Népszabadság, 1987. augusztus (45. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

8 Kötélhúzás Budagyöngyén — Hangulat van ellenünk, ez az igazság! Mindjárt más lenne a hely­zet, ha legalább a tanácstag meg a körzeti népfronttitkár mellettünk állna, de ahogy hallom, éppen ők rokonszenveznek velünk a legkevés­bé. Csak tudnám, hogy miért, hiszen mi jót akarunk! — mondja Juhász Béla, az Észak-budai Munkás Áfész elnöke, aki egy percig sem titkolja, hogy nincs különösebben ínyére ez a beszélgetés. Igaz, hogyan is lehet­ne? Eddig ugyanis abban a tudat­ban élt, hogy csak hetek kérdése, és a szükséges pecsétek rákerülnek az engedélyezési okmányokra, megad­ván számukra a zöld jelzést — akár másnap hozzákezdhetnek a Szilágyi Erzsébet fasor 123. számú telken ré­gi vágyuk valóra váltásához, új iro­daházuk felépítéséhez. Ehelyett most arról értesülnek, mégsincs minden rendben kérelmük körül. Megoldás vagy félmegoldás? Galasi Zsuzsa, a körzet tanácstag­ja és Rejtő Péterné, a Hazafias Népfront 104. bizottságának titkára ugyanis váltig állítja, hogy oda, ar­ra a területre, még véletlenül sem irodaház, hanem egy jól felszerelt bevásárlóközpont kellene. Már csak azért is, teszik hozzá magyará­zatképp, mert Rózsadomb ide, Pasa­rét oda, azon a környéken megle­hetősen gyér az ellátás. — Pedig egy kis jóindulattal, higy­­gye el, összesimíthatnánk az érdeke­ket! — emeli meg a hangját Juhász Béla, és hirtelen mozdulattal maket­tet tesz az asztalra. Nemrég készíthették, az orromban érzem a ragasztó szagát. A frissiben rögzített hungarocell objektumok minduntalan megcsusszannak, úgy kell utánuk kapni, nehogy­ lehup­panjanak a szőnyegre. — Korábban autószerelő műhely volt itt, amiatt haragszanak ránk. Mit mondjak: tényleg zajosak vol­tunk, de kiköltöztünk onnan. Azóta kihasználatlan az épület, avat be az előzményekbe az elnök, aki műszaki dokumentációval bizonyítja: úgy épí­tenék át ezt a szemre különben kel­lemes körvonalú házat, hogy nem nyúlnának hozzá a homlokzatához. De ami még ennél is fontosabb, az irodaház elé hét pavilont telepítené­nek, a tanácsra bízva, hogy eldönt­se, kik és mit árulhatnának bennük. — Természetesen hallottunk erről az elképzelésről, de ez nem megol­dás! Félmegoldásként is csak ad­dig jöhet szóba, amíg az illetékes hatóság el nem rendeli a bódék le­bontását! — rázza a fejét a tanács­tag, és első hallásra, ismervén az új, ezzel kapcsolatos rendelkezéseket, mintha felé billenne a mérleg nyel­ve. Még akkor is, ha Juhász Béla szerint ezek a pavilonok senkinek sem szúrnának szemet, olyan szín­vonalas kivitelben készítenék el őket. — Hát nem érdemlünk meg egy tisztességes bevásárlóközpontot? — teszi fel a kérdést Galasi Zsuzsa, nem számítva rá, hogy választ kap minden valószínűség szerint szóno­kinak szánt közbeszúrására. Márpe­dig Bokros Vilmos, a II. Kerületi Ta­nács általános elnökhelyettese, az előbbi replika hallatán elérkezett­nek látja az időt, hogy magához ra­gadja a szót: — A lakosságnak, semmi kétség, jogos az óhaja, hogy javuljon az el­látás színvonala. Mi is erre törek­szünk, de ez nem megy egyik nap­ról a másikra. Kivált akkor vagyunk nehéz helyzetben, ha — mint most is — az alapellátás fejlesztését kérik tőlünk számon. — Mire céloz? — Nos, arra, hogy a tanács egye­dül nem képes boldogulni. Hiába él­vezünk nagyobb