Népszabadság, 1990. június (48. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-26 / 148. szám

1990. június 26., kedd NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR Kinek áll az antenna? Harcban az örökösök a volt vásárhelyi munkásőrszékházért 1987 nyarán — amikor ha már nem virágzott is, de még léte­zett a pártállam — fölmerült, hogy valamit kezdeni kellene a demográfiai hullámmal, amely Hódmezővásárhelyen is átcsapni készült az általános iskolákból a középiskolákba. A nyári szünet kellős köze­pén berendelték a tanácsra dr. Bozó Franciskát, az akkor Komócsin Zoltán nevét vise­lő vendéglátó-ipari szak­közép­iskola, valamint kereskedelmi és vendéglátó-ipari szakmun­kásképző intézet igazgatóját, és közölték vele, hogy a prob­léma megoldásából az iskolá­nak is részt kell vállalnia. Az igazgatónőnek nem volt kifo­­­­gása az ellen, hogy újabb osz­tályokat indítsanak, csupán­­ azt nem tudta, hová helyezze el őket. Pályázati varázsige Az iskola profiljából még hiányzott a kereskedelmi szakközép­iskolai képzés, ami­nek beindítása mellett szólt a kereskedelem általánosan le­pusztult állapota, továbbá, hogy szakmunkás-bizonyít­vánnyal ennek ellenére nehéz a szakmában elhelyezkedni. A kereskedelmi vállalatok is segítséget ígértek, meg aztán más hasonló profilú középis­kolában is van négyéves ke­reskedőképzés, az évfolya­monként egy plusz osztállyal pedig jó néhány gyerek kép­zési gondja megoldódik. Az iskolának már 1987 előtt is voltak tanteremgondjai. Az i­nduló­­szakközép-iskolai osz­tályokat a kollégium épületé­ben felszabadított termekben tudják elhelyezni. Ez persze nem igazán jó megoldás, a kollégiumi szobák tanterem­nek kicsik; ahhoz, hogy ösz­­szenyissák őket, nagy költ­séggel át kellene helyezni a vizesblokkokat, amire nincs pénz. Szó volt arról, hogy a MÁV-óvodában is lehetne ta­nítani, de hát az sem üres. Igaz ugyan, hogy nem a vas­utasok óvodás gyerekei fog­lalják el, hanem a kertváro­si általános iskola , de azok nem is akarnak kimenni be­lőle, mert nem tudnának ho­vá. A magyar oktatásügy vég­­romlása előtt, az utolsó pilla­natban összeomlott a pártál­lam, és maradt utána egy cso­mó szép nagy ház. Hódmező­vásárhelyen­ például a ven­déglátó-ipari szakközépiskola közelében volt a munkásőr­­székház, négyszintes, igen jó állapotban lévő épület, amely­ben kész tantermek is vol­tak, a helyiségek jelentős ré­sze pedig szertárnak, raktár­nak, gyakorlati foglalkoztatás­ra alkalmas kabinetnek volna kiválóan alkalmas. A meg­ürült pártingatlanokra a múlt év második felében pályázni lehetett, örültek az iskola ve­zetői, mert úgy látszott, hogy gondjaik véglegesen megol­dódnak. Leírták nagy sanya­­rúságukat a városi tanács­nak, a városi tanács pedig mindet beleírta a pályázatá­ba. A pályázatba írtak még néhány egyéb célt is: az úttö­rőház foglallkoztatótermeit, klubszobáit is át akarták egyebek közt költöztetni. A pályázatokat előzetesen elbíráló tárcaközi bizottság­nak legkivált az oktatási cé­lok tetszettek akkoriban. Vé­leményükben melegen támo­gatták a Komócsin Szakkö­zépiskola céljait. Egy előzetes tanácskozáson azt is megsúg­ták a városi tanács képvise­lőjének, hogy a pályázati va­rázsige ezúttal az, hogy ok­tatási célra kell igényelni a pártállam ingatlanait, nem holmi léha szórakozásra, mint az úttörőházi foglalkoztatóter­­mek. Így azután a jelen lévő tanácselnök-helyettes zára­dékként ráírta a pályázat pa­pírjára, hogy a vásárhelyi ta­nácsnak oktatási célokra kell a munkásőrszékház. A varázsi­ge működött, a Minisztertanács térítés nélkül a hódmezővásárhelyi tanács­nak adta a munkásőrszékhá­­zat oktatási célokra. Ez így meg is jelent a Magyar Köz­lönyben. Csakhogy a szakkö­zépiskola vezetői úgy