Népszabadság, 1984. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
1984. augusztus 19., vasárnap NÉPSZABADIÁC Magunkról írom Beszélgetésünk elején eszembe se jutott, hogy megírjam ezt a sablonosnak tetsző históriát, amelyet nyugalmazott kisz-elnök barátom utóda — jelen esetben a tulajdon fia — mondott el önkritikusnak szánt megjegyzések kíséretében, amiket azonban nem éreztem sem elég őszintének, sem kielégítőnek. Búcsúzóul mégis mondott valamit, ami már meggyőzőbben hangzott, és ami az eset egyéb tanulságaival együtt talán másoknak is okulásul szolgál. A nevezett szövetkezetet barátom több mint 30 évvel ezelőtt tákolta össze a maga kis lakatosműhelyében. Négy-öt szakit maga közré toborozva tette meg azelső lépéseket, de néhány év alatt népszerű, keresett vállalattá nőttek, elsősorban azért, mert egy pillanatig sem tévesztették szem elől az eredendő célt, a lakosság szolgálatát. Kisvárosukban mindenki mindenkit ismer. Barátomról kicsik és nagyok egyaránt tudták, hogy nem csupán szövetkezeti elnök, hanem a társadalmi élet egyik mozgatója is, tanfolyamok és előadások buzgó hallgatója, olykor-olykor előadója is. Egy alkalommal éppen író-olvasó találkozó után faggattam, hogyan futja ennyi mindenre idejéből. Elégedetten szürcsölte egyetlen italát, a hosszúlépést, majd kertelés nélkül kibökte „sok” szabadideje titkát: „Ott van Bozó,a helyettesem, mindent tud, amit én, minden gondot megosztok vele. Farkas Tóni, aki annak idején a riválisom volt a szakmában, felér egy mérnökkel, Szabó Janinak, a csoportvezetőnek annyi az esze, mint egy fiskálisnak. Az irodai számlák között nálam is jobban eligazodik.” Barátomék munka közben követtek el jócskán butaságokat is, kihagytak sok lehetőséget, de végül az egészséges, családias szellem és a jó hangulat mind előbbre és feljebb vitte a kis szövetkezetét, amely lassan jelentős szerepet játszott a város, sőt a megye iparában is. A növekedés éveiben azt is bebizonyították, hogy egyáltalán nem kisszerű, rövidlátó, betokosodott emberek, ahogyan később megpróbálták rájuk sütni. Azt senki sem várta el tőlük, hogy egy világcég nagyvonalúságával válaszoljanak a sokasodó feladatokra, de rugalmasan, naprakészen végezték teendőiket. Amikor például az első nagyobb állami rendelést megkapták, barátom napokat töltött a fővárosban, hogy egy jól felkészült mérnökkel és az új munkában járatos két szerelővel megállapodjon. Gáláns ajánlatát mindhárman elfogadták. S amikor az említett mérnök — már főmérnöki minőségében — javaslatot tett, hogy a várható fejlődésre felkészülendő, két tehetséges fiatalt küldjenek tovább tanulni, az alapító öregek rrteghatott örömmel láttak hozzá a legmegfelelőbbek kiválasztásához. Így került egyetemre barátom Józsi nevű lakatos fia is, az apa határozott tiltakozása ellenére, a tagság akaratából. Így tartott ez egészen az elnök önkéntes nyugdíjba vonulásáig, amikor is a közvélemény barátom fiát, az akkor már márnök Józsit ültette az elnöki székbe. A volt elnök ez ellen is tiltakozott, bár végül — mi tagadás — a bizalom jóleső jelének tartva, és atyai büszkeségből is, áldását adta a választásra. Abban a reményben, hogy a fia révén mégiscsak szoros kapcsolatban marad az övéivel. S a többi öreg harcossal ott állhat majd az új elnök mellett, amíg az új munkába beletanul. Ez az, amiben nagyot csalódott. Józsi már elnöksége első estéjén a haját