önállóságot, ettől még nem gazdálkodhatunk több pénzzel. Főleg nem az idén, amikor már eddig is kétszer csökkentették a kereteinket. Ahhoz tehát, hogy az alapellátásban bármit el tudjunk ér­ni, új üzleteket nyithassunk, tőkés­társakat kell találnunk. És ez ko­rántsem egyszerű feladat. Már csak azért sem, mert a vállalkozók több­sége nem arról álmodozik, hogy egy­szer bekopogtat hozzá valamelyik kerületi tanács vezető tisztségvise­lője. Attól pedig kifejezetten idege­sek lesznek, ha meghallják, hogy élelmiszerüzletet, napi cikkeket for­galmazó kereskedelmi egységet akarnánk nyitni. — És a felügyeletük alá tartozó szakvállalatok? Őket sem bírják rá­venni a közös beruházásokra? — Nekik sincs szabad forrásuk. Meg aztán, ugye, csak a tanácsnak van ellátási felelőssége. Egy vállala­ti vezetőt nem kényszeríthetünk be­le eleve gazdaságtalan ügyletbe. — Teljes a kilátástalanság? — Annak idején felvetettük, mi lenne, ha oda, arra a területre lak­­berendezési áruházat telepítenénk. Tudja, hogy mit mondott erre a két helyi képviselő? Azt, hogy az embe­reknek nincs szükségük lakberende­zési áruházra. Hát érti ezt? — Persze hogy értem. Az embe­reknek gyakrabban van szükségük pasztőrtejre, mint kombinált szek­rényre. Vétkek, forintok, levelek . Az embereknek előítéleteik vannak az áfésszel szemben, ez tény. A viharos múlt, a korántsem felhőt­len együttélés évtizedei miatt. De, higgye el, meggyőződtünk róla, hogy jót akarnak! És ne szégyelljük ki­mondani : nekik pénzük is van ah­hoz, hogy állják az ígéretüket — kapcsolódik a beszélgetésbe Kiss Zoltánná, a II. Kerületi Pártbizott­ság munkatársa. — Biztos, hogy nincs más megol­dás, csak az áfész? Miért ragaszkod­nak ennyire hozzájuk, ha egyszer a lakosság egységesen ellenük van? — Mi nem az áfészhez ragaszko­dunk, hanem ahhoz, hogy valami végre már történjen azon a környé­ken. De ahhoz, hogy elmozduljunk a holtpontról, pénz kell. És nem is ke­vés. A telek beépítése, persze, a be­vásárlóközponttal együtt, minimum 100 millió forintba kerülne — veszi vissza a szót Bokros Vilmos, aki még azt is szükségesnek tartja megje­gyezni, hogy csínján kell bánni a la­kossági igényekkel. Ebben a kétség­kívül nehéz gazdasági helyzetben, mint amilyenben most vagyunk, vé­tek, mi több, felelőtlenség elrugasz­kodni a valóság talajáról, olyan lég­kört teremteni, hogy az emberek aka­ratuk, jogaik csorbításának érezzék, ha nem teljesülnek kívánságaik. — A tanács utánanézett annak, hogy akadna-­e komoly vállalkozó a beruházásra? — Persze, hiszen ez hivatali köte­lességünk volt! Nos, érdeklődő még csak-csak lett volna, de amikor meg­ismerte az ottani körülményeket, azt, hogy nemcsak építeni kellene, de 8 szükséglakásban élő családot is el­helyezni (ami az új előírások szerint — a visszapótlási kötelezettséggel együtt — 16 lakást jelent), tüstént meggondolták magukat. És akkor még nem szóltam egyéb nehézségek­ről. Nincs tér például parkoló kiala­kítására, kicsi a raktár, és szinte megoldhatatlannak tűnik az áruszál­lítás megszervezése. — Még hogy nincs komoly szán­dékú érdeklődő a beruházásra? Ez tévedés — veti közbe Rejtő Péter­­né, és cégjelzéses leveleket bányász elő retikülje mélyéről. A Rozmaring Tsz részéről — olvasom a szöveget — Villányi Béla elnökhelyettes ezt írta: „...a kerületet érintő fejlesz­tésben szívesen