értel­mezték, hogy ez azt jelenti, az övék a munkásőrszékház, a tanács pedig úgy, hogy az övé. A szakközépiskolában arra hivatkoznak, hogy a tár­caközi bizottság jelentésében még név szerint szerepelt az iskola, a tanácsnál viszont arra, hogy a Magyar Közlöny­ben már nem szerepel az is­kola neve. Az iskola vezetői megkapták ugyan a kulcso­kat, de utóbb a tanácsnál az­zal fenyegetőztek, hogy a tan­­testületi kirándulás idején erőszakkal behatolnak a le­zárt házba. Ettől ugyan elte­kintettek, az iskola szerint csupán azzal zsarolták az igazgatót és a tantestületet, hogy nem adnak pénzt a munkásőrszékház szükséges átalakítására. A tanácsnál vi­szont mindezt úgy magyaráz­zák, hogy míg szóba nem ke­rült a munkásőrszékház, az iskola mindössze két plusz tanteremért könyörgött, azóta viszont egy teljes négyszintes épület kellene nekik, amit tanácsi pénzen akarnának át­alakíttatni. Antennához a tömegkommunikációt A konfliktus magva az egykori munkásőrség ma is létező antennája. A munkás­őrök kipakoltak az épületből, megszűntek, szétszéledtek, de maradt utánuk egy nagy tel­jesítményű antennatorony, amely némi átalakítással al­kalmas arra, hogy ne csak kábelen, hanem sugárzással továbbítsa a városi televízió műsorát. Dr. Olasz Sándor vébétitkár szerint ehhez is kemény társadalmi érdekek fűződnek, mert így sokkal ol­csóbb a jeltovábbítás. A ká­beltévés rendszert eddig is ér­ték már olyan vádak, hogy csak azok a kiváltságosok nézhetik a műsorát, akiknek otthonába eljut a kábel. A szakközépiskolának nincs kifogása az ellen, hogy a vá­rosi tévé használja az anten­nát és még egy kiszolgálóhe­lyiséget, azt azonban már nem néznék jó szemmel, hogy az övék legyen a teljes ne­gyedik szint. A tévésekkel nincs ugyan semmi bajuk, sőt megértik a gondjaikat, hiszen azok is szűk helyen nyomo­rognak, ahol technikát fejlesz­teni nem érdemes, nem is le­het. Ők csupán azzal érvel­nek, hogy az épületet a Mi­nisztertanács oktatási célra adta, a tévé pedig nem fér bele ebbe a kategóriába. Dr. Olasz Sándor szerint, ha na­gyon akarjuk csűrni-csavar­­ni a dolgokat, akkor a váro­si tévével is lehet például nyelvet tanítani, és ilyen módon oktatási célnak te­kinthető, ha a külvárosok vagy a városkörnyéki ta­nyák a helyi tévé nyelvórái­nak segítségével közelítenek Európa felé. Az iskola szerint a tanács valamelyik vezetője már a pályázat benyújtása előtt oda­ígérte a munkásőrszékház egy szintjét a tévéseknek. Csak­hogy a Minisztertanács hatá­rozata ezt nem teszi lehetővé — következésképpen a váro­si tanács azzal, hogy mégis beengedi a tévét az oktatási célra adott épületbe, megsze­gi a határozatot. Ennek meg­van a szankciója: mivel in­gyen kapták az épületet, ha nem a határozatnak megfelelő célra használják fel, akkor ki kell fizetni a könyv szerinti értéket, 36 millió forintot (ami még mindig jóval keve­sebb a piaci értéknél.) A ta­nács viszont úgy véli, ezt a határozatot a régi hatalom hozta, az új aligha fog na­gyon buzgólkodni, hogy ér­vényt szerezzen neki. Annál is inkább, mivel az­által, hogy a városi tévét a szakközépiskola nyakára köl­töztetik, hely szabadul föl a vásárhelyi demokratikus pár­tok számára. Jelenleg 11 pártnak működik szervezete Hódmezővásárhelyen. A vá­rosi tévé a tanácsházán dol­gozik, de ha innen elmenne, akkor a tömegszervezeti szék­házból a helyére lehetne hoz­ni a TIT-et, meg a Vöröske­resztet, amelyek nem szol­gálták ugyan ki annyira a pártállamot, hogy elég ok lenne az azonnali fölszámolá­sukra, de ott, ahol most van­nak, akadályozzák a demok­ratikus pártok kényelmes el­helyezkedését. Számos szem­pontnak kell eleget tenni: va­lahányszor megalakul egy demokratikus politikai erő he­lyi szervezete, rögvest szalad­nak a tanácsra, hogy