Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-31 / 178. szám
1989. július 31., hétfő NÉPSZABADSÁG - HAZAI KORKÉP „Kedves elvtársak, jó reggelt!” A megkésett Zala megyei pártértekezleten vadonatúj struktúrát hoztak létre (Folytatás az 1. oldalról.) A párt szervezeti struktúrájának és működési rendjének átalakításáról este 8 óra után alakult ki éles vita. A megyei pártbizottság előkészítő bizottsága négy alternatívát terjesztett a küldöttek elé. A reformplatform a radikális átalakulás nélküli MSZMP esélyeit nem látja garantáltnak. Tervezetükben 140 tagú megyei választmány, társadalmi elnök, s csupán három-öt hivatásos politikusból álló koordinációs iroda létrehozása szerepel. A megyei pártbizottság előkészítő bizottsága által kidolgozott változat egyetlen szavazatot sem kapott. Az ideiglenes, egytestületes pártbizottság létrehozását 280, a reformkori platformot 343 küldött tartotta követhetőnek. A személyi kérdések megvitatása hosszasan elhúzódott. A 150 tagú megyei választmány élére ugyanis társadalmi elnököt, a koordinációs iroda élére pedig első titkárt, titkárt kellett választani. Sorozatos visszalépések után elnökjelöltként végre öten kerültek a jelölőlistára. Igencsak viharos volt a választmány munkáját segítő, hivatásos politikusokra építő koordinációs iroda titkárainak kiválasztása. A személyi javaslatok között szerepelt Karvalits Ferenc és Vas Gyula, a megyei pártbizottság titkára, valamint Jóna András, a megyei pártbizottság munkatársa és Szabó László, a keszthelyi városi pártbizottság első titkára. Végül egyikük sem vállalta a jelölést, mind a négyen viszszaléptek. Így maradt egyedüli jelöltként Balogh Miklós, aki közölte: miután a reformkori platform hívének tartja magát, elvállalja a jelölést. A „frissiben” felkért Györffy István, a Zalai Hírlap főszerkesztő-helyettese és Zsigmond Gizella, a Zalaegerszegi Városi Pártbizottság titkára szintén elzárkózott a jelöléstől. Az éjszakába nyúló tanácskozás küldöttei hangot adtak annak, hogy nemigen tartják „profi” politikusoknak a meghátrálókat, s a felparázslott vitában személyeskedő megjegyzések is elhangzottak. Ezután újabbak — Kustán Gyula Zadisz-titkár és Kis Ferenc függetlenített üzemi párttitkár — álltak be a visszalépők sorába, míg a jelölést egyedül vállaló Balogh Miklós mellé második jelöltnek felkerült a szavazólapokra Devecserné Óvári Ibolya, a megyei pártbizottság munkatársa. A továbbiakban a pártértekezlet elfogadta a választmány mellett működő szakbizottságok személyi összetételét. Az MSZMP Zala megyei választmányának elnökéül — nagy többséggel, 448 szavazattal — megválasztották dr. Vári Lászlót. A pártértekezlet döntésének értelmében jelenleg ő a megyében az első számú MSZMP-vezető. A koordinációs iroda első titkára a 44 éves Balogh Miklós, a megyei pártbizottság pártpolitikai osztályának a munkatársa, a titkár pedig Devecserné Óvári Ibolya lett. A pártértekezleten megválasztották a kongresszusi küldötteket. Vári László a majd másfél napos tanácskozáson meg sem szólalt. Illetve csak akkor, amikor a szavazás végeredményét — vasárnap hajnali fél ötkor — kihirdették. Vári László a mikrofonhoz lépett, és ennyit mondott: „Kedves elvtársak, jó reggelt!" Aztán megemlítette még, hogy holnap hétfő lesz, s hétfőn munka, s hogy meg kell nyerni a választásokat. Végül tisztelettel köszöntötte Karvalits Ferencet, aki a pártértekezlet határozatának megfelelően megvált megyei első titkári tisztségétől. A pártértekezleten elfogadott új működési rend értelmében jelenleg három megyei pártvezető van Zalában. Közülük Vári László társadalmi elnök 42 esztendős és a Nagykanizsai Ügyvédi Munkaközösség vezetője. 