Népszabadság, 1988. március (46. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. március 5., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI KAP­LÓ Vezérelj, visszavezérlő! Paradoxon: a zökkenő­­mentesebb előrejutáshoz igen gyakran kevésnek bizonyul, ha csak előre­meredünk, bármily igaz hittel tesszük is. Muszáj tehát hátra is figyelnünk, mivel az igazi infor­mációk onnan valók. Ennek a nem­egyszer mellőzött tételnek az igaz­ságát erősíti meg a Siemens cégnek számunkra mindenképpen újszerű forgalomszervezési eljárása. Kuta­tóinak feltűnt, hogy hiába tökéle­tesítették éveken át nagy teljesítmé­nyű számítógépek bevonásával a vá­rosok fontosabb útvonalain az úgy­nevezett zöld hullámot, ha azok for­galmi csúcsokban képtelenek való­ban zöld hullámként működni. Hiá­ba minden, a gyakorlat nem igazo­dott az istennek se az elmélethez. Ilyenkor nincs más hátra, más teó­ria után kell nézni. Ezt tették a Sie­mens közlekedésszervezési szakem­berei is, abból kiindulva, hogy a zöld hullámban a lámpák működésének összehangolása mindig előrefelé tör­tént, vagyis minden lámpa a rákö­vetkező működését befolyásolta. Csakhogy az útvonalnak megvannak a forgalmi szempontból túlterhelt csomópontjai, amelyek éppen e ve­zérlési mód következtében mindig bedugulnak. Innen való a felismerés: nem előre-, hanem a csomópontból visszafelé kell vezérelni a közleke­dési jelzőlámpákat. Ez leegyszerűsít­ve annyit jelent, hogy a kérdéses csomópontban kialakuló torlódáskor a megelőző csomópont lámpája úgy jelezzen szabadot, hogy onnan az el­ső jármű a következő helyen álló sor végéhez akkor érjen, amikor az utolsó kocsi éppen indul. Eltűnődöm rajta: mi vagy roha­nunk, vagy ácsorgunk járműveink­kel. Meg nem tudom mondani, hogy ebben mekkora a szerepük zöld hul­lámainknak és egyáltalán: forgalom­szervezésünknek. Miként arra nézve sincsenek megbízható adataim, hogy közlekedési szokásaink és gyarlósá­gaink milyen mértékben teszik még rosszabb hatásfokúvá közlekedési feltételeinket. Gondolom, hatnak egymásra jócskán. Ha öten mennek át egy szabad jelzésen, holott tizen­öten mehetnének át, értelemszerűen nincs kihasználva a felkínált lehető­ség. Lehet, persze, hogy csak az idő van adva hozzá, de a tér kevés, mert túl a lámpán nem fér el tizenöt ko­csi, csak öt. Ilyenkor aztán, ha átfu­rakszik egy hatodik is, tovább rom­lik a helyzet. Nehéz boldogulni, ha efféle körül­mények hátráltatnak. Pazarol a tech­nika is, ha nem gyorsítja, hanem lassítja a forgalmat. Ez származhat az igényeknek nem megfelelő beál­lításból, illetve abból is, hogy a be­rendezés egyszerűen fölösleges. Sok ilyen van mifelénk. A budai és a pesti körút, továbbá a Duna határol­ta városrészekben a jelzőlámpákat számítógép vezérli, bizonyára nem eléggé figyelve hátra, mert időnként nagyon nagy a tumultus. Sokan úgy képzelik: mennél több a lámpa, annál gyorsabb és bizton­ságosabb lesz a közúti közlekedés. E hiedelem nyomán aztán gomba mód­ra szaporodnak is városainkban, pedig hát nem olcsó mulatság egy­­egy berendezés. Ehhez képest luxus, hogy az autósnak a gyalogosoknak felállított kisebb lámpát kell figyel­nie, ha nem akar beleszaladni a ti­losba, mert csak a gyalogoslámpa zöldje villog, mielőtt pirosra válta­na. Jókora