Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-18 / 66. szám

18 NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. március 18., szombat Jóslat és figyelmeztetés JEVGENYIJ ZAMJATYIN REGÉNYÉRŐL A­z Egységes Államot zöldes üveg­­bura veszi körül, lakói úgy tudják, azon túl nincs, nem is lé­tezhet emberi élet. Az Egységes Ál­lamot a Jótevő teljhatalommal kor­mányozza, s ebben az Őrzők vannak segítségére, akik elől egy gondola­tot, egy érzést, egy szándékot sem lehet eldugni, elrejteni. Az Egysé­ges Állam lakói egyenruhát visel­nek, egyformán gondolkodnak, érez­nek, egyformán boldogok, egyfor­mán utalványra szeretkeznek. Már amennyiben gondolatnak, érzésnek nevezhető az, ami nem egyéni, ami­nek éppen nem a különbözés jelen­ti a lényegét. Az Egységes Állam­ban nincs egyéniség, nincs akarat, következésképpen igazi gondolatok, érzések sincsenek. Az egyéniségnek, az individuumnak ilyesféle meg­nyilvánulásai betegségnek számíta­nak, amelyeket gyógykezelni kell, méghozzá akár erőszakos módsze­rekkel is. Az Egységes Államban vannak népgyűlések, vannak nép­szavazások, ezeken azonban csak az egységes akarat nyilvánulhat meg, az ellenszavazat tehát a fenti­ekből következően is képtelenség­nek, botránynak számít, az ellen­­szavazó után hajtóvadászat indul. Amikor Jevgenyij Zamjatyin pa­pírra vetette e rettentő jövőképet, még nem létezett a vasfüggöny, Sztálin főtitkári funkciója még pusz­tán a titkárság munkájának koordi­nálását jelentette. Hitler még egyál­talán nem szerepelt a politikai élet­ben, az a fajta totalitárius állam­­szerkezet, amelynek előképe talán a fenti kurta összefoglalásból is kitet­szik, csak egy-másfél évtized múlva jelenik meg Európában. A regényt, amelynek címe is (Mi) az Én, az egyéniség eltüntetésére, megsemmi­sítésére utal, Zamjatyin 1920-ban írta, alig három esztendővel a forra­dalom és közvetlenül a polgárhábo­rú után. N­­yilvánvaló leegyszerűsítés vol­­na azonban, ha Zamjatyin ne­gatív utópiájába a forradalom és polgárháború nyomán Oroszország­ban létrejött viszonyok valamiféle leképezését látnánk. Ezt más mű­veiben tette meg, perbe is fogták, le is tartóztatták értük. Azok közé az örök lázadók, örök eretnekek kö­zé tartozott, akiknek bizonyára min­den nem demokratikus hatalommal meggyűlik a bajuk. Az 1905-ös for­radalom idején a bolsevikokkal tar­tott, amiért fogságot és száműzetést szenvedett, s történetesen 1922 má­jusában ugyanarra a börtönfolyosó­ra tért vissza, ahol 1906-ban rabos­kodott. A tízes években a hadse­reg és a tisztikar megsértéséért fog­ják perbe, amit Az isten háta mö­gött című elbeszélésében követett el, és Kernbe száműzték. 1922-ben pe­dig Jagoda kívánja kiűzni az or­szágból, mindazért, amit a Bűnös elbeszélésekben, cikkeiben, Mi című regényében leírt. 1917—1918-ban ugyanabba a lapba dolgozott, ahol Gorkijnak a bolsevikok politikáját élesen bíráló időszerűtlen gondola­tai megjelentek, de Zamjatyin ké­sőbb sem változtatta meg nézeteit, s 1931-ben, miután irodalmi mun­kássága lehetetlenné vált, végleg el­hagyta a Szovjetuniót. 