Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-30 / 125. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1984. május 30., szerda A PR­OPA­GAND­IS­TA Életútjában sok közös vonást ta­lálnak a magukéval azok, akik vele együtt indultak, rög­tön a felszaba­dulás után fiatalon, inkább ösztönö­sen, mint tudatosan, sokszor éjt nap­pallá téve hivatásbéli és mozgalmi munkában, majd gyorsan emelked­ve, tanulva és tanítva egyszerre. A háború 21 évesen sodorta Nyu­gatra munkaszolgálatoskén­t, s a szö­kés hozta viss­za az angol fogságból, már 1946 tavaszán, Szigetvárra. Egy hónapja sem volt itthon, és már 1946. május elsején belépett a szociálde­mokrata, majd egy év múlva a kom­munista pártba.­­ Több volt ebben a választásban az ösztönösségből, mint a tudatos­ságból — va­llja ma is. — Apám két és fél holdas bolhói kisparaszt volt, öt gyerekkel. Én is summáskén­t kezdtem, uradalomban. Oda mentem hát, ahol a magamfajta szegényem­berek voltak. Zsifkó Ferenc korán, 15 éves ko­rában búcsút mondott az uradalmi napszámosmunkának, és szabóinas­nak ment Szigetvárra. Visszatérte után a hadifogságból, ezt a munkát folytatta segédként, egy évig meg önállóan. Ezután népboltba került, és innét ívelt fel karrierje gyors ív­ben: személyzeti osztályvezető, majd igazgató lett, nem is akármilyen, ha­nem megyei szinten, a Dél-Baranya megyei Népboltnál. Mindössze 30 évesen. Munka és termelés És itt álljunk meg egy pillanatra, mert ha a ma fiatal nemzedéke meg­irigyelné az apák ilyen gyors kar­rierjét, gondolja végig, amit Zsifkó Ferenc mond arról, hogy mit jelen­tett dolgozni és tanulni egyszerre, a szakmájában és a pártban is. — Amikor 1947-ben, a Magyar Kommunista Párt mellett agitáltam a választási kampányban, még nem kellett könyvekből készülnöm. A ta­nítómesterem az élet volt, a múlt és az akkori jelen. De amikor 1949-ben az első szemináriumot vezettem, már kéthetes pártiskola volt mögöttem, s azután jött a többi, majd a Marxiz­mus—Leninizmus Esti Egyetem ... Amikor először szolgáltam ki a nép­­boltban, még nem éreztem nagy hiá­nyát a tanulásnak. De hogy mint igazgató megálljam­ a helyemet, már tanulnom kellett. Elvégeztem az ak­kori, a szakérettségivel egyenértékű kétéves bel- és külkereskedelmi köz­ponti szakiskolát. 1958-ban, miután járási tanácsel­nök-helyettes lett Siklóson, válaszút elé került: a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetem szakosítóján tanul­­jon-e tovább, avagy állami diplo­mát szerezzen? Az utóbbit fonto­sabbnak érezte munkájához, és a pedagógiai főiskola levelező tagoza­tára iratkozott be történelem-föld­rajz szakra. Döntése helyesnek bi­zonyult, hiszen mint elnökhelyettes­hez, hozzá tartozott a népművelés, az oktatás, a történelemmel pedig ideológiai, marxista ismereteit is to­vábbfejleszthette. Már 13 éve volt tanácselnök-he­lyettes, és 48 éves. Ideje lett volna megállapodni. Ám az élet még tar­togatott számára meglepetést. 