben elvégezte a polgári négy osztályát is, azzal a szándékkal, ha az is jól sikerül, esetleg továbbtanul. Ebben az első világháború kitörése megakadályozta, így a négy polgári után egy szeghalmi mesternél kitanulta a géplakatos szakmát. Már így került fel Budapestre, mert falujában nem tudott elhelyezkedni; előbb a kisiparban, majd 1923-ban Angyalföldön, a Schlick—Nicholson Vagon- és Gépgyárban helyezkedett el. Ekkor iratkozott be a vasasszakszervezetbe, s lett szervezett munkás; nem sokkal ezután már ebben az üzemben, majd későbbi munkahelyén, a Magyar Mezőgazdasági Gépgyárban az ifjúmunkások bizalmija lett. S mint fiatal munkás belépett a Szociáldemokrata Pártba, ahol a Vági István-féle balszárnyhoz csatlakozott, s több nagy sztrájkban vett részt. A megbecsülés feltétele aztán 1927-ben a Siemens Schuckert Művekhez került segédmunkásnak, s fél év elteltével lakatosműhelybe helyezték, majd később a szerelőcsoportba, ahol elvégzi a kábelszerelő-tanfolyamot. Mint kábelszerelő 1930-ban Budapest Székesfőváros Elektromos Műveinél helyezkedik el, ahol ismét bekapcsolódik a szakszervezeti mozgalomba; a vasasoknál elvégzi a hároméves szemináriumot. Ezután vezetőségi tagja lesz a vasasszakszervezet közüzemi szakosztályának, egyúttal őt választják főbizalminak az Elektromos Műveknél, ami azt is jelentette, hogy a Gázműveknél és a Vízműveknél is fontos szerephez jutott a szakszervezeti mozgalomban. , , A Váci úti üzemekben, az idősebb szakiktól megtanultam, hogy az elkötelezett, szervezett munkás mindig önzetlenül képviseli társad érdekeit, s ugyanakkor képes arra, hogy remeket alkosson gépe mellett — eleveníti fel az angyalföldi éveket. — Ez volt a feltétele annak, hogy az embert kollégái megbecsüljék, s odafigyeljenek a szavára. S a tények azt bizonyítják, hogy Seprényi Sándor nemcsak jó munkás, hanem az akkori viszonyok között eredményesen ténykedő szakszervezeti aktivista volt. A vasasszakszervezet központi vezetőségének 1943-ban lett a tagja, s mint ilyen, természetesen rendszeresen jelentkeznie kellett a politikai rendőrségen, a hírhedt Csontos-csoportnál. Minden lépését figyelték, ennek ellenére 1943-ban részt vett a Szociáldemokrata Pártnak abban a bizottságában, amely ellenőrizte a választások lefolyását, annak tisztaságát. S amikor 1944 márciusában bekövetkezett a német megszállás, az elsők között tartóztatták le; több társával együtt Németországba, munkatáborba deportálták. Erről az időszakról így beszélt: — Először az ausztriai Roseheim Ingolstadtba, majd később Magdeburgba és Berlinbe vittek bennünket, s nem kívánom részletezni azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket társaimmal együtt átéltem. Amikor a szovjet csapatok 1945 márciusában megkezdték Berlin ostromát, a zűrzavart kihasználva több társammal együtt megszöktünk. Bécsig gyalog jöttünk úgy, hogy nappal mindig meghúzódtunk valahol útközben, s éjszaka pedig talpaltunk. A tizennyolcadik napon léptük át a magyar határt, s április 2-án érkeztünk Budapestre. Ezt a napot soha nem felejtem el! S április 3-án már felvette a kapcsolatot az Elektromos Művek üzemi szakszervezeti bizottságával, majd néhány nap múlva belépett a kommunista pártba. Egy évvel később a Város és Vármegyei Alkalmazottak Szakszervezete (VÁOSZ) központi