1937-ben Pá­rizsban halt meg. A tambovi kormányzóság Lebe­­gyany falujában született pap fiú egyébként a pétervári politechnikai főiskolán hajóépítést tanult, s mi­közben neves író, sőt egy időben, a húszas évek elején a Szerapion testvérek nevű irodalmi csoportosu­lás vezető teoretikusa lett, sem ha­gyott fel mérnöki munkájával, köz­vetlenül a forradalom előtt is két esztendőt azért töltött Angliában, hogy részt vegyen az Oroszország számára ott készülő jégtörők építé­sében. De nemcsak a reál és humán, műszaki és művészi érdeklődés ket­tőssége határozta meg gondolkodá­sát, hanem az is, hogy egyformán kötődött az orosz irodalom miszti­kus-realisztikus hagyományaihoz, Gogolhoz, Dosztojevszkijhez, Lesz­­kovhoz és az európai irodalom olyan racionalista utópistáihoz, mint Swift, Anatole Franco, H. G. Wells. Talán ezért is merülhet fel az a kérdés, hogy kikről is szól a Mi cí­mű negatív utópia, vajon mi va­gyunk-e a Mi, vagy éppen hogy ők. A húszas évek szovjet kritikai iro­dalma mindenesetre éppúgy a szov­jet viszonyok bírálatát olvasta ki belőle, mint később az emigráns saj­tó, csak míg az egyik élesen elítélte, a másik máig lelkesen ünnepli ezért a szerzőt. A regény motívumainak pedig valóban csak egy része azono­sítható pontosan a később kialakuló totalitárius rendszerekkel, minde­nekelőtt azok erőszakszerveinek mű- ' ködésével, míg más részük inkább az általános civilizatórikus elidege-­­ nedési szimptómákat idézi fel. Az Egységes Államban például megva­­­ lósul a fizikai-biológiai igények tel­­­­jes kielégítése, abszolút anyagi jólét­­ és magasan fejlett technika is szol­­­­gálja az ember elszemélytelenedését. Sok minden emlékeztet benne arra a jelenségcsoportra, amelyet a hatva­nas-hetvenes évek fordulója táján a luxusban való elidegenedésnek sze­rettünk nevezni Zamjatyin szatírája azonban nem elsősorban élettapasztalatból táplál­kozik, motívumai nem a valóság kar­ikírozott, eltúlzott másaiból áll­nak össze, sokkal inkább a megelő­ző korok utópiáiból, s ezeket egyfaj­ta gondolkodásmód, világkép bírála­ta fogja össze.­­Az egyenlőség köve­telményére és a messianizmusra épülő eszmerendszerek filozófiai kritikájából alakul ki elsősorban a Mi című regény kompozíciója, motí­vumkincse és gondolatrendszere. Zamjatyin gondolkodásában közpon­ti helyet foglal el az entrópia fogal­ma. Ennek fizikai és filozófiai kifej­tése helyett álljon itt inkább a re­gény lázadó és lázító hősnőjének megfogalmazása róla­: „két erő léte­zik a világon: az entrópia és az ener­gia. Az egyik az isteni nyugalom, a boldog egyensúly felé törekszik; a másik az egyensúly megsemmisíté­sére, a kínzó-örök mozgásra.” A Jó­tevő által kormányzott Egységes Ál­lam ezt az isteni nyugalmat, boldog egyensúlyt igyekszik megvalósítani, s alighanem igaza van Oleg Mihaj­­lovnak, aki a Lityeraturnaja gaze­­tában a regény (1988-as) szovjet­unióbeli megjelenése alkalmából Dosztojevszkij Nagy Inkvizitorának ideológiáját sejti meg e felfogásban, mert az idézet így folytatódik: „Az entrópia előtt a mi — vagy inkább a ti — őseitek, a keresztények, mint isten előtt meghajoltak.” A­z asszociáció, amely összekap­­■í*­ csolja ezt az eszme nélküli vilá­got a szigorúan eszmei követelmé­nyekből, célokból kiinduló világné­zettel, a katolicizmussal, korántsem véletlenszerű vagy önkényes. Zamja­tyin esztétikai felfogásában is, ame­lyet a húszas évek elején számtalan elvi és kritikai cikkben fejtett ki, köz­ponti szerepe van annak az újfajta katolicizmusnak, aminek a prolet­­kultos, rappista irodalom dogmati­káját látta, s amelytől féltette az orosz irodalom jövőjét. A rá jellem­ző kategorikus módon ezt úgy fogal­mazta meg egy alkalommal, hogy ha az új katolicizmusnak ez a betegsé­ge gyógyíthatatlannak bizonyul, „az orosz irodalomnak csak egyetlen jö­vője van: a múltja.” Sok tekintet­ben ebben is prófétának bizonyult. Ha nem is abban az értelemben, hogy a dogmatikus követelmények­nek, esztétikai és politikai terrornak sikerült volna valóban megsemmisí­tenie az orosz irodalmat, de