1971- ben megszűntek a járási tanácsok, és úgy találták, hogy alkalmas ember lehet a­z akkor épülő Beremendi Ce­ment- és Mészműveknél az új veze­tői, műszaki és munkásgárda meg­szervezésére. Elvégezte ezt a felada­tot is, és csak ezután, 1972-ben ke­rült a­z utolsó helyére, ahonnét a múlt év végén nyugdíjba ment: a Bara­nya megyei Fürdő Vállalat igazga­tói székébe, Harkányra, Siklósra, Szigetvárra kiterjedő hatáskörrel. Nem volt sok és merész a váltás? Kereskedelem, államigazgatás, ipar, fürdőlétesítmények? Zsifkó Ferenc meglepődik a kérdésen, hiszen ez ter­mészetes volt az ő generációja szá­mára. És a váltásokat mindig ta­nulással alapozta meg. Csak a für­dők igazgatásához nem kellett külön iskola, hiszen mint tanácselnök-he­lyettes, a 13 év alatt jól megismerte ezt a hatáskörébe tartozó munkate­rületet. S hogy miért kellett mindezt el­mondani egy emberről, akit — amint az az írás címéből kitetszik — pro­pagandistaként akarok bemutatni, ehhez nem kell különösebb magya­rázat. Próbáljon meg valaki tanulás és sokoldalú életismeret nélkül le­ülni a szemináriumi hallgatók elé! S ha csak szemináriumi oktató lett volna! Már 1949-ben alapszervezeti titkárrá választották, majd rövid megszakítás után 1956-ban ismét. Az emberek bizalmát megtartotta a nehéz években éppúgy, mint 1956 októberének tragikus napjaiban, oly­annyira, hogy 1956 novemberében a Siklóson is újjászerveződött párt tit­kárává választották. Ez a gyertya­fény mellett megtartott választás örökre emlékezetes marad számára. Akárcsak a legutóbbi, a decemberi, amikor még le sem töltve a nyugdí­jas felmondási időt, a siklósi kom­munisták értésére adták, hogy alap­szervezeti titkárként számítanak rá nyugdíjasan is. Kontaktus az emberekkel Amikor az életrajzi bevezető után mint propagandistát kérdezem, az­zal kezdi, hogy bár szívesen végezte mindig ezt a munkát, úgy érzi, hogy az agitáció az „erősebb oldala”. Hogy mit akar vele mondani valójában, akkor értem meg, amikor azt fejte­geti, hogy a pártok tartó és a meg­győző, a mindennapos agitációs mun­ka között ő nem is tudna merev ha­tárokat vonni. Kivált nem ma, ami­kor az élet naponta vet fel oly sok kérdést, amelyek magyarázatával nem lehet megvárni a soron követ­kező szemináriumot, arról már nem is szólva, hogy a kérdezők nem min­den esetben párttagok vagy szemi­náriumi hallgatók. A másik érve, ami miatt a propa­ganda és az agitáció szerinte nem választható el egymástól, az, hogy legyen szó tanításról, elméleti okta­tásról, ebben is a legfontosabb a közvetlen kapcsolat az emberekkel. — A legnagyszerűbb érzés számom­ra az, amikor érzem, hogy sikerült kontaktust találnom az emberekkel, mert akikor már biztosan tudom, hogy nemcsak közölni vagyok képes a hallgatókkal a tudnivalókat, ha­nem el is tudom velük fogadtatni, vagyis a „lecke” meggyőződéssé vál­hat. És tulajdonképpen azért is sze­retem a propagandamunkát, mert szeretem az embereket, s azt vallom, hogy még a rossznak tartott embe­rekben is vannak jó tulajdonságok, csak észre kell venni, és építeni kell rájuk. Elve, hogy a propagandista sohase legyen „messziről jött” ember, mert mit lehet kérdezni és milyen vála­szokat lehet várni attól, aki nem ismeri a helyi gondokat, problémá­kat? Azok pedig ma bőven vannak, és ezek kapcsán Zsifkó Ferenc meg­fogalmaz néhány alapelvet, amelye­ket szerinte a propagandistának messzemenően figyelembe kell