Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
18 NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. március 18., szombat Jóslat és figyelmeztetés JEVGENYIJ ZAMJATYIN REGÉNYÉRŐL Az Egységes Államot zöldes üvegbura veszi körül, lakói úgy tudják, azon túl nincs, nem is létezhet emberi élet. Az Egységes Államot a Jótevő teljhatalommal kormányozza, s ebben az Őrzők vannak segítségére, akik elől egy gondolatot, egy érzést, egy szándékot sem lehet eldugni, elrejteni. Az Egységes Állam lakói egyenruhát viselnek, egyformán gondolkodnak, éreznek, egyformán boldogok, egyformán utalványra szeretkeznek. Már amennyiben gondolatnak, érzésnek nevezhető az, ami nem egyéni, aminek éppen nem a különbözés jelenti a lényegét. Az Egységes Államban nincs egyéniség, nincs akarat, következésképpen igazi gondolatok, érzések sincsenek. Az egyéniségnek, az individuumnak ilyesféle megnyilvánulásai betegségnek számítanak, amelyeket gyógykezelni kell, méghozzá akár erőszakos módszerekkel is. Az Egységes Államban vannak népgyűlések, vannak népszavazások, ezeken azonban csak az egységes akarat nyilvánulhat meg, az ellenszavazat tehát a fentiekből következően is képtelenségnek, botránynak számít, az ellenszavazó után hajtóvadászat indul. Amikor Jevgenyij Zamjatyin papírra vetette e rettentő jövőképet, még nem létezett a vasfüggöny, Sztálin főtitkári funkciója még pusztán a titkárság munkájának koordinálását jelentette. Hitler még egyáltalán nem szerepelt a politikai életben, az a fajta totalitárius államszerkezet, amelynek előképe talán a fenti kurta összefoglalásból is kitetszik, csak egy-másfél évtized múlva jelenik meg Európában. A regényt, amelynek címe is (Mi) az Én, az egyéniség eltüntetésére, megsemmisítésére utal, Zamjatyin 1920-ban írta, alig három esztendővel a forradalom és közvetlenül a polgárháború után. Nyilvánvaló leegyszerűsítés volna azonban, ha Zamjatyin negatív utópiájába a forradalom és polgárháború nyomán Oroszországban létrejött viszonyok valamiféle leképezését látnánk. Ezt más műveiben tette meg, perbe is fogták, le is tartóztatták értük. Azok közé az örök lázadók, örök eretnekek közé tartozott, akiknek bizonyára minden nem demokratikus hatalommal meggyűlik a bajuk. Az 1905-ös forradalom idején a bolsevikokkal tartott, amiért fogságot és száműzetést szenvedett, s történetesen 1922 májusában ugyanarra a börtönfolyosóra tért vissza, ahol 1906-ban raboskodott. A tízes években a hadsereg és a tisztikar megsértéséért fogják perbe, amit Az isten háta mögött című elbeszélésében követett el, és Kernbe száműzték. 1922-ben pedig Jagoda kívánja kiűzni az országból, mindazért, amit a Bűnös elbeszélésekben, cikkeiben, Mi című regényében leírt. 1917—1918-ban ugyanabba a lapba dolgozott, ahol Gorkijnak a bolsevikok politikáját élesen bíráló időszerűtlen gondolatai megjelentek, de Zamjatyin később sem változtatta meg nézeteit, s 1931-ben, miután irodalmi munkássága lehetetlenné vált, végleg elhagyta a Szovjetuniót. 