Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-05 / 104. szám

1990. május 5., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Presser: Nekem itt van dolgom — Hogy van? — Köszönöm, jól. De ez ugye, még nem számít kérdésnek? — Annak szántam ... — Nem lehetne egy kicsit konkré­tabban? — De. Kezdjük talán A padlás­nál, valószínűleg előbb-utóbb úgyis eljutunk a pincéhez ... — A padlást rövidesen bemutatják Angliában, pillanatokon belül elkez­dődnek az első próbák. Már túl va­gyunk a­­színészválogatáson, de hogy pontosan mikor lesz a bemutató , fogalmam sincs. Mivel Londonban a nyár az igazi szezon, akkor lehet „el­sózni” a musical jegyeket, elképzel­hető, hogy már júniusban meglesz, de az is lehet, hogy csak a nyár vé­gén. — A padlás ízig-vérig közép-kelet­európai tanmese. Vajon mit érthet meg belőle egy született angol? — Természetesen azokat a szituá­ciókat és figurákat, amelyek jelleg­zetesen kelet-európaiak vagy éppen magyarok, vagy átírjuk, vagy ki­hagyjuk. Nyilvánvaló, hogy egy ter­rorizáló, zsarnok viceházmesterrel nem tudnak mit kezdeni Londonban. Merthogy olyan ott nincs. És ennek megfelelően természetesen T. Mül­­ler sem lesz, mert nem lehet... — Félő, hogy az sem lesz világos, hogy minek kellett egy nyolcadik törpe a „meglevő” hét mellé, és miért nem a széplelkű dalnok-királyfi éleszti fel Csipkerózsikát. Hiszen alighanem ők is egy sajátos magyar fejlődéstörténet képzelt gyermekei. — Áh, nem. Hozzájuk csak egy kis jó szív és némi fantázia kell. Hét törpéjük az angoloknak is van, és a hétből már lehet következtetni a nyolcadik szerepére. Egyébként nem hiszem, hogy a londoni közön­ség teljesen értetlen volna, mint ahogy azt sem hiszem, hogy ezek az urak véletlenül vették meg a dara­bot. — Abban is tévednék, hogy az a néhány sor, amelyért talán az egész darab íródott, nevezetesen: „Nekem itt van dolgom. Nekem itt vannak ál­maim” — valahogy nem ugyanúgy szól Londonban, mint a Szent István körúton? — Nem, ez tényleg így van. De nekem meggyőződésem, hogy nagyon kevés fiatal van a világon, aki ma­radéktalanul elfogadja a körülmé­nyeit, még akkor is, ha az ő körül­ményeiket a mi fiataljaink rettene­tesen irigylik. Szerintem sok fiatal értelmiségi bárhol Nyugat-Európá­­ban, Angliában vagy Amerikában éppúgy konfliktusba keveredik a ha­talommal,­­mint itt , ugyanis a ha­talom mindenütt egyformán műkö­dik. Én itt élek, egy olyan országban, ahol az utóbbi időben teljesen felbo­rult a „rend”, ami a világon senki­nek sem hiányzik. Helyette ugyan káosz lett, ami már egy jobb válto­zat, de nem erre vágytunk. Azt tud­tuk ugyan, hogy gazdasági csődben élünk, de a morális csődről megpró­báltunk nem tudomást venni. Ez persze nemcsak kelet-európai prob­léma, de nekünk ebből a morális bukfencből illene talpra érkeznünk már csak azért is, mert különben egyéb bajainkból sem tudunk ki­mászni. — De valami miatt azért mégis­csak minden Presser—Dusán-szerze­­mény az „itt és most”-ról szól?! — Mert itt és most voltunk végig, pedig el is mehettünk volna, mint ahogyan voltak, akik el is mentek, őket elég primitív módon két cso­portra osztanám: akiket elzavartak, s akiknek érdemes volt elmenniük. Konrád, Szelényi, Szentléky és so­kan mások, illetve azok, akiknek úgy volt könnyebb. Azt hiszem, nem té­vedek, ha úgy gondolom, hogy köz­törvényeseket innen az utolsó húsz évben nem száműztek ... Félreértés ne essék, én a második csoport dön­tését is tiszteletben tartom, mint­hogy