Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-10 / 294. szám

1988. december 10., szombat NÉPSZABADSÁG FOLYÓIRATOKAT OLVASVA Mi, tanítványok Tudományos folyóirataink azt su­gallják, hogy A jó pap holtig tanul, és a Más kárán tanul az okos ősigaz­ságon kívül A történelem az élet ta­nítómestere — a nevezetes História est magistra vitae — mondás is ben­ne van abban a „közmegegyezés­csomagban”, amelynek világnézetre, politikai szándékra való tekintet nél­kül valamennyien feladói... és egy­szersmind címzettjei is lehetünk. Eh­hez képest részletkérdés, hogy egy történelmi dolgozat mai tanulsága főképp a szerző szándékából, a ta­nulmány tárgyából vagy inkább az olvasó ilyen vágyából, igényéből fa­kad-e. BÁNYA ÉS BEDŐ Kétszáztíz esztendeje annak, hogy a Magyar Királyi Kamara alelnöke Máramarosban pecsétjével látta el a rónaszéki sóbányászoknak az évszá­zadok alatt szokássá vált jogait és kötelességeit összefoglaló, a vitás kérdéseket higgadtan elrendező sta­tútumát. A nevezetes — mert e tárgy­ban korai és meglehetősen részletes — okmány az Országos Magyar Bá­nyászati és Kohászati Egyesület lap­jának, a Bányászatnak az idei 5. szá­mában jelent meg. A szerző, dr. Ká­­vássy Zoltán egy évtizedekkel ezelőt­ti másolat alapján teszi közzé az 52 cikkelyes dokumentumot. Abból — ha figyelmesen olvassuk a sok ide­gen szóval megtűzdelt, régies magyar szöveget — részletesen kiviláglik, hogy a bányában megkövetelték a pontos munkát, megbüntették, főképp anyagilag marasztalták el keményen a fegyelmezetlenkedőket, az italozó­kat, az összeférhetetleneket — ám a tisztességesen dolgozókkal a kor vi­szonyaihoz képest meglepő gonddal törődtek. A bányában dolgozóknak a gyerekeit közpénzből fizetett tanító ismertette meg az írás-olvasás-szá­­molás tudományával és a magyar meg a német nyelvvel; az elárvultak mellé gondviselőt neveztek ki; a rá­szoruló özvegyeknek folyamatos se­gélyt adtak „a Társaság ládájában” őrzött, jobbára büntetésekből össze­gyűlt pénzből stb. És gondoljunk be­le: 1778-ról van szó! Ennél közvetlenebb „üzenete” van a jelen számára Csuhaj V. Imre ta­nulmányának (Párttörténeti Közle­mények, 1988/3), amely a bedórend­­szer 1930-as évekbeli magyarországi históriáját eleveníti föl. E rendszer lényege az volt, hogy a lehető legap­rólékosabban megszabta a munkások teendőit, s a normán felüli teljesít­ményért járó bér egy részét az irá­nyítók jövedelmének megnövelésére használta föl , ekképpen ösztönözve őket munkásaik folytonos­sógatásá­ra. A teljesítménynövekedésből szár­mazó többlethaszon zöme természet­szerűleg a vállalatot, a tulajdonoso­kat illette. A szerző így fejezi be ,a történetét: „A gyűlölt, munkásnyúzó »izzasztórendszer«, a bedó a felsza­badulás után eltűnt, s ezzel a szerve­zett munkásság küzdelme végül is eredménnyel zárult. Beszélhetünk-e ugyanakkor a bedórendszerrel együtt járó munkaértékelés és bérfizetés teljes eltűnéséről? Nem, mert a tay­­lorizmus munkamérésre, normázásra kidolgozott módszerei, bérfizetési konstrukciói, jutalmazási rendszerei egyes vonatkozásokban módosított formában, de tovább éltek. Nem szűnt meg, sőt az 1950-es évek elejé­től fokozódott az igény az ipari ter­melés Taylor-elveket követő átala­kítására, s mindez összekapcsolódott a teljesítménymérés és -elszámolás, valamint a teljesítmények és bérek összhangjának állandó tökéletesítésé­vel. Mivel a