Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-30 / 125. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1984. május 30., szerda A PROPAGANDISTA Életútjában sok közös vonást találnak a magukéval azok, akik vele együtt indultak, rögtön a felszabadulás után fiatalon, inkább ösztönösen, mint tudatosan, sokszor éjt nappallá téve hivatásbéli és mozgalmi munkában, majd gyorsan emelkedve, tanulva és tanítva egyszerre. A háború 21 évesen sodorta Nyugatra munkaszolgálatosként, s a szökés hozta vissza az angol fogságból, már 1946 tavaszán, Szigetvárra. Egy hónapja sem volt itthon, és már 1946. május elsején belépett a szociáldemokrata, majd egy év múlva a kommunista pártba. Több volt ebben a választásban az ösztönösségből, mint a tudatosságból — vallja ma is. — Apám két és fél holdas bolhói kisparaszt volt, öt gyerekkel. Én is summásként kezdtem, uradalomban. Oda mentem hát, ahol a magamfajta szegényemberek voltak. Zsifkó Ferenc korán, 15 éves korában búcsút mondott az uradalmi napszámosmunkának, és szabóinasnak ment Szigetvárra. Visszatérte után a hadifogságból, ezt a munkát folytatta segédként, egy évig meg önállóan. Ezután népboltba került, és innét ívelt fel karrierje gyors ívben: személyzeti osztályvezető, majd igazgató lett, nem is akármilyen, hanem megyei szinten, a Dél-Baranya megyei Népboltnál. Mindössze 30 évesen. Munka és termelés És itt álljunk meg egy pillanatra, mert ha a ma fiatal nemzedéke megirigyelné az apák ilyen gyors karrierjét, gondolja végig, amit Zsifkó Ferenc mond arról, hogy mit jelentett dolgozni és tanulni egyszerre, a szakmájában és a pártban is. — Amikor 1947-ben, a Magyar Kommunista Párt mellett agitáltam a választási kampányban, még nem kellett könyvekből készülnöm. A tanítómesterem az élet volt, a múlt és az akkori jelen. De amikor 1949-ben az első szemináriumot vezettem, már kéthetes pártiskola volt mögöttem, s azután jött a többi, majd a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetem ... Amikor először szolgáltam ki a népboltban, még nem éreztem nagy hiányát a tanulásnak. De hogy mint igazgató megálljam a helyemet, már tanulnom kellett. Elvégeztem az akkori, a szakérettségivel egyenértékű kétéves bel- és külkereskedelmi központi szakiskolát. 1958-ban, miután járási tanácselnök-helyettes lett Siklóson, válaszút elé került: a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetem szakosítóján tanuljon-e tovább, avagy állami diplomát szerezzen? Az utóbbit fontosabbnak érezte munkájához, és a pedagógiai főiskola levelező tagozatára iratkozott be történelem-földrajz szakra. Döntése helyesnek bizonyult, hiszen mint elnökhelyetteshez, hozzá tartozott a népművelés, az oktatás, a történelemmel pedig ideológiai, marxista ismereteit is továbbfejleszthette. Már 13 éve volt tanácselnök-helyettes, és 48 éves. Ideje lett volna megállapodni. Ám az élet még tartogatott számára meglepetést. 1971- ben megszűntek a járási tanácsok, és úgy találták, hogy alkalmas ember lehet az akkor épülő Beremendi Cement- és Mészműveknél az új vezetői, műszaki és munkásgárda megszervezésére. Elvégezte ezt a feladatot is, és csak ezután, 1972-ben került az utolsó helyére, ahonnét a múlt év végén nyugdíjba ment: a Baranya megyei Fürdő Vállalat igazgatói székébe, Harkányra, Siklósra, Szigetvárra kiterjedő hatáskörrel. Nem volt sok és merész a váltás? Kereskedelem, államigazgatás, ipar, fürdőlétesítmények? Zsifkó Ferenc meglepődik a kérdésen, hiszen ez természetes volt az ő generációja számára. És a váltásokat mindig tanulással alapozta meg. Csak a fürdők igazgatásához nem kellett külön iskola, hiszen mint tanácselnök-helyettes, a 13 év alatt jól megismerte ezt a hatáskörébe tartozó munkaterületet. S hogy miért kellett mindezt