Népszabadság, 1989. június (47. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-20 / 143. szám
1989. június 20., kedd NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Újra: magyar tannyelvű iskolák Szlovákiában Beszélgetés dr. Máté László kassai székhelyű tanfelügyelővel Az 1970-es években kezdett körzetesítés nyomán több száz — köztük mintegy 230 magyar tanítási nyelvű — „kisiskola” szűnt meg Szlovákiában. Az általában csak néhány alsó tagozatos osztályt működtető oktatási intézmények újbóli megnyitása azonban régi igénye a kistelepülések lakóinak, főként a vegyes nemzetiségű vidékeken. A szlovák iskolaügyi hatóságok állásfoglalása nyomán a „kisiskolák” visszaállítására szeptembertől lehetőség kínálkozik, elsősorban a nemzetiségek lakta területeken, mégpedig ott, ahol ennek feltételei megteremthetők, s a szülők is igénylik. A szlovák oktatásügyi minisztérium illetékesének tájékoztatása szerint az előkészületek pillanatnyilag Kelet-Szlovákiában a legelőrehaladottabbak. Konkrétan mit jelent ez? — kérdezte prágai tudósítónk telefoninterjújában a kassai székhelyű kelet-szlovákiai kerületi nemzeti bizottság (tanács) oktatási, ifjúsági és testnevelési szakosztályának tanfelügyelőjétől, dr. Máté Lászlótól. — Milyen elvek alapján kezdték meg a nemzeti „kisiskolák” újjászervezését? — A kerületi nemzetiségi tanács még márciusban — tehát a CSKP KB oktatásügyi plénuma előtt — mondhatni, öntevékenyen, döntött e kérdésben. A testület állásfoglalása szerint a területünkön kialakult iskolahálózat nem felel meg a nemzetiségi arányoknak. Ezért a járási, a községi nemzeti bizottságoknak javasolta, hogy saját hatáskörben végezzék el a szükséges korrekciókat. Lehetőség kínálkozik egyébként nemcsak a megszüntetett „kisiskolák” újbóli megnyitására — vagyis az úgynevezett reintegrációra —, hanem tanintézetek alapítására ott is, ahol korábban egyáltalán nem volt iskola. Persze mindehhez sokféle tárgyi és személyi feltételt kell megteremteni. — Melyek ezek közül a legfontosabbak? — A dolog nem is annyira pénz kérdése, amennyire első pillanatban gondolnánk. Egyébként is: a tanácsi költségvetésekben elegendő összeget különítettünk el ilyen célokra. De valóban vannak komoly, megoldandó problémák, például megfelelő iskolaépületek felkutatása. — A megszűnt „kisiskolák” hajdani épületei nem jöhetnek szóba? — Dehogynem, ám ezek ma eltérő hasznosításúak. Van, ahol kulturális célokat szolgálnak, de előfordult, hogy az iskolát annak idején italbolttá alakították át. Ha visszaszerezhetők lennének is a korábbi épületek, általában jelentős tatarozásra, átalakításra szorulnának. Nálunk igen magasak a higiéniai követelmények a gyermeklétesítményekben, s az építőipari kapacitások is végesek. Gond továbbá a pedagógushiány. — Milyen eszközökkel próbálják leküzdeni e nehézségeket? — Úgy gondolom, a kisiskolák sorsa a helyi tanácsi, gazdasági — mindenekelőtt: szövetkezeti — vezetőkön, s legalább ilyen mértékben a szülőkön múlik. Azon, hogy ők is igényeljék, gyermekük magyar nyelvű iskolába, óvodába járjon, ugyanis óvodák nyitásáról is szó van. Segítjük a folyamatot azzal is, hogy a helyi tanácsok már tizenöt jelentkező esetén kezdeményezhetik magyar oktatási nyelvű tanintézet létesítését, holott a hatályos jogszabályokban az alsó keretszám harminc. — Milyen érdeklődés tapasztalható az új lehetőségek