teljesítményértékelés és bérfizetés taylori rendszereinek át­vételére, szocialista viszonyainkat fi­gyelembe vevő adaptálására az utób­bi évtizedekben számos kísérlet tör­tént — megemlíthetjük a külföldi szervezőirodák segítségével végzett sikeres hazai szervezéseket az 1970-es években —, ilyen értelemben joggal beszélhetünk a Bedeaux-elve­­ken nyugvó munkaértékelés és bérezés továbbéléséről és folyamatos jelenlétéről.” TRANSZMISSZIÓRA ÍTÉLVE? Ugyanebben a folyóiratszámban olvasható Sípos Péternek a vasas­szakszervezet 1944 és 1953 közötti történetét felelevenítő, elemző írása. A tanulmányból az azt a kort saját tapasztalatukból nem ismerők is ár­nyalt képet kapnak a vasasok — és általánosabban: valamennyi szak­szervezet — tevékenységének újra­éledéséről, arról a sajátosságról, hogy az 1947-ig a gyárakban nagy­jában egyforma befolyású kommu­nisták és szociáldemokraták a leg­több munkahelyen ugyanazokat a szervezett munkásokat akarták a maguk táborába toborozni, sokszor lemondva a más pártok hasonló szer­vezkedése ellen a legnagyobb esélyt kínáló üzemi együttműködésről. Együttműködésről inkább a két párt vezetéséről szólva beszélhetünk, bár a kapcsolat ott sem volt zavartalan: mindkét fél önmagát tartotta a ráter­mettebb politikai tényezőnek, komoly harcot vívtak egymással a vezetői posztokért. Amikor a két párt egyesült, és utána az MDP-ben „keményedni kezdett a vonal”, a szakszervezetek önállósága egyre nagyobb veszélybe került. Az immár rákosista pártve­zetés nemcsak azt követelte, hogy a szakszervezetek fogadják el a párt irányító szerepét, hanem azt is, hogy teljességgel vessék alá annak magukat. Sípos egyik példája Ko­vács Istvánnak egy 1952-es megnyi­latkozása. Abban nem kevesebb volt, mint az, hogy a szakszervezeti funk­cionáriusok nem „olyan szakszer­vezeti emberek, akik tagjai a párt­nak”, hanem „a szakszervezetben dolgozó pártfunkcionáriusok”. De már előbb is deklarálta az MDP ve­zetése, hogy a szakszervezetnek a munkára való mozgósítás a legfon­tosabb feladata — vagyis: a „transz­­misszió”, a párt akaratának „levi­­tele” a tömegekbe. Másfajta gondokat okozott — és ismét nemcsak a vasasoknak — az az 1948—1949-es törekvés, hogy a felső, állami hatóságokban dolgozó értelmiségieket és alkalmazottakat a „fizikai” szakszervezetekbe küldjék. Ez nem tetszett sem a munkások­nak — ők attól tartottak, hogy ki­szorulnak az irányításból —, sem a másik félnek — a mérnökök, tech­nikusok, a különféle adminisztratív beosztásokban dolgozók féltek, hogy elvesznek a szakszervezet munkás­többségének tengerében. Az elkép­zelést ennek ellenére végrehajtot­ták. Mégpedig viszonylag könnyen , hiszen a társadalompolitikai köz­­szemlélet nemigen ismerte el a tu­dás fontosságát, mindenki számára való hasznosságát. Az sem tagadható, hogy az ötve­nes évek derekára megerősödött a szakszervezetekben a változásra va­ló igény, egyre többen követelték — többé-kevésbé nyíltan és kisebb-na­­gyobb hangerővel — a demokratizá­lódást. Ám az ezzel kapcsolatos el­képzeléseket megvitató vasaskong­resszusra már nem kerülhetett sor: a szervezők 1956. október 26-ára hív­ták össze a tanácskozást. ADÓS, FIZESS! „Az ország ez idő szerinti helyzeté­nek gyökeres megváltoztatása nem pénzügytechnikai, hanem közgazda­­sági probléma. Ez a megállapítás ar­ra a tényre van alapozva, hogy az országnak ez idő szerinti eladósodása olyan természetű, hogy