pazarlás ettől függetle­nül is egy-egy kereszteződésben egész lámpaerdőt fölszerelni. Rosta Máriáimtól, a Fővinform ve­zetőjétől tudom, hogy Budapest 476 jelzőlámpás csomópontjából 83-ban úgynevezett telezöldes lámpa mű­ködik. E lámpa többet bíz a közle­kedőre, mint az, amiben nyíl van, hiszen megengedi a haladást mind­három irányba, de a balra nagy ív­ben kanyarodó elsőbbséget kell hogy adjon a szemből érkezőknek. De mit tegyen az a járművezető, aki egy ilyen telezöldes jelzésnél magától értetődően megy egyenesen, követve az előtte haladó kocsit, és jobbról nekihajtanak? Először arra gyanakszik, hogy lám, mégis bekö­vetkezhet a lámpák zavara, holott a szakemberek szerint ez képtelenség. A helyszín alaposabb tanulmányo­zása után emberünk rájön a dolgok nyitjára: a felezőid hazudik, bár an­nak láttatja magát, nem telezöld. A lámpa fölött táblák vannak, a leg­­fölső — ellentétben minden logiká­val — kék színű, jobbra mutató nyíl­lal. Ez a kötelező haladási irány. A Pagony utcán haladva lefelé a Né­metvölgyi útra sokan tudhatják, hogy ez így van, mert ott laknak. De akinek ismeretlen a hely, legfeljebb azt dünnyögi, ha kocsija összetört, jöjjön már valami visszavezérlő, aki a szabályokat is ismeri. Mivel azok szerint nem jár a telezöld mellé kö­telező haladást előíró tábla. Fejér Gyula Mondd és írd SZÓKÉPBŐL ÉRT AZ EMBER Tapasztalatból tudjuk, hogy szó­képeket, nyelvi képeket nemcsak a költők alkotnak (ezek az ún. költői képek), hanem keletkeznek és él­nek ilyenek a mindennapi nyelvben is, amin mi, ,.közönséges halandók” beszélünk és írunk. A köznyelvi képek java része az állandó és széles körű használatban is meg tudta őrizni képszerűségét (vagy annak legalább egy hánya­dát), s ezért kép mivoltával ma is tisztában van az anyanyelvi beszé­lő. Más köznyelvi képekben viszont elhalványult, sőt némelyikből telje­sen eltűnt a képszerűség. Ezeknek már nincs semmiféle képzetkeltő erejük, ennélfogva stílusértékük is csekély, ha ugyan van nekik egyál­talán. A köznyelvi képeket a képszerű­ség mértéke szerint öt csoportra oszthatjuk. Az elsőbe az eleven kép­ként ható, újszerű fordulatok tar­toznak, pl. a holdkomp, e nagyon jól sikerült szóalkotás a lunar module magyarítására. (Ez az angol kifeje­zés egyébként egyáltalán nem kép, hanem csak elvont, fogalmi megha­tározás, vagyis a magyar szó még valamivel többet is ad az eredeti­nél, amikor a Hold körül keringő anyaűrhajó és a Hold felszíne kö­zötti összeköttetést biztosító jármű­vet a két part között ide-oda köz­lekedő komppal azonosítja.) A második csoportot a még ele­ven, de már nem újszerű képek al­kotják. Ezekben még érződik a kép­szerűség, de frissességüket az álta­lános használat során elveszítették. Ilyenek: a bibliai eredetű szálka a szemében valakinek, a nyúlszívű, a gurul a nevetéstől, a köpönyegfor­­gató, a feltornázza magát stb. A harmadik típusba azokat a ké­peket soroljuk, amelyek megszokot­tá váltak és elhalványultak, de kép voltuknak még tudatában lehet a beszélő: hegygerinc, hegyház, ká­posztafej, búzaszem. A negyedik és az ötödik csoport az ún. halott képeket tartalmazza. A negyedik olyan szavakat vagy szókapcsolatokat foglal magában, amelyeket a beszélő már nem érez képnek, átsiklik