elmondani egy emberről, akit — amint az az írás címéből kitetszik — propagandistaként akarok bemutatni, ehhez nem kell különösebb magyarázat. Próbáljon meg valaki tanulás és sokoldalú életismeret nélkül leülni a szemináriumi hallgatók elé! S ha csak szemináriumi oktató lett volna! Már 1949-ben alapszervezeti titkárrá választották, majd rövid megszakítás után 1956-ban ismét. Az emberek bizalmát megtartotta a nehéz években éppúgy, mint 1956 októberének tragikus napjaiban, olyannyira, hogy 1956 novemberében a Siklóson is újjászerveződött párt titkárává választották. Ez a gyertyafény mellett megtartott választás örökre emlékezetes marad számára. Akárcsak a legutóbbi, a decemberi, amikor még le sem töltve a nyugdíjas felmondási időt, a siklósi kommunisták értésére adták, hogy alapszervezeti titkárként számítanak rá nyugdíjasan is. Kontaktus az emberekkel Amikor az életrajzi bevezető után mint propagandistát kérdezem, azzal kezdi, hogy bár szívesen végezte mindig ezt a munkát, úgy érzi, hogy az agitáció az „erősebb oldala”. Hogy mit akar vele mondani valójában, akkor értem meg, amikor azt fejtegeti, hogy a pártok tartó és a meggyőző, a mindennapos agitációs munka között ő nem is tudna merev határokat vonni. Kivált nem ma, amikor az élet naponta vet fel oly sok kérdést, amelyek magyarázatával nem lehet megvárni a soron következő szemináriumot, arról már nem is szólva, hogy a kérdezők nem minden esetben párttagok vagy szemináriumi hallgatók. A másik érve, ami miatt a propaganda és az agitáció szerinte nem választható el egymástól, az, hogy legyen szó tanításról, elméleti oktatásról, ebben is a legfontosabb a közvetlen kapcsolat az emberekkel. — A legnagyszerűbb érzés számomra az, amikor érzem, hogy sikerült kontaktust találnom az emberekkel, mert akikor már biztosan tudom, hogy nemcsak közölni vagyok képes a hallgatókkal a tudnivalókat, hanem el is tudom velük fogadtatni, vagyis a „lecke” meggyőződéssé válhat. És tulajdonképpen azért is szeretem a propagandamunkát, mert szeretem az embereket, s azt vallom, hogy még a rossznak tartott emberekben is vannak jó tulajdonságok, csak észre kell venni, és építeni kell rájuk. Elve, hogy a propagandista sohase legyen „messziről jött” ember, mert mit lehet kérdezni és milyen válaszokat lehet várni attól, aki nem ismeri a helyi gondokat, problémákat? Azok pedig ma bőven vannak, és ezek kapcsán Zsifkó Ferenc megfogalmaz néhány alapelvet, amelyeket szerinte a propagandistának messzemenően figyelembe kell vennie. Ezek között is azt, hogy a változásokról őszintén szóljon. Érti ezt mindenekelőtt kedvenc tárgyára, a gazdaságpolitikára, amelynek változásai az elmúlt években alaposan próbára tették a propagandistákat is. — Nem kell szégyellni bevallani, hogy későn ismertünk fel vagy nem láttunk előre valamit. De persze önmagában a beismerés sem elégséges, meg kell adni hozzá a magyarázatot is. Csak így értik meg az emberek a változások okát. Egy másik alapelve: a propagandista minden szaván érződjék, hogy amit mond, meggyőződéssel mondja. — Tudom, le kellene szoknom valamiről. Nem tudok csendben vitatkozni, ilyenkor felemelem a hangomat. De ezt a munkát nem lehet ímmel-ámmal végezni, csak a meggyőződés hevével. Különben hogyan foganna meg a szavunk? Zsifkó Ferenc sok éven át gazdasági veztőként oktatott. Ezért kérdeztem meg tőle, nem hagyott-e nyomot a szemináriumain a vezetői tekintély? Lehet, hogy mások e kérdésre így válaszolnának: „Kérem, én sohasem éreztettem a hallgatóimmal, hogy az igazgatójuk vagyok.” Ő ellenben megfordította a választ: „ Nem éreztették velem soha, hogy az igazgatójuk vagyok. A respektus nem ezen alapult. Sok barátom volt mindig, és a barátok barátok maradtak azután is, hogy az