Népszabadság, 1984. október (42. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-07 / 236. szám

6 NEPSZABADSAG 1984. október 7., vasárnap A császár elrablásának terve „Megdőlt a sza­badság végső re­ménysége, / Halál­ra vérzik immár Magyarország" — írta a császári megtorlás hírei­nek, az aradi ti­zenhármak kivég­zésének hallatán Heine 1849 októ­berében. A Habs- burg-hatalom bosszúja, a hu­szonegy esztendős Ferenc Jó­zsef császártól is erősen ösztö­kélt Haynau olyan terrort sza­badított rá a levert országra, amely addig szinte egyedülál­lóan széles nemzetközi tilta­kozást váltott ki. A kivégzé­sek, a íelkoncolások, a hadse­reg brutalitása ellen nem­csak a demokratikus érzelmű nyugat-európaiak és ameri­kaiak tiltakoztak, hanem az az I. Miiklós cár is méltat­lankodott a Habsburg-uralom kíméletlensége miatt, akinek döntő része volt a szabadság- harc elfojtásában. A 13 hon­védtábornok kivégzésével nagyjából egy időben mintegy 120 hazaíin bírói verdikt alap­ján hajtottak végre halálos ítéletet, de ennek a többszörö­sére tehető azoknak a száma, akiket mindenfajta ítélkezés nélkül ellenállóként vagy szö­kevényként felkoncoltak. Mint­egy 1200 elítéltet hurcoltak a birodalom hírhedt várbörtö­neibe, s a legóvatosabb becs­lések szerint is legalább fél­százezer — többek szerint százezernél is több — honvé­det vittek kényszersorozással valamelyik másik Habsburg- tartományba. Magyarország mégsem vér­zett „halálra”, az ellenállás szikrája nem hunyt ki — ezt bizonyítja a tegnap sugárzott televíziós film alaptörténete is, Noszlopy Gáspár szervezke­dése a császár foglyul ejtésé­re. Noszlopy tervezett akciójá­nak kezdetét a szabadságharc elbukását követő első jelentő­sebb hazai ellenállási kísérlet­ben, Makk János egykori tü­zér ezredes szervezkedésében kell keresni. Makik 1850-ben Jubál Károly ipartanodái ta­nárral együtt az élére áll an­nak a sokágú szervezkedés­nek, amely Kossuthtal kapcso­latot teremtve felkelést akart kirobbantani. A meglehetősen kiterjedt szervezkedésben — egyebek között részt vettek benne Kossuth nővérei is — fontos szerep jutott volna a németországi magyar ezredek tisztjeinek és azoknak az Ausztriában szolgáló tisztek­nek, akikkel Johann May, az annak idején a honvédsere­gekhez átállt osztrák alezredes tartotta a kapcsolatot. Kossuth maga jóváhagyta az összeesküvés tervét, és végül abba is belenyugodott, hogy a felkelést 1852 tavaszán rob­bantsák ki — kényszeredetten fogadta el ezt az időpontot, el­sősorban annak a nyomására, hogy Mazzini is körülbelül ugyanakkorra tervezte elindí­tani az olaszországi felkelést —, ám amerikai útjára készül­ve alig tudott foglalkozni a készülő akció elvi irányításá­val. Bizalmatlan is volt a szer­vezkedés iránt, a Bukarestben levő Makk vezetői rátermett­ségében is kételkedett. Nővé­reit is megfontoltságra intet­te, mert jól tudta, hogy — ezt 1851 novemberében írta — „a lelkesedés nem hadsereg. Lel­kesedve kell lenni a hadsereg­nek, de hogy lelkesedjen, len­nie kell”. Ekkorra, 1851 végére azon­ban a vérmes reményeket ad­dig sem tápláló összeesküvés­re szomorú napok következ­tek. A császári titkosrendőr­ség előbb a németországi szá­lakat fedte föl, majd a bécsi kapcsolatokra derített fényt. Johann