Népszabadság, 1989. június (47. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
4 NÉPSZABADSÁG - HAZAI KÖRKÉP 1989. június 17., szombat Gyászszertartás a Hősök terén és a 301-es parcellában (Folytatás a 3. oldalról.) harcostársai, az ismeretlen felkelők, harcosok, áldozatok ezrei, kiknek történelmi szerepére egy jelképes koporsó emlékeztet. Előttük és az 1956. november 4. utáni megtorlás minden áldozata előtt fejezzük most ki egy nemzet tiszteletét és háláját. Kegyeleti szertartásra gyűltünk össze — hangoztatta. — Nem hivatalos aktusra, hanem a hozzátartozók, a barátok, a család utolsó búcsújára. És íme, most itt gyászol a család: százezrek ezen a téren és milliók szerte az országban. Az egész ország. Magyarország. Minden magyar itt a hazában, túl a határokon és szétszórva a világban. E nagy család tagjai egymásra találnak a végtisztesség felemelő óráiban. Ne engedjük el többé egymás kezét! Mert óriási feladat áll előttünk. Nagy Imre üzenete ma időszerűbb, mint valaha volt. Csak a különbözőképpen gondolkodók és cselekvők kölcsönös türelme és engedékenysége, az előlegezett bizalom szellemében ragadhatjuk meg a kivételes, biztató lehetőséget, csak így valósíthatjuk meg a történelmi feladatot, csak így biztosíthatjuk a békés átmenetet egy európai, korszerű, szabad és demokratikus társadalomba. A múlt tanít és kötelez. Ne maradjunk a szavaknál. Ne ígérgessünk, ne fogadkozzunk! Hisz 33 esztendeje éppen erről a térről indultunk el Nagy Imrével a szószegés és árulás áldozataiként kálváriájuk utolsó stációjára, miután alig néhány héttel korábban a Rajk-temetésen ünnepélyes fogadalom hangzott el, hogy ilyen szörnyűség soha többé nem fordulhat elő. A gyász és a visszaemlékezés szívszorító perceiben a társadalom kész a megbékélésre, mert így kívánja az ország érdeke, és mert ezzel fejezi ki tiszteletét Nagy Imre és mártírtársai iránt. De a békés magyar nem felejt, és türelmetlen meg nyugtalan is. Tettekre vár, gyors, határozott cselekvést kíván. Szabad hazát, jogállamot, tisztességes megélhetést. Olyan demokratikus, szociális, igazságos és törvényes társadalmat, amilyet a felkelt nép 1956 októberében megálmodott, és amely valóban az intézményes rend és a béke országa lesz. Ismét sorsfordulóhoz érkeztünk. A hősi halál évfordulóján támasszuk fel a mártírok szellemi hagyatékát. S így zárjunk le végleg egy keserves korszakot, hogy új fejezet nyíljék nemzetünk történelmében — fejezte be szavait. Vadalmat tettek. Megfogadjuk Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Angyal István, Bárány János, Békési Béla, Brusznyai Árpád, Kósa Pál, Mecséri János, Nagy József, Péch Géza, Rajki Márton, Szabó Lajos, Szirmai Ottó és több száz kivégzett, elpusztított társunk emlékére, hogy népünk szabadságát okosan, összefogva, szívós kitartással kivívjuk, azt elvenni többet nem engedjük! Az ő szellemükben megvalósítjuk a forradalom örökségét! Esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk! Rácz Sándor Ezután Rácz Sándor, a Nagybudapesti Munkástanács egykori elnöke emlékezett elhunyt társaira. Elöljáróban arról szólt, hogy az 1956-os magyar forradalom bebizonyította a világnak: csak egy tisztességes politika létezik, az, amit vállal a nép, majd hozzátette, hogy a világszerte megszólaló harangok a gyász mellett arról is szólnak, hogy a magyar nép újra feltámad. Annak azonban, hogy ez kiteljesedjék, Rácz Sándor szerint három jelentős akadálya van, amelyek közül a szónok első helyre sorolta a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét. Ezért kérte a világ valamennyi becsületes emberét, hogy közösen segítsék hozzá a Szovjetuniót: minél hamarabb kivonhassa csapatait Magyarországról. A Nagy-budapesti Munkástanács egykori elnöke akadálynak minősítette azt is, hogy a kommunista párt ragaszkodik a hatalmához, de éppúgy azt is, hogy