az ebből fo­lyó szükségletek mindig csak újabb és újabb eladósodással fedezhetők, és hogy ennek folytán a helyzet meg­változtatása érdekében azt kell cé­lul kitűzni, hogy az ország közgaz­dasági struktúrája alakíttassák át abban az irányban, hogy idők múl­tán a fizetési mérleg hiánya saját termelésünk és kivitelünk fokozá­sával enyhíttessék és valamikor végleg kiküszöbölhető legyen.” — Az idézet forrása nem valamelyik mai napilapunk; a nagyon időszerű­nek tetsző mondatot kevés híján hat évtizede rögzítette a Magyar Nem­zeti Bank Főtanácsülésének jegyző­­könyvvezetője. És most ezzel kez­dődik Ferber Katalinnak a magyar kormány 1930—1931-es kölcsönszer­­zési kísérletéről szóló tanulmánya a Történelmi Szemle legújabb — 87— 88,2. — számában. Közvetlenül, per­sze, összehasonlíthatatlan az akkori helyzet és a mai, az akkori ország és a mai, az akkori pénzvilágbeli megítélésünk és a mai — ennek el­lenére „a mese rólunk (is) szól”. A Lépéshátrányban főcímű tanulmány szerzője egyebeken kívül az 1930 második felében kritikussá vált pénzügyi helyzetet taglalja. Az okok között rámutat arra, hogy az eladósodás áttört egy határon: az újabb kölcsönök már csak a régiek visszafizetésére voltak elegendők, beruházásra már nem futotta belő­lük! És megemlíti azt is: az állami költségvetés nehézségeit sokáig tit­kolták. Legalábbis belföldön, a köz­vélemény előtt. Mert azok a külföl­di pénzemberek, akiktől a kölcsönt várta az ország, mindennek alapo­san utánanéztek. És gyorsan rájöt­tek: „a király meztelen”. ■ M m il.1í jj Mg m m 13 TÖMÖRI LAJOS: PERBE FOGOTT IDEOLÓGIA A szocializmus történelmi hordere­jű átalakulásának, megújulásának le­hetőségét és ígéretét jelentő reform­­folyamatban kezdettől fogva úttörő és mindmáig meghatározó szerepet vállalt a közgazdaságtan és az idő­közben felzárkózott többi társada­lomtudomány, mindenekelőtt a szo­ciológia, a politikatudomány és a történettudomány néhány ágazata. A „reformtudomány”, a „reform­gondolkodás” — ha ezen a meg­újulás akarásától hajtott szellemi erőfeszítéseket értjük — természe­tesen nagyon különböző irányú, gyakran egymással ellentétes gon­dolati törekvéseket jelöl. Sajátos he­lyet követel magának közöttük az ideológiaellenesség , amelyet vol­taképpen nem is egészen indokolt önálló áramlatnak minősíteni, mint­hogy egyébként nagyon különféle álláspontoknak egyetlen közös jel­lemzőjéről van szó, arról, hogy a re­formot csak az ideológia ellenében képesek elgondolni. Valóság és látszat Az érvek egyszerűek: java rész­ben az ideológia felelős a magyar társadalom — mindenekelőtt a gaz­daság — állandósuló alkati bajaiért, éppen úgy, mint az orvoslásukra koncentrált erőfeszítések sorozatos kudarcaiért, a megújulás, a reform kínos-keserves vajúdásaiért. Követ­kezésképpen az ideológiát — mert lényegileg ellentétes a tudományos reformgondolkodást vezérlő racio­nalitással, mert teljességgel érzéket­len a gazdaság törvényszerűségei és a reform-közgazdaságtan ezekre alapozott ajánlásai iránt — ki kell iktatni azokból a magasabb szférák­ból, a tudományból és a társada­lomirányításból, ahol az ésszerűség alapján kell kimunkálni és­­megvá­lasztani a kibontakozás és a to­vábbhaladás útjait. Az ideológia ki- és elutasítását az említett áram­lat — hangsúlyosan a reformtudo­mány nevében — a reformgondolko­dás lényegi ismérvének és a prog­resszív politika egyetlen