Népszabadság, 1984. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

1984. augusztus 19., vasárnap NÉPSZA­BADIÁC Magunkról írom Beszélgetésünk elején eszembe se jutott, hogy megírjam ezt a sablo­nosnak tetsző históriát, amelyet nyu­galmazott kisz-elnök barátom utóda — jelen esetben a tulajdon fia — mondott el önkritikusnak szánt meg­jegyzések kíséretében, amiket azon­ban nem éreztem sem elég őszinté­nek, sem kielégítőnek. Búcsúzóul mégis mondott valamit, ami már meggyőzőbben hangzott, és ami az eset egyéb tanulságaival együtt ta­lán másoknak is okulásul szolgál. A nevezett szövetkezetet barátom több mint 30 évvel ezelőtt tákolta össze a maga kis lakatosműhelyében. Négy-öt szakit maga közré toborozva tette meg az­­első lépéseket, de né­hány év alatt népszerű, keresett vál­lalattá nőttek, elsősorban azért, mert egy pillanatig sem tévesztették szem elől az eredendő célt, a lakosság szolgálatát. Kisvárosukban mindenki min­denkit ismer. Barátomról kicsik és nagyok egyaránt tudták, hogy nem csupán szövetkezeti elnök, hanem a társadalmi élet egyik mozgatója is, tanfolyamok és előadások buzgó hallgatója, olykor-olykor előadója is. Egy alkalommal éppen író-olvasó ta­lálkozó után faggattam, hogyan futja ennyi mindenre idejéből. Elégedetten szürcsölte egyetlen italát, a hosszúlé­pést, majd kertelés nélkül kibökte „sok” szabadideje titkát: „Ott van Bozó,­­a helyettesem, mindent tud, amit én, minden gondot megosztok vele. Farkas Tóni, aki annak idején a riválisom volt a szakmában, felér egy mérnökkel, Szabó Janinak, a csoportvezetőnek annyi az esze, mint egy fiskálisnak. Az irodai számlák között nálam is jobban eligazodik.” Barátomék munka közben követtek el jócskán butaságokat is, kihagytak sok lehetőséget, de­ végül az egészsé­ges, családias szellem és a jó han­gulat mind előbbre és feljebb vitte a kis szövetkezetét, amely lassan je­lentős szerepet játszott a város, sőt a megye iparában is. A növekedés éveiben azt is bebizonyították, hogy egyáltalán nem kisszerű, rövidlátó, betokosodott emberek, ahogyan ké­sőbb megpróbálták rájuk sütni. Azt senki sem várta el tőlük, hogy egy világcég nagyvonalúságával válaszol­janak a sokasodó feladatokra, de rugalmasan, naprakészen végezték teendőiket. Amikor például az első nagyobb állami rendelést megkap­ták, barátom napokat töltött a fővá­rosban, hogy egy jól felkészült mér­nökkel és az új munkában járatos két szerelővel megállapodjon. Gá­láns ajánlatát mindhárman elfogad­ták. S amikor az említett mérnök — már főmérnöki minőségében — ja­vaslatot tett, hogy a várható fejlő­désre felkészülendő, két tehetséges fiatalt küldjenek tovább tanulni, az alapító öregek rrteghatott örömmel láttak hozzá a legmegfelelőbbek ki­választásához. Így került egyetemre barátom Józsi nevű lakatos fia is, az apa határozott tiltakozása ellenére, a tagság akaratából. Így tartott ez egészen az elnök önkéntes nyugdíjba vonulásáig, ami­kor is a közvélemény barátom fiát, az akkor már márnök Józsit ültette az elnöki székbe. A volt elnök ez el­len is tiltakozott, bár végül — mi tagadás — a bizalom jóleső jelének tartva, és atyai büszkeségből is, ál­dását adta a választásra. Abban a reményben, hogy a fia révén mégis­csak szoros kapcsolatban marad az övéivel. S a többi öreg harcossal ott állhat majd az új elnök mellett, amíg az új munkába beletanul. Ez az, amiben nagyot csalódott. Józsi már elnöksége első estéjén a haját borzolva