Népszabadság, 1984. október (42. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-13 / 241. szám

8 FODRÁSZHÁBORÚ Zúgolódnak a fővárosi fodrászok. Ha egy vendég mostanában beül a borbélyszékbe, mondjuk, a Budapesti Állami Fodrászat valamelyik üzle­tében, hajvágás közben fültanúja le­het annak a sok kétségnek, amely hónapok óta foglalkoztatja az e szak­mában dolgozókat. A figarók kitar­tóan érdeklődnek a törzsvendégek­től, hallottak-e valamit a vállalat át­szervezéséről, mert hogy ebben az ügyben jóformán csak találgatások­ra, szóbeszédekre, pletykákra ha­gyatkozhatnak. Kétségek között — A légkör rossz. Az emberek többsége hetek óta bizonytalanság­ban él — közli Szőcs Tivadarné, a Budapesti Állami Fodrászat 35-ös számú, a zuglói Martos Flóra utcai üzletének szakszervezeti bizalmija, aki tanulóéveit is beszámítva több mint 20 esztendeje dolgozik e cég­nél férfifodrászként. — Augusztus közepén összehívtak egy gyűlést, ahol bejelentették, hogy a szolgál­tató szervezetek korszerűsítésére vo­natkozó minisztertanácsi határozat alapján a Budapesti Állami Fodrá­szat kisvállalatokra bomlik. Azóta kétségek között élünk, a legkülön­bözőbb híreket lehet hallani. Azok, akiknek a mi tájékoztatásunk lenne a feladatuk, nem érzékelik kellőkép­pen, hogy a megélhetésünkről, a jö­­vőnkről van szó! S az újságíró hiába veti közbe, hogy az augusztusi, első bejelentést követően még volt két másik tájé­koztató is, ahol a fővárosi tanács ille­tékes vezetői válaszoltak az átszerve­zéssel kapcsolatos kérdésekre, a jelek szerint ezt sem tartják elegendőnek. — Azért, mert éreztük a válasz­adók bizonytalanságát. Az embere­ket joggal foglalkoztatta, mi lesz ez­után az anyagellátással, a textiltisz­títással, a karbantartással, tehát azokkal a területekkel, amelyeket eddig a vállalat központilag végzett, hová kerülnek a pénztárosok, a ta­karítónők, akiket a már korábban szerződésbe adott üzletekben nem is alkalmaznak. A válaszokból az de­rült ki, hogy ezekben a kérdések­ben a majdan megalakuló kisválla­latok döntenek. Az anyagot például úgy szerzik be, ahogy számukra ez a legkifizetődőbb. De könyörgök, ho­gyan? S vajon azok a vezetők, aki­ket a kisvállalatok élére kijelölnek, alkalmasak lesznek-e a számukra teljesen új feladat ellátására? Ugyanezeket a kérdéseket sokan felteszik manapság a Budapesti Ál­lami Fodrászat üzleteiben. S miután megnyugtató válaszokat eddig nem­igen kaptak, a vendégektől érdek­lődnek. Ahogy a Martos Flóra utcai üzletben az egyik fiatal fodrásznő rezignáltan megjegyezte, egyiküktől­­másikuktól többet tudtak meg haj­vágás közben, mint a hivatalos in­formátoroktól. Nem csoda tehát, hogy a vállalatnál egyesek várako­zó álláspontra helyezkednek, mások pedig beadják a felmondásukat. Ez utóbbiak közé tartozik egyébként Szőcs Tivadarné is; ő a negyedik, aki — csak a Martos Flóra utcai üzlet­ről van szó! — rövid időn belül ott­hagyja a céget. Hallgassuk meg ismét a szakszer­vezeti bizalmit: — A közelmúltban telefonáltak a vállalati szakszervezeti bizottságtól, és közölték velem, hogy a fővárosi tanács végrehajtó bizottsága meghoz­ta a döntést: a vállalat feloszlik, a jö­vőben megalakul a tíz kisvállalat. Mondták, hívjam össze az embereket, és ezt jelenítsem be nekik. Megtettem, de kínosan érintett, ugyanis egyetlen kérdésükre sem tudtam