Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-10 / 294. szám

12 [~] Árkus József egy siet Csomagbontók Másokkal ellentétben el vagyok ragadtatva a vámosok ünnep előt­ti nagyszabású akciójától, mely­nek keretében valamennyi kül­földre szánt csomagot felbonta­nak, tüzetesen átvizsgálnak, majd újracsomagolnak. A tévéhíradó jóvoltából ennek a felelősségteljes tevékenységnek­­sok millió ember lehetett szemtanúja, elég szomo­rú, hogy nem mindenki érezte át a látvány rendkívüliségét. Mindjárt másnap feldúlt állam­polgárok méltatlankodva kérdez­gették, hogy milyen alapon esik neki egy feltehetőleg Bontovics Katiról elnevezett brigád az ő sze­retettel becsomagolt küldemé­nyeiknek, mint tót az anyjának? Jellemző, hogy már maga a kér­dés feltevése is hibás, hiszen tót nincs, legfeljebb szlovák, és az sem esik újabban késsel vagy ol­lóval az anyjának. Helyette Szlo­vákia egyes részein, ahol nézik a magyar tévéadásokat, máris új né­pi mondás született: ne marcan­golj, mint pesti vámos a csoma­got. Nekem éppen az tetszik az egészben, hogy végre láttam egy olyan munkahelyet, ahol nincs la­zsálás, mindenki zokszó nélkül felbontja a kezén átmenő csoma­gokat. Pedig az ott dolgozók meg­tehetnék, hogy szúrópróbaszerűen csak minden tizediket, huszadikat vagy századikat bontják fel, egy szavuk se lehetne rájuk, ők még­sem lustálkodnak, fáradhatatlanul bontanak és újracsomagolnak, nem ismernek kivételt. Szomo­rú a szívem, hogy ma már az ilyen jó munkának sincs becsülete, sőt a jelek szerint kifejezetten kedvezőtlen a megítélése. Hallom például, hogy fölösleges felbontani a csomagokat, ha a fel­adónak úgyis részletesen fel kell tüntetnie a vámáru-nyilatkozat­ban mindazt, ami benne van. Az ám, csakhogy abból kell kiindulni, hogy az állampolgár eleve hazu­dik, sajnos. Beírja, hogy csokolá­démikulás, aztán az ellenőrzés után derül ki, hogy amit kiráznak a csomagból, az csokoládénak ugyan csokoládé, ám csupán tör­melék. Ennek ellenére s ezt me­gint csak az érintettek dicséretére mondom, úgy visszacsomagolják a küldeményt, mintha észre sem vették volna a különbséget. Nyil­ván az jár a fejükben, hogy ezek­nek a megátalkodott karácsonyi csomagküldözgetőknek a hazugság a vérükben van. Nem ártana azt is megvizsgálni, de sajnálatos mó­don ez nincs benne a vámszabály­zatban. És akkor még a leglényegeseb­bet nem is említettem. Hogy tud­niillik a külföldre címzett csoma­gok kezelésében, mint módszer­ben, beláthatatlan lehetőségek rejlenek a teljes foglalkoztatás biztosításában. Mindannyian tud­juk, hogy számolni kell a munka­­nélküliség terjedésével, s keressük a módját, amellyel legalább rész­ben enyhíteni lehet ennek a ká­ros kihatásait. Holott a megoldás itt van az orrunk előtt. Fel kell bontani, átvizsgálni és újracsomagolni a belföldi külde­ményeket is. Ez kettős haszonnal járhat. Egyfelől munkaalkalmat jelent mindazoknak, akiket külön­böző veszteséges üzemekből elbo­csátottak, persze megfelelő átkép­zés után. Másfelől ugrásszerűen fejlődhetne a külföldi cégek által annyit­ ostorozott magyar cso­magolástechnika. Mostanában nem könnyen szoktam fellelkesed­ni, de szinte már látom magam előtt a ragyogó jövőt, amelyben tiszta tekintetű gyermekek leg­hőbb vágya a csomagbontói pálya lesz, emiatt tízszeres túljelentke­zéssel kell szembenézni a képzés­ben, ahol olyan szakok lesznek, mint csomagbontó, csomagtúró, csomagvámoló és képesített visz­­szacsomagoló. Valósággal