Népszabadság, 1987. augusztus (45. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
8 Kötélhúzás Budagyöngyén — Hangulat van ellenünk, ez az igazság! Mindjárt más lenne a helyzet, ha legalább a tanácstag meg a körzeti népfronttitkár mellettünk állna, de ahogy hallom, éppen ők rokonszenveznek velünk a legkevésbé. Csak tudnám, hogy miért, hiszen mi jót akarunk! — mondja Juhász Béla, az Észak-budai Munkás Áfész elnöke, aki egy percig sem titkolja, hogy nincs különösebben ínyére ez a beszélgetés. Igaz, hogyan is lehetne? Eddig ugyanis abban a tudatban élt, hogy csak hetek kérdése, és a szükséges pecsétek rákerülnek az engedélyezési okmányokra, megadván számukra a zöld jelzést — akár másnap hozzákezdhetnek a Szilágyi Erzsébet fasor 123. számú telken régi vágyuk valóra váltásához, új irodaházuk felépítéséhez. Ehelyett most arról értesülnek, mégsincs minden rendben kérelmük körül. Megoldás vagy félmegoldás? Galasi Zsuzsa, a körzet tanácstagja és Rejtő Péterné, a Hazafias Népfront 104. bizottságának titkára ugyanis váltig állítja, hogy oda, arra a területre, még véletlenül sem irodaház, hanem egy jól felszerelt bevásárlóközpont kellene. Már csak azért is, teszik hozzá magyarázatképp, mert Rózsadomb ide, Pasarét oda, azon a környéken meglehetősen gyér az ellátás. — Pedig egy kis jóindulattal, higygye el, összesimíthatnánk az érdekeket! — emeli meg a hangját Juhász Béla, és hirtelen mozdulattal makettet tesz az asztalra. Nemrég készíthették, az orromban érzem a ragasztó szagát. A frissiben rögzített hungarocell objektumok minduntalan megcsusszannak, úgy kell utánuk kapni, nehogy lehuppanjanak a szőnyegre. — Korábban autószerelő műhely volt itt, amiatt haragszanak ránk. Mit mondjak: tényleg zajosak voltunk, de kiköltöztünk onnan. Azóta kihasználatlan az épület, avat be az előzményekbe az elnök, aki műszaki dokumentációval bizonyítja: úgy építenék át ezt a szemre különben kellemes körvonalú házat, hogy nem nyúlnának hozzá a homlokzatához. De ami még ennél is fontosabb, az irodaház elé hét pavilont telepítenének, a tanácsra bízva, hogy eldöntse, kik és mit árulhatnának bennük. — Természetesen hallottunk erről az elképzelésről, de ez nem megoldás! Félmegoldásként is csak addig jöhet szóba, amíg az illetékes hatóság el nem rendeli a bódék lebontását! — rázza a fejét a tanácstag, és első hallásra, ismervén az új, ezzel kapcsolatos rendelkezéseket, mintha felé billenne a mérleg nyelve. Még akkor is, ha Juhász Béla szerint ezek a pavilonok senkinek sem szúrnának szemet, olyan színvonalas kivitelben készítenék el őket. — Hát nem érdemlünk meg egy tisztességes bevásárlóközpontot? — teszi fel a kérdést Galasi Zsuzsa, nem számítva rá, hogy választ kap minden valószínűség szerint szónokinak szánt közbeszúrására. Márpedig Bokros Vilmos, a II. Kerületi Tanács általános elnökhelyettese, az előbbi replika hallatán elérkezettnek látja az időt, hogy magához ragadja a szót: — A lakosságnak, semmi kétség, jogos az óhaja, hogy javuljon az ellátás színvonala. Mi is erre törekszünk, de ez nem megy egyik napról a másikra. Kivált akkor vagyunk nehéz helyzetben, ha — mint most is — az alapellátás fejlesztését kérik tőlünk számon. — Mire céloz? — Nos, arra, hogy a tanács egyedül nem képes boldogulni. Hiába élvezünk