megnyugtató választ adni. A fővárosi tanács ipari és mező­­gazdasági főosztályán számokat so­rolnak, amikor beszélgetésünk elején feltesszük ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket a Martos Flóra utcai üzlet­ben hallottunk. A fővárosban a fod­rász-kozmetikai tevékenységet jelen­leg egy állami vállalat, nyolc szövet­kezet, kilenc kisszövetkezet és csak­nem nyolcszáz kisiparos végzi. Az 1800 embert foglalkoztató nagyválla­latnak, a Budapesti Állami Fodrá­szatnak 111 üzlete van. A vállalat nyeresége 1982-ben 1 millió, 1983-ban 2,9 millió forint volt, amely a 150 millió forintos árbevételhez viszo­nyítva elég csekély. Az illetékesek szerint a vállalat keveset tett szer­vezetének korszerűsítéséért. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a cég az elmúlt évben számottevően túllépte bérszínvonalát, s olyan mér­tékű adóbefizetési kötelezettsége ke­letkezett, amelyre nyeresége nem nyújtott fedezetet. Az alaphiány ke­letkezését, a vállalat esetleges sza­nálását csak központi beavatkozás­sal lehetett elkerülni. Az illetékes szervek a bérpreferencia feltétele­ként külön is előírták a szervezet­korszerűsítés ez év végéig történő teljes körű végrehajtását. A főváro­si tanácsnál alapos vizsgálódás után arra az eredményre jutottak, hogy a vállalat összes üzletéből 10 élet­képes, megközelítőleg azonos gazda­sági feltételekkel induló — a kerü­leti tanácsok felügyelete alá tartozó — kisvállalat alakítható, úgy, hogy működési területük többnyire két­­három kerületre terjed ki. A leendő igazgatókat most még kijelölik, egy­két év múlva pedig a dolgozók fog­ják megválasztani az első számú ve­zetőket. Nézzük meg, milyen előnyökkel jár az átszervezés. Az osztályvezető véleménye sze­rint a szolgáltató szervezetek szá­mának növekedése magában hordja a versenyhelyzet fokozásának lehe­tőségét. Ha kevesebb az üzlet, köz­vetlenebbé válhat a vezetői ellenőr­zés, s így visszaszoríthatók egyes nemkívánatos jelenségek, mint pél­dául a fodrászok között tapasztalha­tó saját zsebre dolgozás. A kisszer­vezetek szabályozó rendszere előse­gíti a költségekkel való jobb takaré­kosságot, mert lehetővé teszi a meg­takarítás anyagi ösztönzésre történő felhasználását éppúgy, mint a több­letteljesítmények progresszív adóter­hek nélküli elismerését. Mi lesz az üdülővel? Az általános elvek ismertetése után térjünk ki néhány gyakorlati kér­désre. Megszűnik a Budapesti Álla­mi Fodrászatnál a korábbi központi anyagbázis: a kellékeket a kisválla­latok továbbra is nagykereskedelmi áron szerezhetik be. A gépek javí­tása a központból az egyik kisválla­lathoz kerülő karbantartók dolga lesz. Egy-egy kisvállalatnál — az igazgatót, a főkönyvelőt is beleértve — az előzetes számítások szerint nyolc adminisztratív dolgozóra lesz szükség. A Budapesti Állami Fodrá­szat központjában nyolcvanan dol­goztak, tehát a 10 kisvállalatot ala­pul véve ez azt jelenti, hogy összes­ségében az íróasztalok mögött ülők létszáma nem csökken. A fővárosi tanács illetékeseinek számításai sze­rint viszont a kisvállalatok általános költsége így is egyharmada lesz a jelenlegi nagyvállalaténak. Mi lesz a vállalat Belvárosban le­vő, Gerlóczy utcai központi épületé­vel? Eladják, s az érte kapott pénzt elosztják a kisvállalatok között. Hol fognak dolgozni a kisvállalatok iro­distái? A