1976 óta tagja az MSZMP-nek, jogtudományi egyetemet végzett, politikai iskolai végzettsége nincs. A választás utáni percekben így értékelte a kialakult eredményt: — Nem csupán a nagykanizsai reformkor érdeme az, hogy itt a vártnál jobban szerepeltünk. Ebben nagy része van a korábbi szegedi, a kecskeméti és a dél-dunántúli regionális reformtalálkozók szellemének is. Fejti György lapunk Zala megyei tudósítójának kérésére így értékelte az eseményeket: — örültem annak, hogy az értekezlet második felében igazi politizálás folyt. Nem örültem viszont annak, hogy a szervezeti kérdésekben kevésbé kiforrott koncepcióval álltak elő a küldöttek. A szervezetiszabályzat-tervezet egy új, modern párt körvonalait vázolja, van arra lehetőség, hogy egyszerre több változatot kipróbáljunk. A reformkor platformjának és támogatóinak életképességét a gyakorlat bizonyíthatja. A zalai döntésben viszont látok némi pótcselekvést, nevezetesen azt, hogy a párttagság mindig a kéznél lévő vezetőkön vesz elégtételt. — Az értekezlet számomra azt is igazolja, hogy a pártmozgalom nem reformgondolat nélküli. Más kérdés, hogy a reformkörök az elmulasztott lépések következtében nyújtották be a számlát a politikai vezetésnek. Meg kell tanulnunk: mi vagyunk leválthatók, s nem a tagság. Rab László A kongresszus programjáról, a platformokról (Folytatás az 1. oldalról.) Záit hmafiak. Ebben benne rejlik az akkori pártszakadás veszélye? Aitán nevet változtat a párt? — A normális pártgyakorlat szerint a kongresszuson megszűnik mindenkinek a mandátuma. Abban tehát semmi különös nincs, ha egy vezető testület ilyen kijelentést tesz. Tulajdonképpen nem is mondhat mást. Más kérdés, hogy a párt neve megváltozik-e vagy sem. Ismertek azok a javaslatok, elgondolások, érvelések, amelyek a párt jelenlegi nevének megtartásával, illetve más név felvételével függnek össze. A vita folyik, jóslásnak nincsen helye. A harmadik — ettől lényegében független — kérdés az, hogy a párt több részre szakad-e. Véleményem szerint az utóbbi egy-másfél hónapban mind kevesebb szó esett erről. Tapasztalatom szerint a párttagság többsége most új politikát, új működési kereteket, újjáválasztott vezetést akar. Az utóbbi egy évben a Központi Bizottságot nagyon sok kritikus érte belülről is. Véleménye szerinti jelenlegi testület, hány százalékul alkalmas arra, hogy bekerüljön a kongresszuson megválasztandó Központi Bizottságba, már amennyiben ilyen lesz? — Az az érzésem, hogy a kongresszuson ezúttal nem Központi Bizottságot fogunk választani, hanem delegált tagokból álló választmány és hozzárendelt elnökség vagy más, szűkebb testület felé fogunk haladni. Ezért tehát az ilyen formában feltett kérdésen talán nem is érdemes hosszasan gondolkodni. Minden mandátum megszűnik által említett korábbi összegnek, a mostani kongresszus költségvetése csak a töredéke lehet. Annyit már eddig is lehetett tudni, hogy hozzávetőlegesen 1300 küldött vesz részt az októberi pártkongresszus munkájában. De vajon közülük hányat választottak már meg ez idáig? — Körülbelül minden