Népszabadság, 1990. február (48. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-07 / 32. szám

8 NÉPSZABADSAG - GAZDASAG 1990. február 7., szerda Infláció és szolidáris bérmegállapodás Az év eleje óta felerősödött áremelési hullám tovább fo­kozta az egyébként is meglé­vő bérnövelési igényeket. Sza­porodnak a bérnövelés ki­kényszerítését célzó sztrájkok, amelyeknek a hatása kiter­jed a gazdaság más területei­re is. A harsány követelések hang­zavarában szinte alig lehet meghallani azoknak a hang­ját, akik arra hívják fel a fi­gyelmet, hogy jelenleg, ami­kor nincs miből kielégíteni még a jogos igényeket sem, nem vezethetnek eredményre az ilyen tömegdemonstrációk. Nem nagyon figyelnek fel azoknak a gazdasági szakem­bereknek az intő szavára sem, akik közgazdasági összefüggé­sekre hivatkozva hívják fel a figyelmet az infláció elszaba­dulásával fenyegető árú bér­spirál veszélyeire. Hatástalan szabályozás Másfél évvel ezelőtt a kor­mány arra az álláspontra he­lyezkedett, hogy nem a bér­politika feladata a bérként ki­áramló vásárlóerő kézbentar­tása. Ezzel az állásponttal össz­hangban megszűnt a régi ér­telemben vett bérszabályozás. Helyette a mérleg szerinti bér­költség növekményének adóz­tatását vezették be, azaz a bérnövekményt bevonták a vállalkozási nyereségadó alap­jába. Amikor a kormányzat azt állítja, hogy nincs bérsza­bályozás, ebben teljesen igaza is van, mert ez a konstrukció alkalmatlan a béreknek mint vásárlóerőnek a kézbentartá­sára. A gazdálkodó szerveze­tek mégis úgy érzik, hogy van bérszabályozás, mert a bére­ket továbbra is más költsé­gektől megkülönböztetett mó­don kezelik és növekedését adóztatják. A végeredmény azonban az volt, hogy 1989- ben a prognosztizált kereset­­növekedésnek mintegy két és félszerese következett be, mi­közben a fogyasztói árszínvo­nal növekedése is a tervezett­nek mintegy másfélszeresét tette ki. A bérszabályozás ilyen ha­tástalan változata mellett mégis mitől várta a kormány­zat a béreknek a gazdasági teljesítményekkel összhang­ban álló alakulását? Feltéte­lezésem szerint az intézmé­nyes érdekegyeztetéstől, a bér­­tárgyalások, bérmegállapodá­sok intézményétől. Az elmúlt év tapasztalatai azonban egy­értelműen bizonyították, hogy ez a fajta „béralakító mecha­nizmus” nem képes a vásár­lóerő szabályozására. Hiába tette közzé az Országos Érdek­egyeztető Tanács a bérek nö­vekedésére vonatkozó ajánlá­sát, eszköze nem volt arra, hogy az ahhoz való igazodás­ra késztesse a gazdálkodó szer­vezeteket. Ideje lenne világossá tenni, hogy a bérmegállapodásos rendszer önmagában nem ké­pes vásárlóerő-szabályozó sze­repet betölteni. Ha a piaci verseny nem készteti a mun­káltatót a költségekkel — köz­tük a bérekkel — való taka­rékoskodásra, ha a tulajdono­si érdek nem állít korlátot a nyereség egy részének bérek­be való átváltása elé, ak­kor a munkáltató nem lesz igazi ellenpólusa a munkavállalók béremelési követeléseinek, tö­rekvéseinek. A többletteljesít­mény nélküli bérnövekedés viszont bizonyosan inflációt gerjeszt. Nyilvánvaló, hogy nálunk ma még a piac is és a tulajdonosi érdek is csak a gazdaság egy részében korlá­tozza a bérnövekedést. Félreértés ne essék, mind­ezek