nagy alapterületű fod­rászüzletekben leválasztással alakí­tanak ki erre alkalmas helyiségeket, ami persze pénzbe kerül, s csökken­ti a szolgáltatási területet! További kérdés: mi lesz a vállalat balaton­kenesei üdülőjével? Ma még senki sem tudja. Lehet, hogy túladnak rajta, de az is elképzelhető, hogy a kisvállalatok közösen gondoskodnak majd a fenntartásról. Megannyi probléma, ami bizonyítja az átszer­vezés nehézségeit. — A kisvállalati szabályozás a ko­rábbinál kedvezőbb helyzetet teremt a teljesítményekkel arányos bérek kifizetésére — állítja Reviczky Győ­ző, a Budapesti Állami Fodrászat műszaki igazgatóhelyettese, aki az egyik megalakuló kisvállalat leendő igazgatója. — Eddig ezt a bérszín­vonal-szabályozás korlátai nem tet­ték lehetővé. A minimum alatt tel­jesítő, úgynevezett vattaembereket kellett tartanunk ahhoz, hogy a jól dolgozók bérét kifizethessük. Az új szervezeti keretek között erre nem lesz szükség. A baj csupán az, hogy a fodrá­szok ma még nem látják ugyanezt ilyen világosan, s többségük bizony­talanságok, kétségek között él. Az új kisvállalatok a jövő év januárjától kezdenek dolgozni. Az átszervezés lebonyolítására s a központból tá­vozók elhelyezkedésének segítésére tanácsi biztost jelöltek ki. A budapesti Vénusz Fodrász Szö­vetkezetnél néhány hónapja már végrehajtották az átszervezést. Az ide tartozó, a VII., a XVI. és a XVII. kerületben levő, összesen 84 üzlet közül 30 ráfizetéses volt. — Amióta nincs állami támogatás, megcsappant a nyereségünk, élet­­képtelenek lettünk — mondja az okokat taglalva Berendi Henrik, aki 25 évig dolgozott férfifodrászként, egy ideig a Vénusz Szövetkezet el­nöke volt, s az átszervezés óta a Sa­­turnus kisszövetkezet munkáját irá­nyítja. — Érzékeltük, hogy a fodrá­szok a borravaló jóvoltából ugyan nem mennek tönkre, de a szövetke­zet már nehezen tud talpon maradni. Az átszervezés itt sem ment köny­­nyen. Különösen azok után nem, hogy az 1982-es év végén regisztrált 800 ezer forintos veszteség után ta­valy 500 ezer forint nyereséget köny­velhettek el, csakhogy ez az árbevé­telhez képest nem volt számottevő. A kisszövetkezet elnöke határozot­tan állítja: Budapesten túl sok a fodrászüzlet, s az a baj, hogy az igazán jóból van kevés. Talán ez az átszervezés megindít egyfajta pola­rizálódást — reménykedik Berendi Henrik, aki jelenleg a legnagyobb eredménynek azt tartja, hogy a va­lóban ügyes fodrász a korábbinál jobban tud keresni. Amíg régen ugyanis átlagteljesítményük 28 szá­zalékát kapták meg, most ugyanez 35 százalékra növekszik. S a jelszó: minden üzlet tartsa el önmagát. Az üzletek minden hónapban előre meg­határozott átalányt fizetnek be a kis­szövetkezet kasszájába, az ezen felüli megtakarítás tehát „helyben” marad. A Saturnus kisszövetkezetnek 13 üzlete van, s az adminisztratív mun­kát — a kisvállalatnál alkalmazott nyolccal szemben — itt négyen lát­ják el: az elnökön kívül egy fő­könyvelő, egy adminisztrátor, vala­mint egy nyugdíjas fodrász, akit anyagbeszerzőként alkalmaznak. Gondok persze adódnak. Jó néhá­­nyan itt sem örültek az átszervezés­nek. Nem aratott osztatlan sikert például az, hogy a tagoknak ismét részjegyeket kellett vásárolniuk. A régi Vénusz Szövetkezetben ezt már megtették, egyhavi alapbérükért. Most, hogy megalakultak a kisszö­vetkezetek, ismét