Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
1989. február 4., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI KAPLŐ Ránk jár a rúd. Az egyiknek ez a baja, a másiknak az, a harmadiknak éppen amaz, nekem netán egészen más. Mindnyájunknak viszont az kivétel nélkül, hogy köd van. Sűrű köd üli meg a Kárpát-medencét. Azt mondja a meteorológus, hogy körülöttünk viszonylag normálisak a látási viszonyok, csak nálunk nem akar eloszlani ez az ősköd. Néznénk előre, de nem sokat látunk. Néznénk hátra, ott se. Közben azért megyünk az úton, de néha már az se biztos. Olykor ugyanis olyan kicsi a látótávolság, hogy gyakorlatilag kivédhetetlenné válik a legcsekélyebb hiba is. A köd nagyon sok tragédia okozója volt már. Persze hogy a köd nem tehető felelőssé egyetlen baleset okozójaként sem. Rossz látási körülmények között még inkább előtérbe kerül a figyelem, vele összefüggésben pedig a sebesség, valamint a követési távolság. Ezek megválasztása a járművezetőn múlik. Érthetetlen, hogy miért nem lesz ebből az alapigazságból hozzá illő gyakorlat. Három tömegszerencsétlenséget elemeztek a szakemberek. Az NSZK autópályáin bekövetkezett három tömeges ütközésnek több mint kétszáz gépjármű volt a részese, ezek közül többtucatnyiban — különféle teherautókról van szó — működött úgynevezett sebességíró készülék. Ezek a kis berendezések elképesztő felelőtlenségről árulkodtak: 35 jármű vezetője 75—85 kilométeres, nyolc 85—90 kilométeres, míg kettő 95—100 kilométeres sebességgel vezetett, miközben a leereszkedő köd miatt legfeljebb 30-cal mehettek volna. Ugyanakkor a szakemberek azt is megállapították, hogy a teherautó-vezetők általában mellékesnek tekintik, és nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy járművük teljes terheléssel nem képes elérni a névleges lassulási értéket, hanem jóval alatta marad, így persze megállni sem lehet idejében a járművel. Pedig éppen a ködben kellene felettébb tartani magunkat ahhoz a kézenfekvő tudnivalóhoz, hogy csak olyan sebességgel szabad vezetni, amely mellett még vészfékezéssel megállítható a jármű a belátható távolságon belül. De ne felejtsük el azt se, hogy ködben vezetve — érdemes megfigyelni magunkon — meghosszabbodik a reakcióidő. Ennek minden bizonnyal az lehet a magyarázata, hogy a tárgyak elmosódnak, vagyis gyenge a szemünkhöz jutó inger. Elegendő, ha a reakcióidő csekély egytized másodpercnyi idővel megnyúlik, s ez máris néhány méteres utat jelent közben. Ajánlatos a tartósan ködös időszakban sárga fényű ködlámpát használni, úgy, hogy ne zavarja a szemből érkezőket. Persze nem árt az sem, ha a gyárilag kialakított világítók működnek, a szélvédő pedig tiszta. Akinek ilyen van, feltétlenül kapcsolja be a hátsó ködlámpát is, ha rosszak a látási viszonyok. Mostanában, sajnos, tartós a köd. Főként Bicske és Tatabánya környékén, az M1-esen, Komárom magasságában ajánlatos óvatosan vezetni. Gyakran számíthatunk a látótávolság váratlan csökkenésére a hegyvidéki utakon, így a Mátrában, a Bükkben és főként a Bakonyban, de ne érjen bennünket váratlanul a Bódva, a Sajó és a Hernád völgyében se. Gyakran üli meg köd a Duna menti utakat, a 6-os és az 51-es főutakat, Sopron környékén a 84-es, 85-ös számú főutakat, Örkény térségében az M5-öst, Mecseknádasdnál a 6-ost. A felsorolt szakaszok gyakran olyankor is ködbe vesznek, ha másutt süt a nap. Most azonban alig van kivétel. Mindenütt ajánlatos nagyon vigyázni. Fejér Gyula Köd van Megkérdeziük Mikor évül el egy mérnökdiploma? Az idén 