Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

1989. február 4., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI KA­PLŐ Ránk jár a rúd. Az egyik­nek ez a baja, a másik­nak az, a harmadiknak éppen amaz, nekem ne­tán egészen más. Mind­nyájunknak viszont az kivétel nél­kül, hogy köd van. Sűrű köd üli meg a Kárpát-medencét. Azt mondja a meteorológus, hogy körülöttünk vi­szonylag normálisak a látási viszo­nyok, csak nálunk nem akar elosz­lani ez az ősköd. Néznénk előre, de nem sokat látunk. Néznénk hátra, ott se. Közben azért megyünk az úton, de néha már az se biztos. Olykor ugyanis olyan kicsi a lá­tótávolság, hogy gyakorlatilag ki­védhetetlenné válik a legcsekélyebb hiba is. A köd nagyon sok tragédia okozója volt már. Persze hogy a köd nem tehető felelőssé egyetlen bal­eset okozójaként sem. Rossz látási körülmények között még inkább elő­térbe kerül a figyelem, ve­le össze­függésben pedig a sebesség, vala­mint a követési távolság. Ezek meg­választása a járművezetőn múlik. Érthetetlen, hogy miért nem lesz ebből az alapigazságból hozzá illő gyakorlat. Három tömegszerencsét­lenséget elemeztek a szakemberek. Az NSZK autópályáin bekövetkezett három tömeges ütközésnek több mint kétszáz gépjármű volt a része­se, ezek közül többtucatnyiban — különféle teherautókról van szó — működött úgynevezett sebességíró készülék. Ezek a kis berendezések elképesztő felelőtlenségről árulkod­tak: 35 jármű vezetője 75—85 kilo­méteres, nyolc 85—90 kilométeres, míg kettő 95—100 kilométeres sebes­séggel vezetett, miközben a leeresz­kedő köd miatt legfeljebb 30-cal me­hettek volna. Ugyanakkor a szak­emberek azt is megállapították, hogy a teherautó-vezetők általában mel­lékesnek tekintik, és nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy jármű­vük teljes terheléssel nem képes el­érni a névleges lassulási értéket, ha­nem jóval alatta marad, így persze megállni sem lehet idejében a jár­művel. Pedig éppen a ködben kelle­ne felettébb tartani magunkat ah­hoz a kézenfekvő tudnivalóhoz, hogy csak olyan sebességgel szabad vezet­ni, amely mellett még vészfékezés­sel megállítható a jármű a belátható távolságon belül. De ne felejtsük el azt se, hogy ködben vezetve — ér­demes megfigyelni magunkon — meghosszabbodik a reakcióidő. En­nek minden bizonnyal az lehet a magyarázata, hogy a tárgyak elmo­sódnak, vagyis gyenge a szemünk­höz jutó inger. Elegendő, ha a re­akcióidő csekély egytized másod­­percnyi idővel megnyúlik, s ez már­is néhány méteres utat jelent köz­ben.­­ Ajánlatos a tartósan ködös idő­szakban sárga fényű ködlámpát használni, úgy, hogy ne zavarja a szemből érkezőket. Persze nem árt az sem, ha a gyárilag kialakított vi­lágítók működnek, a szélvédő pedig tiszta. Akinek ilyen van, feltétlenül kapcsolja be a hátsó ködlámpát is, ha rosszak a látási viszonyok. Mostanában, sajnos, tartós a köd. Főként Bicske és Tatabánya kör­nyékén, az M1-esen, Komárom ma­gasságában ajánlatos óvatosan ve­zetni. Gyakran számíthatunk a lá­tótávolság váratlan csökkenésére a hegyvidéki utakon, így a Mát­rában, a Bükkben és főként a Ba­konyban, de ne érjen bennünket vá­ratlanul a Bódva, a Sajó és a Her­­nád völgyében se. Gyakran üli meg köd a Duna menti utakat, a 6-os és az 51-es főutakat, Sopron környé­kén a 84-es, 85-ös számú főutakat, Örkény térségében az M5-öst, Me­­cseknádasdnál a 6-ost. A felsorolt szakaszok gyakran olyankor is köd­be vesznek, ha másutt süt a nap. Most azonban alig van kivétel. Min­denütt ajánlatos nagyon vigyázni. Fejér Gyula Köd van M­egkérdeziük Mikor évül el egy mérnökdiploma? Az