részt veszünk. Kér­jük, kezdeményezze a kerületi ta­nácsnál a Budagyöngye-piac bővíté­sével kapcsolatos megbeszélést, mert szövetkezetünk fővállalkozóként bo­nyolítaná a munkákat, a saját kapa­citásának kihasználásával együtt”. Dr. Hermann Imre az Innovagenttől így fogalmaz: „... sikerült olyan lehetséges partnert találnom, aki ér­deklődik a Budagyöngye-piacnál épí­tendő bevásárlóközpont létrehozása iránt... az érdeklődő skálás, eset­leg más szövetkezeti szakemberrel együtt megállapodhatnánk az érde­mi együttműködés megkezdésének feltételeiben”. És az utolsó ebben a sorban, a Novotrade Rt. jelentkezése, Schreiber Péter cégvezető aláírásá­val hitelesíve: „Cégünk szeretne be­kapcsolódni a munkába, amennyiben erre az érintettek számára gazdasá­gos megoldás alakítható ki. Kérjük, hogy elképzeléseikről, terveikről tá­jékoztatni szíveskedjenek.” — Természetesen felvettük a kap­csolatot a Skálával is, meg a Roz­maringgal is, de utána rögtön visz­­szaléptek. Csak a kapacitásukat sze­rették volna lekötni — pénzük nem volt rá — ismétli immár nyomaté­kosabban Bokros Vilmos. Meddig jó a tanácstag? Megisszuk a következő csésze ká­vét. Elég gyenge, de a felkorbácsolt indulatokhoz képest így is erősnek érzem. Míg a kanállal bajlódom, lop­va figyelem őket. Mi az, amit nem tudok, mi az, aminek az ismereté­ben mindjárt más megvilágításba kerülhetnének a felszíni események? — Jó, lehet, hogy az áfész az opti­mális megoldás, de akkor erről győ­ződjünk meg! írjunk ki pályázatot, hogy tisztán lássunk! Ezt javasol­tam egyébként a legutóbbi tanács­ülésen, ami — hagyjuk meg — nem aratott viharos tetszést. Tudja, mit súgott oda nekem sistergő gyűlölet­tel az egyik tanácstagtársam, ami­kor befejeztem az interpellációmat? Azt, hogy „maga tisztességtelenül járt el a tanácsunkkal szemben”. Hát érti ezt? Csak addig vagyok jó ta­nácstag, amíg nem akarok mást, mint a tanács? — tör ki Galasi Zsu­zsából és a hirtelen ránk telepedő csendet Hegedűs Sándor, a II. kerü­leti HNF-bizottság titkárhelyettese töri meg. — Tényleg, miért ne írhatna ki pályázatot a tanács? Már csak azért is, hogy lecsillapodjanak a kedé­lyek? — veti fel, de Bokros Vilmos nem támogatja az ötletet, mondván, ennek nincs sok értelme, hiszen a napnál is­­ világosabb, magyarázza, hogy arra a területre nem is férne el egy modern bevásárlóközpont. Rejtő Péterné újra cáfol. Most a 31. számú ÁÉV Komplex Tervező Leányvállalatának rajzokkal és mű­szaki leírással hitelesített szakvéle­ményét teszi elénk, amely — töb­bek között — ezt mondja: „Kétszin­tes, magastetős épületet terveztünk. A szinteken 2—2,5 ezer négyzetmé­teres vásárlótér alakítható ki... Ja­vasoljuk továbbá a Szilágyi Erzsé­bet fasori pavilonok elbontását, he­lyükön, a növényzet megtartásával, autóparkoló lenne kialakítható. Pet­­ró András építész tervező sk.” — Ezt a tervet én miért nem is­merem? Nem az lenne a természe­tes, hogy ezt bemutatják nekem? Vagy az elvtársnők úgy vélik, hogy a kerületi tanács megkerülésével is tető alá hozhatnak efféle megálla­podásokat? Nos... — méltatlanko­dik Bokros Vilmos, habár Galasi Zsuzsa és Rejtő Péterné váltig állít­ja: többször is keresték őt, de tele­fonhívásukkal mindannyiszor el­akadtak a titkárságán. Pedig már csak azért is beszélni akartak vele, mert közeledett a tanácstagi beszá­moló, amelyen, persze