50 éves a magyar mérnöktovábbképzés. Megünneplésére gazdag programmal készül a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöktovábbképző Intézete. Ebből az alkalomból kérdeztük meg Horváth Attilát, az intézet igazgatóját: mikor évül el egy mérnöki diploma eszmei értéke. — Erre nem lehet egyetlen szóval válaszolni — mondja. Az informatika vagy az elektronika területén például egy év sem kell ahhoz, hogy új ismeretek szülessenek, más, hagyományosabb szakmák esetében esetleg évtizedekig sem sok minden változik. Annyi azonban bizonyos, hogy előbbutóbb valamennyi szakmában szükség van az ismeretek felújítására, s büszkék vagyunk arra, hogy ezt a követelményt Európában nálunk ismerték fel először. Ez a felismerés vezetett intézetünk megalapításához. Az ötlet a neves professzor, Pattantyús Á. Géza nevéhez fűződik, ő 1931-ben tett javaslatot, s az intézet nyolc évre rá jött létre. Az évforduló megünneplésére jubileumi tanév megrendezését tervezzük. — Mit jelent ez? Ünnepségeket? — Nem. Ez azt jelenti, hogy minden korábbinál gazdagabb programmal kívánjuk segíteni a mérnöktovábbképzést. Ünnepi szemeszterünk például Tétényi Pál előadásával kezdődik, amely a műszaki fejleszthetőség lehetőségeiről szól. Ezután olyan előadás-sorozat következik, amely minden fontosabb szakmában megvitatja a fejlődési lehetőségeket, nem elsősorban szűk szakmai, hanem inkább iparpolitikai szemszögből. Egy példa: az elektronikai vitán részt vesz a terület illetékes miniszterhelyettese, a BME a témával foglalkozó professzora és egy neves elektronikai gyár vezetője. Hasonló vitákat szervezünk valamennyi nagyobb mérnöki ágban. Emellett nemzetközi eseményre is sor kerül: 1990 tavaszán rendezik meg a hagyományos nemzetközi mérnök-pedagógiai kongreszszust, amelynek helyszíne három napig Bécs, három napig pedig Budapest lesz. Itt a mérnök-továbbképzés problémáival foglalkozunk. — Gyakran felvetődik, hogy a mérnökképzésbe be kell vonni neves gyakorlati szakembereket. Van-e erre itt lehetőség? — Sőt, enélkül elképzelhetetlen volna a képzés. Oktatóink — akik több mint ezren vannak — harmadrésze a műszaki egyetemekről és főiskolákról, egyharmada kutató-fejlesztő intézetekből kerül ki, harmadik harmaduk viszont gyakorlati szakemberekből áll. Az intézetben évente körülbelül tízezer mérnök tanul, 150-féle kurzuson, amelyek 12 órától 120 óráig terjedő időtartamúak. Ezek átfogják valamennyi nagyobb mérnökszakma tudnivalóit, de több, szakmától függetlenül hasznosítható tanfolyamunk is van — egyebek között vezetési, szervezési, gazdasági ismereteket adó, vagy számítástechnikai, környezetvédelmi, stb. tanfolyamokat szervezünk. A következő szemeszter a tavasszal indul, február végéig várjuk a jelentkezőket. Kozma Judit A Propagandista idei első száma Dokumentumok az ötvenes évekről A folyóirat ez évi első száma ismét közöl olyan dokumentumokat, amelyek eltüntetik az ötvenes évek históriájának néhány fehér foltját; ezúttal az MDP Központi Vezetőségének 1954. októberi és 1956. júniusi határozatával ismerkedhetnek meg az olvasók. Ugyancsak a múltat idézi az a beszélgetés, amelyben Horn Gyula mondja el a véleményét a legutóbbi három évtized néhány fontos kérdéséről. A cikkek zöme természetszerűleg közvetlenül szól a jelenről. Kovács Imre a foglalkoztatáspolitika új mozzanatairól, Villányi Miklós a pénz- és a jövedelemfolyamatok irányításáról, Vámos Tibor a műszaki értelmiség gondjairól és lehetőségeiről, György István a népszavazás intézményéről, Aggod József