Népszabadság, 1985. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-01 / 257. szám

1985. november 1., péntek NÉPSZABADSÁG KÁDÁR JÁNOS LONDONBAN A­ látogatás világvisszh­angja A nagy nemzetközi hírügynöksé­gek csütörtökön beszámoltak Kádár János nagy-britanniai látogatásáról, ismertették a magyar küldöttség programját, és röviden áttekintették a két ország kapcsolatait. A hírszolgálati irodák Kádár Já­nos londoni tárgyalásaival kapcsolat­ban úgy vélekednek, hogy a napi­renden főként a kelet—nyugati vi­szony és a fegyverzetkorlátozás kér­dései állnak majd, különös tekintet­tel a novemberben esedékes szovjet —amerikai csúcstalálkozóra. Az AFP megjegyezte, hogy Kádár János sze­mélyében 1955 óta először látogat európai szocialista ország pártjának vezetője — ilyen minőségében — Londonba, ahol az utazást a Kelet- Európához fűződő kapcsolatok vita­litásának jeleként értékelik. A fran­cia hírügynökség brit kormánykö­rökre hivatkozva úgy vélte, hogy a látogatás a kétoldalú — elsősorban gazdasági és kereskedelmi — kap­csolatok fejlesztési lehetőségeinek megvitatására is alkalmat ad a ma­gyar és a brit vezetőknek. A hírügy­nökségek emlékeztettek Margaret Thatcher brit kormányfő tavaly le­zajlott budapesti látogatására. (MTI) E világpolitikai környezetben a jó­zanság és a nyugodtság valóságos szigetének tűnik Kádár János lon­doni látogatása, amelyre Margaret Thatcher még tavalyi budapesti út­ján hívta őt meg. A brit miniszter­elnöknő politikai pályáján magyar­­országi útját is úgy tartották nyil­ván, mint a józanság jelét, hiszen ez volt az első hivatalos látogatása egy, a Varsói Szerződéshez tartozó szo­cialista országban, első ízben volt alkalma kicsit közelebbről ismerked­ni társadalmi rendszerünkkel. És amennyire ismerjük akkori reagálá­sait, ezt nem is bánta meg. Emlék­szünk: budapesti sajtóértekezletén bizonyos önérzettel jelentette ki, ne neki tegyenek szemrehányást, hogy korábban sohasem járt angol kor­mányfő Magyarországon, hanem az elődeinek; ő eljött. Az a fajta legfelső szintű kapcso­lat, amely hazánk és Nagy-Britan­­nia között akkor kialakult, most foly­tatódik pártunk főtitkárának útjá­­val. Ez nemcsak azért üdvözlendő, mert segíti a kétoldalú viszonylatok fejlesztését Magyarország és Nagy- Britannia között, politikai, gazdasá­gi és kulturális szinten is, amiben egyébként még sok a pótolnivaló. Azért is, mert remélhetőleg tovább­viszi az eltérő társadalmi rendsze­rek közötti megértés folyamatát, ha különböző gondolkodású politikai ve­zetők között folyik a diskurzus. A mai felzaklatott viszonyok közepette különösképpen örvendetesnek tűnik, ha sikerül szolid és átgondolt alapo­kon megőrizni és kiszélesíteni az együttműködést. Ami Angliát és Magyarországot il­leti, mai­­kapcsolataink — bármilyen ellentmondásosan is — nem előz­mények nélküliek. Egy kis betekin­tést engedtek ebbe azok a könyvek és okmányok, amelyeket a British Libraryben a magyar vendégnek be­mutattak. Mátyás király itt őrzött irataitól Clark Ádám Lánchídjának tervrajzáig és Kossuth angliai hatá­sának emlékeiig. A sort még tovább lehetett volna folytatni, például a repülőtéren felsorakozott Royal Air Force-i katonák második világháborús elődeiről szólni, akikről felszabadu­lásunk 40. évfordulóján odahaza is hálával emlékeztünk meg. Sok ta­pasztalatot őriz a közös múlt, amely mindmáig érvényes tanulságokkal szolgálhat. Bizonyára csak