Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-29 / 307. szám
1989. december 29., péntek NÉPSZABADSÁG - KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT Legyen vége a vérontásnak (Folytatás az 1. oldalról.) Ketett felmérni, hányan tettek eleget a felhívásnak. A zavarkeltő, ellenőrizhetetlen híresztelések miatt a helyzet nem volt egészen megnyugtató, emiatt a rádióban felhívták a lakosság figyelmét, hogy csak azokat a központi információkat fogadja el, amelyeket a Nemzeti Megmentés Frontjának Tanácsa tesz közzé a rádió vagy a televízió útján. A Nemzeti Megmentés Frontjának Tanácsa felhívást tett közzé, amelyben az új román vezetés arra szólít fel mindenkit: tartózkodjon a bosszútól és az erőszaktól, hogy megvalósulhasson Románia minden állampolgárának békés egymás mellett élése. A felhívás szerint a forradalom célja a román társadalom megváltoztatása, jobbá tétele. A demokráciát, a szabadságot és a méltóságot csak békés eszközökkel lehet és kell elérni a társadalom összes erőinek megbékélése útján — hangsúlyozza a felhívás. Petre Román miniszterelnök, az RKP egykori tagja csütörtökön kijelentette, hogy Románia újjászületésével megszűnik a Román Kommunista Párt szerepe. Mint mondotta, véleménye szerint a kommunista párt a jövőbeli Romániában már nem fog szerepet betölteni. Saját legfontosabb feladatát abban jelölte meg, hogy szervezze Románia új kormányát, működőképessé tegye a közigazgatást, és gondoskodjék arról, hogy az élet minél kevesebb zökkenővel folytatódjék tovább. A Svájcban élő Mihály volt román király azt állította, hogy az ország új vezetői valamennyien kommunisták, és a néhai diktátor kiszolgálói. A 24 Heures című francia nyelvű lapnak adott nyilatkozatában azt mondta, hogy az ideiglenes kormány vezetői hithű kommunisták, akik Ceausescuval működtek együtt. „Ezt mindenki tudja. A román nép nem azért harcolt, hogy most is a régi gárda uralkodjék, és folytatódjék a korábbi rendszer” — jelentette ki az exkirály. Londonból érkezett hír, hogy az Amnesty International nevű nemzetközi emberi jogi szervezet elítélte a romániai diktátor és felesége kivégzését, s felszólította az új román vezetést, hogy biztosítsa minden politikai fogoly — beleértve a korábbi adminisztráció és a Securitate tagjai — emberi jogainak tiszteletben tartását a bírósági tárgyalásokon. A londoni székhelyű szervezet komoly aggodalmának adott hangot amiatt is, hogy Romániában csütörtök délutántól statáriális bíráskodás lép életbe, s azonnal kivégezhetik az új rendszer ellen harcoló embereket. Az Amnesty International szerint minden bűncselekménnyel vádolt ember esetét alaposan ki kell vizsgálni, s a vádlottakat a nemzetközi jog követelményeinek megfelelő bírósági eljárás keretében kell felelősségre vonni. A hírhedt román titkosszolgálat, a Securitate emberei az érvényben lévő törvények alapján politikai menedékjogot kaphatnak Svédországban — jelentette ki csütörtökön újságíróknak Per-Erik Nilsson, a svéd bevándorlási hivatal helyettes vezetője. A svéd törvények — mint mondta — ellentétben állnak az ENSZ menekültügyi jogszabályozásával, így Svédországban mindenki menedéket kaphat, akit hazájában bármilyen okból halálbüntetés fenyeget. A tisztviselő elmondta, hogy eddig még egyetlen „szekus” sem kért menedéket Svédországban, de ha ilyen előfordul, akkor „minden esetet külön kivizsgálnak”. Az élet visszatér rendes kerékvágásába Nagyszebenben is, ahol a román forradalom első napjaiban 36 órán át megszakítás nélkül tartott a tűzharc. Nicu Ceausescu