a szocialista fejlődés különféle ellentmondásairól, Ágh Attila a társadalmi egyenlőségről-egyenlőtlenségről, Pirityi Ottó az egyenlőségtörekvések elvi kérdéseiről, Rózsa József a munkanéküli-segélyről, Laki László az iskolai esélykülönbségekről ír. A Fordulat, reform, demokrácia rovat témái: pártviták és pártdemokrácia, gazdasági reform és versenyszabályozás, iskolai önfejlesztés és demokrácia. A Műhelyek sorozatban az MTA Zenetudományi Intézetét mutatja be a folyóirat, a szerkesztőségi kerekasztal-beszélgetés tárgya a politizáló oktatási rendszer, a Történelem rovatban pedig a Kommunista Internacionáléról festett árnyalt képet Harsányi Iván. 11 wMMémém: Mmméék .Minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk s tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai... mérőónunk elől... mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.” Ha Thomas Mann Jákob történeteinek (Sárközy György fordításában) kezdő sorait a mindennapok nyelvére ültetjük át, azt jelentik, hogy az ősmúltból ránk maradt tárgyi emlékek száma és minősége fordítva arányos a közben eltelt idővel. Az őstörténetírás viszont az egyedüli bizonyítékok, a tárgyak szegényessége ellenére teljes értékű társadalmi leírást szeretne adni a hajdanvolt közösségekről, és az érdeklődő olvasó is ilyesmikre kíváncsi: az élet minden oldalára, a születéstől a halálig, sőt a „túlvilággal és az emberfölöttivel” kapcsolatos képzetekig. Ezek zöme és szintúgy az egyedi események azonban gyakorlatilag felderíthetetlenek. Ezért van az, hogy a kézikönyvekben viszonylag megbízható képet kapunk a technológia fejlettségéről, a termelés fajtáiról, viszont igazában fogalmunk sincs arról, hogyan zajlott le egy-egy őskőkori áldozati szertartás, főleg szóbeli része. Elég széles tehát az a terület, ahol szabadjára engedhető a fantázia a legjobb szándékú eszmefuttatásoktól a találgatásokon és okoskodásokon át a tudománytalan feltevésekig és magyarázatokig. Végül egészen addig, hogy a ma még adatokkal és érvekkel meg nem magyarázott dolgoknál a megoldást akár földön kívüli, a világűrből érkező ősi űrutasok közreműködésének is tulajdonítják. Hangsúlyozzuk: ez a rés annak az eredménye, hogy a tudomány maga is állandó fejlődésben van, régebbi eredményeit felülvizsgálja, és túllép rajtuk. Az alábbiakban a philadelphiai Expedition című ismeretterjesztő lap különszáma alapján három ilyen „tisztázatlannak látszó” kérdést veszünk szemügyre. Kezdjük mindjárt azzal, amelynek, magyarországi vonatkozása is van! Medvék a Sárkány-barlangban Egy Emil Büchler nevű svájci gimnáziumi tanár (1868—1950) a húszas években ásatásokat végzett alpesi barlangokban a középső őskőkori — Neander-völgyi — ember tanyahelyein, főleg a Sárkány-barlangban (Draphenhöhle). ötven-hatvanezer évvel ezelőtt e barlangokat nemcsak az ember lakta, hanem időnként a barlangi medve is felkereste téli álmához. Büchler több alkalommal is talált lapos kövek között, sőt „kőládák” belsejében medvekoponyákat Hat ilyen „ládáról” ír. Egyikük egy méter magas volt, benne legalább öt medvekoponyával, orral egyazon irányba fektetve. Egy másik esetben az állat combcsontja a koponya és a járomív közé volt dugva. Jogosnak látszott a következtetése: az egész emberi történelem legkorábbi kultuszáról, a medvetisztelet kezdeti nyomairól lehet szó. Az ötvenes évek elején hazánkban a Bükk két barlangjában is találtak hasonló, de valamivel későbbi (35— 30 ezer éves) „medveáldozatokat”. Az Istállóskői-barlangban három medvekoponya