Népszabadság, 1990. február (48. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-07 / 32. szám
8 NÉPSZABADSAG - GAZDASAG 1990. február 7., szerda Infláció és szolidáris bérmegállapodás Az év eleje óta felerősödött áremelési hullám tovább fokozta az egyébként is meglévő bérnövelési igényeket. Szaporodnak a bérnövelés kikényszerítését célzó sztrájkok, amelyeknek a hatása kiterjed a gazdaság más területeire is. A harsány követelések hangzavarában szinte alig lehet meghallani azoknak a hangját, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy jelenleg, amikor nincs miből kielégíteni még a jogos igényeket sem, nem vezethetnek eredményre az ilyen tömegdemonstrációk. Nem nagyon figyelnek fel azoknak a gazdasági szakembereknek az intő szavára sem, akik közgazdasági összefüggésekre hivatkozva hívják fel a figyelmet az infláció elszabadulásával fenyegető árú bérspirál veszélyeire. Hatástalan szabályozás Másfél évvel ezelőtt a kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem a bérpolitika feladata a bérként kiáramló vásárlóerő kézbentartása. Ezzel az állásponttal összhangban megszűnt a régi értelemben vett bérszabályozás. Helyette a mérleg szerinti bérköltség növekményének adóztatását vezették be, azaz a bérnövekményt bevonták a vállalkozási nyereségadó alapjába. Amikor a kormányzat azt állítja, hogy nincs bérszabályozás, ebben teljesen igaza is van, mert ez a konstrukció alkalmatlan a béreknek mint vásárlóerőnek a kézbentartására. A gazdálkodó szervezetek mégis úgy érzik, hogy van bérszabályozás, mert a béreket továbbra is más költségektől megkülönböztetett módon kezelik és növekedését adóztatják. A végeredmény azonban az volt, hogy 1989- ben a prognosztizált keresetnövekedésnek mintegy két és félszerese következett be, miközben a fogyasztói árszínvonal növekedése is a tervezettnek mintegy másfélszeresét tette ki. A bérszabályozás ilyen hatástalan változata mellett mégis mitől várta a kormányzat a béreknek a gazdasági teljesítményekkel összhangban álló alakulását? Feltételezésem szerint az intézményes érdekegyeztetéstől, a bértárgyalások, bérmegállapodások intézményétől. Az elmúlt év tapasztalatai azonban egyértelműen bizonyították, hogy ez a fajta „béralakító mechanizmus” nem képes a vásárlóerő szabályozására. Hiába tette közzé az Országos Érdekegyeztető Tanács a bérek növekedésére vonatkozó ajánlását, eszköze nem volt arra, hogy az ahhoz való igazodásra késztesse a gazdálkodó szervezeteket. Ideje lenne világossá tenni, hogy a bérmegállapodásos rendszer önmagában nem képes vásárlóerő-szabályozó szerepet betölteni. Ha a piaci verseny nem készteti a munkáltatót a költségekkel — köztük a bérekkel — való takarékoskodásra, ha a tulajdonosi érdek nem állít korlátot a nyereség egy részének bérekbe való átváltása elé, akkor a munkáltató nem lesz igazi ellenpólusa a munkavállalók béremelési követeléseinek, törekvéseinek. A többletteljesítmény nélküli bérnövekedés viszont bizonyosan inflációt gerjeszt. Nyilvánvaló, hogy nálunk ma még a piac is és a tulajdonosi érdek is csak a gazdaság egy részében korlátozza a bérnövekedést. Félreértés ne essék, mindezek ellenére sem tartom lehetségesnek, de szükségesnek sem, hogy a régi értelemben vett bérszabályozáshoz térjünk vissza. Önkorlátozás útján Azokban az országokban, ahol piacgazdaság működik és bérmegállapodások alakítják a béreket, e megállapodásokban nem a bérnövelés felső határát, hanem a minimális mértékét határozzák meg, mégpedig nem a bérek vállalati állagára, hanem a munkaköri vagy szakmai csoportok bérére vonatkozóan. Bár a tényleges bérek általában mindig magasabbak a megállapodás szerintieknél, a kettő közötti különbség nem jelentős és nem növekszik számottevőeni. A tulajdonosnak