Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
1988. december 10., szombat NÉPSZABADSÁG FOLYÓIRATOKAT OLVASVA Mi, tanítványok Tudományos folyóirataink azt sugallják, hogy A jó pap holtig tanul, és a Más kárán tanul az okos ősigazságon kívül A történelem az élet tanítómestere — a nevezetes História est magistra vitae — mondás is benne van abban a „közmegegyezéscsomagban”, amelynek világnézetre, politikai szándékra való tekintet nélkül valamennyien feladói... és egyszersmind címzettjei is lehetünk. Ehhez képest részletkérdés, hogy egy történelmi dolgozat mai tanulsága főképp a szerző szándékából, a tanulmány tárgyából vagy inkább az olvasó ilyen vágyából, igényéből fakad-e. BÁNYA ÉS BEDŐ Kétszáztíz esztendeje annak, hogy a Magyar Királyi Kamara alelnöke Máramarosban pecsétjével látta el a rónaszéki sóbányászoknak az évszázadok alatt szokássá vált jogait és kötelességeit összefoglaló, a vitás kérdéseket higgadtan elrendező statútumát. A nevezetes — mert e tárgyban korai és meglehetősen részletes — okmány az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület lapjának, a Bányászatnak az idei 5. számában jelent meg. A szerző, dr. Kávássy Zoltán egy évtizedekkel ezelőtti másolat alapján teszi közzé az 52 cikkelyes dokumentumot. Abból — ha figyelmesen olvassuk a sok idegen szóval megtűzdelt, régies magyar szöveget — részletesen kiviláglik, hogy a bányában megkövetelték a pontos munkát, megbüntették, főképp anyagilag marasztalták el keményen a fegyelmezetlenkedőket, az italozókat, az összeférhetetleneket — ám a tisztességesen dolgozókkal a kor viszonyaihoz képest meglepő gonddal törődtek. A bányában dolgozóknak a gyerekeit közpénzből fizetett tanító ismertette meg az írás-olvasás-számolás tudományával és a magyar meg a német nyelvvel; az elárvultak mellé gondviselőt neveztek ki; a rászoruló özvegyeknek folyamatos segélyt adtak „a Társaság ládájában” őrzött, jobbára büntetésekből összegyűlt pénzből stb. És gondoljunk bele: 1778-ról van szó! Ennél közvetlenebb „üzenete” van a jelen számára Csuhaj V. Imre tanulmányának (Párttörténeti Közlemények, 1988/3), amely a bedórendszer 1930-as évekbeli magyarországi históriáját eleveníti föl. E rendszer lényege az volt, hogy a lehető legaprólékosabban megszabta a munkások teendőit, s a normán felüli teljesítményért járó bér egy részét az irányítók jövedelmének megnövelésére használta föl , ekképpen ösztönözve őket munkásaik folytonossógatására. A teljesítménynövekedésből származó többlethaszon zöme természetszerűleg a vállalatot, a tulajdonosokat illette. A szerző így fejezi be ,a történetét: „A gyűlölt, munkásnyúzó »izzasztórendszer«, a bedó a felszabadulás után eltűnt, s ezzel a szervezett munkásság küzdelme végül is eredménnyel zárult. Beszélhetünk-e ugyanakkor a bedórendszerrel együtt járó munkaértékelés és bérfizetés teljes eltűnéséről? Nem, mert a taylorizmus munkamérésre, normázásra kidolgozott módszerei, bérfizetési konstrukciói, jutalmazási rendszerei egyes vonatkozásokban módosított formában, de tovább éltek. Nem szűnt meg, sőt az 1950-es évek elejétől fokozódott az igény az ipari termelés Taylor-elveket követő átalakítására, s mindez összekapcsolódott a teljesítménymérés és -elszámolás, valamint a teljesítmények és bérek összhangjának állandó tökéletesítésével. Mivel a teljesítményértékelés és bérfizetés taylori rendszereinek átvételére, szocialista viszonyainkat figyelembe vevő adaptálására az utóbbi évtizedekben számos kísérlet történt — megemlíthetjük a külföldi szervezőirodák segítségével végzett sikeres hazai szervezéseket az 1970-es években —, ilyen értelemben joggal beszélhetünk a Bedeaux-elveken nyugvó munkaértékelés és bérezés továbbéléséről és folyamatos jelenlétéről.” TRANSZMISSZIÓRA ÍTÉLVE? Ugyanebben a folyóiratszámban olvasható Sípos Péternek a vasasszakszervezet 1944 és 1953 közötti történetét felelevenítő, elemző írása. A tanulmányból az azt a kort saját tapasztalatukból nem ismerők is árnyalt képet kapnak a