vágtat a képzeletem, előrevetíti azt az áhított kort, amelyben a lakosság egyik fele szüntelenül csomagot ad fel, ne­hogy a másik fele munka nélkül maradjon. Megkockáztatom, hogy ez akár egy új nemzeti közmeg­egyezés alapja is lehet. És ezzel eljutottunk a sorskér­déshez. A társadalmi élet külön­féle területein egyelőre csupán be­szélnek a kibontakozásról, így az még csak a jövő méhében szuny­­nyad. Üdítő kivétel az a csomag­raktár, amelyet a tévében volt szerencsénk megismerni. Itt felis­merték, hogy most már végképp elég a szavakból, eljött a cselek­vés ideje. Ki kell bontakoztatni a csomagokat. Ha egészen őszinte akarok len­ni, engem ez a csomagolósdi nem is nagyon lepett meg. Eddig is tudtam, hogy az esetek többségé­ben nem eredeti csomagolásban kapjuk meg azt, amit nekünk szántak, hanem újracsomagolva, olykor nem is egyszer. Volt egy nekünk címzett reformcsomag 1968-ban is, amit többször felbon­tottak, átvizsgáltak. Addig csoma­golták át újra meg újra, amíg egyre kisebb lett, végül el is kal­lódott valahol. Aztán értesítést kaptunk egy újabb reformcsomagról. A hozzá mellékelt nyilatkozatok szerint van benne adóreform, bérreform, intézményi reform, alkotmányre­form, kis adag pluralizmus, mind­ezt azonban ellenőrizni is kell, ezért felbontották és nyílt elvtársi légkörben újracsomagolták. Bennfentesek szerint ez a reform­­csomag nem kallódott el, csak egyelőre a központi raktárban van, mert esetleg még újra kell csomagolni. Önt is érdekelheti A Magyar Közlöny 58. számában kihirdetett jogszabályok közül a kö­vetkezőkről tájékoztatjuk olvasóin­kat. Az építésügyi és városfejlesztési miniszter rendelete a kivitelező épí­tőipari dolgozók különélési pótléká­ról. Hatálya kiterjed az építőipari kivitelezési tevékenységet folytató munkáltatókra (részlegekre) és az építés-szerelési munkahelyen foglal­koztatott dolgozókra. Kimondja egye­bek között: a kollektív szerződés (munkaügyi szabályzat, munkaszer­ződés) előírhatja, hogy a munkálta­tó a jogosultság fennállása esetén dolgozóinak — e rendeletben foglal­tak szerint — különélési pótlékot fi­zet. A jogosultság akkor áll fenn, ha a dolgozó a menetrend szerinti köz­lekedési eszközzel, a munkáltató által szervezett csoportos szállítással vagy egyéb módon — a reá érvényes mun­kaidő-beosztás megtartásával — ál­landó lakóhelyéről munkahelyére naponta bejárni nem tud, vagy be­járás esetén állandó lakóhelyétől legalább napi 12 órát tölt távol. Ha a dolgozó munkahelye állandó lakóhelyének államigazgatási határán belül van, különélési pótlékra akkor sem jogosult, ha távollétének időtar­tama a napi 12 órát eléri. Külön­élési pótlékra a dolgozó minden munkában töltött napon jogosult. A különélési pótlék napi összegét a kol­lektív szerződésben (munkaügyi sza­bályzatban, munkaszerződésben) kell rögzíteni. Napi összege a fővárosban 60 forint, vidéken 40 forint összegig költségtérítő jellegű és így adó­mentes, az ezt meghaladó összege növeli a dolgozó adóköteles jövedel­mét. A kollektív szerződés (munka­ügyi szabályzat, munkaszerződés) kü­lönélési pótlékátalány-rendszer al­kalmazását írhatja elő. Szabadság és az öt munkanapot meghaladó kere­sőképtelenség idejére különélési pót­lékátalány sem fizethető. Hatályba lép 1989. január elsején. 