Népszabadság, 1983. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

1983. május 1., vasárnap NÉPSZABADSÁG A szocialista országok a madridi európai találkozó sikerét akarják Válasz a semlegesek és el nem kötelezettek felhívására Több szocialista ország vezetője vá­laszolt szombaton arra a felhívásra, amelyet Ausztria, Ciprus, Finnország, San Marino, Svédország és Jugo­szlávia állam- és kormányfői a mad­ridi találkozó mielőbbi sikeres befe­jezése érdekében intéztek a helsin­ki záróokmány aláíróihoz. Az aláb­biakban ismertetjük Kádár János­nak, az MSZMP Központi Bizottsága első titkárának és Jurij Andropov­­nak, az SZKP KB főtitkárának vá­laszát a hat európai semleges és el nem kötelezett ország vezetőinek üzenetére. Kádár János a magyar álláspontról Kádár János, az MSZMP Köz­ponti Bizottságának első titkára vá­laszában nagyra értékeli és a mad­ridi találkozó mielőbbi eredményes befejezésére, az európai biztonsági és együttműködési folyamat fenn­tartására irányuló pozitív lépésként üdvözli a semleges és el nem kötele­zett országok állam- és kormány­főinek kezdeményezését. A Magyar Népköztársaság politi­kájában, nemzetközi tevékenységé­ben a helsinki záróokmány elveit és ajánlásait követi. Osztja a felhívás­ban kifejezésre juttatott aggodalmat a madridi találkozó jelenlegi állásá­val és az európai biztonsági és együttműködési folyamat egészével kapcsolatban, s azt a meggyőződést is, hogy sürgős politikai döntésre van szükség a Madridban folyó mun­ka mielőbbi eredményes befejezése érdekében. A Magyar Népköztársaság szövet­ségeseivel és Európa több más álla­mával együtt, kezdettől fogva tanú­jelét adta a konstruktív munkára irányuló politikai készségnek. Most arra van szükség, hogy azok a kor­mányok, amelyek eddig vonakodtak ettől, ugyanígy járjanak el, és építő szellemben segítsék elő a konszen­zus elérését. Kádár János válaszában kifejezés­re juttatja meggyőződését, hogy a madridi találkozó eredményes befe­jezése lendületet adna az európai biztonság és együttműködés folya­matának. A találkozó kudarcának vi­szont kedvezőtlen hatása lenne Európa és szélesebben véve a világ helyzetére. A magyar küldöttség a jövőben is minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy a madridi találkozó tartalmas és kiegyensúlyozott záródokumentum elfogadásával mielőbb befejeződjék. A hat állam- és kormányfő felhívá­sa újabb értékes bátorítást ad kül­döttségünknek e tevékenységében. Változatlanul az a véleményünk, hogy a semleges és el nem kötelezett országok záródokumentum-tervezete jó alap a madridi tanácskozás ered­ményes befejezéséhez, — hangsú­lyozza a Központi Bizottság első tit­kára. Jurij Andropov válasza Jurij Andropov, az SZKP KB fő­titkára válaszában a többi között le­szögezte, hogy a Szovjetunió tovább­ra is híve a madridi találkozó gyors és sikeres befejezésének, s a Szov­jetunió vezetése figyelmesen tanul­mányozta a semleges és el nem kö­telezett országok közös felhívását.