May, attól félvén, hogy esetleg nem tud ellen­állni a kínvallatásnak, bele­bújt a börtönpriccs szalma­zsákjába, és felgyújtotta ma­gát — egyhetes agónia után halt meg. Felfedezték Makk József bukaresti rejtekhelyét is, ám neki kalandos úton si­került elszöknie. Az ő helyét — legalábbis a hazai szervez­kedést tekintve — vette át Noszlopy Gáspár. A kortársai által féktelen indulaté és vakmerő ember­nek jellemzett Noszlopy neve is 1848—49-ben lett ismert az országban. Tehetős földesúr­ként és somogyi szolgabíró­ként 1848 szeptemberében, 26 évesen állt a megye népfelke­lőinek az élére. Bátyjával együtt 1849 tavaszán három hónapra felszabadította az el­lenségtől Somogy vármegyét. Élve vagy halva A fegyverletétel után itthon buj­dosott, de 1850 áp­rilisában elfogták. Még az ítélethir­detés előtt sike­rült megszöknie a rabkórházból. Noszlopy.* sze­repvállalásáról erősen eltérő érté­keléseket olvasha­tunk. Sokan — főleg a ko­rábbi irodalomban — szemé­lyes bátorságát kiemelve az ellenállás egyik példamutató hőseként említették, mások pedig szélsőséges anarchizmu­sáról elítélőleg szóltak, mond­ván: egyrészt érvet szolgálta­tott az abszolutizmusnak ah­hoz a propagandához, hogy a császáriak bűnözők, nem pe­dig forradalmárok ellen ku­tatnak és lépnek föl, másrészt módszereivel sokakat elriasz­tott az ellenállástól. Kétségtelen, Noszlopy az el­lenállás legcélravezetőbb for­májának az egyéni terrort lát­ta. „Fel kell használni a leg­nagyobb terrorizmust — val­lotta —, mint azt ők mielle­nünk tették s fogják tenni; mert ha ők elég megátalko­dottak a terrorizmust eszközül használni az igazság és a sza­badság ellen, kell hogy elég lelkierővel bírjunk mi is azt felhasználni eszközül a zsar­nokok ellen a szabadság érde­kében.” Amolyan szabadcsa­patot szervezett, s a szervez­kedésbe bűnözőket, betyárban­dákat, törvényen kívül élő csavargókat is bevont. Az 1851 végén megindult nagy letartóztatási hullám után a közeli felkelés remé­nye mindenki előtt szertefosz­lott; ezért is választotta Nosz­lopy a meglehetősen fantaszti­kus tervet: elrabolja a csá­szárt, és aláíratja vele a füg­getlenséget proklamáló nyi­latkozatot. Ferenc József 1852. június 5-én indult el két és fél hóna­pig tartó magyarországi kör­utazásra, amelyet két jelképes gesztussal kezdett meg: meg­tekintette a Pest és Buda fö­lött őrködni hivatott Citadella építkezését, és falavatta a gyűlölt Hentzi tábornok, a Pestet a szabadságharcban rommá lövető volt budavári parancsnok szobrát. A jól működő titkosrendőr­ség hamar a nyomára buk­kant az elrablására irányuló szervezkedésnek, főleg az után, hogy Noszlopy durva konspirációs hibákat is elkö­vetett. Miután fontosnak vél­te, hogy embereit első pillan­tásra is forradalmároknak lás­sák, ezért számukra negyven- nyolcas honvédegyenruhákat rendelt egy kecskeméti szabó­nál! A mester, bizonyos Vas- váry Ferenc, a kihallgatáson nemcsak azt mondta el, hogy kinek a megbízásából készí­tette az egyenruhákat, hanem azt is, hogy Noszlopy azokat mire akarta fölhasználni. Bár országos hajsza indult meg Noszlopy elfogatására, a leleplezés után még négy hó­napig sikerült megbújnia a Bakonyban, ahol újra szerve­zett egy szabadcsapatot. Végül 1852. november 16-án fogták el a