Népszabadság, 1985. november (43. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-01 / 257. szám
1985. november 1., péntek NÉPSZABADSÁG KÁDÁR JÁNOS LONDONBAN A látogatás világvisszhangja A nagy nemzetközi hírügynökségek csütörtökön beszámoltak Kádár János nagy-britanniai látogatásáról, ismertették a magyar küldöttség programját, és röviden áttekintették a két ország kapcsolatait. A hírszolgálati irodák Kádár János londoni tárgyalásaival kapcsolatban úgy vélekednek, hogy a napirenden főként a kelet—nyugati viszony és a fegyverzetkorlátozás kérdései állnak majd, különös tekintettel a novemberben esedékes szovjet —amerikai csúcstalálkozóra. Az AFP megjegyezte, hogy Kádár János személyében 1955 óta először látogat európai szocialista ország pártjának vezetője — ilyen minőségében — Londonba, ahol az utazást a Kelet- Európához fűződő kapcsolatok vitalitásának jeleként értékelik. A francia hírügynökség brit kormánykörökre hivatkozva úgy vélte, hogy a látogatás a kétoldalú — elsősorban gazdasági és kereskedelmi — kapcsolatok fejlesztési lehetőségeinek megvitatására is alkalmat ad a magyar és a brit vezetőknek. A hírügynökségek emlékeztettek Margaret Thatcher brit kormányfő tavaly lezajlott budapesti látogatására. (MTI) E világpolitikai környezetben a józanság és a nyugodtság valóságos szigetének tűnik Kádár János londoni látogatása, amelyre Margaret Thatcher még tavalyi budapesti útján hívta őt meg. A brit miniszterelnöknő politikai pályáján magyarországi útját is úgy tartották nyilván, mint a józanság jelét, hiszen ez volt az első hivatalos látogatása egy, a Varsói Szerződéshez tartozó szocialista országban, első ízben volt alkalma kicsit közelebbről ismerkedni társadalmi rendszerünkkel. És amennyire ismerjük akkori reagálásait, ezt nem is bánta meg. Emlékszünk: budapesti sajtóértekezletén bizonyos önérzettel jelentette ki, ne neki tegyenek szemrehányást, hogy korábban sohasem járt angol kormányfő Magyarországon, hanem az elődeinek; ő eljött. Az a fajta legfelső szintű kapcsolat, amely hazánk és Nagy-Britannia között akkor kialakult, most folytatódik pártunk főtitkárának útjával. Ez nemcsak azért üdvözlendő, mert segíti a kétoldalú viszonylatok fejlesztését Magyarország és Nagy- Britannia között, politikai, gazdasági és kulturális szinten is, amiben egyébként még sok a pótolnivaló. Azért is, mert remélhetőleg továbbviszi az eltérő társadalmi rendszerek közötti megértés folyamatát, ha különböző gondolkodású politikai vezetők között folyik a diskurzus. A mai felzaklatott viszonyok közepette különösképpen örvendetesnek tűnik, ha sikerül szolid és átgondolt alapokon megőrizni és kiszélesíteni az együttműködést. Ami Angliát és Magyarországot illeti, maikapcsolataink — bármilyen ellentmondásosan is — nem előzmények nélküliek. Egy kis betekintést engedtek ebbe azok a könyvek és okmányok, amelyeket a British Libraryben a magyar vendégnek bemutattak. Mátyás király itt őrzött irataitól Clark Ádám Lánchídjának tervrajzáig és Kossuth angliai hatásának emlékeiig. A sort még tovább lehetett volna folytatni, például a repülőtéren felsorakozott Royal Air Force-i katonák második világháborús elődeiről szólni, akikről felszabadulásunk 40. évfordulóján odahaza is hálával emlékeztünk meg. Sok tapasztalatot őriz a közös múlt, amely mindmáig érvényes tanulságokkal