­­ Közel állnak hozzánk a felhívás­ban megfogalmazott gondolatok. Érthetőnek tartjuk, hogy az európai biztonsági és együttműködési érte­kezleten részt vevő országok képvi­selőinek madridi találkozóján kiala­kult helyzet nyugtalanságot vált ki. Elismeréssel fogadjuk a semleges és el nem kötelezett országoknak azt a törekvését, hogy minden lehetséges módon elősegítsék a találkozó gyors, sikeres befejezését — mutat rá Ju­rij Andropov. — A Szovjetunió már a találkozó kezdete óta kitartó erőfeszítéseket tesz azért, hogy olyan pozitív meg­állapodások szülessenek, amelyek je­lentős előrelépést jelentenek az euró­pai biztonság megszilárdításában, az együttműködés továbbfejlesztésében a helsinki záródokumentumban meg­fogalmazott alapokon. Ebben a fő kérdésben nézeteink megegyeznek. Ami a semleges és el nem kötelezett országok ez év március 15-én előter­jesztett, megújított záródokumen­tum-tervezetét illeti, az a Szovjet­unió véleménye szerint megfelelő egyeztetés után alapul szolgálhat a találkozó munkájának közeljövőben történő befejezéséhez. Ma az értekezlet szempontjából döntő szerepe van az államok politi­kai akaratának. A Szovjetunió ré­széről megvan ez az akarat. Orszá­gunk kész célratörően és alkotó szel­lemben együttműködni a madridi értekezleten részt vevő valamennyi országgal a találkozó sikere érdeké­ben — hangsúlyozza válaszában Ju­rij Andropov. (MTI) A SZOT titkárának ünnepi köszöntője Május elseje, a munka nemzetközi ünnepe alkalmából Vinizlay Gyula, a SZOT titkára tegnap este beszédet mondott a rádióban és a televízió­ban. Bevezetőben a párt, az Elnöki Ta­nács, a kormány és a szakszerveze­tek nevében köszöntötte a nézőket, hallgatókat. — Az idei május elsején borultabb a világ égboltja — mondta —, a dol­gozó tömegek szándékosan megron­tott világpolitikai légkör és a vele együtt járó gazdasági válság fenyege­tettségében ünnepelnek. De ünnepel­nek! Hagyományaink, céljaink és esz­méink erejének tudatában derűlátók vagyunk, hiszen a világ dolgozói és a magyar dolgozók nem először ün­neptik nehéz körülmények között a munka nagy ünnepét. Kétségtelen, hogy a gazdasági helyzet kihívásai egyre keményebbek, s nap mint nap munkára, a figyelem és a fegyelem összpontosítására késztetnek bennün­ket. Felszabadulásunk óta talán még sohasem volt olyan égetően nagy szükség az öntudatos munkálkodás­ra, mint napjainkban. A cél nem vál­tozott. Van mit megvédenünk, közel négy évtized tanúsítja, hogy mun­kánk gyümölcsöző volt. Eredménye­ink megtartásának egyetlen útja van: a fejlődés — hangsúlyozta többek kö­zött Vinizlay Gyula. Befejezésül a SZOT titkára kiemel­te: alkotni, gyarapodni, fejlődni csak békében lehetséges. Az emberiségnek sok közös ügye van, de a leglényege­sebb közös ügy és óhaj: a béke. Van erő a háború és a hódító törekvések meg­fékezésére. A Szovjetunió egyolda­lúan kötelezettséget vállalt, hogy nem alkalmaz elsőnek atomfegyvert. A megfékezésre van elég visszaretten­tő erő is. Ez a béke biztosítéka, s an­nak feltétele, hogy az ember méltón kiteljesíthesse önmagát és megvaló­síthassa céljait. — Ezen a májusi ünnepen jó pihe­nést, kellemes kikapcsolódást kívá­nok minden dolgozónak, hazánk minden polgárának. Kívánom, hogy az ünnep fölemelő pillanatai adja­nak újabb erőt és lendületet közös munkánk további folytatásához — fejezte be beszédét Vinizlay Gyula. Odaítélték a nemzetközi Lenin-békedíjakat Mikisz Theodorakisz görög zene­szerző, Liber Ser­egni uruguayi po­litikus, Mahmud Dervis palesztin költő és John Morgan kanadai lel­kipásztor kapta meg az idén a nem­zetközi Lenin-békedíjat. A nemzetközi Lenin-békedíj-bi­­zottság határozata kimondja, hogy e közéleti személyiségek a béke meg­őrzéséért és megszilárdításáért vívott harcban szerzett kimagasló érdemei­kért részesültek a kitüntetésben. A díj odaítéléséről, a beterjesztett javaslatok áttekintése után, a nem­zetközi Lenin-békedíj-bizottság áp­rilis 21-i ülésén döntött. A bizottság elnöke Nyikolaj Blo­­hin akadémikus, s tagjai