ugyanis nem érdeke, hogy a piaci béreknél többet fizessen. A munkavállalók érdekképviseletét ellátó szakszervezetek és munkáskamarák viszont nemcsak hirdetik, hogy „harcolunk a szolidaritásért”, ahogyan a tv egyik adásában a SZOT képviselője mondta, hanem hordozói, képviselői, érvényesítői a szolidaritásnak. Ezért nem veszik jó néven, ha bizonyos rétegek a bérek tekintetében lemaradnak. Márpedig egyes csoportok kiugrása a többi számára lemaradást jelent. Nem azok képviseletében bontanak zászlót elsősorban, akik egyébként is kedvező érdekérvényesítő pozícióban vannak, hanem akik képtelenek érdekeik érvényesítésére, akiknek a munkaterületén különösen kemények a bérnövekedés korlátai. A leszakadás veszélyével fenyegetettek védelmében bizonyos engedményekre, önkorlátozásra is hajlandó a szakszervezet más területeken, és ezt a magatartását az általa képviseltek közül a kedvezőbb helyzetben lévők is támogatják. Viszonylag kevés szó esik arról is, hogy nehéz időkben a piacgazdaságokban is felfüggesztették a béralku-mechanizmust, és a kormányzat közvetlenül hozott a béralakulásra vonatkozóan korlátozó intézkedéseket. Természetesen az ilyen intézkedések csak átmeneti időre szóltak. Visszatérve a feltett kérdésre: jó lenne, ha a szakszervezetek is felmérnék, hogy milyen következményekkel jár, ha a gazdálkodó szférában kikényszerített és csak áremeléssel fedezhető béremelések felgyorsítják az inflációt. Az állami költségvetésből finanszírozott intézmények dolgozóinak bérét ilyenkor „forrás hiányában” nem tudják hozzáigazítani sem az anyagi szférában megvalósult bérnövekedéshez, sem a magasabb fogyasztói árakhoz. Ugyancsak nincs fedezet a nyugdíjak minimálisan szükséges emelésére sem. Ezeknek az összefüggéseknek, következményeknek az áttekintése biztosan elvezetne ahhoz a következtetéshez, hogy az előbbre jutás érdekében — bármennyire is nehezek voltak az utóbbi évek — jó lenne átmenetileg még egyszer önmérsékletet tanúsítani — a még nagyobb bajok megelőzésére —, és a szolidaritást a gyakorlatban is érvényesíteni. Legyen felső határ A munkáltatók érdekképviseleti szervének szerepében fellépőMagyar Gazdasági Kamara kissé karakterisztikusabban képviselhetné a tulajdonosi érdekeket a szakszervezetekkel szemben. A kamara egyes vezetőinek nyilatkozatait hallva az embernek az az érzése támad, hogy valamelyik szakszervezeti funkcionárius ismerteti egy harcos munkavállalói érdekképviselet álláspontját. Érthetőnek tartom, hogy a vállalatok szabadulni akarnak a bérnövekmény adójától és ezért teljes bérliberalizálást követelnek. Jó lenne azonban, ha legalább ilyen élénken szorgalmaznák a bérekkel, munkaerővel való takarékoskodást. A két említett érdekképviseleti szerv szemléletének fentiek szerinti változása elvezethetne olyan kompromisszumos megoldáshoz, amely az ösztönzés szempontjainak sérelme nélkül állítana átmenetileg korlátot a bérek növekedése elé. Ez a megállapodás is csak akkor vezethet eredményre, ha a tárgyaló felek felkérnék a kormányt, hogy jogszabályi konzekvenciákat is fűzzön az egyetértésben meghatározott felső határ túllépéséhez. Nem lenne szükség erre, ha a tárgyaló felek maguk tudnának hatásos szankciókat alkalmazni, de erre egyelőre nem képesek. Attól félek, hogy ha a munkáltatók és a munkavállalók érdekképviseleti szervei nem képesek megfékezni a bérinflációs nyomást, úgy előbbutóbb a kormány — valószínűleg a választások után megalakuló kormány — kényszerül radikális korlátozó intézkedésekre, ami az intézményes érdekegyeztetés kibontakozását mindenképpen hátráltatná. Bízom abban, hogy az ilyen típusú visszalépés az érdekképviseleti szervek eddigieknél józanabb és közgazdaságilag racionálisabb megállapodásai segítségével