Népszabadság, 1988. július (46. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
1988. július 30., szombat Kétszáz éves a kassai Magyar Museum papjainkban jelentős évfordulót ünnepel a magyar sajtó története. 1788 nyarán jelent meg első önálló, magyar nyelvű irodalmi-kulturális folyóiratunk, a Magyar Museum úttörő száma. Három író, Batsányi János, Kazinczy Ferenc és Baráti Szabó Dávid együttműködésének eredményeképpen született Kassán, ahol mindhárman mint az akkortájt formálódó hazai értelmiség tagjai voltak állásban. Két fiatal, a felvilágosodás eszméin nevelkedett író — Batsányi huszonöt, Kazinczy huszonkilenc esztendős volt a lap megjelenésekor — fogott öszsze a majd’ ötvenesztendős, a konzervatív rendi világnézeten felnőtt, de a költészet terén ugyancsak újító harmadikkal, hogy megteremtsék a nemzeti irodalom megújulása szempontjából immár nélkülözhetetlen orgánumot. Az irodalom addig csupán hírlapok mellékleteiben kapott szinte „megtűrt” helyet, a kassai Magyar Museumot viszont szerkesztői a maga egészében a nemzeti kultúra legfontosabb elvi kérdéseinek, illetve a magyar poézis alkotásainak szentelték. A terv benne volt a korszak levegőjében. Kazinczy javasolta először Baráth Szabónak ily folyóirat indítását, de akkor már Batsányi is ezen töprengett. Az ő bevonását Baróti Szabó ajánlotta, s Batsányi a triumvirátuson belül hamarosan átvette az irányítást. Ki is váltotta Kazinczy haragját, majd kiválását. Nemcsak és elsősorban nem személyes ellentéteik miatt (bár azok is bőséggel voltak) különböztek össze. Differenciáikról a korszak korán elhunyt, kiváló szakértőjének, Szauder Józsefnek tömör meghatározását idézem: „Lényegében a jozefinus felfogású, merészen felvilágosult és a nyugatias polgári ízlést fordítással is terjesztő Kazinczy ütközött össze a felvilágosult, de a nemesi ellenállás felől érkező, s ízlésében minden korai romantikussága mellett is konzervatívabb, a fordításirodalmat nem kedvelő Batsányival.” A jozefinista Kazinczy nem tudta elviselni, hogy a Magyar Museum számára írott bevezetését Batsányi az ő tudta nélkül a maga — kifejezetten a felvilágosult rendiség szellemét tükröző — írásával helyettesítse. A folyóirat ominózus beköszöntő cikkében Batsányit az előrehaladott nyugat-európai irodalmakkal összehasonlítva ösztönzött a legfőbb reformtörekvésekre: a magyar nyelv kifejlesztésére, a „világosságnak [azaz a felvilágosodásnak] terjesztésére”, a tudós társaság, a Magyar Tudományos Akadémia megteremtésére, mindezzel pedig a polgári átalakulás kezdeti céljaira. E bevezetésében Batsányi oly hangot üt le, amely a reformkorig el fog hallatszani, íme néhány sor megállapításaiból: „... hatörvényeink, közdolgaink, pereink, oskola könyveink ugyanazon magyar nyelven készültek volna, boldog isten! mire mehettünk volna! mennyire nem különböznék állapotunk mostani sorsunktól! — De ne gondoljunk erre, miajd véres könnybe borulnak ismét orcáink! Mit használ úgyis, a lehetetlenségről álmodoznánk? — Lássuk inkább, mire mehetnénk még mostani erőnkkel. Lássuk a mai tudós nemzeteket, micsoda eszközök által jutottak ők arra a magasságra, ahol ott most vágynak, és kövessük mi is ... nyomdokikat.” Félreértések elkerülése véglett: e programmal lényegében Kazinczy is egyetértett, ő azonban mindennek megvalósítására szépirodalmi folyóiratot kívánt létrehozni — esztendővel később Orpheus címmel meg is teremtette azt —, Batsányi viszont olyat, amelyik elsősorban elvd, publicisztikai szinten