Népszabadság, 1988. július (46. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

1988. július 30., szombat Kétszáz éves a kassai Magyar Museum papjainkban jelentős évfordulót ünnepel a magyar s­ajtó törté­nete. 1788 nyarán jelent meg első önálló, magyar nyelvű irodalmi-kul­turális folyóiratunk, a Magyar Mu­seum úttörő száma. Három író, Batsányi János, Kazinczy Ferenc és Baráti Szabó Dávid együttműködé­sének eredményeképpen született Kassán, ahol mindhárman mint az akkortájt formálódó hazai értelmi­ség tagjai voltak állásban. Két fia­tal, a felvilágosodás eszméin nevel­kedett író — Batsányi huszonöt, Ka­zinczy huszonkilenc esztendős volt a lap megjelenésekor — fogott ösz­­sze a majd’ ötvenesztendős, a kon­zervatív rendi világnézeten felnőtt, de a költészet terén ugyancsak újító harmadikkal, hogy megteremtsék a nemzeti irodalom megújulása szem­pontjából immár nélkülözhetetlen orgánumot. Az irodalom addig csu­pán hírlapok mellékleteiben kapott szinte „megtűrt” helyet, a kassai Magyar Museumot viszont szerkesz­tői a maga egészében a nemzeti kultúra legfontosabb elvi kérdései­nek, illetve a­ magyar poézis alko­tásainak szentelték. A terv benne volt a korszak le­vegőjében. Kazinczy javasolta elő­ször Baráth Szabónak ily folyóirat indítását, de akkor már Batsányi is ezen töprengett. Az ő bevonását Ba­róti Szabó ajánlotta, s Batsányi a triumvirátuson belül hamarosan át­vette az irányítást. Ki is váltotta Kazinczy haragját, majd kiválását. Nemcsak és elsősorban nem szemé­lyes ellentéteik miatt (bár azok is bőséggel voltak) különböztek össze. Differenciáikról a korszak korán el­hunyt, kiváló szakértőjének, Sz­au­­der Józsefnek tömör meghatározá­sát idézem: „Lényegében a jozefi­­nus felfogású, merészen felvilágosult és a nyugatias polgári ízlést fordí­tással is terjesztő Kazinczy ütközött össze a felvilágosult, de a nemesi ellenállás felől érkező, s ízlésében min­den korai romantikussága mel­lett is konzervatívabb, a fordítás­irodalmat nem kedvelő Batsányi­val.” A jozefinista Kazinczy nem tudta elviselni, hogy a Magyar Mu­seum számára írott bevezetését Ba­tsányi az ő tudta nélkül a maga — kifejezetten a felvilágosult rendiség szellemét tükröző — írásával helyet­tesítse. A folyóirat ominózus beköszöntő cikkében Batsányit az előrehaladott nyugat-európai irodalmakkal össze­­h­asonlítva ösztönzött a legfőbb re­formtörekvésekre: a magyar nyelv kifejlesztésére, a „világosságnak [az­az a felvilágosodásnak] terjesz­tésé­­re”, a tudós társaság, a Magyar Tu­dományos Akadémia megteremtésé­re, mindezzel pedig a polgári átala­kulás kezdeti céljaira. E bevezetésé­ben Batsányi oly hangot üt le, amely a reformkorig el fog hallatszani, íme néhány sor megállapításaiból: „... ha­­törvényeink, közdolgaink, pereink, oskola könyveink ugyan­azon magyar nyelven készültek vol­na, boldog isten! mire mehettünk volna! mennyire nem különböznék állapotunk mostani sorsunktól! — De ne gondoljunk erre, miajd véres könnybe borulnak ismét orcáink! Mit használ úgyis, a lehetetlenségről álmodoznánk? — Lássuk inkább, mire mehetnénk még mostani erőnk­kel. Lássuk a mai tudós nemzete­ket, micsoda eszközök által jutot­tak ők arra a magasságra, ahol ott most vágynak, és kövessük mi is ... nyomdokikat.” Félreértések elkerülése véglett: e programmal lényegében Kazin­czy is egyetértett, ő azonban mind­ennek megvalósítására szépirodalmi folyóiratot kívánt létrehozni — esz­tendővel később Orpheus címmel meg is teremtette azt —, Batsányi viszont olyat, amelyik elsősorban el­­vd, publicisztikai