mi más le­hetett a központi téma, mint a Bu­dagyöngye-piac sorsa. A találkozóra, miután levélben egyeztették az idő­pontot, sor került, de a tanácstagi beszámolón senki sem képviselte az apparátust. — Pedig már nagyon kellene egy lakossági fórum, mert az emberek egyre bizalmatlanabbak! — javasol­ja a tanácstag, s mint kiderült, Ju­hász Bélának sem lenne kifogása el­lene. Annál kevésbé, mert az áfészt is szorítja az idő. Legkésőbb decem­berben ki kell költözniük a Csaba utcai általános iskolából. Egyelőre ugyanis ott vannak elhelyezve az or­szág második legnagyobb, 2,5 mil­liárd forintot forgalmazó áfészének központi irodái.­ A riport elkészülte után néhány nappal — még május közepén — ér­tesítést kaptunk, hogy a kerületi ta­nács öttagú bizottságot kért fel a terület hasznosításával kapcsolatos elképzelések megvizsgálására. En­nek alapján a testület soron követ­kező ülésén úgy döntött, hogy sem az Áfész-irodaház, sem a bevásár­lóközpont felépítését nem támogat­ja. Egyúttal javasolta, hogy a közel­jövőben adjanak megbízást a Buda­­gyöngye és környéke részletes ren­dezési tervének elkészítésére. A ta­nácstestület az indítványt egyhan­gúlag elfogadta. Seregi László ­Minden jegy: sorsjegy! Forma—1 augusztus 7-én, 8-án és 9-én a Hungaroring pályán Jegyek kaphatók: az Ibusz, a Cooptourist, az Express, a Magyar Autóklub, a Volánteru, a Hungarocamion, az Állami Biztosító irodáiban, a Centrum áruházakban, az­ Utasellátónál, a Tourinformnál és a helyszínen. Gyerek-, ifjúsági és diákjegy: 3 napra 600 Ft, vasárnapra 300 Ft. Őrizze meg a jegyét, mert Ön is nyerhet a Forma-1-en: - Skoda 120 GLS típusú személygépkocsit - egyhetes, két személy részére szóló kairói utazást, a Camel ajándéka - egyhetes, két személy részére szóló szicíliai körutazást, a Malév ajándéka - 25 000 forintos OTP lakás-nyereménybetétkönyvet, valamint­­ a Centrum, az Utasellátó és a Videoton több százezer forint értékű ajándékát. Nyereményjegyzék: szeptember 16-án a napilapokban. NÉPSZABADSÁG 1987. augusztus 1., szombat OLVASÓINK VÉLEMÉNYE Ne legyen kötelező Terényi Éva: A nyugdíjas párttagok átjelentkezéséről Július 15. Egyetértek azzal, hogy a nyug­állományba vonuló párttagoknak megpróbáltatásszámba megy, ha nemcsa­k a munkahelyüktől, hanem a pártala­pszervezetüktől is el kell búcsúzniuk — teszi szóvá dr. Jura­­tovics Aladár szegedi olvasónk. — Kettős megrázkódtatás ez számuk­ra­, hiszen új környezetükben, a­­la­­kóterületi pártalapszervezetben nem ismerik őket, s bizony nehezen ta­lálják meg a helyüket, az üzemi párt- és tömegszervezeti munkate­rületükön megszokott elfoglaltságot maguknak. Elképzelésem szerint a nyugdíjas párttagok alapszervezeti hovatarto­zását fakultatívvá kellene tenni. Ne legyen kötelező előírás az átjelent­kezés; hagyjuk meg a választás le­hetőségét a nyugdíjas elvtársak szá­mára, hogy valóban ott hasznosít­hassák magukat, nagy élettapaszta­latukat a továbbiakban is, ahol an­nak a legtöbb hasznát látják. Ahol otthonosabbak, s ahol sokan fél éle­tüket töltötték el. Már­­magában vé­ve a választási lehetőség is kön­y­­nyíthetne lelkük­ön, mert a búcsú amúgy is elég nyomasztó. Attól sem kellene félnünk, hogy a területi pártszervezetek hiányolni fogják azokat, akik a munkahelyi pártszer­vezetet választják, hiszen egészen biztosa­n lesznek olyanok