Népszabadság, 1990. június (48. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-26 / 148. szám
1990. június 26., kedd NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR Kinek áll az antenna? Harcban az örökösök a volt vásárhelyi munkásőrszékházért 1987 nyarán — amikor ha már nem virágzott is, de még létezett a pártállam — fölmerült, hogy valamit kezdeni kellene a demográfiai hullámmal, amely Hódmezővásárhelyen is átcsapni készült az általános iskolákból a középiskolákba. A nyári szünet kellős közepén berendelték a tanácsra dr. Bozó Franciskát, az akkor Komócsin Zoltán nevét viselő vendéglátó-ipari szakközépiskola, valamint kereskedelmi és vendéglátó-ipari szakmunkásképző intézet igazgatóját, és közölték vele, hogy a probléma megoldásából az iskolának is részt kell vállalnia. Az igazgatónőnek nem volt kifogása az ellen, hogy újabb osztályokat indítsanak, csupán azt nem tudta, hová helyezze el őket. Pályázati varázsige Az iskola profiljából még hiányzott a kereskedelmi szakközépiskolai képzés, aminek beindítása mellett szólt a kereskedelem általánosan lepusztult állapota, továbbá, hogy szakmunkás-bizonyítvánnyal ennek ellenére nehéz a szakmában elhelyezkedni. A kereskedelmi vállalatok is segítséget ígértek, meg aztán más hasonló profilú középiskolában is van négyéves kereskedőképzés, az évfolyamonként egy plusz osztállyal pedig jó néhány gyerek képzési gondja megoldódik. Az iskolának már 1987 előtt is voltak tanteremgondjai. Az indulószakközép-iskolai osztályokat a kollégium épületében felszabadított termekben tudják elhelyezni. Ez persze nem igazán jó megoldás, a kollégiumi szobák tanteremnek kicsik; ahhoz, hogy öszszenyissák őket, nagy költséggel át kellene helyezni a vizesblokkokat, amire nincs pénz. Szó volt arról, hogy a MÁV-óvodában is lehetne tanítani, de hát az sem üres. Igaz ugyan, hogy nem a vasutasok óvodás gyerekei foglalják el, hanem a kertvárosi általános iskola , de azok nem is akarnak kimenni belőle, mert nem tudnának hová. A magyar oktatásügy végromlása előtt, az utolsó pillanatban összeomlott a pártállam, és maradt utána egy csomó szép nagy ház. Hódmezővásárhelyen például a vendéglátó-ipari szakközépiskola közelében volt a munkásőrszékház, négyszintes, igen jó állapotban lévő épület, amelyben kész tantermek is voltak, a helyiségek jelentős része pedig szertárnak, raktárnak, gyakorlati foglalkoztatásra alkalmas kabinetnek volna kiválóan alkalmas. A megürült pártingatlanokra a múlt év második felében pályázni lehetett, örültek az iskola vezetői, mert úgy látszott, hogy gondjaik véglegesen megoldódnak. Leírták nagy sanyarúságukat a városi tanácsnak, a városi tanács pedig mindet beleírta a pályázatába. A pályázatba írtak még néhány egyéb célt is: az úttörőház foglallkoztatótermeit, klubszobáit is át akarták egyebek közt költöztetni. A pályázatokat előzetesen elbíráló tárcaközi bizottságnak legkivált az oktatási célok tetszettek akkoriban. Véleményükben melegen támogatták a Komócsin Szakközépiskola céljait. Egy előzetes tanácskozáson azt is megsúgták a városi tanács képviselőjének, hogy a pályázati varázsige ezúttal az, hogy oktatási célra kell igényelni a pártállam ingatlanait, nem holmi léha szórakozásra, mint az úttörőházi foglalkoztatótermek. Így azután a jelen lévő tanácselnök-helyettes záradékként ráírta a pályázat papírjára, hogy a vásárhelyi tanácsnak oktatási célokra kell a munkásőrszékház. A varázsige működött, a Minisztertanács térítés nélkül a hódmezővásárhelyi tanácsnak adta a munkásőrszékházat oktatási célokra. Ez így meg is jelent a Magyar Közlönyben. Csakhogy a szakközépiskola vezetői úgy értelmezték, hogy ez azt jelenti, az