rontott apjára: „Hogy tudtál te ezekkel a fafejű salabakte­­rekkel együtt dolgozni?” S elmond­ta, hogyan reagált Bozó, Farkas Tó­ni, Szabó Jani, meg a többi vasska­­lapos öreg az ő világmegváltó ter­veire. Szó szót követett, barátom kiállt volt társai mellett, s végül csúnyán összevesztek. Józsinak meg szinte kapóra jött ez a szakítás, így könnyebben köthetett útilaput az ő jövendő elképzeléseit zavaró, amúgy is túlkoros akadékoskodók talpára, és csupa fiatalt állított a helyükbe. Barátom még egyszer szerencsét próbált a fiánál. Egy régi, elsárgult brosúrát lobogtatva Józsi orra előtt bizonygatta, hogy milyen káros do­log az ilyen radikális váltás. „Fo­kozatosan, okosan, higgadtan és megfontoltan...” idézte volna a brosúra szavait, de a fia elhallgat­tatta: „Ezek a mi kerékkötőink! A ti elavult brosúráitok!" Azt, hogy azután pontosan mi tör­tént, nem tudtam kivenni az új el­nök szavaiból. De azt ő sem titkol­ta, hogy a szövetkezetben azóta sok minden összezavarodott. Viták, sze­mélyeskedések rontják a hangulatot, s a mostani, nehezebb helyzetben az eredményeik is nagyon megcsappan­tak. — Most már bánom, hogy össze­rúgtam a patkót apámékkal — si­ránkozott az új elnök. Ezzel sok mindent elrontottam. Szeretném, ha valaki közvetítené nekik, hogy kös­sünk békét. Nézzenek be hozzánk, ha csak heti egy-két órára is. Nem tudom, nekem szánta-e a cél­zást, vagy valaki másra gondolt, mindenesetre most közreadom az­zal a meggyőződéssel, hogy ami el­öregedett, elavult, az valóban tűzre való. De a tudás, a tapasztalat, az élet során összegyűlt bölcsesség so­sem avul el. Ez vonatkozik még a megsárgult, régi brosúrák egyik­másikára is. Váltás — Miért lett éppen bányász? — — kérdezem Födi Józsefet. — Véletlenül — nevet a csapatve­­zető vájár — Akkor azzal a kedvez­ménnyel kívántak új embereket fel­venni a bányákba, hogy nem kellett bevonulni katonának. Így korábban kereshettem. Nem ismertem ezt a munkát, mert nem volt bányász a családomban, de a­zután megszok­tam, megszerettem. Ma már külön­ben sem én vagyok az egyetlen, bá­nyász a családban — a feleségem bányászcsaládból származik. Három gyerekem van. A nagyobbik lányom tanít, a kisebbik még iskolába jár. A fiam azonban ezt a hivatást vá­lasztotta. Kényelmesebb utazás közben elérjük a személyszállító gumiszalagot. Felkapaszkodunk rá, s sorban egymás után elhelyezke­dünk. A jelzésre lassan elindul a szalag, s visz bennünket kifelé a 240 méternyi mélységből. A szalag 500 méter hosszú, is méterenként három görgőn halad át. Érezzük is az apró zökkenőket — mire fel­érünk, a szalag simára vasalja a nadrágunkat. Ez persze nem panasz — a két éve működő szállítószalag hatalmas könnyebbség a bányászok­nak, korábban ugyanis végig csak gyalog juthattak el a munkahelyek­re. A kellemes kis pihenő után még egy jó kilométernyi séta a szállító­­kocsiig, s ha­marosan felérünk a­ fel­színre. Közben utasítást adó, recsegő hangokat hallunk , kísérőink nem mulasztják el felhívni a figyelmün­ket: ez a legutóbbi hét végén, felsze­relt bányarádió hallatlanul meg­könnyíti az összeköttetést. Ismét csak az új berendezésre, a termelékenyebb, könnyebb munkára fordul a­ beszélgetés. — Meddig tart ki ez a front? — Körülbelül szeptember 15. és 20. között fejezzük be ezen a terüle­ten a munkát. Utána új területre visszük át a berendezéseket — mondja Godó Béla. — Rekordidő alatt szereltük be, összesen két hét alatt, s még rövidebb