szinten a nem­zeti kultúra alapkérdéseivel foglal­kozik. Az akadémiai eszme, a nem­zet hagyományok megbecsülése, a tudomány nemzeti koncentrációt szolgáló szerepe, a nyelv nemzeti­séghordozó funkciójának előtérbe állítása egyszerre volt Bessenyei György törekvéseinek folytatása s a reformkor (Kölcsey, Széchenyi, Baj­za stb.) szándékainak, indíttatásai­nak előzménye. Az volt s azzá vált Kazinczy műve is, de egy másik, a szélesebb közönségrétegek számára egyelőre nehezebben követhető, eli­tebb jellegű úton. A Magyar Museumban kezdetben a költészet dominált: eredeti és for­dított versek sor­akoztak egymás után, továbbá Batsányinak költő­elődjéről, Ányos Pálról, majd a for­dításról írott tanulmányai. Könyv­kritikára — míg ott nem hagyta a­­lapot — Kazinczy vállalkozott, kez­deményezőként gyakorolva az ide­haza új műfajit. Széles írói gárdát voltak képesek megmozgatni: egy­aránt írt ide Aranka György, Bar­­csay Ábrahám, Dayka Gábor, Földi János, Pálóczi Horváth Ádám, Rá­day Gedeon, Szentjóbi Szabó László, Verseghy Ferenc, Virág Benedek — azaz akkori irodalmunk java gárdá­ja). S nemcsak viszonylag sokan ír­tak a Magyar Museumba, de vi­szonylag sokan is olvasták: a nyolc­száz példányból (e korban igen nagy­szám!) háromnegyed rész előfizetés útján került el az olvasókhoz. Ki­sugárzása azonban ennél is bizo­nyosan nagyobb volt. Az értelmiség itt találkozhatott a közéleti költészet, a politikai líra oly jelentős darabjaival, mint — Ke­­resztury Dezső utal erre — Batsá­nyi Serkentő válasza Virág Bene­dekhez, Baróti Szabón­ak Egy ledőlt diófához című híres ódásai, a nem­zethalál veszedelmének allegóriája, Barcsay episztolája), A magyar­or­­szági tudományoknak fő gyülekeze­téhez, Verseghy A teremtésről írott költeményének első éneke, Ráday Gedeon Zrínyiász-átköltésének egy darabja stb. Kazinczy távozása után kiszorultak a lapból a fordítások és a kritikák — Batsányi a maga köl­tészetet előnyben részesítő ízlésel­vei alapján szerkesztette tovább a Lapot. Névlegesen Baróti Szabóval együtt, valójában azonban egyedül — amíg ezt számára 1793-ban lehe­tetlenné nem tették. A szerkesztő munkája addig sem ment valami könnyen. A második kötet első füzete hiába volt készen 1790 júniusában, csak 1792-ben ke­rült el az olvasókhoz. Negyedik fü­zete pedig csak fél évtizeddel a fo­lyóirat alapítása után. Hol az anya­giak hiányával, hol a nyomdával kellett bajlódni. Utóbb pedig a ha­talommal: ha Batsányi a Magyar Museum indulásakor egyelőre a ne­mesi reformizmus ideáit propagálta is (innen voltak még a francia for­radalmon!), az itt közzétett írások­ban kezdettől fogva ott bujkált az a szellemi szikra, amelyet a Ha­bs­­burg-kormányza­t és a nemesség ma­radi többsége nem viselte el, lé­­váltképp akkortól nem, amikor Batsányi híres költői reagálása a francia forradalomra, A francia­­országi változásokra a lapban meg­jelent. Az epi­gramma és főleg zá­rósora — „Vigyá­zó szemetek járás­ra vessétek!” — nem hagyott két­séget a folyóirat, illetve a szerkesz­tő gondolkodása felől. A lapban im­már arról is olvashatott a hatalom, hogy a Bastille helyén már a Sza­badság temploma áll, s még inkább provokációnak vehette (vette is!) mindazt, amit a szerkesztő Véleke­dés és javallás címmel a nyilvános­ság fontosságáról­, a sajtószabad­ságról, az újságírói etikáról — má­ig ható érvénnyel! — kinyilvánított: „Az újságírók, általjában véve, a népnek majd minden más írók kö­zött legtöbben használhatnának. Mi­velhogy ők legtöbbféle emberektől, legfigyelmetesebben, leggyakrabban, sőt minden nap