2­9/1988. (XI. 29.) ÉVM I. Az Állami Bér- és Munkaügyi Hi­vatal elnökének rendelkezése az 1989. évi munkaszüneti napok körüli mun­karendről. Hatálya — a mezőgazda­­sági, valamint a halászati termelőszö­vetkezetek és a mezőgazdasági szak­­szövetkezetek kivételével — kiterjed minden munkáltatóra és az általuk munkaviszony, szövetkezeti tagsági viszony keretében foglalkoztatott dolgozókra. A rendelkezés nem érin­ti a megszakítás nélkül üzemelő (folytonos) és a rendeltetése folytán a munkaszüneti napokon is működő munkáltatónál, illetve az ilyen jelle­gű munkakörben foglalkoztatott dol­gozók munkarendjét. Az 1989. évi munkaszüneti napok körüli — a nap­tár szerinti munkarendtől eltéréssel járó — munkarend a következő: április 1-jén, szombaton munkanap; április 3-án hétfőn szabadnap; no­vember 4-én szombaton munkanap; november 6-án, hétfőn szabadnap. Hatályba lép 1989. január elsején. — 21/1988. (XI. 29.) ÁBMH rek. Dr. Oláh Gábor NÉPSZABADSÁG 1988. december 10., szombat „ Apám a Sztálin család orvosa ” Dr. Strausz Imre orvosprofesszor élete figyelemre méltó dokumentu­ma az elmúlt fél évszázadnak. Olyan tanú ő, aki ugyan sohasem állt a történelem középpontjában, tettei nem formálták az eseménye­ket, de sokszor volt éppen ott és éppen azokkal, akik nélkül nem volna megírható a ma históriás könyve. Az első, kezdő fejezeten gyorsan átlapozhatunk, jóllehet tudatában vagyunk: ami a professzorral 1944 —45-ben történt, az külön regény lehetne, teljes emberi dráma. A Szabolcs utcai Zsidókórházra a Ma­gyarországra bevonult SS igényt tart, a gyógyintézet átköltözik a Wesselényi utcai iskolába. Lővy Lajos igazgató főorvos összeroppan, helyettesét, Aczél Dezsőt hol kivi­szik a frontra, hol visszahozzák. Grosszmann Ferenc gyermekgyó­gyász-főorvos, a rangidős vezető, a szörnyű megpróbáltatások súlya alatt cselekvésképtelen. Ekkor tűnik fel a színen Benedek László nőgyógyász segédorvos, Strausz Imre kollégája, barátja. Fiatal, energikus, bátor. És nagyszerű szervező. Tárgyal a nyi­lasokkal, gyógyszert, élelmiszert sze­rez a kórháznak, vöröskeresztes kar­szalaggal, acélsisakkal a fején „ki­szökik a Józsefvárosi pályaudvarra, és a gázkamrák felé induló vonat­­szerelvényekről beteg embereket ment ki. De ez még nem minden. A kórház egyik pincerészét elfalaztat­­ja, s mögötte nyomdát rendez be, hamis menlevelek készülnek itt. És árad belőle az erő, a gyógyulásra várók már csak benne bíznak. Ha konfliktusa támadna A felszabadulás után, amikor a kórház visszatelepült a régi helyé­re — és itt kezdődik történetünk második fejezete —, a gettóélet pok­lát végigélt Strausz Imre is költö­zik. A kórházban szörnyű pusztulást lát. Még a kilincseket is ellopták. A hatalmas intézményben mindösz­­sze egyetlen műtőt és két kórter­met lehet berendezni. A vezetés óhatatlanul Benedek László kezébe kerül. A kórház feltámasztására az amerikai zsidóság gyűjtést rendez, és ötmillió devizaforintos költség­gel befejeződik a renoválás első üte­me. A Joint, a nemzetközi zsidó jó­tékonysági liga ezenkívül gyógysze­reket, műszereket küld. Strausz doktor élete is változik. Benedek László ajánlatára a szov­jet nagykövetség és a legszűkebb kommunista pártvezetés belgyógyász orvosa lesz. 1946 és 1956 között ke­zelte a Puskin és az Andropov csa­ládot, sőt azokat a magas rangú szovjet politikusokat is, akik nem­egyszer az ő gyógyító tehetségéért utaztak Budapestre. Először nem ér­tette, szovjet páciensei miért mon­dogatják neki újra és újra, ha bár­milyen konfliktusa támadna a ma­gyar pártvezérekkel, csak szóljon, ők segítenek. Később már másként értékelte az óvó