Népszabadság, 1983. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
1983. május 1., vasárnap NÉPSZABADSÁG A szocialista országok a madridi európai találkozó sikerét akarják Válasz a semlegesek és el nem kötelezettek felhívására Több szocialista ország vezetője válaszolt szombaton arra a felhívásra, amelyet Ausztria, Ciprus, Finnország, San Marino, Svédország és Jugoszlávia állam- és kormányfői a madridi találkozó mielőbbi sikeres befejezése érdekében intéztek a helsinki záróokmány aláíróihoz. Az alábbiakban ismertetjük Kádár Jánosnak, az MSZMP Központi Bizottsága első titkárának és Jurij Andropovnak, az SZKP KB főtitkárának válaszát a hat európai semleges és el nem kötelezett ország vezetőinek üzenetére. Kádár János a magyar álláspontról Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára válaszában nagyra értékeli és a madridi találkozó mielőbbi eredményes befejezésére, az európai biztonsági és együttműködési folyamat fenntartására irányuló pozitív lépésként üdvözli a semleges és el nem kötelezett országok állam- és kormányfőinek kezdeményezését. A Magyar Népköztársaság politikájában, nemzetközi tevékenységében a helsinki záróokmány elveit és ajánlásait követi. Osztja a felhívásban kifejezésre juttatott aggodalmat a madridi találkozó jelenlegi állásával és az európai biztonsági és együttműködési folyamat egészével kapcsolatban, s azt a meggyőződést is, hogy sürgős politikai döntésre van szükség a Madridban folyó munka mielőbbi eredményes befejezése érdekében. A Magyar Népköztársaság szövetségeseivel és Európa több más államával együtt, kezdettől fogva tanújelét adta a konstruktív munkára irányuló politikai készségnek. Most arra van szükség, hogy azok a kormányok, amelyek eddig vonakodtak ettől, ugyanígy járjanak el, és építő szellemben segítsék elő a konszenzus elérését. Kádár János válaszában kifejezésre juttatja meggyőződését, hogy a madridi találkozó eredményes befejezése lendületet adna az európai biztonság és együttműködés folyamatának. A találkozó kudarcának viszont kedvezőtlen hatása lenne Európa és szélesebben véve a világ helyzetére. A magyar küldöttség a jövőben is minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy a madridi találkozó tartalmas és kiegyensúlyozott záródokumentum elfogadásával mielőbb befejeződjék. A hat állam- és kormányfő felhívása újabb értékes bátorítást ad küldöttségünknek e tevékenységében. Változatlanul az a véleményünk, hogy a semleges és el nem kötelezett országok záródokumentum-tervezete jó alap a madridi tanácskozás eredményes befejezéséhez, — hangsúlyozza a Központi Bizottság első titkára. Jurij Andropov válasza Jurij Andropov, az SZKP KB főtitkára válaszában a többi között leszögezte, hogy a Szovjetunió továbbra is híve a madridi találkozó gyors és sikeres befejezésének, s a Szovjetunió vezetése figyelmesen tanulmányozta a semleges és el nem kötelezett országok közös felhívását. Közel állnak hozzánk a felhívásban megfogalmazott gondolatok. Érthetőnek tartjuk, hogy az európai biztonsági és együttműködési értekezleten részt vevő országok képviselőinek madridi találkozóján kialakult helyzet nyugtalanságot vált ki. Elismeréssel fogadjuk a semleges és el nem kötelezett országoknak azt a törekvését, hogy minden lehetséges módon elősegítsék a találkozó gyors, sikeres befejezését — mutat rá Jurij Andropov. — A Szovjetunió már a találkozó kezdete óta kitartó erőfeszítéseket tesz azért, hogy