volt egymás felett egy sziklarepedésben, a Kőlyuk-barlangban pedig három, orral egymásnak fordított koponyára leltek. Kézenfekvő volt ezeket a szibériai erdőlakó népek, közöttük nyelvrokonaink medvekultuszával hozni kapcsolatba. Reguly Antal gyűjtéseiből jól ismerjük a medveünnepet, amelyen feltorolták a lesből elejtett állatot (gyakran még a nevét sem volt szabad kiejteni, ezért Hegyekből jött Bátyókának, Mézmancsosnak, Erdőn lustálkodó erdei Hatalmasnak mondták az énekekben). A voguloknál a nyúzott bőr a fejjel és az első lábakkal került a lakomaasztalra, „mint valami kutya, fejével két mancsa között”. A szent állat joggal panaszkodott: „nekem, fenti teremtménynek, kupáját is veszik, nekem, fenti teremtménynek, két kezét is veszik. Vasívű íves kondérba beeregetik, abban megförögetik” (Illyés Gyula fordítása). Lehet, hogy félszázezer éve barlangi ősünk feltorolt medvék koponyáit és mancsait rejtette el áldozatként a barlangokban? A titokzatos vasoszlop Büchler feljegyzéseinek alapos ellenőrzéséből kiderült, hogy nagy eltérések vannak az ásatásokon készült rajzai, valamint a könyveiben közölt ábrák között. Nem egyezik a koponyák száma, azok nem is egyazon irányba néztek, és a „kőládák” metszetei is ellentmondásosak. Sőt a feltárásokon részt vevő szakember rajzain nyoma sincs koponyákat rejtő kőládáknak! (Nincs egyébként egészen egyértelmű egykorú dokumentáció az istállóskői és kőlyuk-barlangi koponyák helyzetéről sem.) Kiderült, hogy a tanár az első, meglepően ép koponyaleletek alapján erősen hinni kezdett az ősi medvekultuszban, és ennek a hitének megfelelően átszerkesztette rajzait. Mint azt A. Leroi-Gourdan remek könyvében olvashatjuk (Az őstörténet kultuszai, Budapest, 1985), a Neander-völgyi medvekultuszoknak csak látszólagos bizonyítékai voltak. A titokzatos maradványok egyszerűen értelmezhetők a medvék fészkelődő mozgásával, amikor téli álomra térve vagy a kölykezéshez üregeket kotortak maguknak, és eközben megmozgatták a barlangban korábban elhullott medvék csontvázait. Előfordul, amikor régi (esetünkben 1912-es) feltevés szolgál alapul kalandos megállapításokhoz. Újdelhi egyik templomának udvarán ma is áll egy hat és fél méter magas, hat tonna súlyú, kovácsoltvas oszlop, amelyet 30 kilós, vörösre hevített rudakból kalapáltak össze. Erich von Danikén svájci szállodaigazgató úgy látja, hogy ennek az oszlopnak a titkait a tudomány nem tudja megmagyarázni, hiszen már négy évezrede áll a helyén, a korrózió minden jele nélkül, pedig nyoma sincs benne foszfornak és kénnek. Világos tehát — így Danikén —, hogy földön kívüli intelligencia alkotása a színvas oszlop, a világűrből került Indiába. A valóságban 99,72 százalék vason kívül 0,1 százalék foszfort is tartalmaz, némi szén és kovasav mellett. Már maga a foszfor is csökkenti a korrózió mértékét, a jó állapot azonban főleg Újdelhi száraz klímájának köszönhető. Az oszlop nagy tömege nappal jelentős hőmennyiséget halmoz fel, és így éjszaka kevesebb nedvesség csapódik le rá. Kovácsoláskor vékony vasoxidréteg (reve) is képződött a felületén, az is védi. A hozzájáruló hívők pedig évszázadok során rendszeresen finom vajjal és olajokkal kenegették. Alsó része mindezek ellenére mégiscsak korrodálódik (bár szanszkrit nyelvű felirata szerint „csak” 1600 — és nem 4000 — éve állították). Nincs tehát semmi ok földön kívüli származására gondolnunk. Akadnak még ennél bonyolultabb esetek is! Közismert a 18. egyiptomi dinasztia fiatal fáraójának, Tutanhamonnak (i. e. 