itt és csak nekünk tűnt fel, hogy ez a látogatás az ame­rikai eredetű Halloween-napra esett, október 31-ére, amelyet az angol gyerekek is minden évben megtarta­nak: régi babonákra visszavezethető mulatság ez, amikor a kicsinyek mindenféle maskarába bújva ijeszt­getik a felnőtteket, akiknek illik — a gyerekek nagy hahotázása közben — megrémültnek mutatkozni. Ez a véletlen is azt juttatja az eszébe az embernek, hogy ideje a politiká­ban is felhagyni a misztifikálással és igazi félelemkeltéssel; bizonyosak vagyunk benne, hogy a mai tárgya­lások ezt szolgálták, és a holnapiak is ebben a szellemben zajlanak majd le. ( hírmagyarazónk írja ) (Kiküldött munkatársunktól.) Idekint valahogy úgy látszik: mi­nél közelebb kerül a genfi csúcs időpontja, annál nagyobb errefelé az idegesség és a kapkodás — a külpo­litikában is, a propagandában is. Az amerikai elnök éppen tegnap és ép­pen a BBC-nek adott rádiónyilat­kozatában azzal a meghökkentő öt­lettel állt elő, hogy a csillagháborús rakétaelhárító rendszerét csak azért kívánja kifejleszteni, hogy aztán át­adja azt a Szovjetuniónak .. . Mihail Gorbacsov legutóbbi nagyvonalú ajánlatai, úgy tűnik, annyira zavar­ba hozták az amerikai vezetést, hogy az ilyen — enyhén szólva — fantasz­tikusnak tűnő akciókkal próbálja menteni a menthetőt a közvélemény előtt. Hasonlóan minősíthető a brit kor­mánynak az az elhatározása is, hogy részt vesz az SDI-vállalkozásban, no­ha felettébb homályos, hogy ez mit jelent majd Anglia számára: azt az előnyt-e, amelyet a fegyverrendszer előállításának hívei ígérnek a sziget­­ország gazdaságának, vagy ellenke­zőleg: a nehéz technológiai versen­gésben az angol hátrány kifejeződé­sét. Mindenesetre ebben is érződik a sietség és a túlzott buzgalom. London, október 31. Rényi Péter Nincs békemegegyezés Ugandában Elnapolták az ugandai katonai kormányzat és az ellene harcoló leg­jelentősebb gerillaszervezet, a Nem­zeti Ellenállási Hadsereg (XRA) kö­zötti béketárgyalásokat. A két fél képviselői Nairobiban Daniel Arap Moi kenyai államfő köz­vetítésével tettek ismét kísérletet a megbékélésre. A megbeszéléseket hétfőn újítják fel. A tárgyalások mostani, negyedik fordulójáról mindkét részről óvatos derűlátással nyilatkoztak. Wilson Toko tábornok, ugandai hadügymi­niszter jelentős előrehaladásról, míg Yoweri Museveni, az NRA vezetője bizonyos előrelépésről beszélt. Arap Moi kenyai elnök szintén remény­keltőnek nevezte az eddigi eredmé­nyeket. Az előrelépés mibenlétét a jelentések nem részletezték. A Szudán délnyugati részét bázi­sul használó és jelentős katonai erő­vel bíró NRA más erőkkel együtt évekig harcolt Milton Obote elnök rendszere ellen, de a három hónap­pal ezelőtti, Tito Okello vezette ál­lamcsíny után nem kapott korábbi szerepének megfelelő részt a hata­lomból. Az NRA most ezt akarja kikényszeríteni, ha kell fegyver­rel. A szervezet kilátásba helyez­te: amennyiben a tárgyalásokon nem érnek el megegyezést, katonai táma­dást indít Kampala, a főváros ellen. (MTI) Megerősödött a szélsőjobboldal a dél-afrikai -fehér választásokon A szélsőséges fajvédő pártok elő­retörése jellemezte a Dél-afrikai Köztársaságban szerdán megrende­zett időközi pótválasztásokat. A Pieter Botha államfő vezette Nem­zeti Pártnak négy körzetben nagy nehezen sikerült ugyan megőriznie mandátumát az erősödő szélsőjobb­­oldallal szemben, a vegyipar felleg­várának számító Saselburgban