iránt az érintett kisközségekben? — Tapasztalataink szerint vannak helységek, ahol nagy örömet váltott ki a kerületi szintű elhatározás, s a helyi lakosok lelkesen megragadják a kínálkozó alkalmat. Másutt viszont — úgy tetszik — már nincs komoly érdeklődés a „kisiskolák” visszaállítása iránt. Különösen ott van ez így, ahol az utóbbi időszakban felgyorsult a gazdaságilag aktív korosztályok elvándorlása. — Mikorra várható a „kisiskolák” újbóli megnyitása? — Ez nem kampány, hanem folyamat. Eddig 25 községben: a Kassa vidéki járásban hat, a rozsnyóiban hét, a tőketerebesiben pedig tizenkét helyi nemzeti bizottság tárgyalt az ügyről. Minden esetben olyan településről van szó, ahol a nemzetiségi összetétel indokolná magyar tanítási nyelvű iskola vagy óvoda, esetleg mindkettő működését. Ezekben a hetekben sok helyütt beszélgetünk a szülőkkel, ismertetjük velük az anyanyelvi oktatás feltételeit, lehetőségeit, s ahol szükséges, tévhiteket is oszlatunk. A tárgyi, személyi lehetőségeket figyelembe véve, megítélésünk szerint gyakorlatilag kizárt, hogy az idén szeptemberre nagyobb számban megteremthetők lennének az oktatás elemi feltételei. De az említett 25 községben, úgy gondolom, jó esélyek vannak arra, hogy az 1990—1991-es tanévben megtörténik a „viszszakörzetesítés”. Sőt elképzelhető, hogy menetköziben újabb településeken ébred fel az iskolaalapítás igénye. Ami pedig a legközelebbi jövő illeti: alighanem a Kassa környéki Debrődön Haladtak előre annyira az előkészületek, hogy talán szeptemberben megszólalhat a tanítás kezdését jelző iskolacsengő. Prága, 1989. június. Kis Tibor A könyvhét múltával már nem ünneprontás, ha elmondom: magam is örvendtem ugyan a hazai magyar irodalomba végre visszatért szerzők jelenlétének, a memoárok választékának, a kiemelkedő alkotásoknak — mégis meglehetősen ellentmondásosnak tartom az eseményt. Viszonylag szerényebb sikerét nem írhatom a magas átlagár számlájára, hiszen ez az összeg nagyjából egyezett azzal, amit napjaink legkapósabb politikai köteteiért vagy krimijeiért tízezrek kifizetnek. Sőt tán kevesebb is volt ennél, csakhogy szinte lehetetlen átlagot számítani, hiszen a könyvhét hivatalos listáján nem szereplő műveket is hirdettek, árultak a rendezvény oltalma alatt. Nem nehéz megjósolni, hogy a bürokratikus kötöttségek elmúltával, a központi engedélyezés nyűgeit levetve az immár több száz kiadó jövőre merőben új arculatot ad a gyakori változtatások ellenére újabb módosításokra szoruló ünnepi könyvhétnek. Miért kellene belenyugodnunk pusztán a magyar literatúra jelenlétébe, diadalnak fogva föl a kortárs világirodalom, a művészeti irodalom és más témakörök száműzését?! Ezeknek arányos népszerűsítését kívánnánk inkább a művek kora nyári szellemi találkáján, mivel a könyvhét csak részben (magyar) irodalomhét. A műhelyek bemutatkozása színesebb lehetne, ha nem kizárólagosan a magyar verssel, prózával, drámával rukkolnának ki ilyenkor. Ez gond, teher is számukra — részben ezért jelentkeztek (a remeklések, fölfedezések mellett) méltatlan könyvhaknikkal, „ittfelejtett” írók alkotásaival, vagy olyan kötetekkel, melyeket célszerűbb lett volna „eldugni” az esztendő hétköznapibb időszakába. Közösen szükséges töprengenünk azon, miként lehet majd megőrizni az ünnepi könyvhét kivételességét, rangját, kínálatának áttekinthetőségét. Térjünk