annyi­ban mindenképpen, hogy a valóban értékes irodalomnak, művészetnek nem csekély része évtizedekre ille­galitásba szorult, s ennek következ­tében fejlődése szükségképpen el­torzult. Majakovszkij 1927-ben „sir. Zamjatyinnak” gúnyolta, és egy epi­grammában ironikusan figyelmez­tette, hogy miközben Oroszországot dicsőíti, ne felejtse, hogy Oroszor­szág már tíz esztendeje szovjet. Mihail Bulgakovval bensőséges jó barátságban volt egészen a Szovjet­unióból való távoztáig. A harmincas évekre már egyikük sem lehetett a szovjet irodalom aktív szereplője, Majakovszkij 1930-ban öngyilkos lett, Zamjatyin emigrációba vonult, Bulgakov művei pedig nem jelen­hettek meg. Zamjatyint Huxley, Orwell elődjé­nek szokás tekinteni, akinek művei valóban sokban emlékeztetnek a Mi című regényre. Csakhogy ők már bizonyos társadalmi, történelmi, po­litikai tapasztalatokat dolgoztak fel a szatíra eszközével. Zami atyán mű­ve a negatív utópia legigazibb fel­adatát töltötte, vagy tölthette volna be, ha figyelemre méltatják. Egy eszmerendszer végiggondolásával előrevetítette annak várható követ­kezményeit, figyelmeztetett a ve­­­szélyeire. Az ilyen vétesz számára a legfájdalmasabb, ha jóslatai akár csak részben is teljesülnek. Zappe László Zamjatyin regénye az Európa Könyv-­­­kiadónál rövidesen megjelenik. ÁGH ATTILA A tökéletes bűntény Orwell: „1984” ' Orwell a tökéletes bűntény ször­nyű látomását írta meg „1984” cí­mű regényében: a történelem meg­gyilkolását. Egy olyan történelem rémképét vázolta fel, amelyben mindenki mindig csak a jelenben él, s ezért nincs is történelem, csak a mindenkori jelenhez vezető szá­nalmas történések vannak. S a kör itt az ember és a társadalom körül bezárul, ha nincs történelem, ak­kor nincs is szabadulás, mert nem­csak a bűntény tökéletes, hanem az a parancsuralmi rendszer is, amelyben élünk, s az a vezető csoport is, amelyik a tökéletes bűntényt el­követte, hiszen feltalálta a meg­dönthetetlen zsarnokságot. Orwell könyvét sokat idézték és sokféle­képpen értelmezték már, de lénye­ge mégiscsak ez, a történelem meg­gyilkolásának veszélye elleni tilta­kozás. Főhőse a dermesztő, sehova se vezető jelen világában a múltat keresi, hogy áttörhessen a jövőbe. S meg is találja egy kis töredékét egy régi rigmus, csilingelő gyer­mekvers formájában, ez számára az az archimédeszi pont, amellyel meg lehet mozdítani a világot. Az „1984”-et gyakran minősítet­ték antiutópiának vagy negatív utópiának, az emberiség előtt álló szomorú jövő képének, a leggyak­rabban pedig a csalódott Orwell szocializmus elleni támadásának, a jövő szocializmusa borzalmas elő­képének. Könyvének megjelenése után maga Orwell tiltakozott a leginkább az ilyen értelmezések el­len. Nem sokkal az „1984” megje­lenése után egy nyilatkozatában azt fogalmazta meg, hogy könyve a „jelen paródiája” — tehát 1948-é —, amely figyelmeztetésül szolgál arra, hogy a hidegháború felé ro­hanó világban, az egymás ellen feszülő világbirodalmakban „1984” megtörténhet. „A tanulság ebből a veszélyes helyzetből — írja Orwell — vészjóslóan egyszerű: Ne en­gedjétek meg, hogy ez megtörtén­jék! Minden rajtatok múlik!” Orwell könyve tehát a jelenről, azaz 1948-ról szól, s nem utópista, hanem realista regény, pontosan azt írja le, amit maga előtt lát a világban, hiszen szeme előtt zajlik annak két — majd három — részre szakadása, ideológiai háborúban való egymásnak feszülése, ami min­den pillanatban valóságos, meleg­háborúba csaphat át. S főleg azt látja, hogy a Föld valamennyi sar­kában felülkerekednek a