elkerülhető. Pongrácz László közgazdász BÉREK ÉS ÁRAK MÉSZÁROS ANDRÁS KARIKATÚRÁJA Mi hiányzik a HÍD-ból a hídhoz? A múlt napokban a tévé, a rádió és valamennyi újság hírt adottarról, hogy a „HÍD-csoport” Soros György kezdeményezésérekidolgozta „Az elkövetkező 190 nap gazdasági programját”. A szakértők egy része az MDF és az SZDSZképviseletében, mások „nem elkötelezett szakértőként” vehettek részt a munkában. A dokumentum szerint a cél az, hogy „hidat verjenakülönböző pártok és nem elkötelezett szakértők között”, olyan válságelhárító program kidolgozására, amelynek alapján a jelenlegi kormány megteheti a legszükségesebb lépéseket a rövid távon fenyegető veszélyek elhárítására, és ezzel „javítja az új kormány gazdasági pozícióit”. A HSD-csoport programját mindenekelőtt az jellemzi, hogy igen gyors és radikális intézkedéseiket javasol az idei évet fenyegető négy nagy veszély elhárítására. Ezek: a borotvaélen táncoló fizetőképességünk felborulása, az infláció felgyorsulása, a költségvetés elszaladása, végül „új hiányok” megjelenése, amelyek közül a program kiemeli a gyorsított vállalati felszámolással járó áruhiányt és „munkahelyhiányt” (értsd: munkanélküliséget), valamint a már nost is meglevő „bizalomhiány” és „türelemhiány” felerősödését. Száz nap - ami ötven A válságprogram abból indul ki, hogy Magyarország koábbi különleges „reformország” státusa az utóbbi néhány hét fordulatai következében mára eltűnt és új verenyhelyzet alakult ki a többi kelet-európai országgal szemben. Noha helyzetünk, illetve jelentőségünk kétségtelenül megváltozott, nem szabadna elfelejtkezni arról, hogy gazdasági szempontból változatlanul igen nagy helyzeti előnyünk van a többikelet-európai országgal szemben. Magyarország ugyanis az elmúlt hosszú időszak gazdasági reformlépéseinek eredményeiként az utóbbi néhány év alatt kialakította a piacgazdaság meghatározóintézményi kereteit. A legfontosabb feladat, a tulajdonviszonyok átalakítása ugyan még csak nemrég vette a kezdetét és ez, valamint a piacgazdaság megerősödése még előttünk áll. Ugyanakkor a többi keleteurópai országban még ma is a felbomló tervutasításos gazdálkodás működik — úgyahogy — és még hozzá sem kezdtek a gazdaság rendszerátalakításának bonyolult és sok időt igénylő feladatához. Ennek felismerését nemzeti önbecsülésünk és önbizalmunk is joggal igényli. Fontos tudnunk, hogy ez a helyzeti előnyünk — minden mai gazdasági nehézség ellenére — lehetővé teszi, hogy tisztességes és nyugodt belpolitikával és megalapozott gazdaságpolitikával, másokat megelőzve, ugorjunk ki a lemaradók közül. A HID-csoport munkája gazdasági szakértők jó értelemben vett „technokrata” programja. A csoport tagjai persze politikai életünknek jó ismerői, melyet a dokumentum is tükröz. Mégis, a 100 napos programnak a munkanélküliségre vonatkozó megállapításai nem tűnnek megalapozottnak. Egyetértek a dokumentum ama megállapításával, hogy ha a mai vagy a jövőbeli kormány a javasolt radikális lépéseket megteszi, akkor a munkanélküliek száma valószínűleg eléri a 100 ezret, a kormány éves tervében feltételezett 50 ezerrel szemben. Az ebből eredő következtetések azonban már fölöttébb vitathatók. Semmi nem bizonyítja, hogy e 100 ezer főnek „nagy részét” a vállalkozások élénkítése képes volna lekötni, tehát végül is ennél jóval kisebb lesz majd a munkanélküliség. A valóságban a gazdasági szerkezetváltás ugyanis nem 100 ezer, hanem ennél jóval több ember munkahelyét fogja érinteni. Ha tehát sikeres vállalkozástámogató programunk lesz, akkor lenne csak elérhető, hogy a munkanélküliség év végére ne lépje túl a 100 ezer főt. Számolni kell azzal is, hogy a most következő négy-öt év alatt — demográfiai okokból — jelentősen emelkedni fog az iskolából