idő alatt sze­retnénk átszerelni. Ez a­ berendezés ugyanis csak akkor gazdaságos, ha állandóan dolgozik. Minél többet áll, annál később hozza vissza az árát. Emellett nagyon kell a szén is, hogy pótolni tudjuk a lemaradást. — Mekkora ez az elmaradás? — A dorogi bányaüzem jelenleg 45 ezer tonnával van elmaradva — mondja a bánya igazgatója. — En­nek az egyik oka a létszámhiány: innen, ebből az üzemiből száz ember hiányzik, az ő munkájukat csak ál­landó hétvégi műszakokkal lehet pótolni. De nincsenek megfelelő munkahelyek sem. Mindez pedig gyakorlatilag azt je­­lenti, hogy — sok más bányához hasonlóan — ebben a bányaüzem­ben is hatalmas erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy a népgazdaság­nak olyan fontos energiahordozót a kívánt mennyiségben felszínre hoz­zák. A szokásos téli „hajrá” során, az éves terv teljesítése érdekében általában a termelésre, a minél na­gyobb mennyiségre összpontosíta­nak, így elmarad az új vágatok ki­hajtása, az új termelőterületek megfelelő előkészítése, ez pedig, már a következő év elején, újabb elma­radást idéz­­elő, amit viszont szin­te csak állandó hajrával lehet el­lensúlyozni. Aligha nehéz tehát ki­számítani, hogy a dorogi bánya­üzemben is — bár a tél még messze van — munkás hétvégék elé nézenek a bányászok. Csökkenteni az elmaradást — Tudják-e csökkenteni az év hátralevő részében ezt az elmara­dást? — Mindent megteszünk, hogy csök­kentsük. Ezt segítheti az újonnan gépesített frontfejtés, a jobb szerve­zőmunka, s ezt szolgálja a bányá­ban­ dolgozó szocialista brigádok ál­dozatos munkája is. Kozma Judit NEGYVEN ÉVE TÖRTÉNT Szükséges a barátság a Szovjetunióval Szent-Györgyi Albert nyilatkozik a Népszabadságnak Mit mondhat egy szoba a gazdájá­ról? — Szent-Györgyi Albert labora­tóriumában ülök, a professzorra né­hány percet várni kell. Múltat fel­eleveníteni jöttem, illően felszerel­kezve korábbi korokban napvilágot látott Szent-Györgyi-interjúk doku­mentumaival. Az egyik így kezdődik: „Aki belép szobájába, az bizonyo­san csalódottságával tekint széjjel. A berendezés szinte szegényesen egyszerű. Vöröses anyaggal töltött dunsztosüvegek állnak egy szek­rény tetején. A falak mellett köny­vekkel zsúfolt egyszerű könyvespol­cok, az egyik sarokban céllövő pus­ka támaszkodik a falnak. Mellette hatalmas grafikontábla függ alá, jobbról megrakott íróasztal áll, a vi­rágos udvarra néző ablak mellett pedig két szék és dohányzóasztalka. Hiányzik innen minden, ami a ké­nyelmet, a pihenést szolgálja, de nem is illene a professzor állandóan kutató, soha nem nyugvó természe­téhez.” Most itt nincsenek dunsztos­üvegek és nincs légpuska. De van grafikontábla, megrakva az íróasz­tal. Bizonyos szokásokat nem kez­dett ki­szálló idő, továbbra sincs semmi, ami a kényelmet szolgálná. Kollégám sorai a Pesti Napló 1933. október 31-i számában jelentek meg. Az a laboratórium máshol volt: a szegedi Kálvária tér Orvosvegytani Intézetében. Itt nem virágos udvar­ra nézünk, árbocok sora fehérült az ablakból: Woods Hole-ban vagyunk, Massachusetts államban, az Atlanti­óceán partján. ... Megjött a laboratórium gazdá­ja, legalább hat éve nem láttam, gör­­nyedtebb bizony, sokkal több szeme sarkában a szarkaláb. A fogadás szívélyessége, a kék szem derűje a régi. Emlékszik a hat esztendővel ezelőtti találkozóra is: az volt az utolsó napja Magyarországon, s az­óta nem volt otthon. Annak az ame­rikai küldöttségnek volt a