övék a munkásőrszékház, a tanács pedig úgy, hogy az övé. A szakközépiskolában arra hivatkoznak, hogy a tárcaközi bizottság jelentésében még név szerint szerepelt az iskola, a tanácsnál viszont arra, hogy a Magyar Közlönyben már nem szerepel az iskola neve. Az iskola vezetői megkapták ugyan a kulcsokat, de utóbb a tanácsnál azzal fenyegetőztek, hogy a tantestületi kirándulás idején erőszakkal behatolnak a lezárt házba. Ettől ugyan eltekintettek, az iskola szerint csupán azzal zsarolták az igazgatót és a tantestületet, hogy nem adnak pénzt a munkásőrszékház szükséges átalakítására. A tanácsnál viszont mindezt úgy magyarázzák, hogy míg szóba nem került a munkásőrszékház, az iskola mindössze két plusz tanteremért könyörgött, azóta viszont egy teljes négyszintes épület kellene nekik, amit tanácsi pénzen akarnának átalakíttatni. Antennához a tömegkommunikációt A konfliktus magva az egykori munkásőrség ma is létező antennája. A munkásőrök kipakoltak az épületből, megszűntek, szétszéledtek, de maradt utánuk egy nagy teljesítményű antennatorony, amely némi átalakítással alkalmas arra, hogy ne csak kábelen, hanem sugárzással továbbítsa a városi televízió műsorát. Dr. Olasz Sándor vébétitkár szerint ehhez is kemény társadalmi érdekek fűződnek, mert így sokkal olcsóbb a jeltovábbítás. A kábeltévés rendszert eddig is érték már olyan vádak, hogy csak azok a kiváltságosok nézhetik a műsorát, akiknek otthonába eljut a kábel. A szakközépiskolának nincs kifogása az ellen, hogy a városi tévé használja az antennát és még egy kiszolgálóhelyiséget, azt azonban már nem néznék jó szemmel, hogy az övék legyen a teljes negyedik szint. A tévésekkel nincs ugyan semmi bajuk, sőt megértik a gondjaikat, hiszen azok is szűk helyen nyomorognak, ahol technikát fejleszteni nem érdemes, nem is lehet. Ők csupán azzal érvelnek, hogy az épületet a Minisztertanács oktatási célra adta, a tévé pedig nem fér bele ebbe a kategóriába. Dr. Olasz Sándor szerint, ha nagyon akarjuk csűrni-csavarni a dolgokat, akkor a városi tévével is lehet például nyelvet tanítani, és ilyen módon oktatási célnak tekinthető, ha a külvárosok vagy a városkörnyéki tanyák a helyi tévé nyelvóráinak segítségével közelítenek Európa felé. Az iskola szerint a tanács valamelyik vezetője már a pályázat benyújtása előtt odaígérte a munkásőrszékház egy szintjét a tévéseknek. Csakhogy a Minisztertanács határozata ezt nem teszi lehetővé — következésképpen a városi tanács azzal, hogy mégis beengedi a tévét az oktatási célra adott épületbe, megszegi a határozatot. Ennek megvan a szankciója: mivel ingyen kapták az épületet, ha nem a határozatnak megfelelő célra használják fel, akkor ki kell fizetni a könyv szerinti értéket, 36 millió forintot (ami még mindig jóval kevesebb a piaci értéknél.) A tanács viszont úgy véli, ezt a határozatot a régi hatalom hozta, az új aligha fog nagyon buzgólkodni, hogy érvényt szerezzen neki. Annál is inkább, mivel azáltal, hogy a városi tévét a szakközépiskola nyakára költöztetik, hely szabadul föl a vásárhelyi demokratikus pártok számára. Jelenleg 11 pártnak működik szervezete Hódmezővásárhelyen. A városi tévé a tanácsházán dolgozik, de ha innen elmenne, akkor a tömegszervezeti székházból a helyére lehetne hozni a TIT-et, meg a Vöröskeresztet, amelyek nem szolgálták ugyan ki annyira a pártállamot, hogy elég ok lenne az azonnali fölszámolásukra, de ott, ahol most vannak, akadályozzák a demokratikus pártok kényelmes elhelyezkedését. Számos szempontnak kell eleget tenni: valahányszor megalakul egy demokratikus politikai erő helyi szervezete, rögvest szaladnak a tanácsra, hogy adjon nekik helyiséget. Egyes