is, akik különféle okokból — például azért, mert lakóhelyük túl messzire esik volt vállalatuktól — végül is a la­kóhelyi pártszervezet tagjai lesznek. Saját ma­gamból indulok ki: 57 esz­tendős vagyok, 35 éve pártunk tag­ja­, s bizony nem szívesen válnék meg nyugdíjazásom után, sem a munkahelyi pártszervezettől, és ál­talában a kollektívánktól, amelyben régóta dolgozom. Készség az együttműködésre Benedek István Gábor— Vlagyimir Geraszimov: Ladák új utakon Július 25. Érdeklődéssel olvastam a Népsza­badságban és a Pravdában egyaránt megjelenő cikket a magyar—szovjet gépjárműipari együttműködésről — írja Schmutz György, a Spirál Autó­javító Vállalat főmérnöke. — Jól tudom, milyen gyakori gond az al­katrészhiány. Vállalatunknál egyéb­ként a nyereség hordozója a mun­kadíjas árbevétel, így ez áll az anyagi érdekeltség középpontjában. A szerelők és a vezetők nagy része tehát ennek függvényében kapja bé­rét, ami egyértelműen a közvetlen javításra, és nem az alkatrészek cse­réjére ösztönöz. A javítások során beépített alkatrészekre felszámítható hatszázalékos anyagigazgatási költ­ség a ráfordításokat (alkatrészek szállítási, raktározási, készletezési költsége) a­lig fedezi, azon nyereség nincs. Meggyőződésünk, hogy a ki­alakított érdekeltségi rendszer csak a műszaki szempontból indokolt al­katrészek cseréjét kívánja. Vállalatunk évente mintegy 300 — többek között Lada típusú — alka­t­­részfajta felújítását végzi, mivel ez a tevékenység gazdaságos. Sokféle alkatrészt is gyártunk, így évente 40 ezer Lada túlméretes dugat­­­tyút, éppen a blokkcserék elkerülé­se érdekében. Tagadhatatlan, hogy ezen a téren még sok a tenniva­lónk, de vállalatunk számos új tech­nikai megoldással kísérletezik, és szívesen veszünk részt bármilyen nemzetközi, így magyar—szovjet kooperációban is. A megszokás R. S.: Só(s) Július 20. Szeretnék megnyugtatni minden­kit — reagál a felvágottak „túlsózá­sát"’ kifogásoló jegyzetre Pók László, a Húsipari Központ Minőségügyi Leányvállalatának igazgatója —, hogy a húskészítmények előállítóit minden esetben szabványelőírások kötelezik az összetétel határértékei­nek betartására, s e szabványok ter­mészetesen a táplálkozásbiológiai sa­játságokat is figyelembe veszik, így a vonatkozó szabványok kötelezően megszabják a párizsi, a virsli, a krinolin, az olasz felvágott stb. mi­nimális fehérjetartalmát és maxi­­mállis sótartalmát is (például a pári­zsi sótartallma legfeljebb 2,5 száza­lék lehet). Az előírások betartását a vállalati meó szervezete és a ha­tóság is szigorúan ellenőrzi. Mivel indokolható mégis, hogy egyes fogyasztók nyáron sósabbna­k érzik a készítményeket? A sónak va­­lóban vízkötő képessége van, de ezen túlmenően többek között tar­tósító szerepe is régóta ismert. Ezért a gyorsan romló húskészítmények­nél a gyártók nyáron a szabvány adta lehetőségeket csaknem maxi­málisan kihasználják, míg az év más időszakaiban inkább alacso­nyabb — esetenként 0,4-0,5 száza­lékkal is —, a határérték alatt ma­radnak. Az emberi táplálkozásban az ízeknél a megszokásnak igen nagy szerepe van. Ebből adódik, hogy az egyes fogyasztók a szabványos, de a szokottnál kissé sósabb ízt kifo­gásolják. További adalék M. Gy.: A tizenegyedik partizáncsoport nyomában Július 16. Érdeklődéssel olvastam az írást, s szeretném azt kiegészíteni, mert kutatómunkám