a nemzeti kultúra alapkérdéseivel foglalkozik. Az akadémiai eszme, a nemzet hagyományok megbecsülése, a tudomány nemzeti koncentrációt szolgáló szerepe, a nyelv nemzetiséghordozó funkciójának előtérbe állítása egyszerre volt Bessenyei György törekvéseinek folytatása s a reformkor (Kölcsey, Széchenyi, Bajza stb.) szándékainak, indíttatásainak előzménye. Az volt s azzá vált Kazinczy műve is, de egy másik, a szélesebb közönségrétegek számára egyelőre nehezebben követhető, elitebb jellegű úton. A Magyar Museumban kezdetben a költészet dominált: eredeti és fordított versek sorakoztak egymás után, továbbá Batsányinak költőelődjéről, Ányos Pálról, majd a fordításról írott tanulmányai. Könyvkritikára — míg ott nem hagyta alapot — Kazinczy vállalkozott, kezdeményezőként gyakorolva az idehaza új műfajit. Széles írói gárdát voltak képesek megmozgatni: egyaránt írt ide Aranka György, Barcsay Ábrahám, Dayka Gábor, Földi János, Pálóczi Horváth Ádám, Ráday Gedeon, Szentjóbi Szabó László, Verseghy Ferenc, Virág Benedek — azaz akkori irodalmunk java gárdája). S nemcsak viszonylag sokan írtak a Magyar Museumba, de viszonylag sokan is olvasták: a nyolcszáz példányból (e korban igen nagyszám!) háromnegyed rész előfizetés útján került el az olvasókhoz. Kisugárzása azonban ennél is bizonyosan nagyobb volt. Az értelmiség itt találkozhatott a közéleti költészet, a politikai líra oly jelentős darabjaival, mint — Keresztury Dezső utal erre — Batsányi Serkentő válasza Virág Benedekhez, Baróti Szabónak Egy ledőlt diófához című híres ódásai, a nemzethalál veszedelmének allegóriája, Barcsay episztolája), A magyarországi tudományoknak fő gyülekezetéhez, Verseghy A teremtésről írott költeményének első éneke, Ráday Gedeon Zrínyiász-átköltésének egy darabja stb. Kazinczy távozása után kiszorultak a lapból a fordítások és a kritikák — Batsányi a maga költészetet előnyben részesítő ízléselvei alapján szerkesztette tovább a Lapot. Névlegesen Baróti Szabóval együtt, valójában azonban egyedül — amíg ezt számára 1793-ban lehetetlenné nem tették. A szerkesztő munkája addig sem ment valami könnyen. A második kötet első füzete hiába volt készen 1790 júniusában, csak 1792-ben került el az olvasókhoz. Negyedik füzete pedig csak fél évtizeddel a folyóirat alapítása után. Hol az anyagiak hiányával, hol a nyomdával kellett bajlódni. Utóbb pedig a hatalommal: ha Batsányi a Magyar Museum indulásakor egyelőre a nemesi reformizmus ideáit propagálta is (innen voltak még a francia forradalmon!), az itt közzétett írásokban kezdettől fogva ott bujkált az a szellemi szikra, amelyet a Habsburg-kormányzat és a nemesség maradi többsége nem viselte el, léváltképp akkortól nem, amikor Batsányi híres költői reagálása a francia forradalomra, A franciaországi változásokra a lapban megjelent. Az epigramma és főleg zárósora — „Vigyázó szemetek járásra vessétek!” — nem hagyott kétséget a folyóirat, illetve a szerkesztő gondolkodása felől. A lapban immár arról is olvashatott a hatalom, hogy a Bastille helyén már a Szabadság temploma áll, s még inkább provokációnak vehette (vette is!) mindazt, amit a szerkesztő Vélekedés és javallás címmel a nyilvánosság fontosságáról, a sajtószabadságról, az újságírói etikáról — máig ható érvénnyel! — kinyilvánított: „Az újságírók, általjában véve, a népnek majd minden más írók között legtöbben használhatnának. Mivelhogy ők legtöbbféle emberektől, legfigyelmetesebben, leggyakrabban, sőt minden nap olvastatnak. De