borzolva rontott apjára: „Hogy tudtál te ezekkel a fafejű salabakterekkel együtt dolgozni?” S elmondta, hogyan reagált Bozó, Farkas Tóni, Szabó Jani, meg a többi vasskalapos öreg az ő világmegváltó terveire. Szó szót követett, barátom kiállt volt társai mellett, s végül csúnyán összevesztek. Józsinak meg szinte kapóra jött ez a szakítás, így könnyebben köthetett útilaput az ő jövendő elképzeléseit zavaró, amúgy is túlkoros akadékoskodók talpára, és csupa fiatalt állított a helyükbe. Barátom még egyszer szerencsét próbált a fiánál. Egy régi, elsárgult brosúrát lobogtatva Józsi orra előtt bizonygatta, hogy milyen káros dolog az ilyen radikális váltás. „Fokozatosan, okosan, higgadtan és megfontoltan...” idézte volna a brosúra szavait, de a fia elhallgattatta: „Ezek a mi kerékkötőink! A ti elavult brosúráitok!" Azt, hogy azután pontosan mi történt, nem tudtam kivenni az új elnök szavaiból. De azt ő sem titkolta, hogy a szövetkezetben azóta sok minden összezavarodott. Viták, személyeskedések rontják a hangulatot, s a mostani, nehezebb helyzetben az eredményeik is nagyon megcsappantak. — Most már bánom, hogy összerúgtam a patkót apámékkal — siránkozott az új elnök. Ezzel sok mindent elrontottam. Szeretném, ha valaki közvetítené nekik, hogy kössünk békét. Nézzenek be hozzánk, ha csak heti egy-két órára is. Nem tudom, nekem szánta-e a célzást, vagy valaki másra gondolt, mindenesetre most közreadom azzal a meggyőződéssel, hogy ami elöregedett, elavult, az valóban tűzre való. De a tudás, a tapasztalat, az élet során összegyűlt bölcsesség sosem avul el. Ez vonatkozik még a megsárgult, régi brosúrák egyikmásikára is. Váltás — Miért lett éppen bányász? — — kérdezem Födi Józsefet. — Véletlenül — nevet a csapatvezető vájár — Akkor azzal a kedvezménnyel kívántak új embereket felvenni a bányákba, hogy nem kellett bevonulni katonának. Így korábban kereshettem. Nem ismertem ezt a munkát, mert nem volt bányász a családomban, de azután megszoktam, megszerettem. Ma már különben sem én vagyok az egyetlen, bányász a családban — a feleségem bányászcsaládból származik. Három gyerekem van. A nagyobbik lányom tanít, a kisebbik még iskolába jár. A fiam azonban ezt a hivatást választotta. Kényelmesebb utazás közben elérjük a személyszállító gumiszalagot. Felkapaszkodunk rá, s sorban egymás után elhelyezkedünk. A jelzésre lassan elindul a szalag, s visz bennünket kifelé a 240 méternyi mélységből. A szalag 500 méter hosszú, is méterenként három görgőn halad át. Érezzük is az apró zökkenőket — mire felérünk, a szalag simára vasalja a nadrágunkat. Ez persze nem panasz — a két éve működő szállítószalag hatalmas könnyebbség a bányászoknak, korábban ugyanis végig csak gyalog juthattak el a munkahelyekre. A kellemes kis pihenő után még egy jó kilométernyi séta a szállítókocsiig, s hamarosan felérünk a felszínre. Közben utasítást adó, recsegő hangokat hallunk , kísérőink nem mulasztják el felhívni a figyelmünket: ez a legutóbbi hét végén, felszerelt bányarádió hallatlanul megkönnyíti az összeköttetést. Ismét csak az új berendezésre, a termelékenyebb, könnyebb munkára fordul a beszélgetés. — Meddig tart ki ez a front? — Körülbelül szeptember 15. és 20. között fejezzük be ezen a területen a munkát. Utána új területre visszük át a berendezéseket — mondja Godó Béla. — Rekordidő alatt szereltük be, összesen két hét alatt, s még