azon­ban a faji elkülönítés intézménye­sített rendszerének csorbítatlan meg­őrzéséért fellépő Herstige (Igazi) Nemzeti Párt, megalakulása óta elő­ször, parlamenti mandátumot szer­zett. A választások nem fenyegették Botha pártjának kényelmes parla­menti többségét. Kimenetelük vi­szont azt jelzi, hogy a korlátozott változások elleni szélsőjobboldali propaganda termékeny talajra ta­lált a fehér népesség tekintélyes ré­szénél. A tüntetések, a romló gaz­dasági helyzet, a fokozódó nemzet­közi elszigetelődés következtében növekszik az erős kéz politikáját sürgető fehérek száma. A teljes egyenlőséget és választójogot köve­telő fekete többséget viszont a rész­­engedmények már nem elégítik ki. Ezt világosan bizonyítják az egy éve tartó tiltakozó megmozdulások, illetve a megfékezésükre bevezetett kivételes állapot. Mind az öt választókörzet az 1948 óta kormányzó Nemzeti Párt szilárd bázisának számított. A másik négy választókörzetben az Andries Treut­­nicht ókonzervatív búr politikus ál­tal vezetett, nem kevésbé szélsősé­ges Konzervatív Párt szorongatta meg Botha pártját. A konzervatí­vok 1982-ben a reformok ellen til­takozva váltak ki a kormánypárt­ból. A szerdai pótválasztások nyomán 178 mandátumból a Nemzeti Párt­nak 127, a Konzervatív Pártnak 18, az ellenzéki Haladó Szövetségi Párt­nak 27, az Új Köztársaság Pártjá­nak öt, a Herstige Nemzeti Pártnak pedig egy mandátuma van. (MTI) stem „Répát a tankba" — az új NSZK-agrárjelszó? A mind nagyobb túltermelési problé­mákkal küszködő nyugatnémet mező­gazdaságban most új módszerekkel kí­sérleteznek. Motorhajtó anyagokká, ipari nyersanyagokká alakítják át az agrártermékeket. A Stem cikke azon­ban az ezzel kapcsolatos gondokat, a kormány, a környezetvédők ellen­érveit is fölsorakoztatja. „Tagjaink körében még sosem volt ilyen rossz a hangulat, mint ma­napság” — panaszkodik a nyugat­német parasztszövetség elnöke, mert az élelmiszer-ipari termékfölösleg nagy ütemben növekszik, a parasz­tok jövedelme pedig csökken. A me­zőgazdasági lobby új módszerekkel kísérletezik, hogy megoldást talál­jon a problémákra. Az NSZK pa­rasztságának a jövőben nemcsak élelmiszereket kell termesztenie, ha­nem „zöld energiát” is az ipar szá­mára. A 90-es években már bietha­­nolt, azaz cukorrépából, burgonyá­ból, gabonából főzött alkoholt akar­nak a benzinbe keverni. A mottó: „Répát a tankba.” Ezenkívül a pa­rasztok cukrot, keményítőt és növé­nyi olajakat szállítanának feldolgo­­ z VILÁGSAJTÓBÓL zásra a műanyagiparnak, a vegyipar­nak, a kozmetikai iparágaknak, a mosószer- és gyógyszergyártó ágaza­toknak. Az évről évre újra termeszthető nyersanyagokról eddig is szó esett szakmai körökben. Most azonban az ügy a politikusok figyelmét is felkel­tette, Ried­le mezőgazdasági minisz­ter megbízására szakértői csoport dolgozik a bioethanol mint benzin­­pótlék alkalmazásán. A cél: a ben­zinhez öt százalék ethanolt kever­ni. Így a szövetségi köztársaságban évi 1,2 millió tonna bioalkoholt, vagyis ethanolt használnának fel, háromszázhatvanezer hektár földet fognának be cukorrépa, burgonya és kukorica termesztésére. Műszakilag a benzin—bioethanol keverékkel nincs semmi probléma. A bonni mezőgazdasági minisztéri­um tíz szolgálati gépkocsija jó egy éve „répabenzinnel” üzemel. Az el­ső tapasztalatok: a motoron semmi­féle változtatást nem kell végrehaj­tani, a fogyasztás nem változik, a kocsik az új keveréktől