idén 50 éves a magyar mérnök­továbbképzés. Megünneplésére gaz­dag programmal készül a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöktovább­képző Intézete. Ebből az alkalomból kérdeztük meg Horváth Attilát, az intézet igazgatóját: mikor évül el egy mérnöki diploma eszmei értéke. — Erre nem lehet egyetlen szóval válaszolni — mondja. Az informati­ka vagy az elektronika területén pél­dául egy év sem kell ahhoz, hogy új ismeretek szülessenek, más, hagyo­mányosabb szakmák esetében esetleg évtizedekig sem sok minden változik. Annyi azonban bizonyos, hogy előbb­­utóbb valamennyi szakmában szük­ség van az ismeretek felújítására, s büszkék vagyunk arra, hogy ezt a követelményt Európában nálunk is­merték fel először. Ez a felismerés vezetett intézetünk megalapításához. Az ötlet a neves professzor, Pattan­tyús Á. Géza nevéhez fűződik, ő 1931-ben tett javaslatot, s az intézet nyolc évre rá jött létre. Az évfor­duló megünneplésére jubileumi tan­év megrendezését tervezzük. — Mit jelent ez? Ünnepségeket? — Nem. Ez azt jelenti, hogy min­den korábbinál gazdagabb program­mal kívánjuk segíteni a mérnökto­vábbképzést. Ünnepi szemeszterünk például Tétényi Pál előadásával kez­dődik, amely a műszaki fejleszthető­ség lehetőségeiről szól. Ezután olyan előadás-sorozat következik, amely minden fontosabb szakmában meg­vitatja a fejlődési lehetőségeket, nem elsősorban szűk szakmai, hanem in­kább iparpolitikai szemszögből. Egy példa: az elektronikai vitán részt vesz a terület illetékes miniszterhe­lyettese, a BME a témával foglalkozó professzora és egy neves elektronikai gyár vezetője. Hasonló vitákat szer­vezünk valamennyi nagyobb mérnö­ki ágban. Emellett nemzetközi ese­ményre is sor kerül: 1990 tavaszán rendezik meg a hagyományos nem­zetközi mérnök-pedagógiai kongresz­­szust, amelynek helyszíne három na­pig Bécs, három napig pedig Buda­pest lesz. Itt a mérnök-továbbképzés problémáival foglalkozunk. — Gyakran felvetődik, hogy a mérnökképzésbe be kell vonni neves gyakorlati szakembereket. Van-e erre itt lehetőség? — Sőt, enélkül elképzelhetetlen volna a képzés. Oktatóink — akik több mint ezren vannak — harmad­része a műszaki egyetemekről és fő­iskolákról, egyharmada kutató-fej­lesztő intézetekből kerül ki, harmadik harmaduk viszont gyakorlati szakem­berekből áll. Az intézetben évente körülbelül tízezer mérnök tanul, 150-féle kurzuson, amelyek 12 órá­tól 120 óráig terjedő időtartamúak. Ezek átfogják valamennyi nagyobb mérnökszakma tudnivalóit, de több, szakmától függetlenül hasznosítható tanfolyamunk is van — egyebek kö­zött vezetési, szervezési, gazdasági is­mereteket adó, vagy számítástechni­kai, környezetvédelmi, stb. tanfolya­mokat szervezünk. A következő sze­meszter a tavasszal indul, február végéig várjuk a jelentkezőket. Kozma Judit A Propagandista idei első száma Dokumentumok az ötvenes évekről A folyóirat ez évi első száma is­mét közöl olyan dokumentumokat, amelyek eltüntetik az ötvenes évek históriájának néhány fehér foltját; ezúttal az MDP Központi Vezetősé­gének 1954. októberi és 1956. júniu­si határozatával ismerkedhetnek meg az olvasók. Ugyancsak a múl­tat idézi az a beszélgetés, amelyben Horn Gyula mondja el a vélemé­nyét a legutóbbi három évtized né­hány fontos kérdéséről. A cikkek zöme természetszerűleg közvetlenül szól a jelenről. Kovács Imre a foglalkoztatáspolitika új mozzanatairól, Villányi Miklós a pénz- és a jövedelemfolyamatok irá­nyításáról, Vámos Tibor a műsza­ki értelmiség gondjairól és lehetősé­geiről, György István a népszava­zás intézményéről, Aggod József a