utóbb kiderült , mindenki ott élhet, ahol akar. Mi mindig itt és most éltünk, s túl minden cenzúrán, nem hiszem, hogy túlságosan nagy hősök lettünk vol­na, de az utolsó 20 évben a koncert­termekben, művelődési házakban, sportcsarnokokban — és a fejekben is — végbement heti egy-két kis „pa­lotaforradalmakban” a rockzenének és néhány magyar képviselőjének igencsak súlyos érdemei vannak. — Kevés hír járja az LGT-ről. Fe­lejtsük el? — Jövőre mindenképpen újra együtt fogunk játszani. Hogy úgy mondjam, „folynak az előzetes meg­beszélések és az egyeztető tárgyalá­sok”. De talán mégis jobban hang­zik úgy, hogy nagyon hiányoznak az emberek is, és persze az együtt ze­nélés öröme is. — Érdekes, épp a minap olvastam a Reformban, hogy Presser Gábor nem szeret velük játszani. — Én is olvastam. Más kérdés, hogy nem igaz. A mondat a valóság­nak megfelelően úgy hangzana, hogy én nem szeretek rossz körülmények között játszani. Ugyanis én a szín­padon szeretek a zenére figyelni, és nem amiatt idegeskedni, hogy a ren­dezők hamis jegyeket árulnak, hogy a technikusaim éppen önkéntes rendőrökkel verekszenek, mert azok tizenegy éves kislányokat vernek ép­pen, valóban nem szeretem, ha le­rohad a technika, és ha tudom, hogy átvert a szervező. És természetesen ezek után le lehet írni, hogy én nem szeretek játszani. Egyébként a cikk szerzőjének ülepe azóta találkozott már a cipőm orrával, úgyhogy nem csodálom, ha az illető nem szeret. Ő egyébként a „honhagyók” második kategóriájába tartozik, úgynevezett exportmagyar. — Mondják, ez búcsúkoncert lesz... öregség, fáradtság? — öregség, fáradtság, és mert itt az ideje, hogy átadjuk a stafétabotot a fiatal tehetségeknek. Remélem, még majd lesz lehetőségünk megis­merni őket. — Nem fél? Nem félti a következő generációt? — Én nem félek. Ebben a mai rockköltészetben van néhány akkora formátum, hogy ez aligha lesz prob­léma. A huszadik század végének Magyarországában a legnagyobb tö­megeket megmozgató költőknek — Dusánnak, Hobónak, Demjénnek Lehrnek, Nagy Ferónak, Miklóská­­nak, hirtelenjében ők jutottak eszembe — biztos, hogy lesznek so­raik, kottáik, sor- és kottaközeik. Az olcsóbbak, a rockbikkfaköltők pedig csináljanak, amit akarnak. Meg fő­leg, amit tudnak. — Nem lehet, hogy — ahogyan az imént fogalmazott — egy morálisan elhasalt országban az igazi tehetsé­gek is prostituálódnak? — A prostitúciónak nincs köze a tehetséghez, a művészethez. Ez ter­mészet, ember, jellem kérdése. Leg­följebb egy művészről előbb kide­rül... — A művészeknek kötelező vagy legalábbis „illik" örök ellenzékben maradniuk? — Minden hatalom minden or­szágban és minden időben azokat pártolja, akik őt szolgálják. De emel­lett a hatalom azt is szeretné, ha szeretnék, így ha pénz van, akkor esély is van a kultúra, a művészet támogatására. Így és ezért szabad is szeretni a hatalmat. Azt nem mon­dom, hogy könnyű. Elég az egyete­mes művészettörténet legközhelysze­­rűbb példáira gondolni: Van Gogh, Csontváry. A mostani új időkben a tudomány és a művészet támogatá­­­sában szerepet kell vállalniuk a ma­gukra valamit is adó sikeres vállala­toknak és vállalkozóknak. Ez egyéb­ként felszólítás, tessék annak venni! — Zokon ne vegye, de alighanem ön, az „exhatalom” által Erkel-díj­­jal, Érdemes Művész címmel jutal­mazott kitüntetett is „gyanús” lehet néhányaknak. — Én itt éltem, s mert nem vol­tam hajlandó elmenni, hát együtt éltem egy olyan rendszerrel, amely hajlandó volt együtt