nagyobb önállóságot, ettől még nem gazdálkodhatunk több pénzzel. Főleg nem az idén, amikor már eddig is kétszer csökkentették a kereteinket. Ahhoz tehát, hogy az alapellátásban bármit el tudjunk érni, új üzleteket nyithassunk, tőkéstársakat kell találnunk. És ez korántsem egyszerű feladat. Már csak azért sem, mert a vállalkozók többsége nem arról álmodozik, hogy egyszer bekopogtat hozzá valamelyik kerületi tanács vezető tisztségviselője. Attól pedig kifejezetten idegesek lesznek, ha meghallják, hogy élelmiszerüzletet, napi cikkeket forgalmazó kereskedelmi egységet akarnánk nyitni. — És a felügyeletük alá tartozó szakvállalatok? Őket sem bírják rávenni a közös beruházásokra? — Nekik sincs szabad forrásuk. Meg aztán, ugye, csak a tanácsnak van ellátási felelőssége. Egy vállalati vezetőt nem kényszeríthetünk bele eleve gazdaságtalan ügyletbe. — Teljes a kilátástalanság? — Annak idején felvetettük, mi lenne, ha oda, arra a területre lakberendezési áruházat telepítenénk. Tudja, hogy mit mondott erre a két helyi képviselő? Azt, hogy az embereknek nincs szükségük lakberendezési áruházra. Hát érti ezt? — Persze hogy értem. Az embereknek gyakrabban van szükségük pasztőrtejre, mint kombinált szekrényre. Vétkek, forintok, levelek . Az embereknek előítéleteik vannak az áfésszel szemben, ez tény. A viharos múlt, a korántsem felhőtlen együttélés évtizedei miatt. De, higgye el, meggyőződtünk róla, hogy jót akarnak! És ne szégyelljük kimondani : nekik pénzük is van ahhoz, hogy állják az ígéretüket — kapcsolódik a beszélgetésbe Kiss Zoltánná, a II. Kerületi Pártbizottság munkatársa. — Biztos, hogy nincs más megoldás, csak az áfész? Miért ragaszkodnak ennyire hozzájuk, ha egyszer a lakosság egységesen ellenük van? — Mi nem az áfészhez ragaszkodunk, hanem ahhoz, hogy valami végre már történjen azon a környéken. De ahhoz, hogy elmozduljunk a holtpontról, pénz kell. És nem is kevés. A telek beépítése, persze, a bevásárlóközponttal együtt, minimum 100 millió forintba kerülne — veszi vissza a szót Bokros Vilmos, aki még azt is szükségesnek tartja megjegyezni, hogy csínján kell bánni a lakossági igényekkel. Ebben a kétségkívül nehéz gazdasági helyzetben, mint amilyenben most vagyunk, vétek, mi több, felelőtlenség elrugaszkodni a valóság talajáról, olyan légkört teremteni, hogy az emberek akaratuk, jogaik csorbításának érezzék, ha nem teljesülnek kívánságaik. — A tanács utánanézett annak, hogy akadna-e komoly vállalkozó a beruházásra? — Persze, hiszen ez hivatali kötelességünk volt! Nos, érdeklődő még csak-csak lett volna, de amikor megismerte az ottani körülményeket, azt, hogy nemcsak építeni kellene, de 8 szükséglakásban élő családot is elhelyezni (ami az új előírások szerint — a visszapótlási kötelezettséggel együtt — 16 lakást jelent), tüstént meggondolták magukat. És akkor még nem szóltam egyéb nehézségekről. Nincs tér például parkoló kialakítására, kicsi a raktár, és szinte megoldhatatlannak tűnik az áruszállítás megszervezése. — Még hogy nincs komoly szándékú érdeklődő a beruházásra? Ez tévedés — veti közbe Rejtő Péterné, és cégjelzéses leveleket bányász elő retikülje mélyéről. A Rozmaring Tsz részéről — olvasom a szöveget — Villányi Béla elnökhelyettes ezt írta: „...a kerületet érintő fejlesztésben