rövidebb idő alatt szeretnénk átszerelni. Ez a berendezés ugyanis csak akkor gazdaságos, ha állandóan dolgozik. Minél többet áll, annál később hozza vissza az árát. Emellett nagyon kell a szén is, hogy pótolni tudjuk a lemaradást. — Mekkora ez az elmaradás? — A dorogi bányaüzem jelenleg 45 ezer tonnával van elmaradva — mondja a bánya igazgatója. — Ennek az egyik oka a létszámhiány: innen, ebből az üzemiből száz ember hiányzik, az ő munkájukat csak állandó hétvégi műszakokkal lehet pótolni. De nincsenek megfelelő munkahelyek sem. Mindez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy — sok más bányához hasonlóan — ebben a bányaüzemben is hatalmas erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy a népgazdaságnak olyan fontos energiahordozót a kívánt mennyiségben felszínre hozzák. A szokásos téli „hajrá” során, az éves terv teljesítése érdekében általában a termelésre, a minél nagyobb mennyiségre összpontosítanak, így elmarad az új vágatok kihajtása, az új termelőterületek megfelelő előkészítése, ez pedig, már a következő év elején, újabb elmaradást idézelő, amit viszont szinte csak állandó hajrával lehet ellensúlyozni. Aligha nehéz tehát kiszámítani, hogy a dorogi bányaüzemben is — bár a tél még messze van — munkás hétvégék elé nézenek a bányászok. Csökkenteni az elmaradást — Tudják-e csökkenteni az év hátralevő részében ezt az elmaradást? — Mindent megteszünk, hogy csökkentsük. Ezt segítheti az újonnan gépesített frontfejtés, a jobb szervezőmunka, s ezt szolgálja a bányában dolgozó szocialista brigádok áldozatos munkája is. Kozma Judit NEGYVEN ÉVE TÖRTÉNT Szükséges a barátság a Szovjetunióval Szent-Györgyi Albert nyilatkozik a Népszabadságnak Mit mondhat egy szoba a gazdájáról? — Szent-Györgyi Albert laboratóriumában ülök, a professzorra néhány percet várni kell. Múltat feleleveníteni jöttem, illően felszerelkezve korábbi korokban napvilágot látott Szent-Györgyi-interjúk dokumentumaival. Az egyik így kezdődik: „Aki belép szobájába, az bizonyosan csalódottságával tekint széjjel. A berendezés szinte szegényesen egyszerű. Vöröses anyaggal töltött dunsztosüvegek állnak egy szekrény tetején. A falak mellett könyvekkel zsúfolt egyszerű könyvespolcok, az egyik sarokban céllövő puska támaszkodik a falnak. Mellette hatalmas grafikontábla függ alá, jobbról megrakott íróasztal áll, a virágos udvarra néző ablak mellett pedig két szék és dohányzóasztalka. Hiányzik innen minden, ami a kényelmet, a pihenést szolgálja, de nem is illene a professzor állandóan kutató, soha nem nyugvó természetéhez.” Most itt nincsenek dunsztosüvegek és nincs légpuska. De van grafikontábla, megrakva az íróasztal. Bizonyos szokásokat nem kezdett kiszálló idő, továbbra sincs semmi, ami a kényelmet szolgálná. Kollégám sorai a Pesti Napló 1933. október 31-i számában jelentek meg. Az a laboratórium máshol volt: a szegedi Kálvária tér Orvosvegytani Intézetében. Itt nem virágos udvarra nézünk, árbocok sora fehérült az ablakból: Woods Hole-ban vagyunk, Massachusetts államban, az Atlantióceán partján. ... Megjött a laboratórium gazdája, legalább hat éve nem láttam, görnyedtebb bizony, sokkal több szeme sarkában a szarkaláb. A fogadás szívélyessége, a kék szem derűje a régi. Emlékszik a hat esztendővel ezelőtti találkozóra is: az volt az utolsó napja Magyarországon, s azóta nem volt otthon. Annak az amerikai küldöttségnek