Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-05 / 104. szám

18 „Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz ne hódolj és ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz Maradj fölöslegesnek a titkokat ne lesd meg s ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg” József Attila Az Attila presszó ritka kedves ho­­dály. Különösen keddenként öt és hét között, amikor a hátsó fertály félhomályában már összetoljuk a kis kerek asztalokat. Fogadóóra. Tömörülve kér szót a nyugdíj magánya. Kevéske tejszín­nel kevergetve a dupla gondok zaccát. Manci néni a Napfény utcából már harmadik levelét is megírta a lakóbizottságnak, a tanácsnak, a rendőrségnek. Mert, hogy ha a je­lölt úr nem tudná, a felette lakó magányos kilenc embert — de hát emberek ezek? — jelentett be ma­gához a másfél szobába. S legalább három-négyszer egy héten randalí­roznak is szépen, hajnalig. Majd le­szakad a panelplafon. — Az uram csak kérdi: „Mi ba­jod, drágám? Miért forgolódsz any­­nyit?” Hiába az Eunoctin, hiába a sarki őrsparancsnok, aki azt meri mondani nekem: csak akkor tudunk tenni valamit, ha in flagranti — az­az „effektív csendháborítás” köz­ben — tudják rajtakapni a bandát. A lakó ugyanis a törvény szerint annyi lelket jelent be magához, amennyi neki jólesik. Akár „effek­­tíve” ott laknak az illetők, akár nem. Manci néni mellett a 75 évesen, barázdamentesen sima arcú férj sze­líden bólogat. — Ó, az én uram szerencsés. Sü­ket. De én mit csináljak? Róbert úr, mondja meg, tényleg semmit sem lehet tenni? Azután Gizi néni hajol közelebb: — Mi a férjemmel 61 óta lakunk itt. Mióta a József Attila felépült. Jól megvagyunk. Kettőnknek van 9750. Most pedig azt mondják, hogy a KIK, vagy hogyishívják eladja a lakásokat. Mondom, hogy igen, tudom. A la­kók viszonylag olcsón megvehetik. — Igen, de mi — a 46 lakó kö­zül négyen — még így se tudnánk megvásárolni. Akkor mi lesz ve­lünk? Mi mindig pártonkívüliek voltunk, Róbert úr, és már azok is maradunk. — Nyugodtan maradhatnak, asz­­szonyom. A lakásban is. Még akkor is, ha valaki más, akár egy maszek lesz a tulajdonos. Ez a törvény. De hát ezt nem mondták meg önöknek a tanácsban? — Mondtak valami ilyesmit. De hát, Róbert úr, ne is haragudjon, az új törvényeket már nem maguk, azaz — bocsánat — nem ők hozzák. Ráadásul mi van akkor, ha az új tulaj emeli a lakbért? A fideszes unokám — akit imádok — azt mondja, hogy szabadáras lesz a la­kás is, és hogy ez így helyes. — Nem emelhetik. Ilyen törvényt szerintem az új kormány sem hoz. — Honnan tudja? Nekünk már annyi mindent mondtak, és annyi mást éltünk át. Gizi néni biológiát, a férje törté­nelmet tanított 40 éven át. Igaz, csak középiskolás fokon. ♦ — Az Attila presszó fogadóórái után — in flagrantt kapom magam azon, hogy talán mégsem vagyok egészen fölösleges. Tévésjelölt-te­­kintélyem talán elintézi a kapitány­nál, hogy maximum heti kettőre csökkentsék odafönt a randalírozást. S hogy egy jogtanáccsal együtt leg­alább egy nyugtatót adhatok egy esetleg még rosszabb lakástörvény ellen. Mert, hogy a szabadpiac is jóllakjon, és­­ a nyugdíjas is meg­maradjon? Kedves, drága Gizi né­ni! Addig, míg minden egyensúlyba jön, tessék talán kitanulni a kötél­­táncosnő-szakmát, méghozzá úgy, hogy csak az ég felé tessék tekinte­ni — (szociális) védőháló nélkül... * Az