ellenben ugyanazért legtöbbet — árthatnak is. Annyival szorgalmatosabb vigyázással kellene tehát igye- lkezniek, hogy az igazsághoz mennél közelebb járhassanak, — legalább, hogy attól szánt szándékkal el ne távozzanak... Mert az igazságot tudva és szánt szándékkal megsérteni, tulajdonképpen annyit teszen, mint magát az istenséget káromlani. Egyáltalában: az igaz-lelkű, becsületes szívű embernek megtilthatják ugyan (ha azok, akik hatalommal bírnak, ezzel szabad kések szerént élni akarnak, hogy ezt vagy amazt a kedvetlen igazságot ne írja, közönségessé ne tegye, de semminemű emberi hatalom nem kényszerítheti őt arra, hogy ezt vagy amazt írja, hírlelje.” Voltaképp e cikket köszönt el Batsányi a Magyar Museum olvasóitól : megjelenésekor folyt már ellene a hivatalos vizsgálat. Ennek következményeképpen 1793 nyarán a lap beszüntetésére kényszerült, ő maga pedig azon az úton volt már, amelyik hivatali elbocsátásához, a magyar jakobinusok perében való letartóztatásához, a kufsteini várbörtönhöz, végül linzi száműzetéséhez vezetett. A vádakat különben nem kis részben a Magyar Museumban megjelent írások alapján emelték ellene. A folyóiratot el lehetett hallgattatni, kitörölni azonban az olvasók tudatából nem. A kor többi jelentős folyóiratán, így az Orpheuson, a Mindenes Gyűjteményen és az Uránián — esetleges elvi különbségeik ellenére — ott érezhető Batsányi vállalkozásának hatása: a nemzeti nyelv és az azon művelt tudomány, művelődés, vagy az eredeti magyar szépirodalmiság igénye (esetleg mindkettő) azokban is kifejezésre jutott. Ha eltérő utakon is, de egy cél felé haladtak — valamennyin a Bessenyei, illetve Batsányi törte pályán. 1795, a Martinovics-per terrorítéletei nyomán sokáig nem jelenhetett meg magyarul folyóirat. A szellem hatalmát azonban a hatalom szelleme nem volt képes tartósan elfojtani. A XIX. század első magyar nyelvű folyóirata, a Döbrentei Gábor szerkesztette Erdélyi Múzeum, mely a reformkori romantikus-liberális szellemiséget vezette be 1814 és 1818 között Magyarországon, mint neve is jelzi, elődjének tekintette a kassai vállalkozást. „Haza és haladás” törekvések számára az előző század folyóiratai közül a Magyar Museum adta a messze világló első példát. Fenyő István NÉPSZABADSÁG Két nyelv között... BESZÉLGETÉS KALÁSZ MÁRTONNAL — A Téli bárány című regényét (1986) és a Ki olvas éjszaka verset? című verseskötetét (1987) olvasva úgy tűnik, az ön számára egyre fontosabbá válik a gyerekkora, az a táj, ahol élete első éveit töltötte, azok az emberek, akik meghatározták a fejlődését. — Mindigs fontos volt számomra a gyerekkorom. Belőle éltem. Az utolsó öt évben megjelent könyveimben elsősorban a származásomról akartam beszélni, és úgy éreztem, hogy erről a gyerekkoromon keresztül tudom a legtöbbet elmondani. Egy dél-baranyai faluban, Lombeeken születtem. Gyerekkoromban itt főként németek, s részben szerbek és magyarok laktak. Mivel mi németek voltunk a legtöbben, ezért a sváb nyelvjárás volt a meghatározó. Mi nem magyarul beszéltünk. És nemcsak én, a többi gyerek sem tudott magyarul. Az iskolában voltak ugyan magyarórák, de nem sok hasznát vettük, mert igazából nem tanultuk meg a nyelvét. Az alvégen laktunk, ott, ahol általában a szegényebb emberek. A szüleim reggeltől estig dolgoztak. Az apám sok mindennel próbálkozott, fuvarozással, teljes bérléssel, meg minden egyébbel. Ennek ellenére gondtalan gyerekkorom volt. És a faluis jól megvolt. Még a rossz emlékű Volksbund ellenére sem