Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

8 A SZENTESI KÍSÉRLET Megszólal a tsz-elnök Liska Tibor vállalkozói szocializmusának egy szövetkezeten belül, az adott viszonyok között megvalósítható alkalmazására Szentesen 1981- ben Siklaky István segítségével elkezdtünk egy kísérletet. A kezdeményezés politikai, hivatali ellenérzések miatt megrekedt az előkísérletnél; szűk körénél fogva megbízhatóan nem bizonyít semmit, de nem is cáfol. Most, amikor a tulajdonviszonyok változtatásának a szükségessége mind nyilvánvalóbb, és az útkeresés kritikus fázisához érkeztünk, talán nem haszontalan e hét évvel ezelőtti szentesi kísérlet körülményeit, tanulságait vissza idézni. 1981 első felében, miután több nyilvános vitán részt vettem, olvastam, vitatkoztam Liska Tibor nézeteiről, mindinkább meggyőződésemmé vált a szocialista vállalkozói rendszer racionalitása, megvalósíthatósága. Szövetkezetünkben is voltak nyilvános viták Liska Tibor részvételével, ahol érdeklődés mutatkozott, és sokak fantáziája kezdett felébredni, hogy mi mindent csinálna másképpen tulajdonosi érdekeltségű vállalkozóként. Nagyon jól visszaemlékszem arra, hogy nekem is és azt hiszem másoknak is az okozta kezdetben a legnagyobb nehézséget, hogy a kialakult alá-, fölérendeltségi viszonyoktól, a hagyományos „közgazdasági” gondolkodásmódtól némileg megszabaduljunk, és egy természetesebb, logikusabb, a szuverenitáson nyugvó, az érdekek által motivált emberi magatartást, cselekvést tartunk magától értetődőnek. Vagyis, a feje tetejéről a talpára állítsuk a világot. Ebben az időben sokak számára már eléggé nyilvánvaló volt, kialakult gazdasági modellünk zsákutcája, de még elég erős volt a régi szocializmusképünkhöz való ragaszkodás. Ilyen körülmények között az óvatos útkeresések jegyében lehetett néhány esetben felmentést kapni az érvényes jogszabályok alól — külön megállapodás keretében — új szervezési, érdekeltségi módszerek kipróbálására. A kísérleti megoldások közül mi — érthetően — meglehetősen kilógtunk a sorból, ezért a kezdeti ígéretek után lényegesen nehezebb volt az engedélyezési folyamat. Végül egy szűkkörű — 15 fő vállalkozóig terjedő — úgynevezett előkísérlet megkezdéséhez kaptunk szóbeli ígéretet egy esetleg belépő nagyobb progresszív adó elengedésének erejéig. A kísérlet kibővítését a Pénzügyminisztérium az ágazati minisztérium és az érdekképviseleti szervünk támogatásához kötötte. Közben folyt a párt-, az állami és érdekképviseleti szervek minden szintjének a tájékoztatása, meggyőzése, illetve szándékaink megértetése. Néha talán nem megfelelő sorrendben, mint ahogy ez némely esetekben a kinyilvánított sértődésekből is kitűnt. Persze mindenki által elfogadható sorrend nem is létezett. Az előkísérlet 5 tehergépkocsival, 3 traktorral és 4 fóliás csirkeházzal 1981 októberében megkezdődött. Az úgynevezett „Szentesi modell” szabályzatát úgy kellett elkészítenünk, hogy egyrészt a termelőszövetkezeten belül működjenek a modell mechanizmusai, másrészt a tsz kifelé továbbra is úgy jelenjék meg, mint a többi „hagyományosan” működő tsz. Kivétel ez alól a sajátos adózás és bérszabályozás volt. Négymillióig vállalkozni A vállalkozásba adás formailag árverés volt, ahol a licitálás a kikiáltott tőkeérték növelésére irányult. Az induló tőkeérték megállapítása elméletileg a