Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-30 / 125. szám
1990. május 30., szerda NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR - SOROZAT HEROIN-KALAND RÓMÁBAN (2.) Henriette ártatlan? Állítólag Erdőkövy Henriette bűntársi mivoltáról már nem volt teljes mértékben meggyőződve a vizsgálóbíró. Elfogadhatónak tűnt az esetében a védekezés, hogy ő végiképp semmit sem tudott az utazás valódi céljáról: a közeli szomszéd, Gábor Sándor bevásárlóútra hívta, s ő élt s az alkalommal. Csakhogy a nyomozás felderítette, hasonlóan Gábor Sándorhoz, ő is járt 1989-ben Törökországban, és Olaszországban is. S kiderült az is, hogy előző alkalommal csupán néhány nap eltérés volt kettejük olaszországi tartózkodása között. Novemberben Citroennel? A nyomozás másik szála a heroin eredetét kutatta. Ehhez a különböző vegyi elemzések eredménye adott támpontot. Amikor a tudósítónak elmagyarázták a vegyelemzés indítékát, rá egy alapra a Corriere della Serában újabb kábítószerfogásról adott hírt. A helyszín ezúttal Trieszt volt, a kábítószerfutárok pedig — a sajtóértesülések szerint — két jugoszláv, akik egy furgonból pakolták át a kávészacskónak álcázott kábítószercsomagokat egy személyautóba. Miként tíz nappal azelőtt, most is, az adott város legnagyobb fogásaként aposztrofálták a történetet, a szállítmány most is pontban 21 kiló volt, és ugyanaz a brown-sugar minőség, amely a magyar Fordban is lapult. Időközben a magyarországi nyomozás is feltárt egyet s mást, különösen Gábor Sándor Ervinnel kapcsolatban. A rendőrök Erdőkövy Henriette férjétől egyebek között azt is megtudták, hogy Gábor Sándor 1989 novemberében, ahogy azt az olasz rendőrség is kinyomozta, járt már Olaszországban. Akkor csak Milánóba ment, s invitálta Vághyt, tartson vele. — Azt mondta — idézi fel akkori beszélgetésüket Vághy —, haza kellene hozni néhány ismerősét. Először nem értettem, miért nem ő hozza haza őket, mire közölte, hogy neki még néhány napot kint kell töltenie, ügyeit intézni. De két kocsival megyünk, s én az egyikkel majd hazahozom a barátait. Elfogadtam a meghívást. Végül is nem utazhat az ember akármikor Olaszországba. No meg, nekem egy kis Polskim van ... Lehet, hogy ez nevetséges, de az sem volt kis csábítás, hogy végre hosszabb úton is vezethetek egy jó nyugati kocsit... egy Citroent. A rendőrség legnagyobb sajnálatára Vághy nem emlékszik a Citroen rendszámára. Márpedig Per alezredes él a gyanúperrel, hogy már azon az úton is vitték ki heroint. Persze, amíg elő nem kerül a Citroen, ez csak feltételezés. — Mi történt az önök milánói útján? — Semmi különös — mondja Vághy. — Délben érkeztünk meg, én már hulla fáradt voltam, s lefeküdtem. Gábor azt mondta, elmegy, megkeresi az ismerőseit. Én ki se mozdultam a szobából, végül is abban maradtunk, hogy majd ott találkozunk. Csak este ébredtem fel. — Gábor Sándor ezalatt merre járt? — Fogalmam sincs, nem beszélt róla. Amúgy meg nagyon dühös volt, úgyhogy nem is faggattam. Azt mondta, mégsem jönnek az ismerősei, feleslegesen jöttem. Én nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, hazajöttem — Tud arról, hogy vélhetően ön is egy kábítószer-szállítmányt fuvarozott akkor? — Igen, mondták a rendőrök. De ..., nézze, nekem Palira vett futár vagy... Rómában a rendőrség azonban minderről vagy tud, vagy nem. E konkrét ügy kapcsán példátlanul rossz volt a két rendőrség munkakapcsolata, nem is értették a magyar nyomozók, hogy miért. Ezenközben Itáliában az volt a nagy kérdés, vajon