részjegyet kellett venniük a tagoknak, igaz, tízhónapi részletre, s a keresettől függően 350 —600 forint közötti összeget fizet­nek be havonta. A legfontosabb kérdés Az élet dönti el, hogy a fodrászok­nál végrehajtott átszervezés meghoz­za-e a kívánt eredményt. Egy tény: mostani vizsgálódásunk során az át­szervezéssel kapcsolatos legfonto­sabb kérdésre, vagyis arra, hogy a vendég­­számára milyen jótékony hatása lesz a változásoknak, sem a Budapesti Állami Fodrászat eseté­ben, sem a Saturnus kisszövetkezet­nél nem kaptunk igazán meggyőző választ. Mondhatná erre bárki: nem szabad türelmetlennek lenni, idő kell, amíg az új szervezeti formá­ban beindul az élet. Ez igaz. Csak­hogy ezt a szolgáltatást naponta ezrek veszik igénybe, és az előjelek — finoman fogalmazva — nem túl biztatóak. Lehetséges, hogy mindkét helyen csak az új cégtábla lesz tetszetős, a szolgáltatás már nem ennyire? Falus Gábor A Műszaki Könyvkiadónál megjelent a KRESZ 1984. A közúti közlekedés szabályai és értelmezésük Ez az első olyan — a Közlekedési Minisztérium és a Belügyminisztérium által jóváhagyott — könyv, amely az új KRESZ teljes szövegét tartalmazza. Tekintettel a nagy keresletre, ön is minél előbb vegye meg l­óra: 45 Ft. KRESZ 1984. Kapható a könyvesboltokban és a Műszaki Könyvklubban! NÉPSZABADSÁG 1984. október 13., szombat Az egészségügy egészéről beszéljünk Vélemények, javaslatok, észrevételek Szerkesztőségünkhöz továbbra is sok, olykor nagy terjedelmű, zömé­ben igényes hozzászólás, közérdekű javaslatokat tartalmazó levél érke­zett az ország minden szegletéből. Sajnos nincs módunk valamennyi hozzászólás közlésére. A vita előre­haladtával egyébként is óhatatlanul adódnak az ismétlések, összeállítá­sunkban most eddig bővebben ki nem fejtett gondolatokat ismertetünk. Az integráció bűvöletében „Egy halom újságkivágás felett meditálok, írjak vagy ne írjak. Végül is írok, mert hitelesebb, ha olyasva­laki szólal meg a vitában, aki be­lülről ismeri az egészségügy prob­lémáit, aki 30 éve dolgozik a legkü­lönbözőbb posztokon” — kezdi leve­lét Sáry Gyula belgyógyász főorvos Tapolcáról. „Az integráció, mint elv, messzemenően helyes. De olyan in­tézményhálózat szükséges hozzá, amely térben és időben a lakosság­nak mindig hozzáférhető, és amely­ben a rászorulók megfelelő ellátást kapnak. Az volna a kívánatos, ha az egészségügyi objektumok úgy helyez­kednének el, hogy a beteg késedelem nélkül megkapná azt az ellátást, ame­lyet a baja indokol. E szerint az irányadók az akut, az életveszélyes állapotok, a balesetek, az infarktu­sok, a sokkos esetek.” A továbbiakban a főorvos azt fej­tegeti, hogy az orvos szakértelme alapvetően meghatározza a beteg sorsának alakulását. „Mert a dön­tés mindig az orvos kezében van. Az orvos éppolyan ember, mint bárki más, és ténykedésében éppoly sok minden befolyásolja. De végül is mindez abban a dilemmában csúcso­sodik ki, hogy meg tudom-e oldani az esetet vagy sem. Ha pedig vállal­ja a megoldást, az orvos olyan fele­lősséget vesz magára, amelyért szak­mailag pályatársai, jogilag a törvény, lelkiismerete szerint pedig önmaga előtt felelős. Ez a felelősségvállalás az orvos számára a legnehezebben elviselhető teher, és szerintem sok­féle jogtalan orvosi igény forrása is. Gondolok arra, hogy ezért áhí­tott hely a kutatóintézet, ez az