esélyének tartja, mintegy a „reform­klu­b” alap­szabályaként, a belépés feltételeként írja elő. Ideológia, persze, sokféle lehet. Nagy ideológiák — mert történel­met formáló osztályok küzdelmeinek intellektuális és morális erejéből sar­jadnak — nem születnek mindennap, amiként Hegelek, Ricardók és Mar­xok sem. Az újkor felemelkedő tár­sadalmi osztályainak törekvéseit, va­lóságos szerepeiket és történelmi ren­deltetésüket megjelenítő nagy gon­dolkodók szellemisége máig él: ter­mészetes forrásé, és lendítőereje a XX. századi egyetemes kultúra fej­lődésének. A társadalomtudományo­kénak is. A polgári és marxista társadalom­­elméletek ellentétének­­ és egymásra hatásának mai elevenségében fölte­­hetőleg annak is része van, hogy a két nagy társadalmi osztály „eredeti” pozíciójából — legnagyobb ideológu­saik számára — meglehetősen tág horizont nyílott a történelemre; ez lehetővé tette annak felismerését, hogy a bérmunka és a tőke egymás­rautaltsága és ellentéte egy egész korszakra megszabja a társadalmi viszonyok, valamint gondolati rep­rodukciójuk fejlődésének alapten­denciáit. És úgy látszik, hogy ez a korszak még nem ért véget. Lu­kács György egyenesen úgy véle­kedik, hogy „az emberi létnek a ka­pitalizmusban érvényesülő megha­tározásai, amelyeket Marx tárt fel egykor, ha más megjelenési formák­ban is, de lényegük szerint ma ex­­tenzíven és intenzíven még inkább uralják az egész emberi életet”. Más — pejoratív — értelemben is beszélnek a társadalomtudósok ideo­lógiáról. Lukács úgy véli, hogy ez a pejoratív értelemben vett ideológia „szükségképpen alakul ki, amikor a társadalmi munkamegosztás­­speciális réteget bíz meg az ideológia ápo­lásával”. Szemléletes példákkal szol­gál a hamis tudat „termelésére” gaz­daságtörténeti elemzéseiben Ale­xander Gerschenkron is, amikor fel­hívja a figyelmet: nem kell nagyon meglepődni, ha fejletlenebb orszá­gokban ,a kapitalista iparosítást szo­cialista ideológiák oltalma alatt” haj­tanák végre. És itt van a mindennapi élet vi­lágaiban szerveződő köznapi —vagy Gramscival szólva: „népi” — ideo­lógia a maga sokféle változatában. Ennek közös (talán legsajátosabb) jellegzetessége a szociális fogékony­ság és az, hogy nagyon szorosan kö­tődik a tapasztalati ismeretekhez. Ezzel sok fejtörést és kellemetlen meglepetést okoz az „ideológiai ap­parátusok” manipulátorainak, akik ezt gyakran képtelenek a primitív ideológiától megkülönböztetni, és például olyasmire akarják rávenni, hogy ismerje el a társadalmi szük­séglet legésszerűbb formájának a fi­zetőképes keresletet. A népi ideoló­gia azonban ódzkodik ettől, mivel a gazdagok, a jómódú munkáltatók észjárását gyanítja benne. Már csak­ azért is, mert a piacon — ma már talán nem is mindig a zöldség-, hanem inkább a kulturális, egész­ségügyi és egyéb piacokon — rend­re azt észleli, hogy a munkaválla­lók tetemes részének bizonyos jo­gos igényeit nem ismerik el társa­dalmi szükségletként, noha ezek éppoly valóságosak — és ezért épp­oly ésszerűek —, mint az a kereslet, amelyet a fizetőképesség hitelesít. De térjünk vissza hazai gondja­inkhoz! Tanulságos lenne utánajár­ni annak, hogy mennyi az igazság abban a mindmáig eleven közhie­delemben, mely szerint a fordulat éve után Magyarországon merőben ideologikusan szervezett társadalmi berendezkedés épült ki. Ezzel a megítéléssel csaknem egybehangzó az a nyugati politológiai elemzések­ben