szívesen részt veszünk. Kérjük, kezdeményezze a kerületi tanácsnál a Budagyöngye-piac bővítésével kapcsolatos megbeszélést, mert szövetkezetünk fővállalkozóként bonyolítaná a munkákat, a saját kapacitásának kihasználásával együtt”. Dr. Hermann Imre az Innovagenttől így fogalmaz: „... sikerült olyan lehetséges partnert találnom, aki érdeklődik a Budagyöngye-piacnál építendő bevásárlóközpont létrehozása iránt... az érdeklődő skálás, esetleg más szövetkezeti szakemberrel együtt megállapodhatnánk az érdemi együttműködés megkezdésének feltételeiben”. És az utolsó ebben a sorban, a Novotrade Rt. jelentkezése, Schreiber Péter cégvezető aláírásával hitelesíve: „Cégünk szeretne bekapcsolódni a munkába, amennyiben erre az érintettek számára gazdaságos megoldás alakítható ki. Kérjük, hogy elképzeléseikről, terveikről tájékoztatni szíveskedjenek.” — Természetesen felvettük a kapcsolatot a Skálával is, meg a Rozmaringgal is, de utána rögtön viszszaléptek. Csak a kapacitásukat szerették volna lekötni — pénzük nem volt rá — ismétli immár nyomatékosabban Bokros Vilmos. Meddig jó a tanácstag? Megisszuk a következő csésze kávét. Elég gyenge, de a felkorbácsolt indulatokhoz képest így is erősnek érzem. Míg a kanállal bajlódom, lopva figyelem őket. Mi az, amit nem tudok, mi az, aminek az ismeretében mindjárt más megvilágításba kerülhetnének a felszíni események? — Jó, lehet, hogy az áfész az optimális megoldás, de akkor erről győződjünk meg! írjunk ki pályázatot, hogy tisztán lássunk! Ezt javasoltam egyébként a legutóbbi tanácsülésen, ami — hagyjuk meg — nem aratott viharos tetszést. Tudja, mit súgott oda nekem sistergő gyűlölettel az egyik tanácstagtársam, amikor befejeztem az interpellációmat? Azt, hogy „maga tisztességtelenül járt el a tanácsunkkal szemben”. Hát érti ezt? Csak addig vagyok jó tanácstag, amíg nem akarok mást, mint a tanács? — tör ki Galasi Zsuzsából és a hirtelen ránk telepedő csendet Hegedűs Sándor, a II. kerületi HNF-bizottság titkárhelyettese töri meg. — Tényleg, miért ne írhatna ki pályázatot a tanács? Már csak azért is, hogy lecsillapodjanak a kedélyek? — veti fel, de Bokros Vilmos nem támogatja az ötletet, mondván, ennek nincs sok értelme, hiszen a napnál is világosabb, magyarázza, hogy arra a területre nem is férne el egy modern bevásárlóközpont. Rejtő Péterné újra cáfol. Most a 31. számú ÁÉV Komplex Tervező Leányvállalatának rajzokkal és műszaki leírással hitelesített szakvéleményét teszi elénk, amely — többek között — ezt mondja: „Kétszintes, magastetős épületet terveztünk. A szinteken 2—2,5 ezer négyzetméteres vásárlótér alakítható ki... Javasoljuk továbbá a Szilágyi Erzsébet fasori pavilonok elbontását, helyükön, a növényzet megtartásával, autóparkoló lenne kialakítható. Petró András építész tervező sk.” — Ezt a tervet én miért nem ismerem? Nem az lenne a természetes, hogy ezt bemutatják nekem? Vagy az elvtársnők úgy vélik, hogy a kerületi tanács megkerülésével is tető alá hozhatnak efféle megállapodásokat? Nos... — méltatlankodik Bokros Vilmos, habár Galasi Zsuzsa és Rejtő Péterné váltig állítja: többször is keresték őt, de telefonhívásukkal mindannyiszor elakadtak a titkárságán. Pedig már csak azért is beszélni akartak vele, mert közeledett a tanácstagi beszámoló, amelyen, persze