tagja, amely a koronát hozta vissza az Egyesült Államokból. Akkor arról beszélt, hogy ez egyike a háború vé­gére pontot tevő szimbolikus aktu­soknak, és most épp arról a korról próbálom faggatni: a háborúról, a fasizmus elleni harcról... — Az én személyes, közvetlen részvételem az idő tájt kezdődött, amikor igen nagyok voltak a magyar veszteségek a fronton. Akkor kere­sett fel Szegeden Alpáry Imre, aki elmondta, hogy kapcsolatban van a magyar szellemi élet egy csoportjá­val, azt­­mondotta, Hitler már vere­séget szenvedett, és még mindig kül­dik ki a magyarokat meghalni, va­lamit tehát tenni kell. Ezt is mond­ta: sok vezető ember végül is arra jutott, amikor feltették a kérdést maguknak, hogy mindezt ki csinálja, hogy ezt nekem kellene tenni. — Hogyan érintette ez az ajánlat? — Engem először nagyon kelle­metlenül érintett, mert nem voltam politikus. De engednem kellett — olyan helyzet alakult ki, hogy az or­szágot kell megmenteni. El­ kellett magyarázni a szövetségeseknek, hogy nem saját kedvünk szerint léptünk be a háborúba, hogy belekényszerí­­tettek bennünket. Ezért született meg a gondolat, menjek el Isztambul­ba — ők ezt minden vonalon elő­készítik — azért, hogy az angolok­kal és az amerikaiakkal ilyen érte­lemben beszéljek. — Némely cikk, visszaemlékezés arról szól, hogy a magyar ellenállás­nak ez a csoportja önben látta akko­riban Magyarország eljövendő mi­niszterelnökét ... — Nem, én soha nem akartam sem politikus, sem pedig miniszterelnök lenni. Alpáry Imre szerepéről egyébként részletesen szólt a többi közt M. Kiss Sándor Politizálgatástól az ellenál­lásig című tanulmánya. Megírja: Alpáry, aki 1915. és 1936. között he­vesi főszolgabíró volt, majd 1944 márciusáig a Kereskedelemügyi Mi­nisztériumban dolgozott, Fráter Iván­nal és másokkal együtt kezdemé­nyezte a negyvenes évek elején pol­gári demokratikus összefogás meg­teremtését, amelynek élére korábbi politikai állásfoglalásai és Nobel­­díja alapján Szent-Györgyit kíván­ták állítani.­­ Arról is vannak viták, hogy mennyire volt tájékozva Kállay Mik­lós akkori miniszterelnök az ön isz­tambuli útjának tervéről... — Az igazság az, hogy Kállay elő­ször nem tudott róla semmit. Akkor elmentem hozzá a várba, és elmond­tam, el akarok menni, és hogy miért a­karok elmenni Isztambulba. Kállay erre így válaszolt: „Nagyon jó, he­lyeslem, csak menj el és mondd meg nekik, hogy mi 60 ezer zsidót bújta­tunk Magyarországon, azért is be­szélek a nácik kedve szerint.” — Hogyan zajlott le a sokat emle­getett isztambuli út? — Működött akkortájt Isztam­bulban egy magyar újságíró, akinek mindenféle összeköttetései voltak, és akiben megbíztam. Miután oda­érkeztem, vele léptem kapcsolatba, és ő megígérte, hogy összehoz angol diplomatákkal. Az első találkozóm­ra két angollal egy klubhelyiségben került sor, és amikor a találkozó után végiggondoltam az egészet, a fő problémám az volt, vajon tényleg angol volt-e az a két ember, akivel beszéltem, vagy netán német kém? Végül is, mivel nagyon jó fülem van a nyelvekhez, a kiejtéshez, arra a kö­vetkeztetésre jutottam, megéreztem volna, ha angolul tudó németekkel találkozom. Így aztán azt tettem, amire kértek: másnap elmentem a megadott helyre, egy isztambuli kül­városba. Ott állt az autó, ahogy elő­re megmondták. Estefelé járhatott, és hosszú autóút után már késő éj­szaka volt, amikor megérkeztünk egy házhoz. Negyven év körüli em­ber fogadott azzal, hogy ő itt