vissza az emlékezésirodalom idei választékából Mocsár Gábor MINDEN IDŐBEN című kötetére (Magvető). Az immár posztumusz önéletírás az 1946 és 1957 közötti esztendőkbe kalauzol, az „... eleitől fogva” krónikájának folytatásaképp (aligha remélhetjük, hogy a hagyaték további lapokat őriz a biográfiából). Mocsár főként az 1940-es évek végéről nyújt színes beszámolót, utóbb túlságosan is átengedte a teret a dokumentumoknak, melyek hasznos és tanulságos voltuk ellenére is kissé elnyomják az írói beszédet. Az idézetek tekintélyes részét a Szabad Nép értekezleti jegyzőkönyvei, valamint cikkei teszik ki, megsejtve azt az elektromosságteli légkört, amelyben a pártlap készült. Ha az emlékező élne, nyilván jó néhány vitatársra találna — bár sommásabb ítéletei is mérlegelésből, s a lehető méltányosságból fakadnak. Mocsár Gábor írói ereje olyan villanásszerű epizódokban nyilatkozik meg, mint például a hajdani Nemzeti Színház mellé vontatott, ledöntött Sztálin-szobor filmkockája: 1956. október 23-a után a szoborbontók nemegyszer a monstrum érccombjába bújtak... — volt, akinek lábszára itt már nem talált menedéket, s kilógó bokáját szétmorzsolta a tank lánctalpa... A személyes sors is ez idő tájt lett fellegessé — sajnos a történetnek ez a szála is csak megpendül, mert a fölfejtés a folytatásra maradt volna. Az Európa Kiadó Gyimesvölgyi lírai dalokat bocsátott közre a könyhét alkalmából. Kallós Zoltán és Martin György gyűjtését Domokos Mária rendezte sajtó alá, s látta el — szerkesztőként — jegyzetekkel, mutatókkal. A TEGNAP A GYIMESBEN JÁRTAM hanglemezzel kiegészített kötetnek ígérkezett; magam csupán a könyvvel találkoztam. A bevezető tanulmányban Kása László a gyimesi csángók hagyományos életéről, a betelepedés csak részben ismert tényeiről, a gazdálkodásról, iparról, kereskedelemről szól. A földrajzi nevek sorolása sem hiábavaló: a hasonmás kiadványok, a régi térképek, az Erdély-irodalom nagy népszerűsége idején sem tudja mindenki, hol húzódik e dalok szülőhelye, a Székelyföld néprajzának múzeuma. A színes és fekete-fehér felvételekkel kísért könyv jelentős értékkel gyarapítja folklórkincsestárunkat, s mint Kosa írja: „...a ráolvasások, a táncok, a balladák, a keservesek nemcsak esztétikailag szépek vagy más szempontból érdekesek, nemcsak megborzongatják az embert, hanem a tudomány számára lehetővé teszik a népi kultúra múltjának tanulmányozását, pontosabb megértését. A magyar— román kapcsolatok, a magyar népi kultúra kelet-európai beilleszkedésének jobb megértését segítik.” Az őrzés, a féltés a szokásosnál is nagyobb szerepet kap: a csángók közössége fogyatkozik, asszimilálódik, eredeti lakhelyükre való visszatelepülésük évtizedek óta tart (a völgyben képtelenek megélni). A 243-as számú szöveg és dallam, az „Ej, haj! Nem idevaló születés vagyok én” igazat szól: „Ej, haj! Harmatos a kukorica levele, / Utoljára jártam nálad az este, / Utoljára fogtam meg az ajtód húzóját, / Szervusz, kisangyalom, kívánok jó éccakát.” Balázs Mihály FORRÁSVIDÉK címen írók, költők gyermek- és ifjúkorát eleveníti föl (Tankönyvkiadó). A huszonnyolc portré többsége természetesen nem állapodik meg a kezdeteknél — Petőfi vagy Radnóti ifjúsága a teljes életet felöleli ... A tanároknak, diákoknak készült mű fejezetei különböző időben keletkeztek, erről vall a bibliográfia szeszélyessége, fogyatékossága, a