Attilával szemben a Pest- Buda. A mozi falán még nincs kint a plakát, de már közhírré tétetett: egy hét múlva, péntek este Orbán kontra Róbert. Ha babonás vagyok, úgy a Pest-Buda rossz ómen. Ott már kikaptam egyszer. Igaz, főleg az enyéimtől. Az úgy volt, hogy a jelölt elvtárs úr nemcsak kis, kerek asztalok kö­rül, de nagyszabású gyűléseken is találkozik a választókkal. A legna­gyobb szabású pedig a kerületben a Pest-Buda. S ha már mozi, legyen film is. Igen ám, de mikor? A szó­noklat előtt, vagy után? A Torony­ház utcai pártház (amely egyben — az ulti szempontjából — pártsemle­­ges, pluralista szabadidőközpont) vezérkarának elsöprő többsége azt mondta, hogy először én beszéljek, aztán a Sátán ivadéka. Én ebbe nem mentem bele. És demokráciától fűtve mondom: elő­ször jöjjön a vetítés, s ha valakit még érdekel utána az MSZP jelölt­je, hát az marad. Majd’ egy éve nem voltam mozi­ban. Nagyon élveztem. Nemcsak a bunyót, de azt is, amikor az Igaz­ság vasöklű őrmestere, Johnny csí­pőből fejezi le a rendőrfőnök, plusz polgármester, plusz ügyész három­fejű maffiáját. (Én már régen mondtam az állampártnak: rend­őreinkkel is meg kellene pályáztat­ni a Soros-ösztöndíjat egy-egy Los Angeles-i kurzusra. Most nem itt tartanánk...) Hogy én mit kaptam a vetítés után, az nem közönséges. A közön­ség — eltekintve néhány Fidesz­­„kommandó” tagtól —, akik, hogy kilessék legmanipulatívabb kortes­fogásaimat — „tréningezni” jöttek az Orbán-vita előtt, és velem együtt öntudatosan örültek a filmbunyónak — mondom, a közönség becsapott­nak érezte magát. Ami akár csak azért is érthető, mert a kb. 250 lé­lekből kb. 190 azonos volt a kerüle­ti MSZP taggyűlésével. Zömmel — sértődötten — el is mentek. A meg­maradt ötven pedig joggal záporoz­ta felém: — Róbert elvtárs, mi nem egy hülye szadista amerikai vacakért jöttünk ide, hanem hogy megbeszél­jük magával a párt választási tak­tikáját. (Nekem meg — minő naivi­tás — az volt az illúzióm, hogy az én kedves elvtársaim annak is tud­nak örülni, ha a Los Angeles-i vá­rosházán győz az igazság.) Azért mondtam az enyéimnek, hogy még nincs veszve minden. Fő­leg, ha mozgósítják arany fiaikat, lányaikat, s főleg unokáikat, s ha a legközelebbi választói gyűlésre netántán akkor is elhoznák a szom­szédasszonyt, ha nem is csasztus­­káztak vele együtt a MADISZ-ban. Aztán az Attilában Judittal és Ágival — ők ikrek és mérnökök, és még a MADISZ-ba jártunk együtt — megittunk még egy duplát és et­től úgy látszik éberek lettünk: ki­jövet a presszó falán vagy öt da­rab plakát Orbán Viktorra mázolva üvölt felénk: „Hiába van Soros-dol­lárod, te zsidóbérenc — majd elin­tézünk!” — Na, hallgass a szívedre — mon­dom Anikónak, a Toronyház utca üdvöskéjének. — Hívd fel azonnal a Bélát, Vik­tor kampányfőnökét, hogy tudjanak róla... — Béla, ide figyelj, küldjétek ki srácokat azonnal az Attilához... Mert ha mi ragasztjuk le ezeket a disznóságokat, még majd azt mond­játok utólag, hogy a ti­­ plakátjaito­kat ragasztottuk át a mieinkkel. (Túl Anikó politikailag is eredeti ötletein, az ő aranyosan harcos kuncogásai maradnak számomra választási kampányom legderűsebb emlékei. Egyszer még majd el is tudnék képzelni Anikó és Béla kö­zött egy kis koalíciót...) — Mit felelt Béla? — Köszöni. Kijönnek. Már más­kor is tapasztaltak ilyesmit. És hogy