Népszabadság, 1990. február (48. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-08 / 33. szám

1990. február 8., csütörtök NÉPSZABADSÁG - KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT Magyarország unikum lesz Strasbro­gban Az Európa Tanács főtitkárának nyilatkozata B.M.: (Folytatás az 1. oldalról.) — Magyarország, épp az imént említett Horn-látogatás alkalmával, hivatalosan is kérte felvételét az Európa Tanácsba, ön szerint mikor kaphatunk teljes jogú tagsá­got, és ami ennek a feltétele? — A felvételi kérelem be­nyújtása meglehetősen hosszú és bonyolult procedúrát indít el. Ennek során maga a par­lamenti közgyűlés, illetve an­­nak bizottságai — ezen belül is a külügyminiszterekből ál­ló miniszteri bizottság — meg­kezdik tüzetes vizsgálódásu­kat, a kérelmező ország meg­adott szempontok szerinti „átvilágítását”. A legfonto­sabb­­szempont az illető or­szág pluralista, demokratikus politikai berendezkedése, ame­lyet szabad választások iga­zoltak. Nos, az egyik, az in­tézményrendszer önöknél — úgy látom — megvan, a má­sik, a választás éppen küszö­bön áll. Ha ez a folyamat a tervek szerint lezajlik, az Európa Tanács döntése sem lehet kétséges: ebben az eset­ben Magyarország még idén ősszel, huszonnegyedikként, a strasbourgi szervezet tagja lehet. Ehhez annyit tennék hozzá: mostani látogatásom során módomban állt több po­litikai párt képviselőivel ta­lálkoznom, s megnyugvással állapíthattam meg, hogy kö­zöttük teljes nézetazonosság van Magyarország Európához való csatlakozását illetően.­­ Az Európa Tanács kép­viselőket küld a márciusi par­lamenti választásokra. Mi lesz a feladata a delegációnak, megfigyelői minőségben lesz jelen? — Nem, dehogy. Tíz-egyné­­hány főnyi küldöttségünk, amely a strasbourgi helyzetet tükrözve különböző politikai színezetű képviselőkből áll majd, magyarországi meghí­vásnak tesz eleget. A­ megfig-.. vők között hivatalos szervek és független ellenzéki.­pártok egyaránt szerepelnek. Képvi-­ selőink természetesen figye­lemmel kísérik majd a válasz­tások menetét, és minden bi­zonnyal beszámolnak mindar­ról, amit láttak. Meggyőződé­sem szerint Magyarországnak javára válhatnak az effajta objektív vélemények. — Ha Magyarországot föl­veszik az Európa Tanács so­raiba, az első lesz majd a „ke­leti blokkból”, amely ráadásul mindmáig a Varsói Szerződés tagja. Nem okoz-e mindez za­vart a strasbourgi szervezet­ben? — Úgy hiszem nem, s en­nek oka könnyen belátható: az Európa Tanács ugyanis sok kérdéskörrel foglalkozik, ám ezek között nem szerepelnek a katonai jellegű problémák. Nekünk tehát nincs jogunk meghatározni, hogy tagorszá­gaink mely katonai szövetsé­gi rendszerhez tartozzanak. Tény­­ ugyan, hogy a szervezet 21,lja­flrmának többsége NATO- ország, de vannak közöttünk semlegesek és el nem kötele­zettek is. Nem tagadom ugyan­akkor, hogy a Varsói Szerző­déshez tartozó Magyarország egyfajta unikum lesz majd Strasbourgban, ám még egy­szer hangsúlyozom: elkötele­zettsége a felvételnek nem le­het kizáró oka. Azt már sa­ját véleményként fűzöm hoz­zá: természetesen mi örül­nénk, ha Magyarország kilép­ne a Varsói Szerződésből, ám el kell fogadnom, hogy a rend­kívül törékeny­­ biztonságú Európában a jelenlegi állás szerint ez alighanem csak a két katonai tömb egyidejű feloszlatásával érhető el. Seres Attila Tegnap hazánkba érkezett Agostino Casaroli bíboros, va­tikáni államtitkár, a pápai állam külügyeinek irányító­ja, hogy az utolsó simításo­kat is elvégezze a magyar— vatikáni diplomáciai kapcso­latok helyreállítását rögzítő okmányon. Az egyezmény aláírására várhatóan holnap délelőtt kerül sor a Parla­ment kupolatermében, ünne­pélyes keretek között. A diplomáciai kapcsolatok helyreállítása a