igazgatójuk lettem. Szép, de nehéz munka Hogyan képzeli el az ideális foglalkozást és milyen hallgatótípusokkal találkozott? Az ideális foglalkozás alapelve, hogy az előadó ne beszélje agyon az új anyagot Ébresszen gondolatokat, hagyja érlelődni azokat a következő foglalkozásig, de azon aztán forrjon, pezsegjen a vita, szembesüljön az elmélet és a valóság, az élet. Zsifkó Ferenc szerint a hallgatók egyik végletes típusa a mindenáron szerepelni, vitatkozni akaró, akár van lényeges mondanivalója, akár nincs. A másik véglet a csendes, a meghúzódó, aki szóm szerint veszi azt, hogy ő csak egy hallgató. És az ideális hallgató? — Az, akinek a tananyag csak vezérfonal, aki szenvedélyesen szembesíti az elméletet a valósággal, és kiegészíti azt a sok-sok tapasztalattal, önálló ítéletalkotásra képesen ... Nehezebb-e ma a propagandistának, mint volt korábban? Válasza egyértelmű, határozott: „Nehezebb.” Az okok? Az emberek elfoglaltabbak, sok időt vesznek el tőlük a megélhetési gondok, az erőfeszítések a többletkeresetre, s ez érződik a hallgatók számának, érdeklődésének csökkenésében. A másik gondot a saját szavaival idézem: — Bizonyos fokú elidegenedést látok, érzek a fiataloknál. Hiányzik belőlük az odaadás, a lelkesedés, nem jönnek tanulni elegendő számban, úgy kell győzködni őket. Vagy irreális lenne az összehasonlítás az én nemzedékemmel, a mi akkori lelkesedésünkkel? Ha így is van, jobban szem előtt kellene tartanunk, hogy a gyerekeket nemcsak a szülő, a pedagógus, hanem a társadalom valósága is neveli... De sokszor gondolok arra is, hogy mennyire mások az ő körülményeik. Annak idején dehogy gondoltunk mi arra, hogy lakásra gyújtsunk. Majd ad az állam, majd gondoskodik rólunk, eltart bennünket — véltük, gondoltuk. Mennyivel más a mai fiatal helyzete! Gondolnunk kell erre... „Szép, de nehéz munka” — zárja mondanivalóját Zsifkó Ferenc, aki az idei Lenin-évfordulón kapta meg a hagyományosan a propagandistáknak járó Lenin-emlékplakettet. Odakerült a többi kitüntetés mellé: a Munka Érdemrend ezüst és bronz fokozata, a Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozata, a Munkásőr Szolgálati Érdemérmek sorozata, a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany és ezüst fokozata, a KISZ aranykoszorús és a Kiváló dolgozó jelvények mellé. Mindegyik kitüntetés gazdag munkáséletének egy-egy állomását jelképezi, de az utolsó kitüntetés sem jelzi még az utolsót. Zsifkó Ferenc ugyanis nyugdíjba ment mint igazgató, de mint párttag, mint pártmunkás nem. Ezért mondja búcsúzóul: — Megválasztottak ismét alapszervezeti pártttitkárnak, s ha újra hívnak propagandistának, nem fogok nemet mondani ... Faragó Jenő A tavaszi BNV keddi eseményeiből kedden a BNV-n folytatódott a szakmai napok rendezvénysorozata. A hazai és külföldi vállalatok több szerződést is kötöttek. Az Ikarus legjelentősebb belföldi partnerével, a BKV-val írt alá megállapodást, eszerint jövőre 152 csuklós és 84 szóló városi autóbuszt adnak át. Üzletkötéssel zárult az Elektroimpex Külkereskedelmi Vállalat és a Transelektro tárgyalása a lengyel Elektrim céggel; mintegy félmillió rubel értékben akkumulátorokat, illetve bányatelefonokat szállít a lengyel partner hazánkba. Az Elektroimpex legnagyobb szovjet partnerével, a Maspriborintorg Egyesüléssel kétmillió rubeles exportszerződést kötött. Stúdiótechnikai készülékeket, elektroakusztikai berendezéseket, különféle eredményhirdető táblákat és stúdiómagnetofonokat szállít a magyar ipar a Szovjetunióba. A Számítástechnikai Koordinációs Intézet és leányvállalatai az elmúlt napokban programozási vetélkedőt szerveztek, amelyre mintegy négyszázan jelentkeztek. A döntőbe 16-an jutottak. Kedden, az ünnepélyes eredményhirdetéskor az első három helyezett