az an­gol titkosszolgálat vezetője. Mint mondotta, már tudott érkezésemről, és utasítása volt, hogy keressen ve­lem kapcsolatot. Azt mondta, az an­golok még Cambridge-ből jól ismer­nek, és tudják, hogy én fasizmus­ellenes vagyok. Ezután ennek a fia­talembernek is elmondtam, mi járat­ban vagyok, meghallgatott és kért, másnap hasonlóképpen találkozzunk, addig ő utasítást kér Londontól. A másnapi találkozóra ugyanolyan előzmények után került sor, és azzal fogadott, hogy megkapta a választ Londontól. — És mi volt a válaszban? — Az, hogy menjek vissza Ma­gyarországra, állítsak fel egy titkos rádió-adóállomást, amellyel össze­köttetést tarthatok fenn a brit ad­­miralitással. A magyar kormányról azt mondták, hogy ők, bármit mond­jon Kállay Miklós, nem hisznek ne­ki, nem tudnak vele semmire se menni. A titkos adót — aminek a siffréjére is megtanítottak — elmon­dásuk szerint arra akarták használ­ni, hogy ellenőrizzék, amit Kállayék­­tól hallanak. — Mi valósult végül meg a titkos rádióadó tervéből? — A dolog folytatása az lett, hogy visszatérésem után barátom, Bay Zoltán professzor, aki kiváló szak­­tekintély volt a rádiótechnikában, készségesen vállalta, hogy segít a tit­kos rádióadó megépítésében. (Köz­­bevetőleg: Bay Zoltán professzor így ír erről Emlékeim Szent-Györgyi Al­bertről című cikkében, amely a Lá­tóhatár 1984. januári számában je­lent meg: „Mindjárt vállaltam, hogy a Tungsram Laboratórium kitűnő és megbízható rádiómérnökei segítsé­gével titkos adó-vevő kapcsolatot létesítünk az angolok és Albert kö­zött.” ( A szerző.) Ha a titkos adó terve megvalósul, akkor könnyen le­het, hogy Bay is és én is akasztófán végezzük, mert már az akkori tech­nikával is könnyű volt bemérni egy rádióadót. A terv azonban kitudó­dott, és Hitler a hozzá kirendelt Horthytól ordítva követelte, hogy engem azonnal adjanak ki Németor­szágnak: „Dieser Schwein, Szent-Györgyi” — így titulált engem Hit­ler... — Ezt honnan tudja? — Utóbb megmutatták nekem a koronatanács jegyzőkönyvét. A ko­ronatanács előtt a kormányzó be­számolt az útról. ... A beszélgetés következő részé­ben elmondta, hogyan került ezután rendőri felügyelet alá, miként kény­szerült menekülésre, bujkálásra a német megszállás kezdetétől a fel­­szabadulásig, amikor is kiderült, hogy nemcsak az angolok tartották számon Szent-Györgyi antifasiszta kiállását. — A felszabadulás a Városliget közvetlen közelében ért, Esterházy grófnő házának pincéjében. Az utca­névre nem emlékszem, az utolsó utca volt a liget előtt. Szóval alighogy odaértek az oroszok, jelentkezett nálam egy tiszti járőr és azt mondta, Molotov személyesen adott utasítást, hogy engem meg kell keresni, és biz­tonságba kell helyezni. Én erre­ azt mondtam, nem mehetek, nem va­gyok, egyedül. Velem együtt bujkált ugyanis ott a pincében a feleségem és az ő nagy családja, valamennyien igen rossz egészségi állapotban vol­tak. Egész kocsisor vitt bennünket Dél-Magyarországra, amely már fel­szabadult, nagyon kedvesek voltak az oroszok, mindennel elláttak en­gem és családomat. — Professzor úr, később, amikor az egész ország felszabadult, ön ko­moly szerepet játszott a szellemi új­jáépítésben, a társadalmi konszoli­dációban. Itt volt például a Magyar— Szovjet Társaság megalakítása ... — Alapító voltam. A gondolat, ami emögött elhúzódott, az volt, hogy a magyarokban évtizedekig igyekeztek gyűlöletet oltani a Szov­jetunió iránt. Abból kellett kiin­dulni, hogy