mi más lehetett a központi téma, mint a Budagyöngye-piac sorsa. A találkozóra, miután levélben egyeztették az időpontot, sor került, de a tanácstagi beszámolón senki sem képviselte az apparátust. — Pedig már nagyon kellene egy lakossági fórum, mert az emberek egyre bizalmatlanabbak! — javasolja a tanácstag, s mint kiderült, Juhász Bélának sem lenne kifogása ellene. Annál kevésbé, mert az áfészt is szorítja az idő. Legkésőbb decemberben ki kell költözniük a Csaba utcai általános iskolából. Egyelőre ugyanis ott vannak elhelyezve az ország második legnagyobb, 2,5 milliárd forintot forgalmazó áfészének központi irodái. A riport elkészülte után néhány nappal — még május közepén — értesítést kaptunk, hogy a kerületi tanács öttagú bizottságot kért fel a terület hasznosításával kapcsolatos elképzelések megvizsgálására. Ennek alapján a testület soron következő ülésén úgy döntött, hogy sem az Áfész-irodaház, sem a bevásárlóközpont felépítését nem támogatja. Egyúttal javasolta, hogy a közeljövőben adjanak megbízást a Budagyöngye és környéke részletes rendezési tervének elkészítésére. A tanácstestület az indítványt egyhangúlag elfogadta. Seregi László Minden jegy: sorsjegy! Forma—1 augusztus 7-én, 8-án és 9-én a Hungaroring pályán Jegyek kaphatók: az Ibusz, a Cooptourist, az Express, a Magyar Autóklub, a Volánteru, a Hungarocamion, az Állami Biztosító irodáiban, a Centrum áruházakban, az Utasellátónál, a Tourinformnál és a helyszínen. Gyerek-, ifjúsági és diákjegy: 3 napra 600 Ft, vasárnapra 300 Ft. Őrizze meg a jegyét, mert Ön is nyerhet a Forma-1-en: - Skoda 120 GLS típusú személygépkocsit - egyhetes, két személy részére szóló kairói utazást, a Camel ajándéka - egyhetes, két személy részére szóló szicíliai körutazást, a Malév ajándéka - 25 000 forintos OTP lakás-nyereménybetétkönyvet, valamint a Centrum, az Utasellátó és a Videoton több százezer forint értékű ajándékát. Nyereményjegyzék: szeptember 16-án a napilapokban. NÉPSZABADSÁG 1987. augusztus 1., szombat OLVASÓINK VÉLEMÉNYE Ne legyen kötelező Terényi Éva: A nyugdíjas párttagok átjelentkezéséről Július 15. Egyetértek azzal, hogy a nyugállományba vonuló párttagoknak megpróbáltatásszámba megy, ha nemcsak a munkahelyüktől, hanem a pártalapszervezetüktől is el kell búcsúzniuk — teszi szóvá dr. Juratovics Aladár szegedi olvasónk. — Kettős megrázkódtatás ez számukra, hiszen új környezetükben, alakóterületi pártalapszervezetben nem ismerik őket, s bizony nehezen találják meg a helyüket, az üzemi párt- és tömegszervezeti munkaterületükön megszokott elfoglaltságot maguknak. Elképzelésem szerint a nyugdíjas párttagok alapszervezeti hovatartozását fakultatívvá kellene tenni. Ne legyen kötelező előírás az átjelentkezés; hagyjuk meg a választás lehetőségét a nyugdíjas elvtársak számára, hogy valóban ott hasznosíthassák magukat, nagy élettapasztalatukat a továbbiakban is, ahol annak a legtöbb hasznát látják. Ahol otthonosabbak, s ahol sokan fél életüket töltötték el. Mármagában véve a választási lehetőség is könynyíthetne lelkükön, mert a búcsú amúgy is elég nyomasztó. Attól sem kellene félnünk, hogy a területi pártszervezetek hiányolni fogják azokat, akik a munkahelyi pártszervezetet választják, hiszen egészen biztosan lesznek olyanok