Szentszék­kel egy hosszú, több mint negyedszázados kitartó, s rendkívüli diplomáciai érzé­ket és kompromisszumkész­séget igénylő munka ered­ménye, amelyen a Vatikán részéről mindvégig Casaroli bíboros ügyködött. A huszon­öt évvel ezelőtti, meghatáro­zó jelentőségű esemény: 1964. szeptember 15-én Budapes­ten aláírják a Vatikán és Magyarország közötti részle­ges egyezményt, az első hi­vatalos okmányt, amely va­laha is megszületett a Szent­szék és a Varsói Szerződés egyik tagországa között. Ne­gyedszázadra visszapillantva ma már bizonyossággal­ állít­ható: a szóban forgó megál­lapodás fektette le az alap­jait annak az egyre kiterjed­tebb párbeszédnek, amely az­óta kialakult. Ugyancsak ez tette lehetővé, hogy soroza­tos kétoldalú hivatalos meg­beszélésekkel apró lépésen­ként fokozatosan javult a Szentszék és a magyar kor­mány, a kormány és a­ kato­likus egyház viszonya. Hosz­­szabb szünet után betölthet­­ték végre a megüresedett püspöki székeket, s kialakul­hatott a már jó ideje jellem­ző helyzet, amikor is Ma­gyarországon minden egy­házmegye élén törvényes pásztor áll. Hazánkban újra működhetnek egyházi ren­dek, szervezetek, s a parla­ment a közelmúltban elfo­gadta az egyházügyi tör­vényt, amely újabb biztosíté­kokat teremtett a vallás- és lelkiismereti szabadság gya­korlására. Az állam és az egyház kapcsolatainak rendeződését csak az tudja értékelni iga­zán, aki ismeri a diplomá­ciai viszony 1945-ös megsza­kadása és a Vatikán és Ma­gyarország közötti részleges egyezmény aláírása között eltelt csaknem két évtized történetét. Ez az időszak fe­szültségekkel, sértődött mo­nológokkal, kölcsönös vádas­kodásokkal és panaszokkal volt teli, egyenes következ­ményeként mindannak, ami 1944. október 16-án és 1945 áprilisában történt. A két dátum a Szentszékkel fenn­tartott diplomáciai kapcsola­tunk megszűnését, majd meg­szakadását jelzi, ami sajátos módon nem esik egybe. A nemzetközi jog szerint ugyanis a Vatikán és az il­lető ország diplomáciai kap­csolata megszűnik, ha a fo­gadó ország államfőjének személyében változás követ­kezik be, s ha a viszonyt ké­sőbb nincs kivel felújítani. Márpedig Magyarország ese­tében "ez történt. Horthy" le­mondott államfői tisztéről,,,, az ország átmenetileg elvesz­tette szuverenitását, mint­hogy a világháborúban győz­tes négy nagyhatalom kép­viselőinek irányítása alá ke­rült. Minthogy azonban az egyházi törvények szerint a mindenkori pápai nuncius a diplomáciai képviseleten túl a fogadó ország katolikus egyházánál is képviseli a pá­pai állam fejét, ez a külde­tés 1945 áprilisáig fennma­radt. Erre az időszakra esik a nunciusnak — svájci és svéd diplomatákkal együtt vég­zett — tevékenysége, amikor is a nyilas hatalomátvétel után több mint 15 ezer vati­káni menlevelet adott ki, em­berek tömegeinek nyújtva ezáltal oltalmat és menek­vést. Ám a Szövetséges El­lenőrző Bizottságot irányító akkori szovjet mentalitás még ezt a korlátozott, kife­jezetten egyházi jellegű kül­detés ellátását is lehetetlen­né tette — a Vatikánt csak mint államot, s a nunciusit, mint idegen hatalom itt ma­radt képviselőjét tartotta számon —, ezért Angelo Rotta utolsó pápai nuncius­nak el kellett hagynia Bu­dapestet. Így a jogilag már korábban ^^szűnt?. 