Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
1990. május 5., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Presser: Nekem itt van dolgom — Hogy van? — Köszönöm, jól. De ez ugye, még nem számít kérdésnek? — Annak szántam ... — Nem lehetne egy kicsit konkrétabban? — De. Kezdjük talán A padlásnál, valószínűleg előbb-utóbb úgyis eljutunk a pincéhez ... — A padlást rövidesen bemutatják Angliában, pillanatokon belül elkezdődnek az első próbák. Már túl vagyunk aszínészválogatáson, de hogy pontosan mikor lesz a bemutató , fogalmam sincs. Mivel Londonban a nyár az igazi szezon, akkor lehet „elsózni” a musical jegyeket, elképzelhető, hogy már júniusban meglesz, de az is lehet, hogy csak a nyár végén. — A padlás ízig-vérig közép-keleteurópai tanmese. Vajon mit érthet meg belőle egy született angol? — Természetesen azokat a szituációkat és figurákat, amelyek jellegzetesen kelet-európaiak vagy éppen magyarok, vagy átírjuk, vagy kihagyjuk. Nyilvánvaló, hogy egy terrorizáló, zsarnok viceházmesterrel nem tudnak mit kezdeni Londonban. Merthogy olyan ott nincs. És ennek megfelelően természetesen T. Müller sem lesz, mert nem lehet... — Félő, hogy az sem lesz világos, hogy minek kellett egy nyolcadik törpe a „meglevő” hét mellé, és miért nem a széplelkű dalnok-királyfi éleszti fel Csipkerózsikát. Hiszen alighanem ők is egy sajátos magyar fejlődéstörténet képzelt gyermekei. — Áh, nem. Hozzájuk csak egy kis jó szív és némi fantázia kell. Hét törpéjük az angoloknak is van, és a hétből már lehet következtetni a nyolcadik szerepére. Egyébként nem hiszem, hogy a londoni közönség teljesen értetlen volna, mint ahogy azt sem hiszem, hogy ezek az urak véletlenül vették meg a darabot. — Abban is tévednék, hogy az a néhány sor, amelyért talán az egész darab íródott, nevezetesen: „Nekem itt van dolgom. Nekem itt vannak álmaim” — valahogy nem ugyanúgy szól Londonban, mint a Szent István körúton? — Nem, ez tényleg így van. De nekem meggyőződésem, hogy nagyon kevés fiatal van a világon, aki maradéktalanul elfogadja a körülményeit, még akkor is, ha az ő körülményeiket a mi fiataljaink rettenetesen irigylik. Szerintem sok fiatal értelmiségi bárhol Nyugat-Európában, Angliában vagy Amerikában éppúgy konfliktusba keveredik a hatalommal,mint itt , ugyanis a hatalom mindenütt egyformán működik. Én itt élek, egy olyan országban, ahol az utóbbi időben teljesen felborult a „rend”, ami a világon senkinek sem hiányzik. Helyette ugyan káosz lett, ami már egy jobb változat, de nem erre vágytunk. Azt tudtuk ugyan, hogy gazdasági csődben élünk, de a morális csődről megpróbáltunk nem tudomást venni. Ez persze nemcsak kelet-európai probléma, de nekünk ebből a morális bukfencből illene talpra érkeznünk már csak azért is, mert különben egyéb bajainkból sem tudunk kimászni. — De valami miatt azért mégiscsak minden Presser—Dusán-szerzemény az „itt és most”-ról szól?! — Mert itt és most voltunk végig, pedig el is mehettünk volna, mint ahogyan voltak, akik el is mentek, őket elég primitív módon két csoportra osztanám: akiket elzavartak, s akiknek érdemes volt elmenniük. Konrád, Szelényi, Szentléky és sokan mások, illetve azok, akiknek úgy volt könnyebb. Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy köztörvényeseket innen az utolsó húsz évben nem száműztek ... Félreértés ne essék, én a második csoport döntését is tiszteletben tartom, minthogy utóbb kiderült , mindenki ott élhet, ahol akar. Mi mindig itt és most éltünk, s túl minden cenzúrán, nem hiszem, hogy túlságosan nagy hősök lettünk volna, de az utolsó 20 évben a koncerttermekben, művelődési házakban, sportcsarnokokban — és a fejekben is — végbement heti egy-két kis „palotaforradalmakban” a rockzenének és néhány magyar képviselőjének igencsak súlyos érdemei vannak. — Kevés hír járja az LGT-ről. Felejtsük el? — Jövőre mindenképpen újra együtt fogunk játszani. Hogy úgy mondjam, „folynak az előzetes megbeszélések és az egyeztető tárgyalások”. De talán mégis jobban hangzik úgy, hogy nagyon hiányoznak az emberek is, és persze az együtt zenélés öröme is. — Érdekes, épp a minap olvastam a Reformban, hogy Presser Gábor nem szeret velük játszani. — Én is olvastam. Más kérdés, hogy nem igaz. A mondat a valóságnak megfelelően úgy hangzana, hogy én nem szeretek rossz körülmények között játszani. Ugyanis én a színpadon szeretek a zenére figyelni, és nem amiatt idegeskedni, hogy a rendezők hamis jegyeket árulnak, hogy a technikusaim éppen önkéntes rendőrökkel verekszenek, mert azok tizenegy éves kislányokat vernek éppen, valóban nem szeretem, ha lerohad a technika, és ha tudom, hogy átvert a szervező. És természetesen ezek után le lehet írni, hogy én nem szeretek játszani. Egyébként a cikk szerzőjének ülepe azóta találkozott már a cipőm orrával, úgyhogy nem csodálom, ha az illető nem szeret. Ő egyébként a „honhagyók” második kategóriájába tartozik, úgynevezett exportmagyar. — Mondják, ez búcsúkoncert lesz... öregség, fáradtság? — öregség, fáradtság, és mert itt az ideje, hogy átadjuk a stafétabotot a fiatal tehetségeknek. Remélem, még majd lesz lehetőségünk megismerni őket. — Nem fél? Nem félti a következő generációt? — Én nem félek. Ebben a mai rockköltészetben van néhány akkora formátum, hogy ez aligha lesz probléma. A huszadik század végének Magyarországában a legnagyobb tömegeket megmozgató költőknek — Dusánnak, Hobónak, Demjénnek Lehrnek, Nagy Ferónak, Miklóskának, hirtelenjében ők jutottak eszembe — biztos, hogy lesznek soraik, kottáik, sor- és kottaközeik. Az olcsóbbak, a rockbikkfaköltők pedig csináljanak, amit akarnak. Meg főleg, amit tudnak. — Nem lehet, hogy — ahogyan az imént fogalmazott — egy morálisan elhasalt országban az igazi tehetségek is prostituálódnak? — A prostitúciónak nincs köze a tehetséghez, a művészethez. Ez természet, ember, jellem kérdése. Legföljebb egy művészről előbb kiderül... — A művészeknek kötelező vagy legalábbis „illik" örök ellenzékben maradniuk? — Minden hatalom minden országban és minden időben azokat pártolja, akik őt szolgálják. De emellett a hatalom azt is szeretné, ha szeretnék, így ha pénz van, akkor esély is van a kultúra, a művészet támogatására. Így és ezért szabad is szeretni a hatalmat. Azt nem mondom, hogy könnyű. Elég az egyetemes művészettörténet legközhelyszerűbb példáira gondolni: Van Gogh, Csontváry. A mostani új időkben a tudomány és a művészet támogatásában szerepet kell vállalniuk a magukra valamit is adó sikeres vállalatoknak és vállalkozóknak. Ez egyébként felszólítás, tessék annak venni! — Zokon ne vegye, de alighanem ön, az „exhatalom” által Erkel-díjjal, Érdemes Művész címmel jutalmazott kitüntetett is „gyanús” lehet néhányaknak. — Én itt éltem, s mert nem voltam hajlandó elmenni, hát együtt éltem egy olyan rendszerrel, amely hajlandó volt együtt élni