1937-ben Párizsban halt meg. A tambovi kormányzóság Lebegyany falujában született pap fiú egyébként a pétervári politechnikai főiskolán hajóépítést tanult, s miközben neves író, sőt egy időben, a húszas évek elején a Szerapion testvérek nevű irodalmi csoportosulás vezető teoretikusa lett, sem hagyott fel mérnöki munkájával, közvetlenül a forradalom előtt is két esztendőt azért töltött Angliában, hogy részt vegyen az Oroszország számára ott készülő jégtörők építésében. De nemcsak a reál és humán, műszaki és művészi érdeklődés kettőssége határozta meg gondolkodását, hanem az is, hogy egyformán kötődött az orosz irodalom misztikus-realisztikus hagyományaihoz, Gogolhoz, Dosztojevszkijhez, Leszkovhoz és az európai irodalom olyan racionalista utópistáihoz, mint Swift, Anatole Franco, H. G. Wells. Talán ezért is merülhet fel az a kérdés, hogy kikről is szól a Mi című negatív utópia, vajon mi vagyunk-e a Mi, vagy éppen hogy ők. A húszas évek szovjet kritikai irodalma mindenesetre éppúgy a szovjet viszonyok bírálatát olvasta ki belőle, mint később az emigráns sajtó, csak míg az egyik élesen elítélte, a másik máig lelkesen ünnepli ezért a szerzőt. A regény motívumainak pedig valóban csak egy része azonosítható pontosan a később kialakuló totalitárius rendszerekkel, mindenekelőtt azok erőszakszerveinek mű- ' ködésével, míg más részük inkább az általános civilizatórikus elidege- nedési szimptómákat idézi fel. Az Egységes Államban például megva lósul a fizikai-biológiai igények teljes kielégítése, abszolút anyagi jólét és magasan fejlett technika is szolgálja az ember elszemélytelenedését. Sok minden emlékeztet benne arra a jelenségcsoportra, amelyet a hatvanas-hetvenes évek fordulója táján a luxusban való elidegenedésnek szerettünk nevezni Zamjatyin szatírája azonban nem elsősorban élettapasztalatból táplálkozik, motívumai nem a valóság karikírozott, eltúlzott másaiból állnak össze, sokkal inkább a megelőző korok utópiáiból, s ezeket egyfajta gondolkodásmód, világkép bírálata fogja össze.Az egyenlőség követelményére és a messianizmusra épülő eszmerendszerek filozófiai kritikájából alakul ki elsősorban a Mi című regény kompozíciója, motívumkincse és gondolatrendszere. Zamjatyin gondolkodásában központi helyet foglal el az entrópia fogalma. Ennek fizikai és filozófiai kifejtése helyett álljon itt inkább a regény lázadó és lázító hősnőjének megfogalmazása róla: „két erő létezik a világon: az entrópia és az energia. Az egyik az isteni nyugalom, a boldog egyensúly felé törekszik; a másik az egyensúly megsemmisítésére, a kínzó-örök mozgásra.” A Jótevő által kormányzott Egységes Állam ezt az isteni nyugalmat, boldog egyensúlyt igyekszik megvalósítani, s alighanem igaza van Oleg Mihajlovnak, aki a Lityeraturnaja gazetában a regény (1988-as) szovjetunióbeli megjelenése alkalmából Dosztojevszkij Nagy Inkvizitorának ideológiáját sejti meg e felfogásban, mert az idézet így folytatódik: „Az entrópia előtt a mi — vagy inkább a ti — őseitek, a keresztények, mint isten előtt meghajoltak.” Az asszociáció, amely összekap■í* csolja ezt az eszme nélküli világot a szigorúan eszmei követelményekből, célokból kiinduló világnézettel, a katolicizmussal, korántsem véletlenszerű vagy önkényes. Zamjatyin esztétikai felfogásában is, amelyet a húszas évek elején számtalan elvi és kritikai cikkben fejtett ki, központi szerepe van annak az újfajta katolicizmusnak, aminek a proletkultos, rappista irodalom dogmatikáját látta, s amelytől féltette az orosz irodalom jövőjét. A rá jellemző kategorikus módon ezt úgy fogalmazta meg egy alkalommal, hogy ha az új katolicizmusnak ez a betegsége gyógyíthatatlannak bizonyul, „az orosz irodalomnak csak egyetlen jövője van: a múltja.” Sok tekintetben ebben is prófétának bizonyult. Ha nem is abban az értelemben, hogy a dogmatikus követelményeknek, esztétikai és politikai terrornak sikerült volna valóban megsemmisítenie az orosz irodalmat, de annyiban mindenképpen, hogy a valóban