olyan pozitív megállapodások szülessenek, amelyek jelentős előrelépést jelentenek az európai biztonság megszilárdításában, az együttműködés továbbfejlesztésében a helsinki záródokumentumban megfogalmazott alapokon. Ebben a fő kérdésben nézeteink megegyeznek. Ami a semleges és el nem kötelezett országok ez év március 15-én előterjesztett, megújított záródokumentum-tervezetét illeti, az a Szovjetunió véleménye szerint megfelelő egyeztetés után alapul szolgálhat a találkozó munkájának közeljövőben történő befejezéséhez. Ma az értekezlet szempontjából döntő szerepe van az államok politikai akaratának. A Szovjetunió részéről megvan ez az akarat. Országunk kész célratörően és alkotó szellemben együttműködni a madridi értekezleten részt vevő valamennyi országgal a találkozó sikere érdekében — hangsúlyozza válaszában Jurij Andropov. (MTI) A SZOT titkárának ünnepi köszöntője Május elseje, a munka nemzetközi ünnepe alkalmából Vinizlay Gyula, a SZOT titkára tegnap este beszédet mondott a rádióban és a televízióban. Bevezetőben a párt, az Elnöki Tanács, a kormány és a szakszervezetek nevében köszöntötte a nézőket, hallgatókat. — Az idei május elsején borultabb a világ égboltja — mondta —, a dolgozó tömegek szándékosan megrontott világpolitikai légkör és a vele együtt járó gazdasági válság fenyegetettségében ünnepelnek. De ünnepelnek! Hagyományaink, céljaink és eszméink erejének tudatában derűlátók vagyunk, hiszen a világ dolgozói és a magyar dolgozók nem először ünneptik nehéz körülmények között a munka nagy ünnepét. Kétségtelen, hogy a gazdasági helyzet kihívásai egyre keményebbek, s nap mint nap munkára, a figyelem és a fegyelem összpontosítására késztetnek bennünket. Felszabadulásunk óta talán még sohasem volt olyan égetően nagy szükség az öntudatos munkálkodásra, mint napjainkban. A cél nem változott. Van mit megvédenünk, közel négy évtized tanúsítja, hogy munkánk gyümölcsöző volt. Eredményeink megtartásának egyetlen útja van: a fejlődés — hangsúlyozta többek között Vinizlay Gyula. Befejezésül a SZOT titkára kiemelte: alkotni, gyarapodni, fejlődni csak békében lehetséges. Az emberiségnek sok közös ügye van, de a leglényegesebb közös ügy és óhaj: a béke. Van erő a háború és a hódító törekvések megfékezésére. A Szovjetunió egyoldalúan kötelezettséget vállalt, hogy nem alkalmaz elsőnek atomfegyvert. A megfékezésre van elég visszarettentő erő is. Ez a béke biztosítéka, s annak feltétele, hogy az ember méltón kiteljesíthesse önmagát és megvalósíthassa céljait. — Ezen a májusi ünnepen jó pihenést, kellemes kikapcsolódást kívánok minden dolgozónak, hazánk minden polgárának. Kívánom, hogy az ünnep fölemelő pillanatai adjanak újabb erőt és lendületet közös munkánk további folytatásához — fejezte be beszédét Vinizlay Gyula. Odaítélték a nemzetközi Lenin-békedíjakat Mikisz Theodorakisz görög zeneszerző, Liber Seregni uruguayi politikus, Mahmud Dervis palesztin költő és John Morgan kanadai lelkipásztor kapta meg az idén a nemzetközi Lenin-békedíjat. A nemzetközi Lenin-békedíj-bizottság határozata kimondja, hogy e közéleti személyiségek a béke megőrzéséért és megszilárdításáért vívott harcban szerzett kimagasló érdemeikért részesültek a kitüntetésben. A díj odaítéléséről, a beterjesztett javaslatok áttekintése után, a nemzetközi Lenin-békedíj-bizottság április 21-i ülésén döntött. A bizottság elnöke Nyikolaj Blohin akadémikus, s tagjai nemzetközileg