jobban gyor­sulnak, a kipufogógázban pedig 20 százalékkal kevesebb a környezet­szennyező szén-monoxid. Külföldön, az Egyesült Államokban is folynak hasonló kísérletek, 1978 óta árulnak Gasphol néven keveréket, mely 90 százalék benzinből, 10 százalék etha­­nolból áll. Brazíliában nyolcmillió gépkocsi évek óta olyan keverékkel fut, amely 20 százalék alkoholt, 80 százalék benzint tartalmaz. A gondot az új üzemanyag ára okozza. Jelen­leg egy liter ethanol előállítási költ­sége 1,50 márka (ez több, mint más­­félszerese egy liter benzin árának), íigy az államnak literenként 50—60 pfenniggel kell majd támogatnia a bioalkohol-gyártókat. Szó van arról, hogy a támogatást adókedvezmények formájában adják. Bonni kormánykörökben nem he­lyeslik egységesen a mezőgazdaság ilyen átalakításának a tervét. A gaz­dasági minisztérium az újabb ártá­mogatási rendszertől tart, a kutatá­si minisztériumban a túl nagy vá­rakozástól óvnak, az olajügyi mi­nisztérium pedig „reménytelen, ráfi­zetéses vállalkozásnak” minősíti a répabenzin tervét. A Zöldek és a környezetvédők ugyancsak az etha­­nolterv ellen vannak. Azt állítják, az új struktúrával zöld utat kap majd a talaj vegyi anyagokkal, mestersé­ges trágyákkal való túltelítése. A Henkel mosószerkonszern viszont tá­mogatja a német növényolajbázis megteremtését, napraforgó- és mus­tármagültetvények létesítését. ­ Csaknem két esztendeje már, hogy megszűntek a járások, s ezzel köze­lebb jutottunk a meghirdetett cél­hoz, a kétlépcsős közigazgatáshoz. Az ötvenes évek elején még senki sem gondolta volna, hogy a megyék és a települések kapcsolatrendszeréből kiiktatható a közbülső láncszem, a járás. Akkor ugyanis szükségszerű és nélkülözhetetlen volt ez a lépcső­fok, hiszen valamennyi, legalább 300 lakost számláló településen megala­kult a tanács. A községek zömében azonban csak néhány főnyi hivata­lok jöhettek létre, következésképp az ügyeket nagyrészt a járásnál intéz­ték, onnan kormányozták a helyi gazdálkodást is. Az ügyek intézését csakis akkor lehetett volna közelebb vinni a la­kosokhoz, ha a hatáskörök helybe kerülnek. Ennek viszont útját áll­ta a széttagoltság, 3024 tanácsi házán egyszerűen lehetetlen volt a teljes körű, szakosított igazgatás megte­remtése. Ehhez valamiféle integrá­cióra volt szükség. Községegyesíté­sek, közös tanácsok megalakítása jel­zi az utat. Kisebb-nagyobb telepü­léscsoportonként ugyanis már kellő létszámú és szakmai felkészültségű apparátus jöhetett létre. Napjainkig felére csökkent a közigazgatási egy­ségek száma. Járás után városkörnyék Ez a folyamat persze csökkentet­te a járások szerepét is, mert mind kevesebb tanács szorult rá a szak­mai gyámolításra. Mind több telepü­lést nyilvánítottak várossá. Az is ki­derült, hogy egyes területeken ésszerűtlen külön városi és járási szervezetet működtetni, így vált ki a járási szervezetből, s került egy kézbe például az egészségügy fel­ügyelete, irányítása. Hasonlóképpen alakult a művelődési és a munka­ügyek intézése is: a városok és kör­nyezetük összetartozása ebben a vo­natkozásban is nyilvánvaló. A járás, amely egyfelől segített a falvaknak, főként a városoktól távoli területe­ken, bizonyos idő múltán a telepü­lések közötti közvetlen kapcsolato­kat nehézkessé tette, mert a szol­gálati utat be kellett tartani. Az élet pedig mindinkább ■ megkövetelte, hogy város és környéke áttételek nélkül közvetlenül érintkezhessen