olvastatnak. De el­lenben ugyanazért legtöbbet — árt­hatnak is. Annyival szorgalmato­­sabb vigyázá­ssal kellene tehát igye- lkezniek, hogy az igazsághoz mennél közelebb járhassanak, — legalább, hogy attól szánt­ szándékkal el ne távozz­ana­k... Mert az igazságot tudva és szánt­ szándékkal megsér­teni, tulajdonképpen annyit teszen, mint m­agát az istenséget káromla­­ni. Egy­által­ában: az igaz-l­elkű, be­csületes szívű embernek megtilthat­ják ugyan (ha azok, akik hatalom­mal bírnak, ezzel szabad kések sze­rént élni akarnak,­ hogy ezt vagy amazt a kedvetlen igazságot ne ír­ja, közönségessé ne tegye, de sem­minemű emberi hatalom nem kény­szerítheti őt arra, hogy ezt vagy amazt írja, hírlelje.” Voltaképp e cikket köszönt el Batsányi a Magyar Museum olva­sóitól : megjelenésekor folyt már el­lene a hivatalos vizsgálat. Ennek következményeképpen 1793 nyarán a lap beszüntetésére kényszerült, ő m­aga pedig azon az úton volt már, amelyik hivatali elbocsátásához, a magyar jakobinusok perében való letartóztatásához, a kufsteini vár­börtönhöz, végül linzi száműzetésé­hez vezetett. A vádakat különben nem kis részben a Magyar Museum­­ban megjelent írások alapján emel­­ték ellene. A folyóiratot el lehetett hallgattatni, kitörölni azonban az olvasók tudatából­­ nem. A kor többi jelentős folyóiratán, így az Orpheuson, a Mindenes Gyűjteményen és az Uránián — esetleges elvi különbségeik ellenére — ott érezhető Batsányi vállalkozá­sának hatása: a nemzeti nyelv és az azon művelt tudomány, művelő­dés, vagy az eredeti magyar szép­­irodalmiság igénye (esetleg mind­kettő) azokban is kifejezésre jutott. Ha eltérő utakon is, de egy cél felé haladtak — valamennyin a Besse­nyei, illetve Batsányi törte pályán. 1795, a Martinovics-per terrorítéle­tei nyomán sokáig nem jelenhetett meg magyarul folyóirat. A szellem hatalmát azonban a hatalom szelle­me nem volt képes tartósan elfoj­tani. A XIX. század első magyar nyelvű folyóirata, a Döbrentei Gá­bor szerkesztette Erdélyi Múzeum, mely a reformkori romantikus-libe­rális szellemiséget vezette be 1814 és 1818 között Magyarországon, mint neve is jelzi, elődjének tekintette a kassai vállalkozást. „Haza és hala­dás” törekvések számára az előző század folyóiratai közül a Magyar Museum adta a messze világló első példát. Fenyő István NÉPSZABADSÁG K­ét nyelv között... BESZÉLGETÉS KALÁSZ MÁRTONNAL — A Téli bárány című regényét (1986) és a Ki olvas éjszaka ver­set? című verseskötetét (1987) olvas­va úgy tűnik, az ön számára egy­re fontosabbá válik a gyerekkora, az a táj, ahol élete első éveit töl­tötte, azok az emberek, akik megha­tározták a fejlődését. — Mindig­­­s fontos volt számom­ra a gyerekkorom. Belőle éltem. Az utolsó öt évben megjelent könyve­imben elsősorban a származásomról akartam beszélni, és úgy éreztem, hogy erről a gyerekkoromon keresz­tül tudom a legtöbbet elmondani. Egy dél-baranyai faluban, Lombe­­eken születtem. Gyerekkoromban itt főként németek, s részben szerbek és magyarok laktak. Mivel mi né­metek voltunk a legtöbben, ezért a sváb nyelvjárás volt a meghatá­rozó. Mi nem magyarul beszéltünk. És nemcsak én, a többi gyerek sem tudott magyarul. Az iskolában vol­tak ugyan magyarórák, de nem sok hasznát vettük, mert igazából nem tanultuk meg a nyelvét. Az alvégen laktunk, ott, ahol ál­talában a szegényebb emberek. A szüleim reggeltől estig dolgoztak. Az apám sok mindennel próbálkozott, fuvarozással, teljes bérléssel, meg minden egyébbel. Ennek ellenére gondtalan gyerekkorom volt. És a falu­­is jól megvolt. Még a rossz emlékű