elképzelhető-e, hogy Gábor Sándor nem tudott a kocsijába rejtett szállítmányról? Nos, elképzelhető? Már csak az ártatlanság vélelme okán is igennel kell felelnünk. Miért is ne. Lehetséges, hogy a feladók palira vették a magyar futárt, nem közölték vele, hogy mit preparáltak a kocsijába. Bár lehet, hogy csak a mennyiséget rém tudatták vele ... Az őrizetben tartott magyarokkal nem sikerült beszélni, az ügyvédekkel viszont igen. Guido Cesarininek, Henriette védőjének, a tavaly októberben életbe lépett új olasz büntető perrendtartás szerint lehetősége volt betekinteni a vád összegyűjtött anyagaiba. Ezúttal csaknem kétszáz oldalt tett ki a vizsgálati tényanyag. — A tények ismeretében egyértelmű — mondta Guido Cesarini —, hogy Vághyné Erdőkövy Henriette ártatlan. Ezt nem csupán védőügyvédjeként, hanem magánemberként is meggyőződéssel állítom. Itt az a döntő kérdés, hogy tudott-e Erdőkövy Henriette a kocsiba rejtett kábítószerről, vagy sem. Ő nemmel felelt. Én pedig elhiszem ezt neki. A rendőrség alaposan átvizsgálta a személyes holmijait, de sehol sem talált drognyomot. Mint azt az ügyvéd elmondta, nem felel meg a valóságnak a vád azon próbálkozása, hogy összekapcsolja a két magyar korábbi törökországi és olaszországi utazásait. Gábor Sándor négyszer is járt Törökországban, Vághyné viszont csak egyszer, akkor is a férjével és egy baráti házaspárral. Olaszországban nagyon szigorúan büntetik a kábítószerrel összefüggő valamennyi bűncselekményt, köztük a csempészetet is. S nem múlik el nap, hogy a sajtó valamilyen ürüggyel ne írjon a témáról. Beismerő vallomás? — Sajnos, ez rideg tárgyalás lesz — jelentette ki Giordano Francesco, Gábor Sándor ügyvédje, aki maga sem nagyon hisz védence ártatlanságában. Ám amit ezután mond, az meglepi az újságírót. A második kihallgatáson Gábor Sándor valójában beismerő vallomást tett. Azt ugyan nem mondta, hogy a kábítószerről tudott, ám egy zavaros história keretében előadta, hogy ismerőse valamit betett az autóba. Beszélt arról is, hogy a gépkocsit szervizeltetni kellett, esetleg ott rakhatták meg áruval. Fekete Gy. Attila— Ortutay L. Gyula Következik: MEGSZÓLAL EGY KORONATANÚ, semmi sem tűnt fel, s különben is örültem, hogy utazhattam ... Álmomban találkoztam a háromfülű emberrel. Rohantam utána, űztem-hajtottam árkon-bokron, gyűléseken át, míg végre elértem, s mikrofonomat nekiszegezve rá ordítottam: „Nyilatkozzék, uram!" És a háromfülű ember — aki ugyebár, eleve nem lehet hétköznapi, unalmas fickó — vidáman nyilatkozott. Érdekeseket mondott, olyanokat, amiket még előtte soha, senki, de senki se. Rohantam vissza a nyilatkozattal a szobámba, ott sebesen leírtam, hogy éppen kit szidott a különleges nyilatkozó, s adtam fel gyorsan, bele, bele az újságba, mert ilyen még nem volt. Aztán mentem a másik háromfülű után, mert ő meg gyorsan cáfolni akart, mondta, az a másik, az a csirkefogó, visszautasítja, letapossa, kinyírja, mert most már ez is máshogy lesz, mint eddig volt. A háromfülűek mindig máshogyan élnek, mást mondanak, mint a szimpla kétlapátosok. Egy belevaló háromfülűről naponta hatvan pletyka röppen fel, míg a hagyományos fülűek háza táján dögunalom honol. Igazi újságíró persze azonnal kiválasztja a tömegben azokat a személyeket, akiket különös ajándékkal lepett meg a sors. Aki csak teszi a dolgát, s körülötte nem dübörögnek üstdobok, nem szólnak fanfárok, szóba sem jöhet. A különleges ember, az igen, az más. A politikusok között igen sok a háromfülű ember, mert e fajtának lételeme a