vasasok — és általánosabban: valamennyi szakszervezet — tevékenységének újraéledéséről, arról a sajátosságról, hogy az 1947-ig a gyárakban nagyjában egyforma befolyású kommunisták és szociáldemokraták a legtöbb munkahelyen ugyanazokat a szervezett munkásokat akarták a maguk táborába toborozni, sokszor lemondva a más pártok hasonló szervezkedése ellen a legnagyobb esélyt kínáló üzemi együttműködésről. Együttműködésről inkább a két párt vezetéséről szólva beszélhetünk, bár a kapcsolat ott sem volt zavartalan: mindkét fél önmagát tartotta a rátermettebb politikai tényezőnek, komoly harcot vívtak egymással a vezetői posztokért. Amikor a két párt egyesült, és utána az MDP-ben „keményedni kezdett a vonal”, a szakszervezetek önállósága egyre nagyobb veszélybe került. Az immár rákosista pártvezetés nemcsak azt követelte, hogy a szakszervezetek fogadják el a párt irányító szerepét, hanem azt is, hogy teljességgel vessék alá annak magukat. Sípos egyik példája Kovács Istvánnak egy 1952-es megnyilatkozása. Abban nem kevesebb volt, mint az, hogy a szakszervezeti funkcionáriusok nem „olyan szakszervezeti emberek, akik tagjai a pártnak”, hanem „a szakszervezetben dolgozó pártfunkcionáriusok”. De már előbb is deklarálta az MDP vezetése, hogy a szakszervezetnek a munkára való mozgósítás a legfontosabb feladata — vagyis: a „transzmisszió”, a párt akaratának „levitele” a tömegekbe. Másfajta gondokat okozott — és ismét nemcsak a vasasoknak — az az 1948—1949-es törekvés, hogy a felső, állami hatóságokban dolgozó értelmiségieket és alkalmazottakat a „fizikai” szakszervezetekbe küldjék. Ez nem tetszett sem a munkásoknak — ők attól tartottak, hogy kiszorulnak az irányításból —, sem a másik félnek — a mérnökök, technikusok, a különféle adminisztratív beosztásokban dolgozók féltek, hogy elvesznek a szakszervezet munkástöbbségének tengerében. Az elképzelést ennek ellenére végrehajtották. Mégpedig viszonylag könnyen , hiszen a társadalompolitikai közszemlélet nemigen ismerte el a tudás fontosságát, mindenki számára való hasznosságát. Az sem tagadható, hogy az ötvenes évek derekára megerősödött a szakszervezetekben a változásra való igény, egyre többen követelték — többé-kevésbé nyíltan és kisebb-nagyobb hangerővel — a demokratizálódást. Ám az ezzel kapcsolatos elképzeléseket megvitató vasaskongresszusra már nem kerülhetett sor: a szervezők 1956. október 26-ára hívták össze a tanácskozást. ADÓS, FIZESS! „Az ország ez idő szerinti helyzetének gyökeres megváltoztatása nem pénzügytechnikai, hanem közgazdasági probléma. Ez a megállapítás arra a tényre van alapozva, hogy az országnak ez idő szerinti eladósodása olyan természetű, hogy az ebből folyó szükségletek mindig csak újabb és újabb eladósodással fedezhetők, és hogy ennek folytán a helyzet megváltoztatása érdekében azt kell célul kitűzni, hogy az ország közgazdasági struktúrája alakíttassák át abban az irányban, hogy idők múltán a fizetési mérleg hiánya saját termelésünk és kivitelünk fokozásával enyhíttessék és valamikor végleg kiküszöbölhető legyen.” — Az idézet forrása nem valamelyik mai napilapunk; a nagyon időszerűnek tetsző mondatot kevés híján hat évtizede rögzítette a Magyar Nemzeti Bank Főtanácsülésének jegyzőkönyvvezetője. És most ezzel kezdődik Ferber Katalinnak a magyar kormány 1930—1931-es kölcsönszerzési kísérletéről szóló tanulmánya a Történelmi Szemle legújabb — 87— 88,2. — számában. Közvetlenül, persze, összehasonlíthatatlan az akkori helyzet és a mai, az akkori ország és a mai, az akkori pénzvilágbeli megítélésünk és a mai — ennek ellenére „a mese rólunk (is) szól”. A Lépéshátrányban főcímű tanulmány szerzője egyebeken kívül az 1930 második felében kritikussá vált pénzügyi helyzetet taglalja. Az okok között rámutat arra, hogy az eladósodás áttört egy határon: az újabb kölcsönök már csak a régiek visszafizetésére voltak elegendők, beruházásra már nem futotta belőlük! És megemlíti azt is: az állami költségvetés nehézségeit sokáig