jövőben várható bevételi többletek jelen időszakra diszkontálásával történt, 20 százalékos kamatláb alkalmazásával. A megállapítás gyakorlata pedig az volt, hogy megnéztük a reálisan várható éves jövedelem milyen nagyságú tőkének a 20 százaléka. Alapkövetelménynek tekintettük, hogy a várható jövedelem legalább 10 százalékkal haladja meg az eddig elért jövedelmet. Személyi feltétel az erkölcsi bizonyítvány, szövetkezeti tagsági viszony, vagy alkalmazotti viszony, illetve a munkaviszony létesítésére vonatkozó nyilatkozat, gazdasági feltétel az induló tőkeérték 1 3 százalékának megfelelő vagyoni biztosíték volt, a tagok, több mint egyéves alkalmazotti viszonynyal rendelkezők kivételével. Egy személy által vállalható vagyon tőkeértéke maximum 4 millió forint lehetett. A vállalkozásra tetszés szerint lehetett társulni, egyetemleges felelősség vállalása mellett. Várakozásunkat felülmúlta az érdeklődés, és a verseny. A kikiáltási árat, a szövetkezet által elvárt hatékonysági követelményt — amely már többszöröse volt a könyv szerinti értéknek és magasabb volt a beszerzési árnál is — 50 százalékkal túllicitálták... Az árverésen nyertes vállalkozó által vállalt tőkeérték és az induló tőkeérték különbségét (úgynevezett erkölcsi tőkeként) „licit a licitálóé” elv alapján a vállalkozó nevére írtuk. Ez a tőkerész a vállalkozó javára kamatozott, de a kamatok egy zárolt számlára kerültek — a termelőszövetkezet hasznosítása mellett — a vállalás teljesítéséig. A vállalkozási árverésen dőlt el az is, hogy a gazdasági egységek külön-külön, vagy milyen társításban alkotják a „szocialista vállalkozás gazdasági alapját”. A vállalkozók versenye döntött abban, hogy egy vagy több csirkehizlaló ház vagy az egész telep legyen egy vállalkozás. A vállalkozásba adást követő egy évig nem lehetett viszszalicitálással csökkenteni a vállalt tőkeértéket, csak emelni, vagy tartani. Egy év után visszalicitálásról tetszés szerint dönthetett a vállalkozó, a rálicitálási veszély figyelembevételével. Óvatosságból törlesztési minimumot is előírtunk, amely az induló tőkeérték becsült csökkenését fejezte ki. Minden vállalkozásra megállapítottunk egy hitelkeretet, amelyet a kamatokon felüli befizetések növeltek, a kiadások és az esedékes kamatok csökkentettek. A hitelkeret kimerülése a bukást jelentette. Fejlesztéssel, a vállalkozás jövedelemhozó képessége növelésével, vagy a törlesztésnél kisebb értékcsökkenéssel a vállalkozó marginálisan tulajdonossá vált. Ez a marginális tulajdonhányad akkor is az övé maradt, ha a vállalkozás más vállalkozóhoz került (az ő javára kamatozott). A tulajdoncsökkenés elsődlegesen a vállalkozói tulajdonhányadban következhetett be, de a vállalkozó azon túl is viselte az anyagi felelősséget. A tulajdon értékelése a vállalkozó önértékelése mellett, a vállalkozás piaci értékítéletén alapult. Az „előkísérlet” vállalkozásba adási árveréséről országos lapok is írtak. Ennek nyomán felélénkült a vita, némely politikai szinteken riadalom támadt, a szocializmus kiárusítását emlegették, megkérdőjelezve még őszinte jószándékainkat is. Győzött a bizalmatlanság A kialakuló bizalmatlansági hangulatnak nyilvánvalóan egy idő után gazdasági hatásai is vannak. Olyan vállalkozó, aki határozatlan időre vállalkozásba vesz egy vagyonegységet, olyan feltétellel, hogy ő a vagyon