szétforgácsolódnak a társadalom erői, holott a magyar sorskérdést csak összefogással lehet megoldani. Ennek kapcsán hívta fel minden magyar figyelmét: első kötelességünk, hogy fogjunk össze, és ne millió pártba osszuk el a nemzet erejét. A szónok hangot adott annak is, hogy bízik az egyetemes magyarságban, hogy képes lesz felülemelkedni az apró érdekeken, és összefog a magyar haza érdekében. Erre szólította fel a kommunistákat is: Álljanak közénk, és küzdjünk ezért a szent célért együtt, hogy megvalósuljon ezeknek a halottaknak a parancsa, ezért haltak meg, az ő utolsó kívánságuk a szabad, demokratikus Magyarország volt. — Öt perc nagyon kevés idő ahhoz, hogy egy ezeréves magyar nép történetét, fájdalmát el lehessen mondani — tette hozzá Rácz Sándor, s arra kérte a háromnegyed 1-kor már hozzávetőlegesen negyedmilliósra gyarapodott tömeget, hogy együtt énekeljék el a Boldogasszony Anyánk című magyar egyházi éneket. Annak elhangzása után Rácz Sándor arról beszélt, hogy napjainkban a világ politikai közvéleménye szimpatizál a magyar törekvésekkel. Véleménye szerint azonban — mert ezekben a nézetekben némi fals is van — oda kell hatnia a külföldön élő magyar honfitársaknak, hogy a magyar nép számára megfelelő politikai igényeket támogassa a kultúrvilág. Rácz Sándor befejezésül arra szólított fel, hogy soha egyetlen nap ne múljék anélkül, hogy ne emlékezzünk Nagy Imrére, mártírtársaira, a 301-es parcella névtelen hőseire, a pesti srácokra, akik nélkül nincs forradalom és szabadság. Mécs Imre Mécs Imre a vele együtt halálra ítéltek nevében szólt: — ... Az üres koporsó 90—100 olyan társamnak az emlékét őrzi, akit személyesen ismertem, akivel a poklok tornácán együtt ültünk. Ezt követően arról beszélt, hogy miniszterelnöktől munkásig, katonáktól civilekig, ateistáktól keresztényekig sokféle rendű és rangú ember temetésének napja ez, köztük kommunistáké is, forradalmároké, akik sokfelől jöttek, majd harcukban és sorsukban egygyé váltak. „Szent suhancok” — így nevezte a szónok azokat a fiatalokat, akik november 4-e hajnalán szembeszálltak a világ legnagyobb hadseregével. Beszélt arról is, hogy bár nemzeti gyász a mai, nemcsak magyarok gyászolnak, hanem lengyel barátaink, a lengyel Szolidaritás, cseh és szlovák barátaink, a Charta ’77, román barátaink, tehát az erdélyi magyarok mellett román ajkúak is, s lehet bízni abban is, hogy sok orosz, ukrán, észt és a Szovjetunió népei közül mások úgyszintén gyászolnak. Mécs Imre úgy vélte, hogy a Szovjetunió akkori vezetői nem csupán bűnt, hanem óriási történelmi hibát is elkövettek azzal, hogy megakadályozták: a magyar nép saját útját járhassa. Meggyőződése szerint eljött az ideje, hogy a Szovjetunió magára találjon, népei is elítéljék az akkori beavatkozást. — A megemlékezés napja van ma — folytatta a szónok, hangsúlyozva, hogy az elhunytak most már örökké azok maradnak, akik voltak, és akik egybeforrtak a forradalommal, amikor a már-már halottnak hitt nemzet előbukkant és ismét létezett. A megemlékezés mellett a lelkiismeret vizsgálatáé is ez a nap, folytatta Mécs Imre. Most mindenkinek önvizsgálatot kell tartania — vélekedett —, hogy ki-ki megtudja, hogyan élt 33 éven át, s mennyit mulasztott ez a nép. A szónok a továbbiakban kifejtette, hogy június 16-a egy korszakváltás határköve is, de másé is: a reményé. Ezzel kapcsolatban Mécs Imre így fogalmazott: „Ha összefogunk, megteremthetjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak, és amiért életüket áldozták — a független, szabad, demokratikus Magyarországot!” Majd hozzátette: „Megbocsátásról beszélünk és kéznyújtásról, de kezet majd a szabad választások után, a szabad parlamentben fogunk nyújtani. Addig össze kell fognunk, és akkor a poklok erői sem fognak ki rajtunk!” A szónok kérésére ezután a gyászszertartás részvevői — mint 1956. október 23-án