nemzetkö­zileg ismert személyiségek. A bizott­ság tagjai között van Anna Seghers német írónő, Renato Guttuso olasz festő, Nguyen Thi Binh vietnami és Józef Cyrankiewicz lengyel politikus. (TASZSZ) Palermo—Genf békemenetet szerveznek ( RÓMAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) A katolikus dolgozókat tömörítő olasz társadalmi szervezet, az ACLI békemenetet szervez, amely május 21-én indul Palermóból és 27-én ér­kezik Genfbe. A több olasz városon át vezető békemenet részvevői csat­lakoznak majd a május 28-i genfi tüntetéshez. Az ACLI elnöke beje­lentette: a békemenet a Szovjetunió­hoz és az Egyesült Államokhoz for­dul majd azzal a felhívással, hogy kövessenek el mindent a megegye­zésért a genfi tárgyalásokon. A felhíváshoz eddig több katolikus társadalmi szervezet mellett csat­lakoztak az olasz ifjúkommunisták. 3 Hogyan dolgozunk­? A mai nap hagyományaink szerint a munka ünnepe, amikor is az ün­nepnap követelte hagyomány szólni a munkáról, munkánkról, annak meg­becsüléséről, eredményeiről, a mun­kában élen járók önfeláldozásáról. Ám a címben feltett kérdés éppen le­egyszerűsítő megfogalmazásával s az olvasása közben valamennyiünk homlokára rajzolódó redőkkel figyel­meztet az ünnepen is kötelező tárgy­­szerűségre, realitásra, a bár kevéssé emelkedett, de a valósághoz hű meg­közelítésre. A munkához való viszo­nyunk ma aligha egyszerűsíthető le néhány jelzőre, kerekded megálla­pításra. E „viszonyt” ma életünk mélyrétegeit érintő gazdasági átala­kulások, új jelenségek, folyamatok alakítják, régi, még meg nem szűnt s új, a fejlődéssel járó ellentmondások terhelik. E de mielőtt ezekre térnénk, indul­junk el először is „munkához való vi­szonyunk” legtágabb körén: hogyan is ítéljük, ítélhetjük meg ma mun­kánkat, a legszélesebb értelemben vett teljesítményünket? A megítélés két pólusa E megítélésben a politika összegező minősítése két póluson összpontosul. Egyfelől hangsúlyt kap az a megkö­zelítés, amely tömör megfogalmazás­ban valahogy így hangzik: a magyar gazdaság minden eddiginél nagyobb erőfeszítésekkel korábban nem ta­pasztalt eredményeket produkált, hi­szen talpon maradt egy mély válság sújtotta világban, képes volt e válság következményeinek és a saját koráb­bi hibáink, késlekedésünk káros utó­hatásainak ellensúlyozására. Hogy ez alkalmazkodásban, takarékosságban, a sokat emlegetett cserearányromlá­sok pótlásában mit jelentett s jelent, hadd érzékeltessük e helyütt csupán egyetlen beszédes adattal: az utóbbi kilenc esztendőben a cserearányrom­lás és a kamatok pluszterhei egyévi teljes nemzeti jövedelmünk több mint felét emésztették fel. Roppant fontossága van annak, hogy kollektív erőfeszítéseink ered­ményét átérezzük. A munkához tár­sadalmi, nemzeti méretekben is ön­bizalomra, az önbizalomhoz sikerél­ményre van szükségünk, márpedig a helyzet paradoxonja, hogy éppen azokban az esztendőkben, amelyekre e munka neheze jutott s jut, az ered­mény ellenére nem költhetünk többet, sőt... A siker tehát ilyen értelemben viszonylagos, inkább összehasonlítá­sokban, relatív megközelítésekben mutatkozik meg. Akkor például, ha szétnézünk határainkon túl, a világ­ban, s látjuk, hogy nálunk gazda­gabb, iparilag, technikailag fejlettebb országok is általában csak súlyos megrázkódtatásokkal vészelik át e gazdaságilag nehéz időket. Ám hasonlóan erőteljes hangsúly érezhető a másik póluson, munkánk mindmáig meglevő negatívumain, mulasztásainkon, lassúságunkon, a fegyelem hiányából eredő