élni velem. Volt, amikor tűrt, volt, amikor po­fozott, és volt, amikor simogatott. Egyiket sem vagyok hajlandó rös­­tellni. Sőt, ha szabad, meg is fordí­tom a dolgot: megkockáztatom, hogy ítélő művészet, s az itt és most élő művészek nélkül aligha zajlott vol­na le ez a csendes forradalom, s a most számon kérő vádbeszélők to­vábbra is ülnének, szépen, illedelme­sen, némán. Hogy annak idején a mi kezünk­ben milyen hatalom volt , azt nagy­jából lehet tudni. Semmilyen. Mint ahogyan most sincs hatalmunk. De igenis minden olyan ügyért ringbe szálltunk, amiről azt gondoltuk, hogy tisztességes, hogy érdemes. S bár a hatalomtól nagyon távol vol­tam, igenis, annak is volt egy-két olyan képviselője, akit én ma is po­zitív figurának tartok. — Úgy kezdtük, hogy van? Most azt kérdezem: hogy lesz? — Ahogy hagynak... Láng Zsuzsa Pardi Anna: JEGYZET Theophrastus Paracelsus doktor tanításaiból Röpül az idő, ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál el. Pár milli­gramm atomot dobnak rám a sugárzó tekintetek, egyelőre túlélem. Egy láthatatlanul összetett szemüveg és szemüveg ütközik egy­másnak, s köztük az élővilág majdnem egyszerű. Nem tudjuk elviselni sem a tényeket, sem a tények hiányát. Ferdén nevelt molylepke száll a ferdén nevelt levendulának, majd egymásnak esnek az elpusztítható ruhák garderobjában. Mi tart tovább? A még most is átkozom, vagy a még most is áldom? összefonódnak, mint a belső csillagok a génben, mivel halan­dó corpusaik kettősen vannak meg bennünk, ez a kettős természet okozza egyéniségünk. De a rádiusz, az ám! Aprószemű impressziók néznek, nem egye­nesek, s végtelenül önzőek, az üresség alapja mindkét oldalon meg­bénított recept. A telítettség végeredményben nagyobb távlatú adottság, a termé­szetes erő, a természetes akarat, a természetes tett mindent egy lapra tesz fel, falevéltől a korinthosziig. Vég után a vég­­­ismereteink így kezdődnek el, s kezdet után a kezdet, szándékaink így végződnek be egy elpocsékolt csillagon. A Szaturnusz hársfát helyez el egy kis sejtben, nem akar panasz­kodni, nőjön. A Merkúr ágaira földre törő madarat röptét, nem akar panaszkodni, nőjön. De hogy illeszkedik mindez az én szándékomhoz? Ha a kozmosz szólít, mindnyájunknak el kell menni vagy fel kell nőni. Röpül az idő, ki tudja, hol áll meg, pulzust az égbolt magázva, értelmet a földbolt megrázva. Ki tudja, min vérzünk el, s mitől sugárzunk. Payer Imre: ÜZENET A SAKKTÁBLÁRÓL Minden bábu a maga útján megy a hiba? Olyan rendetlenség ez, mely úgy rendezett, az egyik bábu a másikban rejlő részegész iránti vágyát emelkedett közöny oldja meg — nem a dialektika. Így tehát a Sakktáblán a helyzet tautológiája megfogalmazva: Patt! — csettint magába rejtett mosollyal a ■már csak szemlélődő játékos. A román ellenállás költészetéből Marin Sorescu: FÖLDMŰVESEK A földművesek otthon bogyókat esznek, Ez van, amit még megrobbanthat a fűrészporos kályha. A hörcsögök tokáját is. — Bocsánat bűneiknek! — Alig hegeszti már egy kevéske gabona. És őket is, a tarlókról megtért bakákat Az éhség gyötri kutatni zsebeikben, Mert földműveseink túl sokat pazarolnak, Ősi rossz szokásuk l­esznek rendületlen. Még mindig osztályuk hajviselt tábora Termeli a vagyonát e honnak, S földműveseink mégse termelődnek újra, Csak fogynak, egyre fogynak. És éppen most, mikor övék is e hon, Nem tudom mi bajuk: sírnak s hallnak hallgatagon. 