titkolták. Legalábbis belföldön, a közvélemény előtt. Mert azok a külföldi pénzemberek, akiktől a kölcsönt várta az ország, mindennek alaposan utánanéztek. És gyorsan rájöttek: „a király meztelen”. ■ M m il.1í jj Mg m m 13 TÖMÖRI LAJOS: PERBE FOGOTT IDEOLÓGIA A szocializmus történelmi horderejű átalakulásának, megújulásának lehetőségét és ígéretét jelentő reformfolyamatban kezdettől fogva úttörő és mindmáig meghatározó szerepet vállalt a közgazdaságtan és az időközben felzárkózott többi társadalomtudomány, mindenekelőtt a szociológia, a politikatudomány és a történettudomány néhány ágazata. A „reformtudomány”, a „reformgondolkodás” — ha ezen a megújulás akarásától hajtott szellemi erőfeszítéseket értjük — természetesen nagyon különböző irányú, gyakran egymással ellentétes gondolati törekvéseket jelöl. Sajátos helyet követel magának közöttük az ideológiaellenesség , amelyet voltaképpen nem is egészen indokolt önálló áramlatnak minősíteni, minthogy egyébként nagyon különféle álláspontoknak egyetlen közös jellemzőjéről van szó, arról, hogy a reformot csak az ideológia ellenében képesek elgondolni. Valóság és látszat Az érvek egyszerűek: java részben az ideológia felelős a magyar társadalom — mindenekelőtt a gazdaság — állandósuló alkati bajaiért, éppen úgy, mint az orvoslásukra koncentrált erőfeszítések sorozatos kudarcaiért, a megújulás, a reform kínos-keserves vajúdásaiért. Következésképpen az ideológiát — mert lényegileg ellentétes a tudományos reformgondolkodást vezérlő racionalitással, mert teljességgel érzéketlen a gazdaság törvényszerűségei és a reform-közgazdaságtan ezekre alapozott ajánlásai iránt — ki kell iktatni azokból a magasabb szférákból, a tudományból és a társadalomirányításból, ahol az ésszerűség alapján kell kimunkálni ésmegválasztani a kibontakozás és a továbbhaladás útjait. Az ideológia ki- és elutasítását az említett áramlat — hangsúlyosan a reformtudomány nevében — a reformgondolkodás lényegi ismérvének és a progresszív politika egyetlen esélyének tartja, mintegy a „reformklub” alapszabályaként, a belépés feltételeként írja elő. Ideológia, persze, sokféle lehet. Nagy ideológiák — mert történelmet formáló osztályok küzdelmeinek intellektuális és morális erejéből sarjadnak — nem születnek mindennap, amiként Hegelek, Ricardók és Marxok sem. Az újkor felemelkedő társadalmi osztályainak törekvéseit, valóságos szerepeiket és történelmi rendeltetésüket megjelenítő nagy gondolkodók szellemisége máig él: természetes forrásé, és lendítőereje a XX. századi egyetemes kultúra fejlődésének. A társadalomtudományokénak is. A polgári és marxista társadalomelméletek ellentétének és egymásra hatásának mai elevenségében föltehetőleg annak is része van, hogy a két nagy társadalmi osztály „eredeti” pozíciójából — legnagyobb ideológusaik számára — meglehetősen tág horizont nyílott a történelemre; ez lehetővé tette annak felismerését, hogy a bérmunka és a tőke egymásrautaltsága és ellentéte egy egész korszakra megszabja a társadalmi viszonyok, valamint gondolati reprodukciójuk fejlődésének alaptendenciáit. És úgy látszik, hogy ez a korszak még nem ért véget. Lukács György egyenesen úgy vélekedik, hogy „az emberi létnek a kapitalizmusban érvényesülő meghatározásai, amelyeket Marx tárt fel egykor, ha más megjelenési formákban is, de lényegük szerint ma extenzíven és intenzíven még inkább uralják az egész emberi életet”. Más — pejoratív — értelemben is beszélnek a társadalomtudósok ideológiáról. Lukács úgy véli, hogy ez a pejoratív értelemben vett ideológia „szükségképpen alakul ki, amikor a társadalmi munkamegosztásspeciális réteget bíz meg az ideológia ápolásával”. Szemléletes példákkal szolgál a hamis tudat „termelésére” gazdaságtörténeti elemzéseiben Alexander Gerschenkron is, amikor felhívja a figyelmet: nem kell nagyon meglepődni, ha fejletlenebb országokban ,a kapitalista iparosítást szocialista ideológiák oltalma alatt” hajtanák végre. És itt van a mindennapi élet világaiban szerveződő