gyarapításában érdekelt alapvetően, de akinek az erre irányuló jogát, szerződése egyoldalú felbonthatatlanságát megkérdőjelezik, egy idő után nem tulajdonosként, hanem inkább bérlőként érdekei rövid távú érvényesítésére törekszik. Miközben dúlt körülöttünk a vita, mi nem feladva céljainkat, kitartóan gyártottuk az igazoló, bizonyító, jogrendünkbe beilleszkedést megoldó, igazunkat alátámasztó irományokat, eleget téve minisztériumunk újabb és újabb kérésének. Valószínű, hogy az elutasító döntés nem a velünk folytatott vita alapján született. Az érdekképviseletünk akkori helyzetére, helyesebben politikai viszonyaink egészére jellemző volt, hogy támogatást kérő levelünkre majdnem fél évvel később, a MÉM elutasítását megvárva válaszoltak a TOT-ból, ugyancsak megtagadva a támogatást. Miután a PM az általa igényelt támogató javaslatokat nem kapta meg, így a kísérlet tényleges, az egész szövetkezetre alkalmazható lehetőségének megadásától elzárkózott. Féléves késéssel kaptunk egy progresszíven adóztató határozatot a „szocialista vállalkozóknak” nevezett személyek adóztatására. Utólag úgy érzem, hogy az akkori elutasító döntés reményteljes útkereséstől fosztotta meg társadalmunkat, hiszen mostanáig talán már nemcsak egy gazdaságilag hatékony megoldás rajzolódott volna ki előttünk, hanem esetleg új értékek és követésre érdemes társadalmi viszonyok megfogalmazásához is közelebb kerülhettünk volna. Persze ha időközben széles körűvé terebélyesedik, társadalmi gyakorlattá válik a kísérlet. Az „előkísérlet” jellegét tekintve két részre osztható. Az első szakasz az indulástól számítva mintegy fél évig, a második szakasz ezt követően négy évig tartott. (Bár tudjuk, hogy társadalmi, gazdasági kérdések megbízható megválaszolásához ilyen szűkkörű kísérlet nem elégséges, mégis volt alkalmunk tanulságos megfigyelésekre.) Az első — féléves — időszakban a vállalkozók úgy dolgoztak, olyan magatartást tanúsítottak, hogy hosszú távon érjenek el minél nagyobb sikereket. Jellemző volt a megbízhatóságra, a piacszerzésre, a gondos karbantartásra, felújításra, az üzemeltetés biztonságára való törekvés. A teljesítmények ugrásszerűen nőttek. Volt olyan eset az egyik közeli szövetkezetben, ahol a mi vállalkozónk több mint kétszeres teljesítményt ért el, mint a saját, hagyományos érdekeltségű, bár azonos típusú géppel dolgozó emberünk — nem kis bonyodalmat okozva azzal, hogy a laza teljesítményt nyilvánvalóvá tette. A fuvarozást végzők minden külső segítség nélkül jól megszervezték saját munkájukat, ha a megrendelő igénye úgy kívánta, összefogtak, hogy a Volán vállalattal szemben a nagy volumenű munkát elnyerjék. Rakodógéppel, CB-rádióval és diszpécserközponttal, éjszakai, hét végi munkavégzéssel és más módon alkalmazkodtak a sokféle igény kielégítéséhez. Mit adok, mennyit kapok A szövetkezetben való munkavégzést — egy eset kivételével — szerződésben nem kötöttük ki. Mint bebizonyosodott, arra nem is volt szükség, hiszen a részvevők árengedményt ajánlva vállalták, illetve teljesítették a különböző idényszerűen jelentkező munkákat. Eközben saját érdeküktől vezérelve olyan fuvarkapcsolásokat szerveztek, melyekre régebben a szövetkezet illetékes vezetői vagy nem gondoltak, vagy nem vették hozzá a fáradságot. Mindezt tették a vállalkozók olyan áron, amelyről a