ven­nie. Ezek között is azt, hogy a vál­tozásokról őszintén szóljon. Érti ezt mindenekelőtt kedvenc tárgyára, a gazdaságpolitikára, amelynek válto­zásai az elmúlt években alaposan próbára tették a propagandistákat is. — Nem kell szégyellni bevallani, hogy későn ismertünk fel vagy nem láttunk előre valamit. De persze ön­magában a beismerés sem elégséges, meg kell adni hozzá a magyarázatot is. Csak így értik meg az emberek a változások okát. Egy másik alapel­ve: a propagan­dista minden szaván érződjék, hogy amit mond, meggyőződéssel mondja. — Tudom, le kellene szoknom va­lamiről. Nem tudok csendben vitat­kozni, ilyenkor felemelem a hango­mat. De ezt a munkát nem lehet ímmel-ámmal végezni, csak a meg­győződés hevével. Különben hogyan foganna meg a szavunk? Zsifkó Ferenc sok éven át gazda­sági veztőként oktatott. Ezért kér­deztem meg tőle, nem hagyott-e nyo­mot a szemináriumain a vezetői te­kintély? Lehet, hogy mások e kér­désre így válaszolnának: „Kérem, én sohasem éreztettem a hallgatóimmal, hogy az igazgatójuk vagyok.” Ő el­lenben megfordította a választ: „ Nem éreztették velem soha, hogy az igazgatójuk vagyok. A res­­pektus nem ezen alapult. Sok bará­tom volt mindig, és a barátok bará­tok maradtak azután is, hogy az igaz­gatójuk lettem. Szép, de nehéz munka Hogyan képzeli el az ideális fog­lalkozást és milyen hallgatótípusok­kal találkozott? Az ideális foglalkozás alapelve, hogy az előadó ne beszélje agyon az új anyagot Ébresszen gondolatokat, hagyja érlelődni azokat a következő foglalkozásig, de azon aztán forrjon, pezsegjen a vita, szembesüljön az elmélet és a valóság, az élet. Zsifkó Ferenc szerint a hallgatók egyik végletes típusa a mindenáron szerepelni, vitatkozni akaró, akár van lényeges mondanivalója, akár nincs. A másik véglet a csendes, a meghúzódó, aki szóm szerint veszi azt, hogy ő csak egy hallgató. És az ideá­lis hallgató? — Az, akinek a tananyag csak ve­zérfonal, aki szenvedélyesen szem­besíti az elméletet a valósággal, és kiegészíti azt a sok-sok tapasztalat­tal, önálló ítéletalkotásra képesen ... Nehezebb-e ma a propagandistá­nak, mint volt korábban? Válasza egyértelmű, határozott: „Nehezebb.” Az okok? Az emberek elfoglaltab­­ba­k, sok időt vesznek el tőlük a meg­élhetési gondok, az erőfeszítések a többletkeresetre, s ez érződik a hall­gatók számának, érdeklődésének csökkenésében. A másik gondot a saját szavaival idézem: — Bizonyos fokú elidegenedést lá­tok, érzek a fiataloknál. Hiányzik belőlük az odaadás, a lelkesedés, nem jönnek tanulni elegendő szám­ban, úgy kell győzködni őket. Vagy irreális lenne az összehasonlítás az én nemzedékemmel, a mi akkori lel­kesedésünkkel? Ha így is van, job­ban szem előtt kellene tartanunk, hogy a gyerekeket nemcsak a szülő, a pedagógus, hanem a társadalom valósága is neveli... De sokszor gon­dolok arra is, hogy mennyire má­sok az ő körülményeik. Annak ide­jén dehogy gondoltunk mi arra, hogy lakásra gyújtsunk. Majd ad az ál­lam, majd gondoskodik rólunk, el­tart bennünket — véltük, gondol­tuk. Mennyivel más a mai fiatal hely­zete! Gondolnunk kell erre... „Szép, de nehéz munka” — zárja mondanivalóját Zsifkó Ferenc, aki