ellenére sem tartom le­hetségesnek, de szükségesnek sem, hogy a régi értelemben vett bérszabályozáshoz tér­jünk vissza. Önkorlátozás útján Azokban az országokban­, ahol piacgazdaság működik és bérmegállapodások ala­kítják a béreket, e megál­lapodásokban nem a bérnö­velés felső határát, hanem a minimális mértékét határoz­zák meg, mégpedig nem a bérek vállalati állagára, ha­nem a munkaköri vagy szak­mai csoportok bérére vonat­kozóan. Bár a tényleges bé­rek általában mindig maga­sabbak a megállapodás sze­rintieknél, a kettő közötti kü­lönbség nem jelentős és nem növekszik számottevőeni. A tulajdonosnak ugyanis nem érdeke, hogy a piaci béreknél többet fizessen. A munkavál­lalók érdekképviseletét ellátó szakszervezetek és munkáska­marák viszont nemcsak hirde­tik, hogy „harcolunk a szoli­daritásért”, ahogyan a tv egyik adásában a SZOT képviselője mondta, hanem hordozói, kép­viselői, érvényesítői a szolida­ritásnak. Ezért nem veszik jó néven, ha bizonyos rétegek a bérek tekintetében lemarad­nak. Márpedig egyes csopor­tok kiugrása a többi számára lemaradást jelent. Nem azok képviseletében bontanak zász­lót elsősorban, akik egyébként is kedvező érdekérvényesítő pozícióban vannak, hanem akik képtelenek érdekeik ér­vényesítésére, akiknek a mun­katerületén különösen kemé­nyek a bérnövekedés korlátai. A leszakadás veszélyével fe­nyegetettek védelmében bi­zonyos engedményekre, ön­­korlátozásra is hajlandó a szakszervezet más területeken, és ezt a magatartását az ál­tala képviseltek közül a ked­vezőbb helyzetben lévők is tá­mogatják. Viszonylag kevés szó esik arról is, hogy nehéz időkben a piacgazdaságokban is fel­függesztették a béralku-me­chanizmust, és a kormányzat közvetlenül hozott a bérala­kulásra vonatkozóan korlátozó intézkedéseket. Természete­sen az ilyen intézkedések csak átmeneti időre szóltak. Visszatérve a feltett kérdés­re: jó lenne, ha a szakszerve­zetek is felmérnék, hogy mi­lyen következményekkel jár, ha a gazdálkodó szférában ki­­kényszerített és csak áreme­léssel fedezhető béremelések felgyorsítják az inflációt. Az állami költségvetésből finan­szírozott intézmények dolgo­zóinak bérét ilyenkor „forrás hiányában” nem tudják hoz­záigazítani sem az anyagi szfé­rában megvalósult bérnöveke­déshez, sem a magasabb fo­gyasztói árakhoz. Ugyancsak nincs fedezet a nyugdíjak mi­nimálisan szükséges emelésé­re sem. Ezeknek az összefüg­géseknek, következményeknek az áttekintése biztosan elve­zetne ahhoz a következtetés­hez, hogy az előbbre jutás ér­dekében — bármennyire is nehezek voltak az utóbbi évek — jó lenne átmenetileg még egyszer önmérsékletet tanúsí­tani — a még nagyobb bajok megelőzésére —, és a szolida­ritást a gyakorlatban is érvé­nyesíteni. Legyen felső határ A munkáltatók érdekképvi­seleti szervének szerepében fellépő­­Magyar Gazdasági Ka­mara kissé karakterisztikusab­ban képviselhetné a tulajdo­nosi érdekeket a szakszerve­zetekkel szemben. A kamara egyes vezetőinek nyilatkoza­tait hallva az embernek az az érzése támad, hogy valamelyik szakszervezeti funkcionárius ismerteti egy harcos munka­­vállalói érdekképviselet állás­pontját. Érthetőnek tartom, hogy a vállalatok szabadulni