fölöttük, s a képsze­rűséget csak akkor veszi észre, ha szándékosan épp erre összpontosít, pl.: karbantartás, az óra jár (ahe­lyett, hogy működik), a kocsi elin­dul stb. Végül az ötödik csoport öleli fel azokat a szókat, amelyeknek egy­kori kép mivoltát — vagyis azt, hogy eredetileg névátvitelek voltak egy új fogalom megjelölésére — ma már csak a nyelvtörténész ismeri és tartja számon. Ezek stilisztikai értelemben már nem is tekinthe­tők képnek. A szakirodalomban eti­mológiai metaforának is nevezik az ilyeneket, mivel tanulmányozásuk az etimológiának, a szófejtés tudomá­nyának illetékességi körébe tarto­zik. E „halott” képek számbavétele rengeteg tanulságos adatot hoz fel­színre nyelvünk múltjából s egyút­tal gondolkodásunk kialakulásának történetéből. A gondolkodást és a többi szellemi folyamatot ma szin­te csupa olyan szóval jelöljük, amely korábban valamilyen kézzel végrehajtott cselekvésnek volt a ne­ve: felfogja az értelmét, vagy — el­lenkezőleg — nem éri fel ésszel; megold egy feladatot, kifejt vala­milyen nézetet stb. Az egyes képcsoportok közt a ha­tárt igen nehéz, sőt szinte lehetet­len pontosan megvonni, mivel ren­geteg az átmeneti jelenség. Ez az­zal magyarázható, hogy a rétegek, csoportok képanyaga állandó­­moz­gásban van. Ez a mozgás a képsze­rűtől a nem képszerű, a kifejezés­től a jelentés felé halad. Az egyé­ni lelemény terméke, a kép, egy­kettőre közismertté válik, s a gya­koriságból fakadó megszokás a kép­szerűség elhalványulásához vezet. A köznyelvi képnek gyakran épp kép­szerű voltát, kép mivoltát nem ér­zékeljük már, azaz a kép nem vá­lik el tudatunkban jelentésétől, nincs meg a képi és a tárgyi sík kettős­sége, s ezért a kifejezendő tárgyat egyszerűen az átvitt értelemben használt szó vagy szókapcsolat új je­lentéseként tartjuk nyilván. Ilyen szó maga a kép is, melyet ebben a cikkben mindvégig átvitt értelem­ben használtam. Kemény Gábor ÖT­VE­N ÉVVEL EZELŐTT: " GYŐIU ..PR­OG­RAM" HITLER TORKÁBAN 1938. március ötödikér­e fél évszá­zaddal ezelőtti márciusi napon je­lentette be Darányi Kálmán néhai magyar miniszterelnök az úgyneve­zett győri programot — az egymil­­liárd pengős költségvetést —, a ma­gyar hadsereg korszerűsítési tervét, amely alkalmazkodni próbált a hit­leri Németország diktálta fegyverke­­z­ési versenyhez. A második világ­háború vihart jelző előestéje borult Magyarországra. Akikor állították át a váltót végképp arra a pályára, amely az országot a pusztulás lejtő­jére vitte. A kormányelnöki beszédet várat­lanul jelentették be, de rögtön nagy hangerőre kapcsolt a sajtó. (Idéze­teinket jobbára a győri lapokból köl­csönözzük, amelyek egyaránt tükrö­zik a hivatalos véleményformálási szándékot és a vezető politikusok el­képzeléseit a jövőről.) A várható be­jelentések tartalmáról nem történt előzetes említés. A legelső szalagcím „négyéves szociálpolitikai program­ról” szólt, „az értelmiségi munkanél­küliség leküzdésére irányuló kor­­mányakcióról”, „az Alföld öntözési munkálatairól”, amelyek „a föld­munkásokat ismét jobb helyzetbe” juttatják, „a falu szociális és egész­ségügyi kérdéseinek megoldásáról”. „Személye: a magyar politika’' A rendezvényt a Nemzeti Egység Pártja országos nagygyűlésének ne­vezték, de helyszíne a