a felvonulók — kéz a kézben fog Zimányi Tibor Zimányi Tibor az internáltak, a recski rabok és a kitelepítettek nevében szólalt fel, hangoztatva: mindig remélték, hogy eljön ez a nap. „Nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem tudják megölni. A lélek az igazieleven erő. Ez az erő, a megölhetetlen lélek hozott itt öszsze bennünket.” Beszéde további részében emlékeztetett a recski kényszermunkatáborra, a kitelepítésekre, hangoztatva: „A családokat szétzúzták. Akit nem semmisítettek meg, azt hamis vádakkal börtönbe csukták, akikre még az úgynevezett igazságszolgáltatást sem pazarolták, azokat internálótáborokba küldték.” Majd méltatta azt a tényt, hogy 1953-ban Nagy Imre első intézkedéseként megnyitotta a recski tábort, megszüntette a kitelepítettek száműzését. Majd így folytatta: „De ha csak ezt tetted volna, akkor nem állhatnánk most itt az ötödik-hatodik koporsó előtt. Mert te és küzdőtársaid ennél sokkal többet tettek. Ez a hatodik koporsó a legnagyobb. Jelképezi a kivégzett százakat, a sortüzek áldozatait, a megtorlóközpontok által eljárás nélkül megölteket, de még azokat az orosz kiskatonákat is, akik azért vesztették életüket, mert átálltak a forradalom, a forradalmunk oldalára.” Felidézte a szónok Nagy Imre életét, hangoztatva, óriási utat tett meg, amíg moszkovitából a magyar nemzet függetlenségének harcosa lett. Szólott Zimányi Tibor a nemzeti megbékélésről is, hangoztatva, „ezt szívből kívánjuk”. Beszédében rámutatott arra a tényre, hogy ma már hivatalos nyilatkozatok is elismerik, hogy külső hatalmi érdekből politikai gyilkosság történt. Majd így folytatta: „De ahol gyilkosság van, ott gyilkos is van! A három évtizedes félelem után akkor szabadulunk fel, ha ez kimondhatóvá válik. De éppen a nemzeti megbékélés jegyében nem akarunk semmi bosszút, semmi kérdőre vonást; a gyilkosok büntetése csupán egy legyen, megneveztetésük!” Beszéde végén emlékeztetett arra, hogy a mártírok áldozathozatala, hulló vére nem volt értelmetlen, példájuk beleplántálódik minden magyar szívébe. Majd megeskette a sokaságot: „Mondjátok velem, példátokat követjük, Isten engem úgy segéljen!” Király Béla Király Béla, az 1956-os nemzetőrség parancsnoka a szabadságharcosok nevében mondott beszédében emlékeztetett Kéthly Annára, mondván, ha élne, bizonyára ő is itt lenne. Átadta Varga Béla apostoli protonotárius, a parlament volt elnöke és Kővágó József, Budapest volt polgármestere üzenetét és óhaját: „A nemzet hálája kísérje Nagy Imrét ésvértanú társait.” Majd felidézte a mártír miniszterelnök emlékét, hangoztatva: Nagy Imre kinyittatta az internálótáborokat és megkezdte a politikai elítéltek rehabilitálását, megengedte a földműveseknek, hogy visszatérjenek a magángazdálkodáshoz. Kijelentette: „Nagy Imrét egy világ választja el a sztálinistáktól. A sztálinisták bilincset kovácsoltak az ideológiából és azzal verték vasra nemzetünket. Számukra az ideológia volt az első és az ember a másodlagos.” Majd szólott arról, hogy Nagy Imre úgy kívánta, hogy a legtöbb magyarnak a legtöbb jót juttathassa, utilitariánus szellemben alkalmazva a doktrínát. ,Ha kellett, alakította, revidiálta a marxista ideát, hogy az az életben hasznossá válhassék.” A Nemzetőrség egykori főparancsnoka, emlékeztetett rá: egyesek azt állítják, hogy 1956-ban az „utca” sodorta Nagy Imrét olyan „szélsőségekbe”, amelyekbe egyébként soha nem lett volna hajlandó belemenni. Igaz, hogy reformátor és nem elsősorban forradalmár volt 1956 miniszterelnöke. Igaz, hogy békésen, vérontás nélkülkívánta radikális reformjait megvalósítani. De ismerjük meg végre az igazi Nagy Imrét, és jegyezzük meg, hogy azok a reformok, amelyeknek a forradalom alatt az élére állt, ugyanazok voltak, amelyekért ő már 1947 és 1956 között síkraszállt, beleértve az egyén szabadságát, a demokráciát, a többpártrendszert