Népszabadság, 1989. május (47. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-02 / 101. szám

1989. május 2., kedd NÉPSZABADSÁG - MÁJUS 1. - ÁLLÁSPONT f­olytatás az 1. oldalról.) Miközben nagyszabású poli­tikai és gazdasági reformprog­ramok rajzolódnak ki, aköz­ben egyre nehezebben tekint­hetők­­ át a társadalmi, politi­kai viszonyok, egyre súlyosab­bak a gazdaság állapota miatt támadó szociális feszültségek. Meg kell értenie mindenki­nek: végre konkrét, megfog­ható, tényleges változásokra és eredményekre van szükség; a korszakos politikai változások sem leplezhetik el, hogy vál­sággal küzd a gazdaság, s nemzeti összefogásra van szük­ség az összeomlás elkerülése érdekében." A bajok forrásaként emlí­tette azt is, hogy az elmúlt másfél évben a gazdasági sta­bilizáció nem jutott előre, még kevésbé tapinthatók az elmoz­dulás, a kilábalás jelei. Ezzel szemben növekszik az adósság­­állomány, növekszik a költ­ségvetés hiánya, növekszik az infláció, csökkennek a reálbé­rek, csökken az életszínvonal. Legalább ekkora baj, hogy a terhek szétosztása nem talál­kozik a társadalom egyes ré­tegei reális teherbíró képessé­gével és a társadalmi igazsá­gosság szempontjaival. S mi­közben az infláció mindenkit sújít, annak jövedelem-újrael­osztó és -átcsoportosító elő­nyeit is csak egy szűk réteg élvezi — mondotta a szónok, leszögezve, hogy a szakszerve­zetek ezt a helyzetet nem néz­hetik tovább tétlenül. Határozottan igénylik a kor­mánytól, mutassa be részletei­ben is és hitelesen, milyen terhek nehezednek az ország­ra, és melyek ennek a hitelt érdemlően megfogalmazható okai. Dolgozzon ki konkrét elgondolásokat és programot az előttünk álló rövidebb idő­szak gazdasági, szociális prob­lémáinak megoldására, kidol­gozásáig azonban tartózkod­jon a további áremelésektől.­­ A magyar szakszerveze­tek nem kívánják irreális kö­vetelésekkel lehetetlen hely­zetbe hozni a kormányt. A szakszervezetek vezetői, képvi­selői nem politikai ambíciók­tól sarkallva és nem az or­szág csődjére spekulálva fo­galmazzák meg álláspontjukat — emelte ki a továbbiakban Nagy Sándor. — Olyan gaz­daságpolitikát támogatunk, amely a gazdasági ésszerűség, a gazdasági szükségszerűség és a társadalmi tűrőképesség szempontjait a lehető legjob­ban képes összeegyeztetni, amely épít az emberek alko­tóerejére, értékén kezeli az el­végzett munkát, s számol az­zal, hogy a nagyobb, a jobb teljesítményt meg is kell fi­zetni. Olyat, amely lehetővé teszi, hogy a tehetséges em­berek érvényesüljenek és bol­doguljanak Magyarországon, mert nélkülük nem fog talpra állni ez az ország. A szak­­szervezetek sürgetik: a vesz­teséges tevékenységek, a nagy­beruházások, a költségvetés kiadásainak vizsgálatát, olyan helyzet megteremtését, hogy sem vállalatok, sem bankok, sem vállalatvezetők, sem bankvezetők ne rendelkezhes­senek meg nem szolgált, telje­sítményekkel alá nem támasz­tott jövedelmek felett. A magyar szakszervezetek támogatják a gazdasági és po­litikai reformokat, a tulaj­donreformot, a szerkezetvál­tást, a piaci viszonyok meg­teremtését. A reformra hivat­kozva sem támogatják azon­ban a kapkodást, a végig nem gondolt intézkedéseket, s azt sem, hogy bárki úgy és azért árusítsa ki az állami tulaj­dont, hogy ellenértékével a költségvetés hiányait pótolja. Az eladósodottság súlyos te­her. De az sem kevésbé sú­lyos, ha értékeinket áron alul, nemzeti önérzetünket pedig bármilyen áron áruba bocsát­juk. A szakszervezetek