az idei Lenin-évfordulón kapta meg a hagyományosan a propagandisták­nak járó Lenin-emlékplakettet. Oda­került a többi kitüntetés mellé: a Munka Érdemrend ezüst és bronz fokozata, a Magyar Szabadság Ér­demrend bronz fokozata, a Munkás­őr Szolgálati Érdemérmek sorozata, a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany és ezüst fokozata, a KISZ aranykoszorús és a Kiváló dolgozó jelvények mellé. Mindegyik kitünte­tés gazdag munkáséletének egy-egy állomását jelképezi, de az utolsó ki­tüntetés sem jelzi még az utolsót. Zsifkó Ferenc ugyanis nyugdíjba ment mint igazgató, de mint párttag, mint pártmunkás nem. Ezért mond­ja búcsúzóul: — Megválasztottak ismét alapszer­vezeti pártttitkárnak, s ha újra hív­nak propagandistának, nem fogok nemet mondani ... Faragó Jenő A tavaszi BNV keddi eseményeiből kedden a BNV-n folytatódott a szakmai napok rendezvénysorozata. A hazai és külföldi vállalatok több szerződést is kötöttek. Az Ikarus leg­jelentősebb belföldi partnerével, a BKV-val írt alá megállapodást, esze­rint jövőre 152 csuklós és 84 szóló városi autóbuszt adnak át. Üzletkö­téssel zárult az Elektroimpex Külke­reskedelmi Vállalat és a Transelekt­­ro tárgyalása a lengyel Elektrim cég­gel; mintegy félmillió rubel értékben akkumulátorokat, illetve bányatele­fonokat szállít a lengyel partner ha­zánkba. Az Elektroimpex legnagyobb szov­jet partnerével, a Maspriborintorg Egyesüléssel kétmillió rubeles ex­portszerződést kötött. Stúdiótechni­kai készülékeket, elektroakusztikai berendezéseket, különféle eredmény­­hirdető táblákat és stúdiómagnetofo­nokat szállít a magyar ipar a Szov­jetunióba. A Számítástechnikai Koordinációs Intézet és leányvállalatai az elmúlt napokban programozási vetélkedőt szerveztek, amelyre mintegy négy­százan jelentkeztek. A döntőbe 16-­an jutottak. Kedden, az ünnepélyes eredményhirdetéskor az első három helyezett értékes jutalmat kapott. Kiosztották a vásáron a budapesti pártbizottság, az MTESZ, az OMFB és más szervek különdíjait is, s házi ünnepségen köszöntötték a BNV törzsvendégeit, akik már 25 éve rend­szeresen részt vesznek a tavaszi vá­sáron. A vásár törzsvendégei: az Osztrák Szövetségi Gazdasági Ka­mara, az osztrák Goerz Electric, a Norma Messtechnik vállalatok, az NSZK-beli Daimler-Benz, a Tip-Top Stahlgruber, az Otto Gruber cég, a Pittler Maschinenfabrik, a C., Rei­­chert Optische Werke és a Siemens, a csehszlovák Kovo, a szovjet Av­­toexport, a lengyel Warimex, vala­mint a dán Brüel és Kjaer cég. A vásár hivatalos vendégei között ott volt Anton Jaumann bajor gaz­dasági és közlekedési államminiszter, Wolfgang Vollmer észak-rajna-veszt­­fáliai gazdasági államtitkár és Mo­hamed Szolimán Nasszer, a Jemeni NDK földművelési és földreformügyi minisztere. KOHÁSZAT—GÉPÉSZET Van-e kiút a patthelyzetből? Kohászat—gépészet— két szomszéd vár. De mire vár és mit kér egymástól a két ága­zat a vásár tükrében? Elsőként Törőcsik Lászlót, a Csepel Autó­gyár főkonstruktőrét kérem: legyen segítségemre eligazodni a kohászati pavilonban, elvégre a járműipar mindig is fogékony volt az acélipari újdonságok iránt. — Tetszetős a Dunai Vasmű be­mutatója — mutat körbe kísérőm —, csak a az a szépséghibája, hogy ezekből a korszerű anyagokból na­gyon keveset tudnak gyártani. Ne­künk például 60—70 kilogram fo­lyáshatású, azaz nagy szilárdságú acélelemekre volna szükségünk, de nagy sorozatban csak 30—40 kilo­gramm közöttit kapunk tőlünk. De lépjünk tovább: látja, ezekre a vé­kony falú, könnyű alumíniumöntvé­­nye­kre — valószínűleg az Apc köz­ségbeli Qualitás termékei — nagy szüksége volna a járműiparnak. Hogy kapni-e? Nem tudom. De azt igen, hogy amikor fél évvel ezelőtt az amerikai Cummins céggel közö­sen kifejlesztettünk egy új autó­buszmotort, külön versenytárgyalást írtunk ki a speciális aluöntvények­­re. Nem tolongtak a jelentkezők, s végül örültünk, hogy egy gyulai kis­vállalat hajlandó volt kötélnek áll­ni ... No végre, hogy valami egyér­telmű jót is mondhatok! A Csepel Művek Vas- és Acélöntödéje kitűnő minőségű, mezőgazdasági és jármű­ipari célokra alkalmas gömbgrafitos öntvényeket állított ki: ez az, amire már évek óta várunk! Úgy, hogy az új szervokormány-gyártásunkhoz már ezeket az öntvényeket fogjuk felhasználni. Nagyobb az étvágy? Dudás Gyula, a csepeliek értékesí­tési osztályvezetője csak helyeselni tudja a választást, mondván, hogy az idén 2900 tonna gömbgrafitos öntvényt gyártanak, s ahogy növek­szenek a hazai igények, bővítik eb­ből a korszerű termékből kapacitá­sukat. Hozzátéve: a gépipar majd egy évtizede panaszolja ennek az öntvényfajtának a hiányát, most pe­dig, amikor már kapható, úgy lát­szik, nagyobb volt a felhasználók étvágya, mint a befogadóképessége. A­m­it persze nem árt tudni, többen is kacérkodnak a gömbgrafitos öntés lehetőségével, s nyilván a nagyobb választék — netán verseny — idő­vel az árakra is kedvezően hat majd. Az öntvényellátás­­ egyébként is a legneuralgikusabb pontja a kohá­szatnak. Miközben az öntödei kapa­citások nincsenek kihasználva, a könnyebb, jobb minőségű öntvé­nyekből továbbra is hiány van. S mit mond erre az ország egyetlen szakvállalata, az Öntödei Vállalat? Azt, hogy ők a népgazdasági szük­ségletek mindössze 15 százalékát elégítik ki. Ha tehát a gépiparosok panaszkodnak az öntvények minősé­gére, nézzenek körül a saját házuk táján is. Kétségkívül ebben sok igaz­ság van, hiszen ma majd minden jelentősebb nagyvállalatnak van há­zi öntödéje. Amihez még annyit tett hozzá Szermek Ottó, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés képviseletében — vele kohászszemszögből néztem körül a vásáron —, hogy bármilyen hihetetlennek is tűnik, nem mindig az öntvény a hibás azért, ha hibás az öntvény. Ugyanis árképzési okok­ból — továbbra is súlyérdekeltség van —, no meg a fejlesztők, terve­zők konzervativizmusa miatt nem adnak olyan korszerű öntvényeket, amilyeneket pedig tudnának, ha va­lóban igényelnék a felhasználók. Magad, uram! Könnyebb azonban „sírni”, mint módosítani a technológiát, moderni­zálni a konstrukciókat. Az egymás­ra mutogatás mögött pusztán szemlé­leti görcsök húzódnának meg? Meg­lehet. Mindenesetre — hosszas ke­resgélés után — egyetlen gépipari vállalatot találtunk a vásáron, amely teljesen elégedett volt az önt­vényellátással, a Szerszámgépipari Műveket. Igaz, ez a nagyvállalat