értékes irodalomnak, művészetnek nem csekély része évtizedekre illegalitásba szorult, s ennek következtében fejlődése szükségképpen eltorzult. Majakovszkij 1927-ben „sir. Zamjatyinnak” gúnyolta, és egy epigrammában ironikusan figyelmeztette, hogy miközben Oroszországot dicsőíti, ne felejtse, hogy Oroszország már tíz esztendeje szovjet. Mihail Bulgakovval bensőséges jó barátságban volt egészen a Szovjetunióból való távoztáig. A harmincas évekre már egyikük sem lehetett a szovjet irodalom aktív szereplője, Majakovszkij 1930-ban öngyilkos lett, Zamjatyin emigrációba vonult, Bulgakov művei pedig nem jelenhettek meg. Zamjatyint Huxley, Orwell elődjének szokás tekinteni, akinek művei valóban sokban emlékeztetnek a Mi című regényre. Csakhogy ők már bizonyos társadalmi, történelmi, politikai tapasztalatokat dolgoztak fel a szatíra eszközével. Zami atyán műve a negatív utópia legigazibb feladatát töltötte, vagy tölthette volna be, ha figyelemre méltatják. Egy eszmerendszer végiggondolásával előrevetítette annak várható következményeit, figyelmeztetett a veszélyeire. Az ilyen vétesz számára a legfájdalmasabb, ha jóslatai akár csak részben is teljesülnek. Zappe László Zamjatyin regénye az Európa Könyv-kiadónál rövidesen megjelenik. ÁGH ATTILA A tökéletes bűntény Orwell: „1984” ' Orwell a tökéletes bűntény szörnyű látomását írta meg „1984” című regényében: a történelem meggyilkolását. Egy olyan történelem rémképét vázolta fel, amelyben mindenki mindig csak a jelenben él, s ezért nincs is történelem, csak a mindenkori jelenhez vezető szánalmas történések vannak. S a kör itt az ember és a társadalom körül bezárul, ha nincs történelem, akkor nincs is szabadulás, mert nemcsak a bűntény tökéletes, hanem az a parancsuralmi rendszer is, amelyben élünk, s az a vezető csoport is, amelyik a tökéletes bűntényt elkövette, hiszen feltalálta a megdönthetetlen zsarnokságot. Orwell könyvét sokat idézték és sokféleképpen értelmezték már, de lényege mégiscsak ez, a történelem meggyilkolásának veszélye elleni tiltakozás. Főhőse a dermesztő, sehova se vezető jelen világában a múltat keresi, hogy áttörhessen a jövőbe. S meg is találja egy kis töredékét egy régi rigmus, csilingelő gyermekvers formájában, ez számára az az archimédeszi pont, amellyel meg lehet mozdítani a világot. Az „1984”-et gyakran minősítették antiutópiának vagy negatív utópiának, az emberiség előtt álló szomorú jövő képének, a leggyakrabban pedig a csalódott Orwell szocializmus elleni támadásának, a jövő szocializmusa borzalmas előképének. Könyvének megjelenése után maga Orwell tiltakozott a leginkább az ilyen értelmezések ellen. Nem sokkal az „1984” megjelenése után egy nyilatkozatában azt fogalmazta meg, hogy könyve a „jelen paródiája” — tehát 1948-é —, amely figyelmeztetésül szolgál arra, hogy a hidegháború felé rohanó világban, az egymás ellen feszülő világbirodalmakban „1984” megtörténhet. „A tanulság ebből a veszélyes helyzetből — írja Orwell — vészjóslóan egyszerű: Ne engedjétek meg, hogy ez megtörténjék! Minden rajtatok múlik!” Orwell könyve tehát a jelenről, azaz 1948-ról szól, s nem utópista, hanem realista regény, pontosan azt írja le, amit maga előtt lát a világban, hiszen szeme előtt zajlik annak két — majd három — részre szakadása, ideológiai háborúban való egymásnak feszülése, ami minden pillanatban valóságos, melegháborúba csaphat át. S főleg azt látja, hogy a Föld valamennyi sarkában felülkerekednek a nagyszervezetek az emberrel