is, akik különféle okokból — például azért, mert lakóhelyük túl messzire esik volt vállalatuktól — végül is a lakóhelyi pártszervezet tagjai lesznek. Saját magamból indulok ki: 57 esztendős vagyok, 35 éve pártunk tagja, s bizony nem szívesen válnék meg nyugdíjazásom után, sem a munkahelyi pártszervezettől, és általában a kollektívánktól, amelyben régóta dolgozom. Készség az együttműködésre Benedek István Gábor— Vlagyimir Geraszimov: Ladák új utakon Július 25. Érdeklődéssel olvastam a Népszabadságban és a Pravdában egyaránt megjelenő cikket a magyar—szovjet gépjárműipari együttműködésről — írja Schmutz György, a Spirál Autójavító Vállalat főmérnöke. — Jól tudom, milyen gyakori gond az alkatrészhiány. Vállalatunknál egyébként a nyereség hordozója a munkadíjas árbevétel, így ez áll az anyagi érdekeltség középpontjában. A szerelők és a vezetők nagy része tehát ennek függvényében kapja bérét, ami egyértelműen a közvetlen javításra, és nem az alkatrészek cseréjére ösztönöz. A javítások során beépített alkatrészekre felszámítható hatszázalékos anyagigazgatási költség a ráfordításokat (alkatrészek szállítási, raktározási, készletezési költsége) alig fedezi, azon nyereség nincs. Meggyőződésünk, hogy a kialakított érdekeltségi rendszer csak a műszaki szempontból indokolt alkatrészek cseréjét kívánja. Vállalatunk évente mintegy 300 — többek között Lada típusú — alkatrészfajta felújítását végzi, mivel ez a tevékenység gazdaságos. Sokféle alkatrészt is gyártunk, így évente 40 ezer Lada túlméretes dugattyút, éppen a blokkcserék elkerülése érdekében. Tagadhatatlan, hogy ezen a téren még sok a tennivalónk, de vállalatunk számos új technikai megoldással kísérletezik, és szívesen veszünk részt bármilyen nemzetközi, így magyar—szovjet kooperációban is. A megszokás R. S.: Só(s) Július 20. Szeretnék megnyugtatni mindenkit — reagál a felvágottak „túlsózását"’ kifogásoló jegyzetre Pók László, a Húsipari Központ Minőségügyi Leányvállalatának igazgatója —, hogy a húskészítmények előállítóit minden esetben szabványelőírások kötelezik az összetétel határértékeinek betartására, s e szabványok természetesen a táplálkozásbiológiai sajátságokat is figyelembe veszik, így a vonatkozó szabványok kötelezően megszabják a párizsi, a virsli, a krinolin, az olasz felvágott stb. minimális fehérjetartalmát és maximállis sótartalmát is (például a párizsi sótartallma legfeljebb 2,5 százalék lehet). Az előírások betartását a vállalati meó szervezete és a hatóság is szigorúan ellenőrzi. Mivel indokolható mégis, hogy egyes fogyasztók nyáron sósabbnak érzik a készítményeket? A sónak valóban vízkötő képessége van, de ezen túlmenően többek között tartósító szerepe is régóta ismert. Ezért a gyorsan romló húskészítményeknél a gyártók nyáron a szabvány adta lehetőségeket csaknem maximálisan kihasználják, míg az év más időszakaiban inkább alacsonyabb — esetenként 0,4-0,5 százalékkal is —, a határérték alatt maradnak. Az emberi táplálkozásban az ízeknél a megszokásnak igen nagy szerepe van. Ebből adódik, hogy az egyes fogyasztók a szabványos, de a szokottnál kissé sósabb ízt kifogásolják. További adalék M. Gy.: A tizenegyedik partizáncsoport nyomában Július 16. Érdeklődéssel olvastam az írást, s szeretném azt kiegészíteni, mert kutatómunkám