Népszabadság, 1988. március (46. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
1988. március 5., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI KAPLÓ Vezérelj, visszavezérlő! Paradoxon: a zökkenőmentesebb előrejutáshoz igen gyakran kevésnek bizonyul, ha csak előremeredünk, bármily igaz hittel tesszük is. Muszáj tehát hátra is figyelnünk, mivel az igazi információk onnan valók. Ennek a nemegyszer mellőzött tételnek az igazságát erősíti meg a Siemens cégnek számunkra mindenképpen újszerű forgalomszervezési eljárása. Kutatóinak feltűnt, hogy hiába tökéletesítették éveken át nagy teljesítményű számítógépek bevonásával a városok fontosabb útvonalain az úgynevezett zöld hullámot, ha azok forgalmi csúcsokban képtelenek valóban zöld hullámként működni. Hiába minden, a gyakorlat nem igazodott az istennek se az elmélethez. Ilyenkor nincs más hátra, más teória után kell nézni. Ezt tették a Siemens közlekedésszervezési szakemberei is, abból kiindulva, hogy a zöld hullámban a lámpák működésének összehangolása mindig előrefelé történt, vagyis minden lámpa a rákövetkező működését befolyásolta. Csakhogy az útvonalnak megvannak a forgalmi szempontból túlterhelt csomópontjai, amelyek éppen e vezérlési mód következtében mindig bedugulnak. Innen való a felismerés: nem előre-, hanem a csomópontból visszafelé kell vezérelni a közlekedési jelzőlámpákat. Ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a kérdéses csomópontban kialakuló torlódáskor a megelőző csomópont lámpája úgy jelezzen szabadot, hogy onnan az első jármű a következő helyen álló sor végéhez akkor érjen, amikor az utolsó kocsi éppen indul. Eltűnődöm rajta: mi vagy rohanunk, vagy ácsorgunk járműveinkkel. Meg nem tudom mondani, hogy ebben mekkora a szerepük zöld hullámainknak és egyáltalán: forgalomszervezésünknek. Miként arra nézve sincsenek megbízható adataim, hogy közlekedési szokásaink és gyarlóságaink milyen mértékben teszik még rosszabb hatásfokúvá közlekedési feltételeinket. Gondolom, hatnak egymásra jócskán. Ha öten mennek át egy szabad jelzésen, holott tizenöten mehetnének át, értelemszerűen nincs kihasználva a felkínált lehetőség. Lehet, persze, hogy csak az idő van adva hozzá, de a tér kevés, mert túl a lámpán nem fér el tizenöt kocsi, csak öt. Ilyenkor aztán, ha átfurakszik egy hatodik is, tovább romlik a helyzet. Nehéz boldogulni, ha efféle körülmények hátráltatnak. Pazarol a technika is, ha nem gyorsítja, hanem lassítja a forgalmat. Ez származhat az igényeknek nem megfelelő beállításból, illetve abból is, hogy a berendezés egyszerűen fölösleges. Sok ilyen van mifelénk. A budai és a pesti körút, továbbá a Duna határolta városrészekben a jelzőlámpákat számítógép vezérli, bizonyára nem eléggé figyelve hátra, mert időnként nagyon nagy a tumultus. Sokan úgy képzelik: mennél több a lámpa, annál gyorsabb és biztonságosabb lesz a közúti közlekedés. E hiedelem nyomán aztán gomba módra szaporodnak is városainkban, pedig hát nem olcsó mulatság egyegy berendezés. Ehhez képest luxus, hogy az autósnak a gyalogosoknak felállított kisebb lámpát kell figyelnie, ha nem akar beleszaladni a tilosba, mert csak a gyalogoslámpa zöldje villog, mielőtt pirosra váltana. Jókora pazarlás ettől függetlenül is egy-egy kereszteződésben egész lámpaerdőt fölszerelni. Rosta Máriáimtól, a Fővinform vezetőjétől tudom, hogy Budapest 476 jelzőlámpás csomópontjából 83-ban úgynevezett telezöldes lámpa működik. E lámpa többet bíz a közlekedőre, mint az, amiben nyíl van, hiszen megengedi a haladást mindhárom irányba, de a balra nagy ívben kanyarodó elsőbbséget kell hogy adjon a szemből érkezőknek. De mit tegyen az a járművezető, aki egy ilyen telezöldes jelzésnél magától értetődően megy