szolgálhat. Bizonyára csak itt és csak nekünk tűnt fel, hogy ez a látogatás az amerikai eredetű Halloween-napra esett, október 31-ére, amelyet az angol gyerekek is minden évben megtartanak: régi babonákra visszavezethető mulatság ez, amikor a kicsinyek mindenféle maskarába bújva ijesztgetik a felnőtteket, akiknek illik — a gyerekek nagy hahotázása közben — megrémültnek mutatkozni. Ez a véletlen is azt juttatja az eszébe az embernek, hogy ideje a politikában is felhagyni a misztifikálással és igazi félelemkeltéssel; bizonyosak vagyunk benne, hogy a mai tárgyalások ezt szolgálták, és a holnapiak is ebben a szellemben zajlanak majd le. ( hírmagyarazónk írja ) (Kiküldött munkatársunktól.) Idekint valahogy úgy látszik: minél közelebb kerül a genfi csúcs időpontja, annál nagyobb errefelé az idegesség és a kapkodás — a külpolitikában is, a propagandában is. Az amerikai elnök éppen tegnap és éppen a BBC-nek adott rádiónyilatkozatában azzal a meghökkentő ötlettel állt elő, hogy a csillagháborús rakétaelhárító rendszerét csak azért kívánja kifejleszteni, hogy aztán átadja azt a Szovjetuniónak .. . Mihail Gorbacsov legutóbbi nagyvonalú ajánlatai, úgy tűnik, annyira zavarba hozták az amerikai vezetést, hogy az ilyen — enyhén szólva — fantasztikusnak tűnő akciókkal próbálja menteni a menthetőt a közvélemény előtt. Hasonlóan minősíthető a brit kormánynak az az elhatározása is, hogy részt vesz az SDI-vállalkozásban, noha felettébb homályos, hogy ez mit jelent majd Anglia számára: azt az előnyt-e, amelyet a fegyverrendszer előállításának hívei ígérnek a szigetország gazdaságának, vagy ellenkezőleg: a nehéz technológiai versengésben az angol hátrány kifejeződését. Mindenesetre ebben is érződik a sietség és a túlzott buzgalom. London, október 31. Rényi Péter Nincs békemegegyezés Ugandában Elnapolták az ugandai katonai kormányzat és az ellene harcoló legjelentősebb gerillaszervezet, a Nemzeti Ellenállási Hadsereg (XRA) közötti béketárgyalásokat. A két fél képviselői Nairobiban Daniel Arap Moi kenyai államfő közvetítésével tettek ismét kísérletet a megbékélésre. A megbeszéléseket hétfőn újítják fel. A tárgyalások mostani, negyedik fordulójáról mindkét részről óvatos derűlátással nyilatkoztak. Wilson Toko tábornok, ugandai hadügyminiszter jelentős előrehaladásról, míg Yoweri Museveni, az NRA vezetője bizonyos előrelépésről beszélt. Arap Moi kenyai elnök szintén reménykeltőnek nevezte az eddigi eredményeket. Az előrelépés mibenlétét a jelentések nem részletezték. A Szudán délnyugati részét bázisul használó és jelentős katonai erővel bíró NRA más erőkkel együtt évekig harcolt Milton Obote elnök rendszere ellen, de a három hónappal ezelőtti, Tito Okello vezette államcsíny után nem kapott korábbi szerepének megfelelő részt a hatalomból. Az NRA most ezt akarja kikényszeríteni, ha kell fegyverrel. A szervezet kilátásba helyezte: amennyiben a tárgyalásokon nem érnek el megegyezést, katonai támadást indít Kampala, a főváros ellen. (MTI) Megerősödött a szélsőjobboldal a dél-afrikai -fehér választásokon A szélsőséges fajvédő pártok előretörése jellemezte a Dél-afrikai Köztársaságban szerdán megrendezett időközi pótválasztásokat. A Pieter Botha államfő vezette Nemzeti Pártnak négy körzetben nagy nehezen sikerült ugyan megőriznie mandátumát az erősödő szélsőjobboldallal szemben, a vegyipar