köznapi —vagy Gramscival szólva: „népi” — ideológia a maga sokféle változatában. Ennek közös (talán legsajátosabb) jellegzetessége a szociális fogékonyság és az, hogy nagyon szorosan kötődik a tapasztalati ismeretekhez. Ezzel sok fejtörést és kellemetlen meglepetést okoz az „ideológiai apparátusok” manipulátorainak, akik ezt gyakran képtelenek a primitív ideológiától megkülönböztetni, és például olyasmire akarják rávenni, hogy ismerje el a társadalmi szükséglet legésszerűbb formájának a fizetőképes keresletet. A népi ideológia azonban ódzkodik ettől, mivel a gazdagok, a jómódú munkáltatók észjárását gyanítja benne. Már csak azért is, mert a piacon — ma már talán nem is mindig a zöldség-, hanem inkább a kulturális, egészségügyi és egyéb piacokon — rendre azt észleli, hogy a munkavállalók tetemes részének bizonyos jogos igényeit nem ismerik el társadalmi szükségletként, noha ezek éppoly valóságosak — és ezért éppoly ésszerűek —, mint az a kereslet, amelyet a fizetőképesség hitelesít. De térjünk vissza hazai gondjainkhoz! Tanulságos lenne utánajárni annak, hogy mennyi az igazság abban a mindmáig eleven közhiedelemben, mely szerint a fordulat éve után Magyarországon merőben ideologikusan szervezett társadalmi berendezkedés épült ki. Ezzel a megítéléssel csaknem egybehangzó az a nyugati politológiai elemzésekben gyakori álláspont, amely a kommunista („marxista”) rendszereket általában egyfajta ideokráciának minősíti, e rendszerek legfőbb jellegzetességét, az őket a liberális demokráciáktól megkülönböztető sajátosságát véli felismerni az ideológia „egész társadalomra kiterjedő” uralmában. A legérdekesebb az, hogy ez a felfogás egybeesik a korabeli, magát marxistának valló magyar (és persze nemcsak magyar) politikai vezetés önértelmezésével is: a hatalom monopolizálása a garancia arra, hogy a „mindenható, mert igaz” eszmékből megteremtsék a valóságos, létező szocializmust, kommunizmust. Elgondolkoztató az ideokráciafelfogás különböző beállítódású híveinek az a közös adottsága, hogy „a kelet-európai nyomorúság” mindennapi valóságát, az itt élő gyarló emberek gyarló tetteit a marxi eszmerendszer testet öltésének tartják. Ideokrácia volt? Bizonyára közelebb jár az igazsághoz az a felismerés, hogy az ideológiának ez a „túlhatalma” csupán olyan látszat, amely megjelenítette és egyszersmind el is fedte a politika mindenhatóságának valóságát. Az ideológia — a szakralizált hatalom nyelveként — valójában csak közvetítette a politika napi, konjunkturális szükségleteit, az elvárt teljesítmény, magatartás, gondolkodás normáit a tudományhoz, az intézményekhez, a társadalmi csoportokhoz, a tömegekhez. E mindenüttvalóságában az ideológia reális létezéshez juttatta önnön „túlhatalmánaik” látszatát. Az ideokrácia ebben az értelemben tény — olyan tény azonban, amely nem áll meg önmagában, és nem is végső magyarázata a társadalmi reálfolyamatoknak, hanem éppen maga szorul indoklásra. E magyarázat egyik fontos eleme található Gramscinak az olyan tömegpártról adott jellemzésében, amelyben „a tömegeknek nincs más politikai funkciója, mint az általában vett katonai típusú hűség egy látható vagy láthatatlan politikaiközpont iránt”, s amelyben az irányítás puszta eszközeként közbeiktatott ideológia a tömegeknek a politikai döntésektől való távol tartását szolgálja. Az ideológiai monopóliumot felváltó hegemónia meghirdetése után számottevően bővült a kultúra szabadsága — a tudományos irányzatoké is —, ám a „létező szocializmus” sok fontos kérdésének megítélésében ((kiváltképpen az uralmi viszonyokat illetően) a hivatalos ideológia csaknem változatlanul monopoljogot élvezett, legfeljebb szigorúsága enyhült. Az ideológia továbbra is közvetítő szerepet töltöttbe a hatalom és az értelmiség viszonyában. A komolyabb — például a hatalomgyakorlás módját illető — ellentétek többnyire nem a maguk természetes közegében, hanem más, „magasabb” dimenzióban, az ideológia terminusaiban fogalmazódtak meg: a gyakorlati