egyenesen, követve az előtte haladó kocsit, és jobbról nekihajtanak? Először arra gyanakszik, hogy lám, mégis bekövetkezhet a lámpák zavara, holott a szakemberek szerint ez képtelenség. A helyszín alaposabb tanulmányozása után emberünk rájön a dolgok nyitjára: a felezőid hazudik, bár annak láttatja magát, nem telezöld. A lámpa fölött táblák vannak, a legfölső — ellentétben minden logikával — kék színű, jobbra mutató nyíllal. Ez a kötelező haladási irány. A Pagony utcán haladva lefelé a Németvölgyi útra sokan tudhatják, hogy ez így van, mert ott laknak. De akinek ismeretlen a hely, legfeljebb azt dünnyögi, ha kocsija összetört, jöjjön már valami visszavezérlő, aki a szabályokat is ismeri. Mivel azok szerint nem jár a telezöld mellé kötelező haladást előíró tábla. Fejér Gyula Mondd és írd SZÓKÉPBŐL ÉRT AZ EMBER Tapasztalatból tudjuk, hogy szóképeket, nyelvi képeket nemcsak a költők alkotnak (ezek az ún. költői képek), hanem keletkeznek és élnek ilyenek a mindennapi nyelvben is, amin mi, ,.közönséges halandók” beszélünk és írunk. A köznyelvi képek java része az állandó és széles körű használatban is meg tudta őrizni képszerűségét (vagy annak legalább egy hányadát), s ezért kép mivoltával ma is tisztában van az anyanyelvi beszélő. Más köznyelvi képekben viszont elhalványult, sőt némelyikből teljesen eltűnt a képszerűség. Ezeknek már nincs semmiféle képzetkeltő erejük, ennélfogva stílusértékük is csekély, ha ugyan van nekik egyáltalán. A köznyelvi képeket a képszerűség mértéke szerint öt csoportra oszthatjuk. Az elsőbe az eleven képként ható, újszerű fordulatok tartoznak, pl. a holdkomp, e nagyon jól sikerült szóalkotás a lunar module magyarítására. (Ez az angol kifejezés egyébként egyáltalán nem kép, hanem csak elvont, fogalmi meghatározás, vagyis a magyar szó még valamivel többet is ad az eredetinél, amikor a Hold körül keringő anyaűrhajó és a Hold felszíne közötti összeköttetést biztosító járművet a két part között ide-oda közlekedő komppal azonosítja.) A második csoportot a még eleven, de már nem újszerű képek alkotják. Ezekben még érződik a képszerűség, de frissességüket az általános használat során elveszítették. Ilyenek: a bibliai eredetű szálka a szemében valakinek, a nyúlszívű, a gurul a nevetéstől, a köpönyegforgató, a feltornázza magát stb. A harmadik típusba azokat a képeket soroljuk, amelyek megszokottá váltak és elhalványultak, de kép voltuknak még tudatában lehet a beszélő: hegygerinc, hegyház, káposztafej, búzaszem. A negyedik és az ötödik csoport az ún. halott képeket tartalmazza. A negyedik olyan szavakat vagy szókapcsolatokat foglal magában, amelyeket a beszélő már nem érez képnek, átsiklik fölöttük, s a képszerűséget csak akkor veszi észre, ha szándékosan épp erre összpontosít, pl.: karbantartás, az óra jár (ahelyett, hogy működik), a kocsi elindul stb. Végül az ötödik csoport öleli fel azokat a szókat, amelyeknek egykori kép mivoltát — vagyis azt, hogy eredetileg névátvitelek voltak egy új fogalom megjelölésére — ma már csak a nyelvtörténész ismeri és tartja számon. Ezek stilisztikai értelemben már nem is tekinthetők képnek. A szakirodalomban etimológiai metaforának is nevezik az ilyeneket, mivel tanulmányozásuk az etimológiának, a szófejtés tudományának illetékességi körébe tartozik. E „halott” képek számbavétele rengeteg tanulságos adatot hoz felszínre nyelvünk múltjából s egyúttal gondolkodásunk kialakulásának történetéből. A gondolkodást és a többi szellemi folyamatot ma szinte csupa olyan szóval jelöljük, amely korábban valamilyen kézzel végrehajtott cselekvésnek volt a neve: felfogja az értelmét, vagy — ellenkezőleg — nem éri fel ésszel; megold egy feladatot, kifejt valamilyen nézetet stb. Az egyes