hangvétel néha érzelgős, néha terjengős volta. A szerzőt őszinte szeretet, csodálat fűzi hőseihez — e kötődés, viszonyulás fontosabb, példásabb, mint az új adattal, megvilágítással ritkán szolgáló kifejtés. Névsora korántsem teljes, ezt az első kötetet újabb folytatja majd. Adytól Vörösmartyig így is sokan képviselik a legnagyobbakat, de az ábécérendben mégis inkább Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos, az itteni legfiatalabbak ifjúi éveire kapjuk föl a fejünket. Róluk, gyermek- és sihederkorukról, eszmélésükről általában kevesebbet tudunk, mint a klaszszikusok nevelődéséről. Az idézetek jó szemre, lényegérzékelésre vallanak. A fényképanyag egy része ritkaságszámba megy, de technikailag gyarló. A mű bizonyára öregbíti azt a népszerűséget, amelyet az útrabocsátóban említett előzményei kivívtak. Tanítóknak, tanároknak, tanulóknak újabb kötetével vagy köteteivel lesz még biztosabb segítségére a most kezdett vállalkozás, melynek stafétabotját Balázs Mihály más szerző (k) pek adja át. Szívesen rávettem volna a könyvheti listára Dan Greenburg és Marcia Jacobs HOGYAN LEGYÜNK BOLDOGTALANOK című könyvét „az önsorsrontás tudományáról” (Gondolat). A kudarc, a csődhippohondria, a keresett balfogás játékos pszichológiája komoly tanulságokat görget a stílusbravúrok lejtőin (a szellemes fordító: Benedek Mihály). Az önkínzás alapismereteitől a repülőút félésén át a „Hogyan veszítsük el állásunkat” kérdésköréig, a nemi élet kínjaiig halad a „tanfolyam”. Kiki eldöntheti, a burjánzó hajzat vagy a gyérülő hajzat, a rendkívül sápadt bőrszín vagy a rendkívül pirospozsgás bőrszín, a kötött térdízület vagy a laza térdízület a rokonszenvesebb aggályképző a számára, s mely idő előtti kopáshelyekre vessünk keserves pillantást a gyönyörű új ruha megvételekor ... Bölcsességre tanít a szabadidős tevékenységek listája is — az úszás például igen veszélyes, mert ha egy „arra vitorlázó sirály kiejt a csőréből egy óriáskagylót”, az könnyen beszakíthatja a koponyát ... Tessék tehát nagyobb bizalommal (???) fordulni a horgászáshoz, ejtőernyős zuhanáshoz, patkóhajításhoz. A komoly-komolytalan bolondériákon edződve lassan rájövünk, mely bokrainkban kell lapuló veszedelmet sejteni, és melyekben — ugyancsak. Jutalmak a fővárosi színházaknak Az évad legsikeresebb, legszínvonalasabb produkcióit bemutató budapesti társulatoknak tegnap átadták a Fővárosi Tanács művelődési és sportfőosztályának külön színházi jutalmait a Fészek Művész Klubban. A Fővárosi Tanács művelődési főosztálya és a mellette működő szíházi kuratórium több mint tíz éve díjazza egyegy évad legnívósabb előadásait. Az idén a Vígszínház Spiró György—Másik János Ahogy tesszük, valamint Kornis Mihály Körmagyar című produkciójának bemutatásáért, továbbá a Madách Színház Moldova György Malom a pokolban című darabjának előadásáért kapott elismerést. Két klasszikus mű színrevitelét is díjazták: a Radnóti Színház társulata Ibsen Nórájáért, a Katona József Színház tagjai pedig Moliére Mizantróp című művének színvonalas tolmácsolásáért kaptak jutalmat. Bielek Józsefnek, a Fővárosi Tanács elnökének köszöntő szavai után a díjakat Mezei Gyula, a művelődési és sportfőosztály vezetője adta át a színigazgatóknak. (MTI) IjÚLlJlb Beszökött az éteri Éden A hangzás nem volt mindig fontos. Helyesebben: nem mindig az volt a fontos. Mit