ismert személyiségek. A bizottság tagjai között van Anna Seghers német írónő, Renato Guttuso olasz festő, Nguyen Thi Binh vietnami és Józef Cyrankiewicz lengyel politikus. (TASZSZ) Palermo—Genf békemenetet szerveznek ( RÓMAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) A katolikus dolgozókat tömörítő olasz társadalmi szervezet, az ACLI békemenetet szervez, amely május 21-én indul Palermóból és 27-én érkezik Genfbe. A több olasz városon át vezető békemenet részvevői csatlakoznak majd a május 28-i genfi tüntetéshez. Az ACLI elnöke bejelentette: a békemenet a Szovjetunióhoz és az Egyesült Államokhoz fordul majd azzal a felhívással, hogy kövessenek el mindent a megegyezésért a genfi tárgyalásokon. A felhíváshoz eddig több katolikus társadalmi szervezet mellett csatlakoztak az olasz ifjúkommunisták. 3 Hogyan dolgozunk? A mai nap hagyományaink szerint a munka ünnepe, amikor is az ünnepnap követelte hagyomány szólni a munkáról, munkánkról, annak megbecsüléséről, eredményeiről, a munkában élen járók önfeláldozásáról. Ám a címben feltett kérdés éppen leegyszerűsítő megfogalmazásával s az olvasása közben valamennyiünk homlokára rajzolódó redőkkel figyelmeztet az ünnepen is kötelező tárgyszerűségre, realitásra, a bár kevéssé emelkedett, de a valósághoz hű megközelítésre. A munkához való viszonyunk ma aligha egyszerűsíthető le néhány jelzőre, kerekded megállapításra. E „viszonyt” ma életünk mélyrétegeit érintő gazdasági átalakulások, új jelenségek, folyamatok alakítják, régi, még meg nem szűnt s új, a fejlődéssel járó ellentmondások terhelik. E de mielőtt ezekre térnénk, induljunk el először is „munkához való viszonyunk” legtágabb körén: hogyan is ítéljük, ítélhetjük meg ma munkánkat, a legszélesebb értelemben vett teljesítményünket? A megítélés két pólusa E megítélésben a politika összegező minősítése két póluson összpontosul. Egyfelől hangsúlyt kap az a megközelítés, amely tömör megfogalmazásban valahogy így hangzik: a magyar gazdaság minden eddiginél nagyobb erőfeszítésekkel korábban nem tapasztalt eredményeket produkált, hiszen talpon maradt egy mély válság sújtotta világban, képes volt e válság következményeinek és a saját korábbi hibáink, késlekedésünk káros utóhatásainak ellensúlyozására. Hogy ez alkalmazkodásban, takarékosságban, a sokat emlegetett cserearányromlások pótlásában mit jelentett s jelent, hadd érzékeltessük e helyütt csupán egyetlen beszédes adattal: az utóbbi kilenc esztendőben a cserearányromlás és a kamatok pluszterhei egyévi teljes nemzeti jövedelmünk több mint felét emésztették fel. Roppant fontossága van annak, hogy kollektív erőfeszítéseink eredményét átérezzük. A munkához társadalmi, nemzeti méretekben is önbizalomra, az önbizalomhoz sikerélményre van szükségünk, márpedig a helyzet paradoxonja, hogy éppen azokban az esztendőkben, amelyekre e munka neheze jutott s jut, az eredmény ellenére nem költhetünk többet, sőt... A siker tehát ilyen értelemben viszonylagos, inkább összehasonlításokban, relatív megközelítésekben mutatkozik meg. Akkor például, ha szétnézünk határainkon túl, a világban, s látjuk, hogy nálunk gazdagabb, iparilag, technikailag fejlettebb országok is általában csak súlyos megrázkódtatásokkal vészelik át e gazdaságilag nehéz időket. Ám hasonlóan erőteljes hangsúly érezhető a másik póluson, munkánk mindmáig meglevő negatívumain, mulasztásainkon, lassúságunkon, a fegyelem hiányából eredő