akarnak a bérnövekmény adó­jától és ezért teljes bérlibera­lizálást követelnek. Jó lenne azonban, ha legalább ilyen élénken szorgalmaznák a bé­rekkel, munkaerővel való ta­­­karékoskodá­st. A két említett érdekképvi­seleti szerv szemléletének fen­tiek szerinti változása elvezet­hetne olyan kompromisszumos megoldáshoz, amely az ösztön­zés szempontjainak sérelme nélkül állítana átmenetileg korlátot a bérek növekedése elé. Ez a megállapodás is csak akkor vezethet eredményre, ha a tárgyaló felek felkérnék a kormányt, hogy jogszabályi konzekvenciákat is fűzzön az egyetértésben meghatározott felső határ túllépéséhez. Nem lenne szükség erre, ha a tár­gyaló felek maguk tudnának hatásos szankciókat alkalmaz­ni, de erre egyelőre nem ké­pesek. Attól félek, hogy ha a mun­káltatók és a munkavállalók érdekképviseleti szervei nem képesek megfékezni a bérinf­lációs nyomást, úgy előbb­­utóbb a kormány — valószí­nűleg a választások után meg­alakuló kormány — kénysze­rül radikális korlátozó intéz­kedésekre, ami az intézményes érdekegyeztetés kibontakozá­sát mindenképpen hátráltat­ná. Bízom abban, hogy az ilyen típusú visszalépés az ér­dekképviseleti szervek eddi­gieknél józanabb és közgazda­ságilag racionálisabb megálla­podásai segítségével elkerül­hető. Pongrácz László közgazdász BÉREK ÉS ÁRAK MÉSZÁROS ANDRÁS KARIKATÚRÁJA Mi hiányzik a HÍD-ból a hídhoz? A múlt napokban a tévé, a rádió és valamennyi újság hírt adott­­arról, hogy a „HÍD-cso­­port” Soros György kezdemé­nyezésére­­kidolgozta „Az el­következő 190 nap gazdasági programját”. A szakértők egy része az MDF és az SZDSZ­­képviseletében, mások „nem elkötelezett szakértőként” ve­hettek részt a munkában. A dokumentum szerint a cél az, hogy „hidat verjen­­a­­különbö­ző pártok és nem elkötelezett szakértők között”, olyan vál­ságelhárító program kidolgo­zására, amelynek alapján a je­lenlegi kormány megteheti a legszükségesebb lépéseket a rövid távon fenyegető veszé­lyek elhárítására, és ezzel „ja­vítja az új kormány gazdasági pozícióit”. A HSD-c­soport programját mindenekelőtt az jellemzi, hogy igen gyors és radikális intézkedéseiket javasol az idei évet fenyegető négy nagy ve­szély elhárítására. Ezek: a bo­rotvaélen táncoló fizetőképes­ségünk felborulása, az inflá­ció felgyorsulása, a költségve­­tés elszaladása, végül „új hiá­nyok” megjelenése, amelyek közül a program kiemeli a gyorsított vállalati felszámol­ással járó áruhiányt és „mun­­kahelyhiányt” (értsd: munka­­nélküliséget), valamint a már nost is meglevő „bizalom­­hi­ány” és „türelemhiány” fel­­erősödését. Száz nap - ami ötven A válságprogram abból in­­dul ki, hogy Magyarország ko­­ábbi különleges „reformor­­szág” státusa az utóbbi né­­hány hét fordulatai következ­ében mára eltűnt és új ver­­enyhelyzet alakult ki a többi kelet-európai országgal szem­ben. Noha helyzetünk, illetve jelentőségünk kétségtelenül megváltozott, nem szabadna elfelejtkezni arról, hogy gaz­dasági szempontból változat­lanul igen nagy helyzeti elő­nyünk van a többi­­kelet-euró­pai országgal szemben. Ma­gyarország ugyanis az elmúlt hosszú időszak gazdasági re­formlépéseinek eredménye­iként az utóbbi néhány év alatt kialakította a