gyakori álláspont, amely a kommunista („marxista”) rendsze­reket általában egyfajta ideokrá­­ciának minősíti, e rendszerek leg­főbb jellegzetességét, az őket a libe­rális demokráciáktól megkülönböz­tető sajátosságát véli felismerni az ideológia „egész társadalomra kiter­jedő” uralmában. A legérdekesebb az, hogy ez a felfogás egybeesik a korabeli, magát marxistának valló magyar (és persze nemcsak magyar) politikai vezetés önértelmezésével is: a hatalom monopolizálása a ga­rancia arra, hogy a „mindenható, mert igaz” eszmékből megteremtsék a valóságos, létező szocializmust, kommunizmust. Elgondolkoztató az ideokráciafelfogás különböző beállí­tódású híveinek az a közös adottsá­ga, hogy „a kelet-európai nyomorú­ság” mindennapi valóságát, az itt élő gyarló emberek gyarló tetteit a marxi eszmerendszer testet öltésé­nek tartják. Ideokrácia volt? Bizonyára közelebb jár az igazság­hoz az a felismerés, hogy az ideo­lógiának ez a „túlhatalma” csupán olyan látszat, amely megjelenítette és egyszersmind el is fedte a po­litika mindenhatóságának valóságát. Az ideológia — a szakralizált ha­talom nyelveként — valójában csak közvetítette a politika napi, kon­junkturális szükségleteit, az elvárt teljesítmény, magatartás, gondolko­dás normáit a tudományhoz, az in­tézményekhez, a társadalmi csopor­tokhoz, a tömegekhez. E mindenütt­­valóságában az ideológia reális létezéshez juttatta önnön „túlhatal­­mánaik” látszatát. Az ideokrácia ebben az értelemben tény — olyan tény azonban, amely nem áll meg önmagában, és nem is végső ma­gyarázata a társadalmi reálfolya­matoknak, hanem éppen maga szo­rul indoklásra. E magyarázat egyik fontos eleme található Gramscinak az olyan tömegpártról adott jellem­zésében, amelyben „a tömegeknek nincs más politikai funkciója, mint az általában vett katonai típusú hű­ség egy látható vagy láthatatlan po­litikai­­központ iránt”, s amelyben az irányítás puszta eszközeként köz­beiktatott ideológia a tömegeknek a politikai döntésektől való távol tar­tását szolgálja. Az ideológiai monopóliumot fel­váltó hegemónia meghirdetése után számottevően bővült a kultúra sza­badsága — a tudományos irányza­toké is —, ám a „létező szocializ­mus” sok fontos kérdésének meg­ítélésében ((kiváltképpen az uralmi viszonyokat illetően) a hivatalos ideológia csaknem változatlanul mo­­nopoljogot élvezett, legfeljebb szi­gorúsága enyhült. Az ideológia továbbra is közvetítő szerepet töltött­­be a hatalom és az értelmiség viszonyában. A komo­lyabb — például a hatalomgyakor­lás módját illető — ellentétek több­nyire nem a maguk természetes kö­zegében, hanem más, „magasabb” dimenzióban, az ideológia terminu­saiban fogalmazódtak meg: a gya­korlati­ konfliktusokat rendszerint mindkét fél jobbára a szemléletmó­dok — a „marxizmus alapelveinek, törvényszerűségeinek helyes értel­mezése” stb. — körüli ütközésekké változtatta. Ugyanakkor a valódi ideológiai problémák megvitatását rejtett és egészen a „kiátkozásig” fajuló politikai indulatok hevítet­ték. Mindez magával hozta, hogy az ideológiakritika egészen a legutób­bi időkig egyszersmind „helyettesí­tette” a politika direkt bírálatát is. Az ideológiakritika radikalizálódá­­sában i­ly módon kifejezésre jutott — még mindig közvetve, „üzenet” formájában — a politika bírálatá­nak elmélyülése. Napjainkban, különösképpen a legutóbbi néhány hónapban, érzé­kelhetően szűnőben