Kultúrház volt, összesen hatszáz személyt be­fogadó nézőterével. Győrt pedig azért választották, mert Darányi Kálmán 1920-tól, a különítményes rémuralom hónapjaitól hét esztendőn át Győr Szabad Királyi Város és Győr vár­megye főispánja volt; itt alapozta meg országos tekintélyét. A minisz­terelnökségi iroda éléről már egye­nes út vezetett a miniszteri bársony­székbe Gömbös Gyula kormányában; Gömböst követte a kormány élén. A győri újságok áradozása nem is­mert határt. „Személye férfiasan meleg. Őszinte sza­vai, igazi magyarsága lekötelező ... sze­mélye maga — a magyar politika.” (Győ­ri Nemzeti Hírlap, 1938. március 5.) Viszont abban a megállapításában, hogy „Hitler és Schuschnigg beszéde után Európa figyelme Darányi Kálmán beszé­dét várja”, nem volt semmi túlzás. Március 3- án kurta napihír adta tudtul, hogy Kánya Kálmán magyar külügymi­niszter Sopronból jövet rövid ma­gánjellegű tartózkodásra Bécsbe ér­kezett. „A miniszter felhasználta ezt az alkal­mat, hogy Schuschnigg szövetségi kancel­lárnál és Schmidt Guido szövetségi kül­ügyminiszternél látogatásokat tegyen. Kánya Kálmán külügyminiszter holnap reggel visszautazik Budapestre.” (MTI) Csakhogy nem úgy történt, ahogy az MTI bécsi jelentése ígérte. Mint ahogy egyéb dolgok is másképp tör­téntek, mint előzőleg közhírré tet­ték: a menetrendszerű gyorsvonat helyett például öt kocsiból álló kü­­lönvonattal érkezett Győrbe a tel­jes kormány, Lázár Andor igazság­ügyminiszter kivételével, aki kor­mányzati ügyeletesként a főváros­ban maradt, nem ötven, hanem száz­húsz képviselő szegődött a minisz­terelnök mellé — vagyis a teljes par­lamenti többség, a Nemzeti Egység Pártja összes mandátumának tulaj­donosa, élükön Sztranyavszky Sán­dorral, a képviselőház elnökével és Tasnády-Nagy Andrással, a NÉP or­szágos elnökével. Ez a felvonulás tudtul adta országnak-világnak, hogy amit Darányi mondani fog, az az egész NÉP hivatalos programja lesz, a parlamentben még ezután megej­tendő szavazás csupán technikai for­maság. Kánya Kálmán programja is meg­változott : az osztrák fővárosból egye­nesen Győrbe utazott. Nyilvánvaló­an azért, hogy sorsdöntő nemzetkö­zi események előhíréről számoljon be sebtében a kormányelnöknek, tá­jékoztatva a küszöbönálló An­­schlussról, amely nyolc nappal ké­sőbb, március 12-én be is követke­zett — Hitler megszállta és a náci birodalomhoz csatolta Ausztriát. Egy másik nyúlfarknyi közlemé­­nyecske Prágából kelteződött, tudat­va, hogy „A cseh kormány hetek óta tárgyaláso­kat folytatott a Hlinka vezetése alatt álló szlovák néppárttal ... A szlovák néppárt parlamenti klubja két és fél órás ülés után úgy döntött, hogy a kormányba lé­pésre való felhívást elutasítja és a Ho­­dzsa miniszterelnökkel való további tár­gyalásokat megszakítja.” A „rövid hírek” között szerepelt egy londoni közlemény is: „A német kancellár csütörtökön fogadta az angol nagykövetet, a két országot ér­deklő tárgyakról való általános megbe­szélés céljából.” Feltehetően Hitler Anschluss­ tervé­­nek megvitatása volt a téma, s a terv iránti angol érdektelenség bizalmas kinyilvánítása. Nyugtalanság országszerte Tehát sok minden történt azon az ominózus csütörtöki napon, ami ag­godalomra adhatott volna okot, ha a magyar kormány úgy