er­kölcsi alapja sokszor az elvileg leg­jobb diagnózist biztosító műszerek követelésének, ezért küldik más szak­orvosokhoz a beteget. Tehát a fele­lősséget próbálják át- vagy elháríta­ni, a döntést elodázni, így aztán gya­kori, hogy sokszor magasabb szinten köt ki a beteg a drágább gyógyítást garantáló klinikákon, országos inté­zetekben, pedig gyakran nem is len­ne erre szükség.” Az integrációhoz fűz megjegyzé­seket dr. Gergely István, akii Debre­cenből küldte levelét, s így írta alá: az egészségügyi pártbizottság titkára, tüdőgondozó vezető főorvos. „Úgy vé­lem, ha kellően átgondolt egészség­­ügyi politikát folytattunk volna, nem lenne ilyen a helyzetünk. De az egészségügyi is »­beleesett« bizonyos új fogalmak és meghatározások bű­völetébe. Az iparban korábban meg­indult centralizációs folyamatok adaptálása révén megteremtettük az integráció mítoszát. Óriási egészség­­ügyi komplexumokat hoztunk létre, és jelentős eredménynek könyvel­tük el, hogy jó néhány vezető be­osztást megszüntettünk. Ezután azt vártuk, hogy a kevesebb vezető a megnövekedett feladatokat a régi manufakturális módszerekkel, a korábbinál jobban fogja megoldani. Nem így történt. Az egészségügyi in­tegráció sem ágyszám-, sem költség­vetés-növeléssel nem járt. Szakmai előnyei kétségtelenek lennének, ha 30 év alatt kórháztelepítési progra­munk az integrált ellátás szellemé­ben folyt volna. Például a kórház­rendelőintézet egységek kizárólag kö­zös telephelyen épültek volna min­denütt. Jelenleg csupán annyi érzé­kelhető, hogy az irányítás gazdasági mozzanatainak­­reakcióideje­ — a többszörös áttétel miatt — nagymér­tékben megnőtt. Ráadásul az egész­ségügyben számottevő fáziskéséssel kezdtek hozzá az integrált egységek megszervezéséhez, akkor, amikor a termelő ágazatokban már ellenkező irányú tendencia, a decentralizáció bontakozott ki. Ezekben a hatalmas egészségügyi konglomerátumokban a gyógyítás mindinkább elszemélytele­nedik, a beteg ember lelethalmazok tulajdonosa lesz, és lehetősége sincs rá, hogy a gyógyítását egy orvosra bízza. Pedig a harmonikus orvos,a beteg kapcsolat az etikus gyógyítás elengedhetetlen feltétele.” Igények és különbségek A továbbiakban a következőket ír­ja: „Lehet-e etikus betegellátásról beszélni akkor, ha az ország egyik végében 100 (Budapesten 140), a má­sikban 70 kórházi ágy jut 10 000 la­kosra. Ma attól függ, hogy valaki be­jut-e a kórházba, vagy sem, és med­dig maradhat ott, hogy melyik me­gyében lakik. Nem volna-e egysze­rűbb és etikusabb, ha az egészség­ügyben feloldanák a jelenlegi me­rev közigazgatási határokat, és azo­nos számú kórházi ágyhoz körülbe­lül azonos lélekszámú lakosságot csa­tolnának? Persze így a költségvetést központilag, s nem megyei szinten kellene a kórházaknak biztosítani” Orosz Éva közgazdász a Magyar Tudományos Akadémia Regionális és Kutatási Központjának munkatár­sa, hozzászólásában a következő­ket írja: „Az egészségügy fejleszté­sével szemben más igényeket tá­masztanak a lakosság egészségi álla­potában létrejött változások, és má­sokat jelenlegi gazdasági gondjaink. A lakosság egészségi állapota, halan­dósági viszonyai az utóbbi 15 évben számottevően romlottak. Ez a folya­mat, ha nem sikerül mérsékelni, hosszabb távon megállítani, mindin­kább a gazdasági növekedést fékező tényezővé válhat.” E