egymással. Ezért jöttek létre központi kezde­ményezésre a város környéki igaz­gatás kezdeti formái: egyes városo­kat a járási hivatalok jogaival ru­háztak fel. Ezáltal sok járás meg is szűnt. A 80-as évek elején már több mint 60 városnak volt hivatalosan is „környéke”. Ilyen előzmények után született központi döntés a vá­ros környéki igazgatási körzetek lét­rehozásáról. összesen 139 város, il­letve hasonló jogot élvező nagyköz­ség lett a központja egy-egy ilyen körzetnek, amelynek a határait a vonzási kapcsolatokra figyelemmel alakították ki. Nem arról van szó, hogy a váro­sok egyszerűen megkapták a járási feladatokat. A város nem „felettese” a községnek, nem hozhat rendele­tet a környéken levő falvakra néz­ve, s nem függesztheti fel, semmi­sítheti meg az ottani döntéseket. A szabályozás abból indult ki, hogy a települések egyenrangúak, s válasz­tott testületeik mellérendelt vi­szonyban vannak egymással. A já­rások hatásköreit háromfelé osztot­ták. Többségüket közvetlenül a köz­ségekhez rendelték, az ehhez szük­séges létszám- és bérkerettel együtt. Ezzel ténylegesen nőtt a helyi ön­állóság,­­ tágult a községekben intézhető ügyek köre. Bizonyos fel­adatokat a megye vett magához. A városi hatóságok pedig a környező községekben keletkező ügyeket te­kintve másodfokú, vagyis jogorvos­lati fórumok lettek, s csak egyes speciális ismereteket követelő ügyek­ben illetékesek első fokon, ilyen például a kisajátítás, az örökbefoga­dás, az állami gondozásba vétel. A körzetközpontok jogot kaptak ahhoz, hogy részt vegyenek a megyei ellenőrzésben, a törvényesség fel­ügyeletében, de nem a saját jogu­kon, hanem a megye megbízásából, és csak a feltétlenül szükséges mér­tékben. Ám ez a közreműködői sze­rep is változatosan alakul a gyakor­latban. Ahol sok a község, nagyok a távolságok, ott érthető okokból szé­lesebb körben támaszkodnak a kör­zetközpontokra, mint másutt. Egyes nagyközségeket közvetlenül a me­gye „kormányoz”; ezek a települé­­­sek a teljes első fokú hatáskört ma­guk gyakorolhatják, s a jogorvos­lat a megyét illeti. Vagyis számuk­ra máris megszűnt mindenfajta közbülső láncszem. Áttételek nélkül Ha apró lépésekkel is, de a két­lépcsős közigazgatás felé tartunk. En­nek előnyei nyilvánvalóak: közvet­lenebbek lehetnek a megyék és a települések kapcsolatai. Ha kevesebb az áttétel, gyorsulhat az informá­ciócsere, s ami a legfontosabb, job­ban érvényesülhet a helyi önállóság. Ez pedig az egymás vonzásában le­vő települések közös érdekű együtt­működését is serkentheti. Ezért fo­galmazott így néhány évvel ezelőtt egyik állásfoglalásában a­ párt Köz­ponti Bizottsága: „Fokozatosan meg kell teremteni a feltételeket ahhoz, hogy a községeket is közvetlenül a megyei tanácsok irányítsák . ..” Azokban az országokban, ahol már áttértek a kétlépcsős közigazgatás­ra, általában kétféle megoldást kö­vetnek. Az egyik változat szerint a járás megszüntetésével egyidejűleg település-összevonásokkal radikáli­san csökkentették a községek szá­mát. Hazánkban ez a folyamat a jó­zan megfontolások határáig már lé­nyegében lezajlott. A továbbiakban már 2000—3000 lakost számláló ön­álló településeket kellene társközség­gé nyilvánítani, vagy 10—20 földraj­zilag elkülönült kisközségnek közös tanácsot­­ alakítania. Ez azonban fel­tehetőleg kedvezőtlenül hatna a jó értelemben vett lokálpatriotizmusra, zökkenőket okozhatna az érdekkép­viseletben