károkon. Mindez a szó szerinti idézet hitelesítő erejével így tolmácsolható a Központi Bizottság áprilisi ülésének határozatából, amely annak leszögezése mellett, hogy „Társadalmunkban meghatározó és növekvő azoknak a köre, akik értik és tudják, hogy jobb munkával és nagyobb erőfeszítésekkel a nehezebb feladatok is megoldhatók.” Más helyen kemény fogalmazásban hívja fel a figyelmet arra, hogy „A termelés minőségi jellemzőinek kibontakoztatásában szerény eredményeket értünk el. Az iparban a munka termelékenysége a termelést meghaladó ütemben nőtt, de elmaradásunk nemzetközi viszonylatban még jelentős... a hatékonyan működő vállalatok termelésének bővülése még nem elég gyors, a gazdaságtalan termelés csökkenése továbbra is lassan halad.” Ez a megközelítés, a saját mulasztásaink nevén nevezése tehát a minősítésmásik pólusa, amely éppen kritikájával, tartalékaink reáls hangsúlyozásával erősíti bennünk a cselekvés lehetőségét, értelmét. Találkozás az új mércével Ha ma a munkához fűződő kapcsolatunk leginkább meghatározó, ez éppen e kapcsolatnak egész gazdaságunkat, mindennapi életünket átszövő változása. Emlékezzünk rá: még hat-nyolc évvel ezelőtt is mennyit foglalkoztatott bennünket a technikai, technológiai fejlődés munkavégzésre gyakorolt hajtása, milyen sok szó esett az ehhez történő alkalmazkodás egyént és társadalmat próbára tevő nehézségeiről. Ma, noha ez a fajta technikai átalakulásminden örömével s az alkalmazkodás minden gondjával éppúgy jelen van üzemeinkben, szó mégis alig esik róla, mert — az erősebb inger elnyomja a gyengébbet — zajlanak ennél nehezebbnek érezhető próbák is. A mögöttünk levő néhány esztendőben kezdtünk munkánk értékének méréséhez a munka végső eredményét tekintetbe vevő, egységes és általános gazdasági mércét alkalmazni. Mégpedig úgy, hogy egyben e mérce beosztását a korábban használt belső megegyezés szerinti fokokról a világetalonra kezdtük átállítani. Ezekben az években éltük át teljes pompájában a világgazdasággal, tehát az egyetemes mércével való széles körű és közvetlen találkozás élményét — már amennyiben ez az ütközésekkel és sportszerűtlen bodicsekekkel tarkított találkozás élménynek nevezhető. Mindenesetre a következmények sok tekintetben meghatározóak. Kereskedni persze kereskedtünk korábban is, de a körülmények két szempontból nagyot változtak. Egyrészt a világpiaccal megrázóan rossz állapotában és sok tekintetben erős belső kényszerek közepette esett találkozásunk. Másrészt korábban az exportimport, a piacok, az árak, az árfolyamok és a viszonylatok ügye az ezzel foglalkozó szakemberek szűk körének gondja volt, az impulzusok nem vagy alig jutottak el az üzemekhez, a termelőhelyekhez. Ma a — gyakran megrázkódtatással járó — hatások gazdaságunk egészét közvetlenül érintik, többnyire a munkapadokig lehatoló mélységben, s a magyar szövőnő munkájára, jövedelmére már rövid távon is hatással van, hogy mi történik például a távol-keleti könynyűiparban. E folyamat gyorsaságát talán érzékelteti annak felidézése, hogy még a hetvenes évek második felében is, és még a szakemberek is a „mit kezdjünk vele?” tanácstalanságával idegenkedve fogadták például az akkor kezdődött nemzetközi termelékenységi összehasonlításokat, mert nem akartak vagy nem tudtak szembenézni ezekkel a reatitásokkal. Vagy érdemes visszagondolni — és ehhez sem kell öt-hat évnél messzebb visszanyúlni az emlékezetnek — a lapok első oldalain megjelenő