nyilvánosság, a nyilatkozat. A sajtószereplés az elmúlt hónapokban egyeseket az égbe röpített, másokat mélybe taszított. A kampány idején a magára valamit adó politikus megtanulhatta, mikor, milyen időközönként kell a sajtóban felbukkannia, vagy mikor ajánlatos eltűnni kissé a szem elől. Sokan azt is megérezhették, hogy akkor is különleges sziporkákkal és ötletekkel kell előállni, amikor erre semmi szükség nincsen. A kerék nem áll meg. Aki nem bírja tovább szusszal, avagy ellőtte a puskaporát, búcsúznia kell. A legelső időszak kemény fiai körül fárasztó csend honol, sokan eltűntek. Ez azért van, mert már nem kapjuk fel a fejünket a dicső igazmondásra, s a bizalmas titkok tudói sem olyan varázslatosak, mint egy évvel ezelőtt. A szónoklatokat sem hallgatjuk tátott szájjal, s nem vagyunk tele boldogító kíváncsisággal. Az ünnepnapokat hétköznapok váltják fel, a sokáig tiltott szavak is el tudnak kopni. Már nem a „művház” sűrű levegőjébe rikkantott ígéret a meghatározó, hanem az, hogyan élünk. Erről bizony, vannak naprakész, házi információink is, nem kell hozzá sajtónyilatkozat. Tejárt volna a háromfülűekre szánt idő■Lí szak? Hát annyira hálátlanok lennénk, hogy már emlékezni is alig van kedvünk? Elfelejtenénk, hogy feltűnt itt egy olyan emberfajta, amely ha a múltról faggatták, azonnal válaszolni tudott, s tökéletes emlékezet birtokában volt? Vagy gyanússá váltak volna az örökké mindenre pontos választ adó háromfülűek? Lehet azonban, hogy csupán a sok különleges program vált a szemünkben gyanússá. Vagy a különleges emberek, akik a homályos programokat taglalták, fölöttébb magabiztosan. Sokféle válasz létezik, de ezek már nem is olyan különlegesek. Korunk államférfiaiból még csak a „különlegességet” ismerjük. Annyit tudunk róluk, hogy nem viselkednek úgy — mert tehetik ezt —, mint elődeik. Láttuk már őket hadvezéri díszben, pártviták izzadt harcosaiként, újabban finom alkuk ügyes főszereplőiként, de hétköznapi praxisukat még nem ismerjük. Csak annyit tudunk róluk, hogy a pártcsatározások során mindentudók voltak, s megoldást ígértek a leglehetetlenebb helyzetekre is. A „különleges” lehetőséget most megkapták — e csendes ténymegállapítással legyenek elégedettek a lelkesek meg a kételkedők is. A legérdekesebb persze az lenne, ha a mi háromfülű embereink tudnának az egyszerű, hétköznapi ember fejével is gondolkodni. Hétköznapi, konkrét intézkedéseket várnánk, olyanokat, amelyeknek ésszerűsége a többség számára érthető. Ha rájövünk, hogy embereink a szónoklatokkal ellentétben ugyanúgy tehetetlenek vám- és adóügyekben, mint elődeik, türelmetlenségünk nem szűnik. Ha megélhetési kérdésekben ugyanaz a tájékozatlanság és bizonytalanság érvényesül, mint eddig, kezdeti reménykedésünk alábbhagy, s itt akkor fél év múlva másról sem beszélünk, mint hogy lám, a háromfülű ember nem is háromfülű, s hogy szemfényvesztés volt a kamerák előtt az a sok mély beszéd. Erről azonban itt és most nem illik be■*-t szólni. Várjunk. Mondogassuk magunkban, hogy a legrosszabb demokrácia is jobb annál, amit megéltünk. E szellemes mondást tegyük el magunknak rosszabb időkre, mindig, minden pillanatban használható lesz. Fejünket a szörnyű felismerésnek elkerülése végett addig se fogdossuk. Bizakodjunk, s figyeljünk, mi van a levegőben. Rab László A háromfülű ember 7 Vízlépcső helyett természetvédelmi park Beszélgetés a kormánybiztossal a kártérítési igényekről. Bős leállításának költségeiről — Néhány napja nyújtotta be Antall József a parlamentben a kormányprogramot, ez érintette a bős—nagymarosi beruházást is. Ön miként ítéli meg a kormányprogram ide vonatkozó részét? — kérdeztük dr. Udvari Lászlót, a vízlépcső kormánybiztosát. — A kormányzati döntéselőkészítés és a politikai ellenőrzés szempontjából kedvezőnek tartom, hogy a kormány továbbra is fenntartja ennek a komplex kérdéskörnek a külön kezelését. Nyilvánvaló, hogy az új kormányzati struktúrában is több tárcát érintő ez a feladat, amely egységes irányítást és politikai szintű döntéseket igényel. 