értékes jutalmat kapott. Kiosztották a vásáron a budapesti pártbizottság, az MTESZ, az OMFB és más szervek különdíjait is, s házi ünnepségen köszöntötték a BNV törzsvendégeit, akik már 25 éve rendszeresen részt vesznek a tavaszi vásáron. A vásár törzsvendégei: az Osztrák Szövetségi Gazdasági Kamara, az osztrák Goerz Electric, a Norma Messtechnik vállalatok, az NSZK-beli Daimler-Benz, a Tip-Top Stahlgruber, az Otto Gruber cég, a Pittler Maschinenfabrik, a C., Reichert Optische Werke és a Siemens, a csehszlovák Kovo, a szovjet Avtoexport, a lengyel Warimex, valamint a dán Brüel és Kjaer cég. A vásár hivatalos vendégei között ott volt Anton Jaumann bajor gazdasági és közlekedési államminiszter, Wolfgang Vollmer észak-rajna-vesztfáliai gazdasági államtitkár és Mohamed Szolimán Nasszer, a Jemeni NDK földművelési és földreformügyi minisztere. KOHÁSZAT—GÉPÉSZET Van-e kiút a patthelyzetből? Kohászat—gépészet— két szomszéd vár. De mire vár és mit kér egymástól a két ágazat a vásár tükrében? Elsőként Törőcsik Lászlót, a Csepel Autógyár főkonstruktőrét kérem: legyen segítségemre eligazodni a kohászati pavilonban, elvégre a járműipar mindig is fogékony volt az acélipari újdonságok iránt. — Tetszetős a Dunai Vasmű bemutatója — mutat körbe kísérőm —, csak a az a szépséghibája, hogy ezekből a korszerű anyagokból nagyon keveset tudnak gyártani. Nekünk például 60—70 kilogram folyáshatású, azaz nagy szilárdságú acélelemekre volna szükségünk, de nagy sorozatban csak 30—40 kilogramm közöttit kapunk tőlünk. De lépjünk tovább: látja, ezekre a vékony falú, könnyű alumíniumöntvényekre — valószínűleg az Apc községbeli Qualitás termékei — nagy szüksége volna a járműiparnak. Hogy kapni-e? Nem tudom. De azt igen, hogy amikor fél évvel ezelőtt az amerikai Cummins céggel közösen kifejlesztettünk egy új autóbuszmotort, külön versenytárgyalást írtunk ki a speciális aluöntvényekre. Nem tolongtak a jelentkezők, s végül örültünk, hogy egy gyulai kisvállalat hajlandó volt kötélnek állni ... No végre, hogy valami egyértelmű jót is mondhatok! A Csepel Művek Vas- és Acélöntödéje kitűnő minőségű, mezőgazdasági és járműipari célokra alkalmas gömbgrafitos öntvényeket állított ki: ez az, amire már évek óta várunk! Úgy, hogy az új szervokormány-gyártásunkhoz már ezeket az öntvényeket fogjuk felhasználni. Nagyobb az étvágy? Dudás Gyula, a csepeliek értékesítési osztályvezetője csak helyeselni tudja a választást, mondván, hogy az idén 2900 tonna gömbgrafitos öntvényt gyártanak, s ahogy növekszenek a hazai igények, bővítik ebből a korszerű termékből kapacitásukat. Hozzátéve: a gépipar majd egy évtizede panaszolja ennek az öntvényfajtának a hiányát, most pedig, amikor már kapható, úgy látszik, nagyobb volt a felhasználók étvágya, mint a befogadóképessége. Amit persze nem árt tudni, többen is kacérkodnak a gömbgrafitos öntés lehetőségével, s nyilván a nagyobb választék — netán verseny — idővel az árakra is kedvezően hat majd. Az öntvényellátás egyébként is a legneuralgikusabb pontja a kohászatnak. Miközben az öntödei kapacitások nincsenek kihasználva, a könnyebb, jobb minőségű öntvényekből továbbra is hiány van. S mit mond erre az ország egyetlen szakvállalata, az Öntödei Vállalat? Azt, hogy ők a népgazdasági szükségletek mindössze 15 százalékát elégítik ki. Ha tehát a gépiparosok panaszkodnak az öntvények minőségére, nézzenek körül a saját házuk táján is. Kétségkívül ebben sok igazság van, hiszen ma majd minden jelentősebb nagyvállalatnak van házi öntödéje. Amihez még annyit tett hozzá Szermek Ottó, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés képviseletében — vele kohászszemszögből néztem körül a vásáron —, hogy bármilyen hihetetlennek is tűnik, nem mindig az öntvény