pártok más pártoknak a szagát sem szívesen viselik, ezért olyan szempontból is differenciálódnak az igények, hogy ki kivel akarna egy székházban lenni, és kivel nem. A pártok igen visszafogottan nyilatkoztak a kábeltévé kontra szakközépiskola vitában. Alapvető véleményük az volt, hogy a jelenlegi tanácsi testület, amely kiszolgálta a pártállamot, sőt, maga volt a pártállam, már ne döntsön el semmit, húzza össze magát minél kisebbre, és igyekezzen minél jobb állapotokat hagyni a demokratikus önkormányzat erőire, akik majd átvéve a hatalmat, mindent megoldanak, hogy jobban se kell! Akikkel nem árt jóban lenni A pártok tartózkodó magatartásának persze oka van, nem szoktak minden ügyben ilyen szemérmesen önzőek lenni. Csakhogy a helyhatósági választásoknak még előtte vagyunk, és a városi tévé, amely a helyi politikai erőknek nyilvánosságot adna, egyelőre nem az övék, hanem a városi tanács költségvetési intézményeként működik. Addig, amíg nyíltan nem lehet nekik parancsolni, nem árt a tévésekkel jóban lenni, és némiképp a kedvükben járni, vagy legalábbis nyíltan nem akadályozni az egyébként teljesen jogos igényeik kielégítését. No persze, a pártok nyíltan nem állnak a tévések mellé sem, mert nem tudhatják, hogy az új hatalom mennyire fogja tisztelni a régi által hozott határozatokat. Ha tiszteli, az azzal jár, hogy a majdani demokratikus önkormányzati testülettel kifizetteti a munkásőrszékház könyv szerinti 36 millióját. Ha nem tiszteli, akkor még mélyebb szakadékba taszítja az oktatásügyet, amelyet a diktatórikus pártállam által örökül hagyott épületekből kiszorítanak a demokratikus jogállam intézményei. Tanács István MÉSZÁROS ANDRÁS MONTÁZSA a kőművesek már akkor is demokraták voltak. Ránézésre megállapították, hogy csak az öregember képes a gépet kezelni. Én pedig a téglát, maltert hordani vagyok alkalmas. Pontosabban: a kőművesek azt látták meg az öregen, hogy képtelen folyamatosan dolgozni, vagyis trógerolni, így aztán ő lett a Gépember, a betonkeverő egyetlen személyzete. Nem akarom én bántani a mostani formálódó demokráciát, csak azt szeretném jelezni, hogy diktatúra idején is voltak demokrata kőművesek. Míg velem kiabáltak, hogy nem érkezik időben — mert én nem bírtam a negyven kilómmal a terhelést — az anyag, a Gépembert sohasem piszkálták. A Gépember tökéletesen jól érezte magát a szőlőhegyi építkezésen. Nem beszélve arról, amikor én reggelenként vittem neki hazulról egy-egy féldeci pálinkát. Hát ilyenkor mennyben érezte magát. Aminek sajnos hangot is adott, mert délelőtt tíz órakor a gazdától követelte a második liter bort is, és örökké felmondással fenyegetődzött. Szerencsére ilyenkor a kőművesek leszálltak — na nem a magas lóról — az állványról, és meggyőzték a Gépembert, hogy hiábavalóság pörölni a gazdával, mert nekik sem ad több bort, mint amit kialkudtak. Szerettük a Gépembert. A történeteiért. Csak az volt, a baj, hogy semmit sem mesélt el teljes valójában. Ne feledjük, hogy akkor még, amikor a kőművesek demokraták voltak, a szocializmust építettük teljes gőzzel. Szóval, az öreg mesélt. Mi meg áhítattal hallgattuk és hittük is, nem is, kalandjai, megveretései, üldöztetése hosszú sorát. Történt pedig a háború kellős közepén, hogy besorozták a partizánok közé. Magyar létére Tito vezér katonája lett. Harcolt a felszabadulásig, aztán Magyarországra kellett szöknie. Itt alig melegedett meg, Tito láncos kutyája lett belőle, hiszen a marsall katonája volt. Hamarosan a szegedi Csillagbörtönben találta magát. Máig sem tudja, hogy néhány napi megverettetés után miért engedték szabadon. A szabadságnak örült ő a maga módján, és nagyon gyorsan az ország