velem. Volt, amikor tűrt, volt, amikor pofozott, és volt, amikor simogatott. Egyiket sem vagyok hajlandó röstellni. Sőt, ha szabad, meg is fordítom a dolgot: megkockáztatom, hogy ítélő művészet, s az itt és most élő művészek nélkül aligha zajlott volna le ez a csendes forradalom, s a most számon kérő vádbeszélők továbbra is ülnének, szépen, illedelmesen, némán. Hogy annak idején a mi kezünkben milyen hatalom volt , azt nagyjából lehet tudni. Semmilyen. Mint ahogyan most sincs hatalmunk. De igenis minden olyan ügyért ringbe szálltunk, amiről azt gondoltuk, hogy tisztességes, hogy érdemes. S bár a hatalomtól nagyon távol voltam, igenis, annak is volt egy-két olyan képviselője, akit én ma is pozitív figurának tartok. — Úgy kezdtük, hogy van? Most azt kérdezem: hogy lesz? — Ahogy hagynak... Láng Zsuzsa Pardi Anna: JEGYZET Theophrastus Paracelsus doktor tanításaiból Röpül az idő, ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál el. Pár milligramm atomot dobnak rám a sugárzó tekintetek, egyelőre túlélem. Egy láthatatlanul összetett szemüveg és szemüveg ütközik egymásnak, s köztük az élővilág majdnem egyszerű. Nem tudjuk elviselni sem a tényeket, sem a tények hiányát. Ferdén nevelt molylepke száll a ferdén nevelt levendulának, majd egymásnak esnek az elpusztítható ruhák garderobjában. Mi tart tovább? A még most is átkozom, vagy a még most is áldom? összefonódnak, mint a belső csillagok a génben, mivel halandó corpusaik kettősen vannak meg bennünk, ez a kettős természet okozza egyéniségünk. De a rádiusz, az ám! Aprószemű impressziók néznek, nem egyenesek, s végtelenül önzőek, az üresség alapja mindkét oldalon megbénított recept. A telítettség végeredményben nagyobb távlatú adottság, a természetes erő, a természetes akarat, a természetes tett mindent egy lapra tesz fel, falevéltől a korinthosziig. Vég után a végismereteink így kezdődnek el, s kezdet után a kezdet, szándékaink így végződnek be egy elpocsékolt csillagon. A Szaturnusz hársfát helyez el egy kis sejtben, nem akar panaszkodni, nőjön. A Merkúr ágaira földre törő madarat röptét, nem akar panaszkodni, nőjön. De hogy illeszkedik mindez az én szándékomhoz? Ha a kozmosz szólít, mindnyájunknak el kell menni vagy fel kell nőni. Röpül az idő, ki tudja, hol áll meg, pulzust az égbolt magázva, értelmet a földbolt megrázva. Ki tudja, min vérzünk el, s mitől sugárzunk. Payer Imre: ÜZENET A SAKKTÁBLÁRÓL Minden bábu a maga útján megy a hiba? Olyan rendetlenség ez, mely úgy rendezett, az egyik bábu a másikban rejlő részegész iránti vágyát emelkedett közöny oldja meg — nem a dialektika. Így tehát a Sakktáblán a helyzet tautológiája megfogalmazva: Patt! — csettint magába rejtett mosollyal a ■már csak szemlélődő játékos. A román ellenállás költészetéből Marin Sorescu: FÖLDMŰVESEK A földművesek otthon bogyókat esznek, Ez van, amit még megrobbanthat a fűrészporos kályha. A hörcsögök tokáját is. — Bocsánat bűneiknek! — Alig hegeszti már egy kevéske gabona. És őket is, a tarlókról megtért bakákat Az éhség gyötri kutatni zsebeikben, Mert földműveseink túl sokat pazarolnak, Ősi rossz szokásuk lesznek rendületlen. Még mindig osztályuk hajviselt tábora Termeli a vagyonát e honnak, S földműveseink mégse termelődnek újra, Csak fogynak, egyre fogynak. És éppen most, mikor övék is e hon, Nem tudom mi bajuk: sírnak s hallnak hallgatagon. 1985 MÉSZELY JÓZSEF fordítása 19 X IL Meggyónhatnám talán Istenemnek is, milyen indulatok voltak bennem, amikor — bérmálás alkalmával — valaki ráfeszítette fejem egy kézre, hogy csókoljam meg. Akkoriban, gyerekként, azt is hittem, hogy több megaláztatás nem érhet. Pedig: nem gyűlöltem a tornatanár kezét sem, mely fülemet csavarván, magasra emelt, hogy aztán óriási pofonnal búcsúztassa földre való viszszaértemet. Fölrémlik a nagyszakácsi plébános keze is, mely kissé szelídebben ütött engem, mint a helybélieket, amikor nevelőszüleimnél voltam boldogan. A pofonok közti különbséget 1948-ban is fölfogtuk. Mégis, aztán együtt mentünk, a csősz által őrzött kertbe, szilvalopni. Akkoriban a község elitjéhez tartozott a családom — de a hazugságért ugyanúgy kijárt ugyanattól a kéztől, bár másféle legyintet. Nem is gondoltam bele, hogy miként nézhetek aztán a kezekre, mígnem egyszer Irmuska — énektanárnő — vonalzóval verte egy barátom ujjait, mert megkockáztatott egy választ: kandúr. Az egyik legnagyobb pofont — bár közben osztálytársam újra elkezdte használni ujjait — akkor kaptam, amikor fizikára kellett tanítanom bokszoló nebulótársamat, aki a világ legjobbja is lehetett volna, ha közben — ámbár később — nem lövi le feleségét és szeretőjét, mert hamarébb érkezik haza. De akkor még csak az önvédelemre akart megtanítani annak az albérletnek verandáján, ahol hiába próbáltam neki oktatni a következő órában az irodalmat. Emlékszem anyám fáradt kezére is, amikor vonalzóval püfölte fenekemet, mert előtte egy másik kéz éppen összeverte, amikor nem volt hajlandó lefeküdni dolgozótársával a jól elvégzett gyógyszertári leltározás után. Emlékszem arra a kézre is ezért, mely pofon verte anyámat, hogy nem költözünk ki, nem megyünk máshova, annak a két és fél szobás lakásnak a kamrájából, melynek tulajdonosa a vállalat párttitkára volt — azért emlékezetes ez a kéz, mert agitálás közben a gyűrű fönnakadt a teherautó szélén, s leszakadt az ujj. Voltak olyan kezek is, amelyek most úgy emlékszenek föl, hogy simogattak, mintha dombokat a fű. Ha nézem most ezt a tavaszt, akkor ki is tudnám választani őket abból a zöldből, ami elárad. De aztán eljön az este vagy éjszaka, és ablakhoz is verődnek az ágak. Akkor ébredek ilyenkor magamra, ha átölelem, akivel a kezem összekulcsoltan találkozik. Ilyenkor ezek a felső végtagjaim — mindent elfeledve — másként kezdenek élni. Bennük a pofon és simogatás. Fölriadok, s látom, ahogy a kezem, ahogy valahai létemben a petrólámpát — fölgyújtja a villanyt. Aztán odaültet egy asztalhoz, ahol a sokkezű írógép vár. Sokáig hallgatunk mindnyájan, akiknek kezük van. Nézzük egymást, betűk az ujjaimat, hogy mit is írok le velük? Talán a némaságot, talán az üvöltést, de ez a dolga az ujjaimnak, hogy munkát adjon egy tárgynak, amely nélkülük boldogtalan. Az a szem nézi ezt a két kezet, a tíz ujjat, ami már elolvasta, kinézte a világból, mi is történt. Boldogtalan, míg várakozik, hogy mi történt a szem mögött, írni akarna. De az ujjak sosem tudják, hogy mi az, ami végül papírra vetődik.Lt ennyi Nemzeti Dal és mennyi hazugság is rejtőzhet ugyanabban a kézben, vagy máséban, aki éppen falragaszon Hazudhat a kéz is, amikor ugyanúgy simogatja a feleségét és szeretőjét vagy ha baráti vállon és az ellenfél asztalánál betartja az etikettet. Nem volna zászló, ha nem lenne kéz, nem volna áldozat, torkon fojtva sem. Nem lehetne durung,ölésre, nem nyomhatná meg senki sem a rakéták visszaszámláló gombját — ha csak lábhüvelykujjunkkal tehetnénk. Ráadásul mihez kezdenének a tenyér jósok, ha csak talpunk maradna! Igaz, azokon is vannak csecsemőkorunk óta őrzött, sajátos vonalak. Azokból is kitetszhet a jövő. De ahogy nézem most a kezeket, a V és W és U és X alakú ujjaikkal, akkor nem arra gondolok, mit ígérnek, hanem csak azokra a kezekre, amelyek most már csüggedten lehullnak, mert belefáradtak abba, amit csináltak, és nincs két ujjuk, amely Viktóriát mutathatna. Ilyen már a kezek sorsa: mindig más kezek emelkednek föl helyettük, mosdottabbak. Tisztábbak éppen ezért. És előttünk és fölöttük az a diadalmas kéz. Olyan, mintha Krisztusé lenne a kereszten, de nem az emberiséget hallelujázza, csak önmagát, mert a sorsban osztozni már nem hivatása. Az utcai lámpaoszlopnál megáll ** a kiskutya, elvégzi sürgős dolgát. A sarkon és hirdetőoszlopon mellképek sorakoznak. Kéztelenül. A kezük csak akkor emelik föl, amikor győznek. A kutyát mindez nem érdekli. Csak rám néz, mintha: miért ez a hajcihő, édes gazdám? Lenézek rá, bár én magam sem értem: fölragasztani és levakarni ekkora plakátréteget, minek? De hát, mit tennének a kezek, ha nem volna papír és nyomda és enyvezet? Mit is tehetnének a kiveszőben levő fenevadak, ha nem vonulna be valaki — exkluzíve — egy ketrecbe, hogy érdekükben szónokoljon. Furcsa módon nem választaná szíve szerint az európai állatkerteket, mert neki a bukaresti oroszlán is olyan, mint az ausztráliai. Csak a képernyő fontos: hadonászi kezek, mögöttük őrjöng a tigris, mert betiltva kedvenc ketrece. Kezek, kezek, kezek. Még Pilátus is mosta. De ezt már nem divat mutatni, csak zeneművészeknél tévésen. Pediglen volt keze Deák Ferencnek is, Tisza Istvánnak is, Horthynak is — most már csak az a kérdés, hogy kinek a kezét öntik bronzba, mint Nagy Péterét, melynek nyomata alatt valaha egy tűzoltó készüléket találtam a Moszkva környéki skanzenben. Kezek erdeje mögötte, ha már csápolnak az újmódi tinédzserek, de nem csupán a csinált fővárosban, hanem Tallinnban is — Pétervár, Pétervár, ahol a költők tucatnyian odavesztek! Egy kéz árnyékában, mely folyvást változik, a hatalmat csak kezek tudják megragadni. Nyulacskákat, kecskécskéket a falon ezek a kezek nem mutatnak. A nyulacska füle helyett a győzelmet, a farka helyett — a semmit. Én mégis inkább rákban haldokló apám kezére emlékszem, aki helyett meg kellett írnom valamit, anyáméra, aki elvert vagy megsimogatott, tanároméra, aki pofonverten küldte le a padlásról a túllelkesült diákot, hogy az már ne is emlékezhessen a hóhér kezire. Istenem, nékem ne orcákat mutogattak volna, amikor — úgymond — változott a világ, csak kezeket. Olyan torpanásnyi ez a világ, hogy ilyenkor a komputerek megállíthatnák a diktátorok ujjait is. Kezek: a gyerekét átölelő — bármilyen nemzetiségű — anyakezek. Amikor majd ravaszra szorítva az ujjam, akkor emlékszünk is. Most csak arcok vannak, de nekem azok a kezek a fontosabbak, amelyek először emeltek föl a fénybe, vittek, ölelve kórházba, amelyek a haláltól mentettek meg, mert nem utcakő, csak embertürelem volt bennük, kár. Kár. Kár. Egy varjú mondjam a ligetben. Szél van, nagy ágakat dob az emberre. Hozzávághatnám valamelyiket, de nem teszem. Az embernek nem arra való a keze, hogy ezt tegye, no meg a varjú is csak afféle madár. Nem tehet róla, hogy feketében jár. Csak karma van — nincs keze. VERESS MIKLÓS: Mi van a kézben?