2,1 milliárd forintra csökkent — A kormánybiztosi funkció tehát marad. Hát ön marad-e? Egyik beosztottja — a kormánybiztosi titkárság vezetője — a napokban a Bős—Nagymaros Társadalmi Bizottság előtt éles támadást intézett ön ellen az ön távollétében, kijelentvén : nem kezdeményezett semmiféle kormányzati intézkedést a munkálatok felfüggesztésére, s így azokat tovább folytatták. — Államtitkári beosztásom mellett tavaly májusban bízott meg a Minisztertanács e súlyos válság menedzselésével, amit ez év elejéig apparátus nélkül végeztem. Ennek ellenére október végére az Országgyűlés elé terjeszthettem Bős—Nagymaros „rendszerváltását”: a vízlépcsőrendszerből a nagymarosi létesítmény elhagyását, az államközi szerződés módosítására vonatkozó elképzeléseket, illetve a bősi beruházás újratárgyalási szándékát. Ez év elején a dunai vízlépcső ügyének nemzetközi szerződésekben és a Duna helyreállításában végzendő kormányzati munkát kellett megszervezni. Eközben számos bizonytalansággal küszködtünk. A csehszlovákok a magyar miniszterelnök kétszeri kérése ellenére sem ültek tárgyalóasztalhoz. De ide sorolhatom azt is, hogy az akkori kormány — a politikai pártokkal folytatott konzultációi értelmében alapvető döntéseket nem hozott, s ezzel tulajdonképpen elvesztegettünk néhány hónapot. Döntőnek tartottam, hogy e nagyfokú bizonytalanság közepette is az idei építési munkákat szigorúan árvízvédelemre, a lakossági infrastruktúra továbbépítésére, illetve ama létesítmények állagmegóvására korlátozzuk, amelyek a Duna sorsának bármilyen variációja esetén nélkülözhetetlenek. Ennek eredményeként a tavalyi 7,5 milliárd forintnyi beruházási költség — a létesítményjegyzék háromszori átdolgozása után — 2,1 milliárdra csökkent. Egyetlen szó sem igaz tehát a vádaskodásból, az építkezés igenis le lett állítva. Még ide kívánkozik az is, hogy az erről szóló döntést a KVM, az Oviber szakembereivel és a kormánybiztosi titkárság vezetőjével együtt alakítottuk ki, figyelemmel arra is, miként lehet visszavonulni a legkisebb kártérítéssel a megkötött szerződésekből, és hogyan tudjuk a várható súlyos károkat, amelyek később többe kerülnének, megelőzni. Kormánybiztos maradok-e ezek után? Már két hete szóban kezdeményeztem felmentésemet. Azóta hivatalosan közölték velem, hogy ebbéli minőségemben az új kormány is számít rám. — Mi felelne meg önnek munkafeltételül? — Olyan feltételrendszert kellene kialakítani, amely a társadalmi nyíltság mellett kemény politikai ellenőrzést követel meg, egyúttal határozott védelmet biztosít a méltatlan gyalázkodással szemben. E feltételekre persze nem nekem van szükségem, hanem e nemzeti kérdés minél kisebb veszteséggel történő európai megoldásának. Túlzó igények — Esetünkben tehát a minél kisebb veszteség is irgalmatlan nagy összeg. Milyen anyagi követelések ismeretesek? — Az osztrák magánjogi szerződés felmondása miatt a Donaukraftwerke 3,8 milliárd schilling kártérítési igényt jelentett be május elején. Ebben a