belsejébe — a Dunántúlra — telepedett. Remélve, hogy nem találják meg soha. A remény hiú volt: ’52- ben a Hortobágyon találta magát. Bárók és grófok, jegyzők és tábornokok között, ő, a jugoszláviai magyar partizán, akit természetesen önkéntesen soroltak be a marsall hadseregébe. Érdekes, amikor a Gépember mesélte a változatos kínok hosszú sorát, mi a kőművesekkel jókat rötyögtünk. Ezen a Gépember sem ütközött meg, mosolygott maga is. Átvészelte a Hortobágyot is. Bizonyítva ezzel, hogy az ember számos dolgot tud átvészelni. Az újabb szabadság három évig tartott. Ügyesen húzta meg magát a kiérdemesült partizán és láncoskutya kutyája a hegyen, itt ahol most építjük a hétvégi házat. Ebédszünet lévén, a Gépember tart szóval bennünket. Aztán jött a felfordulás. Nem emlékszem, hogy miként nevezte, de nem hangzott el sem az ellenforradalom, sem a szabadságharc, de még a forradalom szó sem. Azt sem tudom, hogy amikor partizáncsapatot szervezett, akkor milyen volt az ellenségképe. Csak annyit mesélt erről, hogy 1962-ben szabadult, egy évvel előbb, mint azok, akik a nagy amnesztia élvezői voltak. Nem is háborgatta senki őkermét többet, mint a hegyen élt. Alkalmi munkát vállalt, s ahogy öregedett, úgy maradt rá a csőszködés. Na, nem hivatalosan, csak úgy balkézről. A tanyatulajdonosok betartották az íratlan szabályt: ki pénzzel, ki élelemmel, törődéssel fizetett. Nem is kelt lába a hegyen semminek. A Hatalom elfeledte emberünket, ő nem a Hatalmat. Bizalmatlan volt mindenkivel. Börtöneit nem mesélte el senkinek, csak a demokrata kőműveseknek és nekem. Nekem is csak azért, mert reggelente csak azért is vittem neki pálinkát. Az idő egyre telt. Az évek múltak. Nekem többször is eszembe jutott a Gépember. Vajon hogy érzi magát? Aztán elhatároztam: megkeresem és ráveszem, hogy ... És ez bizonyult a legnehezebbnek, öreg barátom eltűnt. Ott volt ő a hegyen. Valahol, valamelyik tanyán, de megtalálni lehetetlen volt. Talán fél a hatalomváltástól? A kérdésfeltevés is botorság. Miért félne ő? Aztán mégis. Már kétszer is megütötte a bokáját. Pedig oly messze állt a hatalomtól, és mégis, az mindig megtalálta őt, ha szükség volt rá. Még ha csak bűnbakként is. A Gépembert hiába kerestem a hegyen. Hírem eljutott hozzá, mert azt üzente, hogy nem ismer, soha nem hallott még rólam. Letagadta azt a hajdanvolt építkezést is, meg a pálinkáimat. Megválthatom-e a Gépembert? Egyáltalán megváltható-e valaki? Titkon azt vártam — butaság volt —, hogy majd kitörő örömmel fogad. Én pedig elmondhatom neki, hogy pénz áll a házhoz, szenvedéseiért felemelik a nyugdíját. Ahogy ezen morfondírozok, eszembe jut, hiszen a Gépember elfelejtett nyugállományba vonulni. Hazafi József Gépember z E kívánság hozta össze az ÖKO-Ráció Társaság alapítóit, akik hosszas vajúdás és az ellenállás legyőzése után tavaly októberben mondhatták ki megalakulásukat. Többen közülük a korábbi Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumban dolgoztak, de csatlakoztak hozzájuk más minisztériumok, főhatóságok, megyei tanácsok tisztségviselői, alkalmazottai és tudományos kutatók is. Szakmai tanácskozásaikon különböző modelleket, elképzeléseket vetnek öszsze, szakvéleményeket ütköztetnek. Dr. Bulla Miklós főosztályvezető-helyettes és dr. Tersányi Miklós főtanácsos, a társaság alapító tagjai aggódnak, hogy a nagy társadalmigazdasági feladatok miatt ismét defenzívába szorul a környezetvédelem ügye, szervezetének újragondolása. Mint mondják, jóvátehetetlen lépés lesz, ha a környezetvédelmi szervezetbe „begyalogoltatják” az építésügyet, a vízügy egészét viszont kivonják az új minisztérium hatásköréből, így ismét nem lesz lehetőség