vannak az ef­féle áttételekre késztető körülmé­nyek: a politikai intézményrendszer reformjának előtérbe kerülésével fölöslegessé válik a hatalom bírála­tának ideológiába kódolása. Helyzettudatok Aligha kell hosszas tudományel­méleti fejtegetésbe bonyolódni an­nak belátásához, hogy amikor vala­mely szocialista országban a politi­kai és a szellemi-ideológiai tagolt­ság a társadalomfejlődési modell problematikussá válásának miértjei és az új rend kialakításának lehet­séges útjai mentén szerveződik, a reform­tudomány az általa ajánlott megoldások hitelét nemigen növel­heti a maga ártatlanságának han­goztatásával. Nehezen képzelhető el, hogy a re­form eleve ellentétes áramlatok erő­terében, politikai, ideológiai ütközé­sek feszültségében formálódó proble­matikáját a tudomány képes e közeg­ből kiemelve semlegesíteni. Ez azért is kétséges, mert a közgazdaságtan, a szociológia, a politológia stb. ma­guk is alkotó elemei ennek a kö­zegnek. „Bűnbeesésüknek” tehát nem a ténye, hanem legföljebb a mértéke lehet vita tárgya. Ilyen helyzetben inkább annak a valószí­nűsége nő meg, hogy a kutató tu­dományos magatartását a megszo­kottnál nagyobb mértékben befolyá­solják tudományon kívüli tényezők. A létező szocializmus, legalábbis Magyarországon, történelmi fordu­lóponthoz érkezett. Egyre gyakoribb az utóbbi időben, hogy ilyen vagy hasonló tartalmú megnyilatkozások­tól kap ösztönzést formálódó hely­zettudatunk. Ezzel egyidejűleg — és kiáltó ellentétben — szólal meg a reform átfogó koncepciójának hiá­nyát panaszoló kétkedés. Napjaink sokat hangoztatott el­lentmondása, hogy a különböző re­formkoncepciók, noha az össztársa­dalmi érdek nevében fogalmazód­nak és az egész társadalom közre­működésére apellálnak, szembeötlő­en nélkülözik a társadalmi egészben való gondolkodást. Valóban, ha a tudomány immár elemi tényként kezeli a magyar társadalom érdek­tagoltságát, akkor bizonyára számot kell vetnie azzal a kihívással is, hogy meghatározott érdekcsoportok a tudományos igazság tekintélyével igyekeznek legitimálni a maguk ál­láspontját. Ilyen körülmények kö­zött bizony könnyen gyanúba keve­redik az a társadalomtudomány, amely a gazdaság társadalmasításá­nak ésszerű lehetőségeit, alternatív útjait keresve elfogadja az ökonó­mia egyeduralmát, s nem tud kilép­ni — ahogy Lukács mondja — „a piacnak ,mint minden emberi gya­korlat egyetemes modelljének” szemléleti keretéből. A piaci racio­nalitás alkalmasint éppen ezzel az „egyetemesítéssel” lepleződik le ma­ga is ideológiaként. Ilyen esetekben az ideológiaellenesség rendszerint csupán arról tudósít, hogy valamely érdekcsoport immár elkészült a szá­mára kedvező társadalomfejlődési perspektíva kimunkálásával, és jo­got formál arra, hogy minden más alternatívát — ideologikus reform­­ellenzékiség gyanánt — tudományo­san ésszerűtlennek és ezért illegi­timnek minősítsen. Úgy látszik, történelmi hordere­jű változások kiérlelése, „kihordá­sa” mai modern társadalmunkban sem megy ideológia nélkül. S ha egyszer így van, társadalomtudósok, politikusok egyaránt sokat tehetnek azért, hogy az ideológia ne annyira hamis tudat, vagy Lukáccsal szólva, „brutális manipuláció” gyanánt, ha­nem a nagy ideológiák legjobb ha­gyományait folytatva, társadalmi konfliktusaink lehetséges mértékig igaz tudatként, egyszersmind a "le­hetséges demokrácia feltételeként és eszközeként funkcionáljon.

Next