számított például, hogy szól az a fadoboz, amit hajdanán néprádiónak neveztek? Szinte semmit. Hangzása lehetett bár olyan fakó, akár a külseje, senki sem törődött vele. A lényeg az volt, hogy egyáltalán szólt, s hogy mindössze két adást közvetített, a két hazait. A hangzás meghatározott körülmények között válik fontossá. Amikor már annyi információt tömhetünk magunkba, amennyi csak belénk fér. S amikor a többi között olyan zenében gyönyörködhetünk a hazai csatornákon is, amilyenben akarunk. Akkor kezdi figyelni az ember, hogyan szól a hangdoboz. És ettől kezdve már a dolog ipari és kereskedelmi öszszefüggései sem elhanyagolhatóak. Amivel korántsem akarom azt mondani, hogy az egész gazdasági kérdés. Ellenkezőleg, a hangzáskultúra helyzete, s ebben az, hogy a rádióhang mennyire tisztán szól hozzánk, milyen a kifejezőereje, az ábrázolóképessége — véleményem szerint elsősorban kulturális kérdés. Ha lehetett némi hiányérzete a hallgatónak, aki szombaton, ha nem is végig, de jószerével, főbb részeiben hallgatta a Bartók rádió monstre programját, a Hangzáskultúra napját, akkor éppen ebben lehetett. Hogy a műsor elsősorban a téma műszaki összefüggéseire összpontosított, és csak mellékesen foglalkozott kulturális kérdésekkel. Holott ha a szerkesztés e két fő indítéka között jobb arányok alakulnak ki, talán nem csupán kellemes, jól pergő, érdekes műsort hallgathattunk volna, hanem olyan nóvumot, ami a hazai rádiózásban esetleg új korszak nyitánya lehet. Bár így is sok fontos ismeretet szerezhettünk. Például arról, hogy mennyire voltunk és mennyire vagyunk elmaradva a hangzáskultúra különböző technikáinak — a sztereofóbiának, a kvadrofóniának — a meghonosításában, elterjesztésében. Szó volt arról, hogy annak idején a sztereofóniában elmaradtunk, miután az első térhatású hanglemezt 1958-ban mutatták be Nyugaton, rádiónkban csupán 1962-ben kezdődtek el a sztereókísérletek, melyek csak hosszú évek múlva hoztak hallható eredményt. A következő lépcsőt, a kvadrofóniát azonban — mint hallhattuk — már együtt léptük meg a nyugati szakemberekkel. Ami szívmelengető tény ugyan, de attól tartok, számunkra, hallgatók számára egyelőre kevés a gyakorlati jelentősége. De ne legyünk igazságtalanok. Hiszen éppen ez a műsor kínált kvadrofon hangjáték-bemutatót. Amit persze — nyakam teszem rá — a többség egyetlen sztereóval hallgatott. Kevesen fogadták — fogadhatták — meg az egyébként nagyon kedves műsorvezetők tanácsát, hogy a szomszédtól kérjenek kölcsön egy másik berendezést. Ha a kvadrofont nem élvezhettük is, okosabbak lehettünk. Azért például, mert megtudhattuk, hogy a szocialista országoknak a nyugatiaktól eltérő rádiófrekvenciasávjuk van, ami korlátot szab új adások bevezetésének. S ez nemcsak az új vállalkozásoknak nem kedvez, de kellemetlen anyagi következményekkel is jár. Az itthon gyártott vevőkészülékeket ugyanis alkalmassá kell tenni nálunk és a Nyugaton használt csatornák vételére is. Ezzel megdrágulnak az alkatrészköltségek, s magasabbak a vételárak. Bár a megszólaló szakemberek némi javulással kecsegtettek. Igaz, a megoldás — vegyes vállalat alapítása — egyelőre elvben látszik jónak, a gyakorlatban még döcög. Ami a kultúrát illeti, igazságtalan lennék, ha nem említeném a közbeiktatott hangzásjátékokat, a különböző minőségű hangrögzítővel fölvett remek zenéket, s ami nekem a