megállapítások alapján Orosz Éva kifejti, hogy az egészségügyi struktúrát hozzá kelle­ne igazítani az igényekhez, szem előtt tartva az ellátás ma még meg­levő területi különbségeinek mérsék­lését is. így folytatja: „A területi kü­lönbségek az egészségügyi ellátásban szélsőségesek. Az elmebetegségek el­látásában 1982-ben Somogy megyé­ben például 6,9-szer több beteg ju­tott egy gondozóintézeti orvosra, mint Baranyában, de a vidéki átlag­nak is 3,6-szerese. A 10 ezer lakosra jutó baleseti sebészeti ágyakat te­kintve a legjobb helyzetű Fejér me­gye és a legrosszabb helyzetű Békés megye között 1980-ban négy és fél­szeres volt a különbség.” Dr. Balló Róbert, az Országos Or­vosszakértői Intézet főorvosa ezt a problémát így fogalmazta meg: „Nincs teljes áttekintésünk a lakos­ság általános megbetegedési viszo­nyainak alakulásáról, a rokkanttá válás okairól, az azt előidéző körül­ményekről. Mindezt figyelni kellene. És ezek tükrében meghatározni a fej­lesztési irányokat.” Tekintély, tisztelet, bizalom Dr. Blasszauer Béla, a Pécsi Or­vostudományegyetem Marxizmus.— Leninizmus Intézetének munkatársa a következőkre mutat rá: „Éppen ideje, hogy a jogok állandó hangsú­lyozásán túl felhívjuk a figyelmet a kötelességek megtartására is. Az egyik leghatékonyabb prevenció az ember felelősségérzetének felébresz­tése saját egészségének megóvásáért. Az még nem felelősségérzet, ha a be­teg elmegy az orvoshoz. Az orvosi tanácsok (nem tilalmak, parancsok és utasítások!) megtartása, a tiszta­ság, az egészséges táplálkozás, a test­mozgás, a dohányzás, az alkohol- és kávéfogyasztás csökkentése, a termé­szetes életritmus kialakítása igenis minden ember alapvető kötelessége. Ha ez általánosan elfogadott, társa­dalmilag etikusnak tekintett maga­tartás volna, akkor megszűnne az egészségügy túlterheltsége is.” A le­vélíró a szabad orvosválasztást sür­gető érvelését így zárja: „Kétségte­len, hogy a szabad orvosválasztás ál­talánossá tétele megfelelő előkészítés nélkül elviselhetetlen terheket róna egyes intézményekre és orvosokra, s ez feltételezhetően többet ártana, mint használna. Nemcsak az anyagi érdekeltségen múlik a magas színvo­nalú, emberséges gyógyítás, hanem azon is, hogy az orvosok és egészség­­ügyi szakdolgozók ne legyenek túl­hajszoltak, jusson idejük a család­jukra, a pihenésre, nekik is megle­gyen az esélyük az átlagéletkor el­érésére. Maximális emberséget csak akkor várhatunk tőlük, ha mi, bete­gek, és leendő betegek, magatartá­sunkkal azt igazoljuk, hogy a bizal­mat érdemlő orvosok és egészségügyi dolgozók — a döntő többség — pénz­ben kifejezhetetlen szolgálatot tesz­nek a beteg embernek, s ezért tiszte­letet és hálát érdemelnek.” Dr. Takács Ilona budapesti pszi­chológus — egyebek között — így ír: „Tévedés, bár gyakran halljuk, hogy az egészségügyi ellátást szolgáltatás­ként kezelik, és azzal egy színvonal­ra hozzák. Ideje volna ez ellen fellép­ni, ugyanis az egészségügy átfogóan társadalmi jelentőségű, az egész tár­sadalmat érintő, a szocialista társa­dalom jellegével és céljaival össze­függő, rendszerünk vívmányai közé tartozó szociálpolitikai tényező. A szocialista humanitás pedig etikai kategória is. Az emberi tényezők elő­térbe állításával, tudatos igénybevé­telével — zárja gondolatait — jelen­tősen javulhatna a társadalom köz­érzete.”

Next