szocialista fejlődés különféle ellent­mondásairól, Ágh Attila a társadal­mi egyenlőségről-egyenlőtlenségről, Pirityi Ottó az egyenlőségtörekvé­sek elvi kérdéseiről, Rózsa József a munkanéküli-segélyről, Laki Lász­ló az iskolai esélykülönbségekről ír. A Fordulat, reform, demokrácia rovat témái: pártviták és pártde­mokrácia, gazdasági reform és ver­senyszabályozás, iskolai önfejlesztés és demokrácia. A Műhelyek sorozatban az MTA Zenetudományi Intézetét mutatja be a folyóirat, a szerkesztőségi kerek­­asztal-beszélgetés tárgya a politizá­ló oktatási rendszer, a Történelem rovatban pedig a Kommunista In­­ternacionáléról festett árnyalt képet Harsányi Iván. 11 wMMémém: Mmméék .­Minél mélyebben fürkészünk, mi­nél messzebbre hatolunk s tapogató­zunk a múlt alvilágába, az emberi­nek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai... mérőónunk elől... mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.” Ha Tho­­mas Mann Jákob történeteinek (Sár­­közy György fordításában) kezdő so­rait a mindennapok nyelvére ültet­jük át, azt jelentik, hogy az ősmúlt­ból ránk maradt tárgyi emlékek szá­ma és minősége fordítva arányos a közben eltelt idővel. Az őstörténet­írás viszont az egyedüli bizonyíté­kok, a tárgyak szegényessége elle­nére teljes értékű társadalmi leírást szeretne adni a hajdanvolt közössé­gekről, és az érdeklődő olvasó is ilyesmikre kíváncsi: az élet minden oldalára, a születéstől a halálig, sőt a „túlvilággal és az emberfölöttivel” kapcsolatos képzetekig. Ezek zöme és szintúgy az egyedi események azonban gyakorlatilag felderíthetet­lenek. Ezért van az, hogy a kézikönyvek­ben viszonylag megbízható képet ka­punk a technológia fejlettségéről, a termelés fajtáiról, viszont igazában fogalmunk sincs arról, hogyan zaj­lott le egy-egy őskőkori áldozati szertartás, főleg szóbeli része. Elég széles tehát az a terület, ahol szabadjára engedhető a fantázia a legjobb szándékú eszmefuttatásoktól a találgatásokon és okoskodásokon át a tudománytalan feltevésekig és magyarázatokig. Végül egészen ad­dig, hogy a ma még adatokkal és ér­vekkel meg nem magyarázott dol­goknál a megoldást akár földön kí­vüli, a világűrből érkező ősi űruta­sok közreműködésének is tulajdonít­ják. Hangsúlyozzuk: ez a rés annak az eredménye, hogy a tudomány ma­ga is állandó fejlődésben van, ré­gebbi eredményeit felülvizsgálja, és túllép rajtuk. Az alábbiakban a philadelphiai Expedition című ismeretterjesztő lap különszáma alapján három ilyen „tisztázatlannak látszó” kérdést ve­szünk szemügyre. Kezdjük mindjárt azzal, amelynek, magyarországi vo­natkozása is van! Medvék a Sárkány-barlangban Egy Emil Büchler nevű svájci gim­náziumi tanár (1868—1950) a húszas években ásatásokat végzett alpesi barlangokban a középső őskőkori — Neander-völgyi — ember tanyahe­lyein, főleg a Sárkány-barlangban (Draphenhöhle). ötven-hatvanezer évvel ezelőtt e barlangokat nemcsak az ember lakta, hanem időnként a barlangi medve is felkereste téli ál­mához. Büchler több alkalommal is talált lapos kövek között, sőt „kőlá­dák” belsejében medvekoponyákat Hat ilyen „ládáról” ír. Egyikük egy méter magas volt, benne legalább öt medvekoponyával, orral egyazon irányba fektetve. Egy másik esetben az állat combcsontja a koponya és a járomív közé volt dugva. Jogosnak látszott a következtetése: az egész emberi történelem legkorábbi kul­tuszáról, a medvetisztelet kezdeti nyomairól lehet szó. Az ötvenes évek elején hazánkban a Bükk két barlangjában is találtak hasonló, de valamivel későbbi (35— 30 ezer éves) „medveáldozatokat”. Az Istállóskői-barlangban