voltak nagy ellentétek a faluban élő nemzetiségek között. Később persze megváltozott a helyzet. A háború előrehaladtával ezekben a falvakban is idegesebbé vált az élet. Ráadásul, amikor a németek megszállták az országot, akkor bennünket külön is megszálltak, mert a jugoszláv partizánok elleni harcokból pihenőre kivont csapatokat ezekben a határ menti falvakban helyezték el. Ezek a katonák felettek mindent. Nem szerettük őket, ők sem minket. Magyar cigányoknak neveztek bennünket, svábokat. A falu élete a háború után bolydult fel igazán. Amikor a lakosság nagy része a ki- és betelepítések során kicserélődött. Azoknak az időknek a legnagyobb gondja és legnagyobb élménye az volt, hogy nemzetiségüket tekintve is különböző embereknek kellett összeszokniuk. Nehezítette a helyzetet, hogy a német nemzetiséget kollektíve vonták felelősségre: nemcsak azokat büntették meg, akik megérdemelték, hanem az ártatlanokat is. Míg például korábban az iskolában sem volt kötelező magyarul beszélnünk, most az utcán sem volt ajánlatos németül, pontosabban svábul megszólalnunk. Mi, gyerekek, nagyon hamar megtanultunk magyarul, én elsősorban a betelepített székelyektől. Erős vágy élt bennem a magyar nyelv iránt. De ennél fontosabb, hogy ekkor —gyerekfejjel — kezdtem el verset írni magyarul, méghozzá úgy, hogy nem ismertem igazán a nyelvét. Máig sem tudom megmondani, miért nem németül próbálkoztam, pedig sokat olvastam németül, főleg Heinét. Versírás közben sokszor apámat kellett megkérdeznem, hogy ez meg ez a szó mit jelent magyarul. A lényeg az, hogy amikor először felötlött bennem, hogy költő leszek, ösztönösen azonnal magyar költő akartam lenni. — Hogyan emlékszik vissza a szüleire? — Édesanyám könnyebben szerethető volt, mint édesapám. Apám szomorú, szótlan, titokzatos és megközelíthetetlen ember volt. Ezért sokkal jobban vonzódtam hozzá, mint anyámhoz, akit „csak” szerettem. Apám 1945 nyarán betegen jött haza a fogságból, és soha többé nem épült föl. Ott ült az udvaron vagy a szobában, és mindig elérhető volt a számomra, sőt szolgálatot is tehettem neki. Végre eljutott odáig, hogy olvashatott. Hordtam neki akönyveket, s így kezdtünk el beszélgetni. Az első verseimet is neki mutattam meg. Ez nagyon nagy dolog volt, mert régebben megszólítani is alig mertem. — Említette, hogy 1945 után a falu élete megváltozott. — Igen. Erről sok mindent elmondtam a Téli bárány című regényemben, melyben két sváb család sorsán keresztül igyekeztem bemutatni, hogyan alakult a harmincas, negyvenes, ötvenes években a magyarországi német nemzetiség élete. Mint mondtam, a falu 1945 után felbolydult. Először a bukovinai székelyek jöttek, aztán nagyobb csoportban a felvidékiek, és kisebb csoportokban mindenféle emberek mindenfelől. De sokan el is mentek. Voltak, akiket Németországba telepítettek ki, voltak, akiket egy másik faluba, s voltak, akik a szőlőhegyre költöztek. Mi, gyerekek, könnyebben elviseltük a változásokat, mint a felnőttek. Mégis, az örökös súrlódások ellenére, az én falumban 1956-ban egyetlen pofon sem csattant el. Akkorra ezek az emberek annyira összeszoktak, hogy amikor Mohácsrólkijött a forradalmi bizottmány egyik tagja azzal, hogy újtanácselnököt kell választani, a falu ragaszkodott a régi tanácselnökéhez. Ezek a különböző nemzetiségű emberek a munkában megtanulták becsülni egymást. — Hogyan indult a pályája? — Mivel apám 1948-ban meghalt, nem lehetett szó arról, hogy középiskolába menjek. Egy évig Mohácsszigeten