tonnakilométerköltségben és más éves — globális — mutatókban gondolkodók meg voltak győződve, hogy az csak ráfizetéses lehet. A nekem mibe kerül és mit kapok érte alapon viszont egészen más eredmény mutatkozott. Még a kísérlet bővíthetőségét vélelmező időszakban figyelhettük meg a vállalkozásra való önszerveződés szép példáját is. Úgy szerveződött meg egy csoport (valószínűleg volt hozzá egy ,,vezér”-egyéniség), amelynek során megegyeztek minden fontos kérdésben, egyebek között abban, hogy kik lesznek a kockázatot egyetemlegesen viselő felelős vállalkozók, mások — a szerepválasztásuk szerint — alkalmazottak. Megegyeztek az elosztási viszonyokban oly módon, hogy a vállalkozói marginális tulajdon, a kockázat ellentételeként a vállalkozóké, a vállalkozás nyereségén viszont egyenlően osztoztak volna valamennyien. Más kérdésekben is részletesen megállapodtak. Ez a szerződés és az „előkísérlet” is felszínre hozta több személy jó vezetőkészségét, aki később a hagyományos szervezetben is sikeres vezetőként kiválóan megállta a helyét. Nyilvánvaló, ma már több mindent másként csinálnánk, és ha mások kísérletezhettek volna ilyen személyes társadalmi tulajdonra alapozva, bizonyára szintén másként csinálnák, de ki tudja, hogyan és milyen eredménnyel? A „Szentesi modell” lényeges vonásainak megtartásán kívül én a többletérdekeltséget meghagyó állami levonási formát, a garancia, a kockázati fedezet biztosítását tartom fontosnak. Az hiszem, alapos végiggondolás nélkül nem elegendő a Liska Tibor által javasolt társadalmi örökség intézménye. Annak bevezetésével a kezdő vállalkozók úgynevezett vállalkozóképességét ehhez igazítva — vagyis őket csak olyan kis vállalkozásokra engedve vállalkozni, melynek bukási kockázatát fedezi társadalmi örökségünk „startgaranciaként” felhasználható része — a probléma megoldott. Ugyanis a „milliónyi” kezdő vállalkozó közül elegendő számúak lennének, akik tüneményes gyorsasággal növelnék tartalékaikat, tudásukat (embertőkéjüket), és bizonyítanák képességüket mind nagyobb és nagyobb vállalkozások vezetésére. Az állandó vállalkozói verseny kemény munkára késztetne azon túl, hogy erre az érdekmotiváltság is minden eddiginél nagyobb mértékben ösztönözne. A vállalkozói siker, mint emberi érték bizonyára előbbre kerülne a kialakuló új társadalmi miliő értékskáláján, s az erre való törekvés minden bizonnyal mérsékelné a pazarló fogyasztást, és robbanásszerű gazdasági sikerekhez vezetne. A feltételezések vagy hitek persze csak a társadalmi gyakorlatban cáfolhatók vagy bizonyíthatók. Szarvas Pál Felszabadulás Mgtsz Megkezdődött a jegyárusítás a Forma-1 GT-IPV jegyirodájában (Bp. V., Vigadó tér 2.), az IBUSZ, a Magyar Autóklub, a Cooptourist, a Volánteru irodáiban és a Tourinformnál (Bp. V., Sütő u. 2.). Az év legnagyobb sporteseménye a Forma-1 1989. augusztus 11-12-13. Helyárak Starttribün, 1-3 vasárnap 3000 szombat 1500 pentek 800 Starttribün, 4-6. vasarnap 3600 szombat 1800 péntek 1200 Oldaltribün, lll. bérlet 1800 vasarnap 1300 szombat 800 pentek 500 Oldaltribün, III. bérlet 2300 vasárnap 1500 szombat 1000 pentek 500 Állóhely bérlet 900 vasárnap 600 szombat 400 péntek 200 Diákoknak, katonáknak bérlet 500 vasárnap 300 Gyermekeknek vasárnap 100 NÉPSZABADSÁG - GAZDASÁG 1989. augusztus 5., szombat BÉR ÉS FOGYASZTÁS Segít-e a korlát? Az 1979-es évtől elindított restriktív gazdaságpolitika eszközeihez tartozik a lakossági felhasználás növekedésének mérséklése, sőt egyes területeken és években a csökkentése. A korlátozás egyaránt érinti mind az elkölthető bérek kiáramlását, mind a lakossághoz kikerült pénzmennyiség vásárlóértékét. 