volt a tagja, amely a koronát hozta vissza az Egyesült Államokból. Akkor arról beszélt, hogy ez egyike a háború végére pontot tevő szimbolikus aktusoknak, és most épp arról a korról próbálom faggatni: a háborúról, a fasizmus elleni harcról... — Az én személyes, közvetlen részvételem az idő tájt kezdődött, amikor igen nagyok voltak a magyar veszteségek a fronton. Akkor keresett fel Szegeden Alpáry Imre, aki elmondta, hogy kapcsolatban van a magyar szellemi élet egy csoportjával, aztmondotta, Hitler már vereséget szenvedett, és még mindig küldik ki a magyarokat meghalni, valamit tehát tenni kell. Ezt is mondta: sok vezető ember végül is arra jutott, amikor feltették a kérdést maguknak, hogy mindezt ki csinálja, hogy ezt nekem kellene tenni. — Hogyan érintette ez az ajánlat? — Engem először nagyon kellemetlenül érintett, mert nem voltam politikus. De engednem kellett — olyan helyzet alakult ki, hogy az országot kell megmenteni. El kellett magyarázni a szövetségeseknek, hogy nem saját kedvünk szerint léptünk be a háborúba, hogy belekényszerítettek bennünket. Ezért született meg a gondolat, menjek el Isztambulba — ők ezt minden vonalon előkészítik — azért, hogy az angolokkal és az amerikaiakkal ilyen értelemben beszéljek. — Némely cikk, visszaemlékezés arról szól, hogy a magyar ellenállásnak ez a csoportja önben látta akkoriban Magyarország eljövendő miniszterelnökét ... — Nem, én soha nem akartam sem politikus, sem pedig miniszterelnök lenni. Alpáry Imre szerepéről egyébként részletesen szólt a többi közt M. Kiss Sándor Politizálgatástól az ellenállásig című tanulmánya. Megírja: Alpáry, aki 1915. és 1936. között hevesi főszolgabíró volt, majd 1944 márciusáig a Kereskedelemügyi Minisztériumban dolgozott, Fráter Ivánnal és másokkal együtt kezdeményezte a negyvenes évek elején polgári demokratikus összefogás megteremtését, amelynek élére korábbi politikai állásfoglalásai és Nobeldíja alapján Szent-Györgyit kívánták állítani. Arról is vannak viták, hogy mennyire volt tájékozva Kállay Miklós akkori miniszterelnök az ön isztambuli útjának tervéről... — Az igazság az, hogy Kállay először nem tudott róla semmit. Akkor elmentem hozzá a várba, és elmondtam, el akarok menni, és hogy miért akarok elmenni Isztambulba. Kállay erre így válaszolt: „Nagyon jó, helyeslem, csak menj el és mondd meg nekik, hogy mi 60 ezer zsidót bújtatunk Magyarországon, azért is beszélek a nácik kedve szerint.” — Hogyan zajlott le a sokat emlegetett isztambuli út? — Működött akkortájt Isztambulban egy magyar újságíró, akinek mindenféle összeköttetései voltak, és akiben megbíztam. Miután odaérkeztem, vele léptem kapcsolatba, és ő megígérte, hogy összehoz angol diplomatákkal. Az első találkozómra két angollal egy klubhelyiségben került sor, és amikor a találkozó után végiggondoltam az egészet, a fő problémám az volt, vajon tényleg angol volt-e az a két ember, akivel beszéltem, vagy netán német kém? Végül is, mivel nagyon jó fülem van a nyelvekhez, a kiejtéshez, arra a következtetésre jutottam, megéreztem volna, ha angolul tudó németekkel találkozom. Így aztán azt tettem, amire kértek: másnap elmentem a megadott helyre, egy isztambuli külvárosba. Ott állt az autó, ahogy előre megmondták. Estefelé járhatott, és hosszú autóút után már késő éjszaka volt, amikor megérkeztünk egy házhoz. Negyven év körüli ember fogadott azzal, hogy