szavakat. Farkas Mihály 1946 végén megbete­gedett. Ketten keresték fel a lakásán: Benedek László és Strausz Imre. Még mielőtt a vizsgálat megkezdődött volna, megérkezett Rákosi. Rákosi megköszönte Benedeknek azt a va­lutát, amelyet ugyan a Zsidókórház kapott külföldről, de a pénz végül a pártkasszában kötött ki, Benedek pedig megköszönte azt az ajándé­kot, amit viszont Rákosi küldött a születésnapjára, összegről nem esett szó, de amikor Strausz és Benedek már a kórház felé tartottak, a bel­gyógyász megkérdezte, miről van szó tulajdonképpen. Benedek csupán annyit tartott fontosnak megjegyez­ni, hogy a tranzakció teljesen nor­mális, és az ügyletet a párt részé­ről Szirmai István felügyeli. Vallomás Wallenbergre ? 1953 januárjában Strausz Imrével Benedekné sírva közölte: a férjét az éjjel elvitték. Szirmai Istvánt, az MDP szervezési bizottsága volt tit­kárát, a KV póttagját, országgyű­lési képviselőt is lefogták. Hogyan emlékszik erre az idő­szakra a ma 72 éves Benedek Jenő, László testvére? Benedek László meghitt viszonyba került a Rákosi családdal, hiszen a pártvezető jakut származású feleségét — meddőség ellen — sokáig kezelte. Egy ízben a pedagógus végzettségű Benedek testvér megkérdezte fivérét, miért nem vizsgálja meg Rákosit is, hát­ha benne van a hiba? A nőgyógyász báty nagyot nevetett: egy ilyen or­vosi érdeklődés maga az öngyilkos­ság. És a Joint-dollárok? László el­mesélte fivérének: az apparátus meglehetősen éhes. 1951 őszének egyik hó eleji napján, de nem ötö­dikén, inkább harmadikén Szirmai már idegesen telefonált: az MNB- hez még mindig nem érkezett meg a valuta. S arra kérte Benedek Lász­lót : intézkedjen, hogy a havi 80 ezer dollárt a segélyező liga mielőbb utalja át. Csak emlékeztetőül: tő­kés exportról alig beszélhetünk a hi­degháború csúcspontján, s így min­den konvertibilis fillérre égetően szükség volt. 1953 januárjában lefogták Jakob­sont is, a Joint svéd állampolgár­ságú magyarországi képviselőjét, őt engedték ki leghamarabb: pár nap után ugyanis Stockholm erőteljesen tiltakozott. Szirmai Istvánt hamis vádakkal nyolc hónapig tartották bent. Testes ember volt, harminc kilót fogyott. Benedek Lászlót 17 hónapig kínozták, éjjel nem hagy­ták aludni, nappal a kezét klopfol­­ták. A nőgyógyász operáló kezét! Amikor kijött — állás, rehabilitá­ció nem várta —, idegroncs volt, nem tudott normálisan beszélni, da­dogott. Az általa sosem látott Péter Gábor ellen kellett, pontosabban kellett volna vallania és vállalnia, hogy szerepe volt Raoul Wallenberg meggyilkolásában. Micsoda ördögi ötlet! A svéd arisztokrata diploma­ta Wallenberg a zsidók ezreit men­tette meg a nyilasoktól és a nácik­tól, s akkor 1944 után kilenc évvel éppen a Zsidókórház vezetőjétől kívánják — kik, honnan, miért? — annak elismerését, hogy megölte Wallenbergert. (Wallenberget Magyar­­országról hurcolták el a Szovjetunió­ba, s ott börtönben halt meg.) Strausz főorvos döbbenten figyel­te az eseményeket, így azt is, hogy sötét rágalmakkal miként kergették korai halálba Weil Emilt. Idézet Weil Emil unokaöccsének, Zengő Gábornak a visszaemlékezéséből: „Nagybátyám, aki az illegális kom­munista párt egyik, tízévnyi bör­tönt viselt csúcsvezetője volt, majd a felszabadulás után az egészség­ügy országos hálózatának megszer­vezője, leváltva minden politikai beosztásából, tulajdonképpen szám­­űzöttként élt Washingtonban, a ma­gyar követségen. Itt kisvártatva rá­fogták: elsikkasztott tízezer dollárt. Jóllehet ezt az összeget a fizetésé­ből átadta vádlóinak, megszégyení­­tetten hazarendelték. Itthon hóna­pokig nem kapott állást, s csak a halálos ágyán nevezték ki egyete­mi tanárnak egy olyan tanszékre, amely nem is létezett, amelynek jó­szerével ő volt az egyetlen tagja.” Strausz Imre még nem gya­nakodott, úgy vélte: elszigetelt je­lenségekről van szó. Azt, hogy a le­fogott orvosok imperialista, ameri­kai kémek lettek volna, elképzelhe­tetlennek tartotta, hiszen éppen kollégái alkották a kommunista párt egyik hazai magvát. A Zsidókórház­ban illegális sejt működött, s tag­jait, amikor a Gestapo lefogta, nem zsidóként, hanem kommunistaként végezték ki. — Utólag tudtam meg a pontos és a teljes igazságot — hallottam Strausz Imrétől. A belgyógyász 1958- ban Brüsszelben rész­t vett a kardio­lógiai világkongresszuson. Itt ismer­kedett meg két szovjet kollégával, a zsidó származású Vovszival és az orosz Mjasztnyikov professzorral, ők azután elképesztő részleteket mond­tak el Sztálin antiszemitizmusáról és a zsidó születésű szovjet orvosok el­leni gaztetteiről. A moszkvai egyete­men dolgozó Vovszi is csak anna­k köszönhette az életét, hogy a gene­ralisszimusz 1953-ban meghalt. Strausz főorvos ezt követően több ízben járt Moszkvában. 1961-ben be­mutatták egy kis termetű, élénk szellemű, bölcs férfiúnak, Pollacsek László orr-fül-gégésznek. „Ő volt a Kreml főorvosa” — szólt a bemu­tatáshoz járó ajánlás. Molotov, Dimitrov, Kun És itt kezdődik történetünk har­madik fejezete. Pollacsek László 1894- ben született az ország nyugati végén, a mai Burgenland területén. Buda­pesten veszi át orvosi diplomáját, de már mint meggyőződéses szocialista. A forradalmak viharában kommu­nista lesz, később a szovjet-orosz­országi küzdelmek katonája. Kiváló orvosnak bizonyul, de a Komintern megbízásából nemzetközi politikai tevékenységet is folytat. Mint régi elvtársától, Varga Erzsébettől, Varga Imre rokonától tudom, annyi más között, saját, személyes papírjával, ő juttatja ki a Szovjetunióba Nagy Imrét. És Varga Erzsébettől tudom azt is, hogy Budapesten él és dolgo­zik Pollacsek László fia, dr. Polla­csek Jenő fogorvos. Néhány telefon, és jegyzetfüzetem­mel a kézben, Pollacsek Jenő laká­sán ülök. „Apám nem mindennapi tehetsé­gű orvos volt. Mint diagnoszta, s mint gyógyító is, rendkívüli képes­ségekkel bírt. Mindenki vele akarta kezeltetni magét: Molotov, Kagano­­vics, Ordzsonikidze, Csubar, Pjat­­nickij, Dimitrov, Pieck, no és persze a magyarok, elsősorban Kun Béla. De nemcsak őket gyógyította, ha­nem a vezetők családtagjait is. E vizsgálatok bizalmas jellegűek, s így magyarázható, hogy apám sok, ma már történelmi személyiséggel össze­barátkozott. Egy ízben diftériában megbetege­dett Szvetlána, Sztálin akkor 12—13 éves kislánya. Joszif Visszariono­­vics apámat hívatta. Ekkor talál­koztak először. Apámat meglepte Sztálin alacsony termete, hiszen a festményeken, a fotókon csak idea­lizálva látta. De meglepte erősen himlőhelyes, mondhatni, ragyás arca is. És jéghideg, félelmet kiváltó te­kintete.” Erről­ a tekintetről Pollacsek László Strausz Imrének is mesélt. Sztálin a harmincas évek második felében egy kezelés során megkérdezte a magyar orvost, mikor kíván a hazá­jába visszatérni. Akkor már töme­gesen tartóztatták le Moszkvában a kommunista vezetőket, tehát a kér­dés nem volt puskapor nélkül való! „Amikor Sztálin elvtárs küld” — felelte