1347—1339) a neve és a kincsekkel teli sírjához fűződő vészterhes legenda: az ásatások sikereit a fáraó szörnyű átka követi, és a részvevők előbb vagy utóbb emez átok következtében haltak meg. A sír első felnyitásakor (1922. november 26-án) csak nagyon kevés szerencsés személy lehetett jelen. Csakhamar azonban tudósok, gazdag utazók és riporterek sikerehada rohanta meg a helyet, és e tülekedésen kívül más kutatók — érthető — irigysége is kezdte akadályozni a nyugodt munkát. Carnarvon lordja, aki a több mint 12 évig tartó feltárást fizette, nem igényelt készpénzbeli ellenszolgáltatást, viszont költségeit mégiscsak fedezni akarta. Minden információ kizárólagos első közlési jogát eladta hát a londoni The Timesnak, a sajtó más képviselőit, sőt kevés kivétellel a szakembereket, az előkelőségeket és a politikusokat pedig távol tartották a sírtól. A titkolódzás kiváló táptalaja lett a mendemondáknak. A baljóslatú jelek megsokasodtak, amikor 1923. május 6-án meghalt a lord. Néhány mellőzött szakember segítségével lábra kapott a rémhír, hogy halálának oka a fáraó átka volt. A sírkamrából a kincsesházba vezető nyílást ugyanis jelképesen egy mágikus felirat védte: „Feladatom megakadályozni, hogy homok zárja el e titkos szobát.” A suttogó hírekben ez már úgy hangzott, hogy „Mindenkit elpusztítok, aki átlép e küszöbön az örök életet nyert király szent helyiségébe”. Hamarosan további átokszövegeket „fedeztek” fel: mindazokat, akik belépnek a szent sírba, csakhamar felkeresi a szárnyas halál (valójában a Halottak Könyvéből vett eme részlet éppen az örök életet volt hivatva kieszközölni). A fáraó bosszúja Lord Carnarvon életét tehát — sugallták — azok a rejtélyes őrző erők vették el, amelyek az általa felnyittatott sírból szabadultak ki és álltak bosszút! Aligha véletlen, hogy halála pillanatában kialudtak Kairó fényei is (a város jó ismerői szerint ez nem volt valami nagy ritkaság), Carnarvon fia, Porchester lordja pedig azt állította, hogy angliai kastélyukban, Highcleve-ben apja halálának percében fájdalmasan felnyüszített kedvenc kutyája. (Később kiderült, hogy a fiú akkoriban Indiában tartózkodott.) Mellesleg, ismert a lord halálának oka: borotválkozás közben megsértett egy csúnya szúnyogcsípést, és vérményezést kapott. Csakhamar elhunyt a feltárások restaurátora is; természetesen őt is az átok fogta, és nem a súlyos mellhártyagyulladás végzett vele. Az átok legendája továbbra is ott kísért a sír kincsek között: mikor 15 éve hirtelen elhunyt a régészeti ügyek egyiptomi főfelügyelője, az a magyarázat terjedt el, hogy Tutanhamon szelleme állt bosszút, mert kincseit kiengedte egy angliai kiállításra. Némiképp zavarta az átoklegendákat, hogy a vezető régész, Howard Carter viszont 17 évvel túlélte a sír felnyitását. Az őstörténet és a természet törvényszerűségeiből jól levezethető, esetenként ma még megoldatlan kérdések naiv, sőt tudománytalan értelmezéseinek a legjobb kritikája egy komikus eset — a karikaturistát is megihlette —: Sir Leonard Woolleynak, a Mezopotámiában levő úri királysírok feltárójának egyszerű kurd munkásai nehezen, sőt egyáltalában nem akartak belenyugodni abba, hogy Sába királynője hogyan hallhatott Salamon király hírnevéről, amikor még nem volt posta, a király pedig hogyan tehetett látogatást messze földön, ha nem volt repülőgép. Makkay János Salamon király látogatása Sába királynőjénél — George Sprod rajza. Korróziós nyomok a delhi vasoszlop alsó részén. Medvekoponya combcsonttal a Sárkány-barlangból.