Volksbund ellenére sem vol­tak nagy ellentétek a faluban élő nemzetiségek között. Később persze megváltozott a helyzet. A háború előrehaladtával ezekben a falvak­ban i­s idegesebbé vált az élet. Rá­adásul, amikor a németek megszáll­ták az országot, akkor bennünket külön is megszálltak, mert a jugo­szláv partizánok elleni harcokból pi­henőre kivont csapatokat ezekben a határ menti falvakban helyezték el. Ezek a katonák felettek min­dent. Nem szerettük őket, ők sem minket. Magyar cigányoknak nevez­tek bennünket, svábokat. A falu élete a háború után boly­­dult fel igazán. Amikor a lakosság nagy része a ki- és betelepítések so­rán kicserélődött. Azoknak az idők­nek a legnagyobb gondja és legna­gyobb élménye az volt, hogy nem­zetiségüket tekintve is különböző embereknek kellett összeszokniuk. Nehezítette a helyzetet, hogy a né­met nemzetiséget kollektíve vonták felelősségre: nemcsak azokat bün­tették meg, akik megérdemelték, ha­nem az ártatlanokat is. Míg például korábban az iskolában sem volt kö­telező magyarul beszélnünk, most az utcán sem volt ajánlatos néme­tül, pontosabban svábul megszólal­nunk. Mi, gyerekek, nagyon hamar megtanultunk magyarul, én első­sorban a betelepített székelyektől. Erős vágy élt bennem a magyar nyelv iránt. De ennél fontosabb, hogy ekkor —­­gyerekfejjel — kezd­tem el verset írni magyarul, még­hozzá úgy, hogy nem ismertem iga­zán a nyelvét. Máig sem tudom megmondani, miért nem németül próbálkoztam, pedig sokat olvastam németül, főleg Heinét. Versírás köz­ben sokszor apámat kellett megkér­deznem, hogy ez meg ez a szó mit jelent magyarul. A lényeg az, hogy amikor először felötlött bennem, hogy költő leszek, ösztönösen azonnal ma­gyar költő akartam lenni. — Hogyan emlékszik vissza a szü­leire? — Édesanyám könnyebben szeret­hető volt, mint édesapám. Apám szomorú, szótlan, titokzatos és meg­közelíthetetlen ember volt. Ezért sokkal jobban vonzódtam hozzá, mint anyámhoz, akit „csak” szeret­tem. Apám 1945 nyarán betegen jött haza a fogságból, és soha többé nem épült föl. Ott ült az udva­ron vagy a szobában, és mindig el­érhető volt a számomra, sőt szolgá­latot is tehettem neki. Végre elju­tott odáig, hogy olvashatott. Hordtam neki a­­könyveket, s így kezdtünk el beszélgetni. Az első verseimet is neki mutattam meg. Ez nagyon nagy do­log volt, mert régebben megszólítani is alig mertem. — Említette, hogy 1945 után a fa­lu élete megváltozott. — Igen. Erről sok mindent el­mondtam a Téli bárány című regé­nyemben, melyben két sváb család sorsán keresztül igyekeztem bemu­tatni, hogyan alakult a harmincas, negyvenes, ötvenes években a ma­gyarországi német nemzetiség éle­te. Mint mondtam, a falu 1945 után felbolydult. Először a bukovinai szé­kelyek jöttek, aztán nagyobb cso­portban a felvidékiek, és kisebb csoportokban mindenféle emberek mindenfelől. De sokan el is men­tek. Voltak, akiket Németországba telepítettek ki, voltak, akiket egy másik faluba, s voltak, akik a sző­lőhegyre költöztek. Mi, gyerekek, könnyebben elviseltük a változáso­kat, mint a felnőttek. Mégis, az örö­kös súrlódások ellenére, az én fa­lumban 1956-ban egyetlen pofon sem csattant el. Akkorra ezek az emberek annyira összeszoktak, hogy amikor Mohácsról­­kijött a forradal­mi bizottmány egyik tagja azzal, hogy új­­tanácselnököt kell válasz­tani, a falu ragaszkodott a régi ta­nácselnökéhez. Ezek a különböző nemzetiségű emberek a munkában megtanulták becsülni egymást. — Hogyan indult a pályája? — Mivel apám 1948-ban meghalt, nem lehetett szó arról, hogy közép­iskolába