az egységes felügyeletre a természeti erőforrások fölött. Ugyanakkor biztatónak ítélik, hogy legutóbbi rendezvényükről — amelyen a környezetügyi kormányzatért érveltek — a miniszter negyvennyolc órán belül személyesen is tájékozódott. Majd részletesen kifejthették elképzeléseiket a közigazgatási államtitkárnak. Szemléletváltozást, vagy inkább több szakértelmet igényel-e környezetünk megóvása? — kérdeztem az ÖKO-Ráció kezdeményezőit. Elsősorban azt hiányolják, hogy a hivatalok környezeti szempontból nem mérlegelik az eléjük kerülő ügyeket, a közigazgatási döntésekből változatlanul hiányzik e szemlélet. Holott vészjósló adatok figyelmeztetnek a következményekre. A KSH szerint az idei év első negyedének jövedelemtermelése 6—13 százalékkal kisebb a tavalyi első három hónapinál. Ebből nyilvánvaló, hogy az újratermeléssel — a fejlesztések ellenére — a csökkenő hatékonyság szintén újratermelődik. A pazarló gazdaság viszont egyre jobban kizsigereli a környezetet, a korlátozottan rendelkezésre álló természeti erőforrásokat. Ahhoz, hogy a bajokat okozó termelési szerkezetből kilépjünk, tőkére és jövedelemre van szükség. Megítélésük szerint javulás esetén is csupán a fejlettebb, de nem a legmodernebb technológiát leszünk képesek importálni, valahol a közepes és a legjobb közötti szintről. Óriási piacot jelentünk a környezetóvó technikát korábban alkalmazó országok — Japán, USA, Nyugat-Európa — avuló környezetkímélő berendezéseinek, gyártási eljárásainak. E technológiák azonban csupán középtávra megoldást. Ezzel a kör bezárult? Beszélgetőpartnereim látják a kiutat. A környezet feléli részének értékét szükséges beépíteni a költségekbe. Az okozott kár és a reparatív költségek legyenek arányosak. Környezetvédelmi adók, használati díj formájában és egyéb módon képzelik el ennek megvalósulását, így állami és közpénzekből finanszírozható lenne az okozott kár felszámolása, és egyben biztosítható a hosszú távra tekintő gazdálkodás a természeti erőforrásokkal. A polgár, aki gazdája saját viszonyainak s a jövőre épít, az a környezetnek is gazdája. A távlatos gondolkodás várhatóan áthatja majd az önkormányzatokat, gyarapszik a közösségi kontroll lehetősége, és a tulajdonosi, gazdálkodói felelősség kiterjed a helyi környezetre is. Ha e törekvésekhez a szakértők független szolgáltatásai járulnak, akkor bizonyosan lesz javulás. Ennek feltétele, hogy az önigazgatás természetes régiókra épüljön és ne vármegyékre. A szennyező hatások ugyanis nem ismerik a közigazgatási határokat, sokkal jobban körülhatárolhatók egy természeti egységben. A helyi önkormányzatokhoz képest a szakigazgatás igen szűk körű jogosítványokkal rendelkezne, egyetlen kivétellel. A szaktudományok integrált normáit a természet kizsigerelésében az önkormányzat csak szigoríthassa, de ne enyhíthesse. Leltárba vehetik-e környezeti javaikat e közösségek? Van-e olyan ökológiai térkép, amelyről leolvashatók az értékek, illetve a károk? Ilyen, kis körzeteket is ábrázoló térképek nincsenek — kapom a sajnálkozó feleletet. A távérzékelés, így a műholdfelvételek ezt a felbontást nem teszik lehetővé. E térképek időről időre történő összevetése csak a nagyobb trendek kimutatására alkalmas. Jó lenne, ha nemcsak egy-egy hatást tudnának nyomon követni, hanem a környezet állapotváltozását a maga teljességében. Ha sikerülne, valódi szakmai újdonság és egyben kiváló segédeszköz születne. Ez távlati cél , a közeljövő sürgető feladata a privatizációs elképzelések, különösképpen az erdők és a mezőgazdasági földterületek magánkézbe adásának következményeit szakmailag szemügyre venni. Kékesi Katalin Legyen környezetbarát az államigazgatás