fellegvárának számító Saselburgban azonban a faji elkülönítés intézményesített rendszerének csorbítatlan megőrzéséért fellépő Herstige (Igazi) Nemzeti Párt, megalakulása óta először, parlamenti mandátumot szerzett. A választások nem fenyegették Botha pártjának kényelmes parlamenti többségét. Kimenetelük viszont azt jelzi, hogy a korlátozott változások elleni szélsőjobboldali propaganda termékeny talajra talált a fehér népesség tekintélyes részénél. A tüntetések, a romló gazdasági helyzet, a fokozódó nemzetközi elszigetelődés következtében növekszik az erős kéz politikáját sürgető fehérek száma. A teljes egyenlőséget és választójogot követelő fekete többséget viszont a részengedmények már nem elégítik ki. Ezt világosan bizonyítják az egy éve tartó tiltakozó megmozdulások, illetve a megfékezésükre bevezetett kivételes állapot. Mind az öt választókörzet az 1948 óta kormányzó Nemzeti Párt szilárd bázisának számított. A másik négy választókörzetben az Andries Treutnicht ókonzervatív búr politikus által vezetett, nem kevésbé szélsőséges Konzervatív Párt szorongatta meg Botha pártját. A konzervatívok 1982-ben a reformok ellen tiltakozva váltak ki a kormánypártból. A szerdai pótválasztások nyomán 178 mandátumból a Nemzeti Pártnak 127, a Konzervatív Pártnak 18, az ellenzéki Haladó Szövetségi Pártnak 27, az Új Köztársaság Pártjának öt, a Herstige Nemzeti Pártnak pedig egy mandátuma van. (MTI) stem „Répát a tankba" — az új NSZK-agrárjelszó? A mind nagyobb túltermelési problémákkal küszködő nyugatnémet mezőgazdaságban most új módszerekkel kísérleteznek. Motorhajtó anyagokká, ipari nyersanyagokká alakítják át az agrártermékeket. A Stem cikke azonban az ezzel kapcsolatos gondokat, a kormány, a környezetvédők ellenérveit is fölsorakoztatja. „Tagjaink körében még sosem volt ilyen rossz a hangulat, mint manapság” — panaszkodik a nyugatnémet parasztszövetség elnöke, mert az élelmiszer-ipari termékfölösleg nagy ütemben növekszik, a parasztok jövedelme pedig csökken. A mezőgazdasági lobby új módszerekkel kísérletezik, hogy megoldást találjon a problémákra. Az NSZK parasztságának a jövőben nemcsak élelmiszereket kell termesztenie, hanem „zöld energiát” is az ipar számára. A 90-es években már biethanolt, azaz cukorrépából, burgonyából, gabonából főzött alkoholt akarnak a benzinbe keverni. A mottó: „Répát a tankba.” Ezenkívül a parasztok cukrot, keményítőt és növényi olajakat szállítanának feldolgo z VILÁGSAJTÓBÓL zásra a műanyagiparnak, a vegyiparnak, a kozmetikai iparágaknak, a mosószer- és gyógyszergyártó ágazatoknak. Az évről évre újra termeszthető nyersanyagokról eddig is szó esett szakmai körökben. Most azonban az ügy a politikusok figyelmét is felkeltette, Riedle mezőgazdasági miniszter megbízására szakértői csoport dolgozik a bioethanol mint benzinpótlék alkalmazásán. A cél: a benzinhez öt százalék ethanolt keverni. Így a szövetségi köztársaságban évi 1,2 millió tonna bioalkoholt, vagyis ethanolt használnának fel, háromszázhatvanezer hektár földet fognának be cukorrépa, burgonya és kukorica termesztésére. Műszakilag a benzin—bioethanol keverékkel nincs semmi probléma. A bonni mezőgazdasági minisztérium tíz szolgálati gépkocsija jó egy éve „répabenzinnel” üzemel. Az első tapasztalatok: a motoron semmiféle változtatást nem kell végrehajtani, a fogyasztás nem változik, a