vezetőségébe jelölték, majd itt lett főtitkárhelyettes. Mint kábelszerelő jól ismerte az elektromos hálózatot, s Vas Zoltán kormánybiztossal ő volt a felelőse a fővárosi elektromos hálózat háború utáni helyreállításának. Az Elektromos Műveket, az egykori munkatársakat nehezen, csak hoszszas meggyőzés után hagyta ott, s vállalta el új megbízatását. Seprényi Sándor élettörténetéhez hozzátartozik az is, hogy 1947-ben országgyűlési képviselővé választották Szabolcsban. — Akkoriban azon a vidéken nehezen tudták megművelni a földet — folytatja visszaemlékezését. — Az is előfordult, hogy kaszát nyomtak a kezembe, mondván, ne beszéljek, inkább mutassam meg, hogyan kell dolgozni. Szerencsére gyerekkoromban megtanultam kaszálni, így nem égtem le, s tekintélyt szereztem. Nemrégiben ismét jártam ezen a vidéken, s mondhatom, nagyon megváltozott itt is az élet. Éreztem újra, hogy érdemes volt annak idején küzdeni, harcolni. Kitüntetések a vitrinben Néhány évvel később, 1952 júniusában megtartották a HVDSZ alakuló kongresszusát; az új szakmai szakszervezet feladata az volt, hogy segítse a gazdasági munkát, s következetesen harcoljon a helyi ipari és városgazdasági dolgozók élet- és munkakörülményeinek állandó javításáért, érdekeik méltó képviselője legyen. A szakszervezet elnökévé Seprényi Sándort választották, s egészen nyugdíjba vonulásáig, 1965-ig töltötte be ezt a tisztséget. S eseményekben gazdag, tevékeny életútját elismerve, megannyi magas kitüntetés tulajdonosa; vitrinjében őrzi egyebek között a Szocialista Hazáért Érdemrendet, s háromszor vehette át a Munka Érdemrend arany fokozatát. Ma is köztiszteletben álló aktivistája a HVDSZ-nek. A Néphadsereg utcai lakásban a látogatónak nem nehéz észrevennie, hogy vendéglátója sokat olvas, még mostanában is; az asztalon több könyv látható egymásra rakva. Szeretettel beszél két fiáról, akikkel mindent megvitat; az egyik jogász, a másik pedig a rendőrségnél dolgozik. Elismeréssel szól a mai fiatalok tudásáról, szakmai felkészültségéről, ám azt szeretné, ha az életben egy kicsit jobban törődnének egymással. S mit csinál Seprényi Sándor a legszívesebben az olvasáson kívül? Amikor szép az idő, a budai hegyekbe kirándul feleségével, s mint mondja, rendszeresen több kilométeres gyaloglásra vállalkoznak. E túrák is hozzájárultak ahhoz, hogy mind a mai napig megőrizze szellemi frisseségét. Erről az alkotó erőről egyetlen pillanatra sem akar lemondani. Szüksége van rá. S nemcsak szerdánként, amikor reggelente a Benczúr utcába indul. Falus Gábor 1 .) Fozóművészet galéria Budapest V., Váci u. 7. 1052 Telefon: 183-005 NYÍLIK: január 27-én NÉPSZABADSÁG 1983. január 25., kedd Takarékosság anyaggal, energiával A gazdálkodás minőségi tényezőinek javítását, ezen belül a takarékosság fokozását igen fontos vállalati feladatának tekinti a Tokajhegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát is. • Az anyaggazdálkodásban például az elmúlt évben az addigi ötről négy százalékra csökkentették átlagosan az importból származó anyagok értékét, de a tőkés import esetében a csökkenés csaknem harminc százalékos. Csak a nélkülözhetetlen anyagokat szerzik be külföldről, túlnyomórészt a szocialista országokból. A többit saját előállítással igyekeznek pótolni. Ilyen