hírekre: tonnák, méterek, százalékok. Mindahány egyszerű támpont, minősítés volt a maga idejében. Amennyivel nagyobb volt a százalékszám a száznál, a hír annál több pozitívumot, jobb munkavégzést sugallt. E híreket ilyen formában évek óta hiába keresnénk a lapok első oldalán, hiszen a mennyiségek, a százalékok — és ezt ma már tudjuk — önmagukban kevesek az eligazodáshoz. Igaz, az új mércék, a hatékonyság, a gazdaságosság ma még inkább csak bonyolult közgazdasági fogalmak, és azt sem mondhatjuk, hogy akár a gazdaságban is általános érvényűvé váltak volna, mégis, óriási fejlődése közgondolkodásunknak, a munkához való viszonyunknak, hogy a munka minősítésében a kapaszkodókat mindinkább ezen a tájon, az eredményesség környékén igyekszünk keresni. Örök erények Valamikor minden személyi minősítés, véleményezés élén kötelező fordulatként szerepelt az illető munkához való viszonyának rövid jellemzése. Játszva most a gondolattal, hogy ha, mondjuk, ma társadalmi méretekben nekünk magunknak kellene magunkról nemcsak a rovatot kitölteni, hanem a régi, gyakran formáns, egyszavas válaszok helyett a minősítés szempontjait is megfogalmazni — ugyan mi állna az élen? Azt hiszem, a szorgalom, a fegyelem, az alaposság, hiszen ezek az erények örök érvényűek. De vajon milyen választ adnánk magunkról? Egyértelműt angla. A statisztikák, elemzések munkánkat megítélendő átlagokat mérnek, átlagos termelékenységet, munkaidőkihasználást, állóeszköz-kihasználást, veszteségidőt, mindennapjainkban azonban inkább a szélső értékekre figyelünk fel. Egyfelől a könyöklő, az ügyeket ímmel-ámmal intéző hivatalnokokra, az építkezések, gyárak környékén levő italboltok malteros vagy olajos ruhás délelőtti vendégeire, a fél évtizeden át húzódó felújításokra, a boltokból gyakran összetörve kiszállított, s a gyárban csavarhúzó helyett kalapáccsal összeállított bútorunkra, a nyegle kereskedőre, az SZTK-ban félórás késéssel kezdett rendelésre, de másfelől számon tartjuk a mind nagyobb fordulatra állított gépek, futószalagok ritmusával versenyben dolgozó szövőnőket, betanított szalagmunkásokat, a hajnaltól napestig tevékeny parasztembereket, a mozdonyvezetőket, a szigorú teljesítménybérben dolgozó bányászokat, a zsúfolt élelmiszerüzletek pénztárosait s számtalan más olyan foglalkozási ág, munkahely dolgozóit, akik látnivalóan a fentebb erővítettek helyett is dolgoznak. Így hát kollektíven érvényes szorgalmi minősítést önmagunkra nem nagyon tudnánk adni, sőt a kialakult helyzet különlegessége ma mintha éppen az volna, hogy az átlagos munkát végzők vannak a legkevesebben, s helyettük mintha inkább a két véglet, a sokat dolgozók, a néha a munkába túlságosan is befogottak, illetve a ráérősek uralnák a mezőnyt. S bár lehet, hogy ez az inkább tapasztalaton alapuló megállapítás ebben a megfogalmazásban túloz , mindenesetre sok benne az igazság. És amennyiben igaz, annyiban gazdasági életünk, munkához való viszonyunk legkellemetlenebb igazsága, ellentmondása is egyben. Tapasztaljuk magunk körül, hogy közvéleményünk milyen erőteljes morális töltéssel, igazságkereséssel közelít meg gazdasági kérdéseket. Néha okkal, máskor kevés alappal. Mindenképpen jó okunk van például arra, hogy a gazdasági szempontok mellett erőteljes erkölcsi felelősséggel közelítsük meg azoknak a problémáit, akiket önhibájukon kívül érintenek hátrányosan a gazdaság ítéletei, önhibájukon kívül, mert nem vagy még nem