házát és irodáját a tömeg feltörte. A volt szebeni első titkárt — mint ismeretes — a környéken fogták el, miután túszokat szedett, s egy autón megpróbált elmenekülni — jelentette Horváth Júlia, az MTI Nagyszebenben tartózkodó munkatársa. A városban több ház kiégett, de a szállodában meleg van, lehet kapni friss élelmiszert, s működik a posta nemzetközi telefonszolgálata. Nagyszebenbe sok külföldi orvos érkezett, hogy segítsenek a harcok sebesültjeinek ellátásában. Az ellátás gondot okoz, mert a harcok idején a terroristák felrobbantották a kórházi vérplazmaraktárt. Az eseményekről rengeteg külföldi újságíró gyűjti az információkat. Temesvárott súlyosan megsebesült a New York Times tudósítója, John Tagliabue. A derekán érte találat, s megműtötték. Temesvárról származó sajtóértesülések szerint egyébként a december 16—17-i vérengzés áldozatainak száma valószínűleg kevesebb a korábban becsültnél. A hozzátartozók ugyanis az áldozatok holttestét igyekeztek megtalálni, s feltúrták az úgynevezett szegénytemetőt. Ott sok olyan személy tetemét találták meg, akik — mint utóbb kiderült — nem a harcokban, hanem a kórházban hunytak el, még az események előtt, s rokonok híján ebbe a temetőbe kerültek hamvaik. A megkínzott és meggyalázott áldozatok egy része pedig a Securitate korábbi vallatásai következtében vesztette életét. Bukaresti fiatalok feldühödtek, mert egy utcai beszédben az új hatalom egy képviselője újfajta szocializmust emlegetett a jövő Romániájában. „Ne legyen kommunizmus” — skandálták. A civil ruhás katona csak géppisztollyal tudja megfékezni a tömeget. mti külföldi képszolgálat PÁRIZSI TUDÓSÍTÓNK JEGYZETE A Kennedy-gyilkosság óta a világ nem először éli át kollektív módon a nagy nemzeti politikai drámákat a tévé jóvoltából. Ilyet azonban, mint a román népfelkelés percei, órái és napjai, a harcnak és a szenvedélyeknek ilyen tombolása, a bűn és kegyetlenség ilyen paroxizmusát, a gonosz megszemélyesülését és bűnhődését, a kétségbeesés és remény ilyen váltakozását talán soha nem élte így át a világ. Itt, Párizsban nem tudhatom, hogy ez miként történt odahaza. Hiszen ha a főszereplő a román nép is volt, ebbe a drámába mélyen beleszövődött a magyar sors drámája is. Ezért az érzelmek vihara, a szenvedélyek hulláma nálunk sem lehetett csekély. Most és itt azonban az történt, hogy a Nyugat is kimozdult a felkeléssel szimpatizáló, de azt távolról figyelő szerepből. A Nyugat, jelesebből Franciaország e napokban úgyszólván maga is átélte a felelősség katarzisát. S ha lehet igazi dicsérőt mondani erről a demokráciáról, hát akkor ez a legnagyobb dicséret. Miféle felelősségről lehet itt beszélni? Hiszen Franciaországnak és rendszerének semmiféle ideológiai vagy politikai közössége nem lehetett a bukaresti rendszerrel. És mégis, Párizsban is elkezdődött, és ma is zajlik a „bűnösök kiszt cinkos, aki néma” vita. A „miért tűrte, miért támogatta, miért csak oly későn jelezte ellenkezését a zsarnokkal és rendszerével szemben”. Olyan kérdés ez most, amit a román események kiváltotta erkölcsi katarzis kényszerít kimondani egy demokráciában. A Liberation például Párizs—Bukarest: húsz év diplomáciai idill címmel sorolja fel, hogy miként udvarolt a nyugati diplomácia a diktátornak és hunyt szemet csak azért, mert Moszkvával való ellentétet látott Ceausescu politikájában. 1968-ban De Gaulle tábornok látogatott Bukarestbe, kevéssel a NATO-ból való kiválása után, mert Ceausescuban a nyugati példa követését látta Keleten. 