és a semlegességet is. Tanuljuk meg Nagy Imrétől, hogy 1956 nem vaktában elkövetett tévedések sora, hanem a magyar nemzet őszinte akaratmegnyilvánulása volt! Idézte a mártír miniszterelnök 1956 júniusában mondott szavait: „Egyet nem vállalok: meggyőződésem elvtelen feladását.” Ehhez az álláspontjához még a katasztrófa árnyékában is ragaszkodott. Nem árulta el a nemzetet, a vértanúságot vállalta. Nagy Imre a szabadság eszméjének rettenthetetlen hőse. Tanuljuk meg Nagy Imrétől az elveinkért való helytállást! Beszéde további részében rámutatott: „Mennél jobban megismerjük azonban Nagy Imre humanitását, annál világosabb lesz, hogy emlékének megszentségtelenítése lenne, ha innen, koporsója mellől ujjal mutatnánk gyilkosaira. Fel kell tárni bűneiket, annak minden részletét, hogy a jövő generációk ebből tanulhassanak. A felszabadult magyar társadalom azonban törölje el örök időkre a halálos ítéletet, hogy ne kelljen újra és újra temetni ártatlan vértanúinkat. Kínozza őket lelkiismeretük — ha van ilyen —, és ítéljen felettük a történelem. Tanuljunk Nagy Imrétől, de tudjunk felejteni is, mert aki nem tanul a történelemből és felejteni sem tud, az megismétli a múlt hibáit és bűneit!” Szólt arról is, hogy az ifjúság érdekében azért, hogy föl ne cseréljék, hogy mit kell felejteni és mit tanulni, állítsák helyre az 1959-ben Brüsszelben létrehozott Nagy Imre Intézetet, amely megmutathatja a forradalom elő- és utóéletének valamennyi írott forrását, megszólaltathatja a még élő szemtanúkat. Hangoztatta: „Vallomásukból építsünk hidat az itthon élő magyarok és az emigrációban élő magyarok között.” Majd így folytatta: — — Ez a nap fordulópontot kell hogy jelentsen. Most már az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlások minden áldozatának, élőnek és halottnak, különösen a névtelen szabadságharcosoknak meg kell adni azt, amit áldozatukkal kiérdemeltek. Ahogy a közeli szónokok sorában utoljára Orbán Viktor (Fidesz) mondott beszédet, hangot adva ama véleményének, hogy — szóhasználatával élve — az orosz megszállás és a kommunista diktatúra bevezetése óta a magyar nemzet egyszer volt képes rá, hogy megkísérelje kivívni 1848-as céljait: a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Ennek kapcsán e szavakkal rokonította a két történelmi dátumot: — Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk ’48-ból, így nem engedhetünk ’56-ból sem. Azzal kapcsolatban, hogy mindazok a fiatalok, akik az európai polgári demokrácia megteremtéséért küzdenek Magyarországon, miért hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt, Orbán Viktor így érvelt: „Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni szent, kommunista tabuikkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával.” A szónok ezt követően beszédében felelőssé tette a Magyar Szocialista Munkáspártot a kialakult helyzetért. Egyúttal értetlenségének adott hangot, amiért az általa is kommunistának tartott Nagy Imre reformpolitikájának ma olyanok is folytatóinak vallják magukat, akik nemrég még teljesen más véleményen voltak. „Mi úgy véljük — folytatta Orbán Viktor —, nem tartozunk hálával azért, hogy 31 év után eltemethetjük halottainkat. Nem jár senkinek köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink.” A szónok szavai szerint — noha a magyar kormány maga is elítélte a múltkori pekingi tömegmészárlást — a magyar politikai vezetésnek nem tudható be érdeméül, hogy „bár fegyverei súlyánál fogva ezt megtehetné”, nem lép fel a demokráciát és szabad választásokat követelőkkel szemben, a Li-pengéhez, Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez vagy Rákosiéhoz hasonló módszerekkel. Ezt követően annak a reményének adott hangot, hogy megvan az esély békés úton elérni mindazt, amit ha mégoly rövid időre is, az ’56-os forradalmárok megszereztek a nemzet