Pollacsek doktor. Sztálin fé­lelmetes tekintete megenyhült. Varga Erzsébetnek Jezsovról me­sélt Pollacsek. Azt már Ribakov Az Arbat gyermekei című könyvében is olvastuk, hogy a hírhedt „személyzeti főnök” szeretett énekelni. De arról, hogy a torkára magyar orvos fel­ügyelt, csak ebből a visszaemléke­zésből tudhatunk. Pollacsek hetente ecsetelte Jezsov hangszálait, s ilyen­kor sok mindenről, olykor igen ke­délyesen beszélgettek. Amikor le­fogták Pollacsek gyerekkori barát­ját, a régi magyar kommunista Lip­­sicet, az orvos megpróbált közben­járni az érdekében. Jezsov durván rá­támadt: „Magára a torkom tarto­zik, és nem a szavam! Soha többé ne említse ezt a nevet.” És egy napon, 1939. április 29-én Pollacsek doktort is elvitték. Fia 11 éves volt. Édesanyja, aki minden lé­tező fórumhoz elment, nem kapott választ kérdésére, hol van a férje. Aztán kitört a háború, Moszkvát körülzárták a fasiszták. Pollacsek Jevgenyij, azaz Jenő, különböző otthonokba került. Jevtusenko Óvo­da című filmje talán valamelyest érzékelteti a kisgyerek átélt szen­vedéseit. És Ladiszlav Markovics, azaz Pol­lacsek László? Vele, a már-m nár le­gendás orvossal, akiről később Len­gyel József, Sík Endre is elragad­tatással írt, mi történt? Először a moszkvai hírhedt Ljubljankába, ké­sőbb más börtönökbe került, a sze­mét majdnem kiverték, időskori látászavarait itt szerezte, míg 1941- ben felvitték a sarkkörön túlra, egy lágerbe. Fagyott földet ásott, erdőt irtott, míg a végén kocsis lett. Kései tisztelgéssel Az életét az mentette meg, hogy a lágerparancsnok kisgyermeke súlyo­san megbetegedett. Kórházba szállí­tásához már nem volt idő, a sürgős helyszíni operációra Pollacsek ka­pott parancsot. Drámai helyzet. Az orvos kezei régen tönkrementek, a lágersegélyhely siralmas műszerei sem biztattak sikerrel. A kudarc pe­dig egyértelmű az azonnali halállal. Pollacsek sóhajtott, bemosakodott, szikét­­kért, és a kisgyerek életben maradt. Ezután jobbra fordult a sor­sa, bár az NKVD különleges „bírósá­ga” éppen ekkor közölte vele: 15 év­re ítélték. A segélyhelyen dolgozott, és sokak életét mentette meg. 1954-ben a fia értesítést kapott, ellátogathat apja lágerébe. Ekkor mesélte el gyermekének Pollacsek László, hogy egy ízben, 1952 legvé­gén már majdnem megnyílt előtte a lágerkapu. Váratlanul felvitték Moszkvába, s nem más, mint Berija fogadta, aki akkor Sztálin kedvence volt. Kollégáira, például Vinogradov doktorra akart terhelő vallomáso­kat kicsikarni belőle. Miután Polla­csek, akiinek valaki elárulta: Moszk­vában pogrom előtti a hangulat, er­re nem volt kapható, mire Berija behívta a pribékjeit. „Nyúzzátok meg” — adta ki a parancsot. 1954-ben szabadult. Bulganyin, az akkori miniszterelnök, előbb 600, majd 1200 régi rubel havi tisztelet­díjat állapított meg neki, Hruscsov­­tól pedig lakást kapott az Ukrajna Szálló közelében. Ebben az otthonában látogatta meg dr. Strausz Imre dr. Pollacsek Lászlót 1961-ben. Többször elindult hazafelé. Hív­ták a régi internacionalisták, a ma­gyar kommunista gárda első nem­zedékének tagjai, köztük sok haj­dani jó barátja: Münnich Ferenc, Nemes Dezső, Orosz Nándor. 1962- ben azután a feleségével Budapest­re költözött. Fia 1964-ben követte. Pollacsek Lászlót 1979-ben te­mették. A forradalom tragikus hőse volt. Nem tüntették ki, nem ünne­pelték; hosszú évek óta először ez az újságcikk örökíti meg a nevét. Benedek István Gábor Dr. Pollacsek László.

Next