'diplo­máciai viszony de fiacto as megszakadt svitiv ,b .w' A diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele egy korábban indult folyamat nyomán, alapvetően megváltozott kö­rülmények között, egy sza­bad, demokratikus, függet­len választásokra való ké­szülődés jegyében történik. S.A. Ki lesz a nuncius? MEDGYESSY PÉTER FRANCIAORSZÁGBAN Párizs támogat bennünket a Valutaalapnál Befejezte párizsi tárgyalá­sait Medgyessy Péter minisz­terelnök-helyettes. Az egyik legnagyobb francia bank, a CCF meghívására járt a fran­cia fővárosban, ahol előadást tartott Magyarország politikai és gazdasági helyzetéről, a közép- és kelet-európai orszá­gokban végbement változások­ról. Találkozott vezető fran­cia nagyvállalatok vezetőivel, akikkel a vegyes vállalatok alapításának kérdéseiről is tárgyalt. Medgyessy Péter találkozott Pierre Bérégovoy gazdasági és pénzügyi államminiszterrel. Megbeszélést folytattak a Ma­gyarországnak felajánlott két­milliárd frank összegű francia hitel folyósításáról. Szó volt a Magyarországon francia köz­reműködéssel létesülő francia tannyelvű középiskoláról. Bé­régovoy tájékoztatta vendégét arról, hogy Franciaország tá­mogatja Magyarországot a Nemzetközi Valutaalappal folytatott tárgyalásokon. Párizsi tárgyalásairól Med­gyessy elmondta: " Fontos, hogy a kínálkozó együttmű­ködési lehetőségeket fennaka­dások nélkül, azonnal kihasz­náljuk. A francia tárgyaló­­partnerek részéről nemcsak érdeklődést, komoly szándé­kot, hanem kifejezett jóindu­latot is tapasztaltam. Gyakor­latilag két feltétel biztosítá­sát várják: azt, hogy az or­szág stabilitása megmaradjon, s azt, hogy a megkezdett átala­kulás folytatódjék, ők úgy látják, hogy Magyarországon gyakorlatilag már meg is tör­tént a rendszerváltás. Arra akarnak garanciákat kapni, hogy a választások nem jelen­tenek törést ebben a folya­matban. (MTI) Szlovák—magyar írótalálkozó Miképpen tudják az írószö­vetségek segíteni a magyaror­szági szlovák, illetve a szlo­vákiai magyar alkotók szoro­sabb kötődését az anyaország­hoz? Erről tartottak megbe­szélést a Magyar Írók Szövet­ségének és a Szlovák Írók Egyesületének vezetői szer­dán, a budapesti Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központban. A megbeszélésen résztvett Vlastimil Ehrenber­ger csehszlovák nagykövet 1. A szlovák írószervezetet La­­dislav Tarky, az egyesület tiszteletbeli elnöke, Jaroslav Reznik, az egyesület elnöke és Peter Andruska titkár képvi­selte. Magyar részről Göncz Árpád elnök, Koczkás Sándor főtitkár és Tóth Éva titkár vett részt a találkozón. Megállapodtak, hogy két-, illetve többoldalú találkozókat szerveznek a közép-európai népek irodalmáról,­kultúrájá­ról, közös történelmükről. (MTI) A­mikor a múlt év vé­gén az MSZP IX. kerületi elnöksége nevében felkértek, vállal­jam el a képviselőjelöltsé­­get a Szocialista Párt listá­ján, konokul sorakoztattam ellenérveimet a számomra különben igen megtisztelő ajánlattal szemben: nem lakom a kerületben, ráadá­sul pártonkívüli vagyok, s a párttagok egy része is el­lenem fog szavazni, mivel­hogy évtizedeken át „revi­zionistának”, sőt „ellenfor­radalmárnak” számítottam és így tovább. Végül azzal a feltétellel mondtam igent, hogy amennyiben a kopog­tatócédulák gyűjtésekor ag­gályaim igazolódnak, gyor­san új jelöltet állítanak he­lyettem. Nem állítottak, s így be­kerültem „a kampányba”. Ez egyelőre azt jelenti, hogy a Szocialista Párt ifjú akti­vistái kitűzik szerény pla­kátjainkat, az ellenpártok fiataljai pedig letépik azo­kat, a műveltebbek, akik az európai liberalizmus hívei, egyszerűen leragasztják, mert minden áldozatra ké­szek az áhított szabadság érdekében. Legyen szólás­­szabadság és esélyegyenlő­ség mindenkinek, kivéve azokat, akiknek nem tetszik a képük. Ez utóbbi, már­mint az én képem annyira nem tetszik épp a szabad­ság egyik fő pártjának, hogy ifjúgárdájának lendü­­letesebbjei le is köpdösik ki­szolgáltatott fotómat. Vélet­lenül tudtam meg mindezt, mert a Szocialista Párt lel­kes aktivistái tapintatból el akarták titkolni előttem e fejleményeket, de épp kö­rükben voltam, amikor újabb jelentést kaptak e tárgyban, fényképészeti iga­zolással együtt... Kedves korteseim bosz­­szankodtak egy