károkon. Mindez a szó szerinti idézet hitelesítő erejével így tolmácsolható a Közpon­ti Bizottság áprilisi ülésének határo­zatából, amely annak leszögezése mellett, hogy „Társadalmunkban meghatározó és növekvő azoknak a köre, akik értik és tudják, hogy jobb munkával és nagyobb erőfeszítések­kel a nehezebb feladatok is megold­hatók.” Más helyen kemény fogalma­zásban hívja fel a figyelmet arra, hogy „A termelés minőségi jellem­zőinek kibontakoztatásában szerény eredményeket értünk el. Az iparban a munka termelékenysége a terme­lést meghaladó ütemben nőtt, de el­maradásunk nemzetközi viszonylat­ban még jelentős... a hatékonyan működő vállalatok termelésének bő­vülése még nem elég gyors, a gazda­ságtalan termelés csökkenése to­vábbra is lassan halad.” Ez a megközelítés, a saját mulasz­tásaink nevén nevezése tehát a mi­nősítés­­másik pólusa, amely éppen kritikájával, tartalékaink reáls hangsúlyozásával erősíti bennünk a cselekvés lehetőségét, értelmét. Találkozás az új mércével Ha ma a munkához fűződő kap­csolatunk leginkább meghatározó, ez éppen e kapcsolatnak egész gaz­daságunkat, mindennapi életünket átszövő változása. Emlékezzünk rá: még hat-nyolc év­vel ezelőtt is mennyit foglalkoztatott bennünket a technikai, technológiai fejlődés munkavégzésre gyakorolt hajtása, milyen sok szó esett az ehhez történő alkalmazkodás egyént és tár­sadalmat próbára tevő nehézségeiről. Ma, noha ez a fajta technikai átala­kulás­­minden örömével s az alkal­mazkodás minden gondjával éppúgy jelen van üzemeinkben, szó mégis alig esik róla, mert — az erősebb in­ger elnyomja a gyengébbet — zajla­nak enn­él nehezebbnek érezhető pró­bák is. A mögöttünk levő néhány eszten­dőben kezdtünk munkánk értékének méréséhez a munka végső eredmé­nyét tekintetbe vevő, egységes és ál­talános gazdasági mércét alkalmazni. Mégpedig úgy, hogy egyben e mérce beosztását a korábban használt belső megegyezés szerinti fokokról a világ­etalonra kezdtük átállítani. Ezekben az években éltük át teljes pompájá­ban a világgazdasággal, tehát az egyetemes mércével való széles körű és közvetlen találkozás élményét — már amennyiben ez az ütközésekkel és sportszerűtlen bodicsekekkel tar­kított találkozás élménynek nevezhe­tő. Mindenesetre a következmények sok tekintetben meghatározóak. Ke­reskedni persze kereskedtünk koráb­ban is, de a körülmények két szem­pontból nagyot változtak. Egyrészt a világpiaccal megrázóan rossz állapo­tában és sok tekintetben erős belső kényszerek közepette esett találkozá­sunk. Másrészt korábban az export­import, a piacok, az árak, az árfolya­mok és a viszonylatok ügye az ezzel foglalkozó szakemberek szűk körének gondja volt, az impulzusok nem vagy alig jutottak el az üzemekhez, a ter­melőhelyekhez. Ma a — gyakran megrázkódtatással járó — hatások gazdaságunk egészét közvetlenül érintik, többnyire a munkapadokig lehatoló mélységben, s a magyar szö­vőnő munkájára, jövedelmére már rövid távon is hatással van, hogy mi történik például a távol-keleti köny­­nyűiparban. E folyamat gyorsaságát talán érzé­kelteti annak felidézése, hogy még a hetvenes évek második felében is, és még a szakemberek is a „mit kezd­jünk vele?” tanácstalanságával ide­genkedve fogadták például az akkor kezdődött nemzetközi termelékenysé­gi összehasonlításokat, mert nem akartak vagy nem tudtak szembenéz­ni ezekkel a reatitásokkal. Vagy ér­demes visszagondolni — és ehhez sem kell öt-hat évnél messzebb vissza­nyúlni az emlékezetnek — a lapok első oldalain