ő itt az angol titkosszolgálat vezetője. Mint mondotta, már tudott érkezésemről, és utasítása volt, hogy keressen velem kapcsolatot. Azt mondta, az angolok még Cambridge-ből jól ismernek, és tudják, hogy én fasizmusellenes vagyok. Ezután ennek a fiatalembernek is elmondtam, mi járatban vagyok, meghallgatott és kért, másnap hasonlóképpen találkozzunk, addig ő utasítást kér Londontól. A másnapi találkozóra ugyanolyan előzmények után került sor, és azzal fogadott, hogy megkapta a választ Londontól. — És mi volt a válaszban? — Az, hogy menjek vissza Magyarországra, állítsak fel egy titkos rádió-adóállomást, amellyel összeköttetést tarthatok fenn a brit admiralitással. A magyar kormányról azt mondták, hogy ők, bármit mondjon Kállay Miklós, nem hisznek neki, nem tudnak vele semmire se menni. A titkos adót — aminek a siffréjére is megtanítottak — elmondásuk szerint arra akarták használni, hogy ellenőrizzék, amit Kállayéktól hallanak. — Mi valósult végül meg a titkos rádióadó tervéből? — A dolog folytatása az lett, hogy visszatérésem után barátom, Bay Zoltán professzor, aki kiváló szaktekintély volt a rádiótechnikában, készségesen vállalta, hogy segít a titkos rádióadó megépítésében. (Közbevetőleg: Bay Zoltán professzor így ír erről Emlékeim Szent-Györgyi Albertről című cikkében, amely a Látóhatár 1984. januári számában jelent meg: „Mindjárt vállaltam, hogy a Tungsram Laboratórium kitűnő és megbízható rádiómérnökei segítségével titkos adó-vevő kapcsolatot létesítünk az angolok és Albert között.” ( A szerző.) Ha a titkos adó terve megvalósul, akkor könnyen lehet, hogy Bay is és én is akasztófán végezzük, mert már az akkori technikával is könnyű volt bemérni egy rádióadót. A terv azonban kitudódott, és Hitler a hozzá kirendelt Horthytól ordítva követelte, hogy engem azonnal adjanak ki Németországnak: „Dieser Schwein, Szent-Györgyi” — így titulált engem Hitler... — Ezt honnan tudja? — Utóbb megmutatták nekem a koronatanács jegyzőkönyvét. A koronatanács előtt a kormányzó beszámolt az útról. ... A beszélgetés következő részében elmondta, hogyan került ezután rendőri felügyelet alá, miként kényszerült menekülésre, bujkálásra a német megszállás kezdetétől a felszabadulásig, amikor is kiderült, hogy nemcsak az angolok tartották számon Szent-Györgyi antifasiszta kiállását. — A felszabadulás a Városliget közvetlen közelében ért, Esterházy grófnő házának pincéjében. Az utcanévre nem emlékszem, az utolsó utca volt a liget előtt. Szóval alighogy odaértek az oroszok, jelentkezett nálam egy tiszti járőr és azt mondta, Molotov személyesen adott utasítást, hogy engem meg kell keresni, és biztonságba kell helyezni. Én erre azt mondtam, nem mehetek, nem vagyok, egyedül. Velem együtt bujkált ugyanis ott a pincében a feleségem és az ő nagy családja, valamennyien igen rossz egészségi állapotban voltak. Egész kocsisor vitt bennünket Dél-Magyarországra, amely már felszabadult, nagyon kedvesek voltak az oroszok, mindennel elláttak engem és családomat. — Professzor úr, később, amikor az egész ország felszabadult, ön komoly szerepet játszott a szellemi újjáépítésben, a társadalmi konszolidációban. Itt volt például a Magyar— Szovjet Társaság megalakítása ... — Alapító voltam. A gondolat, ami emögött elhúzódott, az volt, hogy a magyarokban évtizedekig igyekeztek gyűlöletet oltani a Szovjetunió iránt. Abból kellett