harmadikat, vagyis hozzávetőlegesen 400-at. Ki kit tegyen boldoggá? — A választások eddigi eredményében kifejezésre jutnak-e a különféle platformok? — Azt hiszem, hogy különbséget kell tenni a különböző vélemények és a különböző platformok között. Az én számomra a platform egybefüggő nézetrendszert jelent, amely egyaránt kiterjed elvi és gyakorlati politikai kérdésekre. Hozzátenném, hogy nem kell feltétlenül valamennyi pontjában eltérnie más nézetrendszerektől, azt a jellegzetességet azonban magán kell viselnie, hogy nézetrendszerként megkülönböztethető. Az MSZMP- ben ilyesmi a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy lenne. Vannak viszont platformkezdeményezések, és úgy gondolom, hogy a kongresszusig előbbre tart majd a platformok kialakulása. Hozzátenném azonban, hogy a párttagság döntő többsége nem platformokban akar gondolkodni, hanem egyszerűen MSZMP- ben. És ahogy más dolgokra, erre is érvényes: az a helyes, ha mindenki magát teszi boldoggá, és nem másokat próbál — akár erőszakkal — boldoggá tenni. Ha tehát valaki nem kíván egyik platform programjához sem csatlakozni, akkor senkinek sincs hozzá joga, hogy rákényszerítse. Említettem már, hogy már vannak platformkezdeményezések az MSZMP-ben. Számon azonban semmi okunk nincs kérni senkitől, hogy ő melyikhez tartozik. Ezért a kérdésre csak abban a mértékben lehet válaszolni, amilyen mértékben platformok egyáltalán léteznek az MSZMP-ben. Az kétségtelen, hogy a legkülönbözőbb indíttatású és a legkülönbözőbb nézőpontokat képviselő emberek kerültek eddig is megválasztásra, és valószínűleg így lesz a továbbiakban is. Tehát aligha lesz olyan probléma ezzel a kongresszussal, hogy túlságosan uniformizált lenne. Érkeztek-e már és ha igen, milyen jellegű bejelentések a Mandátumvizsgáló Bizottsághoz? — A bizottsághoz — amely egyébként független — érkeztek már arra vonatkozó kérések, hogy foglaljon állást a küldöttválasztással kapcsolatos néhány kérdésben, így például a pártszavazás érvényességéhez szükséges minimális részvétel ügyében. Pénteken ülést tartott a bizottság; állásfoglalásának az a lényege, hogy a törvényhatósági választásoknál megszokott 50 százalék + 1 főrészvétele esetén a pártszavazást is érvényesnek lehessen tekinteni. Meg kell jegyeznem, hogy statútuma szerint a Mandátumvizsgáló Bizottság nem döntéshozó testület, de állásfoglalásait nyilvánosságra hozza. — És az állásfoglalása vitára bocsáttatik? — Nem bocsáttatik vitára. De annyit mondhatok, hogy erkölcsi erejénél, és tagjai összetételénél fogva általában el szokták fogadni az ilyen típusú bizottság ajánlásait külföldön is. Itt kell megemlítenem, hogy több helyütt megkérdőjelezték a KB-tagok, illetve a Központi Ellenőrző Bizottság tagjainak a küldötti mandátumát. Ezzel kapcsolatban a Mandátumvizsgáló Bizottság meg fogja vizsgálni a nemzetközi gyakorlatot. Azokat Levelembe véve tesz ezzel kapcsolatban ajánlást a kongresszusnak. Meggyőződésem, hogy ezt a kérdést a jövőre nézve véglegesen rendezni kell az új szervezeti szabályzatban. És hol tart most a szervezeti szabályzat vitája? Várható-e, hogy döntésre alkalmas dokumentum kerül októberben a kongresszus elé? — A vita igen intenzív, annak ellenére, hogy nyár van. Persze augusztus második felétől fognak igazán sűrűsödni a véleményt nyilvánító testületi ülések. Ám a pártszervek egy részére