1985 MÉSZELY JÓZSEF fordítása 19 X IL Meggyónhatnám talán Istenemnek is, milyen indulatok voltak ben­nem, amikor — bérmálás alkalmá­val — valaki ráfeszítette fejem egy kézre, hogy csókoljam meg. Akkori­ban, gyerekként, azt is hittem, hogy több megaláztatás nem érhet. Pedig: nem gyűlöltem a tornatanár kezét sem, mely fülemet csavarván, ma­gasra emelt, hogy aztán óriási po­fonnal búcsúztassa földre való visz­­szaértemet. Fölrémlik a nagyszaká­csi plébános keze is, mely kissé sze­lídebben ütött engem,­­ mint a hely­bélieket, amikor nevelőszüleimnél voltam boldogan. A pofonok közti különbséget 1948-ban is fölfogtuk. Mégis, aztán együtt mentünk, a csősz által őrzött kertbe, szilvalopni. Ak­koriban a község elitjéhez tartozott a családom — de a hazugságért ugyan­úgy kijárt ugyanattól a kéztől, bár másféle legyintet. Nem is gondoltam bele, hogy miként nézhetek aztán a kezekre, mígnem egyszer Irmuska — énektanárnő — vonalzóval verte egy barátom ujjait, mert megkockázta­tott egy választ: kan­dúr. Az egyik legnagyobb pofont — bár közben osztálytársam újra elkezdte használ­ni ujjait — akkor kaptam, amikor fizikára kellett tanítanom bokszoló nebulótársamat, aki a világ legjobb­ja is lehetett volna, ha közben — ámbár később — nem lövi le felesé­gét és szeretőjét, mert hamarébb ér­kezik haza. De akkor még csak az önvédelemre akart megtanítani an­nak az albérletnek verandáján, ahol hiába próbáltam neki oktatni a kö­vetkező órában az irodalmat. Emlékszem anyám fáradt kezére is, amikor vonalzóval püfölte fene­kemet, mert előtte egy másik kéz éppen összeverte, amikor nem volt hajlandó lefeküdni dolgozótársával a jól elvégzett gyógyszertári leltáro­zás után. Emlékszem arra a kézre is ezért, mely pofon verte anyámat, hogy nem költözünk ki, nem me­gyünk máshova, annak a két és fél szobás lakásnak a kamrájából, mely­nek tulajdonosa a vállalat párttit­kára volt — azért emlékezetes ez a kéz, mert agitálás közben a gyűrű fönnakadt a teherautó szélén, s le­szakadt az ujj. Voltak olyan kezek is, amelyek most úgy emlékszenek föl, hogy simogattak, mintha dom­bokat a fű. Ha nézem most ezt a tavaszt, akkor ki is tudnám válasz­tani őket abból a zöldből, ami el­árad. De aztán eljön az este vagy éjszaka, és ablakhoz is verődnek az ágak. Akkor ébredek ilyenkor ma­gamra, ha átölelem, akivel a kezem összekulcsoltan találkozik. Ilyenkor ezek a felső végtagjaim — mindent elfeledve — másként kezdenek élni. Bennük a pofon és si­­mogatás. Fölriadok, s látom, ahogy a kezem, ahogy valahai létemben a petrólámpát — fölgyújtja a villanyt. Aztán odaültet egy asztalhoz, ahol a sokkezű írógép vár. Sokáig hall­gatunk mindnyájan, akiknek kezük van. Nézzük egymást, betűk az uj­jaimat, hogy mit is írok le velük? Talán a némaságot, talán az üvöl­tést, de ez a dolga az ujjaimnak, hogy munkát adjon egy tárgynak, amely nélkülük boldogtalan. Az a szem nézi ezt a két kezet, a tíz uj­jat, ami már elolvasta, kinézte a vi­lágból, mi is történt. Boldogtalan, míg várakozik, hogy mi történt a szem mögött, írni akarna. De az uj­jak sosem tudják, hogy mi az, ami végül papírra vetődik.