dolgoztam egy tanyán. Aztán Pécsre kerültem a cisztercita gimnáziumba. Itt volt egy kitűnő irodalomtanárom, Ágoston Julián, aki verseket is írt. Jó barátságban volt Rónay Györggyel, így aztán az első verseim a Vigíliában jelentek meg. Az érettségi után rövid ideig egy állami gazdaságban dolgoztam, majd népművelő lettem előbb Siklóson, majd Szigetváron. Ekkor kerültem kapcsolatba a Dunántúl című pécsi folyóirattal, amelyet Csorba Győző, Galsai Pongrác és Szántó Tibor szerkesztett. Csorba nagyon szigorú volt hozzám. Neki is köszönhetem, hogy költő lettem. A Dunántúl szerkesztőségében fantasztikus szellemi élet volt. Rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe egy csomó festő, színész, zenész, mert jól érezték magukat, és tudták, hogy ott mindig történik valami. Én lubickoltam ebben a közegben, és még most is megborsódzik a hátam, ha eszembe jutnak ezek az évek. Ez a szerkesztőség oázis volt az ötvenes évek szellemi sivárságában. 1957 őszéig Szigetváron éltem. Elvégeztem a munkámat, de délután már nyugtalan lettem, s felültem a fél ötös vonatra, és minden estémet Pécsett töltöttem, a szerkesztőségben. Ha meg ott nem találtam senkit, akkor átmentem a Nádor kávéházba, mert biztos lehettem, hogy ott ül az egésztársaság. J Ön a mai német lírának, mindenekelőtt az NDK költészetének egyik legelkötelezettebb tolmácsolja. Hogyan került kapcsolatba ezzel az irodalommal? — Először 1959-ben voltam Berlinben. Akkor már jelentek meg fordításaim a Nagyvilágban, s így kerültem az Írószövetség küldöttségébe. Nagy élmény volt számomra ez az utazás. Először voltam külföldön. Verseket is írtam erről. Hoszszabb időre 1964-ben kerültem Berlinbe. Kaptam egy két évre szóló ösztöndíjat, de csak egy évet vállaltam. Rám volt bízva, hogy mit csinálok. Teljesen szabad voltam. Nem messze laktam Günter Kunertéktől. Szinte mindennapi vendég voltam náluk. Korábban is jólismertem, de ebből az ismeretségből barátság lett. Kunért akkor nagyon szorult helyzetben volt. Nem nagyon jelentek meg a művei, és a barátok sem keresték vele a kapcsolatot. Ez alatt a Berlinben töltött egy év alatt rengeteget olvastam. Megismertem egy másik világot. Minden gátlás, minden szorongás egyszer csak leszakadt rólam. És dolgozni is tudtam: a Változatok a reményre című verseskötetem szinte teljes egészében Berlinben született. Akkor jöttem rá — s itthon ezért nagyon sokáig meg is mosolyogtak —, hogy az NDK irodalma nem olyan, amilyennek Magyarországon gondolják. Nem sztálinista irodalom. Kitűnő írókat, kitűntő költőket ismertem meg (Kunerten kívül említhetném Fühmann, Hermlin, Christa Wolf, Völker Braun, Sara Kirsch, Biermann nevét), egy sor nagyon kemény embert, akik igen nehéz helyzetben voltak. Ekkor köteleztem el magam az NDK irodalmának. Persze arra is emlékszem, hogy amikor Kunertet nem lehetett olvasni az NDK-ban, akkor nálunk gyakran szrepelt verseivel és elbeszéléseivel a Nagyvilágban. A berlini Humboldt Egyetem magyar szakos hallgatói fordították vissza ezeket a műveket a német szakosoknak. — A Hajnali szekerek című 1955- ben megjelent első kötete után lassan eltűnnek a verseiből a novellisztikus, epikus részletek, s a költészete egyre szikárabbá válik. — Ez így van. Nem akarom megtagadni az első kötetemet. De a megjelenése után kezdtem eszmélkedni. Elsőként Csorba Győző figyelmeztetett szigorúan arra, hogy jó lesz vigyázni, mert ha ennyivel megelégszem, akkor legfeljebb egy jól verselő epigon költő lesz belőlem. Ez