pénteken találkozunk a Pest-Budá­ban. Tudod, Laci bácsi, ő meg én leszünk a párbaj segédeitek. * Azóta is röstellem, vagy két-há­­rom percet késtem. Elsétáltam a Határ úti metróig. Megmerítkeztem a kiáradó fiatalok hullámaiban. Mi­lyen diszkó lesz itt? Kicsit ki akartam szellőztetni a fejem a pártbéli taktikai megbeszé­lés után. Ott egyébként remek ja­vaslatokkal halmoztak el, hogy ti., mi mindent kérdezzek furfangosan a Fidesz országos listavezetőjétől. (Ilyenek voltak közöttük, miért nem tüntetett a Fidesz az ameri­kaiak panamai intervenciója ellen is..., mennyivel emelkednének a lakbérek, ha szabadáras lenne a la­káspiac is; Bibó István tanítványai­ként hogy áll ma náluk a toleran­cia stb. stb.) Jobbnál jobb ötletek, de hát mit csináljak, ha benn felejtettem őket a diplomatatáskámban, amelyet a fiam őriz valahol a dugig tömött Pest-Buda közepén. (Utólag tudom, hogy egy Gallup utánzatú honi kft. hozzávetőlegesen ellenőrzött adatai szerint az 500 férőhelyes moziban a 600-as létszámból hozzávetőlegesen 482-en lehettek a Fidesz-„komman­dó” tagjai, 71 és fél százalékban 13 és 20 év között. Ha a nagyszülőket nem számítják... Ennek viszont csak harmadát teszik ki azok, akik a nyíregyházi és kaposvári Orbán­­gyűlések között — tehát nemcsak Pest—Buda között — ingáztak. (Ez majdnem hajszálra­ megüti a MA­­DISZ szervezettségi szintjét 1945— 47-ben — ha a kék cédulákat le is számítom.) De maradjunk a Pest- Budában. Isteni! Legalább lesz kit meggyőzni. Legalább arról, hogy a pártállam lebontásában, az elmúlt 30—40 év során a kért — mondjuk a Rajk-per óta — annyi szerepem talán csak nekem is lehetett, mint az előttem, a közbe- és az utánam szóló, 28 éves Orbán Viktornak. (Mindig híve voltam a biológiai in­díttatású érvrendszernek.) Szerénységem tiltja, hogy a vitát érdemben részletezzem. A két és háromnegyed óráról — amely állí­tólag az első ilyen típusú párbaj volt mind ez ideig kies hazánkban — öt-öt percet közvetített a tévé második csatornája, a Fidesz és az MSZP taktikai és stratégiai utasítá­sai szerint. A Nap-Tévé még Sylvester Stal­­lonét is szerződtette öt perc erejé­ig. Amikor ugyanis nekünk már nem volt szuflánk, Rocky és isme­retlen ellenfele szálltak a ringbe, hogy megszakítsák párbajunkat. Hogy a néző azért szórakozzon is ... Viszont abszolút etikátlannak tartom, hogy a világhírű ringképek alatt egyetlenegyszer sem volt ki­írva, melyikünknek felel meg Rocky, illetve az ellenfele. S hogy mikor, hányszor talált be a bal-, vagy a jobbegyenes, a bal-, vagy a jobbhorog. Az már viszonylag sportszerű, ahogy a független baloldali Népsza­badság így fejezte be tudósítását: „Lapzártakor — Orbán-fölény mel­lett — a párbaj még tart”. Igaz,­­ami igaz, a Fidesz­­ifjú ti­tánja a nagypolitikából — főleg a lehallgatásokból, a pártállam veze­tői részére készített belügyi jelen­téseken át a szovjet átkelőhelyek számáig — jobban készült, mint én. Mert ez még akkor is igaz, ha — akkor még csak esetleg — az MDF- piacos dr. Zacsek meg is veri őt Er­zsébeten meg a külső Ferencváros­ban. Dr. Orbán az eredménytől függetlenül is profi politikus. Ép­pen ezért én is csak icipicit övön alul idéztem fel kivételes, de tel­jes egyetértésemet Csurkával, aki szerint ezek a nagypolitikai ügyek nyolc és fél millió magyart jóformán alig érdekelnek. — Elég baj