pesti Bástya utcában, Csepcsányi Tamásné Szemere Erzsébetnek, a szervezet egyik tagjának a házában. Ugyan is­mételten sikerült megszöknie, ám csak rövid időre — a be­súgóhálózat megint eredmé­nyesen működött, s jóformán valamennyi emberével együtt ő is csendőrkézre került. Noszlopy Gáspár sorsát egy másik akció kudarca, Libényi János merénylete pecsételte meg. Ez a huszonkét éves sza­bólegény 1853. február 18-án próbálta meg leszúrni a Bécs- ben napi megszokott útját já­ró császárt, és Ferenc József föltehetően csak a magas nya­kú tiszti zubbonynak és a fe­hér díszgallérnak köszönhette, hogy kisebb sebesüléssel meg­úszta ezt a merényletet. Libényi tette után elszaba­dult a pokol. A merényletet követő hajnalon Pesten 132 embert tartóztattak le, másnap pedig újabb 224 személyt — és csak Pesten! Két nappal Libényi kivégzése után kihir­dették Noszlopy Gáspár, Ju­bál Károly és néhány más tár­suk halálos ítéletét. Március 3-án végezték ki őket. Noszlo­py a bitófa alatt sem tagadta meg önmagát. Utolsó szavai ezek voltak: „Engem fel­akaszthatnak, de a szabadsá­got nem! Annak fája a mi vé­rünkből fog felnőni!” Papp Gábor p§T \fWfá(7m:é^.rr rrr naiícFfi „Mészárszék" Alaszkában Az állatvédők és a környezet- védők évente ismétlődő nagysza­bású tiltakozó megmozdulásai el­lenére a hideg északi vizeken vál­tozatlanul folyik a fókák irtása, — hogy megszerezzék értékes szőr­méjüket. Ez a kép az alaszkai Saint Paul szigeten készült, ahol megkezdték az idei „fókaaratást”: több mint 22 ezer állatot bunkóz­tak le eddig. Űrhajósklub Miután 237 napos rekord után visszatértek a Földre a Szaljut—7 lakói, új lendületet kaptak a Szovjetunió­ban a fiatalok űrhajósklubjai és érdeklődésük kielégí­tését bőkezűen támogatják központi eszközökből. Ké­pünkön a Moszkva melletti Puskino város kozmikus modellezőklubjának nem is egészen miniatűr űrhajó­ját, és a modellezéssel, válamint a leegyszerűsített űr­hajós-berendezések tanulmányozásával foglalkozó gyermekeket látjuk. A 80. születésnap jogán Graham Greene, a világ­hírű brit író abból az alka­lomból, hogy születése 80. évfordulóját ünnepelte, több interjút adott. Itt csak abból idézünk, amely a The Sunday Observer hasábjain jelent meg. Sokak meglepe­tésére jelentette ki, hogy életében egyetlen politikai párthoz tartozott: fiatalon belépett Nagy-Britannia Kommunista Pártjába, de nem érzett elég ambíciót a kitartó politikai munkához. Bár valójában az irodalom­ban élte ki magát, azért a 80. születésnap alkalmával nem fukarkodott politikai jellegű megállapításokkal. Reagan elnököt például „veszedelemnek” nevezte, aki szerinte sokkal szélső­ségesebb, mint bárki, aki­nek az elnök a Kremlben szélsőségességet tulajdonít. A híres A csendes amerikai szerzője most sem tagadta meg magát a jenki impe­rializmus képviselőivel szemben táplált ellenérzé­seit illetően: „Ezek az ame­rikaiak változatlanul túl­ságosan hangosak és a vi­lág dolgaiban elmaradot­tak.” Az első svájci miniszterasszony Nem olyan régen döntött arról Svájc, hogy — Európában utolsóként — megadja a nőknek is a szavazati jogot. A ki­robbanó eredmény: a legutóbbi Bundesrat-választás után a héttagú kormányba bekerült Elisabeth Kopp asszony, hazája első női minisztere. Képünk