nagyszer­vezetek az emberrel szemben, gép­pé silányítják, beprogramozzák, s lélekölő módszerekkel örök enge­delmességre akarják kényszeríteni. Orwell maga is nagyon tudatosan utal James Burnham The Manage­­rial Revolution (A menedzserek forradalma, 1941) című munkájára és a „szervezet-ember” megjelené­sének egyéb formáira a modern pártokban és államokban. Három világbirodalma vagy szuperállama ennek három típusát testesíti meg: a kelet-európait, amelynek modell­­jéül a sztálinizmus szolgált, az ázsiait, amely csak távoli kontúrok­kal kerül elő, s bizonyára a szerző bur­mai élményeire támaszkodik, s végül az „atlantit”, az angolszász birodalomét. Ez utóbbi­t Óceániának nevezve az ember elnyomásában a „technikai forradalmat” állítja elő­térbe szívbemarkoló társadalomkri­tikájában, azaz annak lehetőségét, hogy a mindent látó képernyő „megoldja” az ember tetteinek és gondolatainak állandó ellenőrzését. Óceánia hivatalos ideológiája az „Angszoc”, az angol szocializmus, de azon kommentárok után, hogy könyve voltaképp az angol munkás­párt elleni támadás, Orwell nyilat­kozata korrigál, s arra utal, hogy az „amerikanizmus” a maga töké­letes mindent megszervezettségével talán találóbb megnevezés lenne. Így válik teljessé a kép, hiszen Orwell szerint az egész világ a nagyszervezetek által uralt rend­szerek őrülete felé rohanhat, ha az emberek, a kortársai meg nem akadályozzák. Így vált könyve az abszolút rendőráll­am, az egyénnek az állam által történő teljes elnyo­mása és alárendelése hátborzonga­tó metaforájává. Egy olyan bü­rokrácia által uralt társadalomé, amelyben az önálló gondolkodás a legnagyobb bűntett, s az önmaguk ellentétévé vált szavak — „A há­ború: béke, a szabadság: szolga­ság, a tudatlanság: erő” — a leg­jobb börtönőrök. A nyelv is elhal, a rövidítésekkel és a szavak meg­tizedelésével képtelenné válik ön­álló gondolatok megfogalmazására és a tagadás kifejezésére. Az em­ber teljesen be van kerítve, a gondolkodásban is behatolnak. „A lelkedet nem keríthetik hatalmuk­ba.” — ismételgeti az ellenállás ré­gi jelszavát a főhősnő, Júlia. „De hatalmukba tudják keríteni.” — ismeri be megtörtén főhősünk, Winston. Itt ér véget a történelem, szakad meg folytonossága, tűnnek ellői alternatívái és válik a jelen börtönné. „Ami itt történik, az Őrökre szól.” — foglalja össze a dolgok lényegét O’Brien, a Nagy Inkvizitor. Orwell tehát a meglévőt írja le a nagy szatirikusok gondos, a lé­nyegi vonásokat kinagyító realiz­musával, mint nagy elődje, Swift, aki ugyancsak a maga társadalma elé tartott tükröt akkor, amikor leírta Gulliver utazásait. Orwell is „csak” annyit tett, hogy a je­lenben meglévő tendenciákat gon­dolatilag teljes, koherens rendszer­ré kapcsolta össze ebben az „ab­szurd realizmusban”, amelynek ve­zérlő eszméje az volt, hogyan lehet az elit hatalmát megörökíteni. S a válasz egyszerű: a társadalmat át­fogó és felügyelő mamutszervezet­nek meg kell szerveznie az önma­ga ellen irányuló mozgalmat, és ki kell dolgozni annak ideológiáját, hogy minden ebbe az irányba tartó mozgást és gondolatcsírát ide­jében megsemmisíthessen. Így szü­letik meg a könyv a könyvben mo­dellje alapján a rendszert leleple­ző Nagy Mű, amelyet főhősünk mo­hón olvas, és csak utólag tudja meg, hogy annak maga a Nagy Inkvizitor és a társai a szerzői. De a könyv a könyvben modellje sze­rint ez magáról az „1984” című mű­ről szól, nevezetesen a nagy lelep­lező könyv olvastán Winston sem­min se lepődik meg, semmi újat nem talál benne, amit nem tudott, hanem a jól ismert világ tárul fel