kilépő, munkát kereső fiatalok száma, így az elkövetkező években még kedvező gazdasági fejlődés esetén is tovább emelkedheta munkanélküliek száma. Az előbbinél is nagyobb problémát jelent, hogy a dokumentum egyáltalában nem foglalkozik azzal, milyen támogatásra van szüksége a jelenlegi kormánynak az MDF és az SZDSZ, valamint más, a programot támogató pártok részéről, ha komolyan elvárják tőle, hogy azonnali lépéseket tegyen a javasolt feladatok végrehajtására, ami a kormányprogram koncepciójának radikálisabb mértékű és gyorsabb végrehajtását igényelné. Ehhez képest másodlagos, bár nem mellőzhető az a kérdés, hogyan lehet egy száznapos program végrehajtását a választásokig rendelkezésre álló 40-50 nap alatt végrehajtani. A béna kacsa Meg kell ugyanis említeni, hogy ilyen „100 napos programokat” az Egyesült Államok új elnökei szoktak kidolgozni, míg az amerikai politikai gyakorlat a régi elnök kormányzásának utolsó három hónapját a „béna kacsa” időszakának nevezi, jelezve, hogy egy leköszönő kormánytól nem várható el túl nagy aktivitás. Nos, aligha vádolhatja kellő felelősséggel bárki azzal a Németh-kormányt, hogy „béna kacsa” módjára viselkedik. Sőt inkább a nemzet érdekeit szem előtt tartó, rendkívüliaktivitás jellemzi minden területen. Ugyanakkor aligha cáfolható, hogy a fellobbanó választási harc hevében mind több és élesebb támadás éri a kormányt, jó pár tucatnyi párt, és — esetenként — még a felelősebb pártok egyes, kevésbé felelős politikusai részéről, valamint a tömegkommunikáció számos munkatársa részéről is. Példaként említhető meg a januári áremelések sokszor megdöbbentően hisztérikus kommentálása még olyanok részéről is, akik konstruktív módon méltatták a lengyel kormány által ugyanakkor alkalmazott „ársokkterápiát”, ahol pedig az áremelések nem 20-30 százalékos, hanem 100-500, több száz százalékos mértékűek voltak. A kormány januári árintézkedéseinek helyességét persze lehet vitatni, de azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a HSD-csoport javaslatai között vannak olyanok, amelyek sokkal súlyosabb társadalmipolitikai visszahatást váltanának ki, mint a végső soron aligha mellőzhető mai és holnapi áremelkedések. Fogadjuk el azonban, hogy a HSD-csoport kiinduló tézise helyes: a haza veszélyben van! Ha meglódul az infláció és elszalad a költségvetés, akkor a mégoly kitűnő új kormány, és ezzel az egész ország is nehéz helyzetbe kerülhet. Nem is beszélve arról, hogy a választás után nálunk nem a polgári demokráciákban jól bevált kormányzati forgóvillás következik be; a régi kormány helyét nem egy jól ismert és gyakorlott másik kormányzati garnitúra veszi át, hanem olyan „őrségváltás” következhet be, amely jó ideig önmagában is nehezíti a legjobb program végrehajtását. Ha viszont az ország valóban veszélyben van, akkor már most is olyan nemzeti összefogásra van szükség, mint amire az erős polgári demokráciák felelős pártjai minden, a nemzetet fenyegető helyzetben jó példát mutattak. Ezért a HZD-csoport nem állhat meg most programjának szakértői vitájánál, hanem felelősen végig kellene gondolnia, hogy az 50 napra redukált 100 napos programból mi és hogyan hajtható végre azonnal. Ehhez nyilván nemcsak a kormánnyal és az MSZP-vel, hanem saját pártjaikkal, MDF-fel és SZDSZ- szel is el kell fogadtatniuk javaslataikat. E pártoknak, valamint más, e munkához csatlakozni kívánó más pártoknak nemzeti érdeket szem előtt tartva, teljes támogatást kell nyújtaniuk a Németh-kormánynak a program végrehajtására, és azt választóik előtt, adott esetben azokkal szemben, is meg kell védeniük. A veszély óráiban szükséges és konkrét feladatokra vonatkozó együttműködés még semmiféle választási koalíciót nem jelenthet. Bizonyára igen