­­Lt ennyi Nemzeti Dal és mennyi hazugság is rejtőzhet ugyanab­ban a kézben, vagy máséban, aki éppen falragaszon Hazudhat a kéz is, amikor ugyanúgy simogatja a fele­ségét és szeretőjét vagy ha baráti vállon és az ellenfél asztalánál be­tartja az etikettet. Nem volna zász­ló, ha nem lenne kéz, nem volna ál­dozat, torkon fojtva sem. Nem le­hetne durung,­ölésre, nem nyomhat­ná meg senki sem a rakéták vissza­számláló gombját — ha csak lábhü­velykujjunkkal tehetnénk. Ráadásul mihez kezdenének a teny­ér jósok, ha csak talpunk maradna! Igaz, azokon is vannak csecsemőkorunk óta őr­zött, sajátos vonalak. Azokból is ki­tetszhet a jövő. De ahogy nézem most a kezeket, a V és W és U és X alakú ujjaikkal, akkor nem arra gondolok, mit ígérnek, hanem csak azokra a kezekre, amelyek most már csüggedten lehullnak, mert belefá­radtak abba, amit csináltak, és nincs két ujjuk, amely Viktóriát mutathat­na. Ilyen már a kezek sorsa: mindig más kezek emelkednek föl helyettük, mosdottabbak. Tisztábbak éppen ezért. És előttünk és fölöttük az a diadalmas kéz. Olyan, mintha Krisz­tusé lenne a kereszten, de nem az emberiséget hallelujázza, csak ön­magát, mert a sorsban osztozni már nem hivatása. Az utcai lámpaoszlopnál megáll ** a kiskutya, elvégzi sürgős dol­gát. A sarkon és hirdetőoszlopon mellképek sorakoznak. Kéztelenül. A kezük csak akkor emelik föl, ami­kor győznek. A kutyát mindez nem érdekli. Csak rám néz, mintha: miért ez a hajcihő, édes gazdám? Lenézek rá, bár én magam sem ér­tem: fölragasztani és levakarni ek­kora plakátréteget, minek? De hát, mit tennének a kezek, ha nem vol­na papír és nyomda és enyvezet? Mit is tehetnének a kiveszőben levő fenevadak, ha nem vonulna be va­laki — exkluzíve — egy ketrecbe, hogy érdekükben szón­okol­jon. Fur­csa módon nem választaná szíve sze­rint az európai állatkerteket, mert neki a bukaresti oroszlán is olyan, mint az ausztráliai. Csak a képernyő fontos: hadonászi kezek, mögöttük őrjöng a tigris, mert be­tiltva kedvenc ketrece. Kezek, kezek, kezek. Még Pilátus is mosta. De ezt már nem divat mu­tatni, csak zeneművészeknél tévésen. Pediglen volt keze Deák Ferencnek is, Tisza Istvánnak is, Horthynak is — most már csak az a kérdés, hogy kinek a kezét öntik bronzba, mint Nagy Péterét, melynek nyomata alatt valaha egy tűzoltó készüléket találtam a Moszkva környéki skan­zenben. Kezek erdeje mögötte, ha már csápolnak az újmódi tinédzse­rek, de nem csupán a csinált fővá­rosban, hanem Tallinnban is — Pé­­tervár, Pétervár, ahol a költők tu­catnyian odavesztek! Egy kéz ár­nyékában, mely folyvást változik, a hatalmat csak kezek tudják megra­gadni. Nyulacskákat, kecskécskéket a falon ezek a kezek nem mutatnak. A nyulacska füle helyett a győzel­met, a farka helyett — a semmit. Én mégis inkább rákban haldokló apám kezére emlékszem, aki helyett meg kellett írnom valamit, anyámé­ra, aki elvert vagy megsimogatott, tanároméra, aki pofonverten küldte le a padlásról a túllelkesült diákot, hogy az már ne is emlékezhessen a hóhér kezire. Istenem, nékem ne or­cákat mutogattak volna, amikor — úgymond — változott a világ, csak­ kezeket. Olyan torpanásnyi ez a vi­lág, hogy ilyenkor a komputerek megállíthatnák a diktátorok ujjait is. Kezek: a gyerekét átölelő — bár­milyen nemzetiségű — anyakezek. Amikor majd ravaszra szorítva az ujjam, akkor emlékszünk is. Most csak arcok vannak, de nekem azok a kezek a fontosabbak, amelyek először emeltek föl a fénybe, vittek, ölelve kórházba, amelyek a haláltól mentettek meg, mert­­ nem utcakő, csak embertürelem volt bennük, k­­­ár. Kár. Kár. Egy varjú mondja­m a ligetben. Szél van, nagy ága­kat dob az emberre. Hozzávághat­nám valamelyiket, de nem teszem. Az embernek nem arra való a keze, hogy ezt tegye, no meg a varjú is csak afféle madár. Nem tehet róla, hogy feketében jár. Csak karma van — nincs keze. VERESS MIKLÓS: Mi van a kézben?

Next