leginkább tetszett: a zörejeket. Miközben ablakunk előtt robogtak az autók, fölöttünk zúgott a repülőgép, a műsor jóvoltából szobánkban madarak csiripeltek, esőcseppek koppantak, a tenger habjai morajlottak. Ha csak másodpercekre is, minden Édenné változott. Varsányi Gyula 9 Milyen irányt vesz az irodalom? Nemzetközi írótalálkozó Budapesten Nemzetközi írótalálkozó kezdődött tegnap a Magyar Tudományos Akadémia kongreszszusi termében. Itt tartják a New York-i Wheatland Alapítvány harmadik irodalmi konferenciáját, amelyen a világ irodalmának neves képviselői vesznek részt. Jelen van többek között Friedrich Dürrenmatt svájci, Alain Robbe- Grillet francia, Susan Sontag amerikai, Nadine Gordimer afrikai író. Lord Weidenfeld — aki Ann Gettyvel együtt 1984-ben létrehozta az alapítványt — megnyitójában elmondta: a világ íróinak, művészeinek kapcsolatát, párbeszédét kívánják segíteni rendezvényeikkel. E tanácskozás alkalmat ad arra, hogy európai, amerikai, afrikai, ázsiai országokból érkezett írók tájékoztassák egymást az irodalmi irányzatokról, a nagy hatású művekről és megismerjék a magyar irodalom helyzetét, távlatait. Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke az Akadémia nevében — házigazdaként — üdvözölte a részvevőket. A konferencia témájára utalva hangsúlyozta: az irodalom és a tudomány sok tekintetben hasonló. Mindkettő a valóság felismerését, felderítését és bemutatását, az igazság keresését tekinti feladatának. Az irodalomnak és a tudománynak egyaránt rendeltetése az is, hogy emlékezzen, s emlékeztessen — ne csak a múltra. Az irodalom és a tudomány kötelezettsége, hogy felhívja a világ figyelmét a jövőbeli lehetőségekre, sőt a veszélyekre is — mondotta, majd arról szólt, hogy a konferencia részvevői olyan korszakban érkeztek Magyarországra, amikor békés forradalom, hősies küzdelem folyik a parlamenti demokrácia megteremtéséért, amikor lezárult egy harmadévszázados korszak. Olyan időszak kezdődik, amikor egy demokratikus rendszer van kialakulóban a jogállamiság megteremtése került napirendre. Domokos Mátyás kritikus bemutatta a mai magyar irodalom képviselőit, köztük Esterházy Pétert, Göncz Árpádot, Konrád Györgyöt, Mándy Ivánt, Mészöly Miklóst, Nádas Pétert. A mai magyar irodalomnak a világ kultúrájában elfogult helyéről szóló előadásában Szörényi László hangsúlyozta: élő érdeklődést kelthet maga iránt a világirodalomban, a nagy nemzetek irodalmában, mert hordozza mind a tragikus-heroikus, mind az ironikus vonásokat, s mert példát mutat a történelmi katasztrófakorszakok túlélésére, az egyensúly megtalálására. Példaként említette az ország határain belül és kívül élő prózaírók munkásságát. Az ötnapos tanácskozáson megvitatják egyebek között, hogy a Közép-Európában zajló politikai változások hatására milyen irányt vesz az irodalom. Szükséges-e újrafogalmazni a „Közép-Európa kulturális egység” koncepciót. Ez alkalommal adják át a Wheatland-díjat, amellyel egy vagy több fordító életművét jutalmazzák. Az alapítvány, megalakulása óta Velencében, Kentben, Jeruzsálemben, Bécsben szervezett találkozót egyebek között az opera jövőjéről, a zenekarról. Az irodalmi konferencia első eseményét 1987-ben Washingtonban, a másodikat 1988- ban Lisszabonban tartotta. A sorozat utolsó előadásán — San Franciscóban 1990-ben — a Távol-Kelet irodalmával foglalkoznak majd. (MTI)