is tett, mint­ha csupa jóval kecsegtetne a jövő. Hanem azért a hatalom közérzeti, belső bizonytalansága lépten-nyomon előbukkant. Tápay-Szabó László tol­lából például ez olvasható a Győri Hírlap 1938. március 5-i számában A nagy beszéd előtt cím alatt: „Bár a közrend példás, tagadhatatlan, hogy valami nyugtalanság érezhető or­szágszerte — mintha valami átalakulás közelednék, anélkül, hogy tudnók, mi maradt meg abból, ami volt és ami van, és mi lesz a jövőben? Ez a nyugtalanság azért nem fajult idegességgé, mert a köz­rendészet ébersége . . . minden kritikán felül van.” Ami a Darányi-féle program „szo­ciális” tartalmát, a falusi szegények tervezett felkarolását illeti, Tápay- Szabó azt írta, hogy a keresetkép­telenné vált mezőgazdasági munkás­nak havonként kilátásba helyezett öt vagy tíz pengőnél nagyobb összeget semmiképp sem helyeselne, mert a segélyezettek­ „feltétlenül messzebb menő újabb igé­nyeket támasztanának, amitől a gazda­sági és társadalmi rend megbolygatása már csak egy lépésnyire lenne.” Darányi Kálmán beszédében fe­nyegető nyomatékkal tett hitet az előző miniszterelnök politikai kon­cepciója mellett, szónoklatában „bol­dogult emlékű elődömnek” nevezte Gömböst, s annak politikai végren­deletének végrehajtására vállalko­zott. Hosszasan idézhetnénk részlete­ket a kommunisták gyalázásáról, a liberális polgári magatartás szidal­mazásáról, mindazok megbélyegzé­séről, akik másként vélekedtek nem­zetről, hazáról, társadalmi igazságos­ságról, mint a nyeregben ülő reak­ciós hatalom. De az ott elhangzott ellenforradalmi közhelyek az unalo­mig ismertek; érdekesebb, hogy mennyire hangsúlyozta Darányi a szegényekről való gondoskodást. No­ha a győri program már akkor köz­ismerten fegyverkezési költségvetés volt, erről beszélt a legkevesebbet Darányi. Katonai vonatkozású kije­lentéseit szinte teljes terjedelmük­ben idézzük: „Ausztria és Olaszország képviselői — mondotta — az itt tartott hármas külügy­miniszteri tanácskozáson újra megerősí­tették, hogy kormányaik Magyarország­nak a katonai fegyverkezés terén fenn­álló teljes egyenjogúságát elismerik. A magyar honvédelem erősítésének kérdé­se, mint a társadalmi és gazdasági nem­zettestbe szervesen beépített önzetlen te­vékenység képzelhető csak el, és oldható meg. Ha van is nagyszerű hadseregünk, amelyre büszkén tekintünk, s ha hon­védségünk kitűnő bizonyítéka is e nem­zet egészséges voltának és életrevalósá­gának, belső erőfeszítésre szükség van, és ebben a szükségben pillanatig sem ké­telkedhetünk. Honvédelmünk kiépítése a nemzet biztonságát szolgálja, növelni fog­ja a magyarság függetlenségi öntudatát és belső önérzetét. A kormány és a ma­gyar társadalom egész lélekkel foglalko­zik a nemzeti véderő ügyével. A nemzet­től további készséget és áldozathozatalt vár, mert ez a legalkalmasabb és legbiz­tosabb mód a nemzeti haderő teljes ki­építésére.” Biztos (?) kenyér Ez a költségvetés Darányi eszme­­futtatása szerint valóságos szociális jótétemény az ország számára: a militarista célt igyekezett a közjó­léti, szociális érdekeltséggel össze­kapcsolni. „Minden honvédelmi célokkal kapcsolatos rendelés munkát ad — hangoztatta. — Munkások ezrei dolgoznak a gyárakban, az anyagoknak az előteremtésén, tisztvi­selőknek