és a kor­mány együttműködéséről kije­lentette: csak kiegyensúlyozott együttműködés, valódi partne­ri viszony lehet célravezető. Megállapodásainknak a jövő­ben — ha­­kell — kemény esz­közökkel is érvényt kívánunk szerezni. A továbbiakban kifejtette, hogy a radikális átalakulás előtt álló szakszervezeteket sem hagyta érintetlenül a bi­zalmi válság. Előlegezett biza­lomból élünk — mondotta —, s hogy megőrizhessük, vissza­szerezhessük tagjaink igazi hi­tét, ahhoz alapjaitól kell újra­formálni önmagunkat, szerve­zetünket, feladatainkat. — Az a tény — mondotta Nagy Sándor —, hogy ma is 4 millió 300 ezer embert tö­­mörítünk sorainkban, nem eddig végzett munkánkat di­cséri, hanem az emberek jó­zan felismerését. Azt a józan felismerést, hogy minél nehe­zebb idők jönnek, minél ki­szolgáltatottabbak a bérből és fizetésből élők, annál inkább szükségük van az összefogás­ra, szükségük van egy erős szakszervezetre. A magyar szakszervezeti mozgalom erre az útra lé­pett; ez a szakszervezet már nem ugyanaz, mint tegnap volt, és már soha nem is lesz ugyanolyan. Adósságunk azon­ban bőven van, különöskép­pen az ifjúsággal és az ala­csony nyugdíjjal rendelkező idős emberekkel szemben. To­vább már nem tartható, hogy a fiatalok nemzedékeinek egész sora nagyrészt a meg­oldhatatlan problémák közé sorolja a családalapítást, az önálló otthonteremtést, a gyermeknevelést. Határozottan fel kell lépni érdekükben, en­gedni és támogatni kell, hogy a szakszervezeti mozgalmon belül is megszerveződjenek, hogy hallassák hangjukat. Az ifjúságpolitika, az ifjúság helyzetének javítása ugyanis nem csupán egy szervezet, egy hivatal dolga, az egész kormányzat, mi több, az egész társadalom felelőssége! A szakszervezetek összefo­gásra, felelős cselekvésre, jó­zan magatartásra szólítják fel a társadalom valamennyi po­litikai tényezőjét. A jelen gondjainak megoldásában, a jövő formálásában közmeg­egyezést kell kialakítani, és ebben az eltérő nézeteket val­ló erőknek is közösséget, fe­lelősséget kell vállalniuk. Csak ezen az alapon számít­hatunk a gondjaink megoldá­sához nélkülözhetetlen nem­zetközi támogatásra, amely­nek biztosításában a magyar szakszervezetekre is jelentős feladatok hárulnak — hang­súlyozta, majd a közelgő vá­lasztásokra utalva felhívta a figyelmet: az ország lakossá­gának választania kell esz­mék, nézetek, személyek és szervezetek, programok és módszerek között. A szak­­szervezetek azokat támogat­ják, akik igazat mondanak és reális elképzelésekkel rendel­keznek; megfogható eredmé­nyeket és ehhez megítélhető garanciákat kínálnak; a poli­tikai diktatúra helyett nem a tőke, a pénz diktatúráját kí­vánják bevezetni; demokrati­kus közéletet, nyilvánosságot akarnak; a reformokat a dol­gozó milliók érdekében és rá­juk támaszkodva, részvételük­kel kívánják megvalósítani, s akik tudják, hogy mindez nem lehetséges a szakszervezetek nélkül, a szakszervezetek­ el­lenére. Rajtunk is múlik, hogy semmilyen hit- és párt­­vita, egyéni ambíció, sérelem, törekvés ne szoríthassa hát­térbe a nemzeti összefogást — szögezte le végül a SZOT fő­titkára. Az ifjúság nem vár több ígéretet, de emberhez méltóan kíván élni TATÁR ÁRPÁD FELSZÓLALÁSA A fiatal szervezett dolgozók képviseletében Tatár Árpád, a SZOT Ifjúsági Tanácsának tagja volt a nagygyűlés szóno­ka. Szenvedélyes hangú beszé­dében kijelentette, hogy az if­júság nem a régi módon akar dolgozni és élni; olyan szava­hihető, erkölcsileg tiszta