1975-ben Jacques Chirac ment Bukarestbe. „Eufórikus légkör, ölelkezés, ömlengés” — írta erről az akkori Le Monde. 1979-ben Mitterrand, mint a Szocialista Párt főtitkára következett a sorban. 1980-ban pedig Ceausescu látogatta meg Giscard-t, s a diktátor itt kiadott életrajzához Poher, a szenátus elnöke írt előszót. Csak 1984-től hidegült el a viszony, amikor már nemzetközi fórumok elé kerültek a diktátor zsarnoki tettei. Ugyanez a kemény vád éri — és nem is alaptalanul — az FKP-t, amely még az RKP legutóbbi kongresszusán is képviseltette magát. Még ha belpolitikai csatározások színezik is ezeket a kölcsönös szemrehányásokat, morális indítékokat akkor se lehet kisebbíteni. De persze, mindenki tudja, hogy itt egyáltalán nem csak Franciaországról van szó. Nixon bukaresti diadalmenete talán ezeknél is sokkal jobban hozzájárult a diktátor nemzetközi presztízsének növeléséhez, s az is tény, hogy csak a legutóbbi időben szüntették meg az amerikaiak is a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény engedélyezését. Ami pedig a keleti tömb szemet hunyását és hallgatását illeti, arról mi tudnánk a legtöbbet beszélni... Ezért az itt folyó „erkölcs és diplomácia”, a „ha tudtuk, miért maradtunk némák és miért nem cselekedtünk”, számunkra is nagyon tanulságos. De éppen azért, mert a demokratikus mércék, erkölcsök, normák adnak tájékozódási pontot e társadalomnak, az, amit e napokban a képernyőn láttak az élet eldurvulásáról, a rendszer végnapjairól, a nélkülözésekről, az elnyomásokról, a szenvedélyek felfakadásáról, a demokratikus intézmények úgyszólván teljes hiányáról, a káoszból és vérből születő szabadság első, tétova lépteiről és kezdetlegességéről, nemcsak megdöbbentette a francia társadalmat, hanem lelkesedése mellett többféle nyugtalansággal is eltölti. A két főbűnös shakespeare-i bűnhődése és végzete egy cseppet sem ellenkezik itt az emberek igazságérzetével. Elismerik, hogy ez olyan befejezés, aminek hiányában a megkínzott román lakosság egyszerűen nem hinné el, hogy megszabadult sanyargatóitól. A „per” azonban — mert az emberek már láttak nürnbergi pert, s itt volt az áruló Pétain pere — semmiféle európai jogi kritériumnak nem felelt meg. Ellenben ijesztő módon mutatta azt a közjogi űrt, mélypontot, ahova az ország került. A „per” — amelyet bemutattak a magyar tv-ben is — nélkülözte a tanúkat, a bizonyítási eljárást, azt a civilizált perjogi lefolytatást, ami az európai normákhoz tartozik. Nem mintha a legcsekélyebb kétely is fennmaradt volna a Ceausescu házaspár bűnösségéről, hanem éppen a Ceausescu-bíróságok eljárásaira emlékeztetett. Még akkor is, ha azóta tudjuk, hogy rendkívüli körülmények voltak, és tartani kellett a két főbűnös kiszabadításától. Miért emlékeztetek erre? Mert már az első reakciók is mutatták: a jelenség egy mélyebb összefüggést is takar. Jospin oktatási miniszter rögtön arra utalt, hogy ott a magyarországi demokratikus fejlődéssel ellentétben a felkelést megelőzően nem alakulhattak ki azok a jogi-politikai intézmények, struktúrák, amelyekben az eljárások demokratikus módon folytathatók. Márpedig éppen a további folyamatok lehetséges módja, iránya is függ ettől. Éppen ezért az itteni elemzők közül nem kevesen tartanak a káosz, a meghosszabbított bosszúhadjárat, sőt a lappangó polgárháború lehetőségétől. Némely megfigyelő odáig is elmegy, hogy a keleti tömb rendszerváltási lehetőségének két típusáról beszél. Az egyik póluson a magyar modell szerepel, dicsérve a jogállamiság szisztematikus kibővítését, a békés körülmények megőrzését, a