során eddig isme­retlen adalékra bukkantam — írja levelében Vargha Dezső, a Baranya Megyei Levéltár munkatársa. — A partizáncsoport neve Romeo volt. Sztavnyiszlauból indultak útnak egy Douglas típusú gépen, azonban a légvédelem tűz allá vette őket, s így az eredetileg kijelölt leszállási hely helyett a Zempléni-hegységben le­vő Óhuta— Kishuta—Háromhuta körzetében értek földet. A csoport megmaradt tagjai szep­tember 22-én estek fogságba Telki­bányán. Kassán, később Ungváron borzalmasan megkínozták őket, majd — más elfogottakkall együtt — október 15-én a fővárosba kísérték a csoportot. A foglyokat előbb a Pasaréti út 7. szám alá, később pe­dig a Mária Terézia laktanyába vit­ték. Itt a nagy zűrzavarban elvesz­tek a papírjaik, így a magánzárká­ból úgy szabadulhattak, hogy — a többiekhez hasonlóan katonaszöke­vényeknek minősítve —­­később visz­­szairányították őket „csapattestük­höz”. Ezek az adatok különben a Sellyén élő Petkó Sándor életrajzá­ban szerepelnek, aki a Romeo par­tizáncsoport­­tagja volt. Félreértés Friss Róbert: Megállóban Július 24. Az írás az Orvostovábbképző Egyetem dolgozói és hadd tegyem hozzá, betegeim­­körében — viziten tették szóvá — visszatetszést kel­tett — írja dr. Kulka Frigyes, az Orvostovábbképző Egyetem rektora. — Egy olyan kórház, amely akár csak átmenetileg is nem tud gyógyí­tani, nem kórház — írja a szerző. — Úgy gondolom, nem szerencsés így minősíteni az egyre fokozódó megterhelésnek és egyre csökkenő támogatásnak kitett egészségügyet. Elsősorban azért, mert azon bete­gek bizalmát rendíti meg, akik igénybe veszik az egyetemi klini­kák gyógyító tevékenységét. Ami pedig a cikkben foglalt tör­ténetet illeti, az ebben a megfogal­mazásban nem felel meg a valóság­nak. Az például, hogy „végül is min­denki éppen mást csinált, mint ami a feladata lett volna ...” A valóság: a műszaki ügyeletes — aki ugye nem nyúlhat az elromlott cirkogej­­zírhez — hívta az illetékes szervizt és a Gázműveket, akiket nem lehe­tett elérni. Ezért a legjobb megol­dást választotta, a CB-rádiósokhoz fordult. Egyébként a veszélyhelyzet eltúlzott volt, mert az inkubátorok fűtése elektromos úton változatlan maradt. Ha tehát az ügyben valaki elmarasztalható, azt a kórház falain kívül kellene keresni... # Sajnáljuk a félreértést, legfeljebb az ment bennünket, hogy az elrom­lott fűtés megjavítását szolgáló rá­diós felhívás természetesen — mint mindenkire — ránk is hatott. Utó­lag derült ki, hogy a környezet, ha jó szándékból is, de mégiscsak túl­reagálta a történteket. (A szerk.) Számítógépgyártás az NDK-ban Fellendülőben a személyi számító­gépek gyártása az NDK-ban: elkezd­ték gyártani a 32 bites számítógépe­ket, folyamatosan készítik a 16 bites személyi számítógépeket és a nyolc bites munkahelyi számítógépeket. A drezdai Robotron gyár nemrég terv­­felajánlást tett: további tízezer, 16 bites személyi számítógépet állít elő terven felül. A számítógépgyártás főként a leg­utóbbi évben lendült fel , a tavalyi első félévhez képest 63 százalékkal gyártottak többet az idei első félév­ben. A termelés felgyorsítását az tette lehetővé, hogy modernizálják az ellenőrzési, tesztelési folyamatot: immár a Robotron gyár saját fej­lesztésű ellenőrző berendezései, mű­szerei, számítógépei ellenőrzik a gyártószalagról lekerülő gépek mi­nőségét. (MTI)

Next