menjek. Egy évig Mohács­szigeten dolgoztam egy tanyán. Az­tán Pécsre kerültem a cisztercita gimnáziumba. Itt volt egy kitűnő irodalomtanárom, Ágoston Julián, aki verseket is írt. Jó barátságban volt Rónay Györggyel, így aztán az első verseim a Vigíliában jelentek meg. Az érettségi után rövid ideig egy állami gazdaságban dolgoztam, majd népművelő lettem előbb Sikló­son, majd Szigetváron. Ekkor kerültem kapcsolatba a Dunántúl című pécsi folyóirattal­, amelyet Csorba Győző, Galsai Pongrác és Szántó Tibor szerkesztett. Csorba nagyon szigorú volt hozzám. Neki is köszönhetem, hogy költő lettem. A Dunántúl szerkesztőségében fan­tasztikus szellemi élet volt. Rend­szeresen bejárt a szerkesztőségbe egy csomó festő, színész, zenész, mert jól érezték magukat, és tudták, hogy ott mindig történik valami. Én lu­bickoltam ebben a közegben, és még most is megborsódzik a hátam, ha eszembe jutnak ezek az évek. Ez a szerkesztőség oázis volt az ötve­nes évek szellemi sivárságában. 1957 őszéig Szigetváron éltem. Elvégez­tem a mun­kámat, de délután már nyugtalan lettem, s felültem a fél ötös vonatra, és minden estémet Pécsett töltöttem, a szerkesztőség­ben. Ha meg ott nem találtam sen­kit, akkor átmentem a Nádor ká­véházba, mert biztos lehettem, hogy ott ül az egész­­társaság. J Ön a mai német lírának, min­denekelőtt az NDK költészetének egyik legelkötelezettebb tolmácsol­ja. Hogyan került kapcsolatba ez­zel az irodalommal? — Először 1959-ben voltam Ber­linben. Akkor már jelentek meg fordításaim a Nagyvilágban, s így kerültem az Írószövetség küldöttsé­gébe. Nagy élmény volt számomra ez a­z utazás. Először voltam kül­földön. Verseket is írtam erről. Hosz­­szabb időre 1964-ben kerültem Ber­linbe. Kaptam egy két évre szóló ösztöndíjat, de csak egy évet vál­laltam. Rám volt bízva, hogy mit csinálok. Teljesen szabad voltam. Nem messze laktam Günter Kuner­­téktől. Szinte mindennapi vendég voltam náluk. Korábban is jól­­is­mertem, de ebből az ismeretségből barátság lett. Kunért akkor nagyon szorult helyzetben volt. Nem na­gyon jelentek meg a művei, és a barátok sem keresték vele a kap­csolatot. Ez alatt a Berlinben töltött egy év alatt rengeteget olvastam. Meg­ismertem egy másik világot. Min­den gátlás, minden szorongás egy­szer csak leszakadt rólam. És dol­gozni is tudtam: a Változatok a re­ményre című verseskötetem szinte teljes egészében Berlinben született. Akkor jöttem rá — s itthon ezért nagyon sokáig meg is mosolyogtak —, hogy az NDK irodalma nem olyan, amilyennek Magyarországon gondolják. Nem sztálinista irodalom. Kitűnő írókat, kitűntő költőket is­mertem meg (Kunerten kívül említ­hetném Fühmann, Hermlin, Christa Wolf, Völker Braun, Sara Kirsch, Biermann nevét), egy sor nagyon ke­mény embert, akik igen nehéz hely­zetben voltak. Ekkor köteleztem el magam az NDK irodalmának. Per­sze arra is emlékszem, hogy amikor Kunertet nem lehetett olvasni az NDK-ban, akkor nálunk gyakran szrepelt verseivel és elbeszéléseivel a Nagyvilágban. A berlini Hum­boldt Egyetem magyar szakos hall­gatói fordították vissza ezeket a mű­veket a német szakosoknak. — A Hajnali szekerek című 1955- ben megjelent első kötete után las­san eltűnnek a verseiből a novel­­lisztikus, epikus részletek, s a költé­szete egyre szikárabbá válik. — Ez így van. Nem akarom meg­tagadni az első kötetemet. De a megjelenése után kezdtem eszmél­­­kedni. Elsőként Csorba Győző figyel­meztetett szigorúan arra, hogy jó lesz vigyázni, mert ha ennyivel meg­elégszem, akkor legfeljebb egy jól verselő epigon költő lesz belőlem. Ez