eskütételekor ábrázolja. Istenkém, csak baj ne legyen belőle! New York Bronx ke­rületének főügyésze, Mario Merola, miután vádat merészelt emelni korrupció vádjával a Reagan-kormány tagja, Raymond Donovan munkaügyi miniszter el­len, képünk tanúsága szerint az egekhez fo­lyamodik: istenkém, ha már adtál a vádemelés­hez bátorságot, segíts, hogy meg is ússzam ezt az egész ügyet. Imádja a vándorcirkuszt Emlékeznek-e olvasóink a televí­zióban többször is bemutatott bravú­ros felvételre, amelyet 1981. már­cius 30-án egy mindaddig isme­retlen televíziós operatőr készített a Reagan elnök ellen megkísérelt merényletről. Egyetlen ember maradt súlyos fej­lövéssel, szinte haldokolva a jár­dán: James Bra- dy, „a medve”, a Fehér Ház sajtó­főnöke. Bár elég­gé nyilvánvaló volt, hogy Brady sohasem lesz ké­pes, ha egyáltalán sikerül megmen­teni az életét, hi­vatali tisztségének ellátására, de az elnök nem tehette meg azt, hogy el­bocsásson valakit, aki a neki szánt golyók egyikével vált merénylet ál­dozatává. Larry Speakes minded­dig helyettesként töltötte be a kór­házban élet-halál között fekvő Bra­dy pozícióját, bár beköltözött a fő­nöki szobába. De az orvostudomány szinte csodát tett, a súlyos agysérü­lés ellenére James Brady ma már járni tud, s ha félrecsúszott száj­jal is, de beszélni képes. Felesége tiltakozása ellené­re ragaszkodik hozzá, hogy most is ő legyen Rea­gan választási kampányának saj­tófőnöke, akár­csak négy évvel ezelőtt. „Imádok részt venni ebben a vándorcirkusz­ban” — mondotta a sajtónak. Űjabb színre lépésével meglehetősen ne­héz helyzetbe hoz­ta Rónáid Rea­gant. A jól lakott ember nem hiszi. A nagy uraknál ország gos nyavalya, hogy a szemlátomást mutatkozó nyo­mor és ínség létezését mindig csak tagadni szeretik, s azt hi­szik, hogy tagadásukkal csak­ugyan megszűnt létezni; azt hiszik, mert ők nem látják, nem érzik, mert mindig a hú­sos fazék mellett ülnek és dő­zsölnek, a nép telesteli boldog­ságban él, és Magyarország ki­vételt képez a többi államok és országok közt, mert itt tej és méz folyik és csak szedni kell, hogy akár munka nélkül is megélhet az ember... Az ittas ember mindent a legna­gyobb gyönyörben lát; a jólla­kott ember nem hiszi, hogy éhező is lehessen; a boldogság magaslatáról lenéző ember pe­dig fel nem foghatja, hogy nem volna rendjén a társa­dalom legnagyobb részének a szénája, akkor, midőn a tár­sadalom kebelében az ellenté­tek mindig intenzívebb alakot öltenek. (Népszava, 5-én.) Az Akadémia a nemzeté. Az Akadémia ülésszaka meg­nyílt, ismét a telt padok bizo­nyították a közönség érdeklő­dését. Nincs is akadémia, mely a nemzet életével ennyire ösz- szeforrt volna, s arra oly befo­lyást gyakorolna, mint a ma­gyar. Első feladata volt meg­alapítani s kiművelni az ' iro­dalmi nyelvet, a tudományt népszerűsíteni, s lehetővé ten­ni, hogy a középosztály nél­külözhesse a külföld nyelveit, s magyar műveltséget lehető­vé tegyen. Az akadémia ezen feladatának tökéletesen meg­felelt, habár sokszor ellenei élceinek céltáblájává vált, s működése gyakran kifogásol- tatott. De azért mégis mindig népszerű maradt a nemzetnél. (Pesti Hírlap, 9-én.) Rendetlen rendőrség. Már két hét óta folyik a vizsgálat, a budapesti államrendőrség ke­belében