az — közölte vívótár­sam. — Valóban az — így a felelet. Ugyan én hívtam ki Orbán Vik­tort, de ő egyébként sem volt ki­hívó. Majdnem mindig ragaszkodott a tényekhez. Sőt még azt sem saj­nálta tőlem, hogy „politikai érte­lemben meglehetősen tisztel”. Azért én is adtam magamra: — Orbán Viktor kivívta helyét a magyar parlamentben ... Az első félórában még Kazinczy is megirigyelhette volna kettőnk stí­lusát: „Uram, lángész lobog önben, Uram, önben nemkülönben" Aztán jött azért egy kis vehe­mencia. Nem, nem doktor Orbán részéről. De hát a közönség néha részvevő is. És nem a­­Fidesz hibá­ja, ha a BIT-esek (megújult?) KISZ- esek nem voltak túlzottan arányban egymással. Ha tehát doktor Orbán bármit is mondott, hívei szépen megvárták, amíg szépen befejezi. S csak azután tört ki a tapsvihar. Amikor én akartam mondani vala­mit — olykor talán mondtam is —, akkor a tapsvihar (nem fütyülés!) már a mondat közepén „üdvözölt”. Ez így ment már vagy egy órán át, amikor is elkezdtek kivonulni a szovjet csapatok. Orbán — lehet különben, hogy helyesen— közli, hogy megbízható értesülései szerint nemcsak egy, ha­nem legalább három vagy négy át­kelőhely is működhetne. Vagyis, hogy gyorsabban is kivonulhatná­nak. Mire Laci bácsi engedélyt kér, hogy mesét mondjon. Tapskoncert köszönti ötletemet jó két percen át. Mire mondom én da­cosan őnekik: — Azért is elmondom! Elmondom, hogy az egér és ele­fánt egy ágyban fekszenek. S hogy feloldjam a témával kapcsolatos nemzetközi feszültséget — hozzáte­szem: — Talán még csinálnak is vala­mit ... (A közönség azonban aznap nincs különösebb szexualitásra hangolva. 1945—46-ban voltak utoljára hason­ló típusú párbajaink szocdem és kisgazda ifivezetőkkel. Úgy rémlik, nekünk MADISZ-osoknak sem volt erősségünk a humorérzék. Leg­alábbis ellenfeleinkkel szemben.) Ezért komolyan folytatom a me­sét: — Mit tesz Isten, az elefánt meg­fordul. Vajon akkor — kedves Or­bán Viktor — hány átkelőhely lesz? És mivel újra és újra félmon­datonként szakít meg az áltaps — sajnos, vagy nem sajnos, de érzem, hogy­­ingerülni kezdek. — Az egér meg az elefánt figurá­jától teljesen függetlenül megmon­daná nekem Orbán Viktor, hogy ha Gorbacsov 1985-ben, majd aztán Horn Gyula később nem emeli fel a sorompót, akkor vajon a Fidesz­­szel mi van? De ettől is függetle­nül, ahogy én önt, kedves Orbán Viktor jelölt úr hallgatom, furcsa érzésem támad: mintha magunkat látnám 40 évvel ezelőtt a MADISZ- ban. Mire Orbán: — Ez totálisan téves hasonlat. Mi önökkel ellentétben soha nem va­gyunk tévedhetetlenek. (Tapsorkán.) — Mondja, kedves Viktor! Maguk tulajdonképpen micsodák a mai ma­gyar politikai tabellán: jobbközép, jobboldal, vagy valami más? — Mi liberálisok vagyunk. (Orbán Viktor egyik legfőbb szónoki erénye a tömörség. És ezt komolyan mon­dom.) A fiam szerint — aki fél lábával kicsit Fidesz-szimpatizáns és füg­getlen apo-szolidáris — mesélte, hogy a háta mögött csupa tizenéves ült. Amikor Viktor kimondta a „li­berális” szót — akkor tört ki talán a leghatalmasabb tapsvihar. Azért fantasztikusak ezek a fide­­szesek. Nemcsak, hogy alig több mint egy év alatt létrehozták a vi­lág első fiatalkorú politikai pártját, de már az általános iskolában tisztá­ban vannak a liberalizmus filozófiá­jával és gazdaságpolitikájával Jászi Oszkártól Thatcher asszonyig. Kénytelen vagyok én is tapsolni nekik. (Csak Freud a megmondha­tója, hogy a taktikai érzékem tap­­soltatott meg, vagy egy icipicit hall­gattam a szívemre is ... Nagyon ké­rem mindenesetre a nyájas olva­sót: ezen utóbbi kétségekkel teli morfondírozásomat ne továbbítsák az én kis Anikó elvtársnőmnek, aki az ő oly felkészületlen jelöltje olda­lán oly elvszerű tartással képvisel­te pártját.