százai jutnak kenyérhez, úgy­hogy ezek a rendelések szociális szem­pontból nagymértékben hozzá fognak já­rulni egy állandósítottabb helyzetnek a megteremtéséhez és a lelkeknek a meg­nyugtatásához, amelyben mindig nagy szerepe van a biztos kenyérnek.” Több szó nem is esett a fegyver­kezésről az egyórás szónoklatban. Jellemző Darányi álláspontjára, hogy kiemelte: Ausztria és Olaszor­szág kormányai „Magyarországnak a katonai fegyverke­zés terén fennálló teljes egyenjogúságát elismerik”. Vagyis, hogy akkor, amikor a vég­zetes veszély az országot már rég Hitler Németországa felől fenyeget­te, azon triumfált, hogy a trianoni békediktátum Magyarország fegy­verkezését korlátozó rendelkezései érvényüket vesztették. Csakhogy a kisantant-államok közül, amelyek ezt a restrikciót annak­ idején a leg­inkább szorgalmazták és figyelték, Csehszlovákiát a náci Németország 1938 elején már létében fenyegette, Jugoszláviát pedig két évvel később lerohanta. A kisantant a valóságban már rég veszélytelen árnyképpé deg­radálódott. Magyarország vezetőinek a közös érdekek alapján megegyezést kellett volna keresni elsősorban Ju­goszláviával és Csehszlovákiával, amelyek részéről meg is nyilvánult némi kezdeményező együttműködési hajlandóság. Már korábban, 1937 januárjában szabályos diplomáciai eljárással, egymással összehangoltan kezdemé­nyezték a magyar kormánynál a kap­csolatok normalizálását. Budapesti követeik külön-külön, de azonos ajánlattal keresték fel Kánya külügy­minisztert. Az engedmény, amelyet felajánlottak, elismerik Magyaror­szág katonai egyenjogúságát. Ennek viszonzásaként kössenek kölcsönös megnemtámadási szerződést. Vagyis amit megalakulásakor még háború­val büntetendőnek minősített a kis­antant, azt most önként érvénytele­nítette, s ezért olyan gesztust kért cserébe, amely legalább annyira szolgálta volna Magyarország érde­keit, mint a szomszédokéit. Kánya elutasította a kérelemnek is beillő ajánlatot. Ennek ellenére a csehszlo­vák kormány újabb javaslatokkal törekedett a közeledésre, és Jugoszlá­via is felszínen tartotta barátkozási hajlandóságát. Persze eszünkben sincs idealizálni ezt az 1937-es, 1938-as, lényegében már csak papíron létező kisantantot. Csehszlovákia még viszonylag épen őrizte társadalmának eredeti politi­kai arculatát, ezzel szemben Romá­nia első fasiszta kormánya, a Goga­­kabinet már hevesen udvarolt a ná­ci Németországnak, és egyenesen Hitlernél keresett pártfogást Horthy­­ék revíziós törekvéseivel szemben. A németbarát Sztojadinovic jugoszláv miniszterelnök és külügyminiszter pedig Göringnél kilincselt közvetíté­sért, azt óhajtva­, hogy Csehszlová­kia és Románia kiiktatásával jöjjön létre örök barátsági szerződés Belg­­rád és Budapest között. Igazodás Berlinhez A magyar kormány azt követően döntött a legrosszabb alternatíva mellett, hogy Darányi tárgyalt Hit­lerrel 1937. november 25-én a ber­lini kancellárián. Fő témájuk Ma­gyarország és a­­kisantant viszonya volt. Darányi fenntartások nélkül el­fogadta Hitler ama tanácsát, hogy Magyarország egyelőre ne kacsingas­son revíziós vágyaival Romániára és Jugoszláviára, hanem teljes figyel­mével koncentráljon Csehszlovákiá­ra. Minden lépésében igazodjék Ber­lin instrukcióihoz. Ha így