kiterjeszthető tapasztalatok is sok tanulsággal szolgálnak. Ennek megfelelően kapott jelentést — például a központi vezető testületek szerkezetére vonatkozóan is — a Központi Bizottság. Az aligha elképzelhető, hogy a kongresszusra kész szervezeti szabályzat legyen beterjeszthető, amelyet fejbólintással a küldöttek jóváhagynak. Abban azonban biztos vagyok, hogy már szeptember első felében közzétehető lesz a viták tapasztalatait tükröző módosított javaslat. A közzététel és a kongresszus között pedig a küldöttekkel, illetve a küldöttcsoportok szóvivőivel intenzív konzultációk, egyezkedések, kompromisszumkeresés folyik, mindenekelőtt annak érdekében, hogy világosan látható legyen a kongresszus elérkeztével: melyek azok az elvi kérdések, amelyeket nem lehet — az eadigi el kepzetesen szerint milyen szekciókban folyik majd a munka a kongresszuson? Lesznek-e egyáltalán szekciók? — A tervek szerint nem lesznek szekciók. A munka két szinten fog folyni. Az egyik a plenáris ülés, ahol az általános politikai vita lesz. Eközben — mint minden normális pártnak a kongresszusán — több bizottság működik majd a szükséges kompromisszumokat kifejező dokumentumok elkészítésén. Így például a szervezeti szabályzat utolsó simításain, a programnyilatkozaton, és ahogy az lenni szokott, a személyi kérdéseken, továbbá a választási előkészületek utolsó fázisán is dolgoznak majd ezek a bizottságok. Az iméntiekhez kapcsolódóan: van-e már napirendje a kongresszusnak? — Nincs. Azt a küldöttek fogják októberben elfogadni, az az ő hatáskörük. Javaslat azonban van: eszerint megtárgyalásra kerülnek a politikai helyzet és az abból fakadó teendők, a párt programnyilatkozata, a szervezeti szabályzat. Napirenden szerepel a vezető testületek új konstrukciójának megalkotása, a személyek megválasztása. Szeretném azonban ismételten hangsúlyozni, hogy a kongresszussal összefüggő valamennyi ügy a küldöttek kizárólagos kompetenciája, és a Központi Bizottság csak javaslatot tehet. — Milyen nyilvánosságot kaphat a pártkongresszus? — Erről egyelőre nem folytak részletes tárgyalások. Annyi bizonyos, hogy — miként a közlemény is megfogalmazza — a KB állást foglalt a tanácskozás széles körű nyilvánossága mellett. — Az MSZMPnégytagú elnöksége a kongresszusig vár Fejér Gyula Nyugati autó valutáért Nyugat-európai gyártmányú személygépkocsik hazai forgalmazására kft.-t alapított a Rábatext Győri Textilipari Vállalat és az NSZK-beli Emanuel Von Wesendonk cég. A hatmillió forintos alaptőkéből 65 százalékkal a Rábatext, 35 százalékkal a külföldi partner részesedik. Az Automobil Kft. szállítás közben megsérült, új személygépkocsikat árusít majd a sérülések kijavítását követően. A München külvárosában működő export -import cég a nulla kilométeres, kishibás kocsikat megvásárolja, a Rábatext győri telephelyén pedig az értékesítést megelőzően a kisebb-nagyobb karcolásokat eltüntetik, a karosszériahibákat kijavítják. Érdekképviseleti érdekeltek nélkül Hevesen tiltakozott a VOSZ elnöke, Palotás János, a SZOT július 20-i felhívása ellen. Ez ugyanis valamennyi szakszervezetet felszólította: fogjanak össze a magánmunkáltatóknál dolgozók érdekében, s együttesen lépjenek föl a kormány előtt. Palotás János rendjén levőnek találta a SZOT törekvését, de nem találta korrekt eljárásnak, hogy a szakszervezetek a kormánnyal vitassák meg, milyen problémáik