során eddig ismeretlen adalékra bukkantam — írja levelében Vargha Dezső, a Baranya Megyei Levéltár munkatársa. — A partizáncsoport neve Romeo volt. Sztavnyiszlauból indultak útnak egy Douglas típusú gépen, azonban a légvédelem tűz allá vette őket, s így az eredetileg kijelölt leszállási hely helyett a Zempléni-hegységben levő Óhuta— Kishuta—Háromhuta körzetében értek földet. A csoport megmaradt tagjai szeptember 22-én estek fogságba Telkibányán. Kassán, később Ungváron borzalmasan megkínozták őket, majd — más elfogottakkall együtt — október 15-én a fővárosba kísérték a csoportot. A foglyokat előbb a Pasaréti út 7. szám alá, később pedig a Mária Terézia laktanyába vitték. Itt a nagy zűrzavarban elvesztek a papírjaik, így a magánzárkából úgy szabadulhattak, hogy — a többiekhez hasonlóan katonaszökevényeknek minősítve —később viszszairányították őket „csapattestükhöz”. Ezek az adatok különben a Sellyén élő Petkó Sándor életrajzában szerepelnek, aki a Romeo partizáncsoporttagja volt. Félreértés Friss Róbert: Megállóban Július 24. Az írás az Orvostovábbképző Egyetem dolgozói és hadd tegyem hozzá, betegeimkörében — viziten tették szóvá — visszatetszést keltett — írja dr. Kulka Frigyes, az Orvostovábbképző Egyetem rektora. — Egy olyan kórház, amely akár csak átmenetileg is nem tud gyógyítani, nem kórház — írja a szerző. — Úgy gondolom, nem szerencsés így minősíteni az egyre fokozódó megterhelésnek és egyre csökkenő támogatásnak kitett egészségügyet. Elsősorban azért, mert azon betegek bizalmát rendíti meg, akik igénybe veszik az egyetemi klinikák gyógyító tevékenységét. Ami pedig a cikkben foglalt történetet illeti, az ebben a megfogalmazásban nem felel meg a valóságnak. Az például, hogy „végül is mindenki éppen mást csinált, mint ami a feladata lett volna ...” A valóság: a műszaki ügyeletes — aki ugye nem nyúlhat az elromlott cirkogejzírhez — hívta az illetékes szervizt és a Gázműveket, akiket nem lehetett elérni. Ezért a legjobb megoldást választotta, a CB-rádiósokhoz fordult. Egyébként a veszélyhelyzet eltúlzott volt, mert az inkubátorok fűtése elektromos úton változatlan maradt. Ha tehát az ügyben valaki elmarasztalható, azt a kórház falain kívül kellene keresni... # Sajnáljuk a félreértést, legfeljebb az ment bennünket, hogy az elromlott fűtés megjavítását szolgáló rádiós felhívás természetesen — mint mindenkire — ránk is hatott. Utólag derült ki, hogy a környezet, ha jó szándékból is, de mégiscsak túlreagálta a történteket. (A szerk.) Számítógépgyártás az NDK-ban Fellendülőben a személyi számítógépek gyártása az NDK-ban: elkezdték gyártani a 32 bites számítógépeket, folyamatosan készítik a 16 bites személyi számítógépeket és a nyolc bites munkahelyi számítógépeket. A drezdai Robotron gyár nemrég tervfelajánlást tett: további tízezer, 16 bites személyi számítógépet állít elő terven felül. A számítógépgyártás főként a legutóbbi évben lendült fel , a tavalyi első félévhez képest 63 százalékkal gyártottak többet az idei első félévben. A termelés felgyorsítását az tette lehetővé, hogy modernizálják az ellenőrzési, tesztelési folyamatot: immár a Robotron gyár saját fejlesztésű ellenőrző berendezései, műszerei, számítógépei ellenőrzik a gyártószalagról lekerülő gépek minőségét. (MTI)