piacgazda­ság meghatározó­­intézményi kereteit. A legfontosabb fel­adat, a tulajdonviszonyok át­alakítása ugyan még csak nemrég vette a kezdetét és ez, valamint a piacgazdaság meg­erősödése még előttünk áll. Ugyanakkor a többi kelet­­európai országban még ma is a felbomló tervutasításos gaz­dálkodás működik — úgy­­ahogy — és még hozzá sem kezdtek a gazdaság rendszer­­átalakításának bonyolult és sok időt igénylő feladatához. Ennek felismerését nemzeti önbecsülésünk és önbizalmunk is joggal igényli. Fontos tud­nunk, hogy ez a helyzeti elő­nyünk — minden mai gazda­sági nehézség ellenére — le­hetővé teszi, hogy tisztességes és nyugodt belpolitikával és megalapozott gazdaságpoliti­kával, másokat megelőzve, ugorjunk ki a lemaradók kö­zül. A HID-csoport munkája gazdasági szakértők jó érte­lemben vett „technokrata” programja. A csoport tagjai persze politikai életünknek jó ismerői, melyet a dokumen­tum is tükröz. Mégis, a 100 napos programnak a munka­­nélküliségre vonatkozó meg­állapításai nem tűnnek meg­alapozottnak. Egyetértek a dokumentum ama megállapí­tásával, hogy ha a mai vagy a jövőbeli kormány a java­solt radikális lépéseket meg­teszi, akkor a munkanélküli­ek száma valószínűleg eléri a 100 ezret, a kormány éves tervében feltételezett 50 ezer­rel szemben. Az ebből eredő következtetések azonban már fölöttébb vitathatók. Semmi nem bizonyítja, hogy e 100 ezer főnek „nagy ré­szét” a vállalkozások élénkí­tése képes volna lekötni, te­hát végül is ennél jóval ki­sebb lesz majd a munkanél­küliség. A valóságban a gaz­dasági szerkezetváltás ugyan­is nem 100 ezer, hanem en­nél jóval több ember mun­kahelyét fogja érinteni. Ha tehát sikeres vállalkozástámo­­gató programunk lesz, akkor lenne csak elérhető, hogy a munkanélküliség év végére ne lépje túl a 100 ezer főt. Számolni kell azzal is, hogy a most következő négy-öt év alatt — demográfiai okokból — jelentősen emelkedni fog az iskolából kilépő, munkát kereső fiatalok száma, így az elkövetkező években még kedvező gazdasági fejlődés esetén is tovább emelkedhet­­a munkanélküliek száma. Az előbbinél is nagyobb problémát jelent, hogy a do­kumentum egyáltalában nem foglalkozik azzal, milyen tá­mogatásra van szüksége a je­lenlegi kormánynak az MDF és az SZDSZ, valamint más, a programot támogató pártok részéről, ha komolyan elvár­ják tőle, hogy azonnali lépé­seket tegyen a javasolt fel­adatok végrehajtására, ami a kormányprogram koncepciójá­nak radikálisabb mértékű és gyorsabb végrehajtását igé­nyelné. Ehhez képest másod­lagos, bár nem mellőzhető az a kérdés, hogyan lehet egy száznapos program végrehaj­tását a választásokig rendel­kezésre álló 40-50 nap alatt végrehajtani. A béna kacsa Meg kell ugyanis említeni, hogy ilyen „100 napos prog­ramokat” az Egyesült Álla­mok új elnökei szoktak ki­dolgozni, míg az amerikai po­litikai gyakorlat a régi elnök kormányzásának utolsó három hónapját a „béna kacsa” idő­szakának nevezi, jelezve, hogy egy leköszönő kormánytól nem várható el túl nagy ak­tivitás. Nos, aligha vádolhatja kel­lő felelősséggel bárki azzal a Németh-kormányt, hogy „bé­na kacsa” módjára viselkedik. Sőt inkább a nemzet érdekeit szem előtt tartó, rendkívüli­­aktivitás