is. Egyes országokban pél­dául ezért hagyták érintetlenül a fa­lusi településszerkezetet, ugyanakkor­­megduplázták a megyék számát. En­nek a megoldásnak viszont az a hátránya, hogy a központi igazgatá­si szerveknek túl nagyszámú egy­séget kell irányítaniuk. A mi viszonyaink között járhatóbb útnak tetszik a települési igazgatás, a helyi önállóság fejlesztése. A szak­emberek közül sokan vallják: a két­lépcsős közigazgatás közeli valóság lehet, amennyiben megerősítik a községeket szakemberekkel, s a me­gyéket is alkalmassá teszik a jelen­leg még a városra bízott teendők vállalására. Mások viszont új tör­vényi szabályozást is indokoltnak tartanak, mondván, hogy tisztázandó az egységes államszervezet részét al­kotó szocialista önkormányzat tar­talma, amely a jelenleginél bizonyo­san nagyobb önállóságot jelent majd a helyi gazdálkodásban, a szervezet­­alakításban, az intézmények létesí­tésében, működtetésében. Tisztázan­dó az is, hogyan alakuljon a jogor­voslati rendszer a helyben keletke­ző ügyek tekintetében. Legyen-e sze­repe ebben a megyének, avagy — ahogy ez ésszerűbbnek tetszik — ez a feladat ne kerüljön ki az önkor­mányzat hatásköréből. Ez esetben az is követelmény, hogy a jogorvosla­ti fórum, amelynek például tanács­tagok, vagy a testület által megbí­zott jogászok lennének tagjai, befo­lyásmentesen tudjon határozni, füg­getlenül a hivatali apparátustól. Teendők, ment ma Mindezek valóban fontos és meg­válaszolandó kérdések. Nem kétsé­ges azonban, hogy a megye és a tele­pülések közvetlenebb kapcsolatának kibontakozása körül már ma is vannak teendők. Ezek alighanem legfontosabbika a községek felkaro­lása. Például úgy, hogy megköny­­nyítik a képzett tanácsi dolgozók letelepítését. Ahogy azt tették, te­szik mondjuk Nógrád megyében: szolgálati lakással, kedvezményes te­lekkel, a pályakezdéshez oly fontos anyagi juttatásokkal segítik a szakembereket. Ugyanitt igen jól szervezett az igazgatási társulás rendszere, az építési-árhatósági-ke­­reskedelmi ügyintézésre megyeszerte ez a jellemző. A társulások a te­lepülések egész csoportját kiszolgál­hatják, más-más napokon tartva ügyfélfogadást a községekben. Így a jó szakemberek helyben állhatnak rendelkezésre, nem pedig a lakosok­nak kell utazniuk. S a megye itt is jelen van: városkörnyékenként gon­doskodik a szakemberek továbbkép­zéséről, garantálva az egységes szín­vonalat. Az ilyesfajta együttműkö­dés megalapozhatja a községek több­célú, gazdasági területre is kiterjedő szövetkezését. Természetesen a megyei irányítá­­si módszerek változtatására is szük­ség van. Ahol a régi beidegződések hatnak, ahol a papírmunka dominál, s­­kevéssé fogékonyak a helyi sajá­tosságok iránt, ott nehezebb a kap­csolatépítés. Biztató azonban, hogy több megyében külön felelőse van minden községnek. Ez a „követ” részt vesz a testületi üléseken, köze­lebbről megismerkedik a helyi gon­dokkal, közvetíti a megyei ajánláso­kat. Mind gyakoribb, hogy a hason­ló adottságú vidékek településeit együtt vizsgálja a megye, vagy egy­­egy városkörnyék községei kerül­nek nagyító alá. A megyei szintű tanácstestületek működésében is ar­ra van szükség, hogy valóban teret kapjon a községi érdekek kifejező­dése, s az érdekegyeztetés ne „csúsz­­szék át” a hivatali emberek feladat­körébe. Az utak lerövidítése a me­gye és a települések között már nap­jaink leckéje. Palkó Sándor­ ­ közigazgatás lépcsői

Next