veze­tőkre van szüksége, akik „hét­fői mondanivalójukat kedden is vállalni tudják és akarják”. A továbbiakban arról szólt, hogy a fiataloknak az előző kormányok is csak ígértek, ak­kor is, amikor volt miből. Ígér­ni most is tudnak, pedig min­denki tudja, hogy nincs miből. Kérte a vezetőket, hogy a fia­taloknak többet ne ígérjenek. Az ifjúság követelni sem akar többet, emberhez méltó életet kíván élni. Ez ma Magyaror­szágon a társadalmi akarat. En­nek feltételét kell megteremte­nie a vezetőknek. Kijelentette: az jelentkezzen választási vok­­sukért, aki adni is tud. Fontos lépésként értékelte a parlament elé kerülő beszámo­lót az 1971. évi ifjúsági tör­vényről. E gazdasági és politikai káosz­ban nem látnak tisztán a fia­talok, de a bölcsebb idősek sem — mutatott rá a szónok. Megál­lapította, hogy ha a fiatalok nemzedékei kívül rekednek a gazdaságon, ha a család nem képes önmaga megújítására, ha a mindennapi megélhetés gondjai feszítik az emberi gon­dolatot, akkor a családalapító fiatalnak nincs valódi perspek­tívája. Ezután a legsürgetőbb kor­mányzati döntések között so­rolta: a családi pótlék július 1-jétől gyermekenként 300 fo­rinttal történő felemelését; szeptember 1-jétől a minden­kori létminimum szintjén és az alatt élő családok gyerme­keinek ingyenes napközi­ ellátá­sát az óvodákban és az isko­lákban; a gyermekek ellátásá­hoz szükséges javak árának reális megállapítását, ezek ál­talános forgalmi adójának megszüntetését; olyan család­­központú adórendszer beveze­tését január 1-jétől, amely a társadalmi minimum mértékén felül adóztatja az állampolgá­rokat. Szorgalmazta: meg kell teremteni a lehetőségét, hogy az első lakást építő és vásárló fiatal családok a mindenkori hitelkamatláb feléért kapják a kölcsönt, s a szerkezetátalakí­tásra felvett hitelekből a kor­mány 1995-ig évente legalább 30 ezer új, korszerű munkahe­lyet teremtsen a fiatal szak­emberek számára — az ország jövője érdekében. Végezetül a szervezett fiatalok nevében ajánlotta az Országgyűlésnek: olyan kormányt válasszon, amelyik képes az ifjúság prog­ramját is megvalósítani, s ak­kor — mint hangsúlyozta — van kire építeni a holnapot. Az MSZMP a szocialista értékekből minden haladót, előremutatót vállal GRÓSZ KÁROLY BESZÉDE Grósz Károly, az MSZMP főtitkára lépett ezután a mik­rofonhoz, hogy kifejtse véle­ményét az időszerű politikai elképzelésekről, reagáljon a sokakat foglalkoztató kérdé­sekre. Az MSZMP KB nevé­ben köszöntötte május 1-jén, a munka ünnepén, a munkás­­osztály hagyományosan nem­zetközi seregszemléjén, egy­ben egyik jeles nemzeti ünne­pünkön a nagygyűlés részvevő­it s hangsúlyozta: az MSZMP egyszerre nemzeti és interna­cionalista párt, az emberiség haladásáért, a békéért, a szo­cializmusért küzdő erőkkel vállal sorsközösséget, miköz­ben nemzeti érdekeinket is maradéktalanul képviseli. Meggyőződését fejezte ki, hogy minden nép csakis a más népekkel való együttműködés révén kamatoztathatja tudá­sát, tehetségét, gyarapíthatja nemzeti értékeit és járulhat hozzá az egyetemes kultúra gazdagításához. Hazánk re­formtörekvéseinek távlati cél­ja az is, hogy felzárkózzunk a fejlett országokhoz a gazda­ságban, a kultúrában, anyagi és szellemi téren egyaránt. Ez is történelmi távú időszakot igényel, de nemzetünk jövő­jének ez az egyedül lehetsé­ges útja. Az MSZMP kezde­ményezője, aktív részese, fe­lelős tényezője akar lenni e nagy nemzeti vállalkozásnak — hangsúlyozta a főtitkár, rá­mutatva, hogy