jellemzi minden te­rületen. Ugyanakkor aligha cáfolható, hogy a fellobbanó választási harc hevében mind több és élesebb támadás éri a kormányt, jó pár tucatnyi párt, és — esetenként — még a felelősebb pártok egyes, ke­vésbé felelős politikusai ré­széről, valamint a tömegkom­munikáció számos munkatár­sa részéről is. Példaként em­líthető meg a januári ár­emelések sokszor megdöb­bentően hisztérikus kom­mentálása még olyanok ré­széről is, akik konstruktív módon méltatták a lengyel kormány által ugyanakkor al­kalmazott „ársokkterápiát”, ahol pedig az áremelések nem 20-30 százalékos, hanem 100-500, több­­ száz százalékos mértékűek voltak. A kormány januári árintéz­kedéseinek helyességét persze lehet vitatni, de azt sem sza­bad szem elől téveszteni, hogy a HSD-csoport javaslatai kö­zött vannak olyanok, amelyek sokkal súlyosabb társadalmi­politikai visszahatást váltaná­nak ki, mint a végső soron aligha mellőzhető mai és hol­napi áremelkedések. Fogadjuk el azonban, hogy a HSD-csoport kiinduló tézise helyes: a haza veszélyben van! Ha meglódul az infláció és el­szalad a költségvetés, akkor a mégoly kitűnő új kormány, és ezzel az egész ország is nehéz helyzetbe kerülhet. Nem is beszélve arról, hogy a vá­lasztás után nálunk nem a polgári demokráciákban jól bevált kormányzati forgóvil­lás következik be; a régi kor­mány helyét nem egy jól is­mert és gyakorlott másik kor­mányzati garnitúra veszi át, hanem olyan „őrségváltás” következhet be, amely jó ideig önmagában is nehezíti a leg­jobb program végrehajtását. Ha viszont az ország való­ban veszélyben van, akkor már most is olyan nemzeti összefogásra van szükség, mint amire az erős polgári de­mokráciák felelős pártjai min­den, a nemzetet fenyegető helyzetben jó példát mutat­tak. Ezért a HZD-csoport nem állhat meg most programjá­nak szakértői vitájánál, ha­nem felelősen végig kellene gondolnia, hogy az 50 napra redukált 100 napos program­ból mi és hogyan hajtható végre azonnal. Ehhez nyilván nemcsak a kormánnyal és az MSZP-vel, hanem saját párt­jaikkal, MDF-fel és SZDSZ- szel is el kell fogadtatniuk ja­vaslataikat. E pártoknak, va­lamint más, e munkához csat­lakozni kívánó más pártoknak nemzeti érdeket szem előtt tartva, teljes támogatást kell nyújtaniuk a Németh-kor­­mánynak a program végrehaj­tására, és azt választóik előtt, adott esetben azokkal szem­ben, is meg kell védeniük. A veszély óráiban szükséges és konkrét feladatokra vonat­kozó együttműködés még sem­miféle választási koalíciót nem jelenthet. Bizonyára igen hasznosan járulna hozzá azon­ban ahhoz, hogy lecsilla­pítsa az emberek veszélye­sen növekvő nyugtalanságát. Ezt korántsem csak az objek­tív nehézségek okozzák, ha­nem a nemrég megindult nagyméretű választási propa­ganda-hadjáratnak is szerepe van benne. A nyugati demok­ráciáktól eltérően, nálunk most többtucatnyi párt indult el, és ezek — az egyenlő esélyek szent elve alapján — egyenlő időközökben és egyenlő idő­hosszban zúdítják a lakosság­ra — a közvéleményt legjob­ban befolyásoló rádión és té­vén keresztül — a legellenté­tesebb nézeteket és — sajná­latosan, sokszor — a hangza­tos és megalapozatlan­ ígérete­ket is. Versenyfutás