adjon nekik helyiséget. Egyes pár­tok más pártoknak a szagát sem szívesen viselik, ezért olyan szempontból is diffe­renciálódnak az igények, hogy ki kivel akarna egy székház­ban lenni, és kivel nem. A pártok igen visszafogot­tan nyilatkoztak a kábeltévé kontra szakközépiskola vitá­ban. Alapvető véleményük az volt, hogy a jelenlegi taná­csi testület, amely kiszolgálta a pártállamot, sőt, maga volt a pártállam, már ne döntsön el semmit, húzza össze magát minél kisebbre, és igyekezzen minél jobb állapotokat hagy­ni a demokratikus önkor­mányzat erőire, akik majd átvéve a hatalmat, mindent megoldanak, hogy jobban se kell! Akikkel nem árt jóban lenni A pártok tartózkodó magatar­tásának persze oka van, nem szoktak minden ügyben ilyen szemérmesen önzőek lenni. Csakhogy a helyhatósági vá­lasztásoknak még előtte va­gyunk, és a városi tévé, amely a helyi politikai erőknek nyilvánosságot adna, egyelő­re nem az övék, hanem a vá­rosi tanács költségvetési in­tézményeként működik. Ad­dig, amíg nyíltan nem lehet nekik parancsolni, nem árt a tévésekkel jóban lenni, és né­miképp a kedvükben járni, vagy legalábbis nyíltan nem akadályozni az egyébként teljesen jogos igényeik kielé­gítését. No persze, a pártok nyíltan nem állnak a tévések mellé sem, mert nem tudhatják, hogy az új hatalom mennyire fogja tisztelni a régi által ho­zott határozatokat. Ha tiszte­li, az azzal jár, hogy a maj­dani demokratikus önkor­mányzati testülettel kifizette­ti a munkásőrszékház könyv szerinti 36 millióját. Ha nem tiszteli, akkor még mélyebb szakadékba taszítja az okta­tásügyet, amelyet a diktatóri­kus pártállam által örökül ha­gyott épületekből kiszoríta­nak a demokratikus jogállam intézményei. Tanács István MÉSZÁROS ANDRÁS MONTÁZSA a kőművesek már akkor is demok­­r­­­aták voltak. Ránézésre megálla­pították, hogy csak az öregember ké­pes a gépet kezelni. Én pedig a téglát, maltert hordani vagyok alkalmas. Pon­tosabban: a kőművesek azt látták meg az öregen, hogy képtelen folyamatosan dolgozni, vagyis trógerolni, így aztán ő lett a Gépember, a betonkeverő egyetlen személyzete. Nem akarom én bántani a mostani formálódó demok­ráciát, csak azt szeretném jelezni, hogy diktatúra idején is voltak demokrata kőművesek. Míg velem kiabáltak, hogy nem érkezik időben — mert én nem bírtam a negyven ki­lómmal a terhelést — az anyag, a Gépembert sohasem pisz­kálták. A Gépember tökéletesen jól érezte magát a szőlőhegyi építkezésen. Nem beszélve arról, amikor én reggelenként vittem neki hazulról egy-egy féldeci pálinkát. Hát ilyenkor mennyben érezte magát. Aminek sajnos hangot is adott, mert délelőtt tíz órakor a gazdától követelte a második liter bort is, és örökké felmondással fenyegetődzött. Szerencsére ilyenkor a kőművesek leszálltak — na nem a magas lóról — az állványról, és meggyőzték a Gépembert, hogy hiábavaló­ság pörölni a gazdával, mert nekik sem ad több bort, mint amit kialkudtak. Szerettük a Gépembert. A történeteiért. Csak az volt, a baj, hogy semmit sem mesélt el teljes valójában. Ne fe­ledjük, hogy akkor még, amikor a kőművesek demokraták voltak, a szocializmust építettük teljes gőzzel. Szóval, az öreg mesélt. Mi meg áhítattal hallgattuk és hittük is, nem is, kalandjai, megveretései, üldöztetése hosszú sorát. Történt pedig a háború kellős közepén, hogy besorozták a partizánok közé. Magyar létére Tito vezér katonája lett. Harcolt a felszabadulásig, aztán Magyarországra kellett szök­nie. Itt alig melegedett meg, Tito láncos kutyája lett belőle, hiszen a marsall katonája volt. Hamarosan a szegedi Csil­lagbörtönben találta magát. Máig sem tudja, hogy né­hány napi megverettetés után miért engedték szabadon. A szabadságnak örült ő a maga módján, és nagyon gyor­san