Magyarországot csak úgy lehet újra felépíteni, ha meg­értést és barátságot állítunk en­nek helyére. Zilahi Lajos is nagy szerepet játszott ebben. A szov­jetek tevékenységünket minden­ben támogatták, fontos pozitív szerepet játszott Puskin akkori nagy­követ, akivel sokszor tárgyaltam. Az oroszok nagyon nagy segítséget ad­tak abban is, hogy a tudományos életet megindítsam. Én voltam az új tudományos akadémia kezdeménye­zője, de az akadémia az első, legne­hezebb időben egy fűszerboltot je­lentett, amit az élettani intézetem­ben rendeztünk be, ahol az összes akadémiai tagnak — több mint öt­ven embernek — ingyen osztottuk az oroszoktól kapott élelmet. Jöttek a tudósok hátizsákkal, így tartottuk életben a magyar tudományt. — Hadd ugram most egy-két évet: sokan megkérdezik, mi volt az oka annak, hogy Szent-Györgyi Albert eltávozott Magyarországról? — Ennek az volt az oka, hogy ér­tesülésem volt: Rákosi azt fontol­gatta, hogy engem szögesdrót mögé kell dugni. Vagyis Rákosi volt az ok: eleinte igen jó viszonyban vol­tunk, bár barátságban nem, de ne­kem Rákosi mindent megtett. Amíg aztán nagyon elhidegedett a viszony, és eljutott hozzám ez az értesülés... ... A beszélgetés arra kanyarodik, mennyire más volt az elhagyottnál az a Magyarország, ahová többször is ellátogatott az 1960-as és az 1970-es években. Különösen nagy hatást tett rá az a megbecsülés, amiben a tudo­mányt részesítik. — Ez nem volt mindig így. Emlék­szem, miután a Nobel-díjat megkap­tam, felkeresett a laboratóriumom­ban Hóman Bálint miniszter, a­kivel én sosem voltam jó viszonyban. Azt mondta: „Hallom Albert, hogy az, amit te csinálsz, a C-vitamin, az egy nagy svindli. De nem baj, azért csak csináld, legalább több paprikát fo­gunk eladni külföldön.” És Horthy is ilyen volt. Amikor egyszer kap­tam valami érdemjelet, és meg kel­lett köszönni, Horthy az egész audien­cián csak a lovakról beszélt. Mondta is nekem a szárnysegédje, úgy lá­tom, a főméltóságú úr összetévesztet­te a következővel. Az ugyanis egy lókereskedő volt. Amire én azt felel­tem a szárnysegédnek: nem baj, a lovakhoz én értek, de mit fog a ló­kereskedő mondani, ha a főméltósá­gú úr vitaminokról kérdezi... ... A találkozás végén a profesz­­szor nagyon fáradt, mentegetőzve meg is jegyzi, hogy már nem min­den dátumra, névre, epizódra em­lékszik, évszámok összemosódnak. Hozzáteszi: talán azért is, mert már mind ritkábban gondol minderre, tudósnak tartja magát, aki csak ak­kor foglalkozott politikával, „amikor nem lehetett félreállni”. Mint Ma­gyarországon a világháború éveiben. Mint Amerikában, amikor a vietna­mi háború ellen emelt szót — elsők közt —, és az atomháborús őrület el­len tiltakozó könyvét, a Crazy Ape-et megírta. Most viszont, mint mondja, a legfontosabb a munka, és erről egy másik szegedi mondása­ jut eszébe: „Keskeny ucca, széles árok, ha dol­gozok, nem ugrálok.” („Móra Feri jó barátom volt” — teszi hozzá tűnőd­ve, és ettől egy megkérdezhetetlen kérdés tolakszik elő: hányan élnek még, akik Feriként emlékeznek Mó­rára?) Újra visszatér ahhoz, ami igazán izgatja, a kutatáshoz, amely a rák okait is feszegeti, amely, mint mondja, hobbi és szenvedély is, azt kellene még sikerre vinni. És sajnál­kozás nélkül, inkább ténymegállapí­tó módon hozzáteszi: „az idő fontos most, az idő kifogy, és én már közel vagyok a végéhez.” Kilencvenegy lesz hamarosan. Massachusetts, 1984. augusztus. Vajda Péter 7

Next