képcsoportok közt a határt igen nehéz, sőt szinte lehetetlen pontosan megvonni, mivel rengeteg az átmeneti jelenség. Ez azzal magyarázható, hogy a rétegek, csoportok képanyaga állandómozgásban van. Ez a mozgás a képszerűtől a nem képszerű, a kifejezéstől a jelentés felé halad. Az egyéni lelemény terméke, a kép, egykettőre közismertté válik, s a gyakoriságból fakadó megszokás a képszerűség elhalványulásához vezet. A köznyelvi képnek gyakran épp képszerű voltát, kép mivoltát nem érzékeljük már, azaz a kép nem válik el tudatunkban jelentésétől, nincs meg a képi és a tárgyi sík kettőssége, s ezért a kifejezendő tárgyat egyszerűen az átvitt értelemben használt szó vagy szókapcsolat új jelentéseként tartjuk nyilván. Ilyen szó maga a kép is, melyet ebben a cikkben mindvégig átvitt értelemben használtam. Kemény Gábor ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT: " GYŐIU ..PROGRAM" HITLER TORKÁBAN 1938. március ötödikére fél évszázaddal ezelőtti márciusi napon jelentette be Darányi Kálmán néhai magyar miniszterelnök az úgynevezett győri programot — az egymilliárd pengős költségvetést —, a magyar hadsereg korszerűsítési tervét, amely alkalmazkodni próbált a hitleri Németország diktálta fegyverkezési versenyhez. A második világháború vihart jelző előestéje borult Magyarországra. Akikor állították át a váltót végképp arra a pályára, amely az országot a pusztulás lejtőjére vitte. A kormányelnöki beszédet váratlanul jelentették be, de rögtön nagy hangerőre kapcsolt a sajtó. (Idézeteinket jobbára a győri lapokból kölcsönözzük, amelyek egyaránt tükrözik a hivatalos véleményformálási szándékot és a vezető politikusok elképzeléseit a jövőről.) A várható bejelentések tartalmáról nem történt előzetes említés. A legelső szalagcím „négyéves szociálpolitikai programról” szólt, „az értelmiségi munkanélküliség leküzdésére irányuló kormányakcióról”, „az Alföld öntözési munkálatairól”, amelyek „a földmunkásokat ismét jobb helyzetbe” juttatják, „a falu szociális és egészségügyi kérdéseinek megoldásáról”. „Személye: a magyar politika’' A rendezvényt a Nemzeti Egység Pártja országos nagygyűlésének nevezték, de helyszíne a Kultúrház volt, összesen hatszáz személyt befogadó nézőterével. Győrt pedig azért választották, mert Darányi Kálmán 1920-tól, a különítményes rémuralom hónapjaitól hét esztendőn át Győr Szabad Királyi Város és Győr vármegye főispánja volt; itt alapozta meg országos tekintélyét. A miniszterelnökségi iroda éléről már egyenes út vezetett a miniszteri bársonyszékbe Gömbös Gyula kormányában; Gömböst követte a kormány élén. A győri újságok áradozása nem ismert határt. „Személye férfiasan meleg. Őszinte szavai, igazi magyarsága lekötelező ... személye maga — a magyar politika.” (Győri Nemzeti Hírlap, 1938. március 5.) Viszont abban a megállapításában, hogy „Hitler és Schuschnigg beszéde után Európa figyelme Darányi Kálmán beszédét várja”, nem volt semmi túlzás. Március 3- án kurta napihír adta tudtul, hogy Kánya Kálmán magyar külügyminiszter Sopronból jövet rövid magánjellegű tartózkodásra Bécsbe érkezett. „A miniszter felhasználta ezt az alkalmat, hogy Schuschnigg szövetségi kancellárnál és Schmidt Guido szövetségi külügyminiszternél látogatásokat tegyen. Kánya Kálmán külügyminiszter holnap reggel visszautazik Budapestre.” (MTI) Csakhogy nem úgy történt, ahogy az MTI bécsi jelentése ígérte. Mint ahogy egyéb dolgok is másképp történtek, mint előzőleg közhírré tették: a menetrendszerű gyorsvonat helyett például öt kocsiból álló különvonattal érkezett Győrbe a teljes kormány, Lázár Andor igazságügyminiszter kivételével, aki kormányzati ügyeletesként a fővárosban maradt, nem ötven, hanem százhúsz képviselő szegődött a miniszterelnök mellé — vagyis a teljes parlamenti többség, a Nemzeti Egység Pártja összes mandátumának tulajdonosa, élükön Sztranyavszky Sándorral, a képviselőház elnökével és Tasnády-Nagy Andrással, a NÉP országos elnökével. Ez a felvonulás tudtul adta országnak-világnak, hogy amit Darányi mondani fog, az az egész NÉP hivatalos programja lesz, a parlamentben még ezután megejtendő szavazás csupán technikai formaság. Kánya Kálmán programja is megváltozott : az osztrák fővárosból egyenesen Győrbe utazott. Nyilvánvalóan azért, hogy sorsdöntő nemzetközi események előhíréről számoljon be sebtében a kormányelnöknek, tájékoztatva a küszöbönálló Anschlussról, amely nyolc nappal később, március 12-én be is következett — Hitler megszállta és a náci birodalomhoz csatolta Ausztriát. Egy másik nyúlfarknyi közleményecske Prágából kelteződött, tudatva, hogy „A cseh kormány hetek óta tárgyalásokat folytatott a Hlinka vezetése alatt álló szlovák néppárttal ... A szlovák néppárt parlamenti klubja két és fél órás ülés után úgy döntött, hogy a kormányba lépésre való felhívást elutasítja és a Hodzsa miniszterelnökkel való további tárgyalásokat megszakítja.” A „rövid hírek” között szerepelt egy londoni közlemény is: „A német kancellár csütörtökön fogadta az angol nagykövetet, a két országot érdeklő tárgyakról való általános megbeszélés céljából.” Feltehetően Hitler Anschluss tervének megvitatása volt a téma, s a terv iránti angol érdektelenség bizalmas kinyilvánítása. Nyugtalanság országszerte Tehát sok minden történt azon az ominózus csütörtöki napon, ami aggodalomra adhatott volna okot, ha a magyar kormány úgy is tett, mintha csupa jóval kecsegtetne a jövő. Hanem azért a hatalom közérzeti, belső bizonytalansága lépten-nyomon előbukkant. Tápay-Szabó László tollából például ez olvasható a Győri Hírlap 1938. március 5-i számában A nagy beszéd előtt cím alatt: „Bár a közrend példás, tagadhatatlan, hogy valami nyugtalanság érezhető országszerte — mintha valami átalakulás közelednék, anélkül, hogy tudnók, mi maradt meg abból, ami volt és ami van, és mi lesz a jövőben? Ez a nyugtalanság azért nem fajult idegességgé, mert a közrendészet ébersége . . . minden kritikán felül van.” Ami a Darányi-féle program „szociális” tartalmát, a falusi szegények tervezett felkarolását illeti, Tápay- Szabó azt írta, hogy a keresetképtelenné vált mezőgazdasági munkásnak havonként kilátásba helyezett öt vagy tíz pengőnél nagyobb összeget semmiképp sem helyeselne, mert a segélyezettek „feltétlenül messzebb menő újabb igényeket támasztanának, amitől a gazdasági és társadalmi rend megbolygatása már csak egy lépésnyire lenne.” Darányi Kálmán beszédében fenyegető nyomatékkal tett hitet az előző miniszterelnök politikai koncepciója mellett, szónoklatában „boldogult emlékű elődömnek” nevezte Gömböst, s annak politikai végrendeletének végrehajtására vállalkozott. Hosszasan idézhetnénk részleteket a kommunisták gyalázásáról, a liberális polgári magatartás szidalmazásáról, mindazok megbélyegzéséről, akik másként vélekedtek nemzetről, hazáról, társadalmi igazságosságról, mint a nyeregben ülő reakciós hatalom. De az ott elhangzott ellenforradalmi közhelyek az unalomig ismertek; érdekesebb, hogy mennyire hangsúlyozta Darányi a szegényekről való gondoskodást. Noha a győri program már akkor közismerten fegyverkezési költségvetés volt, erről beszélt a legkevesebbet Darányi. Katonai vonatkozású kijelentéseit szinte teljes terjedelmükben idézzük: „Ausztria és Olaszország képviselői — mondotta — az itt tartott hármas külügyminiszteri tanácskozáson újra megerősítették, hogy kormányaik Magyarországnak a katonai fegyverkezés terén fennálló teljes egyenjogúságát elismerik. A magyar honvédelem erősítésének