kiindulni, hogy Magyarországot csak úgy lehet újra felépíteni, ha megértést és barátságot állítunk ennek helyére. Zilahi Lajos is nagy szerepet játszott ebben. A szovjetek tevékenységünket mindenben támogatták, fontos pozitív szerepet játszott Puskin akkori nagykövet, akivel sokszor tárgyaltam. Az oroszok nagyon nagy segítséget adtak abban is, hogy a tudományos életet megindítsam. Én voltam az új tudományos akadémia kezdeményezője, de az akadémia az első, legnehezebb időben egy fűszerboltot jelentett, amit az élettani intézetemben rendeztünk be, ahol az összes akadémiai tagnak — több mint ötven embernek — ingyen osztottuk az oroszoktól kapott élelmet. Jöttek a tudósok hátizsákkal, így tartottuk életben a magyar tudományt. — Hadd ugram most egy-két évet: sokan megkérdezik, mi volt az oka annak, hogy Szent-Györgyi Albert eltávozott Magyarországról? — Ennek az volt az oka, hogy értesülésem volt: Rákosi azt fontolgatta, hogy engem szögesdrót mögé kell dugni. Vagyis Rákosi volt az ok: eleinte igen jó viszonyban voltunk, bár barátságban nem, de nekem Rákosi mindent megtett. Amíg aztán nagyon elhidegedett a viszony, és eljutott hozzám ez az értesülés... ... A beszélgetés arra kanyarodik, mennyire más volt az elhagyottnál az a Magyarország, ahová többször is ellátogatott az 1960-as és az 1970-es években. Különösen nagy hatást tett rá az a megbecsülés, amiben a tudományt részesítik. — Ez nem volt mindig így. Emlékszem, miután a Nobel-díjat megkaptam, felkeresett a laboratóriumomban Hóman Bálint miniszter, akivel én sosem voltam jó viszonyban. Azt mondta: „Hallom Albert, hogy az, amit te csinálsz, a C-vitamin, az egy nagy svindli. De nem baj, azért csak csináld, legalább több paprikát fogunk eladni külföldön.” És Horthy is ilyen volt. Amikor egyszer kaptam valami érdemjelet, és meg kellett köszönni, Horthy az egész audiencián csak a lovakról beszélt. Mondta is nekem a szárnysegédje, úgy látom, a főméltóságú úr összetévesztette a következővel. Az ugyanis egy lókereskedő volt. Amire én azt feleltem a szárnysegédnek: nem baj, a lovakhoz én értek, de mit fog a lókereskedő mondani, ha a főméltóságú úr vitaminokról kérdezi... ... A találkozás végén a profeszszor nagyon fáradt, mentegetőzve meg is jegyzi, hogy már nem minden dátumra, névre, epizódra emlékszik, évszámok összemosódnak. Hozzáteszi: talán azért is, mert már mind ritkábban gondol minderre, tudósnak tartja magát, aki csak akkor foglalkozott politikával, „amikor nem lehetett félreállni”. Mint Magyarországon a világháború éveiben. Mint Amerikában, amikor a vietnami háború ellen emelt szót — elsők közt —, és az atomháborús őrület ellen tiltakozó könyvét, a Crazy Ape-et megírta. Most viszont, mint mondja, a legfontosabb a munka, és erről egy másik szegedi mondása jut eszébe: „Keskeny ucca, széles árok, ha dolgozok, nem ugrálok.” („Móra Feri jó barátom volt” — teszi hozzá tűnődve, és ettől egy megkérdezhetetlen kérdés tolakszik elő: hányan élnek még, akik Feriként emlékeznek Mórára?) Újra visszatér ahhoz, ami igazán izgatja, a kutatáshoz, amely a rák okait is feszegeti, amely, mint mondja, hobbi és szenvedély is, azt kellene még sikerre vinni. És sajnálkozás nélkül, inkább ténymegállapító módon hozzáteszi: „az idő fontos most, az idő kifogy, és én már közel vagyok a végéhez.” Kilencvenegy lesz hamarosan. Massachusetts, 1984. augusztus. Vajda Péter 7