a hibás azért, ha hibás az öntvény. Ugyanis árképzési okokból — továbbra is súlyérdekeltség van —, no meg a fejlesztők, tervezők konzervativizmusa miatt nem adnak olyan korszerű öntvényeket, amilyeneket pedig tudnának, ha valóban igényelnék a felhasználók. Magad, uram! Könnyebb azonban „sírni”, mint módosítani a technológiát, modernizálni a konstrukciókat. Az egymásra mutogatás mögött pusztán szemléleti görcsök húzódnának meg? Meglehet. Mindenesetre — hosszas keresgélés után — egyetlen gépipari vállalatot találtunk a vásáron, amely teljesen elégedett volt az öntvényellátással, a Szerszámgépipari Műveket. Igaz, ez a nagyvállalat a korábban hiányzó öntvényeit ma már maga gyártja. Egy biztos, hogy kényszerűen célszerű, de nem feltétlenül a leggazdaságosabb megoldás. A gépipar legdinamikusabban fejlődő területei közé tartoznak a műszer-, a híradás- és az elektronikai ipar vállalatai. Alapanyag-ellátásuk nyolcvan százalékban hazai bázisú, de ami a lényeg, ami a minőséget adná — az kizárólag importból szerezhető be. „Ezek kis tételek, és olyan speciális anyagok, amelyek gyártására nem szabad berendezkedni, mert csak növelné a ráfizetést!” — érvel Kohász kísérőm. De a felhasználók sem késlekednek a válasszal. Íme: külön-külön biztos, hogy elaprózódnak a megrendelések, ám ha lenne olyan szervezet, amely összegyűjtené az igényeket, és vállalkozna a menet közbeni készletezésre, már közelebb lehetne hozni egymáshoz a gyártók-felhasználók érdekeit. Mindez csak látszólag termelőeszköz-kereskedelmi gond; ha mögé nézünk, iparpolitikai feszültségekbe ütközünk, amelyek feloldásához bizony elkelne az Ipari Minisztérium koordinációja. Ám a két szomszédvár ellentéteit legszemléletesebben a Lenin Kohászati Művek nemesacélgyártása példázza. Miközben több mint tízmilliárd forintos költséggel elkészült a diósgyőriek konverteres, illetve üstmetallurgiás beruházása, továbbra is jelentős maradt az import két, ugyancsak dinamikusan fejlődő felhasználói területen, a szerszámacélokból és a saválló acélokból. Ma már a világ élvonalába tartozó minőségű nemesacélt tudunk gyártani, ezt honorálja — többek között — a korrózióálló acélcsaládunknak adományozott BNV-díj is — mondja Tolnai Lajos, az LKM kereskedelmi igazgatója. — Kapacitásunk az idén mégis mindössze felerészt van csak kihasználva. Elemi érdekünk, hogy itthon minél szélesebb körben ismertessük meg az új acélféléket, ezért maximálisan alkalmazkodunk a vevők igényeihez, elfogadható áron vállalkozunkkis tételek gyártására is. Frontáttörést elsősorban az élelmiszer-ipari, mezőgazdasági, vegyipari, atomerőművi berendezések gyártóinál várunk. Közös fejlesztés Erre mondták az érintett vállalatok, hogy bárcsak látnák ezt a nagy szállítókészséget. Igaz, az LKM még csak megjárja — tőle lehet ugyanis nemesített acélidomokat, korrózióálló acélrudakat vásárolni —, de nekik főként lemezre volna szükségük. A Dunai Vasműnek pedig szűkös a finomhengerművi kapacitása. Ugyanez jellemző a Borsodnádasdi Lemezgyárra, és általában a jó minőséget adó húzó-, csiszoló-, hántolóműveletekre. Vajon miért mindig ezek maradtak ki a nagy kohászati fejlesztésekből? Hiányuk egyszerre üt vissza mindkét ágazatra, lassítja mindkét területen a termékváltást, a piaci rugalmasságot. Ezt nevezik patthelyzetnek. .Amiből nincs kiút? — De van, ha nem is túl látványos módon! — érvel Megyeri József, a Csepel Művek Vas- és Acélöntödéjének műszaki igazgatója. — Mi például a tervezési, konstrukciós, anyagminőségi és árvitákat úgy hidaljuk át a csepeli szerszámgépgyárral, illetve a SZIM-mel, hogy közösen fejlesztünk, így nincs kire visszamutogatni. Bossányi Katalin Gömbgrafitos öntvényeket kínál a Csepel Művek Vas- és Acélöntödéje. MIKÓ LÁSZLÓ FELVÉTELE