­ Sőt. Meg akartam a fideszeseket még ajándékozni is: Bernard Shaw egy váteszi mondásával, amely a ’10-es évek végéről származik: „Aki 20 éves korában nem kommunista, vagy nem szocialista, az gazember. Aki pedig 30 éves kora után is az, az hülye”. (Egyes rosszakaróim szerint ez az idézet akár önkritika is lehetett volna.) 4. A párbajnak van némi­ utóélete is: pár nappal utána a pártállam „beteges” maradványa, a Kútvölgyi gyógyszertára előtt „leszólít” egy elegánsan szigorú­ szemüveges asz­­szonyság. — Róbert elvtárs, azért kemé­nyebben beolvashatott volna ennek az Orbánnak. — Elnézést, asszonyom, kihez van szerencsém? — K. J.-né vagyok. (Tudnom kellett volna, hogy őnagysága a főváros egyik nyugdí­jas hatalmasságának felesége?) — És honnan tudja, hogy nem ol­vastam be? — Hát a fiam ott volt, és... — És a kedves fia miért nem ol­vasott be neki, ha már nekem nem volt merszem? Éreztem, hogy ingerülni kezdek. — Tudja-e asszonyom, hogy ez az a stílus, amely tönkretette az orszá­got? — Maga állítólag azt is mondta, hogy ha 20 éves lenne, fideszes len­ne. — Lehet, hogy mondtam, asszo­nyom. Ugye, ha tudna, ezért most kizáratna a pártból? Kidöngölne be­lőle? De tudja mit, talán jobb len­ne, ha maga lépne ki. Vagy át. Vagy vissza. Megvártam, míg szerényen be­száll a régi Merci helyett a Zaszta­­vába. Valahogy le kell mosnom ma­gamról a gyalázatot. Felhívom új­donsült barátomat, egy pénzügymi­nisztériumi osztályvezetőt, hogy megköszönjem neki részvételét a párbajon. Az előzmény: Orbánék azt akar­ták, hogy mindegyikünk oldalán le­gyen legalább egy-egy szakértő is. Én ugyan — szerényen — ezt nem­igen tartottam szükségesnek. Mond­ván: vagy értünk mindenhez, vagy időnként úgy teszünk, mintha meg­mondanánk nyíltan, hogy mihez nem. Végül is beleegyeztem. Egy baráti, sőt elvtársi társaságban ta­lálkoztam ezt követően az én szó­ban forgó pénzügygazdászommal. És ahogy kifejtette gazdaságpolitikai nézeteit, s annak alapján, amit megértettem belőle, kezdtem érez­ni, hogy ő az én emberem. Másnap felhívtam: vállalja-e? — Szívesen — felelte. Nekem te tulajdonképpen szimpatikus vagy. De ugye téged nem zavar, hogy az egész családom — magamat is bele­értve — a Fideszre szavaz? Sokszor nyeltem már nagyokat, viszonylag hosszú életem során ... — Azt hittem, öregem, olyan MSZP-s vagy. De hát egye fene. Jössz? Jött. Gondoltam: óriási papedli. És valóban: amikor a Pest-Budában — megfelelő hatásszünet után — az MSZP jelöltje bemutatta az ő fide­szes szakértőjét, ez volt talán az egyetlen pillanat, amikor csönd ül­te meg a nézőteret. Szakértőm aztán alig jutott szó­hoz. Igaz, nem is nagyon kért. Hisz barátok vagyunk. Hogy mindezt tárgyilagosan me­sélem-e el? Hát amennyi egy már nem egé­szen fiatal (szocial­ista) demokratá­tól kitelik. RÓBERT LÁSZLÓ: TÖREDÉK SZABÓ BARNABÁS felvételei „A narancs napja.” NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1990. május 5., szombat

Next