nagyon megdöbbentett, elég sokáig nem írtam verset. Aztán sok kínlódással megszületett az Ünnep előtt című második kötetem (1961), és attól kezdve — úgy érzem — következetesen törekszem arra, hogy megtaláljam saját hangomat. — Az ön költészete erősen gondolati indíttatású. Anélkül, hogy le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azt mondanám, hogy versei legtöbbje az élet önmagán túlmutató mozzanataira kérdez rá, az ember transzcendenciaigényét fogalmazza meg, valami nagy-nagy belső nyugalmat árasztó tárgyszerűséggel. — Ezekben a versekben számomra nagyon fontos, hogy végül is, ha valaki teljesen szétszedné őket, akkor rájönne, hogy az „alkatrészek” nagyon reálisak, a lehető leghétköznapibbak. Tulajdonképpen mindig is az volt a verseszményem, hogy a költő úgy emelje magasba a dolgokat, hogy közben megmaradjon anyagszerűségük, még akkor is, ha sikerül felvillantani, hogy valamilyen módon minden létező túlmutat önmagán. A legnagyobb élményem, hogy tudok magyarul. Sőt, hogy úgy tudok magyarul, hogy ezen a nyelven írok, és nem is tudnék más nyelven írni. Emlékszem, diákkoromban míg mások regényeket olvastak, én szótárakat lapozgattam. Ebbe a nehezen megtalált magyar nyelvbe most már egyre bátrabban próbálom bele- csempészni német nyelvjárásom egyes elemeit. Erre a regényemben törekedtem a legbátrabban, de a verseimben is nagyon jól jött nekem, hogy az Európa Könyvkiadó pár évvel ezelőtt megbízott azzal, hogy a magyarországi németek népköltészetét magyarra fordítsam. E munka közben gyakran kényszerültem arra, hogy valami nyelvileg sajátosan újat találjak ki. Persze óvatosnak kell lenni. Gyerekkorom óta rettegek attól, hogy komikussá válok. És ez a nyelvben is megtörténhet. Amikor erre rájöttem, kicsit megrettentem. De talán utalhatok itt az általam nagyon szeretett Paul Selanra, aki kitalált egy német nyelvet ... Én persze nem akarok egy magyar nyelvet kitalálni. De amikor megtudtam, hogy Celan fiatal korá-ban románul írta a verseit, akkor valami elkezdett bennem derengeni. Hiszen Celan nyelve is a legdurvább elemekből van összerakva. — Az utóbbi időkben született verseinek kulcsszavai: híd, párkány, padka. — A híd szó egyértelműen azt jelenti, hogy az ember közösségbe vágyik. Ez gyerekkoromtól fogva állandó élményem és gyötrelmem is. A párkány szó talán a leeséssel és a leesés veszélyével függ össze. A zuhanás torokszorító élménye rendszeresen visszatér álmaimban. A padka szóról a legnehezebb beszélni. Talán valamilyen visszavágyódást jelent a gyerekkorba, abba a világba, ahol felnőttem. De ne gondoljon itt senki valamiféle romantikus idealizálására az elmúltnak. Ha visszavágyódásról van szó, akkor nagyontárgyilagosról. Arról, hogy végül is az apám is lehetett volna az, aki én vagyok. Bennem rettenetesen nagy a kötődés. A Téli bárány című regényemben kiélhettem ezt a vágyódásomat. Talán nem látszik a regényben — mert ha nagyon látszana, az nagy baj volna —, de bennem mindig élni fog, hogy oda tartozom. Tudom, hogy nem lehet visszamenni. De sokat eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna belőlem, ha nem jöttem volna el. Azt hiszem, ezért ilyen józan ez a regény. Büszke vagyok rá, hogy soha nem szakadtam el ettől a közösségtől. Ha hazamegyek, mintha folytatnék valamit. És nemcsak a németek vannak így, hanem a szerbek, a székelyek és a magyarok is. Elmesélnek mindent, és mindenki örül. És én is így vagyok. Mintha elutaztam volna, és most hazajövök. Vörös T. Károly 15