kocsik az új keveréktől jobban gyorsulnak, a kipufogógázban pedig 20 százalékkal kevesebb a környezetszennyező szén-monoxid. Külföldön, az Egyesült Államokban is folynak hasonló kísérletek, 1978 óta árulnak Gasphol néven keveréket, mely 90 százalék benzinből, 10 százalék ethanolból áll. Brazíliában nyolcmillió gépkocsi évek óta olyan keverékkel fut, amely 20 százalék alkoholt, 80 százalék benzint tartalmaz. A gondot az új üzemanyag ára okozza. Jelenleg egy liter ethanol előállítási költsége 1,50 márka (ez több, mint másfélszerese egy liter benzin árának), íigy az államnak literenként 50—60 pfenniggel kell majd támogatnia a bioalkohol-gyártókat. Szó van arról, hogy a támogatást adókedvezmények formájában adják. Bonni kormánykörökben nem helyeslik egységesen a mezőgazdaság ilyen átalakításának a tervét. A gazdasági minisztérium az újabb ártámogatási rendszertől tart, a kutatási minisztériumban a túl nagy várakozástól óvnak, az olajügyi minisztérium pedig „reménytelen, ráfizetéses vállalkozásnak” minősíti a répabenzin tervét. A Zöldek és a környezetvédők ugyancsak az ethanolterv ellen vannak. Azt állítják, az új struktúrával zöld utat kap majd a talaj vegyi anyagokkal, mesterséges trágyákkal való túltelítése. A Henkel mosószerkonszern viszont támogatja a német növényolajbázis megteremtését, napraforgó- és mustármagültetvények létesítését. Csaknem két esztendeje már, hogy megszűntek a járások, s ezzel közelebb jutottunk a meghirdetett célhoz, a kétlépcsős közigazgatáshoz. Az ötvenes évek elején még senki sem gondolta volna, hogy a megyék és a települések kapcsolatrendszeréből kiiktatható a közbülső láncszem, a járás. Akkor ugyanis szükségszerű és nélkülözhetetlen volt ez a lépcsőfok, hiszen valamennyi, legalább 300 lakost számláló településen megalakult a tanács. A községek zömében azonban csak néhány főnyi hivatalok jöhettek létre, következésképp az ügyeket nagyrészt a járásnál intézték, onnan kormányozták a helyi gazdálkodást is. Az ügyek intézését csakis akkor lehetett volna közelebb vinni a lakosokhoz, ha a hatáskörök helybe kerülnek. Ennek viszont útját állta a széttagoltság, 3024 tanácsi házán egyszerűen lehetetlen volt a teljes körű, szakosított igazgatás megteremtése. Ehhez valamiféle integrációra volt szükség. Községegyesítések, közös tanácsok megalakítása jelzi az utat. Kisebb-nagyobb településcsoportonként ugyanis már kellő létszámú és szakmai felkészültségű apparátus jöhetett létre. Napjainkig felére csökkent a közigazgatási egységek száma. Járás után városkörnyék Ez a folyamat persze csökkentette a járások szerepét is, mert mind kevesebb tanács szorult rá a szakmai gyámolításra. Mind több települést nyilvánítottak várossá. Az is kiderült, hogy egyes területeken ésszerűtlen külön városi és járási szervezetet működtetni, így vált ki a járási szervezetből, s került egy kézbe például az egészségügy felügyelete, irányítása. Hasonlóképpen alakult a művelődési és a munkaügyek intézése is: a városok és környezetük összetartozása ebben a vonatkozásban is nyilvánvaló. A járás, amely egyfelől segített a falvaknak, főként a városoktól távoli területeken, bizonyos idő múltán a települések közötti közvetlen kapcsolatokat nehézkessé tette, mert a szolgálati utat be kellett tartani. Az élet pedig mindinkább ■ megkövetelte, hogy város és környéke áttételek