szemben, géppé silányítják, beprogramozzák, s lélekölő módszerekkel örök engedelmességre akarják kényszeríteni. Orwell maga is nagyon tudatosan utal James Burnham The Managerial Revolution (A menedzserek forradalma, 1941) című munkájára és a „szervezet-ember” megjelenésének egyéb formáira a modern pártokban és államokban. Három világbirodalma vagy szuperállama ennek három típusát testesíti meg: a kelet-európait, amelynek modelljéül a sztálinizmus szolgált, az ázsiait, amely csak távoli kontúrokkal kerül elő, s bizonyára a szerző burmai élményeire támaszkodik, s végül az „atlantit”, az angolszász birodalomét. Ez utóbbit Óceániának nevezve az ember elnyomásában a „technikai forradalmat” állítja előtérbe szívbemarkoló társadalomkritikájában, azaz annak lehetőségét, hogy a mindent látó képernyő „megoldja” az ember tetteinek és gondolatainak állandó ellenőrzését. Óceánia hivatalos ideológiája az „Angszoc”, az angol szocializmus, de azon kommentárok után, hogy könyve voltaképp az angol munkáspárt elleni támadás, Orwell nyilatkozata korrigál, s arra utal, hogy az „amerikanizmus” a maga tökéletes mindent megszervezettségével talán találóbb megnevezés lenne. Így válik teljessé a kép, hiszen Orwell szerint az egész világ a nagyszervezetek által uralt rendszerek őrülete felé rohanhat, ha az emberek, a kortársai meg nem akadályozzák. Így vált könyve az abszolút rendőrállam, az egyénnek az állam által történő teljes elnyomása és alárendelése hátborzongató metaforájává. Egy olyan bürokrácia által uralt társadalomé, amelyben az önálló gondolkodás a legnagyobb bűntett, s az önmaguk ellentétévé vált szavak — „A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő” — a legjobb börtönőrök. A nyelv is elhal, a rövidítésekkel és a szavak megtizedelésével képtelenné válik önálló gondolatok megfogalmazására és a tagadás kifejezésére. Az ember teljesen be van kerítve, a gondolkodásban is behatolnak. „A lelkedet nem keríthetik hatalmukba.” — ismételgeti az ellenállás régi jelszavát a főhősnő, Júlia. „De hatalmukba tudják keríteni.” — ismeri be megtörtén főhősünk, Winston. Itt ér véget a történelem, szakad meg folytonossága, tűnnek ellői alternatívái és válik a jelen börtönné. „Ami itt történik, az Őrökre szól.” — foglalja össze a dolgok lényegét O’Brien, a Nagy Inkvizitor. Orwell tehát a meglévőt írja le a nagy szatirikusok gondos, a lényegi vonásokat kinagyító realizmusával, mint nagy elődje, Swift, aki ugyancsak a maga társadalma elé tartott tükröt akkor, amikor leírta Gulliver utazásait. Orwell is „csak” annyit tett, hogy a jelenben meglévő tendenciákat gondolatilag teljes, koherens rendszerré kapcsolta össze ebben az „abszurd realizmusban”, amelynek vezérlő eszméje az volt, hogyan lehet az elit hatalmát megörökíteni. S a válasz egyszerű: a társadalmat átfogó és felügyelő mamutszervezetnek meg kell szerveznie az önmaga ellen irányuló mozgalmat, és ki kell dolgozni annak ideológiáját, hogy minden ebbe az irányba tartó mozgást és gondolatcsírát idejében megsemmisíthessen. Így születik meg a könyv a könyvben modellje alapján a rendszert leleplező Nagy Mű, amelyet főhősünk mohón olvas, és csak utólag tudja meg, hogy annak maga a Nagy Inkvizitor és a társai a szerzői. De a könyv a könyvben modellje szerint ez magáról az „1984” című műről szól, nevezetesen a nagy leleplező könyv olvastán Winston semmin se lepődik meg, semmi újat nem talál benne, amit nem tudott, hanem a jól ismert világ tárul fel benne. Bizonyos