1988-tól az új adóintézkedések az addig gyorsan növekvő kiegészítő jövedelmeket is megnyirbálták. A propaganda hatására úgy tűnhet, hogy minden gazdasági bajunk fő oka a fogyasztó mohósága. A megoldást pedig úgymond az hozná, ha a tömegek lemondanának szükségleteik egy részének kielégítéséről, és radikálisan csökkentenék a fogyasztást. A lakosság részben hajlik a szóra, illetve reagál a dinamikus áremelésekre. Például sok fogyasztással más a helyet. A lakosság 1987-ben 16,9%kal fogyasztott többet, mint 1978-ban. A növekedési ütem ugyan lassult a korábbi időszak 40,5%-os emelkedéséhez képest, de az elért fogyasztási színvonal fenntartása, sőt jobbítására való törekvések szinte minden akadályt leküzdöttek. Az utóbbi három évtizedben 1988 volt az első olyan év, amikor a lakosság belföldi vásárlásai abszolút mértékben is csökkentek. Az ausztriai bevásárlónak azonban arra engednek következtetni, hogy azmberek fáradhatatlanok, ha új lehetőséget látnak a fogyasztások javítására. Kérdéses, hogy a külföldi vásárlásokat is beleszámítva ténylegesen csökkent-e a lakossági végső fogyasztás? Az adatok azt mutatják, hogy a reálbér visszaeshet a hetvenes évek szintjére, a fogyasztás azonban ellenállóbbnak bizonyul. Egészében véve a fogyasztás jelenleg magasabb szinten van, mint tíz évvel ezelőtt, jóllehet a lakosság többségében olyan képzetek élnek — bizonyára a nagyobb munkabefektetés, a növekvő különbségek, a romló minőség hatására —, hogy a fogyasztás abszolút mértékben is visszaesett. Egyre nyilvánvalóbb tény, hogy a pótlólagos erőfeszítéseknek csökkenő a hozamuk, és ez önmagában véve is az életszínvonal viszonylagos rosszabbodásának érzetét kelti. A lakosságnak a reálbérek csökkentésekor is vannak eszközei a fogyasztási színvonal fenntartására, sőt javítására. Például többletmunkát vállal — lehetőleg olyat, amit kivonhat az adóztatás hatóköréből. Eladja vagyontárgyait — akinek van —, feléli megtakarításait, igénybe veszi a külföldi rokon segítségét, és még sorolhatnánk a példákat. Vagyis a tömeges cselekvések nyomán a központi szándékokkal ellentétben álló folyamat bontakoik ki. A fogyasztás saját, autonóm mozgástörvényei szerint alakul, függetlenül attól, hogy a gazdaságpolitikában és a gazdaságirányításban milyen kényszerpályát jelölnek ki számára. Fogyasztás kontra beruházás? A fogyasztás mozgásterét ugyanakkor korlátozzák is más népgazdasági folyamatok, így bizonyos fokig maga a termelés, a beruházások, az export és egyéb tényezők. Ezek azonban nem abszolút korlátok, hiszen az említett makroszintű folyamatoknak is megvannak a saját mozgástörvényeik, például az exportot a világpiac irányzatai, a beruházásokat pedig a korábbi döntések erősebben meghatározzák, mint egy másik területtel, jelen esetben a lakossági fogyasztással való kölcsönhatásuk. A fogyasztás, a beruházás, sőt az export rövid és középtávú változása között nincslyamatosan csökkenti ruházkodási kiadásait, így alakult ki az a helyzet, hogy a ruházati kereskedelemben a második világháború óta nem voltak ilyen magasak a készletek. Az egy főre jutó zöldség-gyümölcs fogyasztás is évről évre csökken, és ma már nem éri el a 150 kg-ot. Ez azonban csupán néhány terület, a fogyasztás egészében véve közép- és hoszszú távon nem csökkent. Negatív eredmény A restrikció a bérek reálértékének alakulásában statisztikailag is kimutatható „eredménnyel” járt. 1987-ben a munkások és alkalmazottak reálbére 5,9%-kal volt kisebb, mint 1978-ban. Az expanzió éveiben, az 1971-től 1978-ig terjedő időszakban a reálbér 26,2%-kal lett magasabb, közvetlen oksági kapcsolat. Vagyis a beruházások csökkenéséért és az exportálás nehézségeiért nem a növekvő fogyasztás okolható, hanem elsősorban és közvetlenül maguk a beruházási döntések és a világgazdasági folyamatok. A fogyasztás nem azért nőtt a restrikció időszakában évről évre, mert a beruházás drasztikusan visszaesett, hanem azért, mert a fogyasztásalakulás belső sajátossága, hogy évenkénti változása jóval kisebb mértékű, mint a beruházások ingadozása. GDP-torta A bruttó hazai termék felosztása — a „GDP-torta felszeletelése” — csupán regisztrálja a más-más okokra visszavezethető fogyasztási és beruházási folyamatok alakulását. A fogyasztás 1988. évi csökkenésétől tehát nem várható a beruházás emelkedése, és fordítva: az élénkülő beruházási tevékenység sem korlátozza a lakossági fogyasztás bővülését. A fogyasztás autonómiája egyben viszonylagos is. Színvonala végső fokon függ a bruttó hazai termék és ezen belül a bruttó felhalmozás hosszú távú alakulásától. A bruttó hazai termék nagysága és összetétele behatárolja a lakossági felhasználást. A beruházások pedig a termelői kapacitásokat pótolják és bővítik, de a mostani döntések hatása csak a jövőben érezhető. Egy adott évben a meglevő kapacitások nagysága és összetétele az a tényező, ami a lakossági szükségletek kielégítését döntően meghatározza. Amenynyiben egy adott időszakban elegendő, sőt felesleges kapacitások vannak a gazdaságban a fogyasztási cikkek előállítására, akkor a fogyasztás mind a bruttó hazai terméknél, mind a bruttó felhalmozásnál gyorsabb ütemben növekedhet. Ellenkező esetben, amikor nem állnak rendelkezésre felesleges kapacitások, akkor a fogyasztás mérséklése indokolt. A fogyasztás alakulását rövid távon a meglevő kapacitások és azok kihasználtsága döntően és közvetlenül meghatározza. Ez a hatás jóval jelentősebb annál, mint amit az adott évi beruházások gyakorolnak az illető év fogyasztására. Gazdaságunkban számottevőek a kihasználatlan kapacitások a fogyasztási cikkeket gyártó iparágakban is. Elegendő csak az alacsony műszakszámra utalni. A meglevő kapacitások kihasználása kedvezőbb hatékonyságot, élénkebb belső piacot, és ezzel egyidejűleg exportreferenciákat is eredményezne. Szükségképpen fokozódna a bérkiáramlás is. Közgazdaságilag viszont kielégítően nem indokolható, hogy a fogyasztásnak a hazai termelésből fedezhető bővítését egy tízéves periódus után továbbra is korlátozni próbálják. Forgács Katalin A BÉKÉK, VALAMINT A FOGYASZTÁS ALAKULÁSA AZ EXPANZIÓ ÉS A RESTRIKCIÓ IDŐSZAKÁBAN 1971—C?S 1978—1987 Munkás-alkalmazotti reálbér 26,2 — 5,9 Lakossági végső fogyasztás 10,5 16,9 Forrás: Statisztikai Évkönyv, 19*0. KSH Budapest, 19*1. 89., 355 oldalak. Főbb népgazdasági folyamatok 1978—19*7. KSH Budapest, 1988. 100., 120. oldalak.