megjelenő hírekre: ton­nák, méterek, százalékok. Mind­ahány egyszerű támpont, minősítés volt a maga idejében. Amennyivel nagyobb volt a százalékszám a száz­nál, a hír annál több pozitívumot, jobb munkavégzést sugallt. E híreket ilyen formában évek óta hiába ke­resnénk a lapok első oldalán, hiszen a mennyiségek, a százalékok — és ezt ma már tudjuk — önmagukban ke­vesek az eligazodáshoz. Igaz, az új mércék, a hatékonyság, a gazdaságosság ma még inkább csak bonyolult közgazdasági fogalmak, és azt sem mondhatjuk, hogy akár a gazdaságban is általános érvényűvé váltak volna, mégis, óriási fejlődése közgondolkodásunknak, a munkához való viszonyunknak, hogy a munka minősítésében a kapaszkodókat mindinkább ezen a tájon, az eredmé­nyesség környékén igyekszünk ke­resni. Örök erények Valamikor minden személyi minő­sítés, véleményezés élén kötelező for­dulatként szerepelt az illető munká­hoz való viszonyának rövid jellem­zése. Játszva most a gondolattal, hogy ha, mondjuk, ma társadalmi méretekben nekünk magunknak kel­lene magunkról nemcsak a rovatot kitölteni, hanem a régi, gyakran for­­máns, egyszavas válaszok helyett a minősítés szempontjait is megfogal­mazni — ugyan mi állna az élen? Azt hiszem, a szorgalom, a fegye­lem, az alaposság, hiszen ezek az eré­nyek örök érvényűek. De vajon mi­lyen választ adnánk magunkról? Egy­értelműt angla. A statisztikák, elemzések munkán­kat megítélendő átlagokat mérnek, átlagos termelékenységet, munkaidő­kihasználást, állóeszköz-kihasználást, veszteségidőt, mindennapjainkban azonban inkább a szélső értékekre figyelünk fel. Egyfelől a könyöklő, az ügyeket ímmel-ámmal intéző hiva­talnokokra, az építkezések, gyárak környékén levő italboltok malteros vagy olajos ruhás délelőtti vendégei­re, a fél évtizeden át húzódó felújítá­sokra, a boltokból gyakran összetörve kiszállított, s a gyárban csavarhúzó helyett kalapáccsal összeállított búto­runkra, a nyegle kereskedőre, az SZTK-ban félórás késéssel kezdett rendelésre, de másfelől számon tart­juk a mind nagyobb fordulatra állí­tott gépek, futószalagok ritmusával versenyben dolgozó szövőnőket, be­tanított szalagmunkásokat, a hajnal­tól napestig tevékeny parasztembere­ket, a mozdonyvezetőket, a szigorú teljesítménybérben dolgozó bányá­szokat, a zsúfolt élelmiszerüzletek pénztárosait s számtalan más olyan foglalkozási ág, munkahely dolgozóit, akik látnivalóan a fentebb erővítettek helyett is dolgoznak. Így hát kollektíven érvényes szor­galmi minősítést önmagunkra nem nagyon tudnánk adni, sőt a kialakult helyzet különlegessége ma mintha éppen az volna, hogy az átlagos mun­kát végzők vannak a legkevesebben, s helyettük mintha inkább a két véglet, a sokat dolgozók, a néha a munkába túlságosan is befogottak, illetve a ráérősek uralnák a mezőnyt. S bár lehet, hogy ez az inkább ta­pasztalaton alapuló megállapítás eb­ben a megfogalmazásban túloz , mindenesetre sok benne az igazság. És amennyiben igaz, annyiban gaz­dasági életünk, munkához való vi­szonyunk legkellemetlenebb igazsá­ga, ellentmondása is egyben. Tapasztaljuk magunk körül, hogy közvéleményünk milyen erőteljes morális töltéssel, igazságkereséssel közelít meg gazdasági kérdéseket. Néha okkal, máskor kevés alappal. Mindenképpen jó okunk van például arra, hogy a gazdasági szempontok mellett erőteljes erkölcsi felelősséggel közelítsük meg azoknak a problémáit, akiket önhibájukon kívül érintenek hátrányosan a gazdaság ítéletei, ön­hibájukon kívül, mert nem vagy még nem tudják