módon az elmúlt évben kilencmillió forintos megtakarítást értek el. Az energiahordozókkal való ésszerű gazdálkodásra szintén nagy gondot fordítanak a borkombinátban. Az üzemanyag-, tüzelőanyag- és villamosenergia-gazdálkodás területére minden évben takarékossági tervet készítenek és ennek végrehajtását folyamatosan ellenőrzik. Az utóbbi években az energiafelhasználás átlagosan tíz százalékkal csökkent. ..ELADTUNK ÖT KILOMÉTER VASUTAT...” A somogyi példa Ha lapozgatjuk az ifjúsági mozgalom dokumentumait, a kongresszusok, az ifjúsági parlamentek jegyzőkönyveit, ha beszélgetünk KISZ-vezetőkkel vagy -tagokkal, gyakran találkozunk ezzel a mondattal: — A mai fiatalokat aktivizálni, mozgósítani csak úgy lehet, ha konkrét célokat adunk, nagy feladatokat bízunk rájuk. Ezt a megállapítást mindenki elfogadja. Mégsem sikerül minden esetben megtalálni azokat a bizonyos konkrétumokat, kitűzni az elérhető, reális, de erőfeszítést is igénylő célokat. Így nem csoda, ha sokszor elmarad a kezdeményezőkészség, érdektelennek látszanak a fiatalok. Mert az efféle érdektelenség csak látszat. Ha akad egy jó ötlet s néhány lelkes fiatal, aki amit elhatározott, még akkor is véghezviszi, ha a vállalkozás kezdetben lehetetlennek tűnik, akkor több százan, több ezren is megmozdulnak .. . S hogy értelmes célokért, konkrét feladatokért képesek cselekedni a fiatalok, azt hitelesen bizonyítja egy Somogy megyei példa is. A mozdonyvezető javasolta Egy évvel ezelőtt állt elő a javaslattal Bak László ifjú mozdonyvezető a megyei KISZ-bizottságon: — A MÁV megszüntette Kaposmérő és Középrigóc között a vasútvonalat. Most termelőszövetkezetek meg egyéni vállalkozók szedik föl a síneket, talpfákat. Eladják, s ebből jókora haszon bejön nekik. Nekünk is jól jönne a pénz. Tudnánk hova tenni. Nem? Javaslom, keressük meg Fényes Józsefet, a MÁV pécsi igazgatóját. Biztosan segíteni fog, hogy mi is hozzájuthassunk még néhány kilométernyi pályához. Ennyi elegendő is volt az intézkedésekhez. — Amikor Laci javaslatára elmentünk Pécsre, hogy tárgyaljunk az ügyről — folytatja a történetet Lárár Árpád, a megyei KISZ-bizottság titkára —, útközben arról beszélgettünk, hogy hova is tegyük, mire fordítsuk majd azt a néhány ezer forintot, ami bejön ebből a társadalmi munkából. Pécsett partnereknek tekintettek bennünket, megértették, hogy mit akarunk, és kaptunk öt kilométer vasúti szakaszt. Megkötöttük a szerződést, s nagy lendülettel munkához láttunk. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű. Laci meg Bogolin Csabáné — Marika, vasúti mérnök — ecsetelte e munka nehézségeit. Körültekintő módon kellett összegyűjtenünk azokat az embereket, akik közvetlen irányítói, szervezői, lebonyolítói lesznek a munkának, így került a „stábba” Heczer István is. Vállalta, hogy részt vesz a szervezés, a lebonyolítás, az értékesítés munkálataiban. Régi sínek, talpfák Néhány hét elegendő volt ahhoz, hogy a kezdeményezők gondoskodjanak meleg ételről s autóbuszról, amely kiviszi és hazahozza a fiatalokat. Hozzáláttak a toborzáshoz. — Régi igazság, hogy a legjobb módszer a példamutatás — folytatja a KISZ-titkár. — A megyei, járási KISZ-bizottságok apparátusainak tagjai több napot is a helyszínen voltak. Izomláz ide, izomláz oda, de Bak Laci is, aki mindvégig