kérdésben az osztrák polgári jog szerint kell eljárni. Az igény túlzott, ennek bizonyítására most készülünk. Mindenképpen az az érdekünk, hogy megállapodásra jussunk, mert ellenkező esetben úgynevezett választott nemzetközi bíróság dönt Zürichben. A per évekig elhúzódhat, márpedig az időnek nagyon fontos a szerepe, hiszen a majdan megállapítandó károk kamatokkal lesznek terhelve. Ha viszont sikerülne megállapodni az osztrák féllel, akkor az okozott kárt a Creditanstallt osztrák bank kifizeti a kivitelezőknek, mi pedig a banknak 1996-tól villamos árammal egyenlíthetjük tartozásunkat. — Északi szomszédunk követel-e kártérítést? — Nem, hiszen az államközi szerződésmódosítási tárgyalások Csehszlovákiával még meg sem kezdődtek, és a bősi erőmű sorsa tisztázásra vár. Ennélfogva messze vagyunk még a kártérítések felvetésétől, amit egyébként mi soha nem is fogunk elismerni, mert nem vagyunkszerződésszegők. Közös megállapodásra akarunk jutni csehszlovák partnereinkkel, ésközös kárainkat közösen akarjuk rendezni velük. Mi egyértelműen a bősi erőmű üzembe helyezése ellen vagyunk, mert azzal olyan súlyos ökológiai katasztrófát akadályozunk meg, amit semmiképpen sem lehet összevetni az eddigi költségekkel. — Van jugoszláv követelés is, igaz? — Igen, a jugoszláv Brodoimpeks részéről. A cég eddig megbízásunkból a szlovákiai üzemvízcsatornán dolgozott. Szerződésének közös megegyezéssel történő felmondására a közelmúltban utasítást adtam az Ovibernek. Tizennyolc millió dolláros kártérítésről beszélnek, ami ugyancsak túlzott; mi ebben az esetben is a megegyezés mellett leszünk. — És mi a helyzet az érintett hazai cégek kártérítésével? — Április 25-én utasítottam az Ovibert, hogy kezdjék meg a hazai kivitelezőkkel a szerződés felbontásából származó kártérítési igény felmérését. Részletekről még nem tudok nyilatkozni. Regionális vízi út marad — Az új parlament környezetvédelmi bizottsága kiemelten foglalkozik a Dunával. Egyik javaslata szerint a folyam osztrák, csehszlovák és magyar szakaszán, Bécs és Gönyű között Dunai Nemzetközi Természetvédelmi Parkot kellene létrehozni. Lejjebb sem ártana mielőbb visszaállítani a tönkretett természetet. Lesz-e és mikor azon a tájon rehabilitáció? — A program kidolgozásához még ebben az évben hozzálátunk. Ma még felelőtlenség lenne megvalósulásának idejérőlis beszélni. Minden bizonnyal a hajózási követelmények kielégítésével együtt több milliárd forintba fog kerülni a rehabilitáció. A munka pedig — megfelelő megállapodást feltételezve a csehszlovák partnerrel — még műszakilag is több évet vesz majd igénybe. A Duna osztrák, csehszlovák és magyar szakaszainakközös, komplex hasznosítása izgalmas gondolat, amely szerint nem csupán nemzetközi természetvédelmi parkot kellene létrehozni, hanem annak bázisán Európa egyik jelentős idegenforgalmi centrumát is ki lehetne alakítani. E cél vonzaná a külföldi befektetőket. — E szép tervnek nem mondanak ellent a Duna—Rajna-Majna nemzetközi vízi útra vonatkozó elképzelések? Tudniillik, hogy tengerjáró hajókat akarnak errefelé közlekedtetni. — Ez téveszme. Ki akarna északról délre szállítani, amikor a szállítás fő iránya kelet —nyugat? A leendő vízi út regionális szállítást fog lebonyolítani. A rehabilitációnak tehát — minimális követelményként — olyannak kell lennie, amely megőrzi a jelenlegi hajózási viszonyokat, azaz a 25-27 decimétert. Keressük rá a megoldást, hogy a Duna Nagymaros fölötti szakasza se képezzen szűk keresztmetszetet a hajózásban. Fejér Gyula