számára. Beszédében kitért arra is, hogy olyan kormányra van szükség, amely azonnali tárgyalásokat kezd — így fogalmazott a szónok: „az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” A továbbiakban felidézte, hogy 1956. október 6-án, Rajk László temetése napján a Szabad Nép — amelynek egyébként több ’56-os halálraítélt is a munkatársa volt — öles betűkkel azt hirdette, hogy: Soha többé! A folytatás közismert. Ehhez kapcsolódva Orbán Viktor leszögezte: „Nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Nincs más mód, hogy elkerüljük az újabb koporsókat, a maihoz hasonló megkésett temetéseket.” A szónok ezt követően azzal zárta beszédét, hogy a magyar fiatalok meghajtják fejüket mindazok előtt, akik a magyar függetlenségért és szabadságért áldozták életüket. (Folytatás az 5. oldalon.) Orbán Viktor Nyilatkozatok Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke: — Az oly sok megpróbáltatást, fájdalmat okozó történelmi eseményt helyére kell tenni, közös megegyezéssel mielőbb le kell zárni, hogy az erőt és a figyelmet a néppel együtt és a nép javára, a jelenre és még inkább a jövőre fordíthassuk. Június 16-a ezt szimbolizálja, és ezt kell jelentse mindnyájunknak, akik felelősen gondolkodunk Magyarország jövőjéről. Szólt arról is, hogy ha sok is a hasonlóság a Nagy Imre-kormány szándékai és a mai törekvések között, mint például a pluralizmus, a többpártrendszer, azonban nem lehet eltekinteni a 30— 40 évvel ezelőtti és a mostani Magyarország belső és külső körülményei közötti különbségektől. A hasonlóságok, az azonos törekvések mögött egy evolúciós fejlődést kell látni, egy megváltozott világot és új feltételrendszert. Németh Miklós, mint mondta, hisz abban, hogy a mai vezetés a néppel összefogva, a politikai és a gazdasági reformok útján haladva egy szebb és boldogabb Magyarország jövőjét alapozza meg. Pozsgay Imre államminiszter: — Kézfogás ez a mai nap, lényege a nemzeti megbékélés és a tempós, új lendületű munka megkezdése június 17-től. Ez a nagyszerű esemény arra is alkalmas, hogy személyes elkötelezettségemet újra megerősítsem, s örülök, hogy a mai kormány osztja az 1956-tal kapcsolatos nézeteimet. Ma jobbak a feltételek, és biztatóbbak a körülmények, mint ’56-ban a pluralista társadalom megvalósításához, ami akkor tragédiába, mondhatnám katasztrófába fulladt. Megvan az esély arra, hogy a diktatórikus szocializmusról demokratikus társadalmi rendszerre térhessen át békés úton az ország. Ha eddig erre másutt nem volt példa, akkor ennek nálunk kell először megtörténnie. Bettino Craxi, az Olasz Szocialista Párt főtitkára: — Nagyon örülök, hogy részt vehetek az eseményen, nagy barátsággal gondolok a magyar népre, tudom, hogy a mai nap rendkívül fontos az önök számára. Paskai László bíboros, prímás-érsek: — Ugyanazzal az érzéssel jöttem el, mint az egész magyar nép. Imádságos lelkülettel, őszinte együttérzéssel, a megholtakkal, a megbékélésnek, a megbocsátásnak, és a jövő építésének a reményében. Schőner Alfréd főrabbi: — Megrendülve s egyben reménykedve érkeztem. Megrendülve, mert a forradalom bukása után lassan másfél emberöltőnyi idő telt el, hogy a mártírok, azok az emberek, akik isten adományát, életüket adták egy nép függetlenségéért és szabadságáért, a megérdemelt piedesztálra kerülhettek. Reménykedve, mert nagy lehetőséget érzek az újrakezdéshez, a hívő ember hitével bízom a valódi kibontakozásban, abban, hogy e nagy történelmi lehetőséget nem hagyjuk ki. múltban Spanyolországban totalitárius rendszerből, Uruguayban pedig véres katonai diktatúrából békésen valósították meg a demokratikus társadalmat, éppen úgy hazánknak is vér és erőszak nélkül, békésen kell ismét a szabadság országává lennie. Ezt követeli vértanúink emléke! Egykori bajtársait szólítva, valamennyi áldozat előtt tisztelegve fejezte be szavait Király Béla.