vannak az említett dolgozóknak. Szerinte ezt a magánmunkáltatókkal kellene először megbeszélni. A szakszervezet buzgalmát, mint mondja, egyébként már csak azért sem érzi indokoltnak, mert a magánmunkáltatóknál alkalmazásban állók jelenleg harminc-negyven százalékkal többet keresnek, mint az állami cégek dolgozói. Arról nem beszélve, hogy legtöbb magánmunkáltató egyben munkavállaló is saját üzletében. A VOSZ elnöke mindenesetre kereste ez ügyben a kapcsolatot Nagy Sándorral, a SZOT főtitkárával, de a tárgyalásig nem jutottak. Megkérdeztük hát a másik felet is: Nagy Sándor szabadsága miatt Hajdú Attila, a SZOT jogi osztályának vezetője került a vonal túlsó végére, mivel ők dolgozták ki az említett felhívás alapját képező előterjesztést. Hajdú Attila szerint félreértésről van szó. Ők nem a VOSZ-nak szánták a felhívást, s nem is értik, miért reagált rá Palotás János, hiszen itt csak egy szakszervezeti folyamat egyik állomásáról van szó, s különben is hétfőn leülnek tárgyalni, sok egyéb megbeszélnivalójuk közt ezt is érinteni fogják. Ma hétfő van. De akár megkezdődött a megbeszélés a SZOT és a VOSZ között, akár nem, hol van annak a — Palotás János becslése szerint — két-háromszázezer embernek a véleménye, mondanivalója, aki a magánmunkáltatóknál dolgozik? A szakszervezeteknél nincs, mert az érintettek döntő többsége nem tagja egyiknek sem. Akárki nyeri is el a jogot, hogy képviselje érdekeiket, előbb-utóbb csak meghallgatja őket is. A folyamat egyik állomásaként. R. A. 5 LIBERÓ A kereskedelmi államtitkár, mint szombaton már közöltük, bejelentette, hogy a dollárelszámolású áruforgalom mérlege javult azóta, hogy az import 40 százaléka szabaddá vált. A liberalizálást folytatják, jövőre a termékek 60, 1991- ben 80—85 százalékára terjesztik ki. A külkereskedelmi mérleg egyensúlya önmagában is fontos, de jelentősége ezúttal jóval túlmutat önmagán. Arra enged következtetni, hogy a gazdaság liberalizálása és a piac monetáris szabályozása járható út. Ami idáig csupán feltételezés volt. Olyannyira, hogy többen ma is állítják: ennek a gazdaságpolitikának a mi viszonyaink között nincs realitása, ez csak mélyíti a válságot. A közelmúltban közgazdászok tanácskozásán hangzott el a következő logikus eszmefuttatás: „A liberális, monetarista gazdaságfilozófiának, melynek megvannak a gyökerei a polgári közgazdaságtanban, s melynek ma Thatcher a fő képviselője, az a lényege, hogy a kormány vonuljon ki a gazdaságból, és csak monetáris politikával biztosítsa a gazdasági folyamatok torzulásmentességét. Lehet sikeres ez a politika valamely piacgazdaságban, de nem Magyarországon, ahol nincs teljes ellátottság, ahol az import hiányt pótol, nem pedig versenyt teremt. Ilyen viszonyok között a piac szabályozó erejére építő gazdaságpolitika fordítva sül el, csak súlyosbítja a gazdaságnak azokat a jelenségeit, amelyek a növekvő egyensúlytalanságban mutatkoznak meg.” Nem tudom, hogy a polgári közgazdaságtanra és az angol miniszterelnökre történő hivatkozás csak címkézésül szolgál-e — utalás arra, miféle áramlatok uszályába került a honi gazdaságpolitika —, de az eszmefuttatás tartalma elgondolkodtat. Valóban: lehetséges-e egy, csak féligmeddig piaci jellegű gazdaságra tisztán piaci eszközökkel hatni? És ha nem, akkor miféle eszközökkel kell a gazdasági folyamatokat szabályozni? Ugyan mire lehet