az ország belsejébe — a Dunántúlra — telepedett. Re­mélve, hogy nem találják meg soha. A remény hiú volt: ’52- ben a Hortobágyon találta magát. Bárók és grófok, jegyzők és tábornokok között, ő, a jugoszláviai magyar partizán, akit természetesen önkéntesen soroltak be a marsall hadse­regébe. Érdekes, amikor a Gépember mesélte a változatos kí­nok hosszú sorát, mi a kőművesekkel jókat rötyögtünk. Ezen a Gépember sem ütközött meg, mosolygott maga is. Átvészelte a Hortobágyot is. Bizo­nyítva ezzel, hogy az ember számos dolgot tud átvészelni. Az újabb szabadság három évig tar­tott. Ügyesen húzta meg magát a kiér­demesült partizán és láncos­­kutya ku­tyája a hegyen, itt ahol most építjük a hétvégi házat. Ebédszünet lévén, a Gépember tart szóval bennünket. Aztán jött a felfordulás. Nem emlékszem, hogy miként nevezte, de nem hangzott el sem az ellenforradalom, sem a szabadságharc, de még a forradalom szó sem. Azt sem tudom, hogy amikor partizáncsapatot szervezett, akkor mi­lyen volt az ellenségképe. Csak annyit mesélt erről, hogy 1962-ben szabadult, egy évvel előbb, mint azok, akik a nagy amnesztia élvezői voltak. Nem is háborgatta senki őkermét többet, mint a hegyen élt. Alkalmi munkát vállalt, s ahogy öregedett, úgy maradt rá a csőszködés. Na, nem hivatalosan, csak úgy balkézről. A tanyatulajdonosok betartották az íratlan szabályt: ki pénz­zel, ki élelemmel, törődéssel fizetett. Nem is kelt lába a he­gyen semminek. A Hatalom elfeledte emberünket, ő nem a Hatalmat. Bizalmatlan volt mindenkivel. Börtöneit nem mesélte el sen­kinek, csak a demokrata kőműveseknek és nekem. Nekem is csak azért, mert reggelente csak azért is vittem neki pá­linkát. Az idő egyre telt. Az évek múltak. Nekem többször is eszembe jutott a Gépember. Vajon hogy érzi magát? Aztán elhatároztam: megkeresem és ráveszem, hogy ... És ez bizo­nyult a legnehezebbnek, öreg barátom eltűnt. Ott volt ő a hegyen. Valahol, valamelyik tanyán, de megtalálni lehe­tetlen volt. Talán fél a hatalomváltástól? A kérdésfeltevés is botorság. Miért félne ő? Aztán mégis. Már kétszer is meg­ütötte a bokáját. Pedig oly messze állt a hatalomtól, és mégis, az mindig megtalálta őt, ha szükség volt rá. Még ha csak bűnbakként is. A Gépembert hiába kerestem a hegyen. Hírem eljutott hozzá, mert azt üzente, hogy nem ismer, soha nem hallott még rólam. Letagadta azt a hajdanvolt építkezést is, meg a pálinkáimat. Megválthatom-e a Gépembert? Egyáltalán meg­váltható-e valaki? T­itkon azt vártam — butaság volt —, hogy majd kitörő örömmel fogad. Én pedig elmondhatom neki, hogy pénz áll a házhoz, szenvedéseiért felemelik a nyugdíját. Ahogy ezen morfondírozok, eszembe jut, hiszen a Gépember el­felejtett nyugállományba vonulni. Hazafi József Gépember z E kívánság hozta össze az ÖKO-Ráció Társaság alapítóit, akik hosszas vajúdás és az el­lenállás legyőzése után tavaly októberben mondhatták ki megalakulásukat. Többen kö­zülük a korábbi Környezetvé­delmi és Vízgazdálkodási Mi­nisztériumban dolgoztak, de csatlakoztak hozzájuk más mi­nisztériumok, főhatóságok, me­gyei tanácsok tisztségviselői, alkalmazottai és tudományos kutatók is. Szakmai tanácsko­zásaikon különböző modelle­ket, elképzeléseket vetnek ösz­­sze, szakvéleményeket ütköz­tetnek. Dr. Bulla Miklós fő­osztályvezető-helyettes és dr. Tersányi Miklós főtanácsos, a társaság alapító tagjai aggód­nak, hogy a nagy társadalmi­gazdasági feladatok miatt is­mét defenzívába szorul a kör­nyezetvédelem ügye, szerveze­tének újragondolása. Mint mondják, jóvátehetetlen lépés lesz, ha a környezetvédelmi szervezetbe „begyalogoltatják” az építésügyet, a vízügy egé­szét viszont kivonják az új mi­nisztérium hatásköréből, így ismét nem lesz lehetőség az egységes