politikai pluralizmus biztosítását, a demokratikus struktúrák létrehozását. A másik póluson az ilyen előzmények hiánya okozta robbanás, a semmiből teremtés nehéz politikai útja. S nem kevés utalás történik a tények józan mérlegelésének, a szenvedélyek lecsillapításának szükségére is. Úgy tűnik, túlságosan könynyű és csábító a kontrasztot hangoztatni a magyar és a román fejlődési út között, anynyit azonban mégis ki lehet mondani a súlyos eseményeket és tragédiákat hordozó román események világánál — hiszen aztán nekünk volt elég részünk tragédiákban is —, hogy Európa még nagyobbra becsüli most az eddig békés, demokratikus magyar rendszerváltást. A történelem mostani villámfénye aligha láttat mást velünk, magyarokkal is. Párizs, december 28. Rózsa László A román katarzis Erdélyről van szó Már a szó is veszélyes volt. Tabu. A viszály almája, mit almája, puskaporom hordója két nemzet között, indulat- és könnyfakasztó viták tárgya. „Erdély magyar!” — zúgta, ha tudta, suttogta, ha merte, az egyik fél. „ősi román föld!” replikázott a másik. S nem szójáték: féltt) mind a kettő, hisz ellenfélt tudott a másikban, pusztítót, bosszúállót, kiszorítót. December huszonkettedike óta Erdély: egész. Attól, hogy felei, a románok és magyarok, s velük a szászok, zsidók, szerbek, bolgárok, cigányok, Erdély ortodox, református, katolikus hitű és vallástalan lakói félrelöktek mindent, ami megnyomorította eddigi együttélésüket. A gyanakvást alantas szenvedélyekké uszító kurzus negyedszázada után szinte hihetetlen: elég volt néhány óra, hogy egymás értékeit kutassa és fedezze fel, félszegen rácsodálkozva a másikra — netán saját magára — a szomszéd, a bolti sorokban tolakvó. Erdély a félelem, a bizonytalanság és az örömmámor napjait éli. Románok éltetik Tőkés Lászlót, magyarok Doina Corneát. Az ezrével haladó magyar autókat hálásan üdvözli mindenki. „Keszenem”, „viszontattassa” — gyakorolnak a románok. Sokan életükben először kiabálnak magyar szót az utcán. — László Szőcs vagyok — mondja egy kiskatona a gyulafehérvári ellenőrző pontnál, a román tiszt rámosolyog: — Szőcs László vagy te, mondjad csak így! — Egy román rendőrtől kérdezem, merre kell Szalonta felé menni. — Nagyszalonta! — javít ki. — Maguknak az legyen ismét! Torda és Kolozsvár között egy román házaspár ül autónkba. — Te, ha valaki két héttel ezelőtt azt mondja, hogy most egy magyar rendszámú kocsiban ülök... — mondja a fiatalasszony. Búcsúzóul meghagyja a címét: — Legközelebb látogassanak meg. Csoda történt? Pont egy hete, hogy Ceausescu lefasisztázta a tüntetőket, ismét a „horthysta, fasiszta” magyarokat vádolva zavarkeltéssel, Románia vésztgazintésével. Román tüntetők rúgták rá a választ: „Együtt vagyunk, nem vagyunk fasiszták!” — Az volt a fordulat, hogy elhitték: nem vagyunk nacionalisták — bólogat a kolozsvári magyar lap szerkesztője. S nem ő mondja, hanem a város új — román — vezetőjét idézi. Meséli: románok, kisemberek és hivatalosak biztatják a magyarokat a kisebbségi jogok megfogalmazására, valóságba ültetésére. Csoda történt? — Átmennék magukhoz — szólít meg Déván egy román tanító —, mondja, nagyon haragszanak ránk? Érthető ... Válasz helyett együtt számolgatjuk a magyar autókat: öt perc alatt negyvenkettő robog el Kőmíves Kelemen vára alatt. Magos Déva vára tényleg meglehetősen fennen áll. Bizalmat pedig még nehezebb építeni. Elég egy-két rossz mozdulat, hogy délre összedőljön, amit reggel húztak. De rossz a hasonlat: magyarok és románok most nem építik, hanem bontják a falat. Két nap alatt körberobogva Erdélyt, százával érzékeltették apró, de sokatmondó példák: itt a pillanat. Itt a megbékélés óriási esélye, az egymásra találásé. S bármennyire igaz, hogy természeti és szellemi szépsége révén Erdély valóban Tündérország, lakói természetesen nem angyalok. Szerencsére. Hisz csakis az ember képes úrrá lenni önmagán és a múlton. Nem összeborulás kell most. Hanem tudatosan kell öröklángon tartani a most kigyúrt rokonszenvet, sokáig küzdve a túladagolt méreg tartós utóhatásai ellen. Arra törekedve, hogy a magyarság természetes módon helyeztessék vissza jogaiba Románia Erdély nevű részében, s hogy ezt a románok félelem nélkül, országuk javaként, a maguk értékeként fogadják el. Idő kell hozzá, s munka. Ez utóbbi is közös szavunk a románnal. Édes Erdély... Az nekünk, az a havasalföldieknek, s legfőképpen az mindazok számára, akiknek hazája. Édes hazája románnak, magyarnak, mind a többieknek, mert mostantól Erdély is szabad a szabad Romániában. Füzes Oszkár I Megváltozott címbetűk Lapunk mai számában megváltoznak a címbetűk. Egységes képet olt — a kulturális oldalak kivételével — az újság. Mától tehát lényegesen változik a lap köntöse, s ezzel — bevallottan — világirányzatot követünk. A Népszabadság tegnapig változatos címtipográfiával élt. Nevezhetjük ezt hagyományosnak. De hát ez is divat volt csupán: a század 40-es, 50-es éveinek ízlése. Az akkori nyomótechnika nem tette lehetővé, hogy éles, jó képeket közöljenek a lapok, ezért színesítették az oldalakat változatos betűkkel, ezért volt egy-egy lapban annyiféle szedés. A világ címbetű irányzata most puritán. A grafikai elemek, az ofszetnyomtatás által lehetővé vált remek fotók akkor emelkednek ki igazán az oldaliból, ha nyugodt, higgadt a címek rendszere. A változtatást sürgette az a tény is, hogy októberben (jelezvén: nem vagyunk többé a Magyar Szocialista Munkáspárt központi orgánuma) megváltoztattuk a lapfejet. Az újság címfelirata modernné vált, most hozzá kellett igazítanunk az újság teljes külsejét. Úgy döntöttünk, hogy a tipográfiával is kifejezzük a lapunk szerkesztési elvének vallott higgadtságot, megbízhatóságot, érdekességet. Tudomásunk szerint a világon nincs még egy újság, amely ebből a Radiantnak nevezett betűből szedné címeit, így az újságárusoknál első pillanatban fel lehet majd ismerni a Népszabadságot. Olvasóink észrevehették, hogy lapunk a megújulás jegyében erőteljesen törekszik a változásra. Ezt jelzi az is, ami nincs. Nincs ma pénteken Hullámhossz, az új családi melléklet, a rádió- és televízióműsorokkal. Nincs, mivel próbaszámaink után a jövő esztendőben már hetente jelentkezünk ezzel az új szolgáltatásunkkal, s ez az utolsó hét a valódi rajt előtt még szükséges a felkészüléshez; igazítjuk, finomítjuk elképzeléseinket. Sok olvasó panaszolta: ráesik a műsor betűi. Megpróbáljuk a lehetőségekhez képest növelni ezeket. Szóvá tették az olvasók, hogy van, aki hétvégi programjának tervezése előtt tájérozódik a következő szombat-vasárnap televíziós programjáról. Ez viszont új műsorunkban nem volt található. Segítünk ezen is. Szerkesztőségünk nagyra becsüli az olvasó véleményét, hasznosnak tekint minden kritikát, megjegyzést, véleményt. Megjegyzések az új tipográfiához ugyancsak lesznek. Az újságolvasás szokás is. Tudjuk, nem mindenkinek tetszik majd a változtatás. Ezektől az olvasóinktól türelmet kérünk. Csak a betűk változtak, lapunk tartalma, az elkészítés igényessége megmaradt. S idővel — reméljük — szépnek találják majd azt, ami most szokatlan. 3