kérdése, mint a társadalmi és gazdasági nemzettestbe szervesen beépített önzetlen tevékenység képzelhető csak el, és oldható meg. Ha van is nagyszerű hadseregünk, amelyre büszkén tekintünk, s ha honvédségünk kitűnő bizonyítéka is e nemzet egészséges voltának és életrevalóságának, belső erőfeszítésre szükség van, és ebben a szükségben pillanatig sem kételkedhetünk. Honvédelmünk kiépítése a nemzet biztonságát szolgálja, növelni fogja a magyarság függetlenségi öntudatát és belső önérzetét. A kormány és a magyar társadalom egész lélekkel foglalkozik a nemzeti véderő ügyével. A nemzettől további készséget és áldozathozatalt vár, mert ez a legalkalmasabb és legbiztosabb mód a nemzeti haderő teljes kiépítésére.” Biztos (?) kenyér Ez a költségvetés Darányi eszmefuttatása szerint valóságos szociális jótétemény az ország számára: a militarista célt igyekezett a közjóléti, szociális érdekeltséggel összekapcsolni. „Minden honvédelmi célokkal kapcsolatos rendelés munkát ad — hangoztatta. — Munkások ezrei dolgoznak a gyárakban, az anyagoknak az előteremtésén, tisztviselőknek százai jutnak kenyérhez, úgyhogy ezek a rendelések szociális szempontból nagymértékben hozzá fognak járulni egy állandósítottabb helyzetnek a megteremtéséhez és a lelkeknek a megnyugtatásához, amelyben mindig nagy szerepe van a biztos kenyérnek.” Több szó nem is esett a fegyverkezésről az egyórás szónoklatban. Jellemző Darányi álláspontjára, hogy kiemelte: Ausztria és Olaszország kormányai „Magyarországnak a katonai fegyverkezés terén fennálló teljes egyenjogúságát elismerik”. Vagyis, hogy akkor, amikor a végzetes veszély az országot már rég Hitler Németországa felől fenyegette, azon triumfált, hogy a trianoni békediktátum Magyarország fegyverkezését korlátozó rendelkezései érvényüket vesztették. Csakhogy a kisantant-államok közül, amelyek ezt a restrikciót annak idején a leginkább szorgalmazták és figyelték, Csehszlovákiát a náci Németország 1938 elején már létében fenyegette, Jugoszláviát pedig két évvel később lerohanta. A kisantant a valóságban már rég veszélytelen árnyképpé degradálódott. Magyarország vezetőinek a közös érdekek alapján megegyezést kellett volna keresni elsősorban Jugoszláviával és Csehszlovákiával, amelyek részéről meg is nyilvánult némi kezdeményező együttműködési hajlandóság. Már korábban, 1937 januárjában szabályos diplomáciai eljárással, egymással összehangoltan kezdeményezték a magyar kormánynál a kapcsolatok normalizálását. Budapesti követeik külön-külön, de azonos ajánlattal keresték fel Kánya külügyminisztert. Az engedmény, amelyet felajánlottak, elismerik Magyarország katonai egyenjogúságát. Ennek viszonzásaként kössenek kölcsönös megnemtámadási szerződést. Vagyis amit megalakulásakor még háborúval büntetendőnek minősített a kisantant, azt most önként érvénytelenítette, s ezért olyan gesztust kért cserébe, amely legalább annyira szolgálta volna Magyarország érdekeit, mint a szomszédokéit. Kánya elutasította a kérelemnek is beillő ajánlatot. Ennek ellenére a csehszlovák kormány újabb javaslatokkal törekedett a közeledésre, és Jugoszlávia is felszínen tartotta barátkozási hajlandóságát. Persze eszünkben sincs idealizálni ezt az 1937-es, 1938-as, lényegében már csak papíron létező kisantantot. Csehszlovákia még viszonylag épen őrizte társadalmának eredeti politikai arculatát, ezzel szemben Románia első fasiszta kormánya, a Gogakabinet már hevesen udvarolt a náci Németországnak, és egyenesen Hitlernél keresett pártfogást Horthyék revíziós törekvéseivel szemben. A németbarát Sztojadinovic jugoszláv miniszterelnök és külügyminiszter pedig Göringnél kilincselt közvetítésért, azt óhajtva, hogy Csehszlovákia és Románia kiiktatásával jöjjön létre