a posztokért Ilyen körülmények között azért is szükséges a bizalom erősítése, hogy az emberek lássák: a demokrácia, a több­pártrendszer, a választás nem a zsíros kormányzati poszto­kén,; és a jövőben igen jól fi­zető képviselői helyekért fo­lyó, önző és kíméletlen ver­senyfutás, hanem — legalább­is a jövő felelősségét valóban vállaló, és ezért már ma is ténylegesen felelős pártok esetében — nemes versengés és — szükség esetén — építő együttműködése a nemzet fel­­emelkedéséért. Ezt a hidat kellene most sürgősen kiépíteni, hogy a HÍD programját is felhasznál­va, bizton partot érjünk. Tímár János közgazdász Gesztus, ami nincs A krízishelyzetekből való kilábalásnak a szolidáris bér­megállapodás az egyik általá­nosan alkalmazott eszköze — mondja h­erczog László, az ABMH főosztályvezetője, az Országos Érdekegyeztető Ta­nács titkára. — Tavaly azon­ban nálunk éppen ellenkező tendencia érvényesült. Helyen­ként a 3—4 százalékot is ne­hezen adták meg a vállala­tok, másutt negyven-ötven százalékkal nőttek a kerese­tek. Az eltérések mögött rá­adásul nem elsősorban a tel­jesítménykülönbségek álltak, hanem a vállalat „érdekérvé­nyesítő” képessége, amely gyakran, monopolhelyzetéből fakadt. A dolgozók érthetően nem­­ fogadják el, hogy reálkerese­tük gyorsuló ütemben csök­kenjen, és megpróbálják vál­lalatonként vagy az ágazati szakszervezeteken belül ösz­­szefogva érvényesíteni érde­keiket. A kormány ilyenkor két dolgot tehet. Nem enged a követeléseknek, ám akkor a sztrájkok elharapódznak. Enged, s akkor létrejön az az állapot, hogy mindenki elér, mondjuk, tízszázalékos emel­kedést, de az árak legalább ennyivel nőnek. Az egyénileg lefolytatott béralkuk infláció­hoz vezetnek, és kollektíven mindenki veszít. — Ez tehát nem megoldás — állítja Herczog László. — Az pedig illúzió, hogy a szer­kezetváltás végrehajtható lenne azáltal, hogy az ala­csony keresetek miatt elmen­nek a dolgozók, s így meg­szűnik a cég. A gazdaságta­lan vállalatoktól egy határo­zott tulajdonosi döntéssel kell megszabadulni, és fel kell vál­lalni az ezzel járó konflik­tusokat. Tudomásul kellene venni, hogy 1990 nem a bér­rendezés éve. Arra kellene tö­rekedni: a bérarányok tovább ne romoljanak. Ennek feltéte­le egy átlagos béremelésről születő megállapodás lenne, amelyhez a felek tartják is magukat. Egy ilyen egyezségre sok készség sajnos nincs, teszi hozzá a főosztályvezető, aki mindeddig hiába tanácsolta azt is, hogy a vezetők ne tart­sanak igényt vállalatuk átla­gát meghaladó jövedelemnö­vekedésére az idén. Való igaz, hogy ennek gazdasági jelen­tősége nincs, hiszen önma­gában nagyobb emelést más rétegeknél n­em tenne lehető­vé. Ez „mindössze” egy gesz­tus lett volna, a társadalmi béke érdekében hozott áldo­zat. Miként az is ezt szolgál­ná, ha idén senki sem töre­kedne jelentős reálbéremelés­re, hanem a figyelmet arra fordítanák, hogy sehol se kö­vetkezzen be látványos reál­bércsökkenés. Mert a szolidá­ris bérpolitika nem más, mint az, hogy egyes csoportok kor­látozzák magukat más cso­portok előnyére. Hogy egy ilyen bérpolitika létrejöjjön nálunk — annak az eddigi ta­pasztalatok alapján —, Her­­czog László nem sok esélyt ad. H. Sz.

Next