egyik botrány a másik után kerül felszínre, egyik tisztviselő a másikra vall ter­helőén és az ügy eddigi állá­sánál fogva holmi meglepő dolgok nem jutottak a közön­ség tudomására, mert az, a mit a vizsgálat kiderített, azt nem­csak a fővárosban, hanem máshol is tudták; tudták már régen, hogy éppen a rendőr­ségnél alkalmazott ezelőtti ké­tes egzisztencziájú egyének a kezükbe adott hatalmat ba- sáskodásra, a közönség zsaro­lására használták fel, maguk­nak pedig ilyen úton vagyont és befolyást a náluknál tisz­tességesebb osztályoknál sze­rezhettek. A mit tehát a vizs­gálat ki fog deríteni, azt min­denki már rég tudja, ki a vi­szonyokat csak némileg ismeri, de meglepő fordulat mégis, mert nem akadt eddig ember, ki bele mert volna nyúlni ab­ba a darázsfészekbe, melytől mindenki rettegett, nem túlszi- gorúságánál fogva, hanem a korrupcziónál fogva, mely a személyt és vagyont folytonos bizonytalanságban, folytonos veszélyben engedte tartani. (Népszava, 26-án.) Operaházi viselet. A m. kir. opera­színház igazgatósága hír sze­rint föl akarja kérni a színház- látogató közönséget, hogy a földszinti támlásszékeken a hölgyek kalap nélkül, a férfiak sötét kabátban jelenjenek meg. Hogy a nők ne üljenek föltett kalappal a földszinti támlás székeken, azt nem annyira az etiquette, mint irtkább a töb­bi közönség iránti méltányos­ság kívánja, mert minden szín­házlátogató megkövetelheti a másiktól — legyen az nő, vagy férfi —, hogy őt az előadás élvezésében ne zavarja. A mi pedig a férfiak sötét kabátiát illeti: erre nézve már nem szükséges a művelt külföld példájára utalnunk, mert ná­lunk sem szokás este női tár­saságban másként, mint sötét kabátban megjelenni. Ami te­hát kötelező a szalonban, az megkövetelhető a színházban is. (Pesti Hírlap, 3-án.) Blaháné a Várszínházban. A népszínházban e hó 15-ikém búcsúzott el Blaháné, utolsó fölléptére Vidor Pál „Vörös sapka” népszínművét választ­ván. A kitűnő művésznő a bu­dai várszínházhoz szerződött. A népszínház sokat veszít. Az ő hatásával senki sem fog bír­ni, és a népszínművek előadá­sa nagyot hanyatlik. A nép- szinház közönsége nehezen fogja megszokni az ő szerepeit mások kezében: meglehet, hogy éppenséggel nem is szok- ja meg. Blaháné nem válik meg a budapesti közönségtől, de kisebb közönségnek, jóval szűkebb körben fog játszani. A népszínháznak megnyitása óta tagja volt; 1875. október 22-én lépett föl itt először, egy héttel később a megnyitás után. Kilencz év alatt össze­sen 1110-szer játszott és pedig 723-szor népszínműben és 387- szer operettben. (Vasárnapi Újság, 19-én.) Hirdetés. Nemesszívű höl­gyek! Egy 31 éves nőtlen, nemesi származású, közig, tisztviselő, kinek évi 3000 írt fizetése biztos kilá­tásba van helyezve, 800 irtot illő kamatok mellett, rövid időre kölcsön kér, amely ösz- szeg biztosíttatik, s azonfelül az illető magát örök hálára kö­telezné; házasság nincs kizár­va! Szíves ajánlatok „Kölcsön” jelige alatt a kiadóhivatalba' címzendők. 5038. (Pesti Hírlap, 30-án.) Válogatta: Pintér István ! 100 éve történt fM) I X- ___________________________________________________'v~ ' ^ ÍZ Q bitXJfcXátXAHAXAX.+.XAXjtJiixAAAXAXAJíAXjfcXjr.xXJsAXjkXAtoeXAi

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék