Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-30 / 125. szám

1990. május 30., szerda NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR - SOROZAT HEROIN-KALAND RÓMÁBAN (2.) Henriette ártatlan? Állítólag Erdőkövy Henriet­te bűntársi mivoltáról már nem volt teljes mértékben meggyőződve a vizsgálóbíró. Elfogadhatónak tűnt az ese­tében a védekezés, hogy ő végiképp semmit sem tudott az utazás valódi céljáról: a közeli szomszéd, Gábor Sán­dor bevásárlóútra hívta, s ő élt s az alkalommal. Csakhogy a nyomozás felderítette, ha­sonlóan Gábor Sándorhoz, ő is járt 1989-ben Törökország­ban, és Olaszországban is. S kiderült az is, hogy előző al­kalommal csupán néhány nap eltérés vol­t kettejük olaszor­szági tartózkodása között. Novemberben Citroennel? A nyomozás másik szála a heroin eredetét kutatta. Eh­hez a különböző vegyi elem­zések eredménye adott tám­pontot. Amikor a tudósító­nak elmagyarázták a vegy­­elemzés indítékát, rá egy alap­­ra a Corriere della Serában újabb kábítószerfogásról adott hírt. A helyszín ezúttal Tri­eszt volt, a kábítószerfutárok pedig — a sajtóértesülések szerint — két jugoszláv, akik egy furgonból pakolták át a kávészacskónak álcázott ká­­bí­tószercsomagokat egy sze­mélyautóba. Miként tíz nap­pal azelőtt, most is, az adott város legnagyobb fogásaként aposztrofálták a történetet, a szállítmány most is pontban 21 kiló volt, és ugyanaz a brown-sugar minőség, amely a magyar Fordban is lapult. Időközben a magyarországi nyomozás is feltárt egyet s mást, különösen Gábor Sán­dor Ervinnel kapcsolatban. A rendőrök Erdőkövy Hen­riette férjétől egyebek között azt is megtudták, hogy Gá­bor Sándor 1989 novemberé­ben, ahogy azt az olasz rend­őrség is kinyomozta, járt már Olaszországban. Akkor csak Milánóba ment, s invitálta Vághyt, tartson vele. — Azt mondta — idézi fel akkori beszélgetésüket Vághy —, haza kellene hozni néhány ismerősét. Először nem értet­tem, miért nem ő hozza ha­za őket, mire közölte, hogy neki még néhány napot kint kell töltenie, ügyeit intézni. De két kocsival megyünk, s én az egyikkel majd hazaho­zom a barátait. Elfogadtam a meghívást. Végül is nem utaz­hat az ember akármikor Olaszországba. No meg, ne­kem egy kis Polskim van ... Lehet, hogy ez nevetséges, de az sem volt kis csábítás, hogy végre hosszabb úton is vezet­hetek egy jó nyugati kocsit... egy Citroent. A rendőrség legnagyobb sajnálatára Vághy nem em­lékszik a Citroen rendszámá­ra. Márpedig Per alezredes él a gyanúperrel, hogy már azon az úton is vitték ki heroint. Persze, amíg elő nem kerül a Citroen, ez csak feltétele­zés. — Mi történt az önök milá­nói útján? — Semmi különös — mond­ja Vághy. — Délben érkez­tünk meg, én már hulla fá­radt voltam, s lefeküdtem. Gábor azt mondta, elmegy, megkeresi az ismerőseit. Én ki se mozdultam a szobából, végül is abban maradtunk, hogy majd ott találkozunk. Csak este ébredtem fel. — Gábor Sándor ezalatt merre járt? — Fogalmam sincs, nem be­szélt róla. Amúgy meg na­gyon dühös volt, úgyhogy nem is faggattam. Azt mondta, mégsem jönnek az ismerősei, feleslegesen jöttem. Én nem tulajdonítottam ennek külö­nösebb jelentőséget, hazajöt­tem — Tud arról, hogy vélhető­en ön is egy kábítószer-szál­lítmányt fuvarozott akkor? — Igen, mondták a rend­őrök. De ..., nézze, nekem Palira vett futár vagy... Rómában a rendőrség azon­ban minderről vagy tud, vagy nem. E konkrét ügy kap­csán példátlanul rossz volt a két rendőrség munkakapcso­lata, nem is értették a ma­gyar nyomozók, hogy miért. Ezenközben Itáliában az volt a nagy kérdés, vajon elkép­zelhető-e, hogy Gábor Sándor nem tudott a kocsijába rejtett szállítmányról? Nos, elképzel­hető? Már csak az ártatlan­ság vélelme okán i­s igennel kell felelnünk. Miért is ne. Lehetséges, hogy a feladók palira vették a magyar futárt, nem közölték vele, hogy mit preparáltak a kocsijába. Bár lehet, hogy csak a mennyisé­get rém tudatták vele ... Az őrizetben tartott magya­rokkal nem sikerült beszélni, az ügyvédekkel viszont igen. Guido Cesarininek, Henriette védőjének, a tavaly október­ben életbe lépett új olasz büntető perrendtartás szerint lehetősége volt betekinteni a vád összegyűjtött anyagaiba. Ezúttal csaknem kétszáz ol­dalt tett ki a vizsgálati tény­anyag. — A tények ismeretében egyértelmű — mondta Guido Cesarini —, hogy Vághyné Erdőkövy Henriette ártatlan. Ezt nem csupán védőügyvéd­jeként, hanem magánember­ként is meggyőződéssel állí­tom. Itt az a döntő kérdés, hogy tudott-e Erdőkövy Hen­riette a kocsiba rejtett kábí­tószerről, vagy sem. Ő nem­mel felelt. Én pedig elhiszem ezt neki. A rendőrség alapo­san átvizsgálta a személyes holmijait, de sehol sem talált drognyomot. Mint azt az ügyvéd elmond­ta, nem felel meg a valóság­nak a vád azon próbálkozá­sa, hogy összekapcsolja a két magyar korábbi törökországi és olaszországi utazásait. Gá­bor Sándor négyszer is járt Törökországban, Vághyné vi­szont csak egyszer, akkor is a férjével és egy baráti házas­párral. Olaszországban nagyon szi­gorúan büntetik a kábítószer­rel összefüggő valamennyi bűncselekményt, köztük a csempészetet is. S nem múlik el nap, hogy a sajtó valami­lyen ürüggyel ne írjon a té­máról. Beismerő vallomás? — Sajnos, ez rideg tárgya­lás lesz — jelentette ki Gior­­dano Francesco, Gábor Sán­dor ügyvédje, aki maga sem nagyon hisz védence ártatlan­ságában. Ám amit ezután mond, az meglepi az újság­írót.­­ A második kihallgatá­son Gábor Sándor valójában beismerő vallomást tett. Azt ugyan nem mondta, hogy a kábítószerről tudott, ám egy zavaros história keretében előadta, hogy ismerőse vala­mit betett az autóba. Beszélt arról is, hogy a gépkocsit szervizeltetni kellett, esetleg ott rakhatták meg áruval. Fekete Gy. Attila— Ortutay L. Gyula Következik: MEGSZÓLAL EGY KORONA­TANÚ, sem­mi sem tűnt fel, s külön­ben is­ örültem, hogy utaz­hattam ... Álmomban találkoztam a háromfülű em­­berrel. Rohantam utána, űztem-hajtot­­tam árkon-bokron, gyűléseken át, míg végre elértem, s mikrofonomat nekiszegezve rá or­dítottam: „Nyilatkozzék, uram!" És a három­fülű ember — aki ugyebár, eleve nem lehet hétköznapi, unalmas fickó — vidáman nyilat­kozott. Érdekeseket mondott, olyanokat, ami­ket még előtte soha, senki, de senki se. Ro­hantam vissza a nyilatkozattal a szobámba, ott sebesen leírtam, hogy éppen kit szidott a különleges nyilatkozó, s adtam fel gyorsan, bele, bele az újságba, mert ilyen még nem volt. Aztán mentem a másik háromfülű után, mert ő meg gyorsan cáfolni akart, mondta, az a másik, az a csirkefogó, visszautasítja, leta­possa, kinyírja, mert most már ez is máshogy lesz, mint eddig volt. A háromfülűek mindig máshogyan élnek, mást mondanak, mint a szimpla kétlapátosok. Egy belevaló háromfülűről naponta hatvan pletyka röppen fel, míg a hagyományos fülűek háza táján dögunalom honol. Igazi újságíró persze azonnal kiválasztja a tömegben azo­kat a személyeket, akiket különös ajándékkal lepett meg a sors. Aki csak teszi a dolgát, s körülötte nem dübörögnek üstdobok, nem szólnak fanfárok, szóba sem jöhet. A külön­leges ember, az igen, az más. A politikusok között igen sok a háromfülű ember, mert e fajtának lételeme a nyilvános­ság, a nyilatkozat. A sajtószereplés az elmúlt hónapokban egyeseket az égbe röpített, má­sokat mélybe taszított. A kampány idején a magára valamit adó politikus megtanulhatta, mikor, milyen időközönként kell a sajtóban felbukkannia, vagy mikor ajánlatos eltűnni kissé a szem elől. Sokan azt is megérezhették, hogy akkor is különleges sziporkákkal és öt­letekkel kell előállni, amikor erre semmi szükség nincsen. A kerék nem áll meg. Aki nem bírja tovább szusszal, avagy ellőtte a pus­kaporát, búcsúznia kell. A legelső időszak kemény fiai körül fá­rasztó csend honol, sokan eltűntek. Ez azért van, mert már nem kapjuk fel a fejünket a dicső igazmondásra, s a bizalmas titkok tudói sem olyan varázslatosak, mint egy évvel ez­előtt. A szónoklatokat sem hallgatjuk tátott szájjal, s nem vagyunk tele boldogító kíván­csisággal. Az ünnepnapokat hétköznapok vált­ják fel, a sokáig tiltott szavak is el tudnak kopni. Már nem a „művház” sűrű levegőjébe rikkantott ígéret a meghatározó, hanem az, hogyan élünk. Erről bizony, vannak napra­kész, házi információink is, nem kell hozzá sajtónyilatkozat. T­ejárt volna a háromfülűekre szánt idő­■Lí szak? Hát annyira hálátlanok lennénk, hogy már emlékezni is alig van kedvünk? El­felejtenénk, hogy feltűnt itt egy olyan ember­fajta, amely ha a múltról faggatták, azonnal válaszolni tudott, s tökéletes emlékezet birto­kában volt? Vagy gyanússá váltak volna az örökké mindenre pontos választ adó három­fülűek? Lehet azonban, hogy csupán a sok különleges program vált a szemünkben gya­nússá. Vagy a különleges emberek, akik a ho­mályos programokat taglalták, fölöttébb ma­gabiztosan. Sokféle válasz létezik, de ezek már nem is olyan különlegesek. Korunk államférfiaiból még csak a „külön­legességet” ismerjük. Annyit tudunk róluk, hogy nem viselkednek úgy — mert tehetik ezt —, mint elődeik. Láttuk már őket hadve­zéri díszben, pártviták izzadt harcosaiként, újabban finom alkuk ügyes főszereplőiként, de hétköznapi praxisukat még nem ismerjük. Csak annyit tudunk róluk, hogy a pártcsatá­rozások során mindentudók voltak, s megol­dást ígértek a leglehetetlenebb helyzetekre is. A „különleges” lehetőséget most megkapták — e csendes ténymegállapítással legyenek elégedettek a lelkesek meg a kételkedők is. A legérdekesebb persze az lenne, ha a mi háromfülű embereink tudnának az egyszerű, hétköznapi ember fejével is gondolkodni. Hét­köznapi, konkrét intézkedéseket várnánk, olyanokat, amelyeknek ésszerűsége a többség számára érthető. Ha rájövünk, hogy embe­reink a szónoklatokkal ellentétben ugyanúgy tehetetlenek vám- és adóügyekben, mint elő­deik, türelmetlenségünk nem szűnik. Ha meg­élhetési kérdésekben ugyanaz a tájékozatlan­ság és bizonytalanság érvényesül, mint eddig, kezdeti reménykedésünk alábbhagy, s itt ak­kor fél év múlva másról sem beszélünk, mint hogy lám, a háromfülű ember nem is három­fülű, s hogy szemfényvesztés volt a kamerák előtt az a sok mély beszéd. Erről azonban itt és most nem illik be­■*-t szólni. Várjunk. Mondogassuk magunk­ban, hogy a legrosszabb demokrácia is jobb annál, amit megéltünk. E szellemes mondást tegyük el magunknak rosszabb időkre, mindig, minden pillanatban használható lesz. Fejünket a szörnyű felismerésnek elkerü­lése végett addig se fogdossuk. Bizakodjunk, s figyeljünk, mi van a levegő­ben. Rab László A háromfülű ember 7 Vízlépcső helyett természetvédelmi park Beszélgetés a kormánybiztossal a kártérítési igényekről. Bős leállításának költségeiről — Néhány napja nyújtotta be Antall József a parlamentben a kormányprogramot, ez érintette a bős—nagymarosi beruházást is. Ön miként ítéli meg a kormányprog­ram ide vonatkozó részét? — kér­deztük dr. Udvari Lászlót, a víz­lépcső kormánybiztosát. — A kormányzati döntés­előkészítés és a politikai el­lenőrzés szempontjából kedve­zőnek tartom, hogy a kormány továbbra is fenntartja ennek a komplex kérdéskörnek a külön kezelését. Nyilvánvaló, hogy az új kormányzati struktúrá­ban is több tárcát érintő ez a feladat, amely egységes irányí­tást és politikai szintű dönté­seket igényel. 2,1 milliárd forintra csökkent — A kormánybiztosi funkció te­hát marad. Hát ön marad-e? Egyik beosztottja — a kormánybiztosi titkárság vezetője — a napokban a Bős—Nagymaros Társadalmi Bi­zottság előtt éles támadást intézett ön ellen az ön távollétében, kije­lentvén : nem kezdeményezett sem­miféle kormányzati intézkedést a munkálatok felfüggesztésére, s így azokat tovább folytatták. — Államtitkári beosztásom mellett tavaly májusban bízott meg a Minisztertanács e súlyos válság menedzselésével, amit ez év elejéig apparátus nélkül végeztem. Ennek ellenére ok­tóber végére az Országgyűlés elé terjeszthettem Bős—Nagy­maros „rendszerváltását”: a vízlépcsőrendszerből a nagy­marosi létesítmény elhagyását, az államközi szerződés módo­sítására vonatkozó elképzelé­seket, illetve a bősi beruházás újratárgyalási szándékát. Ez év elején a dunai vízlépcső ügyének nemzetközi szerződé­sekben és a Duna helyreállítá­sában végzendő kormányzati munkát kellett megszervezni. Eközben számos bizonytalan­sággal küszködtünk. A cseh­szlovákok a magyar miniszter­elnök kétszeri kérése ellenére sem ültek tárgyalóasztalhoz. De ide sorolhatom azt is, hogy az akkori kormány — a po­litikai pártokkal folytatott konzultációi értelmében alap­vető döntéseket nem ho­zott, s ezzel tulajdonképpen elvesztegettünk néhány hóna­pot. Döntőnek tartottam, hogy e nagyfokú bizonytalanság kö­zepette is az idei építési mun­kákat szigorúan árvízvédelem­re, a lakossági infrastruktúra továbbépítésére, illetve ama létesítmények állagmegóvásá­ra korlátozzuk, amelyek a Du­na sorsának bármilyen variá­ciója esetén nélkülözhetetle­nek. Ennek eredményeként a tavalyi 7,5 milliárd forintnyi beruházási költség — a létesít­ményjegyzék háromszori át­dolgozása után — 2,1 milliárd­­ra csökkent. Egyetlen szó sem igaz tehát a vádaskodásból, az építkezés igenis le lett állítva. Még ide kívánkozik az is, hogy az er­ről szóló döntést a KVM, az Oviber szakembereivel és a kormánybiztosi titkárság veze­tőjével együtt alakítottuk ki, figyelemmel arra is, miként le­het visszavonulni a legkisebb kártérítéssel a megkötött szer­ződésekből, és hogyan tudjuk a várható súlyos károkat, ame­lyek később többe kerülné­nek, megelőzni. Kormánybiztos maradok-e ezek után? Már két hete szó­ban kezdeményeztem felmen­tésemet. Azóta hivatalosan kö­zölték velem, hogy ebbéli mi­nőségemben az új kormány is számít rám. — Mi felelne meg önnek munka­­feltételül? — Olyan feltételrendszert kellene kialakítani, amely a társadalmi nyíltság mellett ke­mény politikai ellenőrzést kö­vetel meg, egyúttal határozott védelmet biztosít a méltatlan gyalázkodással szemben. E feltételekre persze nem ne­kem van szükségem, hanem e nemzeti kérdés minél kisebb veszteséggel történő európai megoldásának. Túlzó igények — Esetünkben tehát a minél ki­sebb veszteség is irgalmatlan nagy összeg. Milyen anyagi követelések ismeretesek? — Az osztrák magánjogi szerződés felmondása miatt a Donaukraftwerke 3,8 mil­liárd schilling kártérítési igényt jelentett be május ele­jén. Ebben a kérdésben az osztrák polgári jog szerint kell eljárni. Az igény túlzott, en­nek bizonyítására most készü­lünk. Mindenképpen az az ér­dekünk, hogy megállapodásra jussunk, mert ellenkező eset­ben úgynevezett választott nemzetközi bíróság dönt Zü­richben. A per évekig elhú­zódhat, márpedig az időnek nagyon fontos a szerepe, hi­szen a majdan megállapítandó károk kamatokkal lesznek ter­helve. Ha viszont sikerülne megállapodni az osztrák féllel, akkor az okozott kárt a Cre­­ditanstallt osztrák bank kifi­zeti a kivitelezőknek, mi pe­dig a banknak 1996-tól villa­mos árammal egyenlíthetjük tartozásunkat. — Északi szomszédunk követel-e kártérítést? — Nem, hiszen az államkö­zi szerződésmódosítási tárgya­lások Csehszlovákiával még meg sem kezdődtek, és a bő­si erőmű sorsa tisztázásra vár. Ennélfogva messze vagyunk még a kártérítések felvetésé­től, amit egyébként mi soha nem is fogunk elismerni, mert nem vagyunk­­szerződéssze­gők. Közös megállapodásra akarunk jutni csehszlovák partnereinkkel, és­­közös ká­rainkat közösen akarjuk ren­dezni velük. Mi egyértelműen a bősi erőmű üzembe helye­zése ellen vagyunk, mert az­zal olyan súlyos ökológiai ka­tasztrófát akadályozunk meg, amit semmiképpen sem lehet összevetni az eddigi költsé­gekkel. — Van jugoszláv követelés is, igaz? — Igen, a jugoszláv Brodo­­impeks részéről. A cég eddig megbízásunkból a szlovákiai üzemvízcsatornán dolgozott. Szerződésének közös megegye­zéssel történő felmondására a közelmúltban utasítást adtam az Ovibernek. Tizennyolc mil­lió dolláros kártérítésről be­szélnek, ami ugyancsak túl­zott; mi ebben az esetben is a megegyezés mellett leszünk. — És mi a helyzet az érintett ha­zai cégek kártérítésével? — Április 25-én utasítottam az Ovibert, hogy kezdjék meg a hazai kivitelezőkkel a szer­ződés felbontásából származó kártérítési igény felmérését. Részletekről még nem tudok nyilatkozni. Regionális vízi út marad — Az új parlament környezetvé­delmi bizottsága kiemelten foglal­kozik a Dunával. Egyik javaslata szerint a folyam osztrák, csehszlo­vák és magyar szakaszán, Bécs és Gönyű között Dunai Nemzetközi Természetvédelmi Parkot kellene létrehozni. Lejjebb sem ártana mielőbb visszaállítani a tönkretett természetet. Lesz-e és mikor azon a tájon rehabilitáció? — A program kidolgozásá­hoz még ebben az évben hoz­zálátunk. Ma még felelőtlen­ség lenne megvalósulásának idejéről­­is beszélni. Minden bizonnyal a hajózási követel­mények kielégítésével együtt több milliárd forintba fog ke­rülni a rehabilitáció. A mun­ka pedig — megfelelő megál­lapodást feltételezve a cseh­szlovák partnerrel — még műszakilag is több évet vesz majd igénybe. A Duna oszt­rák, csehszlovák és magyar szakaszainak­­közös, komplex hasznosítása izgalmas gondo­lat, amely szerint nem csupán nemzetközi természetvédelmi parkot kellene létrehozni, ha­nem annak bázisán Európa egyik jelentős idegenforgalmi centrumát is ki lehetne alakí­tani. E cél vonzaná a külföl­di befektetőket. — E szép tervnek nem monda­nak ellent a Duna—Rajna-Majna nemzetközi vízi útra vonatkozó el­képzelések? Tudniillik, hogy ten­gerjáró hajókat akarnak errefelé közlekedtetni. — Ez téveszme. Ki akarna északról délre szállítani, ami­kor a szállítás fő iránya kelet —nyugat? A leendő vízi út re­gionális szállítást fog lebonyo­lítani. A rehabilitációnak te­hát — minimális követel­ményként — olyannak kell lennie, amely megőrzi a jelen­legi hajózási viszonyokat, az­az a 25-27 decimétert. Keres­sük rá a megoldást, hogy a Duna Nagymaros fölötti sza­kasza se képezzen szűk ke­resztmetszetet a hajózásban. Fejér Gyula

Next