nélkül közvetlenül érintkezhessen egymással. Ezért jöttek létre központi kezdeményezésre a város környéki igazgatás kezdeti formái: egyes városokat a járási hivatalok jogaival ruháztak fel. Ezáltal sok járás meg is szűnt. A 80-as évek elején már több mint 60 városnak volt hivatalosan is „környéke”. Ilyen előzmények után született központi döntés a város környéki igazgatási körzetek létrehozásáról. összesen 139 város, illetve hasonló jogot élvező nagyközség lett a központja egy-egy ilyen körzetnek, amelynek a határait a vonzási kapcsolatokra figyelemmel alakították ki. Nem arról van szó, hogy a városok egyszerűen megkapták a járási feladatokat. A város nem „felettese” a községnek, nem hozhat rendeletet a környéken levő falvakra nézve, s nem függesztheti fel, semmisítheti meg az ottani döntéseket. A szabályozás abból indult ki, hogy a települések egyenrangúak, s választott testületeik mellérendelt viszonyban vannak egymással. A járások hatásköreit háromfelé osztották. Többségüket közvetlenül a községekhez rendelték, az ehhez szükséges létszám- és bérkerettel együtt. Ezzel ténylegesen nőtt a helyi önállóság, tágult a községekben intézhető ügyek köre. Bizonyos feladatokat a megye vett magához. A városi hatóságok pedig a környező községekben keletkező ügyeket tekintve másodfokú, vagyis jogorvoslati fórumok lettek, s csak egyes speciális ismereteket követelő ügyekben illetékesek első fokon, ilyen például a kisajátítás, az örökbefogadás, az állami gondozásba vétel. A körzetközpontok jogot kaptak ahhoz, hogy részt vegyenek a megyei ellenőrzésben, a törvényesség felügyeletében, de nem a saját jogukon, hanem a megye megbízásából, és csak a feltétlenül szükséges mértékben. Ám ez a közreműködői szerep is változatosan alakul a gyakorlatban. Ahol sok a község, nagyok a távolságok, ott érthető okokból szélesebb körben támaszkodnak a körzetközpontokra, mint másutt. Egyes nagyközségeket közvetlenül a megye „kormányoz”; ezek a települések a teljes első fokú hatáskört maguk gyakorolhatják, s a jogorvoslat a megyét illeti. Vagyis számukra máris megszűnt mindenfajta közbülső láncszem. Áttételek nélkül Ha apró lépésekkel is, de a kétlépcsős közigazgatás felé tartunk. Ennek előnyei nyilvánvalóak: közvetlenebbek lehetnek a megyék és a települések kapcsolatai. Ha kevesebb az áttétel, gyorsulhat az információcsere, s ami a legfontosabb, jobban érvényesülhet a helyi önállóság. Ez pedig az egymás vonzásában levő települések közös érdekű együttműködését is serkentheti. Ezért fogalmazott így néhány évvel ezelőtt egyik állásfoglalásában a párt Központi Bizottsága: „Fokozatosan meg kell teremteni a feltételeket ahhoz, hogy a községeket is közvetlenül a megyei tanácsok irányítsák . ..” Azokban az országokban, ahol már áttértek a kétlépcsős közigazgatásra, általában kétféle megoldást követnek. Az egyik változat szerint a járás megszüntetésével egyidejűleg település-összevonásokkal radikálisan csökkentették a községek számát. Hazánkban ez a folyamat a józan megfontolások határáig már lényegében lezajlott. A továbbiakban már 2000—3000 lakost számláló önálló településeket kellene társközséggé nyilvánítani, vagy 10—20 földrajzilag elkülönült kisközségnek közös tanácsot alakítania. Ez azonban feltehetőleg kedvezőtlenül hatna a jó értelemben vett lokálpatriotizmusra, zökkenőket okozhatna