tudják befolyásolni eredményeiket, többek között például azért, mert nehéz helyzetük távoli, kiszámíthatatlan, s eszközeinkkel megváltoztathatatlan hatások következménye. Tudjuk, sok üzem, termelő kollektíva, sőt iparág, ágazat került így ilyen helyzetbe. És míg egyfelől tudatosul bennünk, hogy a gazdaság „végeredmény-centrikus tevékenység”, és tisztán látjuk, hogy a ráfizetés terheit még akkor sem tudjuk hosszú távon viselni, ha az érintettek vétlenek, másfelől átérezzük a helyzet igazságtalanságait. Hasznosság és erkölcs persze hoszszú távon nem válhat el a társadalom ítéleteiben. Meghasonlás, értékvesztés nélkül nem lehet egyszerre a gazdaság törvényei szerint, tehát a hasznosság alapján, javakat osztani, s ugyanakkor erkölcsileg a kevés eredménnyel járó erőfeszítést honorálni. Mégis: vannak helyzetek, átmenetek, ellentmondások, amikor a társadalom puszta morális támogatása, kiállása már önmagában feszültség- és igazságtalanságfeloldó erő lehet. Elosztásszemlélet De — és most inkább ez a kérdés — vajon miért nem működik a szükséges intenzitással igazságtevő ítéletünk akkor, amikor a képlet ennél lényegesen egyszerűbb, mert az eredménytelenség nyilvánvalóan a tehetetlenségnek, a szorgalom és az akarat hiányának következménye? Tehát akkor például, amikor azt látjuk magunk körül, hogy a társadalom egyik, ki tudja, mekkora hányada végzi el a másik felének munkáját is. Gyakran megfogalmazzuk, hogy mélyen élnek bennünk az egyenlősdi reflexei, az egyenlősdi felfogásának maradványai. De ezekkel a maradványokkal, az elosztásban mutatkozó egyenlősítő hajlamunkkal közben egészen jól megfér a munkavégzésben tapasztalható és az elosztás hibáinál sokkal súlyosabb következményekkel járó különbségek viszonylag szelíd eltűrése. Figyeljük meg, hogyan kapnak gellert még jó szándékú törekvéseink is ezen a tévesztésen. Az egyenlősdi szemlélettel hadakozva gyakran idézzük elveinket a „munka szerinti elosztásról”, holott ez így egy elvet rögzítő mondatnak csupán az egyik, csonkán maradt fele. A „mindenki munkája szerint” mellől lefelejtettük a mondat elejét, amely a mindenkitől megkívánható, képességei szerinti munkavégzést említi első helyen. Pontosabb tehát a mi egyenlősdi szemléletünket inkább elosztásszemléletnek nevezni, mert mindez abból a beidegződésből ered, hogy a dolgok nyitját elsősorban a meglevő javaknak más, a jelenleginél jobb elosztásában kell keresni. Természetesen abban is. Mert ugyan ki állíthatná, hogy e téren rendben volna minden? Nyilvánvalóan vannak a javak fölötti osztozásunkban hibák, aránytalanságok. Vannak indokolatlanul nagy jövedelmek, s vannak meg nem fizetett teljesítmények — de hadd kapjon e felsorolás végén külön hangsúlyt az is, amiről a legkevesebbet szólunk, noha ez a legkiterjedtebb, legtöbb negatívummal járó elosztási aránytalanság: vannak nem aránytalanul nagy, csak éppen közepes vagy esetleg kicsi, de a végzett (el nem végzett) munkához képest mégiscsak nagy jövedelmek is. Ám a megoldást ez esetben nem az elosztásban, inkább a jövedelem mögé rendelt munkában kell keresnünk. Osztani csak meglevőt lehet, márpedig nekünk még gyarapítanunk kell, ezt pedig csak a munka által tudunk. Bizonnyal igaz, hogy e munka mérésében, minősítésében, jellegében sok minden változott az utóbbi években, de a bibliai ítélet alól. Hogy kenyerünket arcunk verítékével kell megkeresnünk, végül is eddig kevés kivétel mutatkozott. Eötvös Pál