építkezni, ha nem a piac szabályozó erejére? Netán a centralizált gazdaságirányítás évtizedeken át alkalmazott diktatórikus eszközeire? A válasz, amit most a gyakorlat nyújt, már-már bizonyíték értékű. Még ha a gazdaságnak csak kis szeletéről, az időnek csupán rövid szakaszáról van is szó, az idei első félév kereskedelmi mérlege az első mérhető, számokban kifejezhető tanúsága annak, hogy a liberalizálás útja járható, és a monetáris politika alkalmas eszköz a honi gazdaság szabályozására. Hiszen idén januárban a központilag megszabott, vállalatokra lebontott dollárkeret a termékek 40 százalékánál megszűnt, tehát azóta az import kisebbik fele tökéletesen szabad. Azt, hogy ebben a termékkörben ki-ki mennyit importál, semmi más nem tartja korlátok között, mint az, hogy kinek-kinek mennyi jövedelme képződött forintban.Ami mellesleg alá romló, gyengülő nemzeti valuta tekintélyét növeli.) Bármennyire kiéhezett is a gazdaság a nyugati behozatalra, most, amikor évtizedek után először jut hozzá szabadon, nem esik a dőzsölés bűnébe. A gyárakat ez idáig nem árasztotta el sem az elektronika, sem a robottechnika. Érkezett viszont annyi a hőn áhított technikából, amennyinek a segítségével a legrugalmasabb iparágak, közöttük kivált a műszeripar, a korábbinál többet képesek exportálni. Annyival többet, hogy a kereskedelmi mérleg aktívuma meghaladja az egy évvel ezelőttit. (S itt meg kell említeni: a legszigorúbb importkorlátozás idején is voltak évek, amikor a mérleg a központi irányítás görcsös erőfeszítése ellenére is hiányt mutatott.) Miért nem szaladt most el az import szekere? Miért nem vált passzívvá a kereskedelmi mérleg? Bizonyára azért, mert ésszerű feltételrendszerben a vállalatok is ésszerűen járnak el. Csak addig kérték-követelték a több és még több importot, amíg az alku tárgya volt, és rájuk nézve nem járt hátrányos következményekkel. Most viszont csak azt hozzák be, amit biztosan és hatékonyan fel tudnak használni. Nem készleteznek, hiszen magas a kamat, tehát pénzük nem állhat használaton kívüli áruban. Igaz, a fogyasztási cikkek piaca némileg másként alakult. Fagyasztót, videót, színes tévét, csempét és sok egyebet — ami, úgy gondolták, azonnal eladható — nyakló nélkül importáltak, s most kénytelenek csökkentett áron kínálni. Nem számoltak vele, hogy a fogyasztói piac sincs gumiból, azt is behatárolja a pénzszűkítő politika. (Arra azért jó ez a malőr, hogy figyelmeztesse a hazai tévé- és fogyasztógyártókat: keményebb importversenyben majd korszerűbbet vagy olcsóbban kell termelniük.) Az importliberalizálás első, kezdeti tapasztalatai minden esetben azt mutatják, hogy a monetáris szabályozás egyfelől a liberalizálás, másfelől eredményes. Ez a politika tehát — szemben az idézett közgazdász véleményével — félpiaci viszonyok között sem fordítva sült el. Talán nem túlságosan merész ebből arra következtetni, hogy ha a liberalizálás kiterjed a bérekre, az árakra, a termékforgalmazás egészére, és ezenközben a pénzszűkítő gyakorlat is fennmarad, akkor viszonylag konszolidált körülmények között alakulnak ki a valós piaci viszonyok. S ebben az esetben alighanem elég engedni a gazdaság szereplőit, hogy saját belátásuk, érdekeik szerint alkalmazkodjanak ezekhez a viszonyokhoz. Mert ugyan mi más módon lehetne tőlük piaci magatartást remélni, mint a piac feltételeinek megteremtésével?