a párt történe­tének új fejezete kezdődött el az 1988. májusi pártértekezle­ten, amikor lezárt egy nagyon fontos, de ellentmondásos kor­szakot. A továbbiakban az elmúlt több mint három évtized ered­ményeire emlékeztetett, majd kifejtette: hosszú éveken át a nyugalmas, csendes felszín alatt hatalmas feszültségek er­jedtek, megoldatlan problé­mák halmozódtak egymásra. A párt akkori vezetése és a kormány a hetvenes évek ele­jétől — az egész politikai in­tézményrendszer hallgatólagos támogatását sem nélkülözve — fokozatosan elhanyagolta a konkrét helyzet konkrét elem­zésének követelményét. Rész­ben nem vette észre, részben pedig szándékosan eltakarta a magyar gazdaság és a magyar társadalom alapvető gyengesé­geit — köztük a szellemi mun­ka leértékelődését. Ezzel azt a hamis közérzetet táplálta az egész társadalomban, hogy el­ért eredményeink korszakos jelentőségűek, időállóak, ele­gendőek ahhoz, hogy hazánk a fejlett világ országai közé emelkedhessen. A gazdasági vezetők közül nem kevesen hitték el, sőt egyesek terjesz­tették is magukról, hogy a nép érdekében titkolják el a valóságot, cserélik fel a terme­lés és az elosztás normális sor­rendjét. A rend, a kiegyensú­lyozottság látszatát erősítették akkor is, amikor már a ren­detlenség szaporodott, a nyug­talanság erősödött. Az MSZMP mai vezetése elhatárolja magát mindattól, ami a súlyos helyzethez ve­zetett. Hosszabb távra vissza­tekintve is elveti a szocializ­mus építésének azt a formá­ját, amely egy szigorú, me­rev, hierarchikus alá- és fölé­rendeltségi viszonyban mű­ködik, amely csak az utasítá­sok rendszerére épül, s amely ahelyett, hogy a szocializmus eredeti céljaival összhangban kibontakoztatná az egyéni és csoportos érdekeltséget, az alkotó kezdeményezést — éppen ezeket fojtja el — hangoztat­ta a pártfőtitkár, megerősít­ve, hogy az MSZMP tagadja a politika elsődlegességének azt a torz értelmezését, amely a gazdasági törvények, érde­kek ellenében akar hatni, ha­­(Folytatás a 4. oldalon.) Ünneplő budapestiek. 3 Május* Hint n ússza ! Manapság, mi tagadás, kevés okunk lenne ünnepelni. Átmeneti viszonyok között élünk, nem tudván, meddig tart, ami tart éppen, s hogy mikor változik meg, ami ér­vényes. Honnan is tudhatna eleget az utca embere a jö­vőjéről, amikor lefoglalja a sűrű gondokkal teli jelen? Az ünnep azonban sokkal több, mint alkalom az ün­neplésre. Az ünnep egyúttal kinyilvánítási lehetősége a hovatartozásnak. Sőt ma sokkal inkább, mint korábban bármikor. Tehát ünnepeltünk az utóbbi három napban, e szeszé­lyes április végén, május elején. Ünnepeltünk, méghozzá igencsak másként, mint mondjuk legutóbb, 1988-ban, az országos pártértekezlet előtt alig néhány nappal. Ugyan ki gondolta volna akkor, hogy legközelebb a népligetbeli Jurta Színház is egyik helyszíne lesz majd Budapesten a május elsejei ünnepségeknek, különféle politikai mozgal­mak, szerveződések képviselőinek adva ma már senki ál­tal sem furcsállt fórumot? És ki gondolta volna: május elseje megünneplésétől annyira nem idegen a magyar himnusz, hogy most — hallhattuk — a Városliget mel­letti nagygyűlés nyitányaként csendült fel. S ugyan ki gondolta volna még egy éve — amikor fel­vonulási keretszámokkal teremtették meg az „erőt sugár­zó, harcos seregszemlét, az egységben felsorakozó tömegek tenni vágyásának demonstrációját” —, hogy 365 nappal később az ünnep nyílt politikai küzdelmek „látványos­ságával” szolgál majd? Most