befolyásolni eredményei­ket, többek között például azért, mert nehéz helyzetük távoli, kiszámítha­tatlan, s eszközeinkkel megváltoztat­hatatlan hatások következménye. Tudjuk, sok üzem, termelő kollektí­va, sőt iparág, ágazat került így ilyen helyzetbe. És míg egyfelől tudatosul bennünk, hogy a gazdaság „végered­mény-centrikus tevékenység”, és tisz­tán látjuk, hogy a ráfizetés terheit még akkor sem tudjuk hosszú távon viselni, ha az érintettek vétlenek, másfelől átérezzük a helyzet igaz­ságtalanságait. Hasznosság és erkölcs persze hosz­­szú távon nem válhat el a társadalom ítéleteiben. Meghasonlás, értékvesz­tés nélkül nem lehet egyszerre a gaz­daság törvényei szerint, tehát a hasz­nosság alapján, javakat osztani, s ugyanakkor erkölcsileg a kevés ered­ménnyel járó erőfeszítést honorálni. Mégis: vannak helyzetek, átmenetek, ellentmondások, amikor a társadalom puszta morális támogatása, kiállása már önmagában feszültség- és igaz­ságtalanságfeloldó erő lehet. Elosztásszemlélet De — és most inkább ez a kérdés — vajon miért nem működik a szük­séges intenzitással igazságtevő ítéle­tünk akkor, amikor a képlet ennél lényegesen egyszerűbb, mert az ered­ménytelenség nyilvánvalóan a tehe­tetlenségnek, a szorgalom és az aka­rat hiányának következménye? Te­hát akkor például, amikor azt látjuk magunk körül, hogy a társadalom egyik, ki tudja, mekkora hányada végzi el a másik felének munkáját is. Gyakran megfogalmazzuk, hogy mélyen élnek bennünk az egyenlősdi reflexei, az egyenlősdi felfogásának maradványai. De­ ezekkel a marad­ványokkal, az elosztásban mutatkozó egyenlősítő hajlamunkkal közben egészen jól megfér a munkavégzés­ben tapasztalható és az elosztás hi­báinál sokkal súlyosabb következmé­nyekkel járó különbségek viszonylag szelíd eltűrése. Figyeljük meg, ho­gyan kapnak gellert még jó szándékú törekvéseink is ezen a tévesztésen. Az egyenlősdi szemlélettel hadakozva gyakran idézzük elveinket a „munka szerinti elosztásról”, holott ez így egy elvet rögzítő mondatnak csupán az egyik, csonkán maradt fele. A „min­denki munkája szerint” mellől lefe­lejtettük a mondat elejét, amely a mindenkitől megkívánható, képessé­gei szerinti munkavégzést említi első helyen. Pontosabb tehát a mi egyenlősdi szemléletünket inkább elosztásszem­léletnek nevezni, mert mindez abból a beidegződésből ered, hogy a dolgok nyitját elsősorban a meglevő javak­nak más, a jelenleginél jobb elosztá­sában kell keresni. Természetesen ab­ban is. Mert ugyan ki állíthatná, hogy e téren rendben volna minden? Nyil­vánvalóan vannak a javak fölötti osz­­tozásunkban hibák, aránytalanságok. Vannak indokolatlanul nagy jöve­delmek, s vannak meg nem fizetett teljesítmények — de hadd kapjon e felsorolás végén külön hangsúlyt az is, amiről a legkevesebbet szólunk, noha ez a legkiterjedtebb, legtöbb negatívummal járó elosztási arány­talanság: vannak nem aránytalanul nagy, csak éppen közepes vagy eset­leg kicsi, de a végzett (el nem vég­zett) munkához képest mégiscsak nagy jövedelmek is. Ám a megoldást ez esetben nem az elosztásban, in­kább a jövedelem mögé rendelt munkában kell keresnünk. Osztani csak meglevőt lehet, már­pedig nekünk még­ gyarapítanunk kell, ezt pedig csak a munka által tu­dunk. Bizonnyal igaz, hogy e munka mérésében, minősítésében, jellegében sok minden változott az utóbbi évek­ben, de a bibliai ítélet alól. Hogy ke­nyerünket arcunk verítékével kell megkeresnünk, végül is eddig kevés kivétel mutatkozott. Eötvös Pál

Next