felügyeletre a termé­szeti erőforrások fölött. Ugyan­akkor biztatónak ítélik, hogy legutóbbi rendezvényükről — amelyen a környezetügyi kormányzatért érveltek — a miniszter negyvennyolc órán belül személyesen is tájékozó­dott. Majd részletesen kifejt­hették elképzeléseiket a köz­­igazgatási államtitkárnak. Szemléletváltozást, vagy in­kább több szakértelmet igé­nyel-e környezetünk megóvá­sa? — kérdeztem az ÖKO-Rá­ció kezdeményezőit. Elsősor­ban azt hiányolják, hogy a hi­vatalok környezeti szempont­ból nem mérlegelik az eléjük kerülő ügyeket, a közigazgatá­si döntésekből változatlanul hiányzik e szemlélet. Holott vészjósló adatok figyelmeztet­nek a következményekre. A KSH szerint az idei év első negyedének jövedelemterme­lése 6—13 százalékkal kisebb a tavalyi első három hónapi­nál. Ebből nyilvánvaló, hogy az újratermeléssel — a fejlesz­tések ellenére — a csökkenő hatékonyság szintén újrater­melődik. A pazarló gazdaság viszont egyre jobban kizsige­reli a környezetet, a korláto­zottan rendelkezésre álló ter­mészeti erőforrásokat. Ahhoz, hogy a bajokat okozó terme­lési szerkezetből kilépjünk, tő­kére és jövedelemre van szük­ség. Megítélésük szerint javu­lás esetén is csupán a fejlet­tebb, de nem a legmodernebb technológiát leszünk képesek importálni, valahol a közepes és a legjobb közötti szintről. Óriási piacot jelentünk a kör­nyezetóvó technikát korábban alkalmazó országok — Japán, USA, Nyugat-Európa — avuló környezetkímélő berendezései­nek, gyártási eljárásainak. E technológiák azonban csupán középtávra megoldást. Ezzel a kör bezárult? Beszél­getőpartnereim látják a kiutat. A környezet feléli részének ér­tékét szükséges beépíteni a költségekbe. Az okozott kár és a reparatív költségek legyenek arányosak. Környezetvédelmi adók, használati díj formájá­ban és egyéb módon képzelik el ennek megvalósulását, így állami és közpénzekből finan­szírozható le­nne az okozott kár felszámolása, és egyben bizto­sítható a hosszú távra tekintő gazdálkodás a természeti erő­forrásokkal. A polgár, aki gaz­dája saját viszonyainak s a jö­vőre épít, az a környezetnek is gazdája. A távlatos gondol­kodás várhatóan áthatja majd az önkormányzatokat, gyarap­szik a közösségi kontroll lehe­tősége, és a tulajdonosi, gaz­dálkodói felelősség kiterjed a helyi környezetre is. Ha e tö­rekvésekhez a szakértők füg­getlen szolgáltatásai járulnak, akkor bizonyosan lesz javulás. Ennek feltétele, hogy az ön­igazgatás természetes régiókra épüljön és ne vármegyékre. A szennyező hatások ugyan­is nem ismerik a közigaz­gatási határokat, sokkal job­ban körülhatárolhatók egy természeti egységben. A helyi önkormányzatokhoz képest a szakigazgatás igen szűk körű jogosítványokkal rendelkezne, egyetlen kivétellel. A szaktu­dományok integrált normáit a természet kizsigerelésében az önkormányzat csak szigorít­hassa, de ne enyhíthesse. Leltárba vehetik-e környe­zeti javaikat e közösségek? Van-e olyan ökológiai térkép, amelyről leolvashatók az érté­kek, illetve a károk? Ilyen, kis körzeteket is ábrázoló térké­pek nincsenek — kapom a saj­nálkozó feleletet. A távérzé­kelés, így a műholdfelvételek ezt a felbontást nem teszik le­hetővé. E térképek időről idő­re történő összevetése csak a nagyobb trendek kimutatásá­ra alkalmas. Jó lenne, ha nem­csak egy-egy hatást tudnának nyomon követni, hanem a kör­nyezet állapotváltozását a ma­ga teljességében. Ha sikerülne, valódi szakmai újdonság és egyben kiváló segédeszköz szü­letne. Ez távlati cél , a kö­zeljövő sürgető feladata a pri­vatizációs elképzelések, külö­nösképpen az erdők és a me­zőgazdasági földterületek ma­gánkézbe adásának következ­ményeit szakmailag szemügy­re venni. Kékesi Katalin Legyen környezetbarát az államigazgatás

Next