cseleksze­nek Darányiék, akkor — ígérte Hit­ler — a továbbiakban is bizton szá­míthatnak a Harmadik Birodalom segítségére. Így és ekkor köttetett meg a vég­zetes alku. Ettől kezdve hasztalan szorgalmazta a csehszlovák kormány a tárgyalásokat, Darányiék rendre elejét vették a közeledésnek. A prá­gai magyar követ, Wettstein János így írt főnökének, Kánya külügymi­niszternek: „Az állandóan növekvő udvariasság és előzékenység, mellyel cseh hivatalos rész­ről elhalmoznak, még jobban megerősí­tik .. . azt a benyomást, hogy cseh részről komolyan foglalkoznak a gondo­lattal, hogy a hozzánk való viszonyukat Romániától függetlenül normalizálják.” Kánya válasza ekként hangzott: „... legfeljebb annak kijelentésére szo­rítkozni szíveskedjék, hogy a közléseket kormányának jelenteni fogja.” 1937 decemberében Delbos francia külügyminiszter maratoni körutat tett Kelet-Európa országaiban. Bu­dapesten is átutazott, s noha jöttét nem minősítették hivatalosnak, a pá­lyaudvaron találkozott Apor Gábor­ral, a külügyminiszter állandó he­lyettesével. Benyomásairól udvaria­san nyilatkozott, egyszersmind tudo­másul kellett vennie, hogy Darányi­­ék immár teljesen a náci külpoliti­kai stratégia elkötelezettjei. A ma­gyar kormány akkor már a győri program előkészítésén munkálko­dott. • E megemlékezéshez keresve sem találnánk alkalmasabb zárszót, mint azokat a sorokat, amelyek röviddel a győri program meghirdetése és az osztrák függetlenség letiprása után láttak napvilágot Csehszlovákiában. Magyar nyelven, a magyar nemzeti kisebbség szervezett baloldali erői­nek orgánumában, a Dolgozók Lap­jában jelent meg, szerkesztőségi cik­ként. A nemzetgyilkos háború útja „Ausztria intő példa” — ez volt a címe. Ebből idézünk: „Magyar revíziót remélni Hitlerrel ví­vott közös háborútól..., az vagy naiv ábránd vagy tudatos nemzetcsalás . .. Hi­szen ez a háború Magyarország földjét pusztasággá tenné, és népét, amelynek amúgy sincs fölöslege, megtizedelné. De ez a népgyilkos háború Magyarországra nézve csak vereséggel zárulhat. A triano­ni békét lehet úgy is »revideálni«, hogy ráadásul elvész az is, ami Trianonban megmaradt: Magyarország nemzeti füg­getlensége. Aki Hitlerrel szövetségben akar­ revíziót, annak tudnia kell, hogy a revízió a német imperializmus világural­mi terveit szolgálná, és nem a magyar ér­dekeket. A hitleri revízió Magyarországot a Harmadik Birodalom vazallusává ten­né .. . Aki igazán magyar, bármennyire fájlalja is Trianont, látja, hogy ma a nemzeti önállóság védelme, a szabad, füg­getlen Magyarország megmentése van a történelem napirendjén. Aki ma a reví­ziós törekvéseket állítja előtérbe, az a né­met imperializmust és ezzel akarva-aka­­ratlan a magyar nemzet romlását szolgál­ja. A mai helyzetben becsületes hazafiak is elvesztik az irányt. Ezért van ma száz­szorosan szükség arra, hogy bátran és nyíltan hirdessük a nemzeti politika egyedül helyes programját. Követeljük az ország függetlenségének védelmét, és ép­pen ezért fordulunk szembe a győri prog­rammal.” E sorok csupán annyi változtatást igényelnek, hogy a feltételes módból határozott állítmányt csinált a tör­ténelem. S ez a „csupán” nem keve­sebb, mint a második világháború összes tragédiája. Gerencsér Miklós 11

Next