három medvekoponya volt egymás felett egy sziklarepedésben, a Kőlyuk-barlang­­ban pedig három, orral egymásnak fordított koponyára leltek. Kézen­fekvő volt ezeket a szibériai erdőla­kó népek, közöttük nyelvrokonaink medvekultuszával hozni kapcsolat­ba. Reguly Antal gyűjtéseiből jól is­merjük a medveünnepet, amelyen feltorolták a lesből elejtett állatot (gyakran még a nevét sem volt sza­bad kiejteni, ezért Hegyekből jött Bátyókának, Mézmancsosnak, Erdőn lustálkodó erdei Hatalmasnak mond­ták az énekekben). A voguloknál a nyúzott bőr a fejjel és az első lá­bakkal került a lakomaasztalra, „mint valami kutya, fejével két man­csa között”. A szent állat joggal pa­naszkodott: „nekem, fenti teremt­ménynek, kupáját is veszik, nekem, fenti teremtménynek, két kezét is veszik. Vasívű íves kondérba beere­getik, abban megförögetik” (Illyés Gyula fordítása). Lehet, hogy fél­százezer éve barlangi ősünk felto­rolt medvék koponyáit és mancsait rejtette el áldozatként a barlangok­ban? A titokzatos vasoszlop Büchler feljegyzéseinek alapos el­lenőrzéséből kiderült, hogy nagy el­térések vannak az ásatásokon ké­szült rajzai, valamint a könyveiben közölt ábrák között. Nem egyezik a koponyák száma, azok nem is egy­azon irányba néztek, és a „kőlá­dák” metszetei is ellentmondásosak. Sőt a feltárásokon részt vevő szak­ember rajzain nyoma sincs kopo­nyákat rejtő kőládáknak! (Nincs egyébként egészen egyértelmű egy­korú dokumentáció az istállóskői és kőlyuk-barlangi koponyák helyzeté­ről sem.) Kiderült, hogy a tanár az első, meglepően ép koponyaleletek alapján erősen hinni kezdett az ősi medvekultuszban, és ennek a hité­nek megfelelően átszerkesztette raj­zait. Mint azt A. Leroi-Gourdan re­mek könyvében olvashatjuk (Az ős­történet kultuszai, Budapest, 1985), a Neander-völgyi medvekultuszoknak csak látszólagos bizonyítékai voltak. A titokzatos maradványok egysze­rűen értelmezhetők a medvék fész­kelődő mozgásával, amikor téli álom­ra térve vagy a kölykezéshez üre­geket kotortak maguknak, és eköz­ben megmozgatták a barlangban ko­rábban elhullott medvék csontvázait. Előfordul, amikor régi (esetünk­ben 1912-es) feltevés szolgál alapul kalandos megállapításokhoz. Újdel­hi egyik templomának udvarán ma is áll­ egy hat és fél méter magas, hat tonna súlyú, kovácsoltvas osz­lop, amelyet 30 kilós, vörösre heví­tett rudakból kalapáltak össze. Erich von Danikén svájci szállodaigazgató úgy látja, hogy ennek az oszlopnak a titkait a tudomány nem tudja meg­magyarázni, hiszen már négy évez­rede áll a helyén, a korrózió minden jele nélkül, pedig nyoma sincs ben­ne foszfornak és kénnek. Világos te­hát — így Danikén —, hogy földön kívüli intelligencia alkotása a szín­vas oszlop, a világűrből került In­diába. A valóságban 99,72 százalék vason kívül 0,1 százalék foszfort is tartalmaz, némi szén és kovasav mellett. Már maga a foszfor is csök­kenti a korrózió mértékét, a jó álla­pot azonban főleg Újdelhi száraz klímájának köszönhető. Az oszlop nagy tömege nappal jelentős hő­mennyiséget halmoz fel, és így éj­szaka kevesebb nedvesség csapódik le rá. Kovácsoláskor vékony vasoxid­­réteg (reve) is képződött a felületén, az is védi. A hozzá­járuló hívők pe­dig évszázadok során rendszeresen finom vajjal és olajokkal keneget­­ték. Alsó része mindezek ellenére mégiscsak korrodálódik (bár szansz­­krit nyelvű felirata szerint „csak” 1600 — és nem 4000 — éve állítot­ták). Nincs tehát semmi ok földön kívüli származására gondolnunk. Akadnak még ennél bonyolultabb esetek is! Közismert a 18. egyiptomi dinasztia fiatal fáraójának, Tutan­­hamonnak (i. e. 1347—1339) a neve és a kincsekkel teli sírjához fűződő vészterhes legenda: az ásatások si­kereit a fáraó szörnyű átka követi, és a részvevők előbb vagy utóbb emez átok következtében haltak meg. A sír első felnyitásakor (1922. novem­ber 26-án) csak nagyon kevés sze­rencsés személy lehetett jelen. Csak­hamar azonban tudósok, gazdag uta­zók és riporterek sikerehada rohan­ta meg a helyet, és e tülekedésen kí­vül más kutatók — érthető — irigy­sége is kezdte akadályozni a nyugodt munkát. Carnarvon lordja, aki a több mint 12 évig tartó feltárást fi­zette, nem igényelt készpénzbeli el­lenszolgáltatást, viszont költségeit mégiscsak fedezni akarta. Minden információ kizárólagos első közlési jogát eladta hát a londoni The Timesnak, a sajtó más képviselőit, sőt kevés kivétellel a szakembere­ket, az előkelőségeket és a politiku­sokat pedig távol tartották a sírtól. A titkolódzás kiváló táptalaja lett a mendemondáknak. A baljóslatú jelek megsokasodtak, amikor 1923. május 6-án meghalt a lord. Néhány mellőzött szakember segítségével lábra kapott a rémhír, hogy halálának oka a fáraó átka volt. A sírkamrából a kincsesházba vezető nyílást ugyanis jelképesen egy mágikus felirat védte: „Felada­tom megakadályozni, hogy homok zárja el e titkos szobát.” A suttogó hírekben ez már úgy hangzott, hogy „Mindenkit elpusztítok, aki átlép e küszöbön az örök életet nyert ki­rály szent helyiségébe”. Hamarosan további átokszövegeket „fedeztek” fel: mindazokat, akik belépnek a szent sírba, csakhamar felkeresi a szárnyas halál (valójában a Halot­tak Könyvéből vett eme részlet ép­pen az örök életet volt hivatva ki­eszközölni). A fáraó bosszúja Lord Carnarvon életét tehát — su­gallták — azok a rejtélyes őrző erők vették el, amelyek az általa felnyit­tatott sírból szabadultak ki és áll­tak bosszút! Aligha véletlen, hogy halála pillanatában kialudtak Kairó fényei is (a város jó ismerői szerint ez nem volt valami nagy ritkaság), Carnarvon fia, Porchester lordja pe­dig azt állította, hogy angliai kasté­lyukban, Highcleve-ben apja halálá­nak percében fájdalmasan felnyüszí­tett kedvenc kutyája. (Később kide­rült, hogy a fiú akkoriban Indiában tartózkodott.) Mellesleg, ismert a lord halálának oka: borotválkozás közben megsértett egy csúnya szú­nyogcsípést, és vérményezést kapott. Csakhamar elhunyt a feltárások restaurátora is; természetesen őt is az átok fogta, és nem a súlyos mell­­hártyagyulladás végzett vele. Az átok legendája továbbra is ott kísért a sír kincsek között: mikor 15 éve hir­telen elhunyt a régészeti ügyek egyiptomi főfelügyelője, az a magya­rázat terjedt el, hogy Tutanha­­mon szelleme állt bosszút, mert kin­cseit kiengedte egy angliai kiállítás­ra. Némiképp zavarta az átoklegen­dákat, hogy a vezető régész, Howard Carter viszont 17 évvel túlélte a sír felnyitását. Az őstörténet és a természet tör­vényszerűségeiből jól levezethető, esetenként ma még megoldatlan kér­dések naiv, sőt tudománytalan értel­mezéseinek a legjobb kritikája egy komikus eset — a karikaturistát is megihlette —: Sir Leonard Woolley­­nak, a Mezopotámiában levő úri ki­rálysírok feltárójának egyszerű kurd munkásai nehezen, sőt egyáltalában nem akartak belenyugodni abba, hogy Sába királynője hogyan hall­hatott Salamon király hírnevéről, amikor még nem volt posta, a király pedig hogyan tehetett látogatást messze földön, ha nem volt repülő­gép. Makkay János Salamon király látogatása Sába királynőjénél — George Sprod rajza. Korróziós nyomok a delhi vasoszlop alsó részén. Medvekoponya combcsonttal a Sár­kány-barlangból.

Next