kicsit, talán pironkodtak is, de én meg­könnyebbültem: talán még­is sikerül összegyűjtenem a bűvös 750 cédulát... Ha va­lamiben, ellenfeleim demok­ráciafelfogásának e gyakor­lati bemutatkozásában vég­re bízhatom egy kicsit. Meg is magyarázom, miért, mert első olvasásra talán nem elég világos bizodalmam oka. Még tavaly augusztusban történt, hogy egy Petőfi-vi­­ta miatt félretettem a 168 óra egyik számát, melyben épp az a Tölgyessy Péter nyilatkozott a népszavazás­ról, aki most egyik jelessé­ge a IX. kerületi jelöltek kis csapatának. Elmésen elő­adott érvei között szerepelt az is: „Ha valaki mérné, hány percet szerepelnek az MSZMP vezetői, mondjuk, a tévéhíradóban, és hány vil­lanást kapnak az ellenzéki vezetők, kiderülne, hogy re­ménytelen helyzetben va­gyunk ...” Nos, fél évvel később ugyanez jutott az én eszembe is: én ugyanis ta­valy sem szólhattam egyet­len szót sem a tévéhíradó­ban, míg tisztelt riválisom valóságos tévésztárrá nőtte ki magát... Egész évben csak egyszer „villant fel” a képem, ami­kor júniusban néhány mon­dat hangzott el a híradóban arról, hogy a hajdan kilenc­évi börtönnel jutalmazott Hungaricus-tanulmányom legálisan is megjelent. Ké­sőbb ugyan kaptam — nem kértem, kaptam — ígéretet arra, hogy a Tv 2-t, egy éjszaka majd magam is be­szélhetek erről, de egy par­lamenti vita miatt a rande­vút későbbre halasztottuk, majd az ígérő elnök csende­sen elfeledkezett ajánlatá­ról. Egyébként is, elkezdőd­tek a tévében is az „átiga­zolások”, s egy szocialista 30 évvel ezelőtt vállalt igaz­ságügyi kalandjai eltörpül­tek az egyébként érdemes ellenzékiek frissebb keletű szenvedései mellett: akad­tak köztük olyanok, akiket több napra is őrizetbe vet­tek, vagy nyugati tanul­­mányutakra száműztek. Vagyis most én mondhatom el azt, amit Tölgyessy Pé­ter tavaly nyáron felpana­szolt: mérjék meg, hány per­cet szerepelt ő a tévében, s mennyit én, és látni fogják, milyen reménytelen a hely­zetem. Mondhatnám ezt, de nem mondom , nem várt pro­pagandasegítséget kaptam épp ellenfeleimtől: amikor a IX. kerület választópolgárai elsétálnak leszaggatott, be­­nyálazott plakátjaim mellett, beszédes bizonyítékokat kapnak arra, hogy némely pártokban a remek demok­ratikus szövegeket milyen tettek kísérik. Remélhető, hogy sok értelmes és tisz­tességes állampolgár ebből hasznos következtetéseket tud levonni. Köszönet hát akaratlan segítőimnek, a té­pő- és köpőbrigádok harcos demokratáinak. Fekete Sándor Köszönet a tépőbrigádoknak 3 Mi a kapitalizmus? „Piacorientált” — kiáltünk lelkesen. Ilyen gazdaság kell nekünk. Persze az a piac legyen ésszerűen szabá­lyozott. Hiszen a kirívóan mohó profitvadászatot ma már a legfejlettebb tőkés országokban is tiltják, csillapítják monopólium-, árkartell- stb. ellenes szabályok. Érvénye­süljenek továbbá, az áhított piaci körülmények között is, a szociális biztonság feltételei. A nyugati sajtó már fennen hirdette, hogy csakis a kapitalista úton juthatunk ki a „létező szocializmus” mocsarából. És csupán néhány, mellesleg baloldalinak számító nyugati közgazdász vetette közbe, hogy a terv­­gazdálkodás, az utasításos államgazdaság, azután meg a terv- és szabályozóalku egészen más alapot ad, mint ahonnan anno a klasszikus polgárosodás és a modern ipari és ipar utáni társadalom elindult. Mi még kerül­gettük a forró kását. Ám itt-ott már érezni lehetett, hogy a „piacorientált” tulajdonképpen szinonimája a „kapitalizmusnak”. Csak ez utóbbit még nem taktikus hangoztatni. Eközben a felélénkült magánszektor nemigen kez­dett termelni. Hanem csupán a meglevő újrafelosztá­sába kapcsolódott be. Nem is tehetett másként a „piaci szocializmus” viszonyai között. Árusított, legföljebb szol­gáltatott. Ezt pedig igazán