irányította a munkát, keményen dolgozott és megdolgoztatott bennünket is a hétvégeken. Már a kezdet kezdetén jelen voltak a pártiskolások is, derekasan kivették részüket a munkából. Ha megérkezett egy-egy csoport, mindig azzal kezdték, hogy elmondták nekik: — Gyerekek! Ennek a társadalmi munkának azért van értelme, mert a pénzt, ami bejön, értelmes célokra fordítjuk. Úgy tervezzük, hogy felét az úttörőstadion építésére ajánljuk fel. A másik felét elosztjuk, s felajánljuk a barcsi mozgássérültek számára készülő intézet építésére meg a megyei úttörő- és ifjúsági tábor bővítésére. Mivel mindenki tudta, hogy miért dolgozik, nem volt senkivel sem gond. Fegyelmezetten, egymásra is vigyázva dolgoztak a fiatalok. Egyetlen baleset fordult elő. Pedig akinek már volt része ilyen nehéz munkában, az tudja, hogy ez mit jelent. Egy-egy darab olyan súlyos, hogy hatan is alig bírták el. De gúlába kerültek az idomok és a beton talpfák. Hozzá lehetett látni az értékesítéshez. Újabb ötlet — Én 1982 második felében társadalmi munkában megismertem egy új szakmát, számomra ugyanis új volt üzletkötőnek lenni — mondja Heczer István. — Először a felszedett síneket el akartuk adni a MÉH vállalatnak. De mivel keveset fizettek volna, jobb vevőket kerestünk és találtunk. Tsz, állami gazdaság, bánya, gyár egyaránt akadt üzletfeleink között. Aki többet adott, az vihette el az árut. Szinte rohantak ezekben a hetekben a napok. Csipkedni is kellett magamat, hiszen a fiúk nem tétlenkedtek. Esetenként lányok is szép számmal dolgoztak. — A tervezett határidő előtt befejeztük a munkát — s már az újabb tervekről kezd beszélni a mozdonyvezető. — A pénz szépen gyűlt. Mi meg szinte szerelmesek lettünk abba a tájba, ahol dolgoztunk. Kikerültek a talpfák, elszállították a síneket, s ott maradt a kőzúzalék. Messziről úgy tűnt, mintha egy keskeny kis út vezetne a Zselic felé, az erdőn, dombokon és völgyeken át. Mi lenne, ha csinálnánk ide jövőre egy kerékpárutat? Az elhagyott bakterházakat át lehetne alakítani kulcsos turistaházakká, azaz ifjúsági szállókká. Megérdemelné ez a táj, hogy jobban s többen ismerjék. Az idén már ehhez a munkához szeretnénk hozzálátni. S ahogy a bontáshoz középiskolások, egyetemisták, szakmunkások, vasutasok, hentesek, lakatosok, lakóterületi KISZ-alapszervezetek tagjai, politikai munkások is eljöttek, eljönnek majd biztosan folytatni, építeni is. — Megkerestük ez ügyben az Állami Ifjúsági Bizottságot és a KISZ Központi Bizottságának munkatársait — mondja a KISZ-titkár. — Reméljük, nem lesz akadálya elképzeléseink megvalósításának. Szerencsére mára elcsendesedtek azok, akik a vasúti pálya bontásának kezdetén csak hitetlenkedni tudtak. Talán meggyőzte őket az a közel másfél millió forint, amelyet néhány hét alatt felszedtek a fiatalok Kaposmérő és Középrigóc között. Azok a fiúk és lányok, akik kivették részüket ebből a nehéz munkából, ha elmennek majd a már kész úttörőstadion, a mozgássérültek intézete vagy a megyei úttörő- és ifjúsági tábor előtt, joggal lehetnek büszkék. Hiszen az ő két kezük munkája is benne van ezekben a létesítményekben. A kerékpárúthoz is közük lesz. Együtt ezt is meg lehet csinálni. Ambrus Sándor Néha hat emberre is szükség volt. Felszedtek másfél milliót. gyertyás lászló felvételei