hasznosan járulna hozzá azonban ahhoz, hogy lecsillapítsa az emberek veszélyesen növekvő nyugtalanságát. Ezt korántsem csak az objektív nehézségek okozzák, hanem a nemrég megindult nagyméretű választási propaganda-hadjáratnak is szerepe van benne. A nyugati demokráciáktól eltérően, nálunk most többtucatnyi párt indult el, és ezek — az egyenlő esélyek szent elve alapján — egyenlő időközökben és egyenlő időhosszban zúdítják a lakosságra — a közvéleményt legjobban befolyásoló rádión és tévén keresztül — a legellentétesebb nézeteket és — sajnálatosan, sokszor — a hangzatos és megalapozatlan ígéreteket is. Versenyfutás a posztokért Ilyen körülmények között azért is szükséges a bizalom erősítése, hogy az emberek lássák: a demokrácia, a többpártrendszer, a választás nem a zsíros kormányzati posztokén,; és a jövőben igen jól fizető képviselői helyekért folyó, önző és kíméletlen versenyfutás, hanem — legalábbis a jövő felelősségét valóban vállaló, és ezért már ma is ténylegesen felelős pártok esetében — nemes versengés és — szükség esetén — építő együttműködése a nemzet felemelkedéséért. Ezt a hidat kellene most sürgősen kiépíteni, hogy a HÍD programját is felhasználva, bizton partot érjünk. Tímár János közgazdász Gesztus, ami nincs A krízishelyzetekből való kilábalásnak a szolidáris bérmegállapodás az egyik általánosan alkalmazott eszköze — mondja herczog László, az ABMH főosztályvezetője, az Országos Érdekegyeztető Tanács titkára. — Tavaly azonban nálunk éppen ellenkező tendencia érvényesült. Helyenként a 3—4 százalékot is nehezen adták meg a vállalatok, másutt negyven-ötven százalékkal nőttek a keresetek. Az eltérések mögött ráadásul nem elsősorban a teljesítménykülönbségek álltak, hanem a vállalat „érdekérvényesítő” képessége, amely gyakran, monopolhelyzetéből fakadt. A dolgozók érthetően nem fogadják el, hogy reálkeresetük gyorsuló ütemben csökkenjen, és megpróbálják vállalatonként vagy az ágazati szakszervezeteken belül öszszefogva érvényesíteni érdekeiket. A kormány ilyenkor két dolgot tehet. Nem enged a követeléseknek, ám akkor a sztrájkok elharapódznak. Enged, s akkor létrejön az az állapot, hogy mindenki elér, mondjuk, tízszázalékos emelkedést, de az árak legalább ennyivel nőnek. Az egyénileg lefolytatott béralkuk inflációhoz vezetnek, és kollektíven mindenki veszít. — Ez tehát nem megoldás — állítja Herczog László. — Az pedig illúzió, hogy a szerkezetváltás végrehajtható lenne azáltal, hogy az alacsony keresetek miatt elmennek a dolgozók, s így megszűnik a cég. A gazdaságtalan vállalatoktól egy határozott tulajdonosi döntéssel kell megszabadulni, és fel kell vállalni az ezzel járó konfliktusokat. Tudomásul kellene venni, hogy 1990 nem a bérrendezés éve. Arra kellene törekedni: a bérarányok tovább ne romoljanak. Ennek feltétele egy átlagos béremelésről születő megállapodás lenne, amelyhez a felek tartják is magukat. Egy ilyen egyezségre sok készség sajnos nincs, teszi hozzá a főosztályvezető, aki mindeddig hiába tanácsolta azt is, hogy a vezetők ne tartsanak igényt vállalatuk átlagát meghaladó jövedelemnövekedésére az idén. Való igaz, hogy ennek gazdasági jelentősége nincs, hiszen önmagában nagyobb emelést más rétegeknél nem tenne lehetővé. Ez „mindössze” egy gesztus lett volna, a társadalmi béke érdekében hozott áldozat. Miként az is ezt szolgálná, ha idén senki sem törekedne jelentős reálbéremelésre, hanem a figyelmet arra fordítanák, hogy sehol se következzen be látványos reálbércsökkenés. Mert a szolidáris bérpolitika nem más, mint az, hogy egyes csoportok korlátozzák magukat más csoportok előnyére. Hogy egy ilyen bérpolitika létrejöjjön nálunk — annak az eddigi tapasztalatok alapján —, Herczog László nem sok esélyt ad. H. Sz.