értelemben az egész mű mottója tehát Winston száraz ,megállapítása: „A legjobb könyvek azok, amelyek azt mondják el az embernek, amit már tud.” Igen, az „1984” is ilyen mű, ami azt mondja el az embernek, amit már régen tud. Ezért is elegendő volt Orwellnek a nagy leleplező könyvből a maga könyvében csak néhány részletet felvillantania, hiszen arra gondolt, hogy az „1984”-et olvasva mindenki ráismer majd — akár az újsághírekből is — a körülötte lévő világra. Az újságok szalagcímei nap nap után valóban a „háború az béke” jelszavát harsogták, a Nagy Testvér alakját sem volt nehéz felidézni a kor ismert diktátorainak figuráiban, az egyén feletti totális politikai uralom kísérletei akkor a közelmúlt történelmi tapasztalataihoz tartoztak, és kísértetek ott rejtőzködtek a társadalmi mamutszervezetekben, amelyek tömeggyártott egyeddé akarták lefokozni az emberi személyiséget. Orwell inkább a 20. század közepének krónikása volt és akart lenni, mint egy negatív jövőkép prófétája, s ez voltaképp tragikusabb és szomorúbb. Nem a jövőben, hanem a jelenben csalódott szocialista volt, aki utolsó könyvét üzenetnek és figyelmeztetésnek szánta, hogy véglegesen tévútra futhatnak a dolgok. Az abszurd realizmus szellemében fogant műve voltaképpen mélyreható elméleti elemzés a modern pártokról, annak a kritikának a folytatásaként, amelyet Robert Michels kezdeményezett a század elején. Michels gondolatai, sőt szóhasználata is visszatérnek. Orwell is az „oligarchizálódás vastörvényének” veszélyére figyelmeztet, vagyis minden modern pártot mint nagyszervezetet az a veszély fenyegeti, hogy a vezetés mint „belső párt” elválik a tagságától, mint „külső párttól” és önmagára záruló elitként, „oligarchiaként” nehezedik fülére. Ezek a negatív tendenciák nemcsak Orwell generációja számára voltak ismerősek, hanem a következő nemzedékek számára is, hiszen figyelmeztetése ellenére a jóslata számos ponton beteljesedett. Az emberiség megismerte az ellenségképek garázdálkodását mint a „Két Perc Gyűlölet” gyakorlatait, a „Bőség minisztérium” hiánygazdálkodását, az „Igazság minisztérium” koncepciós pereit avagy a pártfegyelem-pártegység abszolutizálását mint a „háromszázmillió egyforma arcú ember” ideálját. A legijesztőbb tapasztalat a 20. század fekete krónikájában mégiscsak a történelem állandó átírása, a mához vezető egyetlen útként való glorifikálása és a más történelmek lehetőségének eltüntetése volt, amelyet abszurd realizmusának csúcspontjaként olyan hátborzongató pontossággal ír le Orwell a mindennap átjavított összes eddigi újság gyakorlatával a saját munkahelye, a Minigaz szobáiban, s így összegez: „A múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazították. Ily módon minden jóslatnak a helyességét, amelyet a Párt kinyilatkoztatott, bizonyítékok támasztották alá, nem tűrték, hogy egyetlen olyan hírnek vagy kinyilatkoztatásnak nyoma maradjon, amely ellentétben volt a pillanatnyi követelményekkel.” A kiiktatott történelem egyetlen fehér folttá változik át, figyelmeztet Orwell, amelynek visszahódítása óriási feladat, de az egyetlen igazi biztosíték arra, hogy a jelen a változó jövő felé folytatódhasson. Legutolsó feljegyzései egyikében — ahogy a műve körül folytatott vitában a baloldaliak felidézték — Orwell azt írja, hogy a szocializmusé a jövő, de még nyitott az alapkérdés, hogy a szocializmus demokratikus lesz-e vagy parancsuralmi. Még ma sem tudjuk ezt a reánk hagyott alapkérdést pontosabban megfogalmazni.