benne. Bizonyos értelemben az egész mű mottója tehát Winston száraz ,megállapítása: „A legjobb könyvek azok, amelyek azt mond­ják el az embernek, amit már tud.” Igen, az „1984” is ilyen mű, ami azt mondja el az embernek, amit már régen tud. Ezért is elegendő volt Orwellnek a nagy leleplező könyvből a maga könyvében csak néhány részletet felvillantania, hi­szen arra gondolt, hogy az „1984”-et olvasva mindenki ráismer majd — akár az újsághírekből is — a kö­rülötte lévő világra. Az újságok szalagcímei nap nap után valóban a „háború az béke” jelszavát har­sogták, a Nagy Testvér alakját sem volt nehéz felidézni a kor ismert diktátorainak figuráiban, az egyén feletti totális politikai uralom kí­sérletei akkor a közelmúlt törté­nelmi tapasztalataihoz tartoztak, és kísértetek ott rejtőzködtek a tár­sadalmi mamutszervezetekben, ame­lyek tömeggyártott egyeddé akar­ták lefokozni az emberi személyi­séget. Orwell inkább a 20. század közepének krónikása volt és akart lenni, mint egy negatív jövőkép prófétája, s ez voltaképp tragiku­­sa­bb és szomorúbb. Nem a jövő­ben, hanem a jelenben csalódott szocialista volt, aki utolsó könyvét üzenetnek és figyelmeztetésnek szánta, hogy véglegesen tévútra fut­hatnak a dolgok. Az abszurd rea­lizmus szellemében fogant műve voltaképpen mélyreható elméleti elemzés a modern pártokról, annak a kritikának a folytatásaként, ame­lyet Robert Michels kezdeményezett a század elején. Michels gondolatai, sőt szóhasználata is visszatérnek. Orwell is az „oligarchizálódás vas­törvényének” veszélyére figyelmez­tet, vagyis minden modern pártot mint nagyszervezetet az a veszély fenyegeti, hogy a vezetés mint „belső párt” elválik a tagságától, mint „külső párttól” és önmagára záruló elitként, „oligarchiaként” nehezedik fülére. Ezek a negatív tendenciák nem­csak Orwell generációja számára voltak ismerősek, hanem a követ­kező nemzedékek számára is, hi­szen figyelmeztetése ellenére a jós­lata számos ponton beteljesedett. Az emberiség megismerte az el­lenségképek garázdálkodását mint a „Két Perc Gyűlölet” gyakorlatait, a „Bőség minisztérium” hiánygaz­dálkodását, az „Igazság miniszté­rium” koncepciós pereit avagy a pártfegyelem-pártegység abszoluti­zálását mint a „háromszázmillió egyforma arcú ember” ideálját. A legijesztőbb tapasztalat a 20. szá­zad fekete krónikájában mégiscsak a történelem állandó átírása, a mához vezető egyetlen útként való glorifikálása és a más történelmek lehetőségének eltüntetése volt, amelyet abszurd realizmusának csúcspontjaként olyan hátborzon­gató pontossággal ír le Orwell a mindennap átjavított összes eddigi újság gyakorlatával a saját munka­helye, a Minigaz szobáiban, s így összegez: „A múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazították. Ily módon minden jóslatnak a helyességét, amelyet a Párt kinyilatkoztatott, bizonyítékok támasztották alá, nem tűrték, hogy egyetlen olyan hírnek vagy ki­nyilatkoztatásnak nyoma maradjon, amely ellentétben volt a pillanat­nyi követelményekkel.” A kiikta­tott történelem egyetlen fehér folttá változik át, figyelmeztet Or­well, amelynek visszahódítása óriá­si feladat, de az egyetlen igazi biz­tosíték arra, hogy a jelen a változó jövő felé folytatódhasson. Legutolsó feljegyzései egyikében — ahogy a műve körül folytatott vitában a baloldaliak felidézték — Orwell azt írja, hogy a szocializ­musé a jövő, de még nyitott az alapkérdés, hogy a szocializmus demokratikus lesz-e vagy parancs­­uralmi. Még ma sem tudjuk ezt a reánk hagyott alapkérdést ponto­sabban megfogalmazni.

Next