az érdekképviseletben is. Egyes országokban például ezért hagyták érintetlenül a falusi településszerkezetet, ugyanakkormegduplázták a megyék számát. Ennek a megoldásnak viszont az a hátránya, hogy a központi igazgatási szerveknek túl nagyszámú egységet kell irányítaniuk. A mi viszonyaink között járhatóbb útnak tetszik a települési igazgatás, a helyi önállóság fejlesztése. A szakemberek közül sokan vallják: a kétlépcsős közigazgatás közeli valóság lehet, amennyiben megerősítik a községeket szakemberekkel, s a megyéket is alkalmassá teszik a jelenleg még a városra bízott teendők vállalására. Mások viszont új törvényi szabályozást is indokoltnak tartanak, mondván, hogy tisztázandó az egységes államszervezet részét alkotó szocialista önkormányzat tartalma, amely a jelenleginél bizonyosan nagyobb önállóságot jelent majd a helyi gazdálkodásban, a szervezetalakításban, az intézmények létesítésében, működtetésében. Tisztázandó az is, hogyan alakuljon a jogorvoslati rendszer a helyben keletkező ügyek tekintetében. Legyen-e szerepe ebben a megyének, avagy — ahogy ez ésszerűbbnek tetszik — ez a feladat ne kerüljön ki az önkormányzat hatásköréből. Ez esetben az is követelmény, hogy a jogorvoslati fórum, amelynek például tanácstagok, vagy a testület által megbízott jogászok lennének tagjai, befolyásmentesen tudjon határozni, függetlenül a hivatali apparátustól. Teendők, ment ma Mindezek valóban fontos és megválaszolandó kérdések. Nem kétséges azonban, hogy a megye és a települések közvetlenebb kapcsolatának kibontakozása körül már ma is vannak teendők. Ezek alighanem legfontosabbika a községek felkarolása. Például úgy, hogy megkönynyítik a képzett tanácsi dolgozók letelepítését. Ahogy azt tették, teszik mondjuk Nógrád megyében: szolgálati lakással, kedvezményes telekkel, a pályakezdéshez oly fontos anyagi juttatásokkal segítik a szakembereket. Ugyanitt igen jól szervezett az igazgatási társulás rendszere, az építési-árhatósági-kereskedelmi ügyintézésre megyeszerte ez a jellemző. A társulások a települések egész csoportját kiszolgálhatják, más-más napokon tartva ügyfélfogadást a községekben. Így a jó szakemberek helyben állhatnak rendelkezésre, nem pedig a lakosoknak kell utazniuk. S a megye itt is jelen van: városkörnyékenként gondoskodik a szakemberek továbbképzéséről, garantálva az egységes színvonalat. Az ilyesfajta együttműködés megalapozhatja a községek többcélú, gazdasági területre is kiterjedő szövetkezését. Természetesen a megyei irányítási módszerek változtatására is szükség van. Ahol a régi beidegződések hatnak, ahol a papírmunka dominál, skevéssé fogékonyak a helyi sajátosságok iránt, ott nehezebb a kapcsolatépítés. Biztató azonban, hogy több megyében külön felelőse van minden községnek. Ez a „követ” részt vesz a testületi üléseken, közelebbről megismerkedik a helyi gondokkal, közvetíti a megyei ajánlásokat. Mind gyakoribb, hogy a hasonló adottságú vidékek településeit együtt vizsgálja a megye, vagy egyegy városkörnyék községei kerülnek nagyító alá. A megyei szintű tanácstestületek működésében is arra van szükség, hogy valóban teret kapjon a községi érdekek kifejeződése, s az érdekegyeztetés ne „csúszszék át” a hivatali emberek feladatkörébe. Az utak lerövidítése a megye és a települések között már napjaink leckéje. Palkó Sándor közigazgatás lépcsői