könnyű volt jobban csinálnia, mint a korábbi és a párhuzamosan fönnmaradt, túlduz­­zasztott létszámú, gigantomán állami nagy- és kiskeres­kedelmi, illetve szolgáltatóhálózat. Nyíltak a butikok ezerszám, s törekedtek olykor több száz százalékos ha­szonra a — nem kis részt hamis emblémájú — bóvlival. Autósboltok százai kínálták ugyanazt a szűk alkatrész­­választékot, amelyhez nemigen juthattak másként, mint némi korrupcióval. Leginkább talán még a vendéglátás, az éttermek, büfék meg a panziók jelentettek igazi kí­nálatbővülést a maguk piacán. Kisebb magánvendég­lők minőséget is tudtak nyújtani. S közepes áron vagy relatíve olcsón, mert itt kialakult a kínálati piac, a va­lódi verseny. Reméltük eközben, és mutatkoztak példái, hogy a vállalkozás, a piacorientált kezdeményezés mindjobban kiterjed majd a termelésre. És Magyarország már nem­csak a fóliakertészet meg a háztáji kisállattartás, hanem a családi, félcsaládi és a közepes méretű termelői vállal­kozások országa is lesz. A racionálisan szét nem szab­dalható nagyvállalatok privatizálása vagy privatizálás nélkül is hatékonnyá tétele maradt a legnehezebb dió. Most pedig ekképpen szól egy meg nem nevezett amerikai közgazdász Kelet-Európáról: „Nem tudom, meg­értették-e, hogy a kapitalizmus nem profitszerzési rend­szer, hanem haszon-vagy-veszteség rendszer.” Gyanítom, hogy ez a megfogalmazás nem felel meg minden eddigi kapitalizmusdefiníciónak. Bármi azonban meggyőződésünk vagy félreértésünk eredete, a kapitalizmus (egyik?) alapvonását illetően — a fenti figyelmeztetés több mint időszerű. Ami az ano­nim idézetben foglaltatik, az nemcsak játék a szavak­kal. Maga a puszta profit persze a kiadás-bevétel mér­legén­ alakul ki, így akár értetlenkedhetnénk is, hogy ugyan mi a lényegi különbség az idézetben mintegy szembeállított két rendszer között. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogy hová tesszük a hangsúlyt. Mit he­lyezünk előre, miközben az eddigi gazdaságot „piacori­­orientáltra” igyekeznénk cserélni. Mert aki rögtön a — netán azonnal ki is vonható li­a- nyereséggel,­a­ busás profittal kezdi a kapitalizmusról való gondolkodást, erre építi terveit, az gyaníthatóan „lerabolni” készül. És nem gazdálkodni. Aki azonban ha­­szon-vagy­ veszteség rendszerben számol, annak nem csupán több reménye lehet idővel stabil, tartós üzletme­netre és profitra, hanem az érzi, érti azt is, hogy vál­lalkozni kockázat és nagy felelősség. Nem holmi huszár­csíny, hanem széleskörűen megfontolandó és előkészíten­dő kezdeményezés. A taktika kevés. Kellene stratégia is. Ismétlés a tudás anyja, írjuk hát le még egyszer, röviden: „Nem profitszerzési rendszer, hanem haszon­­vagy-veszteség rendszer.” Vagy közelítsük a kérdést másként? Nem tudom, hol született, de szép honunkban vagy tíz éve körbejárt egy csípős, mégsem bántó zsidóvicc. Kohn bácsi, egy odesszai ruhaszalon kiváló szabásza ki­vándorol Izraelbe. Megérkezvén, fölkeresi az illetékes hivatalt, és lakást kér. Megkapja. Egy hét múlva lete­lepedési kölcsönért folyamodik. Megkapja. Két hét múl­va iparengedélyt igényel. Bár mesterlevelet nem tud fölmutatni, két odesszai tanú igazolja, hogy ő hol dol­gozott, így hát kiállítják neki az iparengedélyt is. Ismét jó, hogy szűk a lakás, műhely is kellene. Megkapja. Kis­vártatva berendezkedési kölcsönt kér, mert a letelepedé­si pénzből varrógépre, szabászollóra, próbababára és gombostűre már nem futotta. Megkapja azt is. Ám ami­kor újabb pár nap múlva megint fölkeresi az illetékes hivatalt, az ügyintéző már kissé idegesen kérdezi tőle: — Kohn bácsi, hát még mindig hiányzik valami? — Na — mondja az öreg odesszai —, és mikor kül­denek már végre nekem kuncsaftot? Lázár István

Next