a korábban hiányzó öntvényeit m­a már maga gyártja. Egy biztos, hogy kényszerűen célszerű, de nem fel­tétlenül a leggazdaságosabb megol­dás. A gépipar legdinamikusabban fejlődő területei közé tartoznak a műszer-, a híradás- és az elektroni­kai ipar vállalatai. Alapanyag-ellátá­suk nyolcvan százalékban hazai bá­zisú, de ami a lényeg, ami a minő­séget adná — az kizárólag import­ból szerezhető be. „Ezek kis tételek, és olyan speciális anyagok, amelyek gyártására nem szabad berendez­kedni, mert csak növelné a ráfize­tést!” — érvel Kohász kísérőm. De a felhasználók sem késlekednek a válasszal. Íme: külön-külön biztos, hogy elaprózódnak a megrendelések, ám ha lenne olyan szervezet, amely összegyűjtené az igényeket, és vál­lalkozna a menet közbeni készlete­zésre, már közelebb lehetne hozni egymáshoz a gyártók-felhasználók érdekeit. Mindez csak látszólag ter­melőeszköz-kereskedelmi gond; ha mögé nézünk, iparpolitikai feszült­ségekbe ütközünk, amelyek feloldá­sához bizony elkelne az Ipari Mi­nisztérium koordinációja. Ám a két szomszédvár ellentéteit legszemléletesebben a Lenin Kohá­szati Művek nemesacélgyártása pél­dázza. Miközben több mint tízmil­­liárd forintos költséggel elkészült a diósgyőriek konverteres, illetve üstmetallurgiás beruházása, tovább­ra is jelentős maradt az import két, ugyancsak dinamikusan fejlődő fel­használói területen, a szerszámacé­lokból és a saválló acélokból.­­ Ma már a világ élvonalába tar­tozó minőségű nemesacélt tudunk gyártani, ezt honorálja — többek között — a korrózióálló acélcsalá­dunknak adományozott BNV-díj is — mondja Tolnai Lajos, az LKM kereskedelmi igazgatója. — Kapaci­tásunk az idén mégis mindössze fe­lerészt van csak kihasználva. Elemi érdekünk, hogy itthon minél széle­sebb körben ismertessük meg az új acélféléket, ezért maximálisan al­kalmazkodunk a vevők igényeihez, elfogadható áron vállalkozunk­­kis tételek gyártására is. Frontáttörést elsősorban az élelmiszer-ipari, mező­­gazdasági, vegyipari, atomerőművi berendezések gyártóinál várunk. Közös fejlesztés Erre mondták az érintett vállala­tok, hogy bárcsak látnák ezt a nagy szállítókészséget. Igaz, az LKM még csak megjárja — tőle lehet ugyanis nemesített acélidomokat, korrózió­­álló acélrudakat vásárolni —, de ne­kik főként lemezre volna szüksé­gük. A Dunai Vasműnek pedig szű­kös a finomhengerművi kapacitása. Ugyanez jellemző a Borsodnádasdi Lemezgyárra, és általában a jó mi­nőséget adó húzó-, csiszoló-, hántoló­műveletekre. Vajon miért mindig ezek maradtak ki a nagy kohászati fejlesztésekből? Hiányuk egyszerre üt vissza mindkét ágazatra, lassítja mindkét területen a ter­mékváltást, a piaci rugalmasságot. Ezt nevezik patthelyzetnek. .Amiből nincs kiút? — De van, ha nem is túl látvá­nyos módon! — érvel Megyeri Jó­zsef, a Csepel Művek Vas- és Acél­­öntödéjének műszaki igazgatója. — Mi például a tervezési, konstrukciós, anyagminőségi és árvitákat úgy hi­daljuk át a csepeli szerszámgép­­gyárral, illetve a SZIM-mel, hogy közösen fejlesztünk, így nincs kire visszamutogatni. Bossányi Katalin Gömbgrafitos öntvényeket kínál a Csepel Művek Vas- és Acélöntödéje.­­ MIKÓ LÁSZLÓ FELVÉTELE

Next