nagyon megdöbbentett, elég so­káig nem írtam verset. Aztán sok kínlódással megszületett az Ünnep előtt című második kötetem (1961), és attól kezdve — úgy érzem — kö­vetkezetesen törekszem arra, hogy megtaláljam saját hangomat. — Az ön költészete erősen gon­dolati indíttatású. Anélkül, hogy le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azt mondanám, hogy versei legtöbb­je az élet önmagán túlmutató moz­zanataira kérdez rá, az ember transz­cendenciaigényét fogalmazza meg, valami nagy-nagy belső nyugalmat árasztó tárgyszerűséggel. — Ezekben a versekben számomra nagyon fontos, hogy végül is, ha va­laki teljesen szétszedné őket, akkor rájönne, hogy az „alkatrészek” na­gyon reálisak, a lehető leghétközna­pibbak. Tulajdonképpen mindig is az volt a verseszményem, hogy a köl­tő úgy emelje magasba a dolgokat, hogy közben megmaradjon anyag­szerűségük, még akkor is, ha sike­rül felvillantani, hogy valamilyen módon minden létező túlmutat ön­magán. A legnagyobb élményem, hogy tu­dok magyarul. Sőt, hogy úgy tudok magyarul, hogy ezen a nyelven írok, és nem is tudnék más nyelven írni. Emlékszem, diákkoromban míg má­sok regényeket olvastak, én szótára­kat lapozgattam. Ebbe a nehezen megtalált magyar nyelvbe most már egyre bátrabban próbálom bele-­ csempészni német nyelvjárásom egyes elemeit. Erre a regényemben törekedtem a legbátrabban, de a verseimben is nagyon jól jött ne­kem, hogy az Európa Könyvkiadó pár évvel ezelőtt megbízott azzal, hogy a magyarországi németek nép­­költészetét magyarra fordítsam. E munka közben gyakran kényszerül­tem arra, hogy valami nyelvileg sa­játosan újat találjak ki. Persze óva­tosnak kell lenni. Gyerekkorom óta rettegek attól, hogy komikussá vá­lok. És ez a nyelvben is megtörtén­het. Amikor erre rájöttem, kicsit megrettentem. De talán utalhatok itt az általam nagyon szeretett Paul Selanra, aki kitalált egy német nyel­vet ... Én persze nem akarok egy magyar nyelvet kitalálni. De amikor megtudtam, hogy Celan fiatal korá-­­ban románul írta a verseit, akkor valami elkezdett bennem derengeni. Hiszen Celan nyelve is a legdurvább elemekből van összerakva. — Az utóbbi időkben született verseinek kulcsszavai: híd, pár­kány, padka. — A híd szó egyértelműen azt je­lenti, hogy az ember közösségbe vá­gyik. Ez gyerekkoromtól fogva ál­landó élményem és gyötrelmem is. A párkány szó talán a leeséssel és a leesés veszélyével függ össze. A zu­hanás torokszorító élménye rendsze­resen visszatér álmaimban. A pad­ka szóról a legnehezebb beszélni. Talán valamilyen visszavágyódást jelent a gyerekkorba, abba a világ­ba, ahol felnőttem. De ne gondol­jon itt senki valamiféle romantikus idealizálására az elmúltnak. Ha visszavágyódásról van szó, akkor nagyon­­tárgyilagosról. Arról, hogy végül is az apám is lehetett volna az, aki én vagyok. Bennem rettene­tesen nagy a kötődés. A Téli bárány című regényemben kiélhettem ezt a vágyódásomat. Talán nem látszik a regényben — mert ha nagyon látsza­na, az nagy baj volna —, de bennem mindig élni fog, hogy oda tartozom. Tudom, hogy nem lehet visszamen­ni. De sokat eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna belőlem, ha nem jöttem volna el. Azt hiszem, ezért ilyen józan ez a regény. Büszke va­gyok rá, hogy soha nem szakadtam el ettől a közösségtől. Ha hazame­gyek, mintha folytatnék valamit. És nemcsak a németek vannak így, ha­nem a szerbek, a székelyek és a ma­gyarok is. Elmesélnek mindent, és mindenki örül. És én is így vagyok. Mintha elutaztam volna, és most ha­zajövök. Vörös T. Károly 15

Next