örök barátsági szerződés Belgrád és Budapest között. Igazodás Berlinhez A magyar kormány azt követően döntött a legrosszabb alternatíva mellett, hogy Darányi tárgyalt Hitlerrel 1937. november 25-én a berlini kancellárián. Fő témájuk Magyarország és akisantant viszonya volt. Darányi fenntartások nélkül elfogadta Hitler ama tanácsát, hogy Magyarország egyelőre ne kacsingasson revíziós vágyaival Romániára és Jugoszláviára, hanem teljes figyelmével koncentráljon Csehszlovákiára. Minden lépésében igazodjék Berlin instrukcióihoz. Ha így cselekszenek Darányiék, akkor — ígérte Hitler — a továbbiakban is bizton számíthatnak a Harmadik Birodalom segítségére. Így és ekkor köttetett meg a végzetes alku. Ettől kezdve hasztalan szorgalmazta a csehszlovák kormány a tárgyalásokat, Darányiék rendre elejét vették a közeledésnek. A prágai magyar követ, Wettstein János így írt főnökének, Kánya külügyminiszternek: „Az állandóan növekvő udvariasság és előzékenység, mellyel cseh hivatalos részről elhalmoznak, még jobban megerősítik .. . azt a benyomást, hogy cseh részről komolyan foglalkoznak a gondolattal, hogy a hozzánk való viszonyukat Romániától függetlenül normalizálják.” Kánya válasza ekként hangzott: „... legfeljebb annak kijelentésére szorítkozni szíveskedjék, hogy a közléseket kormányának jelenteni fogja.” 1937 decemberében Delbos francia külügyminiszter maratoni körutat tett Kelet-Európa országaiban. Budapesten is átutazott, s noha jöttét nem minősítették hivatalosnak, a pályaudvaron találkozott Apor Gáborral, a külügyminiszter állandó helyettesével. Benyomásairól udvariasan nyilatkozott, egyszersmind tudomásul kellett vennie, hogy Darányiék immár teljesen a náci külpolitikai stratégia elkötelezettjei. A magyar kormány akkor már a győri program előkészítésén munkálkodott. • E megemlékezéshez keresve sem találnánk alkalmasabb zárszót, mint azokat a sorokat, amelyek röviddel a győri program meghirdetése és az osztrák függetlenség letiprása után láttak napvilágot Csehszlovákiában. Magyar nyelven, a magyar nemzeti kisebbség szervezett baloldali erőinek orgánumában, a Dolgozók Lapjában jelent meg, szerkesztőségi cikként. A nemzetgyilkos háború útja „Ausztria intő példa” — ez volt a címe. Ebből idézünk: „Magyar revíziót remélni Hitlerrel vívott közös háborútól..., az vagy naiv ábránd vagy tudatos nemzetcsalás . .. Hiszen ez a háború Magyarország földjét pusztasággá tenné, és népét, amelynek amúgy sincs fölöslege, megtizedelné. De ez a népgyilkos háború Magyarországra nézve csak vereséggel zárulhat. A trianoni békét lehet úgy is »revideálni«, hogy ráadásul elvész az is, ami Trianonban megmaradt: Magyarország nemzeti függetlensége. Aki Hitlerrel szövetségben akar revíziót, annak tudnia kell, hogy a revízió a német imperializmus világuralmi terveit szolgálná, és nem a magyar érdekeket. A hitleri revízió Magyarországot a Harmadik Birodalom vazallusává tenné .. . Aki igazán magyar, bármennyire fájlalja is Trianont, látja, hogy ma a nemzeti önállóság védelme, a szabad, független Magyarország megmentése van a történelem napirendjén. Aki ma a revíziós törekvéseket állítja előtérbe, az a német imperializmust és ezzel akarva-akaratlan a magyar nemzet romlását szolgálja. A mai helyzetben becsületes hazafiak is elvesztik az irányt. Ezért van ma százszorosan szükség arra, hogy bátran és nyíltan hirdessük a nemzeti politika egyedül helyes programját. Követeljük az ország függetlenségének védelmét, és éppen ezért fordulunk szembe a győri programmal.” E sorok csupán annyi változtatást igényelnek, hogy a feltételes módból határozott állítmányt csinált a történelem. S ez a „csupán” nem kevesebb, mint a második világháború összes tragédiája. Gerencsér Miklós 11