pedig, lám, ennek voltunk tanúi, száz évvel a M. Internacionálé alakuló kongresszusa után, amely — tud­juk mindahányan — határozatban erősítette meg, hogy azontúl világszerte megünneplik május 1-jét. Jubiláltunk tehát e századi ünneppel, és valami újat is kezdtünk. Ez a nap még nem hasonlított a negyvenes évek második fe­lének igazi népünnepély számba menő május elsejéire,­­amikor a felvonulókat süteménnyel, pohár itallal kínál­ták a Városliget környékének lakói, s amerre vonultak az emberek, erkélykorlátokra kiterített szőnyegekkel dí­szítették a házakat, az utcákat. Már nem és még nem tartunk itt. De szerencsére ott sem, ami azután jött, amikor ünnepeinkre is kisajátítás várt, annak kimondatlan szándékával, hogy felülről dik­tált történelemszemléletet és ideológiát sulykoljon a köz­­gondolkodásba. Túl vagyunk — egyetlen esztendő alatt — a minden részletében szabályozott, megtervezett és be­gyakoroltatott május elsejei ünneplés gyakorlatán, ami­kor a felvonulók — a politika és a tömegek egységét tük­­röztető statiszta szerepében — elmasíroztak az alá- és fölérendeltségét külsőségeiben is kinyilvánító pulpitus előtt.­­ Túl vagyunk ezeken, de nem vagyunk túl az ezen évti­zedek alatt felgyülemlett bajainkon és aligha leszünk túl rajtuk viharos gyorsasággal, mert ez történelmi méretű vállalkozás, ami sokkal nehezebb egy-egy ünnep átfor­málásánál. A munka ünnepén sajnos eszünkbe juthatott a fenyegető munkanélküliség mellett a fogyasztási javak árának emelkedése és a munkaerő árának stagnálása, ha nem éppen csökkenése. Ezek a gondolatok azonban nem arra valók, hogy felszítsák a szenvedélyeket, hanem a jó­zan és értelmes cselekedetek inspirálására. Legalábbis ezt tapasztalhattuk az ünnep felelősségtől áthatott szónoki megnyilatkozásaiból. Számos településünkön hangsúlyozták: egyetlen poli­tikai szervezet sem kívánja kisajátítani e nagy hagyomá­nyú ünnepet, amely eredetét tekintve a munkásosztá­lyé, de amelyhez köze van mindenkinek, aki a munkát tekinti az emberi lét alapjának, a kibontakozás nélkülöz­hetetlen feltételének. Kimondva és kimondatlanul is: nemzeti összefogásra hívott az ünnep. Nem hatástalanul, de nem azzal a ha­tással, amelyre oly égető szükség lenne. A legalapvetőbb sorskérdésein­k érzékelésében már van egység, a megol­dásokban még nincs. Kevesebben voltak a vártnál tegnap a Felvonulási téri nagygyűlésen. Talán nemcsak a rend­kívül rossz időjárás miatt. S talán nem is a sokfelől ér­kező invitálás miatt. A távolmaradásra késztető okok kö­zött — hiszen együttvéve a sokféle helyszínen keveseb­ben gyűltek össze, mint valaha — a közvélemény-kutatók bizonyára kimutatnák azt is: nemcsak a meteorológia ba­rométere, hanem a politikai bizalomé is alacsonyan állt ezen a május 1-jén. Nehéz volt a szónokok dolga, mert nehéz ma olyasmit mondani, ami hiteles, s szívesen hall­gatott. Ezért a legtöbb, amit ünnepi beszédében Grósz Károly mondhatott: az MSZMP nem ígér semmit, ami nem beváltható, tehát az ígérgetések versenyében nem vesz részt... Mi lehet a bizalom alapja alig egy esztendővel a má­jusi pártértekezlet után? Minden bizonnyal: a politikai reform vállalása, a hatalom­ megosztásának őszinte tö­rekvése. Politikai sokszínűsége mellett erről is jelzéseket adott tegnap az ünnep, megmutatván, hogy a kényszere­ket és formális jegyeket sutba dobva időálló ünnep má­jus elseje, mert a világnak — s benne nekünk is — min­denkor szüksége van szolidaritásra. *

Next