konfliktusokat rendszerint mindkét fél jobbára a szemléletmódok — a „marxizmus alapelveinek, törvényszerűségeinek helyes értelmezése” stb. — körüli ütközésekké változtatta. Ugyanakkor a valódi ideológiai problémák megvitatását rejtett és egészen a „kiátkozásig” fajuló politikai indulatok hevítették. Mindez magával hozta, hogy az ideológiakritika egészen a legutóbbi időkig egyszersmind „helyettesítette” a politika direkt bírálatát is. Az ideológiakritika radikalizálódásában ily módon kifejezésre jutott — még mindig közvetve, „üzenet” formájában — a politika bírálatának elmélyülése. Napjainkban, különösképpen a legutóbbi néhány hónapban, érzékelhetően szűnőben vannak az efféle áttételekre késztető körülmények: a politikai intézményrendszer reformjának előtérbe kerülésével fölöslegessé válik a hatalom bírálatának ideológiába kódolása. Helyzettudatok Aligha kell hosszas tudományelméleti fejtegetésbe bonyolódni annak belátásához, hogy amikor valamely szocialista országban a politikai és a szellemi-ideológiai tagoltság a társadalomfejlődési modell problematikussá válásának miértjei és az új rend kialakításának lehetséges útjai mentén szerveződik, a reformtudomány az általa ajánlott megoldások hitelét nemigen növelheti a maga ártatlanságának hangoztatásával. Nehezen képzelhető el, hogy a reform eleve ellentétes áramlatok erőterében, politikai, ideológiai ütközések feszültségében formálódó problematikáját a tudomány képes e közegből kiemelve semlegesíteni. Ez azért is kétséges, mert a közgazdaságtan, a szociológia, a politológia stb. maguk is alkotó elemei ennek a közegnek. „Bűnbeesésüknek” tehát nem a ténye, hanem legföljebb a mértéke lehet vita tárgya. Ilyen helyzetben inkább annak a valószínűsége nő meg, hogy a kutató tudományos magatartását a megszokottnál nagyobb mértékben befolyásolják tudományon kívüli tényezők. A létező szocializmus, legalábbis Magyarországon, történelmi fordulóponthoz érkezett. Egyre gyakoribb az utóbbi időben, hogy ilyen vagy hasonló tartalmú megnyilatkozásoktól kap ösztönzést formálódó helyzettudatunk. Ezzel egyidejűleg — és kiáltó ellentétben — szólal meg a reform átfogó koncepciójának hiányát panaszoló kétkedés. Napjaink sokat hangoztatott ellentmondása, hogy a különböző reformkoncepciók, noha az össztársadalmi érdek nevében fogalmazódnak és az egész társadalom közreműködésére apellálnak, szembeötlően nélkülözik a társadalmi egészben való gondolkodást. Valóban, ha a tudomány immár elemi tényként kezeli a magyar társadalom érdektagoltságát, akkor bizonyára számot kell vetnie azzal a kihívással is, hogy meghatározott érdekcsoportok a tudományos igazság tekintélyével igyekeznek legitimálni a maguk álláspontját. Ilyen körülmények között bizony könnyen gyanúba keveredik az a társadalomtudomány, amely a gazdaság társadalmasításának ésszerű lehetőségeit, alternatív útjait keresve elfogadja az ökonómia egyeduralmát, s nem tud kilépni — ahogy Lukács mondja — „a piacnak ,mint minden emberi gyakorlat egyetemes modelljének” szemléleti keretéből. A piaci racionalitás alkalmasint éppen ezzel az „egyetemesítéssel” lepleződik le maga is ideológiaként. Ilyen esetekben az ideológiaellenesség rendszerint csupán arról tudósít, hogy valamely érdekcsoport immár elkészült a számára kedvező társadalomfejlődési perspektíva kimunkálásával, és jogot formál arra, hogy minden más alternatívát — ideologikus reformellenzékiség gyanánt — tudományosan ésszerűtlennek és ezért illegitimnek minősítsen. Úgy látszik, történelmi horderejű változások kiérlelése, „kihordása” mai modern társadalmunkban sem megy ideológia nélkül. S ha egyszer így van, társadalomtudósok, politikusok egyaránt sokat tehetnek azért, hogy az ideológia ne annyira hamis tudat, vagy Lukáccsal szólva, „brutális manipuláció” gyanánt, hanem a nagy ideológiák legjobb hagyományait folytatva, társadalmi konfliktusaink lehetséges mértékig igaz tudatként, egyszersmind a "lehetséges demokrácia feltételeként és eszközeként funkcionáljon.